V. Kampó táltos

Botlik Dénes reggel a megszokott időben indult munkába, mégsem került rá sor, hogy a Nyugati pályaudvar aluljárójában elővegye a cipőkenőcsöt és kedvenc keféjét. A Kossuth Lajos téri metróállomáson pillantotta meg az első furcsaságot. Néhány biztonságiőr bukkant fel az utasok között, majd lökdösni, taszigálni kezdték az embereket. Egyik éber sem merte megkérdezni tőlük, hogy mi lelteőket. Inkább igyekeztek minél messzebb kerülni a röhincsélő, nagydarab fickóktól.

Az okleveles cipőpucoló mindig az igazság és becsület harcos híve volt, ezért kilépett a még tárt ajtókicai várakozó kocsiból, s elindult a három egyenruhás felé. Legfeljebb a következő járattal megyek tovább - gondolta. Már csak pár lépés választotta el a biztonságiőröktől, mikor meglátta azokat.

A férfiak hátán majomméretű, piros sapkát és bojtos mellénykét viselő, csúf lds figurák kapaszkodtak. Éles hangon visítva markolták a három éber fülét, így irányítottákőket hol jobbra, hol balra. Láthatóan jól szórakoztak, s Dénesen kívül senld más nem vetteőket észre, mivel alakjuk halovány derengés volt csupán. A cipőpucoló is egyedül annak köszönhette kivételes látását, hogy mostanság túl sok heves bűbájban volt része.

Az egyik apró teremtmény pillantása hirtelen találkozott Botlik Dénes figyelő tekintetével. A metróállomáson éles fütty harsant, majd a három rondaság leugrott a férfiak hátáról, és eltűnt a sínek között. A biztonságiőrök zavartan pislogtak, s nem győztek elnézést kérni attól a hölgytől, aldt az imént még nyelvet nyújtogatva táncoltak körbe.

Botlik Dénesnek időben sikerült visszaszállnia a szerelvényre. Lekucorodott az egyik ülésre, s homlokát ráncolva töprengett. Néhány perccel később, mikor a metrókocsi befutott a Deák téri megállóba, a lábbelik szakavatott rajongója úgy döntött, hogy bizonyára az éjszakai események zavarták meg az idegeit.

- Elvégre nem minden nap fordul elő, hogy a feleségemmel és néhány páncélos vitézzel kell megvédenem az utolsó bástyafokot - duruzsolta magának nyugtatóan.

A munkába siető budapesti éberek között utat törve sikerült leszállnia a kocsiról, hogy átvágjon a csarnokon. Messziről hallotta a hangosbeszélőből zengő női hangot, ami közölte az utasokkal, hogy a Pillangó utcánál néhány órán át nem áll meg a metró, mivel a sínek között reggelre kukoricamező nőtt. Botlik Dénes jobb tenyerével megütögette sajgó halántékát, majd elindult a lépcsők felé, mikor...

Két csellengő fiú hangosan hahotázva legyezte maga körül a levegőt. Az éberek rosszallóan csóválták a fejüket, mivelők egyáltalán nem látták azt a tucatnyi apró, rovarszárnyú teremtményt, akik virágszárból készült csúzlikkal lövöldöztek rájuk. Dénes megtorpant, levette a szemüvegét, s hosszasan megdörzsölte öklével mindkét szemgolyóját. Amikor ismét felnézett, a két fiú már a fal tövében hevert, és hangosan hortyogott. Az utasok továbbra is megvető pillantással méregettékőket, vagy inkább rájuk sem néztek.

Az okleveles cipőpucoló azonban még mindig látta, hogy a rovarszárnyas sereg sárga csillámporral hinti be a két srácot.

- Nem takarodtok azonnal! - kiáltott fel Botlik Dénes, és fenyegetően a két alvó felé trappolt. A tucatnyi kislány és ldsfiú szétrebbent, szárnyuk zizzenését könnyű szellő jelezte, amit azonban mindenki csupán léghuzatnak gondolt.

- Valami baj van, uram? - lépett a cipők ápolójához egy jegyárusító hölgy, aki talán épp a szolgálatát készült felvenni.

- Azt hiszem... - mutatott Dénes bizonytalanul a fal tövében szuszogó fiúkra.

- Ne törődjön velük, uram - legyintett a hölgy. - Csavargók. Sajnos sokszor alszanak a metróban. Képtelenség tőlük megszabadulni.

Ezzel magára hagyta Dénest. Az okleveles cipőpucoló úgy érezte, lassan forog körülötte a világ. Alig várta, hogy felérjen a lépcső tetejére, ahol a reggeli város megszokott zsivaja fogadta. Bőséges félórára és egy kiadós sétára volt szüksége ahhoz, hogy rávegye magát az ismételt metrózásra. Valahogy a Ferenciek terére keveredett, ahonnan már közel volt a munkahelye. Letrappolt a lépcsőn, bár keze izzadt a korláton. Ahogy egyre mélyebbre ért a föld alatt, úgy fogyott el mellkasából a levegő. Meglazította hát a nyakkendőjét, ami nélkül soha nem indult el cipőt pucolni (egy kihaló szakma mestere adjon magára!), s mély levegőt vett, hogy...

A köhögési roham attól a fekete, illékonyan lebbenő ruhaszövettől jött rá, amit véletlenül beszippantott. Fuldokolva köpködte ki a lágy selymet, de a torkán megmaradt a rettenetes csiklandás, mintha pókhálót nyelt volna. Végre sikerült ismét levegőhöz jutnia, s felnézett.

Az aluljárót már-már teljesen kitöltötte a két méter magasságban lebegő, sötét asszony árnyakból font ruhakölteménye. Botlik Dénes megrökönyödve bámulta a jelenést, ami úgy tekergett, hullámzott mindenfelé, mintha füst volna. A karcsú asszonv az üresen álló sínek fölött ringott, gyönyörű arcán földöntúli mosoly derengett, szemében csábító szikrák lobbantak.

Az éberek azonban őt sem látták, ebben az okleveles cipőpucoló biztos volt. Mégis komoly hatást gyakorolt rájuk, mert aki átgyalogolt a nő fekete ruhájának érinthetetlen szövetén, annak arcáról nyomban eltűnt minden derű. A metrószerelvényre várva már csupa holtsápadt, ráncos arcú, elkeseredett ember sorakozott a figyelmeztető sárga csík mentén. S némelyikük át is lépte azt, mintha mélységes bánatában nem érdekelné a halálos veszély.

Botlik Dénes tudta, hogy ez nem a hosszas töprengés ideje, sietve a sötét ruhás nő felé indult. Mivel igyekezett elkerülni a libbenő ruhacsápokat, meglehetősen fura látványt nyújthatott a tündérekre vak éberek számára. Ezzel azonban fikarcnyit sem törődött. Elérte a peron szélét, s anélkül, hogy belenézett volna a titokzatos asszony szemébe, felnyúlt a lábához és lerántotta a nő mindkét cipőjét.

Hajmeresztő rikácsolás jött válaszul, de Botlik Dénes éppen erre számított. No, meg a metrószerelvényre, ami ebben a másodpercben futott be az állomásra. A lábbelik hű suvickolója, bár megremegett mindkét keze, mégis a vaskerekek alá dobta az árnyak hölgyének cipőit. Az asszony ruhájának szertelibbenő pászmái úgy visszarándultak gazdájukhoz, mintha eleven kígyók volnának. Talán azok is voltak, mert a nő tétovázás nélkül beleolvadt a szemközti falba. A Dénes körül álló utasok arcáról nyomban eltűnt a nyomasztó ború, s akik túl közel kerültek a peron széléhez, most rémülten hőköltek hátra.

A szerelvény lefékezett, szisszenve nyíltak ki az ajtók. Botlik Dénes még mindig a két kezét nézte, ezekkel pusztított el az imént - életében először - egy pár női cipőt.

- Látta, igaz? - a férfit erős kéz ragadta meg. - Ugye maga is látta?

Dénes lassan magához tért, és a kék egyenruhás metróvezető felé fordult, aki történetesen a Szilvi névre hallgatott.

- Uram, én biztos vagyok benne, hogy maga is látta azt a nőt, aki a sínek fölött lebegett - folytatta a lány zaklatottan. Két szeme körül sötét karikák ültek, mint aki egész éjjel nem aludt, sőt, jócskán itatta az egereket is.

- Könyörgöm, mondja meg, ha látta, mert félek, hogy kezdek megőrülni.

- Igen, kisasszony, láttam - bólintott gyorsan Botlik Dénes. Ő is megörült, mert így eloszlott a félelme, hogy csupán a képzelete játszott vele.

- Nem értem, mi történik mostanában a föld alatt rázta meg szőkésbarna haját a metróvezető. - Tegnap éjjel eltűnt az a fiú. Manó bácsival érte mentünk, de hiába. A parlamenti alagút kapujának nyoma sincs. Öt éve járok a vonalon, most meg szörnyeket látok az utasok nyakában, óriás szitakötők berregnek a fülembe. Most meg az a nő...

- Várjon csak, kisasszony! - szakította félbe Botlik Dénes a lányt. - Azt mondta az imént, hogy eltűnt egy fiú? Nekem talán eddig ér - mutatta -, barna hajú, élénkbarna szemű, vékony alkatú...

- Valahogy úgy - bólintott Szilvi, majd kapkodva folytatta mondandóját. - Vissza kell szállnom a fülkébe, mindjárt indulunk tovább. Legalább maga is látta azt a nőt. Ha tudnék valakit, aki elüldözheti ezeket a rémségeket...

- Nyugodjon meg, kisasszony, én tudok - Botlik Dénes elővette névjegykártyáját, amin egy férfi és egy női cipő bújt össze szerelmesen. - Amint letette a szolgálatot, keressen fel minket. Az a fiú rokonom. A lányom pedig hamarosan kipucolja az egész metrót.

*

- Megvagytok végre! - szűrte a szavakat dühösen a fogai között Zsófi. A két leprikón meglepve félbehagyta, amit éppen csinált. A zavartan viselkedő éber lány, aki láthatatlan zaklatóinak engedelmeskedve eddig bamba arccal járt-kelt az emberek tömegében, és sértő szavakat kiáltott feléjük, most megrázta magát. A bűbáj kötelékei lehullottak elméjéről, ső zokogva elfutott.

- Jobbról kerülj! - súgta Cseperkének Zsófi, majd felemelte a kezében tartott vaspálcát. A rozsdás alkalmatosságot a Csiperke utcai bérház pincéjének kacatjai közül rángatták elő, mivel a wicca boszorkány azt állította, hogy a tündefélék sokkal jobban rettegnek a vasból készült tárgyaktól, mint a bűbájostortól. A módszer be is vált, hiszen a két lány már órák óta hajszolta a metróban tomboló aprónép legkülönbözőbb tagjait, s a vaspálcákicai eddig sikerült isőket elkergetni.

A két zöldsipkás, levegőben repkedő leprikón dühösen csikorgatta fogsorát. Cseppet sem örültek annak, hogy ez a két szédült kis varázstudó megzavartaőket remek szórakozásuk közben. Támadásra készültek, apró kezükben aranyló pénzérméket szorongatva. Bizonyára eszük ágában sem volt megajándékozni Zsófiákat. A kerek tallérokat valamiféle kellemetlen rontással kezelhették, ezért a wicca boszorkány és a révülőtanonc nagyon óvatosan közelített a kis fickókhoz.

- Most! - kiáltotta Zsófi, s előre lendült. Vaspálcájával sikerült fültövön csapnia a maga leprikón ját, ald visítva elejtette az aranypénzt, s már el is tűnt a háta mögött megnyíló térkapuban. Cseperkének valamivel nehezebb dolga volt, mivel aző tündére tapasztaltabb, elszántabb teremtménynek bizonyult. A zöldsapkás eldobta a tallért, ami zúgva szelte át az aluljáró légterét, kéklő fénypászmákat húzott maga után, majd hangos csendüléssel mivel Cseperke idejében elhajolt előle - a falba fúródott.

