Böszörményi Gyula
Gergő és a táltosviadal
MAGYAR KÖNYVKLUB
2004
Tartalomjegyzék
I. A nagysuvick
II. Tanarilla
III. A rémtündérek
IV. Tündérboszorkányok
V. Kampó táltos
VI. Forgácsoló Fejszés Magó
VII. A háromszázkettes lakhandi
VIII. Aranytíz és Egybetanya
IX. Illangó tündérpalotája
X. A Tizedik Jurta
XI. Göncöl szekere
XII. Emberrablás tündérmódra
XIII. Torpan az idő
XIV. Viadal égen és földön
XV. „Egyszer minden véget ér”
Végjáték
Epilógus
ÁLOMFOGÓ-VARÁZSLAT!
I. A nagysuvick
- Szerintem bűzös borz - mondta Zsófi, miután alaposan szemügyre vette a szemközt ülő kalapos urat.
- Ugye csak viccelsz? - hunyorgott a fehér neonfényben Gergő. - Egészen biztos, hogy mongol futóegér. Nézd, ott a bojtos farka!
A metrókocsi kissé oldalra dőlt, amint bevette a kanyart, s még hangosabban búgott, mint az imént. De nem elég hangosan ahhoz, hogy a gyerekekkel szemben ülő úriember fülét elkerüljék a különös szavak.
- Bűzös borz, ha mondom! - Zsófi az ölében heverő füzet fölé hajolt, és apró rovásjelekkel feljegyezte megfigyelésének eredményét.
- Nem én fogok elégtelent kapni a nyári gyakorlatomra - rántott a vállán Gergő, majd a saját jegyzeteit néhány girbegurba rovás jellel gazdagította. - A mongol futóegér a nyerő.
Az úriember, aki szorosan összezárt térdein nyugtatta aktatáskáját, kinézett az ablakon, mintha valami érdekeset fedezett volna fel a metróalagútban. A szerelvény most már egyenletesen zúgott. Az utasok csendben várták, hogy megérkezzenek a következő állomásra.
- És az a nő? - bökött ceruzájával Zsófi a túlsó üléssor második székén feszengő asszonyságra. Gergő résnyire húzott szemmel vizsgálgatta a nevezett személyt. Senki nem vehette észre, hogy fekete szembogara néhány pillanatra aranysárgán felragyog, amint a totemmatatóbűbá.)t alkalmazza. Ezt a varázslatot a bűbájosképzők összes tanoncának meg kellett tanulnia, de így legalább Zsófi és Gergő együtt készíthették el a nyárra feladott dolgozatukat. Korábban a metró Moszkva téri állomásán mindketten behúzódtak egy viszonylag csendes sarokba, majd egymásra olvasták a varázsigét. A totemmatatás képessége ezután úgy hatvan percig kitartott bennük. Csupán koncentrálniuk kellett, hogy megpillantsák az emberek segítő állatait.
A feladat persze nem volt olyan egyszerű, ahogy azt első hallásra gondolták. A totemmatatás során a szemük ádeshetett az Álomvilágba, de sok gyakorlásra volt szükség ahhoz, hogy valóban élesen, felismerhetően lássák mások segítő állatát. Az éberek totemei ráadásul gyakorta erőtlenek, sápadtak voltak, így Gergőnek már kezdett fájni a feje az erőlködéstől.
- Tehát? - bökte oldalba Zsófi, majd ismét a nőre mutatott. - Úgy látom, az ott két kicsi kecskeszarv.
- A kecskéknek nincs uszonyuk! - figyelmeztette Gergő a testvérét. Zsófi előrébb hajolt. A szatyrokkal utazó asszony párnás dereka mögül valóban egy síkos, fürgén csapkodó, bár nagyon halovány uszony kandikált elő. A segítő állat, bármi is volt, igen sápadtnak, betegesnek tűnt.
- Legyen harcsa - biccentett a bűbájképzős lány.
A szemközti ülésen feszengő kalapos férfi váratlanul feléjük hajolt, és jeges haraggal a gyerekekre sziszegett.
- Nem gondoljátok, hogy ma már eleget pimaszkodtatok?
Gergő és Zsófi értetlenül nézett össze.
- Mi nem... - kezdte a lány, de a férfi csontos arcán megfeszült a bőr.
- Borz és kecske? Állatokhoz hasonlítgatjátok az utasokat? Miféle szülők nevelnek ilyen... Ki se merem mondani!
Gergő kénytelen volt hirtelen a széke mellé nyúlni, bár a mozdulatát mindenki úgy értelmezhette, mintha a levegőben markolászna. Muszáj volt megragadni Toportyán vaskos bundáját, mert a hatalmas farkas rá akarta vetni magát a férfi bűzös borz (most már tisztán látszott, hogy az!) totemére.
- És ha szabad kérdeznem, ti vajon milyen állathoz hasonlítotok? - az aktatáskás már nem látszott úriembernek. Lassan dagadt benne a harag, arcán gúnyos fintor jelent meg, s még közelebb hajolt a gyerekekhez. - Megmondom én. Te, kisasszony béka vagy, te pedig, fiatalúr, egy gusztustalan...
Toportyán kiszabadult Gergő szorításából és előre vetette magát. Hangos csattanással zárult össze a farkas rettenetes fogsora, majd halk, bánatos vinnyogás hallatszott, amint a pórul járt borz halálos fogságba esett. Gergő tudta, hogy segítő állata soha nem ölné meg egy éber totemét, hiszen azok mind olyan nyiszlettek. Azért mégis megragadta Toportyán jobb fülét, s hátrafelé rántotta, hogy jelezze: el kell engednie a rabot.
Az aktatáskás férfi hangja abban a pillanatban csuklott el, mikor a farkas fogsora összezárult a borz dereka körül. Természetesen nem tudta, mitől fogyott el hirtelen a levegője, hiszen azt sem sejtette, hogy van segítő állata. Később a feleségének majd azt meséli, hogy a metrón két kölyök a rosszullétig dühítetteőt.
Az utasok előbb csodálkozva pislogtak a különös jelenetre, majd zavartan kibámultak a hatalmas ablakokon. Az éberek ugyanis soha nem akarnak semmibe belekeveredni, ami révülő nyelven annyit jelent, hogy gyávák, mint a fülön csípett álomvarangy. Gergő és Zsófi azonban most nem bánta, hogy Toportyán, a hatalmas farkas, és Settenke, a pici és feketeőrdenevér az éberek számára láthatatlan. A bűzös borz dühös szisszenéssel koppant a metrókocsi padlóján, majd sietve gazdája zakója alá surrant. A férfi arcába lassan visszatért a szín, de nem foglalkozott tovább a „pimasz kölykökkel". Inkább felállt, s egyik kapaszkodótól a másikig araszolva a kocsi ajtajához lépkedett.
A szerelvény hirtelen fékezésbe kezdett, bugása elmélyült. Az ablakokon túl komor betonfalak suhantak, de már látszott, hogy a metró hamarosan begördül az állomásra.
- Ezt megúsztuk - sóhajtott Zsófi. - Óvatosabbnak kell lennünk.
- A Lúdvérces kalandod után neked igazán elengedhették volna ezt a nyári dolgozatot - vélte Gergő. Zsófi sóhajtva legyintett, s próbálta titkolni, hogy mindaz, amit télen az új iskolájában, a Rontáselhárítók és Szörnyszivatók Árnyjurtájának Kollégiumában átélt, még mindig hidegleléssel töltötte el.
A metrószerelvény olyan hangot hallatott, mint egy beteg bálna. Az ablakokon hirtelen éles neonfény áradt be, amint a kocsik kibújtak az alagútból, s megálltak a peron mellett. Az ajtók szisszenve nyíltak. Sok utas kiszállt, mások viszont egymás lökdösve igyekeztek befelé.
- Még három totemet kell felismernem, és készen vagyok - súgta Gergőnek Zsófi. - Ha arra gondolok, hogy...
Tántorgó lány lépett be a metrókocsi ajtaján. Tizenhat éves lehetett, foltos farmert, sárga topot és fénylő orrkarikát viselt. Véreres szemével mélán kutatta végig a helyet, ahova érkezett, majd álmos lassúsággal lerogyott a legközelebbi ülésre.
Zsófinak nem véletlenül akadt el a szava, amint meglátta a lányt. Gergő is borzadva nézte a farmeros utast, míg mindenki más igyekezett a lehető legtávolabb húzódni tőle. Pedig az éberek nem is láthatták azt, amit a két révülőtanonc nyomban felfedezett.
A lány egy félholt mókust vonszolt maga után a földön.
Zsófi azonnal a szerencsétlen totemállat segítségére akart sietni, de Gergő résen volt, megfogta testvére karját, és visszanyomta az ülésre. A sárga topos lány közben szédelegve körülnézett, mintha keresne valamit, majd sápadt arcán buta vigyor terült szét. Olyan visszataszító látvány volt, hogy néhány utas felállt, és szó nélkül távolabbi ülésekre költözött.
A metrókocsiban felcsendült az „ajtók záródnak" gongszava. Zsófi ismét fel akart állni, s közben Gergő fülébe sziszegte:
- Hiszen a mókusa még mindig odakinn van!
A lány segítő állata minden erejét összeszedve igyekezett bekúszni a kocsiba, de bojtos fülecskéit is alig bírta mozdítani. Toportyán nyugtalanul morgott, Settenke pedig eszelős füttyögéssel röpködött a metrókocsi fogantyúi között.
- Segítenünk kell! - nyögte Zsófi. - Ha elveszítik egymást, talán soha többé nem találkoznak újra.
Az ajtó csukódni kezdett. Toportyán négy lábra állt és remegett, mintha szarvast látna a vadonban. Settenke veszélyesen rá-rácsapott a metrókocsi kijáratára, azt kockáztatva, hogyő maga is kinn reked. Gergő még szorosabban markolta Zsófi karját. Aző arcán is dühös kétségbeesés tükröződött.
- Nézd a lányt - súgta. - Nem tehetünk érte semmit. A kocsi ajtaja becsukódott, és eltakarta a mókust. Gergő végre elengedte testvére karját, s vele együtt az ablakhoz ugrott. A peronon fekvő szőrös lény apró feje lehanyatlott. A szerelvény megmozdult, s egyre gyorsuló iramban gördült tova a síneken.
S ekkor valami homályos, inkább csak sejthető, mint látható alak suhant a kövön heverő mókus felé. A segítő állat teste felemelkedett a levegőbe, vörös farka ide-oda lengett a metró kavarta légörvényben. A következő szemvillanásban a mókust elragadta valami, amit Zsófiék totemmatató-bűbájjal élesített tekintete sem volt képes kivenni.
- Elrabolták! - kiáltott fel az óvatosságról megfeledkezve Gergő.
Réti Boglárka ezen a napon sokáig aludt, mivel előző éjjel egészen belefeledkezett a Belindek és Csomorika Fűáruda éves leltárjába. Nem könnyű számon tartani a bűbájos futóbabok és harapós rágcsagyökerek seregét, mivel ezek a növények valóban futkosnak és harapdálnak, amikor csak módjuk van rá. A Csipetke utcai lakás ablakán már rég vidám napsugarak próbáltak belopózni, keresve a sötétítő függönyök közötti réseket, mikor Bogi a másik oldalára fordult. Férje, Botlik Dénes okleveles cipőpucoló még hajnalban elindult a munkába, s most kivételesen Zsófi és Gergő is elkísérte, mivel iskolai leckéjük a metróba szólítottaőket.
Így tehát Boglárka teljesen egyedül volt a lakásban, mikor a hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett, s az ablakot huncutul simogató fénysugarak megrettenve görbültek más irányba. A hálószoba homályba borult, a bútorok méltatlankodva reccsentek a szokatlan hidegtől. Boglárka azonban nem ébredt fel, csupán a füléig húzta a paplant. Résnyire nyitott ajkai között fehér párafelhő gomolygott elő, amint kifújta a levegőt. A lakás perceken belül hátborzongató kriptára emlékeztetett. Valami láthatatlan, tapinthatatlan rossz terjengett mindenfelé, bebújt a legapróbb zugokba, résekbe, elárasztotta az addig barátságos otthont.
Boglárka fájdalmasan felnyögött, s lerúgta magáról a takarót. Homlokára mély ráncok költöztek, fogai összecsikordultak, két karja láthatatlan ellenséggel küzdött.
- Ne arra! ... Arra ne menj! - nyöszörögte sírós hangon a bűbájos növények barátnője. - Könyörgök, ne tedd!
A hálószobára már-már éjszakai sötétség telepedett, pedig a körfolyosós bérház fölött kéken szikrázott a júliusi égbolt. Ekkor Réti Boglárka velőtrázón felsikoltott és hirtelen felült az ágyon. Két szeme tágra nyílt, mint egy-egy csészealj, haja pedig a szokásosnál is jobban meredezett az összes égtáj irányába.
A homály szertefoszlott, a napsugarak újra megtalálták a hálószoba ablakát, és az iménti jeges hidegre csupán a szekrényajtón gyorsan múló párafoltok emlékeztettek.
- Rémálom - nyöszörögte Boglárka. Még mindig túl gyorsan kapkodta a levegőt. Az ablak felől ekkor halk, gyors kopogás hallatszott. Bogi összerezzent a zajra, de aztán összeszedte magát, és gyorsan felkelt az ágyból. Miközben magára terítette bolyhos köpenyét, a halk zaj egyetlen pillanatra sem szűnt meg. Mintha egy veréb akarna bekéretszkedni a RétiBotlik család otthonába, és esztelen módon csapkodná szárnnyal és csőrrel az üveget. Csupán az nem illett a képbe, hogy a sötétítő függöny is mozgott, tehát a zaj mégsem kívülről jött.
Boglárka óvatosan megközelítette az ablakot, miután a kezébe vette Botlik Dénes egyik nadrágtartóját, ami az imént még az ágy végén lógott. Harciasan meglengette a gumis ruhadarab apró csatját, majd bal kezével lassan, óvatosan félrehúzta a drapp függönyt.
Az ablak elé akasztott indián álomfogó vadul kopogott az üvegen. A kerek varázstárgy közepén hófehér kagyló csücsült, alján pedig zsinóros sastollak lengedeztek. Az álomfogó mintha megveszett volna. Remegett, kocogott, halkan recsegett, s néha felemelkedett, talán arra készült, hogy elrepül valamerre.
- Most megcsíptelek! - mosolyodott el Boglárka. - Az utóbbi három hétben négyszer riasztottál fel. Mindig ugyanaz a rémálom, de most megvagy, barátocskám!
Az álomfogóba zárt éjszakai iszonyat, mintha meghallotta volna az asszony szavait, hirtelen még vadabb táncra késztette a varázstárgyat. A sastollak puha hegye Boglárka szeme felé böködött, a kagyló próbálta magát kitépni pókhálószerű madzagjai közül, a fa abroncs pedig az ablaküveget püfölte.
- Kár a hajcihőért, kedvesem! - közölte a csapdába esett rémálommal Boglárka. Ezután villámgyors mozdulattal leakasztotta a szögről az álomfogót és a konyha felé szaladt vele. Közben minden figyelmére és ügyességére szüksége volt, hogy a bőrszíjon függő varázstárgy ne csapja fejbe.
- Gergő majd elvisz a rémálomvadászokhoz, mikor legközelebb suliba révül - jelentette ki diadalmasan Boglárka, amint megérkezett a konyhába. Az álomfogó halkan reccsent, elpattant néhány zsinórja, de az éjszakai iszonyat nem szabadulhatott belőle. Az asszony kinyitotta a mosogató alatti szekrényke ajtaját, ahol a házi bűbájcsapdát tartották. Ezt az ügyes kis varázseszközt még Zsófi vette neki ajándékba a Varázstárgyipari Tanács tavaszi vásárán. Most végre hasznát vette a kéken derengő, megbájolt fémdoboznak, amint magába fogadta a dühödten rángatózó álomfogót.
- Így! - biccentett Réti Boglárka, majd lecsukta a bűbájcsapda fedelét, és csípőjével a szekrény ajtaját is belökte.
A nappaliban álló ingaóra ekkor kezdte kongatni a tíz órát.
A Csipetke utcai bérház földszinti lakásában egy kakukkos masina is úgy döntött, hogy tíz órakor éppen ideje hallatni a hangját. Rekedt szavára azonban senki nem figyelt, mivel a tulajdonosok egészen mással voltak elfoglalva. A Nemcsók házaspár a bejárati ajtónál igyekezett megakadályozni a belépését annak, akinek esze ágában sem volt belépni hozzájuk.
- Kiskezit csókdosom, édes asszonyság, én csupán egy falásnyi kenyeret, kortyintásnyi tejecskét kérnék, ha akad ilyesmi a háznál - fuvolázta az udvaron álló fura alak dallamos hangon.
- Nem akad semmi ilyesmi - dörrent Nemcsók Lujza barátságosnak távolról sem nevezhető válasza.
- Menjen az ilyen dolgozni! - dühösködött terebélyes felesége háta mögül Nemcsók Kázmér, aki azért biztonságosabbnak vélte benn maradni az előszobában.
- Volna tej is, kenyér is, ha akadna mellé jó szándék - jegyezte meg az udvaron álló férfi csípősen, bár közben még mélyebbre hajolt, mint eddig.
Ebben a pillanatban bukkant fel a boltíves kapualjban Gergő és Zsófi. A két gyerek még mindig a metróban látott totemrablásról beszélgetett. Képtelenek voltak kiverni a fejükből az esetet. Nemcsókék nyitott ajtaja soha nem jelentett jót a számukra. A kiállhatatlan házaspár amikor csak alkalom adódott rá, beléjük kötött. Viselkedésükön sajnos az sem javított, hogy tavaly, a Hetek bíróságának ítélete alapján, néhány hónapig náluk lakott Sutyerák, a mocsári kobold.
- Azt ajánlom, takarodjon az udvarból, de még az utcából is, különben hívjuk a rendőrséget! - harsogta indulattól remegő hájgombócként Nemcsók Lujza. Az ajtajukban meglehetősen szedett-vedett állapotban toporgó férfi cseppet sem rémült meg. A két kezében tartott számtalan nejlonzacskót lassan leeresztette a macskakövekre. Csapzott, ezüstősz haját megborzolta a hirtelen támadt szél, amint borostás állát dacosan felszegte, s még a görbe hátát takaró, koszi ott kabát is megfeszülni látszott a sértettségtől.
- Hát nem szánnak meg néhány nyelés kenyérrel, kortyintás tejjel? - kérdezte újra, de a hangja most valahogy recsegősebben zengett. Két asszony az első emeleti gang korlátjára támaszkodva kíváncsian leste a fejleményeket. A ház lakói közül senki nem kedvelte Nemcsókékat, így az arcukra kiült a reményteli várakozás most végre a kötekedőkbe kötött bele valaki.
- Hajléktalanoknak semmit! - krákogta neje terebélyessége mögül Nemcsók Kázmér, majd kicsit bizonytalanul hozzátette: - Jól mondom, picinyem?
Lujza asszony tán' még hatalmasabbra dagadt, mint eddig bármikor. Párnás öklét a csípejére támasztotta, és a hajléktalanra meredve szólt:
- Menjen innen, ha sétálva akarja tölteni a nap további részét!
- Hát jó! - biccentett a férfi.
Csakhogy nem ment sehova. Helyette széttárta két karját, fellebbentve toprongyos kabátját, s dörgő hangon kiáltotta:
- Ami nincs, az ne is legyen, rossz szándéktok bosszút vegyen! - s a biztonság kedvéért még gyorsan hozzá tette: Tőletek!
A bűvös ige szélviharként söpört végig az udvaron, s úgy bevágta Nemcsókék nappalijának ajtaját, hogy az üveg megrepedt benne. Kázmér úr halkan nyöszörögve teljesen eltűnt felesége mögött, de Lujza asszony sem látszott már olyan hatalmasnak, mint az imént.
- Jó darabig most csak savanyú tejet tudnak a boltban vásárolni - motyogta Zsófi kajánul.
- A kenyerük pedig zöld lesz a penésztől, mire haza érnek vele - biccentett Gergő, aki szintén hallott már a garaboncok híres átkáról. - De mit keres egy révülő a Csipetke utcában? Úgy értem, hogy rajtunk kívül.
- Talán minket - vélte Zsófi. A garabonciás, akit Budapesten mindenki csak közönséges hajléktalannak nézett volna, nyomban rácáfolt erre. Varázslatát elvégezve felkapta nejlonszatyrait, s anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a két gyerekre, távozott. A Nemcsók házaspár megkövülten bámult utána, s kivételesen nem jutott eszükbe csípős megjegyzést tenni Zsófira, vagy Gergőre, mikor azok átvágtak az udvaron.
- Azért ez mégis csak különös - morfondírozott a lány, miközben felfelé baktattak a lépcsőházban.
- A garabonciások mióta világ a világ vándorlással töltötték a tanulóéveiket és házakhoz tértek be, hogy ennivalót kérjenek az ott lakóktól - mondta Gergő.
- Nem is erre gondolok - hessentett a tenyerével Zsófi. - Te is tudod, hogy a Valóságban még a legnagyobb révülőknek is csak egészen kivételes esetekben szabad bűbájt alkalmazniuk az éberekkel szemben. A garabonciást súlyos büntetés várja a Világfán ezért a rontásért.
- Nem úgy tűnt, mintha különösebben izgatná a dolog.
- Pontosan ez a különös! - kiáltott Zsófi, miközben a lakáskulcsát kereste a zsebében. - Talán a Gyémánt Jurta új törvényeket hozott a nyári szünetben?
Gergő erre nem tudta a választ, s gondolkodni sem maradt ideje, mivel a lakásajtó váratlanul kitárult, bár Zsófi még meg sem találta a kulcsát.
- Jó, hogy előkerültetek - üdvözölteőket Réti Boglárka. - Történt itthon valami, úgyhogy szükségem volna a segítségetekre.
A Nyugati pályaudvar aluljárójában, szemben a virágbolt kicsiny, de rendkívül színes kirakatával Botlik Dénes elgondolkodva ücsörgött a sámliján. Már legalább egy fertály órája nem állt meg senki, hogy felkecmeregjen a magas cipőpucoló-építmény székére.
- Mostanság kevesen törődnek azzal, hogy tiszta legyen a lábbelijük - morgott magában Dénes. - Az emberek minden lépte csupa por és szutyok.
Az aluljáróban olykor szinte senki nem sietett semerre, máskor tömeg árasztotta el a csarnokot. Budapest egyre elevenebb, lüktető nagyvárossá vált, de sajnos ezzel együtt járt az is, hogy az emberek ritkábban mosolyogtak az utcán. Botlik Dénes mindebből nem vett észre semmit, mivel kizárólag a lábbelik érdekelték. Rájuk tekintve az okleveles és igen sokat tapasztalt cipőpucoló mindent meg tudott állapítani viselőjükről.
- Szegény fiú, rettenetesen magányosnak érzi magát - sóhajtott, mikor egy félretaposott tornacsuka vágtázott el az orra előtt. - Az a nő meg... Fél, hogy a férje mérges lesz, mert túl sokat költött a boltban.
Botlik Dénes hirtelen úgy érezte, mintha egy dermesztően hideg, karmos kéz simítana végig a gerincén. Az aluljáróban áradó emberhullám kavargásában egy haloványbarna félcipő-testvérpárt pillantott meg. A lábbelik olyan bizonytalanul előzgették egymást, mintha a gazdájuk bármelyik pillanatban összeeshetne. Megtörtént az a ritka eset, hogy az okleveles cipőpucoló a cipő tulajdonosának arcára is kíváncsi lett.
A férfi rettenetes állapotban volt. Kövér arcáról patakzott a verejték, ajka remegett, két keze pedig riadtan markolászott valamit a dereka tájékán. Mikor tekintete találkozott Botlik Dénesével, három szédítő lépéssel a sámli felé indult. Végül imbolyogva megállt és azt nyögte:
- Segítsen! Elvették... Az a kis szörnyeteg elvette.
A cipőpucoló csak most vette észre, hogy a férfi valójában nem látjaőt, ugyanis vak. Felállt a sámliról, megragadta a szerencsétlen ember két karját és kicsit megrázta.
- Itt vagyok, nyugodjon meg - mondta. - Mit vettek el magától? És kicsoda?
- Csámpást. A vakvezető kutyámat - nyöszörögte a férfi.
- Ő az én szemem, és most nincs sehol. A padon ücsörögtem, mikor jött az a kis förtelem. Nem láttam, de hallottam. A szárnyai úgy rezegtek, mint egy óriás szitakötőé. Hallottam a hangját, amint Csámpást szólította.
- Szárnya volt? - Botlik Dénes megborzongott.
- Tudom, maga nem hiszi, de... - a férfi arcán két kövér könnycsepp gördült le. - Csámpás az én segítőm. Nélküle el vagyok veszve.
- De szárnyak? - a cipőpucoló ismét megrázta kicsit a férfit, mire az próbálta összeszedni magát.
- Mást nem mondhatok, csak amit hallottam - felelt az el sem hangzott kérdésre. - Nem emberi lény volt, ez biztos. Szoktamőket hallani, mert éppen úgy a sötétség világához tartoznak, ahogyan én. Eddig azonban nem bántottak. Csámpás...
- Nyugodjon meg, segítek - Botlik Dénes fürgén bezárta munkaeszközeit a lakattal óvott fiókba, majd kezét a férfi karjába fonta. - Jöjjön velem, kérem. Elmegyünk a nevelt fiamért, Gergőért. Ő tudja, mit kell ilyenkor tenni.
- Előbb azonban alaposan megreggelizünk - jelentette ki Réti Boglárka, s rózsaszín hálóköntösében félreállt az ajtóból.
- Nekünk is van mit mondanunk - szólt Zsófi, miközben Gergővel együtt bementek a konyhába. - A totemmatató feladat miatt a metrón utazgattunk.
- S akkor megjelent az a lány... - vette át a szót Gergő.
A viaszosvászonnal fedett konyhaasztalra perceken belül ínycsiklandó falatok kerültek. Bár már alaposan elmúlt délelőtt tíz óra, a RétiBotlik családnál cseppet sem volt szokatlan, hogy megfeledkeztek a szokás követelte házirendről. Mivel Boglárka későn kelt, a gyerekeknek pedig reggel nem volt idejük falatozni, most mindannyian remek étvággyal kezdték pusztítani a házi kolbászt, császárszalonnát, paprikát és paradicsomot. Mindezt a kincset néhány nappal korábban Kobzos Béla hozta a terepjáróján. A kóspallagi erdésznek a minisztériumban volt dolga, s ha a férje már amúgy is a fővárosban járt, Apollónia mindig küldött valami finomságot a családnak.
- Karikás szemek, bizonytalan járás, tétova tekintet? - sorolta Boglárka eltöprengve, mivel a gyerekek részletesen leírták, hogyan nézett ki a lány a metrón.
- És néha felnevetett - fűzte hozzá Zsófi.
- Az inkább nyöszörgés volt - Gergő hatalmasat harapott a sárga paprikából, s bőszen ropogtatta a fogai között.
- Ha révülőről volna szó, azt mondanám, egy félig-meddig sikerült darvadozz-rontás áldozatát láttátok - vélte Boglárka.
- Csakhogy a lány éber volt - érvelt Zsófi zsenge újhagymával a kezében. - És a mókusa talán még sokkal rosszabb állapotba került, mintő maga.
- Akkor ez nem lehetett más, mint valamilyen nyomorult kábítószer - sóhajtott a gyógyfüvek barátnője. Sajnos egyre több éber fiatalt látok ilyen állapotban. Gondolom, a segítő állataik éppúgy megsínylik az ostobaságukat, mintők maguk.
- Igen, erről tanultunk a táltosképzőben - Gergő rosszkedvűen elfintorodott. - A kábítószerek megölik az éberek segítő állatait, ha nem kapnak időben segítséget a totemgyógyító szolgálattól. A dobolok azonban nem sokat tehetnek az éberekért.