Zsófit kirázta a hideg, mikor egyetlen pillanatra elképzelte, mi történik, ha a wicca-lány nem olyan fürge. Ezutánő maga is a leprikónra vetette magát. A dús szakállú, légben szökkenő legénynek most mindkét markában egy-egy aranypénz jelent meg; talán a ruhaujjából bájolta elő őket. Egészen a hirdetőtábláig hátrált, s azzal sem törődött, hogy közben éteri testén átgyalogolt néhány dolga után siető éber.

Két újabb pénzérme hasította a levegőt. Zsófi félreugrott a neki szánt tündérlövés elől, Cseperke azonban a maga vaspálcájával megállította, sőt, visszafordította azt. Az aranysárga tallér ezüst szikrákat vetve ütközött a rozsdamarta fémnek, majd irányt váltott, és éppen a homloka közepén találta el a leprikónt. Az aprónép zöldsipkás tagja elhaló sikolyt hallatva szétoszlott a levegőben.

- Ez szép volt! - ismerte el Zsófi lihegve, de mikor megpillantotta Cseperke hálás mosolyát, máris megbánta, hogy kedves volt a lányhoz. - Úgy értem...

- Megvagytok végre!

A révülőtanonc érezte, amint kőkemény ujjak fonódnak a csuklójára, s rögtön ezután kicsavarják kezéből a vaspálcát. Cseperke pontosan így járt fél szemvillanással később. Két biztonságiőr fegyverezte leőket, és most szigorú arccal tornyosult föléjük.

- A kamerákon át figyelünk benneteket már egy ideje - mondta vontatott hangon a Zsófit rabul ejtő egyenruhás. - Az utasok között rohangálva hadonásztok ezekkel a vacakokkal.

- És ha kibökitek valakinek a szemét? - sápítozott Cseperkeőre. - Gyerünk, a főnök vár benneteket!

A két varázstudó lány tanácstalanul nézett egymásra. Tisztában voltak vele: hiába próbálnák megmagyarázni az éberőröknek, hogyők csupán tündérekre vadásznak a metróban. Az aprónép, bár szinte mindenhol nagy számban nyüzsgött a budapesti metrójáratokban, még mindig láthatatlan volt azok számára, akik nem olvasták magukra a totemmatatóbűbájt.

Így azután nagyon csendesen és szófogadóan kullogtak a két biztonsági őr között. A Blaha Lujza-téri metróállomás egyik eldugott részén szerény ajtó nyílt, melyre vörös betűs táblát függesztettek: „Szolgálati részleg! Idegeneknek belépni TILOS!". Habár Zsófinak és Cseperkének semmi kedve nem volt hozzá, hogy megszegje a tiltást, most mégis kénytelenek voltak megtenni azt. Az egyik biztonságiőr különös alakú kulcsot húzott elő, kinyitotta vele az ajtót és betuszkolta a lányokat.

Keskeny, komor folyosóra léptek. A gyenge világításban nem lehetett látni a végét. Jobbra és balra fémajtók nyíltak, mindegyiken feliratos tábla, de a feliratokat a lányok nem tudták elolvasni, mivel rabtartóik sietségre ösztönöztékőket.

- Itt vártok! - szólt végül Zsófiőre, és kinyitotta az egyik ajtót, ami egy hatalmas, gyárteremre emlékeztető helyiségbe nyílt. A plafonon vastraverzek, csövek és vezetékkötegek futottak keresztülkasul, mintha egy óriási fémpók fonta volnaőket. A terem cementpadlóján gazdátlan asztalok és székek sorakoztak. Hátul, szemközt a bejárattal, óriási elektromos tábla állt, rajta egész Budapest metróhálózatának rajza. Néhol türelmetlenül pislákoló, vagy folyamatosan égő lámpácskák szakították meg a színes vonalakat. A tábla bal oldalán magas polcrendszer egyensúlyozott, rajta temérdek monitor, melyek a metróban elhelyezett biztonsági kamerák képeit sugározták.

- Nem nyúltok semmihez! - toldotta meg az iménti parancsot Cseperkeőre. A lányokat átvezették az üres asztalok között, s lenyomtákőket az óriás táblával szemben álló két székre. - A főnök mindjárt jön.

Ezzel magukra hagyták a lányokat. Zsófi és Cseperke a terem nyomasztó berendezését nézegette. Egyikük sem akart a másikhoz szólni, pedig szinte ugyanazok a gondolatok cikáztak fejükben. Néhány órával korábban Botlik Dénes zaklatottan érkezett haza, s arról számolt be, hogy a budapesti metróhálózatban teljes a káosz.

- Mindenhol ott vannak! Ráadásul ezerfélék. Van közöttük pici, rovarszárnyú, meg óriás, lágyan libbenő. Nem tudom, mi a szándékuk. Úgy tűnik, mintha csak szórakoznának az éberekkel, akik természetesen nem látják őket.

A családi kupaktanács gyors döntésre jutott. Zsófi és Cseperke őrjáratozni indultak a metróba, hogy minél több tündért visszakergessenek oda, ahonnan előbújt. Boglárka és Dénes pedig beült Rúzspirosba, hogy a tündérboszorkány okítása alapján - megkíséreljenek kapcsolatot találni Gergővel, aki azóta sem került elő.

A tündérek valóban megszállták a metrót. Zsófiék találkoztak manókkal, lidércivadékokkal és törpékkel (ezek a tündenép távoli rokonainak vallották magukat, bár ezt a Kilenc Jurta Szövetsége nem ismerte el), valamint ír bensikkel, leprikónokkal. Akadt néhány fájnoder, fey és brollacsan is, nem említve a francok népes családját. Természetesen a tündérfajták nevét Cseperke sorolta Zsófinak, ald a Regösök Kéregtekercs-tárában ugyan találkozott már velük, de a nyelvtörő meghatározásokat még elolvasni is alig tudta.

Ő rjárata során a két varázstudó lány hamar rádöbbent, hogy a tündérek közös cél és haditerv nélkül lézengenek a metróban. Gyakran még egymás munkáját is akadályozták, így például a brollacsanok előszeretettel toltak ki a francokkal. Mindennek igazán szenvedő áldozatai mégis az éberek voltak, akik nem látták a tündéreket, de érezték a tündérlövések hatását. Fáradtan, látszólag minden ok nélkül szomorúságba dermedten, holtsápadtan kóvályogtak az aluljárókban, s csak akkor lélegezhettek fel, mikor a mozgólépcsők kiemeltékőket a föld alól.

A tündérek ugyanis valamiért nem hagyták el a mélységet.

A terem távoli sarkában váratlanul kivágódott egy fémajtó. Csattanása sokáig visszhangzott a betonfalak között, ugyanúgy, ahogy a közeledő férfiléptek kopogása is. Alacsony, ldcsiny sörpocakkal büszkélkedő, borostás arcú ember csörtetett a jelzőtáblának háttal álló íróasztalhoz, amin magasra tornyosultak az akták. Bizonyáraő a „főnök", akiről az imént a két biztonságiőr tett említést. Zsófi mindjárt látta, hogy semmi jóra nem számíthatnak a részéről. A férfi kimerültségtől karikás szemmel végigmérteőket, miközben haragos mozdulattal asztalára dobta a két elkobzott vaspálcát.

- Tehát ti zaklatjátok az utasokat! - szögezte le cigarettától rekedt hangon.

- Mi nem... - kezdte Cseperke, de a szava hirtelen elakadt.

A férfi, miközben leült, kissé oldalra fordult, s ekkor a lányok megpillantották a nyakában ülő leprikónt. Ugyanaz a gonosz vigyorú példány volt, aldt néhány perccel korábban futamítottak meg a metróban. Könnyedén fel lehetett ismerni a saját tallérja ütötte homloksebről.

A metró biztonságiőreinek főnökét a két fülénél fogva egy ír tündér irányította.

*

Rúzspiros a Bécsi út délutáni forgalmában olykor türelmetlen dudaszóra fakadt.

- Kérlek, csendesedj! - simította meg a kormánykereket Réti Boglárka, miközben elaraszoltak az Óbudai temető mellett. - Attól még nem halad gyorsabban a kocsisor, ha te folyton zajongsz.

A bűbájos autó bocsánatkérőn megmorgatta motorját. Szerette, ha Bogi ül a volánnál, mivel Botlik Dénes - ald most az anyósülésen foglalt helyet - túl gyakran próbálta tőle átvenni az irányítást. Ezt pedig Rúzspiros akkor sem szívlelte, ha a közelben éber rendőrök tűntek fel.

Hamarosan lekanyarodtak a Bécsi útról és rátértek a Harsány lejtőnek elnevezett, csendes utcácskára. Egyenesen a Budapesttől nyugatra emelkedő Vihar-hegy felé tartottak. A Vihar-hegyet csodás erdő borítja, és fái szinte belopakodnak a városba.

- Mit keresünk itt? - kérdezte nyugtalanul Botlik Dénes Boglárkától. - Talán utazni készülünk?

Felesége néhány pillanatig csodálkozva nézett az okleveles cipőpucolóra, majd felnevetett. Megértette, hogy Dénes ezt a hármashatárhegyi repülőtér közelsége miatt kérdezte, ahonnan Zsófi tavaly télen indult új iskolájába, a Rontáselhárítók és Szörnyszivatók Árnyjurtájának Kollégiumába. Természetesen a lábbelik barátjának lánya akkor sem repülővel utazott, hanem a négy táltosökör által vontatott Felhőgomoly-jarattál - aminek puszta látványa is émelygést okozott Dénes számára.

- Nyugodj meg, kedvesem, most csupán a Vihar-hegyen fakadó forrást keressük - paskolta meg az asszony férje kissé remegő kezét. - Cseperke azt mondta, arrafelé megnyithatok egy álomcsatornát, ami engem ugyan nem juttat át az Álomvilágba, de talán beszélhetek a fiammal.

- A fiúnkkal! - javította ki önérzetesen Botlik Dénes. - Ne feledd, hogy Gergőt éppen annyira szeretem, mintha az édes gyermekem volna. Viszont ez az álmoseresz...

- Álomcsatorna! - mosolyodott el ismét Bogi, miközben a Harsány lejtő két oldalán sorakozó kertes házakat figyelte.

- No, persze, csatorna - legyintett a cipőpucoló, s feljebb tolta orrán a szemüvegét. - Nem hangzik túl bizalomgerjesztőnek. Ráadásul úgy tudom, hogy a Vihar-hegyről semmiféle patak nem ered.

- Én bízom Cseperkében - mondta Boglárka. - Wicca boszorkány, még akkor is, ha nagyon fiatal. S haő egyszer azt állítja, hogy a Vihar-hegyen forrás található, az úgy is van.

Botlik Dénes nem vitatkozott tovább. Habár a Harsány lejtő két oldalán álló éber házak kifejezetten barátságosnak mutatkoztak a langymeleg délutáni napsütésben, a cipők suvickolója alig tudta leplezni fogának vacogását. Már megint valami bűbájosságra készült a neje, s ez Dénest éppen úgy felzaklatta, mint más férjeket, ha a feleségük elkéri a hitelkártyájukat egy „picinyke vásárlás erejéig".

A Harsány lejtő és az Erdőalja út találkozásánál Rúzspiros a járda mellé húzódott.

- Innen gyalog megyünk - jelentette ki Réti Boglárka. - Nem szeretném azzal bosszantani az erdő lakóit, hogy kocsival közelítem megőket. Bocsika, Rúzspiros!

Az autó megértőn felvillantotta lámpáit, majd teljesen elcsendesedett. Botlik Dénes és neje kipakolták mindazt, amit a csomagtartóban magukkal hoztak. Két fonott kosárban számtalan fura dolog hevert. Egy normális házaspár biztosan nem pakolta volna beőket a kirándulásra.

- Borostyánlevelek... Négy nyaláb vékony gally... Tej, méz... Hol az olaj? - leltározott sietve Boglárka. A sárga I lakont Dénes mutatta fel. - A csirkelábak is nálad vannak, igaz, édes?

- Ahogy mondod, de nem ártana sietnünk, mert máris kezdenek ldengedni - ügyetlenkedett Botlik úr a csöpögő nejlonzacskóval, amiben két tucat csirkekaparó sárgállott, boglárka hátrébb lépett, mire Rúzspiros magától lecsukta a csomagtartót. Csupán ekkor vették észre, hogy egy éber kisfiú bámuljaőket, alig három lépésről.

- Hát ez, izé... Automata zárrendszer! - magyarázta zavartan Botlik Dénes.

- Nem semmi! - füttyentett a srác. - Pedig kívülről nem is látszik, hogy bármilyen trükköt tudna ez a csotrogány.

Rúzspiros indexe hirtelen megvillant, s ha Boglárka nem tenyerel rá gyorsan a kocsira, hogy megnyugtassa, talán fel is ugrat a járdára.

Egyikük sem sejtette, de bizony még jó két óra fárasztó gyaloglás állt előttük. A Vihar-hegyet borító erdő hamar elnyelte a házaspárt, akik pontosan úgy néztek ld, mint aldk a kellemes napsütésben gyors piknikre szánták el magukat, csak épp nem képesek megfelelő helyet találni. Szerencsére a csúcshoz közeledve már egyáltalán nem találkoztak éberekkel. Boglárka járt elől, és folyton rápisszegett a kosarakkal mögötte botladozó Dénesre.

- Maradj csendben! Mintha vízcsobogást hallottam volna.

Csakhogy már majdnem körbejárták a Vihar-hegy csúcsát, a zöld fű borította lankából itt-ott előbukkanó fehér sziklákat kerülgetve, de patakra még mindig nem találtak. Lassan Boglárka is kezdte feladni a reményt.

- A Pilisbe kellett volna mennünk - sóhajtotta. - Messze van, de Cseperke megmondta, hogy ott különösen erős a bűbájos sugárzás.

Dénes talán felelni akart valamit, de ekkor felesége újra felemelte a karját, jelezve, hogy ajánlatosabb csendben maradnia.

- Nézd, galagonya bokrok! - mutatott előre megbűvölten Bogi.

- Már meg ne haragudj, aranyom, de eddig is láttunk galagonyabokrokat - morogta verejtékező homlokicai Botlik Dénes. Neje azonban közelebb ment a jelzett növényekhez, s finoman végigsimított a leveleiken. Amint az okleveles cipőpucoló jobban megnézte, hirtelen rájött, mi izgatta fel annyira Boglárkát. A bokrok különös rendben sorakoztak, mintha irányt mutattak volna.

- Tündérösvény! - súgta Bogi. - Ahogy Cseperke jósolta. Alig fél órával később megtalálták azt a sziklazugot, egy névtelen, alig észrevehető csermely született. A kristálytiszta víz csupán húsz lépés hosszan csobogott a kövek között, majd két mohos kő tövében ismét a föld alá rejtezett. Boglárkának azonban épp elég volt ennyi víz, hogy elvégezze azősi varázslatot, amire a fiatal wicca boszorkány tanította.

- Valaha azőseink patakokhoz, folyókhoz jártak, hogy bemutatva áldozatukat, a hely lakóinak segítségét kérjék - magyarázta Boglárka a férjének.

- Lakók? - hüledezett Botlik Dénes. - Ki lakna egy szökellésnyi patak mellett?

- Tündérek, édesem! - felelt Bogi, miközben a víztől néhány lépésre, a magukkal hozott tábori ásóval kis lyukat mélyített a földbe. - Egykor minden forrásnál, odvas fában vagy ligetben laktak tündérek. Cseperke azt mondta, itt még mindig lehet találni néhányat. De ha mégsem, álomcsatorna-nyitáshoz elég varázserőt halmoztak fel a tündérösvény bokraiban. Most elvégzem az erőkérő-áldozatot, amivel képes leszek megcsapolni ezt a bűbájos energiát. Jól figyelj, mert ez olyan rítus, amit még Árpád népe is rendszeresen végzett, bár később László király betiltotta. Hát igen, zavaros idők voltak azok.

Botlik Dénes jobbnak látta, ha nem kérdezősködik tovább. Mikor Boglárka kért valamit, azt a kezébe adta, máskor viszont csendesen szemlélődött. A gyógyfüvek asszonya fürgén dolgozott. Előbb a patak fölött kibontotta a csirkelábas-zacskót, de nagyon vigyázott, hogy a nejlonban löttyenő zavaros léből egyetlen csepp se hulljon a vízbe; az megharagította volna a hely tündérét. A kiásott gödörbe vékony vesszőkből kicsiny máglyát rakott, s arra tette a borostyánlevelekre fektetett húst. A tűz fellobbant, S ekkor Boglárka egy különös, ősi varázséneket dúdolt. Néhányszor körbejárta a csípős füstöt árasztó gödröt, s közben egy táltóból tej, méz és olaj keverékét locsolta szét a földre. Dénes látta, hogy a felesége különösen ügyel; nehogy egyetlen csepp is a patakba, vagy a tűzre fröccsenjen.

Olyasmi ez, mint a gazdag éttermekben a különleges tálalás - morfondírozott magában a cipőpucoló. - A tündérek biztosan kényesek rá, hogy a hús ne tocsogjon a mártásban, s főleg ne kerüljön az ivóvízbe.

Miután Boglárka mindezzel végzett, fogott egy vesszőnyalábot, s leguggolt a tűz mellé. Behunyt szemmel énekelte a varázsdalt, a gallyakkal pedig legyezte a füstöt. Ez olyan sokáig tartott, hogy a közeli szil törzsének tövében ülő Botlik Dénes elszunyókált.

A Vihar-hegy mögött már percekkel korábban lebukott a nap, mikor Réti Boglárka ldnyitotta a szemét, és elkeseredetten a földre dobta a vesszőnyalábot.

- Nem sikerül - mondta a hosszú énekléstől kimerülve. A tűz rég elaludt, rajta a csirkelábak megfeketedtek. Valamit biztosan rosszul csinálok. Neked egy szavad sincs ehhez, Dénes?

Bogi felnézett az áldozati gödröcskéről, majd talpra ugorva csak annyit tudott ldnyögni:

- Hu-hú-ha! Botlik Dénes ugyanis ragyogó fénygyűrűbe fogva, három méteres magasságban lebegett a föld fölött, s éppen jólesőn csámcsogva átfordult a másik oldalára, hogy tovább kóboroljon az Alomvilágban.

*

A Gyökérszintre vezető barlangjáraton átkelni sokkal borzalmasabb volt, mint azt Farkas gondolta. A betonteremből nyíló üreg belseje hemzsegett a legkülönbözőbb rovaroktól, bogaraktól és csúszómászóktól, amik kifejezetten otthon érezték magukat ebben a hűvös, nyálkás környezetben. Milliárdnyi apró lábacska toporzékolt a kusza gyökércsomók között, s mindegyik szerette volna picit megtaposni az új jövevényeket. Farkas olykor kénytelen volt négykézlábra ereszkedni, de a legtágasabb részen is csupán görnyedve haladhatott.

Tanarilla kicsiny teste halvány holdfényben sugárzott, amint zörgő szárnyaival a sámánfi előtt repkedett. A tündérlány igyekezett nem panaszkodni, hiszenő kardoskodott amellett, hogy induljanak végre útnak. Mikor azonban meztelen derekára csavarodott néhány különösen élénk gyökérkacs, majd üldözőbe vette két megtermett földmélyi bogár, halk sikolyai betöltötték a járatot.

De Toportyán tűrte a legrosszabbul a bűzlő ragacsot. A hatalmas testű, gyönyörű farkasszellem néhány méter után már egyáltalán nem emlékeztetett arra a fenséges segítőre, aki az imént volt. Bundájában hemzsegtek a melegre és vérre áhítozó rovarok, hasa aljára súlyos sárkoloncok tapadtak, s torkából egyfolytában veszett morgás hallatszott.

- Milyen hosszú ez az átokverte barlang? - kérdezte a sámánfi, miután kiköpött egy húszcentis százlábút.

- Honnan tudhatnám, flúgoskám? - replikázott éles hangon Tanarilla. - Soha életemben nem kóricáltam erre. Egyszerűen csak tudtam, hogy itt van, meg azt is, hogy hova vezet, de aztán ennyi! Biztosan vége szakad egyszer.

- Biztosan - morogta Farkas. - Ha másként nem, hát elfogy a levegőnk, és benyel a sár.

Toportyán morgásról hangos nyüszítésre váltott. Farkas kénytelen volt megfordulni, és nyugtató simogatással bíztatni segítő állatát. Közben beverte a fejét a plafonból kiálló éles sziklák egyikébe, s a homlokából szivárgó vér illata még több mohó csúszómászót csalogatott közel. A sámánfi éppen egy különösen ragaszkodó, sárga kígyót tekert le a nyakáról, mikor ismét megrendült körülöttük a talaj. Tanarilla sikoltva nekirepült egy karvastagságú, belógó gyökérnek, s elszédülve a földre hullott. Toportyán felborzolta a szőrét, már amit nem ragasztott bőréhez a barna mázga, s kivillantotta fehér agyarait.

Farkas dühösen eldobta a sárga kígyót és figyelt. A barlangjárat rángott, mozgott és böfögő hangokat hallatott. A plafonról öklömnyi földdarabok hullottak alá pufogva. A sámánfi fényre bájolta bűbájostorát, amit a szűk helyen alig bírt előrángatni a farzsebéből, s először Tanarilla felé, majd a háta mögé nézett. Az utóbbi látványa görcsbe rántotta a gyomrát. A barlangjárat hevesen összeszorult, s a vándorló szűkület egyre közelebb ért hozzájuk. Pontosan akként festett a helyzet, mintha egy óriás tengeri kígyó belsejében volnának, ami most úgy döntött, hogy összepréseliőket.

- Előre, gyorsan! - ordította Farkas, és két foga közé kapva a bűbájostort, meggörnyedve futni kezdett. Mikor elérte Tanarillát, a lány bágyadtan felnézett rá, de képtelen volt megmozdulni. A sámánfi nem túl gyöngéden a markába kapta a tündér meztelen testét - ismét átjárta a forróság, bár lehet, hogy ez most a halálfélelemtől történt - s bukdácsolva rohant tovább. Abban csak reménykedni mert, hogy Toportyán követi őket. A barlangjárat egyre közelebbről recsegett-cuppant, mint valami mohó, zabálni akaró szörnyeteg.

Farkas végre halovány fényt pillantott meg a távolban. A folyosó azonban már annyira szűk lett, hogyő térdre kényszerült, s mozgása kétségbeejtően lelassult. Mögötte Toportyán felnyüszített, majd szinte azonnal elhallgatott. A sámánfi lihegve küszködte tovább magát, de a barlang mennyezete rányomódott a hátára, s a föld sarába préselte a testét.

Néhány iszonyú pillanatig Farkas, kezében Tanarillával, mozdulatlanul hevert az immár teljesen összeszűkült járatban. A levegője vészesen fogyott, ő azonban már egyetlen mozdulatra sem volt képes.

Ekkor a barlangjárat mélyéből gusztustalan böjfentés indult el. Farkas érezte, hogy a lábát forró sárié borítja be, a folyosó megrándul, s ő a következő pillanatban kirepült az összepréselődött üregből. Dermesztően hideg levegő süvített körülötte, amint a sötétségben repült. A lendület egy darabig felfelé, majd egyenesen előre vitte, hogy azután gyors zuhanásba kezdjen. Fogalma sem volt, hova érkezik, mert alatta minden túl messze volt ahhoz, hogy a halványan derengő bűbájostor megvilágíthassa a tájat.

Néhány pillanattal később azonban mégis felderengett valami. Farkas sűrűn pislogva igyekezett megtisztítani szemét a homlokáról csordogáló mocsoktól. Csakhogy amit megpillantott, egyáltalán nem derítette jobb kedvre.