- Milyen álomlény képes felemelni a metró peronjáról egy félholt szellemmókust? - töprengett hangosan Zsófi.
- Egyáltalán, mit keresett egy álomlény a metróban? - fűzte hozzá Boglárka.
- Gondoljátok, hogy segíteni akart a mókusnak? - Gergő reménykedve nézett hol a testvérére, hol az édesanyjára. Arckifejezésüket látva a sámánfi nyomban megrázta a fejét: - Nem, én sem hiszem. Nincs annál borzalmasabb, mint mikor elszakadunk a totemünktől. A révülők legalább tudják, mitől tör rájuk a sámánsüly, de az éberek csupán annyit éreznek, hogy elszivárog a leikükből minden erő.
- Segítenünk kellett volna - Zsófi egészen belesápadt a gondolatba.
- Nem tehettetek semmit - Boglárka nyugtatóan lánya karjára tette a kezét. - Túl sok megválaszolatlan kérdés van ebben az ügyben. Én azt javaslom, kérjetek tanácsot a révülőktől. Kende táltos talán nem haragszik meg, ha benéztek a Gyémánt jurtába.
- Ez lesz a jó ötlet! - Gergő két keze immár sokkal gyorsabban járt, hol szalonnát, hol kenyeret tömött a szájába. - Bekapunk néhány falatot...
- Úgy sokkal könnyebb elrévülni - folytatta Zsófi a félbehagyott mondatot. - Úgyis rég láttam Settenkét húsvér valójában. Mikor plüssdenevér vagy derengő szellemalak, az mégsem az igazi.
A két bűbájképzős tanonc egészen felvillanyozódott a gondolatra, hogy hamarosan ismét az Álomvilágba utazhatnak. A Csipetke utcai bérház pincéjének egyik zugában várt rájuk két öreg, kissé poros és pókhálós ágy, amiről közvetlen járat nyílt a másik világba, csak ismerni kellett a megfelelő varázsigéket. A kései reggeli befejeztével már éppen indultak, mikor az ajtó kitárult és Botlik Dénes egy idegent maga előtt támogatva a konyhába lépett.
- Itthon is vagyunk - mondta a férfinak, aki lehunyt szemmel fülelt, így „nézett" körül az idegen helyen.
- Üdvözlöm, tisztelt asszonyom - hajolt meg nyomban Boglárka felé. - Szervusztok, gyerekek. Elnézést kérek mindenkitől, hogy hívatlanul megzavarom a család életét.
Ugye tudnak róla, hogy egy denevér csimpaszkodik a kredencen? És most hallom, hogy kutya is van!
- Farkas - helyesbített Gergő, majd észbe kapott, és a döbbenettől elkerekedett a szeme. - De honnan tudja, hogy...
Befejezetlen kérdésére azonban nem kapott választ, mivel a felnőttek a vendéggel voltak elfoglalva.
- Ugyan már, Borfi úr, ne szabadkozzon! - szólt Dénes, miközben egy széket fordított ki a konyhaasztal mellől.
- Vészhelyzet esetén nem érvényesek az udvariassági szabályok.
- Ottokár, ha kérhetem - figyelmeztetett mindenkit a férfi. - A nevem Borfi Ottokár. Egykor a Levendula utcában volt a cipész üzletem.
- Bizony, Ottokár cipész! - ragyogott fel Botlik Dénes arca. - A legcsodálatosabb szakma, ami csak a elképzelhető. Különben pedig remek, hogy mindenkit itthon találtunk. Arról van szó...
És Botlik Dénes beszámolt róla, miként veszítette el Borfi Ottokár a vakvezető kutyáját, Csámpást.
- Hiszen a bácsi éber! - szaladt ki Zsófi száján a kiáltás.
- Hogyan tetszik parancsolni, kisasszony? - fordította csukott szemét a lány felé Borfi úr. - Mi vagyok én?
- Eber. Ugy értem... Olyan, aki nem látja a segítő állatát.
- Ez stimmel; nem látom, ugyanis vak vagyok - biccentett a férfi szomorúan. - Viszont érzem! Aki örök sötétségben él, mint én a balesetem óta, az sok olyasmit tapasztal meg a világból, amit más nem.
- Ottokár azt mondja, a kutyarablónak szárnyai voltak - szólt közbe Botlik Dénes. - Hallotta a berregésüket.
- És éreztem a szellőt, amit a távozásakor kavart - tette hozzá az egykori cipész, aki igen barátságos embernek tűnt. - Tudom, ez meglehetősen értelmetlen dolog, de...
- Mindent értünk, Borfi úr - nyugtatta meg Boglárka a még mindig rendkívül sápadt férfit. - A férjem most elkíséri haza, mi pedig utána nézünk, hová tűnhetett Csámpás. A kisfiam... Hogyan is magyarázzam? Olyan iskolába jár, ahol az egyik szaktárgy éppen a segítő állatokkal foglalkozik.
- Értem én! - lelkendezett Borfi úr. - A fiatalember bizonyára kutyaidomár lesz. Nagyon szép foglalkozás!
Gergő és Zsófi nyomban a szobájukba siettek, hogy magukhoz vegyék bűbájostoraikat. Borfi Ottokár hálásan köszönte a segítséget, majd Botlik Dénes karjába kapaszkodva távozott. Boglárka a gangról nézte, amint a két férfi élénk beszélgetésbe merülve átvág a macskaköves udvaron - egészen biztos volt benne, hogy a lábbelik rejtelmeiről cserélnek eszmét.
A mosogató alól halk zörgés szűrődött ki. Réti Boglárka azonban pillanatnyilag tökéletesen megfeledkezett az álomfogóba zárt éjszakai iszonyról.
A Gyémánt Jurta és környéke felbolydult méhkasra emlékeztette Borzalagot. Az éppencsaknem-táltos pedig kifejezetten rühellte a szúrós rovarok zúgó otthonát, mivel néhányszor - történetesen mézcsenés közben - már érte fájdalmas élmény a részükről.
- Őrület és borzadály - morfondírozott Borzalag, miközben egy halom poros kéregtekercset próbált rávenni, hogy nyugton heverjenek a táskájában. - Hódfarok néne rikkant: „Költözünk, pakolj!", én meg beleszakadok a munkába.
A csomag megtelt, s felröppent a talicskára halmozott holmik legtetejére. A fikarcnyitsem-táltos széles bőrövébe dugta bűbájostorát, eligazította a szakállán átdöfött madártollat, majd csettintett a nyelvével.
- Püjfencs, indulás!
A Gyémánt Jurta könyvtárának drapériái mögül morcos képű lidérc csoszogott elő. Püjfencs két kurta lába nem emelte elég magasra az álomlény pocakját, és így a földön kellett tolnia maga előtt. Csapzott sörénye ráadásul a szemébe lógott, harcsabajsza pedig folyton betévedt a szájába, amitől a lidércnek időről-időre elzöldült az arca.
- Mindig kimegy a fejemhői, hogy maga milyen randa, elítélt - szólt Borzalag a költözés idejére segéderőként mozgósított lidérchez. - Fogja ezt a talicskát és kerekezzen vele az ökörfogatokhoz.
- Ahogy óhajtja fővarázslatossága - biccentett Püffencs szemtelen fintorral, majd hirtelen kiöltötte ragacsos nyelvét és röptében elkapott egy legyet. - Ha előre tudom, hogy az Igázó ki szokta adni kényszermunkára a rabokat, dehogy pattintom át azt a néhány aranygyűrűt a saját ujjamra.
- Az Igencsak Gondverte Alomlények Zártosztályi Óvhelye nem üdülő, Püffencs - mordult a fintorgó lidércre Borzalag. - A gyűrűknek pedig képtelen vagy ellenállni, ezt mindenki tudja rólad a Törzsszinten.
Az elitélt talán még vitatkozott volna, de az éppencsaknem-táltos olyan pillantást vetett rá, hogy jobbnak látta munkához látni. Megemelte hát a talicskát két szarvánál fogva, és hatalmas nyögésekkel elindult vele a folyosók rengetegén át.
A Gyémánt Jurta hatalmas belsejében, súlyos nemezfalak közé rejtett helyiségekben garabonciások, vajákosok, dobolok és más Jurták tagjai sürgölődtek. Borzalag maga előtt terelgette a Püffencsből és talicskájából álló konvojt, miközben olykor rákiáltott egy-egy figyelmetlen révülőre, aki majdnem átesett a kéregtekercsszállítmányon. Két torzonborz boszorkány néhány pillanatra megállította a majdnem-táltost, hogy a bűbájokhoz használatos leveli békák sorsáról érdeklődjenek...
- Engedjétekőket szabadon az erdőszélen - javasolta Borzalag ... majd egy kopott köpönyeges varázsló elegyedett szóba Püjfenccsel, villámló tekintettel lóbálva a lidérc felé bűbájostorát:
- Nagyon ismerős vagy nekem, gazfickó! - kiabálta. - Add elő a nagyapámtól örökölt csuklásgátló süvegemet, különben...
Borzalag szerencsére még időben közbelépett, s így a tekercsmenet végre megérkezhetett a Gyémánt Jurta központi csarnokába. A lélegzetelállító méretű, díszes kupola füstnyílását a garabonciások most a legnagyobbra bájolták, hogy Szemes fénye a lehető legtöbb zugba eljusson. Középen az Eleven Tűz szerény, már-már hamuba kushadó lángokkal égett, a falak mentén álló, emeletes padsorokat pedig éppen szétbontotta a Vadászok Jurtájának néhány tucat fürge kezű tanonca.
- Mi folyik itt, Borzalag?
Az ismerős hangra az éppencsaknem-táltos különös módon reagált. Előbb fiitásnak eredt az ellenkező irányba, majd néhány lépés után ugyan lelassított, de úgy meggörbítette a hátát, mint aki a talicska mögé akar bújni.
- Hallod, Borzalag, kérdeztem valamit! - a gyors léptű lány megkerülte a kajánul vigyorgó Püjfencset. Ez egyáltalán nem esett nehezére, mivel a lidérc szándékosan úgy kanyarodott a talicskával, hogy utat engedjen a lánynak, és ezzel kiszolgáltassa gyűlölt rabtartóját.
- Nahát, Farkas Húga, te vagy az? - egyenesedett ki Borzalag, mikor az orra előtt megjelent a lány cipője orra. - Észre sem vettelek ebben a nagy sürgés-forgásban.
Zsófi gúnyosan elfintorodott, s csípőre tette a két öklét, ezzel utánozva a közben mellé lépő Gergő mozdulatát.
- Azt kérdeztem, Borzalag, hogy mi folyik itt? - ismételte meg iménti szavait a Rontásűzők és Szörnyszivatók Arnyjurtájának tanonca.
- Sőt, pontosan ugyanezt kérdezem én is! - tette hozzá nyomatékkal Gergő.
- Hogy itt? Hogy mi? - hablatyolt Borzalag iszonyú zavarban, s úgy bámulta meg a széksorokat bontó révülőket, mintha maga is most látnáőket először. - Hát folyik itt valami egyáltalán?
- Borzalag! - a két tanonc fenyegetően hajolt előre.
- Ja, hogy erre a kis izgés-mozgásra, meg herce-hurcára gondoltok? - nevetett fel az éppencsaknem-táltos, majd gyorsan kibökte: - Nagytakarítás.
- Nagytakarítás? - ismételte meg kétkedve Gergő.
- Az! - bólintott akkorát Borzalag, hogy a szakállába tűzött sastoll majdnem a földre hullott. - Főtáltosi utasításra nagy-suvickot tartunk, mert a nemezfalak között immár túlságosan elszaporodtak... Leülepedtek... Akarom mondani, felmaszatolódtak. ..
- Elég lesz, Borzalag - állította le Zsófi az ügyetlen hazudozásba egészen belevörösödött majdnem-táltost. Hódfarok nénét keressük. Meg tudod mondani, merre találjuk?
- Messze, de leginkább sehol - vágta rá Borzalag, s Gergő most valahogy érezte: nem füllent. - A vajákos asszonynak sürgős révülésre kellett mennie, és napokig nem tér vissza.
- Rendben, akkor kénytelenek leszünk Kende táltossal beszélni - biccentett Zsófi. S tán már körbe is fordult volna, hátha megpillantja valahol a Hetek vezetőjét, ha nem kell azt tapasztalnia, hogy Kende említésére az éppencsaknem-táltos arcából minden szín kifut.
- Rosszul vagy, Borzalag? - lépett közelebb Gergő, de a szakállas fél-révülő már-már durván félrelökte a kezét.
- Most nem beszélhettek Kendével - jelentette ki komoran. - Vele semmiképpen. És mással sem. Miért kell folyton beszélni? Láthatjátok, hogy ezer a dolog. Menjetek szépen vissza a Valóságba, nyaraljatok békével, egyetek légrémet...
- Jégkrémet - javította ki a háttérből megvetően Püffencs.
- Elítélt nem dumál! — ordított irtóztatót Borzalag, aki végre rátalált arra a személyre, akivel szemben nem érzett zavart. - Elítélt tolja a nyamvadék talicskát, mert így soha nem végzünk a izével... A nagysuvickolással!
Gergő és Zsófi nem akart hinni a szemének, de tény, ami való: a majdnem-táltos - bűbájostorával hadonászva a lidérc feje fölött - dühöngve faképnél hagytaőket.
- Szerinted ki tudjuk szedni valakiből, hogy mi folyik itt? - tárta szét karját Farkas. Settenke és Toportyán éppen annyira meg voltak döbbenve a Gyémánt Jurtában tapasztalt felfordulástól, mint a gazdáik. Azőrdenevér láthatatlanná tévő sebességgel cikkeit és cakkolt a kupola magasában, míg a farkas igyekezett szorosan Gergő mellett maradni.
- Keressük meg Kendét - mondta Zsófi. - Talán minden nyáron így megy ez a Gyémánt Jurtában, csak eddig nekünk erről nem szóltak. Nagytakarításkor Boglárka is képes kifordítani a világot a sarkából. Borzalag talán igazat mondott.
Gergő ebben nem nagyon hitt, de követte a lányt. Zsófi a Jurta egyik oldalsó folyosójának bejáratát célozta meg, ami - emlékei szerint - a konyhába vezetett. A szakácsnékkal, boszorkányokkal és hasonló, pacsmagolással foglalkozó asszonyokkal gyakorta sokkal könnyebb szót érteni, mint egyéb révülőkkel.
A konyhákat azonban tökéletesen üresen találták. A rézüstöket, vasedényeket, fakanalakat már mind elszállították. Csupán a tárt ajtajú faliszekrények, öblös dongájú hordók tátongtak szomorúan.
- Gyere, ismerek egy titkos járatot, amin egyenesen Kende szobájába jutunk - ragadta meg Gergő a testvére könyökét, és az egyik zöldségtárolóhoz húzta. Elég volt kétszer megsuhintania a fatákolmányt bűbájostorával, az máris nyikorogva oldalra húzódott. Mögötte pókhálós, sötét üreg tátongott, amibe csakis négykézláb férhettek be.
- Ezt bezzeg nem takarítják! - háborgott Zsófi, amint egyből valami ragacsosba tenyerelt.
- Naná, hiszen titkos! - kuncogott Gergő, aki elől haladt, így sokkal több koszt szedett magára, de nem bánta.
- Semmi vész, mindjárt elérjük a csúszdát.
- Miféle csúszdáááááóóóúúú... - Zsófi a sötétben hirtelen érezte, hogy tenyere alól eltűnik a sima talaj, ső máris szédítő meredélyen száguld lefelé. Az út nem tartott sokáig, s a végén egy aprócska, katonaláda-méretű helyiségben szorultak egymáshoz.
- Hol vagyunk? - nyöszörögte a lány, aki immár tökéletesen elveszítette tájékozódási képességét. Bájolhatok egy lángot?
- Meg ne próbáld! - szólt rá sietve Gergő. - Még lángra lobbantanád Kende éber ruhatárát. Ebben a ládában őrzi a Valóságban viselt szereléseit.
- Tényleg, ez itt, a fejemen mintha egy farmernadrág... - ámult Zsófi, de a mondatnak már nem ért a végére, mert a testvére lassan kinyitotta a ruhatár tetejét. A Gyémánt Jurta mélyén megbúvó, kicsiny szobát barátságos kandallótűz fénye tette még otthonosabbá. A nemezfalakatősi sámándobok gyűjteménye borította, közöttük könyvespolcok terpeszkedtek, tele díszes gerincű fóliánsokkal. A hajópadló halkan reccsent, amint a két gyerek kilépett a ládából.
- Ki van itt? - csattant egy gyomorszorítóan fenyegető' hang, ami biztosan nem Kende táltosé volt. Az illető a kandallóval szemközt álló hatalmas karszékben ücsöröghetett, háttal Gergőéknek. Most felállt, miközben csontok és kavicsok zörrentek egymáshoz, súlyos szövet suhogott. Toportyán erősen megvetette négy lábát a puha szőnyegen, Settenke pedig átröppent a szoba túlfelére, hogy elsőként lássa, kivel találkoztak össze.
- Azt kérdeztem, ki merészel Kende táltoshoz hívatlanul beállítani? - az idegen férfi hangja már-már a mennydörgést idézte. Gergő önkéntelenül elővonta övéből bűbájostorát és várt. Segítő állata hangos morgással lépett előre. Az alak ekkor bukkant ki a fotel takarásából. Bár apró termetű volt, amint a szeméhe néztek, hirtelen növekedni kezdett, s egyet sem pisloghattak, már fenyegető méretű varázstudóként takarta el a kandalló tüzét.
- Ez itt Kende táltos szobája! - kiáltott Gergő. - Mi pedig a barátai vagyunk, úgyhogy inkább maga mondja meg, hogy kicsoda!
A varázstudó jobbja villámgyorsan eltűnt, majd felbukkant a köpönyege alól, s ujjai között szikrákat hányt a bűbájostor. Gergő nem tétovázott: fürgén cserdítette varázsfegyverét, a bőrszíj durrant és sárga tűzgömböt lövelt ki. Toportyán előre lendült, teste kecsesen felemelkedett a levegőbe, veszedelmes tépőfoga villant.
Zsófinak már nem maradt ideje rá, hogy bármit tegyen. Úgy tűnt, az idegen sámán egyszerre több bűbájt is képes elsütni. Ostora suhintása vaskos köteleket tekert a két gyerek köré, akik nyomban a puha szőnyegre zuhantak. Eközben Gergő tűzgömbje ártalmatlanul szétporladt a levegőben, Toportyán pedig nyüszítve összerándult, a varázstudó lábai elé esett, s fogait vadul csattogtatva, elkeseredetten bolhászkodni kezdett. Egyedül Settenkét nem érte semmiféle rontás, ő csak tehetetlenül füttyögve körözhetett a szoba közepét elfoglaló tölgyasztal fölött, mintha ezzel bármit is elérne.
A következő pillanatban felcsapódott a szoba nemezajtaja. Kende táltos rontott be rajta, kezében bűbájostorával.
- Mi történt? - kérdezte, s rebbenő tekintetével igyekezett felderíteni a korábbi eseményeket. Gergő és az idegen varázstudó egyszerre szólaltak meg, de a férfi hangja tökéletesen elnyomta a tanoncét.
- Illetéktelen behatolókat fogtam - jelentette ki.
- Hiszen ez Farkas! - szólt afőtáltos, és bűbájostorával a gúzsba kötött fiúra mutatott.
- Akkor talán már nem is illetéktelen? - kiáltott felháborodva a varázstudó. Egyik pillanatról a másikra elvékonyodott a hangja, s végül már inkább nevetséges volt, mint ijesztő. - Nem olyan időket élünk, kedves Kende, hogy afőtáltos lakosztályába csak úgy be lehetne törni. Még Farkasnak és a húgának sem! Ezt nekem igazán elhiheted, hiszen régi barátod vagyok és én vezetem a biztonságodat óvó Alomfelügyeletet.
Gergő és Zsófi feltükből is döbbenten bámultak az immár egészen apró termetű révülőre.
- Igazad van, Böjfeg, de most már engedd előket - kérte Kende táltos, és a legközelebbi székre ereszkedett, maga elé fektetve bűbájostorát.
- Ahogy óhajtod - az Álomfelügyelet fősámánja egyetlen könnyed mozdulattal semmivé porlasztotta a kötelékeket. Gergő nyomban talpra ugrott és Toportyánhoz sietett. A farkas fájdalmasan nyöszörögve harapdálta saját hasatáját.
- A segítő állatodat is hívd vissza! - szólt Kende.
- Oh, persze! - kuncogott Böjfeg sámán, mint aki megfeledkezett valamiről. Kitárta bal tenyerét, s bár látszólag nem történt semmi, Toportyán megkönnyebbülve abbahagyta a vakaródzást.
- Magának bolha a toteme? - döbbent meg Gergő.
- És micsoda bolha! - vigyorodott el ezer ránccal Böffeg sámán. - Amint látod, egy farkast is bármikor padlóra küld.
- Ez mégsem járja! - kiáltott Zsófi, akinek minden hajaszála égnek állt a haragtól. - Mi csupán híreket hoztunk Kendének, és maga mégis...
- Miféle híreket? - a meglehetősen durva közbeszólás a főtáltostól jött, ami talán még jobban megdöbbentette a két tanoncot, mint imént Böffeg sámán támadása.
- A Valóságból - fordult Gergő az asztal túloldalán ülő Kendéhez, akinek tekintetében harag villámlott. - Ma reggel a metróban egy karikás szemű, holtsápadt és szédelgő éber lány, meg az erőtlen toteme...
- Mi köze a Hét Sárkányőrnek, a Kilenc Jurta Szövetségének, vagy akár nekem egy éber lányhoz, a barlangvasutatokhoz, meg a tündérlövéshez?
Gergő és Zsófi megkövülten bámult Kendére. Csupán most vették észre, hogy a táltos már-már erőtlenül dől neki az asztalnak, kezében viszont úgy szorítja a bűbájostort, hogy abból folyamatosan hidegkék szikrák ömlenek.
- Annak az éber lánynak elrabolták a segítő állatát - szólalt meg Zsófi, akiben mindig is erősebb volt a dac az óvatosságnál. - Láttuk, amint... Mi az a tündérlövés?
A következő szemhunyásban egyszerre két váratlan esemény történt. Kende táltos hörrenve megemelte bűbájostorát, de ajkai közül érthetetlenül bugyogtak ki a rontás igéi, így a varázserő nem kelhetett életre. Mielőtt pedig újra próbálhatta volna, Böjfeg sámán finom mozdulattal, de hátborzongató erővel lefogta Kende karját. Ezután csak annyit mondott a vendégeknek:
- Jobb, ha most haza mentek! - s az Alomfelügyelet legfőbb révülője fülrepesztőt durrantott ostorával, mire Gergő és Zsófi lába alatt megnyílt az Ébredés Ajtaja, sők - segítő állataikkal együtt - visszazuhantak a Valóságba.
A Csipetke utcai bérház pincéjének hűvösében aztán sokáig csak némán, értetlenül nézték egymást.
- Mi a bűbájragály folyik odaát? - nyögte ki végül közös kérdésüket Gergő.
II. Tanarilla
Gergő a metrókocsi ablaküvegének nyomta a homlokát, és kifelé bámult, ahol az alagút kísérteties fala suhant szédítő sebességgel. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, s erősen kellett koncentrálnia, nehogy elnyomja az álom. Előző napi révülésük a Gyémánt Jurtába nagyon felzaklatta a testvérpárt, így a család jócskán éjfél után került ágyba. Elemezték Kende táltos érthetetlen viselkedésének minden egyes pillanatát, de persze nem jutottak semmire. Boglárka úgy vélte, hogy a Hetek vezetője túlhajtotta magát. Botlik Dénes szeretett volna egy pillantást vetni Kende lábbelijére, hogy megállapíthassa, mi bántja a táltost. Zsófi Böffeg sámánra gyanakodott, aki talán rontást küldött a vén varázstudóra, s mostő irányítja a háttérből a Kilenc Jurta Szövetségét.
Gergő viszont nem tudta, mire gondoljon. Mikor végre ágyba került, akkor is csak Kende véreres szemét, holtsápadt arcát látta maga előtt. S persze a bűbájostort, amivel átkot akart felé küldeni a táltos.
A metrókocsi billegni kezdett, majd elhaló szörnyhanggal lassított. Befutottak a Batthyány téri állomásra. Jócskán elmúlt dél, rengeteg utas tülekedett a szisszenve feltáruló ajtóknál. Gergő benyúlt a dzsekije alá, megmarkolta varázsfegyverét és figyelte az ébereket. A totemmatatóbűbájt reggel óta már vagy nyolcszor olvasta magára, s kezdett káprázni a szeme. Nem tudta, hogy mit keres, de Zsófival még az éjjel megbeszélték: ha Kende nem is hallgatta megőket, azért igyekeznek több bizonyítékot gyűjteni.
Jó, de mire? - gondolta elkeseredve Gergő. - Fogalmunk sincs, mit keresünk.
A beszálló utasok között mindenféle akadt. Most éppen egy fáradt üzletember, két vihogó csitri, csapatnyi pattanásos legény, akik hevesen vitatkoztak valamin, továbbá öt kobold jégsipkában és...
Nem aludhatsz el! - Gergő hevesen megdörzsölte a szemét. A koboldok nyomban „átalakultak" kisiskolásokká, akiket a tanító nénijük terelgetett. A sámánfi gondosan megszemlélte az új beszállókat. Mindnek kivehető volt a segítő állata, még akkor is, ha nem mindig sikerült felismernie. Az ajtók becsukódtak, a hangszórókból lágy géphang figyelmeztetett az indulásra. A metró nyugtalanítóan erős bugással nekilódult, s a szerelvényt már el is nyelte a sötét alagút.
Gergő megfigyelte, hogy az éberek legtöbbje igyekszik hátat fordítani az ablakoknak. Nem mintha odakinn bármilyen látványosság várta volna őket, hiszen a halvány fényben csupán a boltíves alagút olykor hátborzongató támpillérei, sivár falai derengtek. Az éberek elővigyázatossága azonban, hogy semmiképpen ne nézzenek ki, sokkal több volt, mint érdektelenség.
Félnek! - állapította meg Gergő. - A táltosképzoben tanították, hogy az éberek, bár nincsenek bűbájos képességeik, olykor nagyon jó ösztönökkel bírnak. A metrón utazók igenis érzik, hogy valami les rájuk az alagutakban!
Ettől a gondolattól Gergő egészen felélénkült. Azt is kifigyelte, hogy az éberek mindegyike próbált a jobb oldali üléseken helyet találni. Ettől kezdve a sámánfi a bal oldal ablakait fürkészte. Erősen kellett meresztenie a szemét, mégsem vett észre semmit, míg át nem keltek a Duna alatt.
Ekkor azonban a szürke betonfalak, komor támpillérek között hirtelen felderengett egy ajtó. Nem jártak már túl messze a Kossuth Lajos tértől, de a szerelvény még teljes sebességgel robogott. Gergő igyekezett részleteket kivenni, de az ajtó - ha az volt egyáltalán - már el is tűnt a sötétségben. A sámánfi csodálkozva ráncolta a homlokát. Mi értelme ajtót tenni a föld alá egy olyan alagútba, ahol gyalogosan soha nem jár senki. A metrókocsik nem állnak meg, s ha mégis, akkor egész biztosan óriási a baj. Gergő elképzelte, milyen volna, ha hirtelen nem kapna több áramot a metró. Az egész járgány egy szempillantás alatt teljes sötétségbe borulna, miközben motorhangja elveszne mögöttük az alagútban, s a szerelvény megállna. Az éberek sikoltoznának, döngetnék az ajtókat, hogy kijussanak... De hová? Odakinn hátborzongató, földmélyi sötétség uralkodna, aminek ölén bármi várhat rájuk.
Gergő hirtelen kezdte nagyon rosszul érezni magát a metrón. Kinézett az ablakon, s valahogy biztosra vette, hogy az alagút falai most sokkal közelebb vannak a robogó kocsikhoz, mint eddig bármikor. A sámánfi már-már arra számított, hogy mindjárt hatalmas szikraeső kezd záporozni odakinn, fémes csikorgással kísérve, amint a szűkülő alagút összeszorul a szerelvény körül.
S ekkor az ablakon túlról egy égszínkék szempár bámult bele Gergő arcába.
A sámánfi ijedten felkiáltott, s akkorát ugrott az ülésén hátrafelé, hogy a mellette ülő kamasz fiút majdnem lelökte a padlóra.
- Hé, savanyútojás, férj már a bőrödbe! - taszította hátba Gergőt a srác. Haverjai hangos hahotával jutalmazták „szellemességét". A sámánfi azonban cseppet sem törődött velük. Továbbra is kifelé nézett az ablakon. Ott azonban már semmi más nem volt, mint a megszokott, vigasztalhatatlan sötétség. Pedig egészen biztos volt benne, hogy az imént valaki, vagy valami befelé bámult rá!
Alig egyetlen perccel később a metrószerelvény búgva-inogva fékezett, majd megállt a Kossuth Lajos téri állomáson. Gergő már korábban felállt az üléséről, s nem törődve a srácok gunyoros megjegyzéseivel - akik holmi nikkelbolhához hasonlították - elsőként szállt ki a kocsiból. A peronon nyomban arra indult, amerről befutottak az állomásra. Éberek tömegén kellett átverekednie magát, egy rossz szagú öregember durván megtaszította a botjával, de a sámánfi észre sem vette.
Elérte végre azt a pontot, ahol az alagút kezdődött. Kiállt egészen a peron szélére, csupán a két sarka egyensúlyozott a keramit kockákon. Majd nekitámaszkodott az olajfestéktől szagos falnak és kihajolt. Feje éppen csak neki nem koccant az álló metrókocsinak, amint visszafelé, a sűrű alagútmélybe nézett. Az állomásról derengő fény kevés lett volna hozzá, hogy bármit is lásson, de a szerelvény hátsó kocsijának két erős reflektora szinte beleszúrt a föld alatti sötétségbe.
A sínpár csillanva tűnt el a távolban. A boltíves alagút dísztelen, szürke kupolája olyannak tűnt, mint egy gigantikus szörnyeteg torka, ami mindjárt megrándul, s böfögve benyeli a metrókocsikat. Ennél többet azonban Gergő nem fedezett fel. Bár ott messze, egészen az alagút mélyén, ahol már a lámpák fénye is rémülten megtorpan...
- Hé, kispofám, ne szórakozz!
A sámánfi dzsekijének nyakát erős kéz markolta meg, s Gergő már lendült is hátrafelé. Két karjával kellett hadonásznia, nehogy hanyatt essen, de egyik sarka még így is lecsúszott a keramitról, s néhány pillanatig a semmiben kalimpált.
- Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy nincs ott semmi érdekes? - kérdezte az iménti hang, s a kéz elengedte a sámánfi dzsekijét, bár előtte még úgy fordította a fiút, hogy az szembe kerüljön „megmentőjével". Gergő csodálkozva bámulta a pufók, vállig érő, barna hajat viselő lányt, aki alig volt magasabb nála, viszont kék egyenruhát hordott.
- Ugye tudod, öcsi, hogy most át kellene adnom téged a biztonságiőröknek? - kérdezte szigorúan, majd élénken csillogó tekintetével tetőtől-talpig végigmérte Gergőt. - Talán az alagútban felejtettél valamit?
- Nem - felelt Gergő, s rettenetesen idétlennek érezte magát. - Én csak azt néztem, hogy van-e ott valami.
- Valami? - a lány, aki a metróvezetők egyenruháját hordta, most kételkedve elfintorodott. - Az alagútban, kisfiam, baromi nagy semmi van. Sötét semmi. Ha az érdekel, engem kérdezz, mert én abban a semmiben száguldozom évek óta.
- Értem - biccentett Gergő, s remélte, hogy a lány mégsem adja a biztonságiőrök kezébe. - Akkor én mennék is.
Csakhogy a metróvezető nem állt félre az útjából, sőt, továbbra is gyanakodva vizslatta.
- Mégis érdekelne, mit lestél az alagútban - mondta. - Túl sok furcsaság történik mostanában a járatomon, sőt, más útvonalakon is.
- Furcsaságok? - a sámánfi hirtelen felélénkült. - Mifélék?
- Fények, amiknek nem kellene ott lenniük - vont vállat a lány, aki maga is csodálkozott, hogy egy idegen kölyökkel osztja meg nyugtalanító gondolatait. - A váltótársam pedig azt mondta, hogy a tegnapi szolgálat alatt úgy érezte: valaki még van a vezetőfülkében, akinek nem volna szabad ott lennie.
- Ez nagyon... - kezdte Gergő, de ekkor egy magas, harcsabajuszos, fekete egyenruhás férfi lépett hozzájuk, akinek a derekán fegyver, mellén pedig kitűző fityegett.
- Valami gond van, Szilvi? - mordult gyanakvón, s fürkésző tekintetét szinte belefúrta Gergő koponyájába. A fiatalúr ugrani akart?
A sámánfi megborzongott a gondolattól, hogy úgy hihetik róla: a sínekre akarta vetni magát.
- Semmi gáz, Tibcsi, csak beszélgetünk - legyintett a metróvezető lány, akit tehát Szilvinek hívtak. - Már megyek is, kezdődik a szolgálat.
- Akkor jó bújócskát a féregjáratokban - röhögött fel nem túl bizalomgerjesztőn a biztonságiőr, majd sarkon fordult és távozott.
- Köszönöm - súgta Gergő. A metróvezető lány elmosolyodott.
- Vigyázz az alagutakkal - mondta. - Fura helyek. Azzal sarkon fordult, s már el is tűnt a tömegben, pedig Gergőnek még ezer kérdése lett volna hozzá. A háta mögött megmozdult a szerelvény, hangja néhány pillanatig minden más zajt elnyomott. A sámánfi megvárta, míg a metró kifut az állomásról, s közben elgondolkodva nézte az egyik plakátot, amin egy piros autó méregzöld vadonon vág keresztül, miközben a falcról egy óriáskígyó, s egy fekete madár lesi. Gergőnek valahonnan ismerős volt a kép, de most nem különösebben érdekelte.
Emlékezetében az égszínkék szempár ragyogott hidegen, rémisztően.
Zsófi egyszerűen nem hitt a szemének. Előző nap, mikor a Gyémánt Jurtában jártak Gergővel, már meglehetősen nagy volt a felfordulás, de azért a „nagysuvick" többé-kevésbé értelmes magyarázatnak tűnt rá. Most azonban már a Gyémánt Jurta körül utcákba rendezett, színes és szemkápráztatóan változatos sátorrengeteg is felbolydult, mintha a „pakolási mánia" egyfajta egyre terjedő fertőzés volna.
Az Álomfelügyelet óriási párnát formázó sátra éppen magába roskadt, mikor Zsófi megjelent a hatalmas tisztást szegélyező fák egyikén megnyíló Ébredés Ajtaján keresztül. Az égen boszorkányok repkedtek sütőlapátjaikon, seprűiken, és rikácsoló hangon utasításokat osztogattak a lent sürgölődő lidérceknek. Garabonciások durrogtatták bűbájostoraikat, de kivételesen nem varázslatokat sütöttek el, inkább néhány óriási ökröt igyekeztek egy szekér elé terelni. Az állatok bánatosan bőgtek, s egyikük szusszanása felborított három üstöt, amikben gyanús kotyvalékok rotyogtak.
Zsófi egyre gyorsabb léptekkel indult a Kilenc Jurta Szövetségének sátorvárosa felé. A legszéls ő utcák gyakorlatilag már eltűntek, mivel a két oldalukon sorakozó építményeket mind lebontották és szekerekre rakták. A vajákosok külön segélyhelyet állítottak fel néhány ponyva alatt, hogy a nagy hurcolkodásban becsípett, megütött, odaszorult, megkarcolt ujjakat, kezeket, lábakat ápolhassák. A Gyógy- , Ártó-és Álomlaki Növények Füvesasszony Tanácsának cikornyás táblája a földön hevert, az Igeigézők Bírói Testületének sötétszürke jurtája nemezlapokra bontva éppen fellebegett a magasra halmozott, kisebb sátrak kupacának tetejére.
- Ezek elköltöznek! - motyogta magában Zsófi, s érezte, hogy az idegességtől görcsbe rándul a gyomra. Hiszen még akkor sem menekültek el, mikor Holló vagy a Megbízó fenyegette a Heteket!
A tanonclány kénytelen volt fürgén félreugrani hat rabruhás lidérc elől, akik torkuk szakadtából szirénázva rohantak, hátukon megbájolt kötélhágcsókat cipelve. A mögöttük lihegő, fekete köpönyeges varázsló odvas fogai között meglehetősen cifra kifejezésekkel „serkentette" munkakedvüket.
Zsófi hirtelen megpillantotta két imbolygó sátorrúd között Anja Nisant, a mongol sámánn őt. Ügyesen és fürgén átevickélt néhány szertehagyott láda között, de mire elérte az Alomtárgyipari Tanács félig szétszedett jurtáját, Anja már a levegőbe emelkedett hatalmas sólyma hátán, s nem hallotta meg, hogy valaki kiabál utána. Zsófi kezdett kétségbe esni. Nem azért jött a Gyémánt Jurtához, hogy Kendével találkozzon - ezt nem merte megkockáztatni -, de valakivel azért jó lett volna beszélni arról, hogy mi történik a Hetek központjában.
- Várj csak egy pillanatig! - Zsófi hirtelen mozdulattal utána nyúlt egy nyolc év körüli, szőke fiúnak. Az apró legény bő ujjú, fehér ingének mellrészén a Sámánok Jurtájának jelét viselte, így bizonyára a Rejtezés Táltoskollégiumának tanonca volt. - Most azonnal mondd meg nekem, hogy hova költözik mindenki!
A kisfiú szeme elkerekedett a csodálkozástól, amint felismerte Farkas Húgát. Segítő állata, egy kölyök puli, vad ugatásba kezdett, bár nem volt túlságosan ijesztő, inkább mulatságos.
- Hallod, tanonc? - szólt újra Zsófi, növekvő türelmetlenséggel, s akaratlanul is megszorította a fiú vállát. Mi az átokverte sarlatánkergetés folyik itt?
- Aha! - vigyorodott el hirtelen a legény, mint aki hirtelen megértett valamit, amin eddig hiába törte a fejét. Szóval te tudod, csak vizsgáztatni akarsz, hogy vajon én a tilalom ellenére kihallgattam-e a szüleim beszélgetését a konyhaajtó mögé bújva. Hát nem, eszem ágában sem volt hallgatózni tegnap délután, tudd meg!
Ezzel kirántotta vállát Zsófi ujjai közül, s hóna alá szorítva a ráhízott két iskolai sámándobot, elrobogott. Settenke ugyan még nyomon tudta követni egy darabig, de azután végképp eltűnt az ordítozó, hadonászó, egymás cókmókjaiban botladozó révülők között. Zsófi dühösen morgott, s tán a csalafinta tanonc után veti magát, ha nem kelti fel a figyelmét váratlanul valami más. A jobb kézre nyíló sikátor még többé-kevésbé állt, mivel annak sátrait, fabodegáit és jurtáit akkor kezdték lebontani. A Révülő Rémhírek Osztályának Gyémánt Jurtához kihelyezett irodáján túl zömök, tölgybarnára festett, láthatóan rendkívül régi jurta hagymakupolája emelkedett. A széles bejárat fölött fából faragott rovásjelek forogtak a levegőben függve, bár némelyiken már meggyengült a lebegtető-bűbáj, így néha beleakadt a szomszédjába.
- Regösök Kéregtekercs-tára - olvasta fennhangon Zsófi a rúnajeleket. Még soha nem járt ugyan itt, de már olvasott a Regösök „könyvtáráról", ahol csupa olyan irományt, történetet, regét tartottak, amikre még a révülők is azt mondták: pusztán kitalációk és mesék. Mindjárt ezután felrémlett Zsófinak egy egészen friss emlék:
„Mi köze a Hét Sárkány őrnek, a Kilenc Jurta Szövetségének, vagy akár nekem egy éber lányhoz, a barlangvasutatokhoz, meg a tündérlövéshez?" - kiáltotta tegnap önmagából kikelve Kende táltos, mikor a metrón látott eseményeket említették neki.
- Ha valahol írnak a tündérlövésről, akkor az a kéregtekercs biztos megtalálható itt! - mondta elszántan Zsófi, s további morfondírozás nélkül a jurta bejáratához lépett. A súlyos, ezernyi kéz érintésétől kifényesedett nemezlap halkan recsegve engedett, mikor félrehajtotta az útjából. Odabenn szinte megvakította a nyomasztófélhomály, s levegőt is csak nehezen tudott venni az átható dohszagtól.
- Van itt valaki? - szólt Zsófi, és sűrűn pislogva igyekezett hozzászoktatni szemét a napfény hiányához.
- Amennyiben Tekercses Ajtony neked valaki, hát van - jött a válasz a jurta mélyéről. Zsófi tett néhány lépést, de térdét nyomban beverte valamiféle alacsony bútorba, ami recsegve felborult. Tucatnyi kéregtekercs hullott nyomban a keményre döngölt padlóra, s már érkezett is Ajtony háborgó kiáltása:
- Képtelen vagy óvatosan közlekedni? Csupa felbecsülhetetlen értékű, lemásolásra váró titkos jelentésen taposol.
Zsófi megelégelte a botladozást, s előhúzva bűbájostorát, varázslángot bájolt a feje fölé. A tűz azonban alig gyulladt meg, a jurta tetejéig nyúló könyvespolcok közül előzúgott egy repülő gyík, és zöld száját kitátva vizet köpött a lobogásra, sőt, a tanonclányra is.
- Mi volt ez? - hüledezett csöpögve Zsófi.
- Tökéletes tűzoltó-bűbájom van, nem igaz? - vigyorgott fel rá a csontsovány, pofaszakállas garabonciás, miközben cseppet sem óvatosan összemarkolta az állítólag felbecsülhetetlenül értékes kéregtekercseket. Megőszültem, mire sikerült átbájolnom, hogy ne lángot, hanem vizet köpjön.
A gyík leírt még néhány zúgó kört Zsófi feje fölött, majd el-elcsöppenő szájjal visszatért rejtekhelyére.
- Tekercset hoztál vissza? - kérdezte Ajtony. - Nem, mégsem. Téged még soha nem láttalak itt.
- Valóban először tértem be a Regösök jurtájába - ismerte el Zsófi.
- Gondolom, te is azt vallod, hogy nálunk csak ostoba, kölyökrévülőknek és házimunkától agyzápult boszorkáknak való tündérmesék találhatóak - fintorgott sértődötten Tekercses Ajtony. - Ha egyetlen egyszer megmutathatnám a Gyémánt Jurta pöffeszkedő tekercstárosának, hogy micsoda kincseket őrzök! Például bizonyítékokat találtam arra vonatkozóan, hogy az éberek igenis tudnak repülni. Nem ám seprűn, vagy holmi gépezeteken! Persze az utóbbiakon igen, de én rábukkantam egyősi éber regére, amiben le vagyon írva, hogy a főhős éppen kilencvenkilenc különböző módon képes eljutni a Holdra. Na, erre varrjál gombot!
Zsófi buzgó elismeréssel bólintott, bár alig bírta lenyelni a nevetést.
- Engem valóban olyan... Hm... tények érdekelnének, amik a Gyémánt Jurta könyvtárában nem találhatóak - mondta azután. - Tudna nekem mutatni valamit a tündérekről? Különösen egy „tündérlövés" nevű jelenség érdekelne.
Tekercses Ajtony már majdnem elérte azt az üres polcot, amire le szándékozta tenni az összeszedett rakományát, most azonban megtorpant. Lassan fordult hátra. Olyan rettenetesen lassan, hogy Zsófinak - aki végre megszokta a félhomályt - lett volna ideje a tekercstáros tarkójának minden egyes hajaszálát megszámolni.
- Te mórikálsz velem? — hörrentette kitörni készülőfelháborodással Ajtony. - Hergelődsz és cukkolódsz velem?
Zsófi nem értett pontosan minden szót, amit a tekercstáros az imént mondott, s volt egy olyan erős sejtése, hogy maga Ajtony is pontatlanul használja némelyiket. A csontsovány férfi dühösen remegő pofaszakállának látványából azonban kitalálta, hogy hibázott.
- Mindenki tudja, hogy tündérek tényleg és igazán nem léteznek! - mondta vérig sértve a félreismert tekercstáros. - Tudom én, miről van szó! Látod, mekkora a felfordulás odakinn, hát gondoltad, lazítás képpen heccelődsz kicsit a félbolond Ajtonnyal. Hiszen hallottam már elégszer, hogy lököttnek tartanak a mélyen tisztelt varázslók, boszorkányok, de még azok a bumfordi, rovásjelet sem ismerő vadászok is. Megállnak a jurta hátsó fertályán, éppen a szellőzőrés előtt, s ott röhincsélnek azon, hogy a Regösök Kéregtercs-tárából más nem kölcsönöz soha, csak az, aki ostoba tündérmesékre ácsingózik. Úgy sutyorognak, hogy halljam. De én akkor is állítom, hogy ami igaz, az nem hamis!
- Tehát a tündérek...? - próbálkozott újra Zsófi, de csak annyit ért el, hogy Ajtony pofacsontjain vörös pulykafoltok lobbantak a haragtól.
- Nincsenek! - toporzékolt a tekercstáros. - Természetesen rengeteg mese szól róluk. Némelyik elég érdekes, fordulatos, bár a java csupán édeskés és romantikus. Elvarázsolt tó, éber herceg, lányrablás, kívánságok, csókos béka... Böh! El tudsz te képzelni egyetlen álomlényt is, aki puszta szórakozásból, vagy szánalomból Tetejetlen Kívánságokat osztogat az ébereknek? És szegénylegényenként mindjárt hármat! Badarság az egész.
- Azért én mégis szeretnék olvasni róluk - erősködött Zsófi, s lombzöld tekintetét mélyen Ajtony szemébe fúrta. A tekercstáros hökkenten nézte a barna hajú lányt.
- A tündérekről? - kérdezte végül elbizonytalanodva.
- És a tündérlövésről - lépett előre ismét Zsófi, mert látta, hogy végre sikerült megnyernie Ajtony bizalmát.
- Hát persze, a tündérlövés - motyogta a tekercstáros. - így nevezték valaha azt a bűbájt, amivel különleges átkokat, rontásokat szórtak az éberekre ezek a nemislétezők.
Zsófi készséggel elfogadta Tekercses Ajtony véleményét, csak mutasson végre valami érdekeset.űA tekercstáros letette pultjára a kéreglapokat, majd elgondolkodva pattintgatott bal kezének ujjaival, s már el is t nt a polcok labirintusában. Zsófi otthonosan követte, hiszen a tél folyamán nem egyszer megfordult kollégiuma Rontórovás Könyvtárában, ahol Zabos Karamella tartotta kordában az olykor igencsak veszélyes köteteket.
- Itt van minden, amit sikerült összegyűjtenem a tündérekről - mutatott Ajtony a szemmagasságban húzódó, rövidke polcra.
- Csak ennyi? - csúszott ki a csalódott kiáltás Zsófi száján, látva azt a négy szakadozott fóliánst, ami a szú rágta deszkán hevert. A tekercstáros azonban cseppet sem sértődött meg. Sőt, nagyon megtetszett neki, hogy legújabb olvasója „még többet" akar abból, amitő nyújtani tud.
- Csigalom és nyugavér, kisasszony! - vigyorgott Ajtony. - Ha a tündérmesék teljes listáját látni akarod, vedd elő a bűbájostorodat, és suhints rá az első tekercsre.
A lelkes fóliánsgyűjtő szavait tettekkel kísérte, és mikor varázsfegyvere bőrszíja megérintette az első kéreglapot, az magától kigördült. Zsófi hangya méretű rovásjelek milliárdjait pillantotta meg rajta, katonás sorokba rendezve.
- A második tekercs az éber és álomfelügyeleti tudósok által írt tanulmányokat sorolja fel. Nem különösebben érdekesek, mivel mindegyik azt bizonygatja, hogy tündérek soha nem is léteztek, amit egyébként is tudunk. A harmadikfóliáns viszont a kedvencem.
A történelem során ugyanis szép számmal akadtak olyan szédült éberek és révülők, akik a tényekkel dacolva hittek a tündérekben. Nos, aző firkálmányaikon legalább jókat lehet kuncogni. Bármelyik cím felkelti az érdeklődésedet, csak húzd végig a rúnákon az ujjad, így...
Ajtony találomra megérintette az egyik sort, mire a jurta távoli zugában száraz zörgés kelt, s a következő pillanatban vaskos tekercs röppent a polcra. Amint puffanva landolt, fullasztó porfelhő szállt szerte belőle.
- Hát, igen - legyezett szabad kezével Ajtony. - Nem sűrűn kölcsönzik ki. S neked most egyiket sem adhatom oda, mert néhány óra múlva jönnek a rablidércek, hogy ezt a jurtát is felzsuppolják valamelyik ökrösszekérre.
- Addig azért olvasgathatok? - kérdezte reménykedve Zsófi. Tekercses Ajtony pedig nagylelkűen bólintott.
Gergő délután épp csak bekapott néhány rántott csirkeszárnyat a közeli gyorsétkezdében, s már újra a föld alatt volt. Ugyanazon a vonalon járt oda és vissza, ahol néhány órával korábban az égszínkék szempárt látta, de hiába. Már-már arra gondolt, hogy csupán az álom nyomta el néhány pillanatra, mikor a jelenség megismétlődött.
Két állomás között járhattak félúton, az ablak legtöbbször a sötét semmit tükrözte vissza. Az átható szempár ekkor jelent meg, s egyenesen Gergőre bámult. A sámánfi alig néhány perce olvasott magára friss totemmatatóbűbájt, így különösen jól látta az Álomvilág Valóságba átderengő lényeit, de az égszínkék szempár tulajdonosa inkább csak érzés, semmint test volt. Mire alaposabban megszemlélhette volna, a jelenés elfordult tőle, de nem tűnt el, mint korábban. Ehelyett lendületet vett, miközben könnyedén tartotta a metrószerelvénnyel az iramot, s azután átolvadt az ablaküvegen.
A Gergő mellett szellemalakban ücsörgő Toportyán váratlanul felvonyított. A farkas fájdalmas, rémülettel teli hangot adott ki. Ezt az éberek persze nem hallhatták, de Gergő beleborzongott. Önkéntelenül segítő állata felé fordult, de nem látott mást, mint azt, hogy a farkas egész testében remeg, mintha váratlanul kitették volna a hómezőkre.
A sámánfi észbe kapott, s tekintetével ismét a jelenést kereste. A rezgő légcsomóként röppenő valami már az utasok között cikkant ide-oda, s Gergő tudta, hogy mit csinál. Szemrevételezi a mit sem sejtő éberek segítő állatait. Válogat! - hasított a gondolat a sámánfiba. - Vadászni akar!
Vannak helyzetek, mikor a révülőnek fel kell rúgnia a titoktartási kötelezettségét, s vállalva, hogy bolondot csinál magából az éberek előtt, cselekednie muszáj. Gergő úgy érezte, ez pontosan ilyen helyzet. Felugrott az üléséről, s jobbjában már ott lengett a bűbájostor. Az utasok bosszankodva, csodálkozva, gúnyos mosollyal néztek a fiúra, aki egy fura „játékostort" markol és elindult a széksorok között.
- Vigyázz, mert még kibököd valakinek a szemét! - szólt rá egy szigorú arcú, vörös hajú matróna, de Gergő nem törődött vele. A metrókocsi olykor megingott, így a szabad kezével ajánlatos volt megkapaszkodnia, de közben le sem vette a szemét a jelenésről. A lebegő „légörvény" nem zavartatta magát, ébertő-éberig röppent, mindegyiknél elidőzött néhány pillanatig, majd suhant tovább.
Gergő három kocsin át üldözte, de még mindig nem tudta kivenni, mivel is van valójában dolga. Úgy sejtette, egy különösen pimasz álomvarangy lehet, bár azok általában gyávák hozzá, hogy a Valóságban bóklásszanak. Ekkor azonban eszébe jutott Kubus és Orrnyereg, akik a tél folyamán odáig merészkedtek, hogy ellopják Rúzspirost, a család autóját. A révülő soha nem lehet biztos semmiben.
A jelenés éppen egy öregúrhoz tartozó, gyönyörű és nemes tartású farkaskutya-totemet vizslatott, de megérezhetett valamit. Gergő három lépésre állt tőle, mikor a gomolygó légfelhőből ismét rávillant a kék szempár, s a sámánfi meg mert volna esküdni rá, hogy rémület csillant benne. Fenyegetően megemelte hát a bűbájostorát, bár tudta, hogy ennyi éber között csakis akkor varázsolna, ha életveszély fenyegetiőt, vagy bárki mást.
A jelenés elfordulhatott tőle, mivel a szempár kihunyt, s a léggomoly hirtelen felgyorsult. Az öregúr segítő állata éppen úgy felvonyított, mint az imént Toportyán, s lekushadt az ülés alá. Ezzel egy időben az éber férfi, aki bizonyára megérezte, hogy valami nincs rendben, fázósan összehúzta magán könnyű felöltőjét.
Gergő csak most döbbent rá, hogy a metrószerelvény legelején járnak, s a szemközti ajtó már a vezetőfülkére nyílik. A titokzatos álomlény tétovázás nélkül az ezüstösen csillogó fémfal felé röppent, majd simán átolvadt rajta. A sámánfinak nagyon rossz előérzete támadt. Bár több utas furcsállóan megbámulta, mégis a vezetőfülkéhez ugrott és megkapaszkodott egy fémrúdban. Lábát a legközelebbi - szerencsére gazdátlan - ülés szélére tette. így fel tudott emelkedni annyira, hogy belásson a metró vezetőfülkéjébe.
Odabenn műszerekkel, kijelzőkkel, billentyűkkel és gombokkal telepakolt pult derengett a gyenge megvilágításban. A sámánfi jobbra, majd balra nyújtogatta a nyakát, hogy többet lásson. Szemközt a metróalagút robogott feléjük, s bár az útjukat bevilágították a reflektorok, a látvány mégis rémisztő volt. Gergő egy pillanatig azon töprengett, a metróvezetők hogyan képesek folytonos rémálmok nélkül végezni a munkájukat.
Az apró fülkében ketten álltak. A sámánfi, bár igyekezett alaposan megszemlélni mindent, csupán a metróvezetők kék egyenruhába bújtatott vállait láthatta.
Aztán a levegő jellegzetes, szédítő kavargását kettejük között: az álomlény még mindig a metróban volt! Gergő gondolkodás nélkül elkezdett dörömbölni a fülke ajtaján. Néhány utas ugyan felháborodva rákiáltott, hogy hagyja békén a vezetőket, mert még rosszul veszik be a következő kanyart. Viszont senki nem vette a fáradságot, hogy tegyen is valamit, a sámánfi nagy szerencséjére.
A fülkében a két vezető egyszerre fordult a kis ablak felé. Odabenn olyan kevés volt a fény, hogy Gergő nem tudta kivenni az arcvonásaikat. A két egyenruhás ezután egymásra nézett, a szájuk felváltva mozgott: bizonyára megbeszélték a szokatlan eseményt. A sámánfi, hogy nyomatékot adjon szándékának, még néhányszor rácsapott öklével az ajtóra.
A fülke hirtelen kinyílt, s Gergő a meglepetéstől először nem tudott szólni. Az a metróvezető lány nézett vele farkasszemet, aki korábban elkapta, miközben a peron szélén egyensúlyozott.
- Nocsak, a kukkolós fiatalúr!
- Igen, én... Vagyis, szia! - a sámánfi igyekezett Szilvi mellett belesni a fülkébe, s ez nem kerülte el a lány figyelmét.