A mélyben végeláthatatlan sártenger hömpölygött. A sötétbarna, sűrű folyam hatalmas buborékokat böffentett ki magából, ahogy elárasztotta a tájat, s azonnal benyelt mindent, ami ráhullott. A sárdagály - gondolta Farkas elborzadva. Tekintete hiába kutatott egyetlen szilárd pont, szigetecske, vagy legalább egy úszó fatörzs után. A hideg levegőben süvöltve zuhant a mozgó láp felé, ami nyomban beszívjaőket, amint a felszínére zuhannak.

Alig volt hátra az életükből néhány méter, mikor Toportyán gazdája hasa alá suhant. A segítő szellem, bár súlyosnak érezte magát a ráragadt szmötyitől, a szabad légben végre képessé vált a révülő repülésre. Farkas mindkét karjával szorosan átölelte Toportyán nyakát, vigyázva, nehogy közben elengedje, vagy túlságosan összeszorítsa Tanarilla törékeny testét. Ezután már csak hagyta, hogy a segítő állat arra szálljon vele, amerre ösztönei vezérlik.

A sárdagály gázokat fortyanta, lustán hömpölygő felszíne végtelennek tűnt. Toportyán azonban egyre feljebb szállt, élvezve a szabad levegő csiklandó cirógatását. Elhagyták a Gyökérszint legalsó üregeit, körülöttük hamarosan egyre vaskosabb földmélyi kacsok jelentek meg a feketeségben. A segítő állat összeszedte maradék erejét, s tovább repült felfelé a Világfa legaljáról.

Farkas nem hitt a szemének, mikor meglátta a halványan pislákoló tábortüzet. Itt már a gyökérgubancok olyan vastagok voltak, hogy némelyiken elfért volna két-három markológép, sőt, talán egy utasszállító repülő is. Az egyik ilyen „gyökérszigeten" derengett fel a melegsárga lobogás, amit Toportyán nyomban célba vett.

Amikor azután leszálltak a puha mohával fedett, stadion méretű síkra, Farkas döbbenete tovább nőtt. A terebélyes gyökérmezőn lobogó tábortűz mellett nem más ült, mint Botlik Dénes, a nevelőapja.

- Légy üdvözölve, Gergő! - kiáltott a lábbelik vidám barátja, s talpra szökkent, hogy segítsen az érkezőknek szétválni. Ez nem is volt olyan egyszerű, mivel repülés közben a ragacsos mázga rászáradt a menekülőkre, és alaposan egymáshoz tapasztottaőket. - Nocsak, hát te meg kit szorongatsz a markodban?

Farkas zavartan hagyta, hogy Botlik Dénes sorra kinyitogassa sártól merev ujjait. Tanarilla, még mindig szédült és riadtan nézett fel az idegen férfira, majd sikkantva aranysárga hajába burkolózott, de elrepülni nem tudott.

- Veszed le rólam a tekintetedet, te pápaszemes paprikajancsi! — kiáltotta a tündérlányka.

- Magácskának is kellemes révülést, kisasszony - vigyorodott el Botlik Dénes, és miközben visszaült a tűz mellé, lopva rákacsintott Gergőre. A sámánfi bosszúsan megrántotta a vállát, majd a puha mohaszőnyegre fektette Tanarillát.

- Hogyan kerülsz te ide? - fordult ezután a nevelőapjához. - Hol van anya és Zsófi? Tudtommal az átjárók a Valóság és az Alomvilág között mind bezáródtak, te pedig nem tudsz révülni.

- Való igaz - biccentett Dénes. - Láthatod, hogy most sem vagyok itt igazán.

A bohókás cipőpucoló alakjának körvonalai jellegzetesen remegtek, a hasán át pedig olykor láthatóvá vált mindaz, ami mögötte volt.

- Álmodsz, igaz? - kérdezte Farkas.

- Találkoztunk már így - emlékeztette a fiút Botlik úr. - Mikor rávettem azt a kígyót...

- Ouroboroszt - vetette közbe Farkas.

- Öt. Szóval mikor rávettem a kígyót, hogy vesse le a bőrét. A sámánfi nem teljesen így emlékezett közös kalandjukra, de annyi bizonyos volt, hogy Botlik Dénes már segített neki egyszer álmában.

- Nagyon régóta várok már rád, ezért jobb, ha sietünk - szólalt meg ismét az okleveles cipőpucoló. Hangjába némi nyugtalanság vegyült, mivel a körvonalain hirtelen hullámzás vett erőt. - Ügy tűnik, anyád bubája kezd veszíteni az erejéből. Eredetileg ugyanis azt tervezte, hogy hortyogó ereszt vagy mit nyit, s azon keresztül beszél veled. A kántálás azonban kicsit elhúzódott, engem meg... Hát, nincs mit tagadni ezen; elnyomott a buzgóság. Au!

Magyarázata végén botlik Dénes fájdalmasan felkiáltott és az arcához kapott, amin a következő pillanatban egy tenyér vörös lenyomata rajzolódott ki. A lábbelik mestere elmosolyodott.

- Az én drágám ébresztget odaát - motyogta.

- Mondd meg anyunak, hogy itt rekedtem a Gyökérszinten - hadarta sietve Farkas. - Mivel az átjárók bezárultak, képtelen vagyok felébredni. Ráadásul, életemben először, a testem is átkerült a Világfára, és ez nem túl kellemes.

Botlik Dénes sűrűn bólogatott, amíg a sámánfi beszélt, majdő is elmondta a legfrissebb híreket.

- Találkoztál Szilvivel, a metróvezetővel? - ámult Farkas. - Zsófi és az a wicca lány pedig megpróbálják visszakergetni a tündéreket?

- Nem fog sikerülni - hangzott a háttérből Tanarilla dacos hangja, ami azután dühös kiabálássá fokozódott: Menj már innen, te büdös szörnyeteg, ne nyalogasd a szárnyaimat!

Az utóbbi figyelmeztetés Toportyánnak szólt, aki puszta jó szándékból segíteni akart a tündérlány szivárványszín röppenőinek tisztogatásában.

- Már rájöhettetek volna, hogy Illangó tündérkirálynő népének saját kapui nyílnak a Valóságra-folytatta Tanarilla, mikor a sértett segítő szellem végre békén hagyta. - Csallókapuhól számos helyre nyílik tündejárat, a révülők azonban egyiket sem ismerik.

- Csallókapu? - kapott a szón Farkas. - Az egy hely?

- Méghozzá micsoda hely! - bólintott Tanarilla, immár a levegőbe emelkedve. - A Törzsszinten rejtezik, s azóta szolgál átjáróként, mióta a tündérek szóba állnak az éberekkel. Az utóbbi évszázadokban ugyan nem lehetett használni, hála a ti híres Kilenc Jurta Szövetségeteknek, de most minden megváltozik.

- Mondd, Gergő fiam, te nem tudnál... Lehet, hogy ostobaságot kérdezek, de nem volnál képes rátalálni Csallókapura? - kérdezte Botlik Dénes, akinek mostanára már csupán a feje látszott, s az is csak úgy, mint tévébemondóé vihar idején: hullámozva, csíkozva.

- Csallókapu - ismételte elgondolkodva Farkas, majd a gyorsan a halványodó nevelőapja után kiabálta: Mondd meg anyának, hogy megkeresem a tündérek városát! Ne aggódjatok, hamarosan. .. Botlik Dénes halk szisszenéssel eltűnt az Alomvilágból.

*

A metró biztonsági őreinek főnöke döngő léptekkel megkerülte íróasztalát, és Zsófi fölé tornyosult. A lány, amennyire csak tudott, hátra dőlt a széken, s közben képtelen volt levenni tekintetét a férfi füleit markoló, két kicsi kézről.

- Piszkáljuk az átutazókat, hölgyike? - vicsorogta a borostás ember, de ezek nem aző szavai voltak. - Bántjuk a szegény, kicsi csínytevőket, akik pusztán szórakozni szeretnének egy keveset?

A következő pillanatban Cseperke felpattant a szomszédos székről. Jobb markát annyira összeszorította, hogy belefehéredtek az ujjai, de nem sokáig. A wicca boszorkány meglendítette a karját, széttárt tenyeréből sűrű, fekete port szórt a férfi nyakába, s közben azt kiáltotta:

- Döfjön meg a rózsatüske, távozz innen ártó tünde!

A boszorkány bűbáj hatásosnak bizonyult. A leprikón két szeméhez kapott és közben lezuhant a borostás ember hátáról, Egy ideig vadul rúgkapálva visított az íróasztalon, majd olyan hang kíséretében, mintha egy láthatatlan tigris farkára ajtó csapódna, eltűnt. A szegény férfi csodálkozva bámulta Zsófit, de látszott az arcán, hogy fogalma sincs róla, mit keres az a két lány az irodájában.

- Akkor mi most megyünk is - zengte édes hangon Cseperke, s gyorsan magához vette, majd a háta mögé dugta az asztalon heverő vaspálcákat. - És igazán nagyon-nagyon köszönjük a Préda Diákmagazinnak adott interjút. Rendkívül érdekes dolgokat mondott el arról, hogyan bánnak a gyerekekkel idelenn, a föld mélyén.

A férfi továbbra is értetlenül bámult a boszorkányra, s toporgott, mint a Ferenciek terén kenyérmorzsát csipegető galambok.

- Hogy én... Hogy interjút...? - motyogta. - Mikor?

- Csókolom! - kiáltott vissza az ajtóból Zsófi. Ezután a két lány olyan gyorsan futott végig a komor folyosón, amennyire csak tudott. Szerencsére a biztonsági ajtót belülről kulcs nélkül is ld lehetett nyitni, így nemsokára már fenn ülhettek az Astoria felé tartó metrószerelvényen. Csupán ott merték kiengedni magukból a feszültséget, egymásra néztek egyszerre elkezdtek kacagni. Az utasok közül néhányan együtt mosolyogtak velük, míg mások rosszallóan csóválták a fejüket, bár senki nem tudhatta, mi a vidámságuk igazi oka.

Azután Zsófi váratlanul elkomorodott. Nézte Cseperkét, s azon bosszankodott, hogy az imént milyen gyorsan megfeledkezett a lány iránt táplált ellenszenvéről. A wicca boszorkány is észrevette, hogy elromlott a hangulat, így nevetése lemondó sóhajjal ért véget.

- Mi volt az, amit a leprikónra szórtál? - kérdezte Zsófi, mert kezdte kellemetlenül érezni magát.

- Ja, hogy az?Őrölt rózsatüskék, s persze egy kis boszi bűbáj - felelt legyintve Cseperke. - Anya adta, mivel a tüskék porítva éppen úgy szúrják az aprónépet, mint eredeti állapotukban az ébereket.

- Ügyes volt - ismerte el Zsófi, s még nagyon halkan hozzá tette: - Kösz.

- Szívesen - biccentett a wicca-lány. - Most már azt is elárulhatnád, miért utálsz engem ennyire? Mert nem vagyok igazi révülő? Vagy inkább azért, mert azőseim között akad néhány tiszta vérű tündér?

Hiába várta azonban, hogy Zsófi válaszoljon neki. A lány elnézett a válla fölött, s Cseperke először azt hitte, hogy ezt is pusztán dacból teszi. Azután felfedezte Farkas Húgának arcán a döbbenetet. Ebből nyomban megértette, hogy Zsófi metrókocsiban pillantott meg valamit.Ő is arra fordult, de éber utasokon kívül mást nem látott. Akadt ott néhány kamasz srác, akik komor arccal bámultak kifelé a sötét ablakokon, meg egy középkorú nő, képes magazint lapozgatva, s a leghátsó ülésen egy hajléktalannak tűnő öregember.

Cseperke visszafordult Zsófihoz, aki addigra már felállt az ülésről. Megbabonázva bámult előre, kezével a fémcsövekbe kapaszkodott, nehogy a kanyarban kibillenjen az egyensúlyából, s megtette az első lépést.

- Hé, te meg hová...? - kezdte Cseperke, de szavát szegte a Zsófi arcára kiülő sápadtság. Inkábbő maga is felállt a helyéről, és megpróbálta követni a lány tekintetének sugarát. Farkas Húga a koszlott rongyokba burkolózó öregembert bámulta. Az pedig felemelteősz fejét, s visszanézett rá.