- Gondolod, vagyunk már olyan haverok, hogy munka közben rám törheted az ajtó? - kérdezte.
- Nem törtem, de... Nagyon szeretnék belesni, csak egyetlen pillanatra - felelt Gergő.
- Ez szabályellenes, és különben sincs itt semmi érdekes - Szilvi csalafintán elmosolyodott, s félreállt az ajtóból, így, miközben a szigorú szabályzatra hivatkozott, egyben picit meg is szegte azt.
Sajnos azonban a metróvezető lány óriásit tévedett. Gergő a totemmatatóbűbáj segítségével sokkal rosszabb dolgot pillantott meg, mint amire számított. A vezetőfülke padlóján egy kétségbeesetten tekergő, láthatóan a gyors bénulás rontása ellen küzdő korallkígyót vett észre. A segítő állat fölött fenyegető felhőként rezgett a jelenés légörvénye, s arra készült, hogy amint a totem teljesen mozdulatlanná válik, lecsapjon rá.
A sámánfi nem vesztegette az időt morfondírozásra. Már az imént lemászott kényelmetlen megfigyelőhelyéről, így most nyomban képes volt használni bűbájostorát. A varázsfegyver bőrszíja csodás ívben szikrákat csattintott ki magából, miközben Gergő felkiáltott:
- Darvadozz!
A rontás telibe találta a légörvényt, ami veszett pörgésbe kezdett, s végül kizuhant a fülkéből, egyenesen a legközelebb ülő éber nő ölébe. Az persze semmit nem vett észre ebből, bár fintorogva húzgálta a vállát.
Szilvi, a metróvezető megütközve nézett Gergőre.
- Jól vagy? - kérdezte gyanakodva, s olyan mozdulatot tett, mintha a tenyerével meg akarná tapintani a fiú homlokát. Bárő nem láthatta a bűbájostorból előrobbanó szikrákat, s nem hallhatta a bűbáj durranását, mégis meglehetősen különösnek találta a gyereket, aki egy bőrszíjas fapálcával hadonászik és hülyeségeket kiabál.
- Már semmi baj - mondta Gergő, aki a varázslattól kimerülve kicsit lihegett. - Hamarosan magához fog térni.
Ezt persze a korallkígyóra értette, mert megfeledkezett arról, hogy ez a megjegyzése még kényelmetlenebb helyzetbe hozza az éber metróvezető előtt. Szilvi gyanakodva ráncolta a homlokát, s talán újabb kérdéseket szándékozott feltenni, de ekkor a fülkében álló társa megérintette a karját.
- Gyere! - mondta remegő hangon. - Hirtelen elfogott a szédülés. Talán valami rosszat vacsoráztam.
- Most dolgom van - szólt Szilvi, s becsukta Gergő orra előtt a vezetőfülke ajtaját. A sámánfi ezt cseppet sem bánta, mivel sokkal sürgősebb dolga akadt. A segédvezetőért különben sem kellett már aggódni, hiszen amint segítő állata, a korallkígyó magához tér, a férfi „gyomorrontása" el fog múlni.
Az álomlény azonban, ami még mindig az éber nő ölében hevert, nagyon nyugtalanította Gergőt. Fogalma sem volt, hogy miként vehetné magához, hiszen már az is hihetetlen szerencsének bizonyult, hogy a darvadozz-rontás egyáltalán hatott rá.
Már éppen azon volt, hogy megkéri a nőt, álljon fel egy pillanatra, mert az ülése alá ejtett valamit (akkor talán lecsúszik az öléből az álomlény, s a padlóról felszedheti), de ekkor megjelent Toportyán. A farkas most éppen olyan bátor és büszke volt, ahogyan általában, s már nyoma sem látszott rajta az iménti kétségbeesésnek. Előbb óvatosan megszimatolta a nő ölében heverő levegőgomolyt, majd halkan vicsorogva a fogai közé vette, s Gergő elé ülve felkínálta az alélt zsákmányt.
A sámánfi átvette a bizonytalan körvonalú álomlényt, s boldog volt, hogy a következő pillanatban a szerelvény megkezdte a fékezést.
- Egyetlen szót sem értek az egészből - háborgott Zsófi, és a pultra csapta sűrűn teleírt jegyzeteit. A kéregtekercseket csak az imént bűvölte meg, hogy a Valóságban is láthatók, tapinthatók legyenek.
- Üljünk neki és próbáljuk hűvös fejjel átgondolni az egészet - javasolta Réti Boglárka, aki a Belindek és Csomorika Fűáruda raktárából lépett elő. - Ma úgy sincs túl sok vásárló. A Hold még egy egész hétig varázstalan fényt sugároz.
Zsófi bizakodva teregette szét az Ajtonytól kapott kéregtekercseket, hogy jegyzeteket készíthessen.
- A Gyémánt Jurtát teljesen kipakolták, s még ez sem elég - fogott a beszámolóba. - A Tetejetlen Fa csúcsán mindenki teljesen meg van zizzenve. Hódfarok néne természetesen megint eltűnt, Borzalag össze-vissza hablatyol, Kende táltos pedig... De erről már tudsz.
- A nagytakarítás-duma egyre kevésbé valószínű - biccentett Boglárka, miközben mellékesen levéltövön vágott egy pimaszkodó csurmintó virágot. - Mi van a tündérekkel?
- Azok nincsenek - tárta szét karját Zsófi. - Tekercses Ajtony csak nevetett, mikor a tündéreket említettem, pedigő még az olyan ostobaságot is elhiszi, hogy az éberek titokban képesek repülni. Azért rengeteg anyagot mutatott, de tényleg mind azt bizonygatja, hogy mese és humbug minden, ami róluk szól. Képzeld, a tündérmese kifejezést egyenesen a kitalált, kölyökrévülőknek szánt történetekre értik.
- Ez valóban különös - Boglárka elmélyülten olvasgatta Zsófi jegyzeteit. - Ebből az derül ki, hogy valaha nagyon sok tündér élt az Álomvilágban, s a Valóságban egyaránt. Szinte minden tónak, barlangnak, folyónak, hegynek, sőt, még a különösen öreg, odvas fáknak is volt saját tündére. Nézd, itt azt róttad fel, hogy az éberek Mátyás király idején titokban áldozati elemózsiát vittek a forrás tündérének, mert féltek tőle.
- A tündérmesék szerint ezek a különös álomlények szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, - vette át a szót Zsófi, s a kupac alól előhúzta a harmadik kéregtekercset. - Mindenféle alakban léteztek. Némelyik egészen apró, de volt köztük hatalmas óriás is. A legtöbben szemkápráztatóan gyönyörűek, míg mások valamiféle testi hibával rendelkeztek.
- Igen, például patával, vagy disznófarokkal - kopogtatta ujjával az ide vágó rovásjeleket Boglárka. Amennyiben mégis hiszünk a tündérmeséknek, a honfoglalás előtt a magyarok általában jóban voltak a tündérekkel.
- Jóban? - kiáltott Zsófi. - Annál sokkal többről volt szó. Ezt nézd meg!
A legalsó kéregtekercsen különösen sűrűn sorakoztak a kusza rovásjelek, amiken látszott, hogy Farkas Húgának sietnie kellett, mivel már kezdték lebontani a Regösök Kéregtekercs-tárát a feje fölött.
- Csaba királyfi mondája! - mutatta diadalmasan Zsófi, mint az olyan detektív, aki rendkívül fontos nyomra bukkant. - Amikor a seregét legyőzték, és menekülnie kellett, hátra hagyta az erdélyi Havasokőrzésére a székelyeket. S hogy mindig tudjon róla, ha vész fenyegeti a bűbájosok népét, szövetségre lépett a vizek, szelek, növények és a földmély tündéreivel, akik azután híreket szállítottak neki.
- Természetesen a mai garabonciások tudós társasága mindezt szintén tündérmesének nevezi, igaz? - tippelt Boglárka.
- Sőt, az összes révülő is - Zsófi tehetetlenül pöckölgetett néhány bumerángfa-magot, amik ezt rettenetesen élvezték, s mindig visszaröppentek a lány ujjához. - Pedig amit a metróban láttunk, az pontosan olyasmi volt, amit a megmosolygott feljegyzések tündérlövésként emlegetnek. A révülő vagy éber személy segítő állatát éri a támadás, s percek, vagy órák múlva maga a gazda is megbetegszik.
- Számos rontás és átok hasonló tüneteket idéz elő - figyelmeztette Boglárka. - Talán még főzetek is fortyogtak ilyen célra. A rontó boszorkányok üstjeiben biztosan.
Zsófi mégis kétkedve csóválta a fejét.
- Az a lány a metrón biztosan tündérlövés áldozata lett. Hidd el, csak rá kellett nézni a segítő állatára.
- Elhiszem - nyugtatta meg Boglárka. - Talán Gergő rábukkan valami nyomra. Engem azonban sokkal jobban érdekelne, vajon a Kilenc Jurta Szövetsége miért akarja elhitetni mindenkivel, hogy a tündérek soha nem is léteztek. Lappangó titkot szimatolok!
- Lappangó titok - mormogta elgondolkodva Zsófi, de e két súlyos szótól csupán kellemetlen borzongás fogta el.
A bimbam-fikusz a legfelső polcon ekkor kongatta el a délután öt órát.
A Nemcsók házaspár udvarra tárt ablakában meglibbent a könnyű tüllfüggöny és felhangzott a televízió legújabb agysorvasztó locsogóshow-jának szignálja. Gergő sietve kapkodta a lábát a macskaköveken, s annyira igyekezett, hogy Lujza asszony ne vegye észre, hogy majdnem nekirohant a szőnyegporolónak. Végül elérte a pincelejáratot, sőt, a lakatot is leoldotta egy fürge bűbájjal. A hóna alatt szorongatott nejlonzacskóban újra mocorogni kezdett az álomlény. A sámánfi nem vacakolt a világítással, hiszen a meredek lépcső minden fokát úgy ismerte már, mint a saját tenyerét.
A hűvös pincemély mintha kissé megnyugtatta volna a fogva tartott lényt, aki már a Csipetke utca elején határozottan jelezte, hogy megszabadult a darvadozz-rontástól. Gergő átpréselte magát a bérház lakói által felhalmozott kacatok között, prüszkölt néhányat a kavargó portól, aztán szinte berobbant a leghátsó széntároló fülkébe. Az apró, koszos ablakon át halvány napfény szűrődött be az utcáról, amit időnként eltakart egy-egy pillanatra a járókelők elsuhanó árnya.
Gergő óvatosan átvette bal kezébe a zacskót, majd jobbjával megfelelő méretű bűbájketrecet bájolt a kopott sezlonok egyikére. Csak akkor lélegzett föl, mikor végre sikerült a levegőgomolyt beletuszkolnia, s rázárta a halványkék fényben derengő ajtót.
- Itt az ideje, hogy egymás szemébe nézzünk! - mondta a kavargásnak, melyből most már szinte állandóan bámult rá az égszínkék szempár. - Irány az Álomvilág!
A sámánéinak már néhány perc is elegendő volt az elrévüléshez, hiszen az utóbbi két évben gyakorolta eleget. Azt előre nem tudta, milyen álomvilágba érkeznek majd, de úgy sejtette, ez valószínűleg a fogolytól függ, hiszen vele akart beszélni. Mielőtt kinyitotta a szemét, már tudta, hogy „odaát" van, mivel Toportyán érdes nyelve bő nyállal végignyalintotta az arcát.
— Lássuk tehát, hova... — Farkasnak elakadt a szava. Mégsem az Alomvilágra nyitotta a szemét, bárő maga kilépett a testéből, és kísérő állata is teljesen szilárd, hús-vér alakban ült mellette. A sámánfi néhány pillanatig zavartan pislogott, annál is inkább, mivel körülötte alig derengett némi fény. Meglendítette bűbájostorát, s azőrláng nyomban barátságosabbá varázsolta a környezetét. Habár nem sokkal. Farkas hideg betonpadlón ült, s körülötte dermesztően szürke betonfalak magasodtak. Feje fölött korhadt gerendák álltak ki, hogy azután elvesszenek a sötétségben, amit a bűbájos lángocska már képtelen volt bevilágítani. A hatalmas helyiség leginkább egy régi háborúból megmaradt bunkerre emlékeztette. Abban egészen bizonyos volt, hogy ez a hely a Valóságban van. A nyomasztó terem boltíves plafonjának egyik oldalán megszámlálhatatlan elektromos vezeték, s néhány rozsdás vízvezetékcső futott. Az utóbbiak olyan vastagok voltak, hogy a sámánfi négykézláb könnyedén elfért volna bennük.
- Hol vagyunk, Toportyán? - kérdezte Farkas. A segítő állat nyugtalanul körbeszimatolt, majd prüszkölt, és jobb mancsával az orrát dörgölte, mint akinek nagyon nem tetszik a levegő.
A bűbájketrec két lépéssel távolabb derengett. A sámánfi lassan talpra állt, s lassú, megfontolt mozdulatokkal közelített az apró börtön felé. Tudta, hogy most, mikor éber testéből kilépett és szabad lelkével révül, végre valódi alakjában látja a jelenést.
Csakhogy amikor megpillantotta, legalább két percbe telt, mire sikerült annyi lelkierőt gyűjtenie, hogy elforduljon.
A bűbájketrecben ugyanis egy alig hétarasznyi, szívfacsaróan gyönyörű, tökéletesen pucér lányka ücsörgött. Dacosan felvetett állal, megvetően nézett a fülig vörösödő Farkasra, miközben hátra vetette fenékig érő, aranyló hajzuhatagát, és megrezegtette szivárványos szitakötő-szárnyait.
- Mit bámulsz, mócsingfül? - kiáltotta az apró teremtés. - Nem láttál még lányt? Ügy tűnt, hogy az alakot öltött jelenés meztelensége Toportyánt sokkal kevésbé kavarta fel, mint a sámánfit. A farkas ugyanis halkan morogva kivillantotta hatalmas tépőfogait és elindult a bűbájketrec felé. Mikor azonban megtette az első fenyegető lépést, a lányka hirtelen felé bökött bal keze mutatóujjával.
- Próbáld csak meg, bolhafészek! sipította a rab. - Erre várok órák óta!
A lányka ujjbegyéiből ezüstszínű nyíl vágódott ki, egyenesen Toportyán két szeme közé. A bűbájketrec kéklő rácsai azonban felszikráztak, s kioltották a varázslatot.
- Sebaj, egyszer úgyis kiszabadulok - közölte a lányka, s harciasan csípőjére támasztotta pici öklét.
A közben eltelt idő elegendő volt, hogy Farkas leküzdje zavarát. Bár még mindig vörösen égett az arca, a segítő állata ellen irányuló varázstámadás akkor is bosszantotta, ha nem sikerült. Földre szegezett tekintettel igyekezett nem a meztelen lányra nézni, de azért a szavait neki címezte.
- Rajtam múlik, mikor engedlek szabadon. Először is szeretném tudni a neved, és azt, hogy mi vagy te.
- Tanarilla és tündér - felelt hetykén a szitakötőszárnyú. - Most már mehetek?
- Nem hinném - Farkas komoran a szemközti betonfal repedéseire koncentrált. - Mit keresel a Valóságban, hiszen te álomlény vagy?
- Tündér vagyok, kispofám! - helyesbített a lányka, s a hangjában annyi megvetés csengett, hogy attól egy egész stadionnyi révülő elszégyellte volna magát. - A tündérek nem éberek és nem is révülők.
- Sejtem már - biccentett Farkas. - A tündérek: tündérek.
- Ahogy lököd - a lányka unottan csavargatta aranyhaja egyik tincsét. - Elismerem; mostanában egyszerűbb megjelennünk a Valóságban. Az éberek olyan viccesek, főleg, mikor megbetegítem a segítő állatukat. Szédelegnek, kóvályognak, összeütköznek egymással, meg minden.
- Tehát elismered, hogy te küldtél rontást a metrón utazókra! - kapott a szón Farkas. Tanarilla csodálkozva mérte végig a sámánfit.
- Rontást? Mi soha nem átkozunk, rontunk vagy bűbájolunk, mint ti, révülők. A tündérlövésre csakis a tündérek képesek, de az nem rontás.
- Talán csupa jó szándékból betegítetted meg a totemeket, mi? - Farkas haragjában megfeledkezett róla, hogy tanácsos kerülni Tanarilla borzongatóan szép látványát. így újabb pirulás tört rá, de ez a jelenlévőket nem érdekelte.
- Rossz szándék, jó szándék, bla-bla - legyintett a lányka. - Tündér vagyok, teszem a dolgom. Begyűjtöttem néhány segítő állatot, mi abban a rossz? Az éberek úgysem törődnek velük.
- És mi a szándékod a totemekkel?
- Ott van mind, a terem végében - legyintett a sötétség irányába Tanarilla egykedvűen. - Arról még nem gondolkodtam, hogy mi legyen velük később. Az elrablásuk megkacagtatott, de már kicsit uncsi a dolog.
- Azt akarod mondani, hogy puszta szórakozásból csináltad? - Farkas akkorát kiáltott, hogy hangja visszaverődött a betonfalakról. - Van neked egyáltalán szíved?
- Szerinted? - kérdezett vissza Tanarilla és csábosán megrezegtette szitakötő-szárnyait. - Különben nem csak szórakozásból tettem. A suliban adták ki gyakorlatnak, ahol...
- Na jó, ebből elég! - Farkas sietős léptekkel megindult a csarnok sötét része felé, amerre az imént a lányka mutatott. Azőrláng hűségesen lebegett a feje fölött, így a sámánfi lassan felderíthette a terepet. A dermesztően hűvös teremben egyetlen ablak sem volt, s olyan csend honolt, mint azősök kriptáiban. Farkasnak hirtelen az az érzése támadt, hogy valahol mélyen a föld alatt jár.
A segítő állatok egymás mellett hevertek, nyílegyenes sorokban, mint az éberek rettenetes erdei vadászatai után a „teríték". Toportyán halkan nyüszítve szimatolta sorra mindet. Volt közöttük béka, házinyúl, néhány madár, és persze ott hevert a mókus is, akit Tanarilla a tizenhat év körüli lánytól rabolt el. Sőt, Farkas felismerte Csámpás, a vakvezető kutya szabad lelkét is: vajon Borfi Ottokár segítő állatának teste hol heverhet most? Ő volt az egyetlen lény, aki a Valóságban éppen úgy létezett, mint az Alomvilágban.
A sámánfi leguggolt egy selymes szőrű aranyhörcsög mellé és megérintette. A totemállat meleg volt, s gyorsan pihegett, mintha rémálomban utazna.
- Képes vagyok felébreszteniőket - bíztatta magát Farkas, bár nem tudta, hogy az általa ismert ráolvasás hatásos-e a tündérlövés ellen. Azért mégis széttárta két karját, közben bűbájos erőt gyűjtött a varázsfegyverébe, hogy a kellő pillanatban kimondja a szükséges szavakat.
- Alvó, világra ébredj, rontás, mocsárba tévedj!
A bűbájostor által megidézett halványzöld fény zuhatag lágyan hullott a segítő állatokra. Farkas feszülten figyelt, mégis Toportyán ugrott először örömében, mikor meglátta, hogy az egyik galamb hangos szárnycsapkodással a két lábára áll.
- Menő vagy, apóca! - kiabálta a bűbájketrecből gúnyosan Tanarilla. - Akkor most végre elhúzhatom a tündércsíkot?
Farkas egyetlen szót sem válaszolt a lánykának mindaddig, míg a segítő állatok mindegyike magához nem tért. Meg voltak rémülve, zavartan röpködtek, futkároztak a csarnokban, de Toportyán magabiztossága, és a sámánfi látványa végül ismét egy helyre terelteőket. Farkas ekkor egy ezüstszínű fény szálat bájolt a levegőbe, ami eltűnt a betonfalban, s egyenesen a Holdra mutatott. Annak mentén a segítő állatok rálelhettek a helyes irányra, és azt követve majd visszatalálnak gazdáikhoz.
- Hahó, bűbájhuszár, velem mi lesz? - érdeklődött ismét Tanarilla, egyre türelmetlenebbül. - Elengedsz, vagy mi?
Farkas kérdőn nézett Toportyánra, aki újabb vicsorgassál adta tudtul a véleményét. A sámánfi most is igyekezett kerülni a lányka rózsaszín látványát, de a hangja határozottan csengett.
- Fogalmam sincs, mit kezdhetnék egy tündérrel, aki nem követi a divatot - mondta. - Azt azonban meg kell ígérned, hogy soha többé nem rabolsz segítő állatokat.
- És ha becsaplak? - kuncogott Tanarilla. - Azt mondom: ígérem, de nem tartom be?
- Akkor újra elcsíplek és viszlek egyenesen a Hetek bírósága elé. Akár álomlény, akár éber, akár tündér vagy, az Igazában neked is akad majd kényelmetlen bűbájcella.
Tanarilla olyan arcot vágott, mint akinek cseppet sem tetszik az ötlet, s végre kezdi komolyan venni a sámánfit.
- Rendben, ígérem, csak lazíts már - mondta és dühösen csettintett.
- Mi az, amit megígérsz? - kérdezte gyanakodva Farkas.
- Ígérem, hogy soha többé nem rabolom el senki segítő állatát - gajdolta a tündérlány úgy, mintha szívből utált iskolai leckét mondana fel.
Habár Farkast mindez nem nyugtatta meg egészen, mégis kinyitotta a bűbájketrec ajtaját. Hiszen halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mit kezdhetne egy pucér tündérlánnyal a Valóságban. Haza csak nem viheti! S egyáltalán: mit esznek a tündérek?
Míg ezek a gondolatok átsuhantak az agyán, Farkas majdnem elmulasztotta Tanarilla távozását. A tündérlány azonban tartogatott még egy meglepetést. Szitakötő-szárnyait hangosan berregtetve a sámánfihoz röppent, és csiklandós csókot lehelt a fiú arcára.
- Azért egész helyes pupák vagy - kacagta, majd átolvadt a betonfalon és eltűnt az ismeretlenben.
III. A rémtündérek
Tanarilla a sámánfival való találkozás után cseppet sem volt olyan vidám, mint azt a Farkas hitte. A tündérlány kiröppent a vasbeton teremből, majd nyomban irányt változtatott, bár nem gondolta komolyan, hogy bárki is követni akarná.Ő természetesen pontosan tudta, merre található az a komor hely, ahova az elkábított segítő állatokat gyűjtötte. A Budapest alatt húzódó metróalagutak sokkal több titokzatos járatot, termet, raktárt, folyosót rejtettek, mint azt az éberek vagy akár a révülők sejthették. A teljes fóldmélyi építményt csak kevesen ismerték, hiszen az éberek nem csupán közlekedésre, de háború vagy más katasztrófa esetén menedéknek is szánták azt.
Tanarilla átcsusszant egy hatalmas, rácsos kapu rúdjai között, s undorodva fintorgott. Mint a tündérek általában, ő is rettegett az olyan tárgyak közelségétől, melyeket javarészt vasból készítettek. Sebesen kezdett repülni jobb kéz felé, abba az irányba, ahol a közelebbi metróállomást sejtette. Már messze jutott a rácsos kaputól, mikor szemből halk rezgés, majd egyre növekvő rázkódás kezdett közeledni felé. A tündérlány tudta, hogy most éppen a Kossuth és a Deák Ferenc tér közötti metrószakasz alagútjában van, s hamarosan szemtanúja lesz annak, amint a szerelvény tovarobog. A sámánfival való találkozása után semmi kedve nem volt már bosszantani az ébereket, így inkább behúzódott a legközelebbifalmélyedésbe, hogy kivárja, amíg újra egyedül lehet.
A metrókocsi reflektorai szemkápráztató dárdákként hasítottak bele a kérlelhetetlen sötétségbe. A föld rengett, a boltíves alagút bálnabordákra emlékeztetőgerendázatáról finom por kezdett hullani. Néhány patkány dühös farokcsapkodás kíséretében a legközelebbi járat felé rohant. Bár Tanarilla egészen a beálló hátsó faláig röppent, érzékeny szárnyai még így is elbizonytalanodtak kissé, mikor a metrószerelvény lapos orra által „túrt" levegő elérteőket.
A kocsik ablakaiból bántóan éles fénykockák söpörték végig az alagút falát. Odabenn éberek ültek, vagy álltak, néztek maguk elé, vagy beszélgettek egymással. Természetesen a leghalványabb sejtelmük sem volt róla, hogy alig néhány méter távolságból egy meglehetősen morc hangulatban lévő tündérlány figye...
Tanarilla felsikoltott rémületében. Éppen a szerelvény harmadik kocsija vágtatott el az orra előtt, ső szép arcán megvető fintorral leste a bamba ébereket. Piros kalapos nő... Hat diáklány, könyvekkel megpakolva... Idős úriember, szürke öltönyben... Loncsos hajú, farmerdzsekis srác... Két szívgyötrő tündérdémon... Szőke kisfiú a nagymamájával...
- Micsoda? - sikoltott Tanarilla, bár a szerelvény okoztaőrült zajban a saját hangját sem hallotta. - Két tündérdémon!?
A förtelmes szörnyetegek a kocsi közepén álltak, s bár meglehetősen nagyok voltak, az éberek közül természetesen senki nem láttaőket. A tündérlány megrezzentette szitakötő-szárnyait, s az alagútban örvénylő, orkán erejű léghuzatot leküzdve, beröppent a metrószerelvénybe. Szándékosan hagyta, hogy a menetszél kissé hátrébb sodorja: így elrejtőzhetett a tündérdémonok elől, akik amúgy is egymással voltak elfoglalva.
A csillogó hájhurkákat, hátán és mellkasán viszont sűrű, fekete szőrhozontot viselő, varkocsos fickó éppen ráüvöltött a társára:
- Nem érdekel, hogy a családod hány véghezvitt infarktussal hőzöng! Könnyű úgy elsőként végezni a Vészviadalon, hogy kizárólag már amúgy is legyengült, dohányzó és elhízott ébereket szemeltek ki a családi csapatversenyekre.
- Ez rágalom! - visította az iménti tündérdémonnál kisebb termetű, viszont zöld nyálkával, hüllőszemekkel Alpár néven ismert a Várlabirintusi és vörös hátitaréjjal „felszerelt" álomlény. - Apám, akitAritmia Tündérhercegség, életerős testépítőket tűzött a lándzsájára.
Tanarilla biztos volt benne, hogy a két tündérdémon köpönyegük vészesen suhogott, meg-megvillantva testük azonban mégsem került sor. Tanarilla kis csalódást érzett, mikor a hájas rémtündér hökkenten felemelte karmos mutatóujját és szólt: nyomban változatosan borzalmas részleteit. Verekedésre összeverekszik egymással. A fekete.
- Várjunk csak egy szívdobbanást! Az én családnevem Szíriza, a „szívritmuszavarból" rövidítve, Szíriza Dancs. Szóval te az Aritmia család sarja vagy?
- Aritmia Orbánc vagyok a kőbányai vérvonalból - bólintott büszkén és gyanakvón a tarajos. - Hallhatott róla mindenki, mennyi szívbajt okozunk az ottani ébereknek.
- Akkor mi harmad-unokatestvérek vagyunk, szívzúzó öcsém! - harsogta a hájas, akinek az örömtől minden egyes szőrszála királykékre változott. A következő szempillantásban a két tündérdémon örömtáncba kezdett. Ettől a látványtól felfordult Tanarilla gyomra.
Gyűlölte ezt a Gyökérszinti népséget. A Tündérhon lakói szépek, szemkápráztatóak és legfeljebb apró csíny tevéseket követnek el - így tanították Tanarillát, aki a Törzsszint tündércsaládjainak egyik nemes, jó hírű ágához tartozott. A szívgyötrő tündérdémonokról azt tartották, hogy elfajzott, manókkal és lidércekkel elegy féltündérek, akik varázserejüket nem huncutságokra, hanem az élet kioltására is alkalmas gonoszságokra használják.