- Kalamóna tűhegyes fogsorára mondom, ező! - suttogta Zsófi, majd Cseperkével mit sem törődve, immár határozott lépteiddel elindult a görnyedező vénember felé. Az továbbra is állta a lány teldntetét, de a szemében nem látszott más, mint homály. A wicca boszorkány követte Zsófit, és azt remélte, hogy pillanatokon belül fényt deríthet erre az érthetetlen találkozásra.

Farkas Húga már alig volt két lépésre az öregtől, mikor a metrókocsira rászakadt az alagút. Legalábbis Cseperke úgy gondolta, mással nem magyarázható az a fülrepesztő robaj és gomolygó feketeség, ami hirtelen körbevetteőket. Úgy tűnt, olajosan sűrű, sötét felhő tölti ki a kocsit, ami a saját akarata szerint mozog, s éppen az öregember előtt igyekszik áthatolhatatlan falat alkotni.

Zsófi megtorpant, Cseperke beleütközött, egyensúlyát pedig csak úgy volt képes megtartani, hogy kapkodó kezével meglökte az újságot olvasó nőt.

- Ne szerencsétlenkedj itt, te gyerek! - kiáltott rá az asszony. - Amíg mozog a szerelvény, jobb, ha a csinos fenekeden ücsörögsz.

Cseperkét máskor bántotta volna a hölgy hangjában vibráló, rosszindulatú irigység, most azonban cseppet sem törődött vele. A fekete gomoly egyre áthatolhatatlanabbnak tűnt, a belsejében apró villámok cikáztak, de mindebből az éber utasok semmit nem vettek észre. Cseperke megfogta Zsófi két vállát és a lány füléhez hajolt, hogy szavait senld más ne hallhassa.

- Ujabb tündér? Talán a királynőjük?

Farkas Húga megrázta a fejét, és újra megkísérelt eljutni az öregemberhez. Ekkor a sötét felhő iszonyú villámlásba fogott, s a dörgésekből értelmes, bár meglehetősen torz szavak álltak össze.

- Megállj, révülő! Nem közelíthetsz hozzá, nem beszélhetsz vele, nem is érintheted! Én mondom ezt, az éberek által ismert utolsó táltos, kinek neve Kampó!

S a mennydörgő szavak közepette feltűnt egy ráncos, ezüstfehér varkocsokkal keretezett arc. A lányok belenéztek a szemébe, s képtelenek voltak szabadulni Kampó táltos bűverejű teldntetétől.

- Térüljetek útjából, ne botiasszátok a léptét! - bömbölte a gomolygó alak. - Kilenc esztendő dobszóként pereg. Kilenc esztendő, s ki révülő, remeg. Kilenc esztendőt letelni látunk. Kilenc esztendő, mit máig vártunk.

Cseperke és Zsófi úgy érezte, hogy orkán ragadja felőket. Sikoltva próbáltak megkapaszkodni bármiben, de hiába. A levegőbe emelkedtek, színes fényfoltok táncoltak a szemük előtt... Azután minden elcsendesedett.

A két lány ismét a Blaha Lujza téri metrómegállóban állt, szorosan a fal mellett. Értetlenül pislogtak egymásra, majd az üresen tátongó alagútra, amiben valahol messze tovarobogott az a szerelvény, amin az imént mégők is utaztak.

- Mi... - nyögte Zsófi. - Mi volt ez?

- Azt mondta, Kampónak hívják - sietett a válasszal Cseperke.

- Kampó táltos - ismételte homlokát ráncolva a révülő lány. - Róla tanultunk az Árnyjurtában. Úgy tartják, Mátyás ldrályt szolgálta.Ő volt az utolsó táltos, aki megmutatta erejét az ébereknek. Az utána következő magyar varázstudók már mind rejtezve éltek.

- És az öregúr? - kérdezte Cseperke. - Mit akartál attól a hajléktalan bácsikától?

Zsófi hosszan nézett maga elé, s remegő ajkán látszott, hogy a következő szavakat csak keservesen képes kipréselni magából.

- Ő nem hajléktalan volt - mondta végre. - A révülők úgy nevezik: Kende táltos.

VI. Forgácsoló Fejszés Magó

A tábortűz lassan kialudt, a fahasábok szikrát hányva összeomlottak, s ezzel együtt hideg köd telepedett a gyökériapályra. Farkas ültében magához húzta Toportyánt, élvezve, hogy a segítő állat meleg bundája legalább az egyik oldalát melegen tartja. Tanarilla azonban hangosan vacogott, habár próbált minél kisebbre összegömbölyödni, de aranysárga hajzuhataga nem pótolta hiányzó ruhatárát.

- Itt fogunk megfagyni - suttogta a tündérlány, és szemrehányó pillantást vetett a sámánfira. - Az a buggyant cipőpucerájos gondoskodhatott volna több tüzelőről is, amíg ránk várt.

Farkas viszonozta Tanarilla haragos pillantását.

- Nem tart vissza senki - szólt. - Miért nem mész a gonosz kis rokonaid után? Gondolom, a tündérek továbbra is szabadon képesek utazni a Világfán.

- Megpróbáltam, nem emlékszel? - sziszegte Tanarilla. A sámánfi elkeseredetten sóhajtott, mert kivételesen az apró lánynak igaza volt. Alig tűnt el Botlik Dénes, Tanarilla valóban szárnyra kelt, hogy magára hagyja Toportyánt ésőt, de néhány méter után sikkantva megtorpant. Farkas ezzel egyidőhen különös szúrást érzett a szíve tájékán, mintha horgot akasztottak volna a bőrébe. A levegőben hajszálvékony aranyszál derengett, ami nyomban megfeszült Tanarilla és a sámánfi között, mikor a lány távozni akart.

- Tündérkötés - morfondírozott az emléken az aprónép leánya. - Hogy a tehéntúróba jöhetett létre közöttünk tündérkötés? Utállak téged, mint nagymamám a kapros puszpángot! Egyébként is teljesen más terveim voltak, semmi kedvem téged pesztrálni, sámánficsúr.

- Miféle tervek, bogárszárnyú?- vágott vissza Farkas. - Védekezni nem tudó ébereket kínoznál?

Azt hitte, a tündérlányka legalább egy kicsit elszégyelli marul, de tévedett. Tanarilla dacosan felvetette a fejét, miközben óvatosan közelebb húzódott a tábortűzből megmaradt utolsó parázshoz.

- Tudd meg, hogy a vizsgafeladatomat mentem végrehajtani a Vidóságba. Már csupán két segítő szellemet kellett volna begyűjtenem, hogy megkapjam a Szíj-t.

- Milyen szíjat akarsz te? - bámult Farkas a lányra.

- A Szíj betűszó, te üresfejű tökkolopi - magyarázta Tanarilla.

- Szaktündér Irányválasztási Jog. Illangó tündérkirálynő rendelete alapján az a tündér, aki leteszi az előírt vizsgákat, szabadon döntheti el, hogy milyen tündérként él.

- Te rovarszárnyú tündér vagy, nem? - vonta meg a vállát Farkas. - Talán a vizsgáid után átalakulhatsz sellővé?

Tanarilla úgy pillantott a sámánfira, hogy annak még inkább megfagyott a vér az ereiben.

- Szakmát választattam volna, nem külsőt, te vasbetonfejű éber! - sipította. - Szakmát, vagyis foglalkozást. Én történetesen rémálom-tündér akarok lenni.

Farkas nem tehetett róla, de kibuggyant belőle a nevetés.

- Te, mint rémálom? Ez csak valami érthetetlen tünde vicc lehet - mondta. - Még egy óvodás éber sem rémülne meg tőled, ha belebújnál az álmába.

- Gonosz vagyok, igenis! - Tanarilla talpra ugrott, s úgy toporzékolt, hogy körötte szürke hamufelhő emelkedett. - Olyan gonosz, kegyetlen és... és gonosz, hogy még magamtól is megrémülök időnként.

Farkas képtelen volt tovább vitázni az apró lánykával, mivel a kacagás a torkára forrasztotta a szavakat. Még Toportyán vörös ínye s furcsa vigyorba húzódott, s a farkát csóválva jelezte, hogy remekül szórakozik. Tanarilla áthatóan kék szemében azonban könnycseppek jelentek meg a haragtól. A lányka felröppent a levegőbe, s megfeledkezve a tündérkötésről, ismét el akart repülni. Az aranyos szál újra megfeszült, és Farkas a melléhez kapott, amint a láthatatlan horog meghúzta a bőrét.

- Ezt ne csináld többször! - kiáltott az elkeseredetten földre huppanó lányra, aki fintorogva simogatta meztelen fenekét.

Nagyon kellemetlen, s képtelenség elszakítani. Remélem, hamarosan találkozunk valakivel, aki majd lebájolja rólunk, de addig... Várjunk csak!

A sámánfi torka kiszáradt a váratlanul felbukkanó ötlettől.

- Azt hiszem, ismerek valakit a Gyökérszinten, aki talán eleget tud a varázslatokról ahhoz, hogy levegye rólunk a tündérkötést - Farkas izgatottan talpra szökkent. - Hé, te rémtündér, gyere ide! Toportyán ismeri az utat, révültünk már arra.

A lehetőség, hogy megszabadulhat a sámánfitól, engedelmességre bírta Tanarillát. Néhány pillanattal később már mindketten a segítő állat hátán ültek, Farkas pedig halkan dúdolni kezdte a révülés dalát. Toportyán felemelkedett a gyökérlapályról, s miközben tett néhány kört a sötéten hullámzó ködfelhők között, beleszimatolt a levegőbe. Halk mordulása jelezte, hogy rábukkant a helyes irányra, s már süvített is a sötét légben.

Farkas számára egyre ismerősebb lett a táj. Már, ha egyáltalán „tájnak" volt nevezhető a nyirkos páráktól homályos semmiben felbukkanó girbegurba gyökérzet. Akadt közöttük akkora, amin elfért volna egy egész budapesti kerület, sőt, némelyiket mocsaras erdők, elvadult bozótosok takarták.

- Ott van! - mutatott előre Farkas a viharos erejű ellenszéltől hunyorogva.

Néhány perccel később Toportyán csodálatos vidék fölött röppent. Odalenn a Világfa gyökerei olyan sűrűn tekeregtek, hogy már nem lehetett közöttük átlátni. A vaskos nedvszívók dombokat, hegyeket, völgyeket alkottak, rajtuk sziklák, ligetek, virágos rétek terültek el. Majd egy különösen magas gyökérvonulat következett, melynek tövében sárgás fény csillant: egy kunyhó ablakának hívogató fénye.

Toportyán bukórepülésbe fordult, a hátán ülők füle mellett hangosan zúgott a szél. Az utolsó pillanatban aztán a segítő állat lágy siklásba fogott, négy lába megérintette a talajt, s némi futás után megállt. A vaskos gyökérbe faragott kunyhó függönnyel takart ablakain kiáradó fény ezüstös kockákat rajzolt a talajra, derengőn megvilágítva a környéket. Farkas nyomban felismerte a törött sámándobokból, bűbájostorokból, s egyéb varázserejű kacatból összehányt halmokat. Egykorő is az egyik ilyen „szeméthegyből" kapta a dobját, amibe azután Toportyán kölyökfarkas-lelke beleköltözött.

Tanarilla vacogva röppent a levegőbe, s rögvest nyafogni kezdett.

- Hová hoztál te engem, nyamvadt éberivadék? Azt látom, hogy lakik itt valaki, de be nem teszem hozzá a szárnyam, olyan mocsok van mindenfelé.

- Várd ki a végét - mosolyodott el Farkas, majd határozott léptekkel a gyökérkunyhó ajtajához ment. Ökölbe szorított kezével hármat koppantott a füstös gerendákra, s odabentről sipító hang volt a válasz:

- Bújjál beljebb, farkaslegény!

A fiú lenyomta a fakilincset, és odabent hunyorgott a petróleumlámpák fényétől. A kunyhóban kellemes meleget árasztott a kandalló. Farkasnak olyan érzése támadt, mintha a hófehér csipketerítők, a falon függő festmények szépséges tájai, de még a padlón nyújtózó rongyszőnyegek isőt üdvözölnék.

- Micsoda kellemes meglepetés! - hangzott ismét a kissé rekedtes, vékony hang egy magas támlájú karszék mélyéről. A vénasszony, aki most letette a kötőtűket, ezer ráncból, foltozott rongyból, madzagnak használt indából, és egybevarrt levélből álló ruhát viselt. Ösz haja szénaboglyaként meredezett szerte, fogatlan szája időnként úgy cuppant, mintha cukrot szopogatna.

- Légy üdvözölve, Elet anyó! - mondta boldogan Farkas, mert úgy érezte, hazaérkezett. Amint a banya fiatalosan talpra szökkent, s átölelte a fiút, akinek immár csak az álláig ért, örömteli zúgásha kezdett a falon függő tabló milliárdnyi picinyke fényképe.

- Alaposan megnőttél, te legény - nevetett fel ráncból-ráncba futó arcával Elet anyó a sámánfira. - Amikor másodszor jártál nálam, még én voltam a magasabb.

- Másodszor? - csodálkozott Farkas, hiszenő tisztán emlékezett rá, hogy csupán egyszer fordult meg a hánya kunyhójában. Akkor tudta meg tőle, hogy nincs más választása, ha fel akar ébredni a rossz álomból, mint ő felrévülni a Világfa csúcsára és sámánná válni. Elet anyó ajándékozta neki a sámándobot, s okította ki els álomutazása előtt.

- Bizony másodszor voltál nálam akkor - bólogatott Elet anyó, s csak úgy mellékesen bűbájostorával teáskannát, bögréket bájolt az asztalra. - Ne feledd, hogy én küldöm minden gyermek lelkét a Valóságba, hogy megszülethessenek. A te fényképed is megtalálható azon a hangoskodó tablón, ami... - s ekkor a banya rikácsolva az apró portrékra kiáltott: - ...most már befoghatja azt a sok száját, mert a saját hangomat sem hallom!

Farkas nevetett, a tabló képei pedig kissé sértődötten elhallgattak. Ekkor az ajtón benyomakodott Toportyán is, aki nyomban Elet anyóhoz ügetett, és annak levélszoknyájába fúrta a fejét. A banya megveregette a hatalmas farkas oldalát, majd hunyorogva felnézett.

- Nocsak, akad itt még egy vendég, aki azonban jobb' szeret bujkálni - recsegte a vénség kedvesen. Tanarilla belibbent a kunyhóba, és valóban azon igyekezett, hogy az ablakot takaró függönyök mögé rejtőzzön. Most azonban szégyenlősen kikandikált a mélyzöld redők közül, s halkan rebegte:

- Csókolom!

- Gyere csak elő, lányom, mutasd magad! - szólt rá Élet anyó. Tanarilla engedelmeskedett, bár közben próbálta aranyszín hajába burkolni magát.

- Igazán csinoska útitársat szereztél magadnak, Farkas - mosolygott a banya, sőt, rákacsintott a fiúra, aki ettől fülig pirult. - Akkor most itt az ideje, hogy beszélgessünk, és persze teázzunk.

A vendégek leültek az Élet anyó által kínált helyekre - Tanarillának az asztalon, nem messze a csészéktől megjelent egy méretéhez illő karszék -, s élvezték a kunyhó barátságos melegét. Farkas a következő fertály órában elmesélt mindent a banyának, amit csak tudott, s úgy vette észre, hogy Élet anyó arca egyre jobban elkomorul. Mikor a sámánfi végzett mondandójával, a banya Tanarillához fordult, s talán kissé rosszallóan megjegyezte.

- Igazán nem szép, ahogy a királynőtök, Illangó kihasználja u révülök szorult helyzetét.

A tündérlány talán tiltakozni akart, de Élet anyó szigorú pillantása beléforrasztotta a szót.

- Segítségre van szükségem - mondta valamelyest türelmetlenül Fiukas. - Először is szeretnénk megszabadulni a tündérkötéstől. Semmi szükségem rá, hogy ez a miniliba mindenhova kövessen.

Élet anyó eztán alig bírta lecsitítani a veszekedőket, mivel lánarilla toporzékolva sikítozott, Toportyán mennydörögve hörgött, s a sámánfi sem hagyta szó nélkül a sértéseket, amiket a tündérlány a fejéhez vagdosott.

- Elég legyen már, sületlenek! - kiáltotta végül a banya, kezében fenyegetően lendítve bűbájostorát. Végre csend lett, s vendégei dulfa-fulva, de visszaültek a helyükre. - A tündérkötést senki nem képes leoldani rólatok. Furcsa bűbáj ez, amit sem a révülők, sem más varázstudók nem értenek, s főleg nem uralnak. Létrejön, amikor kell, majd elmúlik, mikor már nincs rá szükség.

- Amikor kell? - ismételte értetlenül Farkas. - Ugyan mi szükség... ?

- Nem tudhatjuk - vágott a szavába Élet anyó. - A tündérkötés megjelenhet két bármilyen, lélekkel bíró lény között. Láttam én márförtelemmanó és éber szépségkirálynő között is felcsillanni, úgyhogy ti még csak a legfurcsább párocskák közé sem tartoztok.

- Pá-há-ro-hocs-ka-ha! - sikította holtsápadtan Tanarilla. - Még a feltételezést is elutasítom, hogy mi párocska volnánk!

- Én is! - értett egyet buzgón Farkas.

- Utasítsátok, de ez nem gyengíti a tündérkötést - vonta meg a vállát Elet anyó. - Ennél azonban most sokkalfontosabb dolgunk van. Neked, fiam, el kell jutnod Csallókapuba, hogy visszatérhess a Valóságba. S mivel a révülők által használt utak jelenleg járhatatlanok a Világfán, tehát a tündérösvényeken át kell közlekedned.

- Arról szó sem lehet! - jelentette ki Tanarilla. - Az aprónép ösvényeit csakis mi, tündérek vehetjük igénybe.

- Hm - mosolyodott el Élet anyó. - Talán már rá is bukkantunk arra, ami megmagyarázza, miért van közöttetek bűbájkötelék?

A sámánfi és a lány zavartan egymásra pislantott, majd inkább gyorsan a teájukkal kezdtek foglalkozni. A banya krákogva felállt a karszékéből, a szoba hátuljában gubbasztó szekreterhez totyogott, és sokáig turkált a fiókjaiban.

- Te vagy az! - mondta végül elégedetten, s visszatért az asztalhoz. Kezéből a térítőre koppant egy kicsiny, bár gyönyörű kidolgozású, fénylő tálka. Farkas még soha nem látott ilyen anyagot, s még a banya bíztatására is csak félve vette kézbe a markába illő holmit.

- Ez az elektronból készült edény megmutatja neked, mire van szükséged ahhoz, hogy rátalálj Csallókapura magyarázta Elet anyó. - Mielőtt a Világfa csúcsán Szemes arca kifényesedik, harmatot kell gyűjteni bele. A víz tükrében aztán megpillanthatod azt a tárgyat, helyet vagy személyt, aki vagy ami segíthet.

Tanarilla váratlanul felkacagott.

- Ez a lapátkezű bolhahuszár soha nem volna képes egyetlen csepp harmatot sem gyűjteni - mondta. - Erre kizárólag mi, az aprónép kecses lényei... - a lány szava hirtelen elakadt, mert tekintete rátévedt Elet anyó mosolygó arcára. - Jaj, ne!

- Pedig bizony! - biccentett a banya. - Itt a második lehetséges magyarázat, hogy miért van köztetek tündérkötés. Neked kell harmatot gyűjtened, különben soha nem éritek el utatok végcélját. Akkor pedig...

- Együtt muszáj leélnünk az életünket! - sikkantotta Tanarilla, majdfelröppent a levegőbe, egyenesen az ablakhoz szállt, és két apró öklével verte az üveget, miközben ezt kiabálta: - Szemes, te hétalvó, tessék felkelni! Sürgősen hajnali harmatot kell szednem, hallod?

Farkas és Toportyán kivételesen osztozott a tündérlány szívének vágyában.

*

- Egészen biztosak vagytok benne, hogy Kendét láttátok? - kérdezte Réti Boglárka.

- Igen! - kiáltott heves türelmetlenséggel Zsófi.

- Nem - vonta meg a vállát Cseperke.

Erre aztán ismét kitört a patália. Mióta a két lány haza érkezett a Csiperke utcai bérházba, a konyha tíz másodpercenként majd' felrobbant a veszekedésüktől.

- Ugyan mit is láthattál volna, mikor csak álltál ott bambán, mint egy köztéri szobor! - kiabálta Zsófi a wicca boszorkány arcába.

- Hát nem is rohantam esztelenül a mágikus viharba, mint egyes megkergült révülő csitrik! - replikázott Cseperke.

- Segítened kellett volna, hogy elkergethessük Kampót!

- Csak azért, hogy te a közelébe férkőzhess egy vénembernek, aki olyan mélán nézett rád, mint akinek mindjárt kiesik a fogsora?

- Te varázstalan béka!

- Te beképzelt lócitrom!

- Lányok! - süvöltötte Réti Boglárka, s halált megvető bátorsággal a két varázstudó kamasz közé vetette magát. - Elég legyen az óbégatásból, próbáljatok lehiggadni!

Zsófi és Cseperke remegve, ldmeredt szemekkel bámulta egymást. Kezük ökölbe szorult, homlokukon verejték gyöngyözött, szemükben a düh könnyei csillantak.

- Most azonnal leülünk kakaózni! - jelentette ki Bogi, s már rohant is a konyha tűzhelyéhez, amin az imént készült el a forró ital. Bögréket koppantott az asztalra, töltött, majd nagy zajjal, hogy felhívja magára a figyelmet, kijjebb húzott két széket.

- Leülni! - csattant a hangja.

- Én ugyan nem kakaózom együtt ezzeü - vicsorogta Zsófi.

- Ha anyám megtudja, milyen vagy valójában, külön varázslatot fog alkotni a távoltartásodra - vágott vissza nem kevesebb utálattal Cseperke.

Boglárka látta, hogy a szó itt kevés. Ismét a lányokhoz lépett, megragadta a karjukat, s egyenként a székekhez vezetteőket. Zsófi és a boszorkány közben kitartóan nézték egymást, mintha arra számítanának, hogy a puszta tekintetükkel kitéphetik a másik haját.

- Most éppen egyébre sincs időnk, mint egymással veszekedni - morogta a gyógyfüvek mestere. - Kakaót megfogni!

Habár a két lány továbbra is egymás arcába meredt, mégis engedelmeskedtek a parancsnak. Mikor azután a forró kakaó megégette az ajkukat, a fájdalom végre valamelyest elterelte a figyelmüket.

- Az imént rosszul tettem fel a kérdést - kezdte újból a beszélgetést Boglárka. - Cseperke nem ismeri Kendét, tehát arra sem tud válaszolni, hogy a metróban valóbanőt láttátok-e.

- Ő volt! - bizonygatta elkeseredetten Zsófi. - Rettenetes állapotbari, elgyötörten, éber göncökbe bújva, de egész biztos, hogy Barboncás Dömét láttam.

- Na, persze - motyogta bögréje tartalmát fújkálva Cseperke. - Attól a fekete gomolygástól még a saját tükörképedet is tündérkirálylánynak nézted volna.

- Olyan randasághoz, mint egy tündér, én soha nem hasonlítanék! - Zsófi kezdett felemelkedni a székéről.

- Jól mondta a boszorkánymester nagybátyám, Üstrepesztő Zila: minden révülő álomittas bajkeverő! - sziszegte Cseperke, szintén felállva.

- Unalmasak vagytok - Réti Boglárka közönyös, csendes megjegyzése sokkal könnyebben hatolt át a lányok sistergő haragján, mint korábbi kiabálása. Zsófi és Cseperke előbb rábámult az asszonyra, aki halvány félmosollyal belekortyolt kakaójába, majd lecsendesedve visszazöttyentek a helyükre. Sőt, maguk is felemelték a már iható hőmérsékletű édes itallal teli bögréjüket.