Tanarilla hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Egyszerre két tündérdémonnal is találkozott a Valóságban. Remek dolog volt, hogy az utóbbi három holdforduló óta megnyíltak azősi átjárók, melyek évszázadok óta elrekesztettékőket az éberektől. Tanarilla azonban azt hitte, hogy lllangó tündérkirálynő nem enged át rajtuk bárkit.
A két szívgyötrő tündérdémon elunta, hogy rokonságuk hátborzongató tetteivel dicsekedjenek, s az örömtáncot is befejezték. Úgy tűnt, hogy kiötlötték végre, miféle rettenettel ünnepeljék meg váratlan találkozásukat.
- Mit gondolsz, bűbájosán rusnya öcsém, Orbánc, ha az éber vezetőt váratlan szívroham érné, miként állna meg ez a robogó fémkaszni? - vigyorgott Dancs, a hájhurkák rémtündére. Zöld bőrű cimborája gurgulázó nevetéssel erre elővont a derekára erősített tokból egy csillanó hegyű, rövid dárdát. Ez a fegyver kifejezetten^ az éberek szívének megsebzésére készült.
- Úgy vélem, Dancs koma, hogy dicső rémtündéri tett lesz ezt a sok hús-vér ostobát szétmaszatolni az alagút végén - bólogatott, s taréja ismét mélyvörös színt öltött. A két tündérdémon máris megindult a metrószerelvény vezetőfülkéje felé. Az ülések alatt félelemtől nyüszítő, remegő, szőrt borzoló és szárnyat csattogtató totemállatok igyekeztek felkelteni gazdáik figyelmét a halálos veszélyre. Az éberek valóban nyugtalanul mocorogtak üléseiken, szavuk elakadt beszélgetés közben, és a nagymamájával utazó, szőke kisfiú - látszólag minden ok nélkül - sírva fakadt.
Tanarilla megdermedt az iszonyattól. Látta, amint a tündérdémonok elérik a vezetőfülke ezüstszürke ajtaját, s fanyar előzékenységgel udvariaskodnak, hogy ki lépjen be elsőnek a metróvezetőkhöz. Szárnyait rebbentve utánuk indult, majd megtorpant. Azután el akarta hagyni a száguldó szerelvényt, de erre éppen úgy képtelen volt, mint arra, hogy felhívja magára a rémtündérek gyilkos figyelmét. Az éberek továbbra sem sejtettek semmit.
Aritmia Orbánc pedig eltűnt a fülke ajtaja mögött...
Farkas úgy döntött, hogy nem tér vissza azonnal a Valóságba, ha már a metró olyan részére sikerült révülnie, amit emberi szem csak ritkán láthat. Toportyán segítségével alaposan átvizsgálta a hatalmas betontermet, s megállapította, hogy onnan különböző irányokba több járat is indul. Mindegyiket súlyos, tömör acélajtók zárták le. Ezeken a sámánfi természetesen épp úgy „átolvadhatott", mint Tanarilla. Farkas kiválasztotta a legnagyobb, rozsdafoltos szegecsekkel megerősített bejáratot, füttyentett Toportyánnak és szabad lelkét átlebegtette rajta.
A túloldalon vigasztalanul sötét, nyirkos folyosóra jutott. A boltíves plafonon itt még több vezeték és cső futott. A varázsláng gyenge fénye bizonytalanul remegő árnyakkal töltötte meg a járatot, a padlón itt-ott olajfoltoktól tarkálló pocsolyák csillogtak.
- Szeretném tudni, hol vagyunk - magyarázta a sámánfi Toportyánnak, aki kérdőn tekintett rá. A hatalmas testű, szépséges segítő állat bizalmatlanul borzolta hátán a bundáját. Olykor kövér patkányok surrantak a fal tövén, máskor titokzatos, távoli hangok jutottak el a lopakodókhoz. Ezek leginkább a bűbájketre-cekben senyvedő rémálmok nyögéseire, sóhajaira emlékeztették Farkast.
Bármilyen kísérteties is volt a széles vasbeton folyosó, sokáig semmi érdekesre nem bukkantak. A sámánfi keserű csalódást érzett, mikor végül egy óriási, boltíves kapuhoz értek, amit karvastagságú rácsok rekesztettek el. A túloldalon metróalagút futott a dróthálóval védett, tojásdad lámpák gyér fényében.
- Vajon melyik metróvonal lehet ez? - dugta át fejét Farkas a rácsok között. Hosszasan vizslatta a falakat, de természetesen sehol nem látott egyetlen jelzőtáblát sem, hiszen itt legfeljebb a patkányok olvasgathatták volna. Toportyán továbbra is nyugtalanul összerezzent minden zajra. Mindketten „átolvadtak" a folyosót lezáró rácsokon, s megálltak azon a keskeny peronon, ami alatt a sínek szalagja futott.
- Eleven testben nem szeretnék erre járni - jegyezte meg Farkas. Segítő állata ezzel tökéletesen egyetértett. Képzeld csak el, ha jönne a metró, és mi...
A talaj váratlanul megremegett a talpuk alatt. Bár mindketten szabad lélekként álltak a peronon, azért tisztán érezték, hogy körülöttük a metróalagút egyre erősebben rázkódik. Farkas kihajolt, hogy többet lásson. Jobb kéz felől, valahol a távolban apró fénypont jelent meg és hihetetlen gyorsasággal közeledett. Toportyán hirtelen úgy érezte, hogy jobb volna a rácsos kapu belső oldalán tartózkodni, mivel semmi kedve nem volt a rettenetes sebességgel robogó szerelvényhez közel kerülni. Gazdája azonban másként döntött.
- Egyszerűbben kideríthetjük, hogy melyik vonalon vagyunk, ha beszállunk a metróba - jelentette ki Farkas. Ne félj semmit, a lényeg, hogy nagyot ugorjunk. Láttam már ilyet filmen. Ha azősszellemeknek sikerült, akkor nekünk is menni fog.
Az utolsó szavakat már ordítania kellett, mert a metrószerelvény egészen közel ért hozzájuk. Toportyán barna szemében vad villogással tükröződött az elrobogó ablakok fénye, s válaszul a segítő állat magasra húzott ínye mögül veszedelmes fogsor vicsorgott elő. Farkas minden erejét az ugrásra összpontosította, majd elrugaszkodott. Szabad lelküket felkapta az alagútban tomboló légörvény és sodorta magával. Amint a kocsiban voltak, Farkas egyik kezével megragadta a legközelebbi ülés háttámláját, s ujjaiba szilárdító bűverőt küldött. Toportyán azonban továbbra is átsuhant mindenen, így gazdájának kellett utána nyúlnia és a bundájába markolva, visszahúzni magához.
Végre mindketten szilárd padlón álltak. Farkas úgy gondolta, lesz idejük nyugodtan körülnézni, ekkor azonban meglepő események sora következett. Először az ülések alatt nyüszítő segítő állatokat pillantották meg, majd egy pár, fürgén rezgő szitakötőszárny libbent el mellettük.
- Tanarilla! - kiáltotta dühösen Farkas. A sámánfi biztos volt benne, hogy az éberek segítő állatai a tündérlány mesterkedése miatt rémültek halálra. - Nem megmondtam, hogy hagyd békén a...
Farkas szava azonban elakadt, mikor észrevette, hogy Toportyán megveti négy lábát a padlón, s oly vadul vicsorog a metrókocsi egyik vége felé, mintha halálos ellenségét látná. Két éber férfi összekapott valamin, vadul csapkodtak a karjukkal. Zavaros mondataikból kiderült, hogy maguk sem tudják, miért olyan idegesek. Segítő állataik - két különböző fajtájú kutya - rettegve vonyítottak, majd megpróbáltak egymásra morogni.
- Mi folyik itt? - kiáltotta Farkas, Tanarilla felé fordulva. A tündérlány behúzódott az egyik ülés mögé, de nem a sámánfi elől akart elbújni. Mikor Farkas rápillantott, reszketve összehúzta magát, s némán mozgó ajkakkal a vezetőfülke felé mutatott.
A sámánfi csak most vette észre, hogy a metrókocsiban rajtuk kívül utazik még valaki. Sötét köpönyeg suhogott a szerelvény végében, s bár a teremtmény fejét csuklya takarta, mégis meghallotta a kiáltást és feléjük fordult. Farkas ekkor azt kívánta, bár soha ne adott volna ki egyetlen hangot se. Az ismeretlen álomlény ocsmány volt, mint a háromhetes szemeteskuka. A csuklya árnyékából zsírfehér pofazacskós arc meredt a sámánfi felé. A köpeny szétnyílt, és láthatóvá vált az irdatlan pocak, fölötte a királykék szőrbozont.
- Ez meg miféle koboldivadék? - nyögte Farkas. De választ hiába várt, mert a tündérlány félelmében képtelen volt megszólalni. A sámánfi előhúzta bűbájostorát, majd a széksorok közötti folyosón megvetve a lábát. Szembefordult Szíriza Danccsal.
- Párologj el az utamból Gyökérszint fia, ha jót akarsz!
Farkas fenyegetésére válaszul a rémtündér öblös hangon felnevetett. Mintha ez lett volna a jeladás, a metrókocsi vezetőfülkéiének ajtaja kivágódott. Az éberek döbbenten fordultak a hang irányába, hiszen ezt már ők is hallották. A műszerek halvány fényétől megvilágított fülkéből Szilvi, az egyenruhás metróvezető lép elő. Farkas azonnal látta, hogy valami rettenetes dolog történt vele. A lány még Szíriza Dancsnál is sápadtabb volt, arcán verejték gyöngyözött, szája sötétlilán tátogott. Jobb tenyerét a mellkasára szorította, s ujjai úgy markolászták a kék egyenruhát, mintha ki akarnának tépni valamit a szövet alól.
A lány kettőt lépett, majd hirtelen megbotlott és térdre esett. Szerencsére a legközelebb ülő éberek egyike észnél volt, és elkapta, különben a padlóra zuhan. Szilvi már nem takarta a metrófülke ajtaját, így Farkas megpillanthatta a másik álomlényt. Szintén fekete köpönyeget viselt, viszont a bőre zöld volt, nyálkás és undorító. Pikkelyekkel borított kezében ezüstfényű dárda nyele remegett, melynek hegye eltűnt Szilvi kék egyenruhája alatt, éppen a szíve magasságában.
- Mi a dörgés, Dancs cimbi? - rikoltotta a hüllőszemű.
- Új játszótárs bukkant fel, Orbánc koma - röhögött a hájas. — Ha jól sejtem, valami sámánfattyú.
Farkas biztos volt benne, hogy a tétovázás ideje elmúlt. Jobbjában lendült a bűbájostor, csomói fényes szikrákat szórtak.
- Darvadozz! - zengett a rontás szava. Az átok végigsüvített a metrókocsin és egyenesen Szíriza Dancs löttyenő pocakjába csapódott. De hatása nem volt, mert a rémtündér kuncogva vakarózni kezdett.
- Nem hat rájuk! - sikoltotta Tanarilla, mikor végre sikerült megszólalnia. - Ezek tündérdémonok. Csak az erősehb varázslatok tehetnek kárt bennük.
Farkas cseppet sem lett boldogabb az új hírtől. Emlékezetében hevesen kutatott olyan átok után, amivel megfékezhetné a tündérdémonokat. Azonban nem sok ideje maradt, mivel a hájpacni döngő léptekkel elindult felé, saját szívdárdáját hurkás ujjai között pörgetve.
- Végzel vele, Dancs koma? - süvöltötte pusztán szakmai érdeklődésből Orbánc. - Nem túl fiatal még ahhoz, hogy át tudd döfiii a ketyegőjét?
- Egy kísérletet megér - vonta meg szőrös vállát Dancs. - Amilyen erősek ezek a mai, városi kölykök, itt fog összeesni.
A sámánfi ekkor küldte útjára második átkát. A farszurkabűbáj hatására több száz zsákvarró tű jelent meg a metrókocsi légterében, és halk fütyüléssel röppent a közeledő tündérdémon felé. Dancs akkorát üvöltött kínjában, hogy azt talán még némelyik éber utas is hallani vélte. A bűbáj döfködő viharként rohanta meg a rémtündért, aki sikoltozva hadonászott, de csak azt érte el, hogy a zsákvarró tűk könnyebben rátaláltak puha testrészeire.
Aritmia Orbánc kirántotta dárdáját a metróvezető hátából, aki megkönnyebbülten kapkodott levegő után. A mellette térdeplő éber utas azt kiabálta, hogy hívjon valaki mentőt, a sofőrnek szívrohama van. Az ötlet azonban nem volt nyerő, hiszen épp egy föld alatti alagútban robogtak.
Farkas látta, hogy a második rémtündér már nem nevet. Pikkelyes karjával félrelökte tűkkel viaskodó társát, s egyenesen a sámánfi felé robogott, hogy dárdájával ledöfje. Toportyán azonban készen állt, s a megfelelő pillanatban elrugaszkodott a padlóról. A tündérdémon döbbenten felordított, amint a segítő állat fogsora a csuklóján csattant. A sámánfi bűbájostora végre feltöltődött varázserővel.
- Jegesmedve fogsora, jégszilánkok zápora! - harsogta Farkas az átok igéjét, amit a Rejtezés Táltoskollégiumában alig néhány holdfordulóval korábban tanultak. A messzi északon bájolt rontás egy szellemmedve állkapcsát idézte meg, melynek összes foga borotvaéles jégcsap volt. A fehéren csillanó koponya Orbánc torka felé kapott, s éppen csak elvétette azt.
- Térülj! - sikoltotta ekkor Tanarilla, de már későn. Mintha lelassult volna az idő, Farkas csodálkozva szemlélte a mellkasa felé röppenő ezüstszürke holmit. Valahol messze, mögötte megpillantotta az elégedetten vigyorgó Szíriza Dancsot, aki ugyan ezer apró tűszúrást szenvedett, arra mégis maradt ereje, hogy dárdáját a sámánfi felé hajítsa.
Farkas érezte, amint az acélhideg varázsfegyver behatol a bőre alá. A szívét ugyan elkerülte a fekete átokkal edzett penge, de a soron következő dobbanás így is sokáig késlekedett. A metrókocsi képe elhomályosult, Toportyán nyüszítve elengedte Orbánc csuklóját, Tanarilla sikolya pedig lassan beleveszett az éjsötét alagútba.
Az alagútba, ami magába szívta a sámánfit...
Botlik Zsófi és Boglárka végül belátta: nincs más választásuk, Farkas Húgának ismét meg kell látogatni a Gyémánt Jurtát.
- Addig én megpróbálok itt, a budapesti Valóságban kideríteni valamit a tündérekről - mondta bizonytalanul a Belindek és Csomorika Fűáruda tulajdonosa. - Bár alig hiszem, hogy túl sok tündért láttak a Nyugati pályaudvar környékén mostanában.
Zsófi legalább ilyen kétkedő volt saját küldetésének sikerét illetően. Mégis haza sietett a Csipetke utcába, s miután valamelyest megnyugtatta varázslatoktól idegenkedő apját, lement a pincébe. Meglepődve látta, hogy Gergő a széntárolóban fekszik, és valahol messze révül. Nem akarta megzavarni, hátő is sietve elhelyezkedett a saját heverőjén, s magához szorítva Settenkét (plüss denevér alakjában) szintén átrejtezett az Álomvilágba.
Fiabár számított rá, mégis elakadt a lélegzete, mikor meglátta a kiürült mezőt. A révülő hivatalok sátrai, jurtái és faházai helyén most csupán a kikopott fű mutatta, hogy itt nemrégiben még emberek - és egyéb teremtmények - éltek. A kósza szellő itt-ott elpottyantott kéregtekercseket kergetett, egy közeli bokorba kékfestő sál gabalyodott bele (bizonyára fiatal boszorkánytanonc hagyta el), s valahol bánatosan kuvikolt néhány időjelzésre bájolt golyóstoll, a garabonciások mostanság divatos írószerszáma.
Farkas Húga elindult az erdőszélről. Előbb csak lassan lépkedett, de már szaladt, mire a Gyémánt Jurta kitárt kapujához érkezett, olyan kísérteties volt az egykor nyüzsgő rét. Úgy tűnt, hogy a Kilenc Jurta Szövetségének Világfa csúcsán székelő központja teljesen varázstalanná vált. Ha Farkas Húga nem látja a Gyémánt Jurta irdatlan nemezfalaira festett totemjeleket, melyek egykor melegen árasztották magukból a védő bűbájokat, talán azt hitte volna, hogy rossz helyre révült. A központi terembe lépve csupán a dísztelen tartóoszlopok, s a nem is oly régen még kiolthatatlannak mondott Eleven Tűz hűlt helye fogadta. Az élő fából készült asztal és a hozzá tartozó székek, melyekben a Hetek foglaltak helyet a tanácskozások alkalmával, már sehol sem voltak. Néhány nemezlapot ijesztően csapkodott a huzat, és Farkas Húga kénytelen volt összefonni a karjait, mert a ruhája alá dermesztő hideg lopózott.
- Tessék, én megmondtam előre! - csendült fel a félhomályból egy diadalittas, női hang. - Pontosan azt találtam, amit vártam.
Farkas Flúga az egyik oszlop mögé bújt, s előhúzta bűbájostorát. A hátsó traktus felől, ahol egykor a Jurták elismert varázstudóifoglaltak helyet most léptek közeledtek.
- Nevetséges humbug az egész - háborgott tovább a nő. Farkas Húga kilesett rejtekhelyéről és döbbenten bámulta a fodros, rózsaszín hálóköntösbe öltözött, kedvesen duci, mezítlábas hölgyet. A megnyerő arcú nő fején hatalmasra bodorított, mérnöki pontossággal megtervezett, festettvörös hajköltemény pompázott. Farkas Húgát mégis elsősorban az a furcsa jelenség izgatta fel, hogy a nő körvonalai minden mozdulatára bizonytalanul elmosódtak.
A hölgy féloldalt fordult, s így láthatóvá vált, hogy a nyakában bolyhos spárgán csüngő írótáblát hord. Festett körmű ujjai között hófehér lúdtoll sercent, amint a falapra feszített kéregtekercsre róni kezdte apró betűit. Félhangosan diktálta magának, amit írt:
- „Ontológiai differencia tételeződik ebben a varázsvilágban, hiszen ez, az álomvilággal azonosítva, a túlvilághoz tartozik, azaz csak dimenziót váltva közelíthető meg, reális és transzcendens benne különválik" - a lúdtoll megtorpant, s a hölgy elégedetten ráfintorgott a Gyémánt Jurta falát díszítő rovás jelekre. - Ehem! „Kijelenthetjük tehát, hogy itt semmi sem hús-vér, ontológiai alapja nem a létezés, hanem a funkcionalitás... "
Farkas Húga nem merte azt állítani, hogy érti, amit a nő motyog. Időközben meggyőződött róla, hogy bárki is a Gyémánt Jurta látogatója, nem lehet veszélyes. Eltette hát a bűbájostort, előlépett az oszlop mögül és finoman megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Nocsak, egy helyi szereplő! - fordult felé kedves mosollyal a hölgy. Körvonalai most is késve „követték", elmosódottan remegtek a levegőben, majd újra egymásra simultak. - Úgy vélem, téged ismerlek. A neved Botlik Zsófia, vagy ahogy itt neveznek, Farkas Húga.
Az Arnyjurta tanonca ismét meghökkenve bámult a rózsaszín pongyolás nőre. A kollégiumban tanultakból már tudta, hogy egy éberrel van dolga, aki a Valóságban épp álmodik, s történetesen pont a Gyémánt Jurtába sikerült bejutnia. A nő viselkedése azonban túlságosan magabiztos volt, mint aki tisztában van vele, hogy csupán álmot lát.
- Csókolom - biccentett Farkas Húga, akaratlanul is a Valóságban használatos köszöntések egyikét használva. - Megkérdezhetem, mit tetszik itt... bolyongani?
- Bolyongok? - nevetett fel a hölgy, s izgatottan lejegyezte a szót. - Tehát szerinted én most bolyongok? Ez igen figyelemreméltó!
A helyett azonban, hogy választ adott volna Farkas Húga kérdésére, ismét körmölni kezdett a kéregtekercsre, s közben félhangosan sutyorogta a leírt szavakat:
- „Alomvilágként sem igazán varázsvilág ez, sokkal inkább szürrealisztikus fantáziatobzódásként definiálható, hiszen az álom csodás történése evidens..."
Farkas Húga hirtelen előrántotta bűbájostorát, melynek szíján ezüstfehér szikrák csordultak végig. A hölgy meglepődve nézett a lányra, félbehagyva a jegyzetelést.
- Tán csak nem akarsz elvarázsolni? - mosolygott minden félelem nélkül.
- Jobban tenné, ha nem mondana ki több bűvigét! - figyelmeztette Farkas Húga.
- Hogy mit mondtam én? - ámult tovább a hölgy, majd hirtelen felkacagott. - O, hát az iménti szavakra gondolsz. Úgy, mint szűrre...
- Hallgasson! - kiáltott rá elbizonytalanodva Farkas Húga. - Képzett révülő vagyok, és a darvadozz-rontás még az éberek kóbor lelkére is hat!
- Nyugodj meg, kislányom, nem akarok semmi rosszat - a hölgy engedelmesen a kéregtekercsre fektette a lúdtollat. - Hiszen te is tudod, hogy én ezt az egészet csupán álmodom. Nem csoda, hisz az utóbbi napokban más sem tettem a... ehem... mint Gergő és a RétiBotlik család történetét tanulmányoztam.
Farkas Húga érezte, hogy egyre jobban összezavarodik. Miről beszél ez az éber? Honnan ismerhetné a RétiBotlik család történetét? Talán Holló jelent meg újra más alakban, hogy megkavarja a dolgokat? Vagy Apollónia fecsegett el mindent a kóspallagi asszonyok valamelyik edénybemutatóján, ahova mostanság gyakorta jár, miként azt a leveleiben írta Boglárkának.
- Tényleg nem akarlak, és nem is tudnálak bántani - folytatta valóban kedves hangon a hölgy. - Tudod, nekem ez a munkám. Hogy is magyarázzam? Kitalált történeteket tanulmányozok.
- Úgy érti, hogy én és Gergő...? - Farkas Húga arcán hirtelen széles mosoly terült szét. - Azt hiszem, már tudom, kicsoda maga.
Ezzel leengedte bűbájostorát, sőt, el is tette, és közelebb lépett a bizonytalan körvonalú hölgyhöz.
- Tehát úgy tetszik gondolni, hogy Gergő, én és az egész családunk pusztán kitaláció? - kérdezte Farkas Húga. A nő arcán kissé zavart félmosoly suhant át.
- Ne haragudj meg érte, de... Igen, így gondolom - felelte. - Ráadásul nem is a legjobb kitaláció. Nézd csak!
Heves lapozásba kezdett teleírt kéregtekercsei között, majd rábukkant a keresett részre és diadalmasan Farkas Húga elé tartotta. A lány homlokát ráncolva közelebb hajolt, s lassan, akadozva olvasni kezdte a szavakat:
- „Alomvilággá deg... degradálva Gergő' csodavilága nem változtatja meg valóságképünket, és ez nemcsak az egza... egzotikum hiányát eredményezi, hanem a... fik... ci... ós játékot is elrontva... fantáziaés játékelvárásainknak sem felel meg."
- Ügy van! - kiáltotta diadallal a hölgy, és összecsapta a kéregtekercseket. - Megkell mondjam neked őszintén, hogy ti MaxLüthi törvénye szerint nem is vagytok!
Farkas Húga minden jólneveltségét összeszedte, nehogy felnevessen.
- Aha! - bólintott komolyan. - Szóval a néninek az a foglalkozása a Valóságban, hogy tudományos szemmel vizsgálgassa a Világfa levelein ücsörgő álomvilágokat.
- Pontosan! - mosolygott a hölgy derűsen. - Remélem, nem bántottalak meg túlságosan azzal, hogy megmondtam: te nem is vagy.
- Mit számít, hogy megbántott-e, ha nem is vagyok? - kérdezett vissza Farkas Húga ravaszkásan, mire a hölgy arcán ismét megjelent az iménti, picit zavart mosoly.
- Hát persze - biccentett gyorsan. - Kicsit zavaros nekem, hogy most éppen álmodom. Olykor elfelejtem, mi a tudományos valóság, és mi pusztán fantázia.
- Sajnos most éppen az a helyzet, tetszik tudni, hogy nincs időm vitatkozni ezeken a nagyon... izé... rendkívül komoly tudományos dolgokon, mivel ki kell derítenem, mi történt a Kilenc Jurta Szövetségével - Farkas Húga körbemutatott a riasztóan üres Gyémánt Jurta nagycsarnokában.
- Tudok róla - legyintett megbocsátón a hölgy.
- Mármint arról, hogy mi történt itt? - a lány fellobbanó érdeklődéssel meredt a bizonytalan körvonalú éberre.
- Legalábbis sejtem. Az imént hátul jártam a Gyémánt Jurta rejtett helyiségeiben. Tudsz te róla, hogy a ti világotok kissé kusza, mert a varázstudóitok képességei között rejlő különbségek ignorálásával...
- Na jó, ebből mára elég lesz! - szólt közbe picit már haragosan Farkas Húga. - Ha a néni szerint nem létezünk, s azt is kuszán tesszük, hát legyen. Engem most kizárólag az érdekel, hogy hol van Kende táltos.
- Lelépett - bökte ki enyhe sértettséggel a tudományos kutató. - Mint mondtam, az imént... ehem... bolyongtam a Hetek dolgozószobáinál. Kende táltos, s még néhány révülő éppen arról beszélgettek, hogy lezárják az összes Ébredés Ajtaját. Többé egyetlen tanonc sem révülhet a Világfára, amíg másként nem döntenek, úgyhogy jobban tennéd, ha sietnél vissza, a Valóságba... Persze te ott nem is létezel, de...
- És mi történt azután? - Farkas Húga most már teljesen megfeledkezett az udvariasságról. - Kendéék még mindig az irodában vannak?
- Nem, már nincsenek ott - hőkölt hátra a hölgy. - Ébredés Ajtaját nyitottak és elrévültek valamerre. Talán a nyugati varázslókhoz, mivel... ehem... ezt meg kell mondanom:ők sokkal szervezettebbek és erősebbek, mint a ti hanyatló sámán...
- Köszönöm! - kiáltotta Farkas Húga, s megkerülve a hölgyet, futásnak eredt.
Már látta a Hetek dolgozószobáinak folyosójára nyíló nemezajtót, amit immár nem mozgatott bűbáj, csupán a Gyémánt Jurtában kerengő huzat csapkodott, mikor hirtelen kicsúszott lába alól a talaj. Farkas Húga élesen sikoltva zuhant előre. A keményre döngölt földpadlón örvénylő lyuk nyílt meg, szélén apró villámok cikáztak. A lány megpróbált oldalra vetődni, hogy elkerülje a világok között feltáruló járatot, de az Ébredés Ajtaja magába szippantotta.
A Hét Sárkány őr által bájolt varázslat ugyanebben a szemvillanásban milliónyi átjárót nyitott. A Világfa mindhárom szintjén döbbent révülőtanoncok, és éppen álmot látó éberek zuhantak az Ébredés Ajtajúin át, egyenesen a Valóságba. Mögöttük az örvény zúgva bezárult, elrekesztveőket az Alomvilágtól.
A Csipetke utcai lakás bejárati ajtaja kivágódott, s az előszobán Gergő hangja süvöltött végig.
- El kell jutnom a Kossuth téri metróállomásra!
Botlik Dénes horkantva riadt fel újságjából, riadalmában leverve orra hegyéről a szemüvegét, ami így további bonyodalmakat okozott. Néhány perccel később az okleveles cipőpucolónak - Gergő segítségével - sikerült kigabalyodnia a telefonzsinór-asztalterítő-lámpaernyő alkotta „csapdából", és boldogan megállapította, hogy nem tört össze semmit.
- Az Álomvilág lövetett magából, de láttam, hogy az egyik barátom bajban van - hadarta a sámánfi levegő után kapkodva. - A Kossuth téri állomásra kell mennem.
- Mikor? - érdeklődött csupa jó szándékkal telten Botlik Dénes.
- Most! - ugrott a levegőbe türelmetlenségében Gergő. - Hol van Rúzspiros kulcsa?
Alig telt el újabb öt perc, az önálló b űverővel rendelkező autó csikorgó gumikicai száguldott keresztül Budapesten. Botlik Dénes a volán mögött ült, de rá sem merte tenni kezét a kormány kerékre. Rúzspiros minden ponthegesztésében érezte, hogy a sámánfinak most nincs ideje az óvatoskodásra, így a maga esze után választotta meg az útvonalat. Az Andrássy úton ugyan okoztak némi kavarodást, a Széchenyi rakparton pedig több sofőr a szívéhez kapott, amint a meggypiros járgány elszáguldott mellette, de szerencsére rendőrrel nem találkoztak.
- A rádiót! - kiáltott a hátsó ülésről Gergő. - Most mondják a hatórás híreket. Ha valami történt odalenn, arról biztosan szólnak.
- Odalenn? - hüledezett Botlik Dénes. - Mármint a föld alatt?
- Ott - bólintott türelmetlenül a fiú. - A metróban.
A rádió azonban semmi rendkívülit sem közölt hallgatóival. Gergő ettől kissé megnyugodott, de mikor Rúzspiros lefékezett a Kossuth térnél, a fiú úgy ugrott ki a kocsiból, mintha mérges darazsak csipkednék.
- Most hova mész? - kiáltott utána Botlik Dénes. - Anyádnak mondanom kell valamit!
- Mondd, hogy bezárult az Ébredés Ajtaja - felelte futtában Gergő, akit rögvest ezután már el is nyelt a földmélybe vezető lépcső.
- Milyen ajtó csapódott be? - mormogta értetlenül Botlik Dénes. Rúzspiros motorja felpörgött, s az okleveles cipőpucolónak az a különös érzése támadt, hogy az autó nevet rajta.
Gergő átfurakodott a tömegen és begyűjtött néhány méltatlankodó, sőt, durva szitkot. Máskor igyekezett észrevétlen maradni, lehajtott fejjel lépkedett az utcán, s ha valakire mégis rá kellett emelnie a tekintetét, azt is a lehető legmogorvábban tette. így aztán semmiben nem különbözött az átlagos budapesti kölyköktől, akik szintén szerettek megközelíthetetlennek tűnni. Most azonban nem maradt ideje rejtőzködni.
Amint leért a metróállomásra, nyomban felismerte azt a szerelvényt, amin korábban szabad lélekként küzdött az életéért. A két förtelmes rémtündér varázsereje valódi fekete bűbájból táplálkozott, hiszen még mindig kellemetlenül égett a mellkasa ott, ahol a dárda eltalálta. A sámánfi sejtette, hogy ha az álomfegyver néhány centiméterrel arrébb fúródik szellemtestébe, valószínűleg „igazi" teste is megsérül, sőt, talán megáll a szíve.
A metróállomáson átláthatatlan tömeg tolongott. A fővárosiak többsége most igyekezett hazafelé az egész napos munkából, míg mások már színházba, koncertre vagy egyéb mulatságra siettek. Néhány komor tekintetű metróellenőr vadászott rendíthetetlen nyugalommal a tolongok között, s bár az emberek máskor igyekezték elkerülniőket, most szinte észre sem vették a piros karszalagokat. Gergő átverekedte magát a tömegen. Mikor elérte a csarnok vaskos oszlopait, végre láthatta, hogy nem történt semmiféle baleset. A szerelvényről ugyan kissé álmatag, zavaros tekintettel szálltak le az utasok, s a sámánfi biztos volt benne; ha magára olvasná a totemmatatóbűbájt, csupa rossz bőrben lévő segítő állatot pillantana meg, de egyéb nyoma nem maradt a rémtündérek garázdálkodásának. Hacsak...
A metrószerelvény elején három ember bukkant fel. A segédvezető és egy utas támogatta a kék egyenruhában botladozó Szilvit. A lány holtsápadt volt, de igyekezett meggyőzni két segítőjét, hogy már sokkal jobban van.
- Rosszat ehettem - mondta és a kollégájára bökött. - Emlékezz, te sem érezted jól magad délelőtt!
- Igaz - vont vállat a segédvezető. - Te viszont nagyon megijesztettél, mikor kitántorogtál a fülkéből.
- S aztán össze is esett a kishölgy! - tódította fontoskodva az utas, de azért hagyta, hogy Szilvi megálljon a saját lábán. - Alig bírtam elkapni!
- A reggeli kávéban lehetett valami - szólt a metróvezető, bár maga sem hitte a saját szavait.
- Inkább a levegőben! - vélte az utas. - Az egész kocsiban rosszullétre panaszkodtak az utasok.
Gergő ekkor lépett a társasághoz. Némán nézett Szilvire, akinek tekintetében különös fény villant.
- Most mennem kell - jelentette ki a metróvezető lány. - A műszakom lejárt, holnapra pedig kutya bajom. Az unokaöcsém majd hazakísér.
Azzal belekarolt Gergőbe, arra kényszerítve a fiút, hogy együtt induljanak a lépcső irányába. A csodálkozó segédvezető és az utas bambán bámult utánuk.
- Megmentetted az életemet - suttogta Szilvi, amint eltűnhettek az oszlopok takarásában. - Fogalmam sincs, hogyan csináltad, sem azt, hogy mit kergettél el a közelemből, de éreztem a jelenlétedet. Azt hittem, megszakad a szívem, pedig soha, semmi bajom nem volt vele, kivéve, mikor egyes pasik... Na, mindegy. Tudom, hogy valami volt a metrófülkében. Valami láthatatlan és rettenetes.
- Két tündérdémon - biccentett Gergő, aki alig várta, hogy végre szóhoz juthasson. Az imént még nagyon zavarta a metróállomáson tolongó tömeg, most azonban biztonságosnak érezte, hogy olyan sok éber veszi körül.
Megragadta Szilvi karján a kék egyenruhát, és egyenesen a lány szemébe nézett. - Le kell jutnom a föld alá! Muszáj, érted? Sejtem, hol rejteznek ezek a borzalmak, vagy legalábbis azt, hogy hol lépnek át ebbe a világba. Tudom, te a felét sem hiszed el nekem annak, amit mondanék, ezért ne is kérdezd, ki vagyok, s mi ez az egész. Csak segíts!
Szilvi elgondolkodva vizslatta a fiú arcát. A lelkében heves harcot folytatott egymással az éber ész, és az a különös élmény, amit nem sokkal korábban kellett átélnie.
- Hova akarsz menni? - kérdezte végül. Gergő elbizonytalanodott.
- Nem tudom. Egyszer már jártam ott, de... Hogyan magyarázhatnám meg neked? Nem gyalog mentem. A szokásos utak azonban bezárultak előttem. Érzem, hogy csakis a Valóságban bukkanhatok rá újra arra a helyre.
- A metróban van? - próbálkozott Szilvi. - Valamelyik alagút?
Most ő ragadta meg a fiú karját, s a csempézett falon függő plakátok között szerénykedő térképhez vezette. A táblán különböző színű vonalak keresztezték egymást, apró pöttyökkel és feliratokkal pedig a metróállomásokat tűntették fel.
- Mutass rá! - bíztatta Szilvi a sámánfit.
- Így nem tudom - rázta a fejét kétségbeesve Gergő. - De amire emlékszem, azt elmondom.
Tíz perc múlva a metróvezető lány határozottan bólintott.
- Ez csakis a titkos járat lehet, ami a Parlament alá fut be - jelentette ki. - Kevesen tudnak róla, mert bár nagy, rácsos kapu takarja, de csak akkor látható, ha a menetiránnyal szemben közlekedsz. Valaha menekülési útvonalnak tervezték és háború esetén az utánpótlás szállítására, de soha, senki nem használta. Évtizedek óta üresen áll. Az öreg metrósok legendákat mesélnek róla, és állítják, hogy olykor különös dolgok tapasztalhatók arrafelé.
- Ez lesz az! - Gergő úgy érezte, hogy az izgalomtól lángra gyúl az arca. - Vigyél oda! - s máris indult volna, de Szilvi az útjába állt.
- Hé, barátocskám, ez nem úgy megy! - mondta visszafojtott hangon. - Az alagutakban nem lehet sétafikálni. Vannak ugyan néhol beálló falmélyedések, de ha jön a szerelvény, örülhetsz, ha nem vasal ki. Különben is: én a metró alkalmazottja vagyok, és nem vihetek gyerekeket veszélyes helyekre.
Gergő mély levegőt vett, hogy feltárja Szilvinek a révülők világa néhány hajmeresztő titkát.
Fél órával később egy ötven év körüli, mogorva arcú, bajuszos metróvezető méregetteőket gyanakodva.
- Megbuggyantatok! - dörrent rájuk Studler úr. - Mindketten lefejeltétek a metrókocsi oldalát, vagy szippantottatok valamit, igaz?
- Öt éve ismersz, Manó bácsi - fogta könyörgőre Szilvi. - Tudod, hogy soha nem kérnék ilyenőrültséget, ha nem volna élet-halál kérdése.
A metróvezető széles hátát olyan hévvel döntötte az öltözőbeli fémszekrénynek, hogy a terem összes ruhatárolója megzörrent. Gergő kíváncsian nézegette a föld alatt dolgozók birodalmát. Erősen lepusztult folyosókon, szobákon kellett átvágniuk, míg elérték az öltözőket. Szerencsére még időben elcsípték Studler Manó kitüntetett metróvezetőt, aki a legöregebb „alagút-suhanók" közé tartozott.
- Szóval csak annyit akartok, hogy lassítsak, mikor a parlamenti járathoz érünk? - kérdezte gyanakodva, s idegesen rágicsálta pipafüsttől sárga bajuszát. - Eszetekben sincs kiszállni, vagy hasonlók?
Gergő és Szilvi nem válaszolt, csak lopva egymásra néztek. Manó bácsi baritonja megrezzentette a falra szerelt borotválkozótükröket.
- Arról aztán már szó sem lehet, kislány! - bömbölte haragosan. - Látom ám, hogy rosszban sántikáltok. Még hogy kiszállni az alagút derekában!
- Én nem! - heveskedett Szilvi, mintha ezzel megnyugtathatná a felzaldatott öregurat.
- Nekem kell bejutnom oda - sietett a segítségére Gergő, de ezzel csak tovább rontott a dolgon.
- Hinnye, az a radai hétszertekert varangyos kormorán-tojással zápított, sínpárverte tartómadzaggal átkötözött sápítozós ángyikám fülszőrös vakarékától távol tartott zöldnyelvű mindenségit neki! - csusszant ki Manó bácsi száján az indulat fellege. - Ti ezt tényleg teljesen komolyan gondoljátok?
Úgy gondolták, ezért aztán nem is válaszoltak semmit.
- Oda lesz a törzsgárdajelvényem - nyögte a bajsza alatt szegény Studler úr, mire Szilvi nagyot visítva a nyakában ugrott, s össze-vissza csókolta a borostás férfiembert.
- Tudtam én, hogy Manó bácsiban nem csalódunk - mondta boldogságtól kipirulva a lány Gergőnek. Ő ám a legjobb éjszakai metróvezető ezen a vonalon. Sőt, Budapest alatt a legmenőbb Manó, akit ismerek.
A városra sötétség borult, már amennyire azt a lámpák, kirakatok és fényszórók engedték. A metróban viszont pontosan úgy ragyogtak a lesuvickolt kocsik, ahogyan máskor (hát igen... pont úgy, vagyis nem nagyon), csupán az utasok száma fogyatkozott meg erősen. Ezt Gergő cseppet sem bánta, hiszen így is megbámulták néhányan, mikor az egyenruhás vezetők kíséretében belépett a fülkébe.
- Szűken leszünk, de sebaj - kacsintott Studler úr Szilvire. - A segédvezetőt hazaküldtem, úgyis friss házas a kölyök. Remélem, más nem látta a kollegák közül, hogy gyereket engedek a motorkocsiba.
- Gergő úgyis leszáll félúton - mosolygott a lány, bár most mintha ldcsit elsápadt volna a gondolattól. A sámánfi viszont egészen addig nem nyugtalankodott, míg a szerelvényt magába nem nyelte az alagút. Csendesen nézte a reflektorok fényében felé rohanó sínpárt, a boltíves falakon futó vezetékeket, s a rémisztően üres mélységet a föld alatt. Bár a plafonon időnként fel-feltűnt egy-egy halovány fényű, dróthálóval védett lámpa, a sámánfi sejtette, hogy azok aligha adnak gyenge derengésnél több fényt.
A falak pedig... A falak rettenetesen közel voltak a metrókocsihoz. Ha valaki a sínek mellett futó betonperemen áll, még ha sikerül egészen laposra összehúznia magát, az elrobogó szerelvény légörvénye akkor is a kerekek alá rántja. Mintha Szilvi is ezen töprengett volna, hirtelen megbökte Gergő könyökét.
- Jól figyelj rám! Manó bácsi megáll a szerelvénnyel, és te gyorsan kiszállsz. Ezzel nem lesz gond, mivel pontosan a titkos folyosó kapuja előtt teszünk ki. Visszafelé azonban nagyon észnél kell lenned.
- Éjfél előtt húsz perccel jövök újra - szólt Studler úr. - Közben számos járat lesz, s nem volna jó, öcsi, ha valamelyik kiszippantana az alagútból. Figyeld az időt, és csak akkor gyere közel, mikor megállítottam a szerelvényt. A patkányoktól pedig tartsd távol magad. A pályaellenőrök úgy mondják, hogy némelyik macska méretűre is megnő.
Gergő hátán most már egy megkergült álomvarangy sebességével rohangált a hideg. Néhány perccel később Manó bácsi lassan hátrafelé húzott egy kart, mire a metrószerelvény elmélyülő bugással lassított. Szilvi aggodalmasan pislogott hátra, az utastérbe, ahol néhány álmos éber dülöngélt az üléseken. Látszólag egyiknek sem tűnt fel, hogy minden állomástól messze vannak, mégis fékeznek.
- Sok szerencsét, kölyök - morogta Studler úr, de nem nézett a fiúra. - Ne feledd: éjfél előtt húsz perccel!
A sámánfi megpróbált egy mosolyt küldeni Szilvinek, aki kinyitotta előtte a vezetőfülke pályára nyíló, oldalsó ajtaját. A szerelvény zökkenve megállt. Gergő lemászott a keskeny peronra, s nyomban felismerte a hatalmas, vasrácsos kaput. Szabad lélekként könnyedén átsiklott a parlamenti járatot lezáró monstrumon, de most kénytelen volt használni bűbájostorát. A megtermett lakat szerencsére azonnal engedelmeskedett a varázsszónak, a rozsdás lánc zörögve a földre hullott.
- Siess, mert még beér minket a következő kukac! - kiáltotta Manó bácsi, miközben nyugtalanul pislogott a visszapillantóba. Gergő minden erejével nekifeszült a boltíves kapunak, s a megnyíló résen át bebújt az alagútba. A metrószerelvény motorja, süvöltő zajt vert a földmélyi járatban, mikor életre kelt. A sámánfi néhány pillanattal később már a tovaszáguldó, sárga fényű ablakok sorát bámulta vágyakozva.
Amint az utolsó metrókocsi is eltűnt az alagútban, a fiút torokszorító csend vette körül. Gyors egymásutánban két bűbáj igéit is kimondta. Az elsővelőrlángot bájolt a feje fölé, bár a plafonon poros burájú lámpák sora pislákolt. A másodikkal a totemmatatóbűbájt idézte saját szemére, hogy láthassa Toportyánt, s persze azt is, ha bármilyen álomlény az útjába kerülne. A farkas nyugtalanul borzolta bundáját, megszimatolta a járat cementpadlóját, majd undorodva prüszkölt egyet.
- Induljunk! - súgta a sámánfi. - Ha sikerül ismét nyakon csípni Tanarillát, kiszedem belőle, honnan jöttek azok a förtelmek.
Toportyán halk mordulással egyetértéséről biztosította gazdáját, s nyomban előrefutott a titkos alagútban. Gergő fürgén követte, jobbjában szorongatva bűbájostorát, amly a keze remegésétől olykor halványsárga szikrákat hányt. A sámánfi nem szégyellte bevallani magának, hogy fél. Szabad lélekként révülni az évtizedek óta senki által nem használt alagútban nem volt olyan rémisztő, mint hús-vér alakban botladozni a kongó folyosón. Gergő szinte érezte a feje fölött lüktető nagyváros, és a sok tízezer tonnányi föld súlyát. A betonfalakon futó vezetékkötegek és csövek időnként különös hangokat adtak, s néhol a régi lámpák haldokolva pislákoltak.
A sámánfinak korábban nem tűnt fel, de most látta, hogy a széles alagútból kisebb járatok, folyosók nyílnak jobbra és balra. A legtöbbjüket vasajtó zárta le, a többi sötét, raktárra emlékeztető csarnokokra nyílt. Gergő borzadva képzelte el, hogy a tervek szerint itt több ezer ember akart elrejtőzni, ha odafönn háború, vagy valamilyen katasztrófa tombol. Szerencsére soha nem használták az elhagyatott termeket, folyosókat, búvóhelyeket.
Toportyán hirtelen megállt és Gergő majdnem átgyalogolt a farkas szellemtestén. A segítő állat megmerevedett, fogait némán vicsorította, teldntetét előre szegezte.
- Mi van ott? - súgta a sámánfi, s a biztonság kedvéért kioltotta a bűbájosőrlángot. - Patkány, vagy...
A következő pillanatban megkapta a választ. A boltíves folyosó abba a csarnokba torkollt, ahonnan korábban Gergő ldszabadította az éberek segítő állatait. A hatalmas terem szürke falai minden neszt többszörösen felerősítve visszhangoztak.
Odabenn valaki sírt. A sámánfi egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy rátaláltak Tanarillára. Felidézte magában a bűbájketrec varázsigéjét, majd a falhoz lapulva belépett a csarnokba. A tündérlány néhány rozsdavert, földre fektetett csövön kuporgott, felhúzott térdét két karjával átölelve. Szitakötőszárnyai finoman rezegtek, miközben rázta a zokogás, és aranyló haja eltakarta az arcát.
Gergő néhány szempillantásig nem tudta, mit tegyen. Fennállt a veszély, hogy a tündérlány menekülni próbál, esetleg rátámad különleges varázslatával, a tündérlövéssel, s neki védekeznie kell. Mégis becstelenségnek érezte, hogy lopva közelítse meg Tanarillát, és bűbájcsapdát idézzen köré.
- Hé! - nyögte végül, meglehetősen idétlenül. A tündérlány nyomban ráemelte átható, égszínkék tekintetét. Gyönyörű arca kipirult a sírástól, állát dacosan felszegte.
- Már megint te? - szólt keserű gúnnyal.
- Azt hiszem, beszélgetnünk kellene - Gergő érezte, hogy nő benne az indulat. Elvégre ez a tündér, vagy mi, bármilyen gyönyörű is, segítő állatokat rabolt a gazdáiktól. - Nem bántalak, ha elmondod, kik voltak azok a gusztustalan álomlények a metróban.
- Már mondtam - felelt Tanarilla, s kézfejével megtörölte az orrát, de tőle még ez a mozdulat is bájos volt. Tündérdémonok, méghozzá a szívgyötrők fajtájából. Förtelmes alakok, a Gyökérszint férgei. Ok okozzák a szívbetegségeket, s nem jelent nekik gondotősszellemmé tenni bármelyik ébert, vagy révülőt.
- Gyilkos álomlények? - a sámánfi ujjai megfeszültek a bűbájostoron. - Hiszen az ilyenek nem révülhetnek át a Valóságba. A Hetek...
Tanarilla felkacagott, bár közben még szipogott néhányat.
- Három holdforduló óta ismét akkor jövünk át a Valóságba, amikor csak akarunk - mondta aztán, sőt, hirtelen felállt a csöveken és csípőre tette két kezét. Gergő zavartan próbált elfordulni, mert a lányka persze most sem viselt ruhát. - Tudd meg, hogy elegünk van a bujkálásból! A tündérek ismét megjelennek az éberek között, és a Világfán sem rejtőzünk el többé a révülők elől!
A sámánfi annyit tudott a tündérekről, amennyit a Rejtezés Táltoskollégiumában tanítottak róluk: vagyis azt, hogy egyáltalán nem léteznek. Tanarilla, a tündöklő szépségű lányka azonban nagyon valóságosnak tűnt.
- A Hetek tudnak erről? - kérdezte gyanakodva Gergő. A tündérlány megrántotta gömbölyű vállát.
- Dunsztom sincs, de nem is izgat. A lényeg, hogy Illangó engedélyezte a Valóságba való átjárást. Mondjuk azt én sem értem, miért jöhetnek közétek rémtündérek is. Ez nem vall Illangóra.
- Akárki ez az Illangó, biztos vagyok benne, hogy megszegi a Kilenc Jurta Szövetségének törvényeit - a sámánfi fenyegetően előre lépett. - Gyere velem Kende táltos elé, hogy...
Tanarilla hirtelen felsikoltott. Alig pillantásnyi idővel később Toportyán elrugaszkodott a padlótól, s belevetette magát a terem sötétjébe. Gergő szemén már gyengülni kezdett a totemmatatóbűbáj, azért mégis meglátta azt az ezüstfehéren csillanó holmit, ami süvítve szelte át a levegőt, s egyenesen a mellének tartott.
- Taszajtalak! - kiáltotta Gergő, meglendítve bűbájostorát. A szellemdárda éles pendüléssel irányt változtatott, amint a védővarázslat meglökte, és pozdorjává tört a betonfalon. A sötétségből máris felbukkant két csuklyás alak. A sámánfi nyomban felismerteőket: Aritmia Orbánc és Szíriza Dancs közeledett rohammal. Az egyik rémtündér már eldobta fegyverét, s most kénytelen volt puszta kézzel szembeszállni Toportyánnal, aki láthatóan elhatározta, hogy ezúttal darabokra tépi a förtelmes álomlényt. Társa, Aritmia Orbánc elrobogott a csőhalom mellett, s bal karját meglendítve, amúgy mellékesen falhoz csapta a még mindig sikoltozó Tanarillát. A tündérlányka kecses ívben átrepült a termen, majd elalélva hullott a padlóra.
Gergő megvetette a lábát, és egyenesen a felé dübörgő rémtündér sárga hüllőszemébe nézett.
- Bukfencelj!
A sámánfi mesterien végrehajtott rontása épp térden találta Orbáncot, aki nyomban orra bukott. Sőt, lendületét megtartva veszett üvöltéssel tovább hengerbucskázott Gergő mellett, neki a betonfalnak, ahonnan aztán lepattant, s bukfencezett tovább. A sámánfi tudta, hogy a varázslat ereje egyetlen perc alatt szétoszlik majd, ezért gyorsan körülnézett, hol talál olyan helyet, ahol könnyebben védekezhet.
A terem egyik sarkában korhadt faépítmény derengett a gyér lámpafényben. Gergő először azt hitte, játékvárat lát, de azután rájött, hogy ottfelejtett raklapok vetnek árnyékot a falra. Gyorsan Tanarillához futott, övébe dugta a bűbájostorát és óvatosan két tenyerére fektette az ájult tündérlánykát. Amint megérezte a selymes haj csiklandását, forró borzongás futott végig a testén, de próbált nem figyelni rá. Valahol a háta mögött Toportyán éppen a földre döntötte a rémülten üvöltő Szíriza Dancsot, Aritmia Orbánc viszont elégedetten bömbölt, mivel végre megszabadult a bukfencbűbájtól.
Gergő a farakáshoz rohant, Tanarillát elrejtette a pókhálós rések egyikében, majd mászni kezdett felfelé. Tucatnyi szálka fúródott a tenyerébe, mire sikerült az építmény tetejére érnie. Mikor lenézett, Aritmia Orbánc villanó tekintete meredt rá. A rémtündér hátradobta köpönyegét, megfeszítette izmos karját, és varázsdárdájával célba vette a sámánfit.
- Kaptárcsapás! - süvöltött a varázsige Gergő szájából, s az egyetlen szemvillanással korábban elővont bűbájostor szíjából vad méhsereg özönlött elő. A támadó átok mérges rovarserege fekete felhőként vette körül Orbánc gyíkfejét, s bár a fullánkok nehezen hatoltak át a pikkelyek között, azért teljesen megvakították a rémtündért.
Ekkor néhány lépéssel távolabb váratlan dolog történt. Szíriza Dancs valahogy megszabadult Toportyántól, bár a bal karja borzalmas állapotban, erőtlenül fityegett az oldalán. A tündérdémon azonban ahelyett, hogy elejtett dárdájáért ment volna, a derekán függő ezerféle kacat közül letépett egyet a madzagjáról, s magasra tartotta azt. Tokája megremegett és mágikus hang töltötte be a betonbunkert. A plafonról fullasztó por hullott alá, s a falak repedéseiből rémült bogarak, pókok, csótányok milliói bukkantak elő.
- Fata, manó, franc és hada; téged hívlak, Tündér Tara! Párkák, nornák, urisnicák; nyissátok a tündérportát! Aprónépnek ellensége, szoruljon az örök mélybe!
A varázsmondóka alatt mintha megdermedt volna az idő. A Szíriza Dancs pufók tenyerén heverő tárgyból kékzöld-lila pászmák tekeregtek elő, s egy részük a két rémtündért vette körbe, míg a többi ellepte a terem falait. Gergő úgy érezte, mintha sűrű mézben mozogna, s a szállongó portól levegőt alig kapott.
Amint a varázsvers utolsó szava is elhangzott, a föld alatti járatok megremegtek, a raklapok halma recsegve billent. A tündérdémonok lába alatt örvénylő lyukak jelentek meg, sők a következő pillanatban eltűntek szem elől. A falakat borító bűbáj hirtelen heves villámokat szórt, melyek néhány másodpercre tökéletesen elvakították a sámánfit.
Azután néma csend telepedett mindenre.
Gergő sietve lekászálódott a raklapokról, s rejtekhelyéről kiemelte az éledező Tanarillát. Még épp időben, mivel a faépítmény recsegve az oldalára dőlt és újabb fullasztó porfelhővel borítva be a sámánfit.
- Mi történt? - kérdezte bágyadtan a tündérlány. Felnézett fektéből, de mikor rádöbbent, hogy Gergő tenyerén hever, rémülten a magasba röppent, bár még mindig kótyagosnak érezte magát. - Hogy merészeltél megérinteni?
- Inkább azt kérdezd, hogy merészeltem megmenteni az életedet - vágott vissza dühösen Gergő. - Én csak...
A lány felé lépett... s a lába bokáig merült a sárba. A sámánfi zavarodottan nézett körül. A földmélyi terem betonfalai halványan derengtek, de a földön záptojás bűzét lehelő gyökérgubancok tekeregtek, közöttük löttyenő lápi talaj csillant. Toportyán érkezett sietve, bundáját vastagon fedte a sár. Gergő bűbájostorával erősebb fényre bájolta azőrlángot, de nem akart hinni a szemének. A terem bejárati ajtaja eltűnt, szemközt vele viszont sötét, liánokkal függönyözött barlangszáj ásított.
- Mi történt? - méltatlankodott a sámánfi, de szava elakadt, mikor tekintete Tanarilla iszonyattól sápadt arcára tévedt.
- Ez nem lehet - suttogta a tündérlány, s néhányszor körbefordult a levegőben. - Azok a férgek...! A kristály egekre mondom: átzártak minket a Gyökérszintre!