- Kampó táltosról már hallottam - beszélt tovább Boglárka, olyan hanglejtéssel, mintha csak kellemes, délutáni fecsegésre ültek volna össze. - Mátyás király varázstudója volt, s persze egyben a Világfa akkor leghatalmasabb révülője.

- A festménye ldnn lóg az Árnyjurta könyvtárának falán - emlékezett vissza Zsófi, ald furcsa mód egyre nyugodtabbnak érezte magát. - Szerintem gonosz vénember lehetett, aki a bűbájok sötét oldalán állt.

- Ez képtelenség! - Cseperke le akarta tenni a bögréjét, de Bogi két ujjával megtámasztotta annak alját, mire a lány nagyot kortyolt belőle, mielőtt tovább beszélt, immár sokkal csendesebben. - Ha valóban Kampó jelent meg előttünk, akkor jól tettük, hogy engedelmeskedtünk neki. A révülők egykori főtáltosa nem véletlenül bújik elő azősök Jurtájából, s bukkan fel a budapesti metrón.

- Mit tudhatnak erről a wicca boszorkányok? - jegyezte meg gúnyosan Zsófi.

- Nagyon is sokat - avatkozott közbe sietve Boglárka, hogy megelőzze az újabb vihart. - Kampó ugyan a révülők táltosa volt, de Mátyás király udvarában megfordultak egyéb varázstudományok képviselői is. Nyíltan persze nem mutatkozhattak, de azért sokkal nagyobb biztonságban voltak, mint a felvilágosult gondolkodású uralkodó előtti, vagy az azt követő időkben.

- Rendben, tehát Kampó állt az utamba, hogy ne tudjak beszélni Kendével - Zsófi indulatosan villogtatta zöld szemét. - Úgy tűnik, már megint valami rettenetes dolog történik a Világfán. Mit keres Kende a Valóságban, méghozzá olyan lepusztult állapotban, hogy az is csoda, ha a holnap reggelt megéli? S hogyan került Gergő már megint a Gyökérszintre, ahol apa találkozott vele? Arról nem is szólva...

- Mindannyian tele vagyunk kérdésekkel, viszont a kakaó finom - szaldtotta félbe nevelt lányát Boglárka, ezzel bíztatvaőt újabb bögreemelésre. - Mit is mondott nektek Kampó táltos pontosan?

- Valami kilenc évről ordítozott, meg arról, hogy végre bekövetkezik, amire vártunk - legyintett Zsófi. - Semmi értelme se volt.

- Már hogy ne lett volna? - rázta a fejét felháborodva Cseperke. - Akarjátok hallani?

A wicca boszorkány nem várt válaszra; máris az asztal fölé nyújtotta két karját, tenyérrel fölfelé, s lehunyta a szemét. Hamarosan narancsszín párafelhő jelent meg a levegőben, mely egyre határozottabb formát öltött, miközben Cseperke halk rigmust ismételgetett.

- Múltnak kútja, hallasd hangod! Zengjél, zengjél, zengedezz! Múltnak kútja, halljuk hangod! Az elteltre emlékezz!

A narancsszín bűbáj sötétszürkévé vált, s a konyhát Kampó táltos mennydörgő szavai töltöttek meg. A varázslat felhője közben épp abban a ritmusban rezgett, ahogy a hangok.

- Kilenc esztendő dobszóként pereg. Kilenc esztendő, s ki révülő, remeg. Kilenc esztendőt letelni látunk. Kilenc esztendő, mit máig vártunk.

Az utolsó szavaknál a konyhakredencben már olyan erősen ütődtek össze a poharak, hogy Boglárka attól félt, eltörnek mind. Szerencsére a bűbáj véget ért, Cseperke összecsukta két tenyerét, mire a sötétszürke pára a plafon felé lebbent, s eltűnt, mint a cigarettafüst.

- Ertem - sóhajtott Bogi.

- Igazán? - ugrott fel a székéről Zsófi. - Te tudod, miről beszélt Kampó?

- Nem, azt nem tudom - rázta meg a fejét a gyógyfüvek ismerője. - De annyit már egészen biztosan értek, hogy nektek, lányok, össze kell fognotok.

Cseperke és Zsófi egyszerre nyitották a szájukat, hogy meggyőzzék Boglárkát arról, milyen lehetetlen dolgot kér. Az asszony azonban határozott mozdulattal kiitta kakaója maradékát, s különös módon ez a tett arra kényszerítetteőket, hogy kövessék a példáját. A három üres bögre szinte egyszerre koppant a viaszosvászon terítőn.

- Nincs más választásotok, mint kibékülni, vagy legalábbis elviselni egymást - folytatta ezután Boglárka, s mélyen előbb az egyik, majd a másik lány szemében nézett. - Kende valahol itt bolyong a Valóságban, méghozzá rossz bőrben, elveszetten és segítség nélkül. Készül valami, mert a tündérek, akikről eddig úgy tanították a révülők, hogy nem is léteznek, elárasztották a metrót. Csupán idő kérdése, hogy a várost is birtokba vegyék, de ezzel Kampó táltos nem törődött. Szerintem a kilenc esztendő a kulcs. Olyasmit jelenthet, ami még a tündérek tombolását is lényegtelen, bosszantó aprósággá teszi.

- Tehát a két dolog nem függ össze? - ráncolta homlokát kétkedve Zsófi.

- Emlékezz vissza, mit mondott neked anya - szólt Cseperke, aki már szinte teljesen megfeledkezett korábbi veszekedéseikről, bár maga sem értette, mitől olyan békés. - Arról beszélt, hogy most olyan idők következnek, mikor neked és Gergőnek külön ösvényen kell haladnotok. Talán nekünk jut, hogy Kendét felleljük a Valóságban, Farkas pedig a Világfán tesz rendet.

Boglárka elgondolkodva nézte a két lányt, aldk egészen belefeledkeztek az új lehetőségek boncolgatásába. Végre nem veszekedtek. Hamarosan fel is álltak az asztaltól, s bevonultak Zsófi szobájába, hogy az interneten keresztül próbáljanak még több adatot szerezni Kampó táltosról.

Ő Réti Boglárka elégedetten mosolygott, majd a zsebében rejtegetett zöld csituljvirágporral teli zacskót - amiből ven szórt a kakaóba - visszacsempészte a konyhaszekrény fiókjába. Ezután hozzálátott, hogy elmossa a lányok bögréit, melyek alján még maradt néhány halványzöld szemcse - amit Zsófiék szerencsére nem vettek észre.

*

Miután Elet anyó hasznos tanácsokkal látta el, sőt, alaposan meg is vacsoráztatta vendégeit, a kunyhó ajtajához csoszogott.

- Kövessetek! - mondta csalafinta mosollyal. Farkas bízott a banyában, most mégis hideg futkosott a hátán, amint kilépett az éjszakai sötétségbe. Hallotta, hogy Tanarilla finom szárnyai halkan rezegnek mögötte, s érezte a Toportyán bundájából áradó meleget.

Elet anyó átvágott a kunyhó előtti sík terepen, majd a lezuhant révülők hátrahagyott kacatjaiból emelt dombokon. Farkasnak összeszorult a szíve, mikor röpke pillantást vetett a szakadt sámánkesztyűk, meghasadt dobok, törött bűbájostorok tömegére. Mind egy-egy szomorú sorsról mesélt. Olyan révülőkről, akik elindultak a Világfa csúcsára, de valamilyen okból soha nem érkeztek meg oda.

Élet anyó egyenesen a gyökérgubancok erdejébe vitte őket. Farkas néhol meggörnyedt, máskor vastag ágakon mászott át, hogy lépést tartson a kora ellenére igencsak fürge banyával. Fényt csupán a végtelen messzeségben sziporkázó csillagok, valamint az Élet anyó nyakában függd', fényre bűvölt kavicsok adtak, így a sámánfi csak hunyorgott, mikor kibukkantak a tisztásra.

- Íme, itt van - recsegte Elet anyó, s megállt egy hatalmas, mohos sziklatömb előtt. - Mint említettem: jelenleg csak a tündérösvényeken lehet közlekedni. Az egyiknek itt a bejárata.

- Ez nagyon ciki! - sápítozott Tanarilla. - Már nem azért, hogy csináljam itt a feszültséget, de maga nem birtokolhat tündérkaput.

Elet anyó ráncos arcán elnéző mosollyal nézett a jó két méter magasan repkedő lánykára.

- Sokat kell még tanulnod, lányom, hogy több légy, mint egy csinos szitakötő - mondta csendesen, s nem törődött tovább Tanarillával. Farkas közelebb osont a sziklatömbhöz, de minden lépéssel csak nőtt benne a borzalmas gyanakvás. Felfedezte, hogy a mohos falon többé-kevésbé kerek nyílás tátong, amit egy mozgatható, éppen oda illő kő takar el. Bejárat az, féltéibe, hogy valaki képes megmozdítani egy teherautó súlyú sziklát.

- Beszéljetek halkan és tisztelettel - mondta Elet anyó. - Ez itt Tomaj vezér sírja, ső köztudottan hallgatag ember volt. Nem csoda, hiszen besenyőnek küldtem a Valóságba.

Farkas nem akarta megzavarni a múltba révülő banyát, mégis muszáj volt kérdeznie:

- Mit keres itt egy valaha élt besenyő vezér sírja, Elet anyó? Mármint a kunyhód közelében? Es miért éppen aző sírja kapott itt helyet?

A banya olyan arcot vágott, mint aki mókásnak tartja a sámánfi értetlenségét.

- Miért éppen Tomaj sírja található itt? - ismételte meg az utolsó kérdést. Ezután elővont egy egészen különleges bűbájostort, aminek három szíja volt, mindegyiken számtalan, különböző méretűcsomó. Amint meglendítette a varázsfegyvert, az égbolton hajmeresztő hang futott keresztül, mintha megrepedt volna az ében űr. Nyomában pedig egy fénylő üstökös tűnt fel, olyan közel, hogy Farkas látta a lassan pörgő jégtömböt, s a végtelenbe nyúló csóva kristályszemcséit. Sápadt fény fedte be a tájat, mire halk sikkantás hagyta el Tanarilla ajkát.

Körben, amerre a szem ellátott, mindenfelé ezer és ezer sírbucka, kőhalom és kripta tűnt fel. A gubancos gyökérerdő kísérteties látványt nyújtott, amint az égen lassan tovavándorló üstökös megmozdította az árnyékokat.

- Az élet és az elmúlás igen közel állnak egymáshoz - szólt csendes derűvel Elet anyó. - En küldöm a földre a megszületendők lelkét, s mikor letelt az idejük, visszaváromőket. Olyan képet vágtok, mintha nem tudnátok, hogy a Gyökérszint a holtak birodalma.

Farkas zavartan megrázta a fejét, de nem tudott mit mondani. Örült, hogy a bűbájostorral megidézett üstökös hamarosan elérte a látóhatár szélét, s alábukva kialudt hideg fénye.

Elet anyó úgy döntött, nincs több vesztegetni való idejük. Varázserejének segítségével könnyedén elgördítette Tomaj vezér sziklasírjának zárókövét, s intett, hogy a vendégek lépjenek be.

- Az ki van csukva! - jelentette ki Tanarilla. - Tele van pókhálóval!

Farkas azonban szeretett volna mihamarabb túl lenni az utazáson a tündérösvényen, hát egyszerűen felnyúlt a levegőbe, s elcsípte a lány bokáját. Tanarilla természetesen visított, apró öklével püfölte a sámánfi kezét, de hiába. Farkas, mielőtt belépett az idő áporodott levegőjét lehelő nyíláson, még Elet anyófelé fordult.

- Hová vezet ez az ösvény? - kérdezte. - S azután hogy találom meg a tovább vezető utat?

- Ismerősök közé érkezel, fiacskám - nyugtatta meg a banya, bár mosolyától újra felborzolódott a szőr Farkas karján. - Ott azután már neked kell rábukkannod a Törzsszintre suttyanó tündérösvényre.