IV. Tündérboszorkányok
Jócskán elmúlt éjfél, Réti Boglárka, Botlik Dénes és Zsófi mégis a Csipetke utcai lakás konyhájában üldögélt. Immár percek óta elmélyülten bámulták a lámpaernyő körül keringő kerge legyet, mert az képtelen volt eldönteni, hogy most végül is nappal van, vagy éjszaka.
- Éjjel van, bogárkám! - szánta meg végül Zsófi. A légy dühös döngessél elröppent a konyhaszekrény mögötti kuckójába, mintha csak azt mondaná: rovar létéreőt senki nem merészelje bogárnak szólítani.
- Hol lehet ilyen későn? - Boglárka természetesen a fiáról, Gergőről beszélt. - Az rendben van, hogy a révülő gyerekeknek kicsivel több van megengedve, főleg közelgő világkatasztrófa idején, de ez mégis csak túlzás!
- Talán bajba került - mondta nagyon-nagyon halkan Zsófi, s gyorsan hozzá tette: - Nála a bűbájostor, kivágja magát bármiből.
- És ha odaát szorult? - kapta lányára, majd a férjére tekintetét Bogi. - Egész biztosan bezárult az összes Ébredés Kapuja?
- Sajnos igen - felelt Zsófi, s idegességében remegett az ajka. - Amióta visszatértem a révülésből, felhívtam telefonon az összes varázstudó tanoncot, akinek csak tudom a számát. Mind azt mondták, hogy képtelenek eljutni a Világfára.
- Én sem jártam sikerrel - szólt közbe csendesen Botlik Dénes. A lánya és neje néhány pillanatig az éber cipőpucolóra bámult, majd megértették, miről beszél.
- Hát persze, a délutáni szunyókálásod! - mondta Boglárka sápadtan.
- Pihentető, egészségügyi alvásterápia! - javította ki szigorúan Dénes. - Húsz éve minden délután hunyok keveset. És húsz éve, minden délután álmodtam valami érdekeset. Főleg cipőkről. Néha harisnyákról, de az nem jellemző. Ma azonban semmi, a legapróbb álomkép sem! Ez nyugtalanító.
- Az Alomvilág önmagába zárult - vette át a szót Zsófi, s az ajkába harapott, nehogy összekoccanjanak a fogai. - Gergő azonban itt, a Valóságban indult megkeresni valamit.
- Nagyon izgatott volt - bólogatott Botlik Dénes. - Rúzspirossal kivittükőt a Kossuth térre. Lerohant a lépcsőn és többé nem láttam.
- Zsófi, holnap bemutatlak az egyik rendszeres vásárlómnak - fordult Boglárka a nevelt lányához. - Nagyon helyes lány, gyakran vesz bűbájos növényeket, mivel wicca boszorkány.
- Wicca boszi? - húzta el a száját lekicsinylően Zsófi.
- Igen, tudom, mire gondolsz: buggyant tinik és unatkozó háziasszonyok szoktak belépni az éberek wiccacsoportjaiba. Azért akad néhány valódi tudó is közöttük - Boglárka fáradtan felemelkedett az asztaltól. - Készítek egy kis teát, különben az első nyamvadt nyomószellem leteper, ami a közelembe jön.
Botlik Dénes idegesen felkapta a fejét és körbepillantott.
- Nyomószellem? Merre?
- Ez csak egy szólásmondás révülőéknél, drágám - csitította a felesége, veszélyesen lengetve a vízzel telt teáskannát. - Akkor szoktuk mondani, mikor...
A bejárati ajtóba valaki kulcsot dugott, a fémes zörgésre az egész család a zárra szegezte tekintetét. Zsófi lassan a hálóköntöse alá rejtett bűbájostor felé nyúlt. Az ajtó kinyílt, s megjelent Gergő.
- Sziasztok, vagy... Jó estét, esetleg jó éjt - mondta a sámánfi gyorsan.
Boglárka a mosogatóba ejtette a kannát, s egyetlen lépéssel a fia előtt termett, hogy magához szorítsaőt. Botlik Dénes is felállt, de nem tudott mihez kezdeni, mivel a feleségétől képtelenség volt Gergőhöz férkőzni, így csak szélesen vigyorgott. Egyedül Zsófi maradt a székén megkönnyebbült sóhajjal .
- Végre megjöttél - lelkendezett Boglárka. Két karjával hol távol tartotta magától a fiát, hogy megnézzeőt, hol meg újra átölelte. - Merre jártál? Miért nem telefonáltál?
- Utálom - felelt nem sok meggyőződéssel Gergő. - Mármint a telefont, azt utálom.
- Mióta? - ámult vidáman Botlik Dénes.
- Egy... Egy ideje már - vonta meg vállát a sámánfi.
- Gyere, ülj le - terelgette Bogi a fiát. - Biztosan éhes vagy.
- Én nem - húzódozott Gergő. - Inkább álmos. Zsófi elunta, hogy a legfontosabbról senki nem beszél.
Felállt a székéről, s közben zúdította a híreket a sámánfira.
- Bezárult minden Ébredés Ajtaja. Az összes átjáró átjárhatatlan. Te ugye egész délután és este a Valóságban voltál?
- A metróban - biccentett Gergő a szobája felé menet, miközben szigorúan saját cipőorrát nézte. - Dolgom volt ott. Rengeteg... Minden.
- Elmondod? - próbált Zsófi a fiú elé állni, de Boglárka félretolta.
- Látod, mennyire fáradt - szólt rá a lányra.
- Igen, fáradt vagyok - kapott az alkalmon Gergő, s keze lenyomta a szoba kilincsét. - Majd reggel mindent megbeszélünk. Azt hiszem.
S ezzel már el is tűnt az ajtó mögött.
- Hú, végre! - sóhajtott boldogan Boglárka, és belekarolt Dénesbe. - Mindenkinek irány az ágy. Most már nyugodtan alhatunk, együtt a család.
Csak Zsófi nézte továbbra is szúrós szemmel a gyerekszoba zárt ajtajának kilincsét, mintha tőle akarna választ kapni különös, zaklató kérdéseire.
A Csillanó Csermely fogadóban az egyetlen dolog, ami valaha megcsillant, a fogadós bal hatos aranyfoga volt. A Törzsszint számtalan nevesincs erdeje közül az egyikben öles törzsű tölgy állt, oldalán akkora odú, amin egy megtermett medvebocs is könnyedén begyömöszölhette magát. A Csillanó Csermely az odúban kezdődött, és csak azok ismerték, akik alapították, a Törzsszinti Tündecsaládok Vendéglőseinek Egyesülése, valamint azok vendégei. S e vendégek között immár évszázadok óta nem fordult elő egyetlen éber, és révülő sem, tehát biztonságos búvhelynek számított.
A fiatal, lenszőke fiú tétován álldogált a madárdalos erdőben. Néha rátekintett a jobbjában tartott lapulevélre, aminekfonákján karcsú tündeírással a fogadó címe volt felróva. Természetesen nem olyasmi, hogy Fírlefranc tér 2. A szavak varázsigét adtak ki, melyeket olvasva a tündér akaratlanul is rábukkant az odvas tölgyre.
A fiú lehajolt, majd átbújt a mohával, gombákkal és pókhálóval szegélyezett nyíláson. Előbb csupán sötétség, majd különös bizsergés vette körül. A következőpillanatban már zaj, ricsaj, kurjantások és üvegcsörömpölés dübörgött a fülébe.
- Hol van a pirított kappanhájam? - bömbölte az egyik sarokból valaki.
-.. .akkor aztán fogtam az ébert, fejre állítottam, megráztam teljes erőből, s tudjátok mi hullott belőle? Aranypénz helyett mindenféle vacak, színes kártyalapok, egyik oldalukon fekete csíkkal. S még erre mondták, hogy annyi pénze van, mint a pelyva — méltatlankodott a másik asztalnál barátainak egy félóriás fórmedvény.
- Mondtam én; nagyot fordult a Valóság! - bólingatott a mellette ülő fickó, aki testének szinte minden porcikájából száraz gallyakat növesztett. - Én szóltam, de ki figyel itt rám?
A fiú óvatosan lépdelt a faasztalok között, vigyázva, nehogy a vendégeket bármiben megzavarja. Még így is kapkodnia kellett a fejét, nehogy beleütközzön valamelyik pillangó-vagy bogárszárnyakkal röpködő apró lénybe.
A legény végül talált magának helyet. A hatalmas terem túlfelén éppen távozni készült vagy fél tucat nádi franc. Hajlongó testükről csak hosszas töpregés után lehetett megállapítani: miféle szerzethez tartozik. így nem csoda, hogy a nád között élő tündérfajra ráragadt az éberek által használt gúnynév, hiszen mindig ezt kiabálták, mikor a csónakból megpillantottákőket: „Nád az, Józsi ba, vagy mi a franc?".
A fiú leült az egyik megüresedett székre, s olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Szőke fürtjei azonban túlságosan feltűnőek voltak, így percekkel később már néhány kacagó tündérlány viháncolt körülötte a Törzsszinti Pilleszárnyúak családjából.
- Hölgyeim, hagyják békén a vendégeinket, különben kénytelen leszek elővenni a Műanyag Rettentőt! hördült a csapos égerfábólfaragott pultja mögül. A tündérlányok azonban továbbra is a fiú körül röpködtek, s kacagva meg-megrángatták szőke fürtjeit.
- Ne csináld már Laborc! - visította az egyikük, selyem-ruhácskáját libbentve. - Hogyan hagyhatnánk békén, mikor olyan cuki ez a pasi?
- Én szóltam! - mordult újból a csapos, és a pult alól elővett egy rikító színű, hatalmas légycsapót. A lyukacskák közé pille-, s más rovarszárnyak foszlányai ragadtak. Talán ez az iszonyú látvány térítette észhez a tündérlányokat, mert a következő minutumban szerteröppentek.
A fiú hálásan nézett Laboréra, a komor pincér azonban nem viszonozta a gesztust. Ehelyett eltette a gyilkos szerszámot, koszos törlőruhát dobott a bal karjára és kitrappolt az új vendég asztalához. Bár Laborc térdtől felfelé igen jó kiállású férfiember volt, a szőke legény megszeppenve látta, hogy lábai hatalmas lópatákban végződtek.
- Új vagy erre - ez nem kérdés volt, a csapos tényt állapított meg. - Egyre többen vagytok, mióta Illangó királynő Lombszinti kastélyából kiszivárgott a hír, hogy újra lesz Vad Hajsza.
- Vad... Micsoda? - hajolt előre a fiú, majd hirtelen észbe kapott. - Bocsánat, a nevem Írnek.
- Írnek! - harákolt kissé megvetően Laborc. - Vagyis „férfiacska". Illik rád. De miféle tündér vagy te, hogy nem tudod, mi a Vad Hajsza?
- Hát ilyen... Kóbor fajta.
- Aha, értem! - a csapos kicsit közelebb hajolt Irnekhez, mert a szomszéd asztaltól három virágtündér túl nagyra nyitotta szirom-fülét. - Szóval az éberek között nőttél fel. Sebaj, elmúlik. Mit iszol?
A fiú tanácstalanul pillantott körbe, majd tekintete megállapodott a virágtündérek finom ujjai között sárgálló üvegkorsókon.
- Olyat kérek - mondta.
- Erjesztett kamilla nektár - biccentett Laborc, s már el is dübörgött a pult felé.
Írnek pedig vágyakozva tekintett a Csillanó Csermely odúbejárattal szemközti, kétszárnyú ajtajára. Tudta, hogy mögötte Csallókapu tündérvárosa terül el, bár még soha nem járt ott. S most sem volt biztos benne, hogy sikerül elég bátorságot gyűjtenie hozzá.
- Nem várhatunk tovább - jelentette ki Réti Boglárka az előszobában toporogva. Egyik kezében a kulcscsomóját zörgette, míg a másikkal felvett egy gyökerekkel, növényszárakkal teletömött táskát a kabáttartó fogas alól.
- Ébresszük fel - erősködött Zsófi. - Talánő is szeretne beszélni a wicca boszorkányokkal.
- Pihenésre van szüksége - tiltakozott Bogi. - Nagyon későn ért haza, és ki tudja, hol járt az éjjel.
A konyhaajtóban Botlik Dénes jelent meg sárgacsíkos pizsamában, kezében gőzölgő teásbögrével.
- Menjetek csak nyugodtan - szólt suttogva. - Én ma később indulok munkába, úgyhogy megmondom majd neki hol vagytok, és utánatok küldöm.
Természetesen az egész család Gergőről beszélt ezen a korai órán. A fiú még mindig nem ébredt fel, pedig Boginak és Zsófinak indulnia kellett a Belindek és Csomorika Fűárudába, ha találkozni akartak a wicca boszorkánnyal. Dénes a szemüvege fölött bíztatóan pislogott rájuk, így végül a lánya is feladta Boglárka győzködését.
Gergő jó két órával később került elő a szobájából. Addigra Botlik Dénes már alaposan megreggelizett, elolvasta a lapokat és végül átdörgölte a család néhány cipőjét.
- Szép reggelt, hétalvó! - mosolygott rá nevelt fiára a férfi. - Te aztán szeretsz durmolni.
Gergő sanda pillantást vetett az okleveles cipőpucolóra, majd szótlanul a fürdőszobába csoszogott. Botlik Dénes csodálkozva tette a helyére Boglárka csinos, jázminsárga tűsarkúját, majd a konyhába ment, hogy néhány pirítóst készítsen. Éppen az utolsót vajazta, mikor Gergő ismét megjelent, immár felöltözve. Két szeme alaposan bedagadt a sok alvástól, arcán pedig bizonytalan kifejezés ült.
- Készítettem neked reggelit - mutatott Botlik Dénes a tányérra, amin aranybarna pirítósszeletek hevertek. Tojást is kérsz?
Gergő az asztalhoz lépett, felvette a tányért és szó nélkül a szobája felé indult. Botlik Dénes megütközve nézte a fiú hátát, majd vajazókéssel a kezében utána eredt.
- Fiatalúr, kérdeztem valamit! - emelte fel a hangját a cipőpucoló, bár ügyelt rá, hogy vidámnak hasson, amit mond. - Egyébként Boglárka és Zsófi üzenik, hogy...
Gergő szobájának ajtaja becsapódott Dénes orra előtt. A férfi néhány pillanatig megkövülten állt, s csak bámulta a pemzli nyomát a fehér olajfestéken. A szobából hirtelen vad csatazaj szűrődött ki. Pengék csaptak össze, hörgések és üvöltések zengtek fel, majd pattogó induló dallama következett, harsány trombitaszóval kísérve.
Botlik Dénes áttette baljába a vajazókést és türelmetlenül kopogott. Válaszul ágyúk dördülése, robbanások és sikolyok sorozata érkezett. Az okleveles cipőpucoló csettintgetni kezdett a nyelvével, mint mindig, mikor különösen felidegesítette valami. Begörbített mutatóujjának porca most már szaporább ütemet vert az ajtón, de feleletként csupán puskaropogás érkezett.
Ekkor végre elszánta magát arra, amit eddig soha nem tett: engedély nélkül nyitott be nevelt fia szobájába. Gergő féloldalt ült neki, szemben a számítógéppel. A fiú baljában félig elfogyasztott pirítós hullatta bánatos morzsáit a szőnyegre, jobbjával pedig az egeret rángatta az asztalon. A színes képernyőn apró emberekből álló hadsereg védekezett a mindent elárasztó orkok rohama ellen. A pici ágyúk sortüze halálos rendet vágott a szörnyek között, azok mégis elérték a földsáncokat, és üvöltve mészárolták a páncélos vitézeket.
- Gergő! - szólt Botlik Dénes, gyenge hangját azonban elnyomta a hangszórókból áradó csatazaj, amit minden bizonnyal az egész körfolyosós bérházban hallani lehetett. - Gergő, figyelj rám, kérlek!
A fiú hirtelen megemelte, majd odacsapta az egeret, és megpördült a forgószékén. Dénes alig tudta szemmel követni a mozdulatot, de a végeredményt nagyon is jól látta. Gergő kezében szikrát hányva tekergett a bűbájostor, s a fiú szemében legalább olyan fényes tűz lobogott, mint a varázsfegyerből áradó bűverő.
- Mi a túrót akarsz már? - kiáltotta a sámánfi. - Ma szabadnapom van. Tegnap éjjel bejártam a fél metróhálózatot, úgyhogy semmi kedvem máshoz, mint játszani.
Botlik Dénes megrökönyödve nézte nevelt fiát. Gergő várakozva vizslattaőt, majd szája sarkában lekicsinylő vigyor jelent meg. Eltette a bűbájostort, majd újra a számítógép felé fordult. Az oldeveles cipőpucoló jobbnak látta, ha nyomban elindul a munkába. Előtte azonban még benéz a Belindek és Csomorika Fűárudába. Lesz mit mondania Boglárkának és Zsófinak.
Zsófit a nap folyamán több csalódás érte, igaz, nem mindegyik volt kellemetlen. Alig nyitották ki Boglárkával a Belindek és Csomorika Fűárudát, s köszöntötték az élénkzölden remegő levelekkel, hajtásokkal napfény felé nyújtózó növényeket, máris megcsendült az ajtó fölé szerelt rézcsengő. Az üveges bejárat feltárult, s a küszöbön szerény mosolyú, fekete hajú lány lépett be.
- Bocsánat, ha túl korán érkeztem - mondta alig hallhatóan. Látszott bizonytalan mozdulatain, hogy elég egyetlen ferde pillantás, és máris kész sarkon fordulni.
- Dehogy jöttél korán, Cseperke - Bogi kedves mozdulattal a boltba invitálta a lányt. - Ismerkedjetek meg Zsófival.
- Farkas Húga? - kapkodott a levegő után a vendég, majd rögvest zavartan másfelé nézett. - Ne haragudj, biztosan idegesítelek.
Zsófi nem felelt, csupán gyanakodva szemlélte Cseperkét. A lány úgy tizenhét éves lehetett, hollófekete, fényes haját barna bőrszíj fogta össze hátul, szép arcáról különös finomság, érzékenység sugárzott. Bő ujjú, fodros gyolcsinget viselt, színes virágok hímzett mintáival, s hozzá „pörgős szoknyát", mely a bokáját is eltakarta mélybarna hullámaival.
- Éppen téged vártunk - folytatta Bogi, hogy oldja a lányok közötti bizalmatlan feszültséget.
- Engem? - csodálkozott Cseperke. - Néhány teliholdkor hullajtott bagolytollért és nyírfa kérgéért jöttem.
- Tudom, közeledik a holdforduló - simította végig Bogi a lány karját, s olyan arcot vágott, mint aki tisztában van bizonyos titkokkal. - Mi azonban valami más ügyben szeretnénk a tanácsodat kérni.
Zsófi ekkor érezte a nap első csalódását. Rájött, hogy Cseperke az a wicca boszorkány akiről Boglárka korábban beszélt, és bizony egyáltalán nem ilyennek képzelte. Cseperke félénknek, ijedősnek tűnt, aki még a saját árnyéka elől is képes messze szaladni. Hogyan várható akkor tőle az Arnyak Birodalmának ismerete, vagy bármiféle igazi bűbájosság.
Boglárka azonban tökéletesen biztos volt a dolgában. Alig fél órával később, miután Cseperke figyelmesen, sőt, túlságosan is csendesen végighallgatta a füvek tudójának beszámolóját, már eleget értett ahhoz, hogy meg merjen szólalni.
- Mi is éreztük, hogy bezárultak az Ébredés Ajtajai - bólintott úgy, mint aki szégyenli, hogy egyáltalán ismerni meri a révülésre szolgáló átjárókat. - Bár ti biztosan tudjátok, hogy a wicca boszorkányok nem utaznak a Világfára. Vagy legalábbis nagyon ritkán, és akkor sem szándékosan.
Zsófi akaratlanul is félrehúzta a száját. Boglárka sietve megszólalt, mielőtt nevelt lánya megsértené az ijedős vendéget.
- Semmi más ötletünk nem maradt, hogy megtudjuk, mi történt az Álomvilágban, mint a wiccák segítségét kérni - mondta, miközben kezét Cseperke vékony ujjaira tette. - A Valóságban csupán a révülők és ti bírtok igazi bűbájos erővel.
- Legalábbis ezt állítjátok magatokról - vetette közbe élesen Zsófi. Cseperke rávillantotta a tekintetét. Farkas Húga csak most látta, hogy a lánynak éppen olyan zöld szeme van, mint neki.
- Te nem hiszel a wiccák erejében, igaz? - kérdezte a boszorkány csendesen, minden harag nélkül. Zsófi zavartan vonogatta a vállát.
- Konyhakésből varázstőrt készíteni. A kis sámlit nevezni bűbájos oltárnak, csak mert tettél rá néhány gyertyát és belevéstél egy-két varázsrúnát... Bevallom, ez tényleg elég furán hangzik - bólintott Zsófi. Cseperke azonban nem válaszolt, csupán felállt a székről, ahova korábban Boglárka ültette és az ajtó felé lépett.
- Nagyon kérlek, segíts nekünk - indult utána a füvek tudója. - Zsófi nem úgy gondolta...
- De, pontosan úgy gondolta, hogy a wiccák egytől-egyig csalók - fordult vissza Cseperke, keserűséggel a hangjában. - Az Álomvilágba nyíló kapuk bezáródása azonban minket is zavar, ezért segítek, ha Farkas Húga hajlandó eljönni velem a budapesti wiccák papnőjéhez.
Zsófi megborzongott a boszorkány hangjától. Szégyellte, hogy az imént olyan tapintatlan volt, pedig ez a lány szívszorítóan gyengének és bizonytalannak látszott. Talán éppen ezért foglalkozik holmi éber hókuszpókuszokkal, mert nem születhetett valódi révülőnek.
- Rendben, veled megyek - lökte el magát a pulttól, aminek addig a hátát támasztotta, majd az ajtóból még visszaszólt Boglárkának: - Hamarosan jövök.
Ez azonban óriási tévedésnek bizonyult. Cseperke vezetésével előbb villamosra szálltak és átkeltek az Árpádhídon, majd busz következett, s már a Szentendrei úton döcögtek. Jobbra a házak ugyan eltakarták a Duna kéklő sávját, a benzingőzben Zsófi mégis érezni vélte a víz illatát. A Filatorigátnál gyalog folytatták útjukat. Zsófi a Mozaik utcába lépve már sejtette, hogy az Óbudai-szigetre tartanak. Hamarosan megpillantotta a hatalmas, vasszerkezetű hidat, ami a zajos városon belül mintha egy másik világba vezette volnaőket. Amint a szigetre tették a lábukat, a motorzajt madarak éneke, a füstöt lágy és zamatos szellő váltotta fel.
Cseperke határozott léptekkel haladt előbb a széles, lebetonozott utcákon, majd az egyre keskenyebb, murvás és kitaposott ösvényeken. Egyre több fa vetteőket körül, a napfény lágyan simogatta a méregzöld leveleket. Néhány kutyát sétáltató nyugdíjason, vagy kisbabával kóricáló anyukán kívül senldt nem láttak. Végül Cseperke letért az erdő belsejébe vezető alig használt ösvényről, és bokrok, ágak között hajlongva ment tovább.
Váratlanul csodaszép tisztásra értek. Zsófi kénytelen volt tenyerével árnyékolni a szemét, mert a fák alatt megszokott félhomály helyett itt ismét szabadon áradt a napfény. A dús pázsit soha nem látott fűnyírót és talán húszlépésnyi lehetett. A közepén terebélyes fatönk állt, rajta mindenféle érdekes holmi. Akadt ott kéklő felhőt eregető füstölők csokra, színezüstből készült csengő, üres serleg és tál, néhány hófehér kötél, valamint egy kopott fedelű, hatalmas könyv.
Zsófi megállt az asztalként szolgáló fatönk előtt, alaposan megnézte a tárgyakat, s igyekezett elnyomni gúnyos mosolyát. Az első pillanatban rájött, hogy a wicca boszorkányok oltára előtt áll. A könyvet szívesen fellapozta volna, bár úgy sejtette, hogy a benne rejlő bűbájok kacagásra ingerelnének egy valódi, Világfán élő boszorkányt. Fél füllel már hallott az éberek körében kedvelt wicca kultuszról. A barátnői mesélték a Vajákosképzőben, hogy ezek az éber boszik legtöbbször azért szeretnének varázsolni, hogy elcsábíthassák a nekik tetsző fiúkat, vagy kifakítsák vetélytársnőjük haját. Olykor valóban sikerült összekönyörögniük a Sárkánytól némi bűbájos erőt, s akkor történt valami - bár legtöbbször nem az, amit a botcsinálta boszi eredetileg szeretett volna.
- Anya mindjárt jön - szólalt meg váratlanul Cseperke.
- Jó, kösz' - felelt Zsófi kis vállrándítással, hiszen elpocsékolt időnek érzett minden, a wicca lány társaságában töltött percet. - Egyébként ezek mire valók?
Az oltáron heverő tárgyakra mutatott, csak azért, hátha gyorsabban telnek a percek. Cseperke ezt pontosan érezte, de a dac már benne is feltámadt néma utazásuk alatt, így készséggel felemelte a fehér kötelet, hogy megmutassa a rátarti révülőnek.
- Ezt úgy hívjuk: cingulum. - Cingu... Mi?
- Nevezheted madzagnak is - felelt Cseperke, és szemében zöld szikra pattant. - A boszorkánykör sugarát mérjük ki vele, vagy megkötjük általa a tartósnak szánt bűbájokat és ráolvasásokat.
- És az a csengő? - mutatott Zsófi a csinos kis holmira. - Azzal hívjátok a lakájt, hogy takarítsa el a koboldpotyadékot?
Amint Idmondta, Farkas Húga máris megbánta az újabb szemtelenséget. Elvégreő jött segítségért a wiccákhoz, még akkor is, ha egyáltalán nem hisz az erejükben.
- Bocs, én csak... Odaát, az Álomvilág bűbájképzőiben azt mondják rólatok, hogy csupa unatkozó, gazdag csitri és háziasszony jár közétek.
- Nem ez a révülők első tévedése.
Zsófi villámgyorsan megpördült a háta mögül érkező selymes, női hangra. Elég volt egy szempillantás és biztosra vette, hogy az előtte álló gyönyörű, karcsú és magas asszony Cseperke édesanyja. A hollófekete haj, zöld szemek, valamint a bő redőkben leomló, fehér ruha, és bőrszíjakból font saru olyan nőről mesélt, aki tudja, mit akar, s el is éri azt.
- Üdvözöllek, Farkas Húga - szólalt meg ismét az asszony. - Már vártalak.
Zsófi csak ekkor vette észre, hogy a nő jobb kezében fehér nyelű kés pengéjén csillan a nap. Hátra lépett, de majdnem elesett a farönkben. Szerencsére Cseperke résen volt, és megtámasztotta a hátát. Az asszony ekkor meglendítette a vállán függő fonott táskát, amiből számtalan frissen metszett virág kandikált elő, és átadta a lányának.
- Kérlek, hintsd meg harmattalőket, nehogy estig elpilledjenek-mondta Cseperkének, aki mosolyogva bólintott, majd átvette a táskát és az erdő felé indult. Ezután az asszony egyszerűen leült a fűben oda, ahol addig állt, s intett Zsófinak, hogyő is kövesse a példáját.
- Tehát te vagy Farkas Húga - szólt a nő, miután percekig figyelmesen vizsgálta az egyre nagyobb zavarban lévő Zsófit. - Engem szólíts Fiiénének.
- Fiiéne - ismetelte halkan a lány. - Nagyon különös név.
- Annyit tesz: „szép nő" - az asszony gyöngyözően felkacagott. - Félre ne érts, nem én adtam magamnak. Természetesen az éberek között más nevet használok.
Zsófi várt, hátha megismerkedhet a wicca boszorkányok papnőjének másik nevével is, de hiába. Fiiéne elgondolkodva játszott fehér nyelű késével, ami még mindig nagyon nyugtalanította a lányt.
- Úgy látom, nem sokra tartod a tudományunkat - törte meg ismét a kellemetlen csendet Fiiéne. Zsófi zavarában elpirult, s olyan mozdulatot tett, mint aki legyet akar elkergetni az arca elől. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, az asszony könnyedén tovább fűzte a gondolatait: - Semmi baj, a révülők legtöbbje sarlatánoknak tart bennünket. Mondd, mennyit tudsz a wiccákról?
- Hát... - ráncolta Zsófi a homlokát, majd inkább nem szólt semmit, ugyanis rádöbbent, hogy minden, amit eddig hallott az éber boszorkányokról, az csupa becsmérlő vélemény.
- Mivel segítségért jöttél, talán hajlandó vagy néhány dolgot meghallgatni - Fiiéne kérdőn billentette oldalra a fejét. Zsófi gyorsan bólogatni kezdett, miközben azon törte a fejét, honnan tudhatja ez a nő, hogy miért jött. Hiszen Cseperke sem sejtett semmit reggel, mikor belépett a Belindek és Csomorika Fűárudába. Azóta pedig egyetlen percre sem váltak külön, hogy alkalma lett volna - mondjuk telefonon - értesíteni az anyját.
- Jó - sóhajtott Fiiéne, majd kinyújtotta jobb karját, melyből imént a balba gördítette át a fehér nyelű kést. Zsófi előbb azt hitte, hogy mutatni akar neki valamit. Azután halk zümmögésre lett figyelmes, mintha a füle mellett láthatatlan rovarok zúgtak volna el. Tekintetével kereste a hang forrását, s ekkor meglátta a napfényben alig észrevehető, fehér páracsíkokat, melyek az asszony ujjaiból áramlottak ki. A lágyan hullámzó „köd" megkerülte őt, leereszkedett a tönkasztalra, majd belepte a vaskos könyvet, ami megremegett, és lassan felemelkedett a levegőbe.
Bűbáj! - gondolta elhűlve Zsófi. - Méghozzá valódi, hamisítatlan varázserő!
A könyv néhány pillanatig a tönkasztal fölött lebegett, mintha azon töprengene, van-e kedve engedelmeskedni Fiiéne parancsának. Azután átlebbent Zsófi feje fölött (a lány gyorsan behúzta a nyakát), s lágyan leereszkedett az ölébe.
- Tessék, nézz bele! - szólt az asszony. - Ez a wiccák legszentebb fóliánsa. Úgy nevezzük: az Árnyak Könyve.
Benne rejlik majd' az összes bűbájunk, szokásunk, rítusunk pontos leírása. Tartalmazza hitünk alapvető tételeit és természetesen azon istennők és istenek, égitestek, állatok, növények neveit, melyek hatalmunk forrását képezik. Javaslom azt az oldalt, ahol a könyv magától szeretne számodra megnyílni.
Zsófi először nem értette, hogy Fiiéne mire gondol. Amikor azonban lenézett az öreg könyvre, meglátta, hogy lapjai úgy a tizedik oldal környékén kissé szétnyílnak. Becsúsztatta hát az ujját oda, és felemelte a meglepően súlyos fedelet. A kilencedik és tizedik oldalt egyetlen kavargó ábra takarta be. Eleven színekben vibráló, szívszorongatóan gyönyörű tájkép tárult a lány szeme elé. Napfényben fürdő, karcsú tündérszilfák öveztek egy kristálytiszta vizű tavacskát. A távolban hófödte hegyek emelkedtek, a festmény előterében pedig vakítóan fehér ruhákba öltözött lányok táncoltak.
S valóban táncoltak! Zsófi ámulva nézte, amint előbb lassan, majd egyre fürgébb léptekkel mozognak. Karjukat összefonták, kibontott hajukban színes virágok ragyogtak, s egyikük sem viselt cipőt. Azután felcsendült a hangjuk, olyan tisztán és érthetően, mintha az Óbudai-sziget eldugott rétjén énekeltek volna.
A wicca törvényt hallgasd most, Hit és Szeretet hajtson. Élj és mást is élni hagyj, szépen végy és szépen adj. Varázskört írj háromszor, a rontást ez tartja távol. Bűvigét ha mondanál, nincs jobb a rímes szavaknál. Növő holdnál tisztuljál, rúnáiddal daloljál. Fogyó holdnál körbejárj, fosztó rúnát soroljál.
Ha a Hold a csúcsra ül,
szíved vágya teljesül.
Kilenc hasábot tűzre tégy,
Tűz úrnője igével légy.
Úrnőnk fája bodzaág,
Ha elégeted, átok rád.
Ápolj növényt, bokrot, fát,
Fogadd Úrnőnk áldását.
Nyolc szóval teljes a wicca Intelem:
Ha nem ártasz, téged szolgál a
Négy Elem.
A könyvben táncoló lányok még tovább is énekeltek volna, de ekkor Fiiéne tenyerével lágyan meglegyintette a levegőt, mire a kötet becsukódott.
- Biztosan tudsz róla, hogy minket szokás zöld boszorkányoknak vagy tündérboszorkányoknak is nevezni szólt az asszony. Zsófi az imént úgy érezte, hogy a dal hatására a föld felett lebeg, most azonban újra a Valóságba zökkent.
- Tündérek - mondta halkan, s az arca elkomorult. - Látom, hogy a wiccáknak valódi bűverejük van. Legalábbis neked, és Cseperkének biztosan.
- Jól mondod - biccentett Fiiéne. - Azért olyan rossz a hírünk a Kilenc Jurta Szövetségében, mert számos éber próbál mostanában wiccatudással varázsolni, de önző célokra akarják felhasználni, vagy csupán unatkoznak. Akadnak azonban igazi tündérboszorkányok is.
- Mennyire... igaziak? - Zsófi gyanakodva nézett a nő szemébe. Fiiéne felkacagott.
- A tündérek miatt aggódsz, igaz? - kérdezte. - Tudok róla, hogy a rokonaim mostanság ismét átjárhatnak a Valóságba.
- A rokonaid? - Zsófi minden izma megfeszült. - Te...
- Féltündér vagyok - vágott a szavába Fiiéne. - Dóamna Zónélor tündérldrálynő a szépanyám volt.
Az erdő irányából feltűnt Cseperke. A délutáni napfényben olyan gyönyörű volt, hogy aligha tagadhatta volna le tündér származását.
- Érzem, hogy tele vagy szorongással és bizalmatlansággal - szólalt meg ismét mosolyogva Fiiéne, majd felállt, és kezét nyújtotta Zsófinak, hogy felsegítse. A lány azonban a maga erejéből szökkent talpra, cseppet sem bánva, hogy ezzel esetleg megsérti a wicca boszorkányt.
- Jobb lesz, ha visszamegyek a Fűárudába - mondta.
- Boglárka már bezárt - nézett fel a napra Cseperke. - Neked is otthon van dolgod.
Zsófi értetlenül pillantott az órájára. Habár úgy érezte, hogy nem töltött kettesben tíz percnél többet Fiiénévei, már mégis késő délutánra járt.
- Nem maradt időnk, hogy igazán meggyőzzelek - sóhajtott az asszony, miközben egyik karjával átölelte Cseperkét. - Lehetőséget kell adnod rá, hogy bebizonyíthassuk: segíteni akarunk neked. Ezért a kislányom elkísér téged.
- Természetesen csak akkor, ha nem bánod - tette hozzá sietve a fiatalabb tündérboszorkány. Zsófi levegőt vett, hogy tiltakozzon, de a fűben heverő Árnyak Könyvére tévedt a pillantása. Az Ébredés Ajtajai bezárultak, a Hetek az Álomvilágban rekedtek, és azok a révülők, akiket ismert, nem tudtak neki tanácsot adni.
- Rendben, próbáljuk meg - tárta szét végül a karját.
- Annyit máris elárulhatok, hogy te és Farkas ezúttal nem járhattok közös ösvényen - búcsúzott Zsófitól Fiiéne.
- Eljött az idő, hogy mindketten szembenézzetek a saját sorsotokkal.
Az Óbudai-sziget csendjében különösen ijesztően csengett ez a mondat. Mire Zsófi és Cseperke felszállt a HÉV-re, a város esti fényei már teljes pompájukban ragyogtak. A lányok azonban továbbra sem szóltak egymáshoz egész úton.
A Csipetke utcába fordulva Zsófi még mindig dacosan cipői orrát figyelte minden lépésnél. Elérkeztek a boltíves kapubejáró elé, mikor a járda mellett parkoló Rúzspiros lel villantotta fényszóróit, s motorházából röffentéshez hasonlító, halk mordulás hallatszott.
- Nahát, egy bűbájerővel töltött autó! - lelkendezett Cseperke, megfeledkezve makacs némasági fogadalmukról. Zsófi arcáról eltűnt az iménti barátságos mosoly, amivel Rúzspiros köszöntését viszonozta, és máris megragadta a kapu hatalmas kilincsét. Ekkor azonban a tündérboszorkány kezét érezte a vállán, így kénytelen volt a lány felé fordulni.
- Nézd, Farkas Húga, én igyekszem segíteni neked, de ha te...
- Rúzspirosnak hívják, tizenöt éves, képes benzin-és koboldmeghajtással üzemelni, s tudtommal eddig kétszázhatvanháromezer kilométert futott, valamint háromszor annyit repült - hadarta jéghideg hangon Zsófi. Feltéve, ha a szervizben nem állították vissza a kilométeróráját.
- Értem - mondta Cseperke, és elengedte a lány vállát. Szomorú, mégis elszánt vonásain látszott, hogy nem az autó adataira volt kíváncsi. Zsófi, mint aki jól végezte dolgát, belépett a kapualjba és elengedte a súlyos ajtót, ami így majdnem rácsapódott a tündérboszorkányra.
Az udvarra lépve két jól ismert alakot világítottak meg a sárga fényű villanykörték. A vascsövekből hegesztett poroló mellett sötét hegyóriásként Nemcsók Lujza magasodott, s mellette negyedakkora férje, Nemcsók Kázmér.
- Üssed erősebben! - harsogta az asszony, majd sokkal lágyabb hangon belecsivitelt a füléhez tartott mobiltelefonba: - Jaj, drágám, dehogy neked mondtam! A nagymamádat nem szabad verni, különben másra hagyja a házát. Ez az ostoba Kázmér kínlódik itt nekem a szőnyegporolással.
Nemcsók úr valóban egy vitorla méretű, mázsás súlyú szőnyeget próbált megszabadítani a kosztól oly módon, hogy vizes seprűvel csapkodta az oldalát. Zsófi megtorpant. Tekintete fürgén kereste az udvar árnyékba boruló zugait, hogy észrevétlenül elsurranhasson a házaspár mellett.
- Tehát azt tanácsolom, főzz neki jó fűszeresen. ... Nem bírja a gyomra? Hát éppen azért, te kis buta! Kell az a ház, vagy sem? - Lujza asszony, miközben bölcs tanácsait sorolta a barátnőjének, villámló tekintettel figyelte férje mozdulatait. - Kázmér, ne remegjen a térded!
Zsófi tett egy lépést a fal mellett, de Nemcsókné máris gyanakodva felé fordult. Ekkor a lány kellemes melegséget érzett a háta mögül, s közben lágy szavak rezzentek a levegőben.
- Vadonból köd gomolyog, rcjtó'ző árny sompolyog! Nemcsók Lujza szúrós tekintete elérte Zsófit, majd át is siklott rajta. A tündérboszorkány bubája tökéletesen működött, és mindkét lányt elfedte az éberek szeme elől. Zsófi csodálkozva fordult hátra, de Cseperke másfelé nézett, mintha sokkal jobban érdekelné a rogyadozó térdű Kázmér úr szerencsétlenkedése.
Mire felértek az első emelet négyes számú lakásának ajtajához, a bűbáj szertefoszlott, de már nem is volt rá szükség. Zsófi néhány pillanatig tétovázott, mielőtt a csengő felé nyúlt. Úgy érezte, meg kellene köszönnie Cseperkének a segítséget, de azon nyomban forró dac lobbant fel benne. Mégis, ki kérte, hogy beleavatkozzon bármibe? - gondolta a lány. - Tud néhány vacak trükköt, amit biztosan a tündérőseitől örökölt. És akkor mi van?
A csengő kellemes bim-bamja szinte megrémítette Zsófit. Türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, majd újra megnyomta a gombot, most már sokkal hosszabban. Az előszobából azonban nem hangzottak fel közeledő léptek, pedig a gangra nyíló ablakból fénykocka vetült a járólapokra. Zsófi a harmadik hiábavaló csengetés után előkereste a kulcsát, és a zárba illesztette. Akik a családból otthon tartózkodtak, azok biztosan hallották a zörgést, mégsem jött senki a köszöntésükre.
Az előszobában szintén égett a villany, de a lakásra fojtogató csend borult. Zsófi, bár maga sem tudta mi készteti rá, előhúzta bűbájostorát, s varázserőt gyűjtött a bőrszíj csomóiba. Visszafojtott lélegzettel lépkedett az előszoba szőnyegén. Benézett a konyhába, ahol szintén teljes volt a díszkivilágítás, de eleven ember nem bukkant fel. Ezután a nappali behajtott, tejüveges ajtajához lépett. A csend olyan sűrű volt, mintha valaki észrevétlenül vaskos, puha fülvédőket adott volna a két lányra. Zsófi a bűbájostor végével meglökte az ajtót, ami halkan reccsenve feltárult.
A nappaliban sem tartózkodott senki. A csillár összes égője, valamint a sarokban álló olvasólámpa vakító fénnyel ragyogott, de... Zsófi halkan felsikoltott, mikor meglátta, hogy a villanykörték egytől-egyig szétrobbantak, s fekete füstcsík kígyózik belőlük a plafonra.
- Tündérfény - súgta Cseperke a háttérből, s mikor Zsófi értetlenül felé fordult, a lány karcsú ujja az elszenesedett villanyégőkből áradó világosságra mutatott.
Az addig néma lakásban váratlanul éles zaj kelt. A gyerekszoba felől dörrenés, hörgés és félelmetes pengecsattogás dübörgött elő. Zsófi megpördült, bűbájostorát magasra tartotta, s gondolkodás nélkül benyitott az ajtón.
- Gergő, mi a... - kiáltott a számítógép előtt ülő fiúra, de a szava elakadt. A monitoron heves harc dúlt, maroknyi páncélos vitéz védte az erődítmény utolsó, javarészt már lerombolt bástyáját. A falakon zöld bőrű, bőrvértes orkok másztak felfelé, olyan sűrűn, mintha megvadult hangyaboly tagjai volnának. Gergő jobb kezében veszett táncot járt az egér, baljában pedig fekete szikrákat köpködött a bűbájostor.
Zsófi azonban valami mást is észrevett, s ez fojtotta belé a szót. A bástyán két ismerős figura csatázott a páncélos vitézek oldalán. Az egyik lobogó szoknyát viselt, fehér blúzát sár borította, s két kezében tekintélyes méretű, göcsörtös husángot forgatott. A másik fura mód két acélcipőt húzott az öklére, s úgy osztotta velük a pofonokat, hogy a közelébe érő orkok véres orral potyogtak vissza a vár vizesárkába.
Réti Boglárka és Botlik Dénes küzdött a számítógép képernyőjén.
- Bízz bennem, kérlek! - súgta váratlanul Cseperke, s válaszra sem várva félretolta Zsófit. Ezután hátravetette a fejét, ég felé nyújtotta két karját. Jobbjában az athame névre hallgató, fekete nyelű, kétélű boszorkánytőr villant. A szoba plafonja nyomban kavarogni kezdett, mintha csak felhő szállt volna a Csiperke utcai bérházra belülről. A hófehér pászmák örvényként közeledtek a boszorkánytőrhöz, majd eltűntek annak markolatában. A kétélű penge felragyogott, miközben Cseperke zengő, dallamos hangja töltötte be a szobát, elnyomva a számítógépből bömbölő csatazajt:
Tuatha dé Danaan, tündérekőse, erődet kérem! Tuatha dé Danaan, győzni engedj minden rémen! Tuatha dé Danaan, lásd szememmel a rémbanyát! Tuatha dé Danaan, törd meg a tündérek varázslatát!
A monitorból villám csapott ki, hűtőrácsai közül fekete füst gomolygott a plafonra. Gergő gyűlölettől izzó tekintettel fordult Cseperke felé, ordítva ejtette el a megolvadó egeret. Zsófi ösztönösen testvére segítségére akart sietni, de a következő pillanatban a sámánfi rettenetes változáson ment át. Arcvonásai szétestek, haja hihetetlen gyorsasággal megnőtt és szürkésfehérré változott, két kezén barna májfoltok és szemölcsök bukkantak elő. Torkából dühödt üvöltés szakadt fel, fogai kipotyogtak a szájából, ajka csupa ránc lett, két szeme fénytelen, zöld hályog mögé rejtőzött.
A forgószéken immár egy förtelmesen rút banya kuporgott, Gergő farmernadrágjában, pólójában. Azután végsőt hördült, s az egész alak egyetlen szemvillanás alatt csiklandóan finom, szürke porrá omlott szét. Zsófi szóra nyitotta az ajkát, bár maga sem tudta, a számtalan kérdés közül melyiket tegye föl Cseperkének. A tündérboszorkány azonban halk sikkantással kiejtette kezéből az athamét. A tőr átfordult a levegőben, s hegyével a padlóba állt. Amint a fekete nyél ingadozva megállapodott, a számítógép monitorja fájdalmas csattanással kettéhasadt, s szemkápráztató villanással a szoba közepén termett Boglárka és Dénes.
Az oldeveles cipőpucoló még mindig a harc lendületével öldözte a levegőt, majd végre észbe kapott, s szemüvegét feltolva, Zsófi felé intett.
- Szia, kislányom! - mondta lelkesen. - Örülök, hogy látlak.
Boglárka hangosan lihegve nézett körbe, s mikor nem látott több leütni való orkot, megkönnyebbülten sóhajtott.
- Mindig mondtam, hogy ezek a harci programok életveszélyesek.
Zsófi teljesen összezavarodva hol a szüleire, hol a Gergőből maradt porhalomra nézett. Szólni azonban nem jutott ideje, mivel a következő pillanatban Cseperke ájultan rogyott a szőnyegre.
- Semmi baj, mindjárt visszatér az erőd - súgta fél órával később Réti Boglárka, miután az ébredező wicca boszorkányba diktált néhány korty boróka teát. - A bűbáj, amivel megtörted a rémbanya erejét, még túlságosan megterhelő számodra.
- Muszáj volt... - kezdte Cseperke, de az ágya szélén ülő Dénes finoman visszanyomtaőt a párnákra.
- Nagyon örülök, kedves ldsasszony, hogy meglátogatott minket - szólt az oldeveles cipőpucolóőszinte lelkesedéssel. - Szeretném, ha tudná, hogy a lakásunk nem mindig néz így ki. S magam sem szoktam túl gyakorta acélcipőkkel pofozkodni. Bár meg kell, jegyezzem...
- Nem kell - pirított szószátyár férjére Boglárka. - Cseperkének pihenésre van szüksége. Még egy gyakorlott wicca boszorkánynak sem könnyű megidézni Tuatha dé Danaant, az ír tündérek ősszellemét. Ezért szokták csoportban végrehajtani a szertartást, de erre természetesen most nem volt idő.
- Honnan tudsz te ennyit a wiccákról? - Zsófi ingerült kérdésére Dénes és Bogi egyszerre kapták fel a fejüket. Ha nem vettétek volna észre, ez a tündércsajszi porrá omlasztotta Gergőt!
A gyógyfüvek tudójának szép arca hirtelen elkomorult. Szerencsére nem mondta ki rögvest azt, ami először eszébe jutott. Helyette mélyet sóhajtott, letette a borókás bögrét, majd nyugodt, kimért hangon válaszolt.
- Először: amíg te a wicca papnőnél töltötted a napot, én kicsit utána olvastam a tündérboszorkányok történetének.
- Bogi a földön heverő szatyrára pillantott, melyből félig kilógott néhány öreg könyv. - Ha a folytonos gyanakvás helyett esetleg veszed a fáradtságot, és beleolvasol azokba, te is megtudhatod, hogy a wicca boszorkánykultusz Skóciából származik, de egész Európában évszázadok óta találhatóak titkos csoportjaik. Továbbá arról is olvashatsz a könyvekben, hogy a tündérboszorkányok nem tündérek...
- Fiiéne, az anyja beismerte, hogy egy tündérldrálynő leszármazottja! - kiáltott közbe Zsófi, remegő kézzel, vádlón mutatva az erőtlen Cseperkére.
- Igen, Anikó valóban... - bólintott Boglárka, de a lánya hisztérikusan félbeszakította.
- Anikó? Szóval neked elárulta az igazi nevét! Vagy talán mindig tudtad, mert te is közéjük tartozol?
Ez volt az a pillanat, mikor Botlik Dénes teljes átalakuláson ment keresztül. Felemelkedett az ágy széléről, kihúzta magát és Zsófi elé lépett. Szemüvege vészesen csillogott a gyertyák fényében, amiket a kihunyt tündérfény helyett gyújtottak.
- Gondold meg jól, hogy mit beszélsz, kislányom! - mondta száraz, szigorú hangon az oldeveles cipőpucoló.
- Azt hittem, már elfogadtad, hogy egy család vagyunk. Zsófi szemében könny csillant, ajka dühösen remegett, de nem válaszolt. Boglárka könnyedén megérintette Dénes karját, mire a férfi elfordult a lányától, a harag azonban még mindig ott sötétlett az arcán.
- Szóval... - Bogi néhány pillanatra fáradtan lehunyta a szemét, majd újra Zsófihoz fordult. - Anikó elküldte hozzám egyik hűséges segítőjét, amíg te nála voltál. Tőle (udom azt, amit a könyvekben nem találtam meg. Anikó és a lánya valóban az egyik tündérkirálynő leszármazottai, aldt úgy neveztek: Dóamna Zónélor. S tudod, ki voltő? Az első tündér, ald fellázadt az aprónép kegyetlen csínyjei miatt, és átköltözve a valóságba, éber javasokat tanított meg rá, hogyan gyógyítsák a tündérek okozta betegségeket.
Zsófi arcán gúnyos, kétkedő mosoly jelent meg.
- Láttam Gergőt porrá omlani! - ezt úgy mondta, mintha mindent elsöprő érv volna.
- Amit te láttál, az egy banyaidón volt - emelkedett fel párnáiról Cseperke. Bár a lány alig bírta mozgatni ajkait, mégis minden erejét összeszedte, hogy legalább néhány mondatot kipréselhessen magából. - Valaha a tündérek rendszeresen raboltak éber felnőtteket és gyerekeket, hogy a birodalmukban dolgoztassákőket. De puszta szórakozásból is megtették, mikor úgy hozta a kedvük. Ilyenkor néhány napra egy átokkal igézett rémbanyát küldtekaz elrabolt személy helyére, aki pusztán üres klón, vacak másolat. A tündéreknek szükségük volt egy kis haladékra, nehogy az éberek azonnal keresni kezdjék a gyermeküket. Amíg a rémbanya játszotta a szerepét, nekik maradt idejük eltűntetni a rablás nyomait. Nem Gergő ült azon a széken, ezt te is láttad volna, ha nem vakít el az irántam érzett haragod és gyanakvásod.
Cseperke kimerülten dőlt vissza a párnákra.
- Engem még reggel bebájolt a számítógépbe az a szörnyeteg - közölte keserű hangon Botlik Dénes. - Egész nap a bástyát védtük a fiúkkal.
- Én pedig alighogy beléptem munka után az ajtón, máris követtem a férjemet - emlékezett vissza Boglárka.
- Még lezuhanyozni sem volt időm!
- Hát, jó - rántott a vállán Zsófi. - Akkor hol van Gergő? Az igazi!
Azonban senki se tudta a választ.
- Mit jelentsen az, hogy átzártak minket a Gyökérszintre? - kiáltotta immár sokadszor Gergő. Eleinte még le-föl próbált járni az egykori betonteremben, de hamar belátta, hogy a bűzlő láp folyton benyeli a bokáját, így inkább nyugton maradt.
Tanarilla felhúzott térdekkel ücsörgött a leomlott raklaphegy tetején.
- Tündérporta-varázs - mondta unottan, mint akinek már számtalanszor el kellett ismételnie ugyanazt a dolgot, mivel a hallgatósága kissé nehéz felfogású. — Szíriza Dancs és Aritmia Orbánc tündérdémon, és Tara mágus szellemének védelme alatt állnak. Ok idézték meg a tündérporta-varázst, ami elmenekíti a bűbájt végző apró népet, míg ellenségeiket a Gyökérszintre száműzi.
- Ki az a Tündér Tara? - fortyant fel ismét Farkas.
- Ma már senki - vonta meg gömbölyű vállát Tanarilla. -Úgy az 1400-as években élt, s meglehetősen rossz hírű, fekete tündérmágus volt. Azért harcolt, sőt, halt meg, hogy kivívja a Gyökérszint alvilági tündéreinek a jogot arra, hogy korlátozások nélkül vadászhassák az ébereket. A célját soha nem érte el, de néhány varázserővel töltött tündérhalom, amitő alapított, még mindig elegendő bűbájos energiát ad, ha valaki ért hozzá, hogyan könyörögje ki belőlük.
- És az a két fórmedvény úgy tűnik, ért hozzá - legyintett bűbájostorával a lezárt folyosó felé Farkas.
- Nos, igen — Tanarilla nem próbálta elrejteni ásítását. — Orbánc és Dancs a varázsversükkel megidézték Tündér Tara erejét, és átzártak minket a Gyökérszintre. Ott, az a barlangszáj egyenesen a legsötétebb Álomvilágokhoz vezet, más kijárat pedig nincs.
- Elfelejted, hogy én révülő vagyok! - figyelmeztette a tündérlánykát Farkas.
- Szerintem hiába próbálkoznál. Bezárultak az Ébredés Ajtajai.
- Tanarilla úgy tett, mint aki körbeszimatol a levegőben, majd biccentett. - Igen, mind zárva vannak. Ezt nem Dancsék tették, erre kevés Tara ereje, és főleg aző tudásuk. Valami történt a Gyémánt jurtátokkal.
Gergő leguggolt Toportyán mellé. Egyik karjával átölelte a segítő állat nyakát, a kezével pedig megpróbált néhány nagyobb sárkoloncot, és gusztustalanul tekergő vérszívót eltávolítani a farkas dús bundájából.
- Mit jelentettek azok a különös szavak a versben? - kérdezte hirtelen Tanarillát.
- A fata, hada, meg az urisnica és hasonlók? - sóhajtott a lányka. - Mind az aprónép egy-egy fajának neve.
- Vagyis mind tündérnév?
- Olyasmi - Tanarilla felröppent a levegőbe, s a plafonról fityegő kusza liánokat, gyökérgubancokat kerülgetve a sötét barlangszájhoz lebbent. - Azt hiszem, ideje volna elindulnunk!
Farkas nyugtalanul felállt, és áttocsogott a termen.
- Arra célzói, hogy bebújjak... oda?! - mutatott a rovaroktól, férgektől, csúszómászóktól hemzsegő nyílásra. Csepp fejben, cseppnyi ész!
Tanarilla nem vette fel a sértést, csupán még közelebb siklott rezgő szárnyain a barlangszájhoz és fülelt.
- Hallgasd csak! - mondta azután. - Nemsokára ideér a sárdagály. Természetes jelenség ez a Gyökérszinten. A legalsó üregeket naponta kétszer elborítja a maszat, a mázga és a szmötyi. Szerintem pedig ez a terem valahol a Gyökérszint legalsó üregei alatt kapott helyet.
Immár Farkas is tisztán hallotta az egyre erősödő, bár még meglehetősen távoli morajt. Úgy hangzott, mintha egy gigantikus méretű, gyomorrontásos földigiliszta bélrendszerébe sikerült volna befülelnie.
A barlangszáj förtelmesen büdös, ragacsosnak és taszítónak bizonyult. A sámánfi azonban belátta, hogy jelenlegő sem képes más kiutat találni.