- Ertem - sóhajtott Farkas, majd fejét lehajtva belépett a sziklasírba. Amint elnyelte a dohos sötétség, a sírbolt talaja és falai megmozdultak, lába alatt pedig széthasadt a kő. A sámánfi zuhant, hallgatta a kezében szorongatott Tanarilla kétségbeesett sikolyát, és Toportyán nyüszítését.

Azután a lába újra szilárd talajra ért, s ő még csak el sem veszítette az egyensúlyát. Az a különös gondolata támadt, hogy valójában nem zuhant, csupán „kicserélték alatta" a földet, amin állt. Itt is teljes sötétség uralkodott, ezért elengedte Tanarilla vékony bokáját, majd fényre bájolta bűbájostorát.

Téglalap alakú sziklateremben voltak, melynek minden négyzetcentiméterét ujjnyi vastag porréteg fedte, légterében pedig kamionkerék-méretű pókhálókat lengetett a sámánfi lehelete.

- Fujj-fujj-fujj! - visította Tanarilla, mert éppen egy ilyen rovarcsapdába sikerült beleröppennie. A ragacsos szálak rátekeredtek a szárnyára, beborították meztelen bőrét, s a lányka hiába próbált megszabadulni tőlük, csak még többet rángatott magára.

Farkas nem törődött Tanarilla szerencsétlenkedésével. Arra volt kíváncsi, hova vezetteőket a tündérösvény, s miféle ismerősökkel találkozhat egy olyan helyen, ahol még soka nem járt. Miután meggyőződött róla, hogy Toportyánnak semmi baja nem esett - a hatalmas farkas prüszkölve szimatolta a levegőt - elindult a szemközti fal irányába. Alig tett azonban néhány lépést, a bűbájláng fényében felfedezte, hogy mindkét oldalon hosszúkás üregeket véstek a sziklafalba. A sámánfi megközelítette az egyiket, lehajolt, s ekkor a gyomra gombóccá zsugorodva a torkába tolakodott.

A falba vésett nyílás egy sírkamra volt, melyből most egy koponya vigyorgott Farkasra. A fú alig bírta megállni, hogy hátra ne ugorjon, amint meglátta, hogy a feketén tátongó, sárga fogakkal kirakott szájból fényes hátú, kékes fényű bogár araszol elő. A koponyát ez láthatóan kicsit sem zavarta, mivel a rettenetes vigyorgáson kívül mást nem tett.

- Kripta - nyögte Farkas, mintha bárki is kérdezte volna tőle, hogy hol vannak. Leküzdve viszolygását, még közelebb hajolt a koponyához. így már látta, hogy a csontfej zöldes penésszel borított, bár egykor nagyon díszes sisakot visel. A halottősz haja, rendkívül dús szemöldöke, és kuszán tömött szakállrengetege szinte sértetlenül vészelte át az elmúlást. Farkas tekintete most lejjebb vándorolt a sziklába vésett „ágyon". A halott csontváza egyáltalán nem látszott, mivel egykori mellkasát szintén zöld penésszel borított, domború páncél takarta, lábai pedig foszladozó, vörösbársony nadrágban, vasalt csizmában rejtőztek.

A sámánfi a homlokát ráncolta. Valami nem volt rendjén a halottal, de fogalma sem volt arról, hogy mi zavarja. Azután kissé hátrébb húzódott, s mikor az egész testet szemügyre vette, rádöbbent: a harci díszben eltemetett férfi nem lehetett magasabb, mint egy harmadik osztályba járó éber gyerek.

Ekkor Tanarilla sikolya harsant, és Farkas mögött valami puffant a földön. Bár a sámánfi azon nyomban megpördült, lázas agyának éppen elég ideje maradt rá, hogy rémképeket teremtsen. Biztos volt benne, hogy valamelyik kőágyról felkelt a halottak egyike, s most szemközt találja magát üresen tátongó szemgödrének vádló sötétjével.

E helyett azonban csak Tanarillát pillantotta meg. A tündérlány dühöngve vergődött a talajon, és annyi port vert föl, amitől egy egész elefántcsorda is vad tüsszögésbefogott volna.

- Szabadíts már ki! - visította a szőkeség. - Teljesen tönkre fog menni a hajam!

Farkas mélázva nézegette a lányt, aki addig szerencsétlenkedett a pókhálókkal, míg teljesen beléjük nem csavarodott. Szárnyai a hátára lapultak használhatatlanul, ső bokájától a feje búbjáig az egyiptomi múmiák divatját követte. A sámánfi lehajolt hozzá, s miközben körmével óvatosan eltépkedte a ragacsos pókfonalakat, halkan érdeklődött:

- Végre van rajtad valami ruhaféle. Nem gondoltál még rá, hogy olykor felöltözhetnél?

- Ruha? - háborgott Tanarilla, s már a gondolattól is elpirult. - En nem vagyok olyan tündérlány!

Ezt Farkas ugyan nem teljesen értette, de most inkább ejtette a témát. Minél több pókhálót szedett le Tanarilláról, annál nagyobb zavarba jött. Leginkább attól, hogy valami ismeretlen, de nagyon is kellemes érzés kezdett bizseregni a testében.

- Na jó, a többivel már boldogulsz-fordult el hirtelen Tanarillától. Legnagyobb döbbenetére válaszul a lány gyöngyöző kacajt hallatott.

- Te elpirultál, hapsikám! - szólt Tanarilla.

- Ahogy az előbb te is! - vágott vissza dühösen Farkas, és zavarában elindult a kripta sötétbe vesző vége felé.

- Hát persze, hogy elpirultam, mert a felöltözésről beszéltél - kiáltott utána vidáman a tündérlány. - De azért egész aranyos srác vagy, sámánka!

Farkast ismét elárasztotta az a fura, kellemes meleg, amit az imént érzett. Szeretett volna Tanarilla égszínkék szemébe nézni, s már fordult volna, de ekkor szemből éles fény vakította el. A sámánfi bal tenyerével beárnyékolta arcát, míg a jobbjában ismét megjelent a bűbájostora.

- Dobd el azt, révülő! - dörgött egy reszelős hang a fényből. - Különben miszlikre aprítunk, mielőtt annyit mondhatnál: bányaomlás!

Toportyán hangos morogással gazdája mellé ugrott, Farkasnak pedig esze ágában sem volt elengedni egyetlen fegyverét.

- Megzavartátokőseink nyugodalmát - harsogta ismét a fényben álló. - Ezért életetek végéig az új lakótelepünk kivájásán fogtok dolgozni.

Farkas szeme végre kezdett hozzászokni a vakító sugárzáshoz. Már látta, hogy a kripta sziklaajtaját félregördítették, s a széles nyílásban tömzsi alakok nyomakodnak befelé. Többen is lámpást tartottak magasra, melyek apró tükrei annyira felerősítették a fényt, hogy a Farkas szinte megvakult tőle.

- Nem akartunk semmi rosszat - kiáltotta az egyre közeledő csoport felé. - Csupán a tündérösvényt követtük, s nem tudtuk, hova vezet.

- A rézerdő gyökereire! - ordított fel döbbenten a legközelebb álló fickó. - Hiszen ez Farkas, a sámánkölyök!

A bömbölő háta mögött dühös hörrentések hallatszottak, s még néhány szitokszó is, amit jó érzésű révülő mihamarabb igyekezne elfelejteni.

- Ti ismertek engem? - csodálkozott Farkas.

- Bizony, régi ismerősök vagyunk - szólt a rekedt hangú, aki immár egyetlen lépésre állt a sámánfitól, s két kezében valami hosszú, veszélyesnek tűnő holmit egyensúlyozott. - A nevem Forgácsoló Fejszés Magó.

Farkasban halvány emlék derengett, de a kép rögtön szétfoszlott.

- Akkor talán a rangom hallatán világosság gyúl iszapos agyadban - harsogta a fickó. - En vagyok a gyökérgyötrő törpék klánvezére!

A sámánfi dermesztő rémületet érzett szétáradni a tagjaiban, szólni azonban már nem maradt ideje. Fejszés Magó villámgyorsan mozdult, s a kezében lendülő szekerce nyele kioltotta Farkas számára a világosságot.

*

Ott, ahol a Szilas-patak merészen átvágott a Farkas-erdőn, a fák és bokrok sűrűjében egy jurta állt. Nemezlapjai egyszerűek, oldalrácsát sem díszítette faragás. A tetején lévő I üstnyíláson halványszürke füstfelhők gomolyogtak a csillagokkal teli égboltra. Az erdő szélén futó Óceánárok út morajló forgalma csendesedett, hiszen már jócskán elmúlt tizenegy óra. A fák között megbújó jurta gazdáinak azonban fényes nappal sem kellett volna tartaniuk attól, hogy az éberek felfedezik lakhelyüket. Borzalag korábban gondosan megszórta a Farkaserdőt bűbáj csapdákkal, így a nemezkupola legfeljebb a telihold fényénél derenghetett volna fel, s akkor is csupán bizonytalan érzékcsalódásként.

A jurta előtt alaposan letaposták a füvet, most azonban senld nem mutatkozott a környéken. A madarak rég elültek, s csak néhány éjszaka rágcsáló, valamint egy közelben lakó fülesbagoly neszezet olykor. A Szilas-patak csobogása megnyugtató zaj volt mindezek mellett, otthonossá tette a Budapest szélén elterülő erdőt.

A jurta bejáratát takaró nemezlap hirtelen felcsapódott. Bentről Eleven Tűz lobogó fénye áradt a gyepre, mintha szökni akarna, s most végre itt az alkalom. Fényét azonban sötét árnyék fedte el, mely bizonytalankodva toporgott a jurta nyílásában. A görnyedt hátú öregember pislogva bámult az éjszakába, s talán arra várt, hogy szeme megszokja a sötétséget. Mikor ennek is eljött az ideje, imbolygó léptekkel elhagyta a jurtát, és hagyta, hogy a háta mögött magától a helyére hulljon a súlyos nemeztakaró.

Kende táltos megállt a tisztáson, s halk, vinnyogásszerű hangot hallatott. A közelben matató apró lények rémülten elcsendesedtek, s mintha még a patak habjai sem fecserésztek volna olyan vidáman, mint eddig. A vén varázstudó elkínzott arcát lágy sziporkázásukkal megsimították a csillagok. Kende felnézett az égre, de nem távoli barátait köszöntötte teldntetével, hanem a várost vizslatta a távolban. Már amennyit láthatott belőle, hiszen Borzalag szándékosan olyan helyen állította fel a jurtát, ahol a fák sűrűn álltak.

A vénember tett még néhány ingadozó lépést, de úgy tűnt, ez ki is szívta minden erejét. Két kezével a levegőben tapogatózott, talán támasztékot keresve... Ekkor azonban elszabadult a pokol.

A tökéletesen felhőtlen, csillagporos ég egy pontján, éppen ott, ahol a Hadak Utjának sávja a legmagasabban vonult, vakítóan fényes hasadék keletkezett. Robajló hangja néhány szemhunyással később követte a villámlást, olyan erővel, hogy ha a jurtán lett volna ablak, az üveg most apró darabokra törne. Az Óceánárok út túloldalán álló, távoli házakban így is összecsörrentek a csillárok, s az éberek - már, aki még nem szendergett ezen a kései órán - biztosra vették, hogy enyhe földrengést éreznek.

A villámcsapás áthasított az égbolton, s néhány lépésre Kende táltos mellett csapott a földbe. Megperzselt göröngyök repültek a levegőbe, a fénylő szikrák sisteregve hunytak ld a patakban. A táltos szeme elé kapta a karját, ősz hajának kibomlott varkocsait viharos szél tépte.

A villám rángó fényfolyama nem tűnt el, sőt, folyton cikázva, mennydörögve ott maradt a földbe szúrva, mint egy iszonyatos méretű égi dárda. Kende táltos karikás szemekkel, hunyorogva próbált ránézni. Néma szavakat formált a süketítő dörgésben, de azokatő maga sem hallhatta.

- Figyelmezz szavamra táltos! - süvöltötte a dermesztő hang a villámlásból. -Égi Úr szól hozzád. Letelt a kilenc esztendő', készen kell állnod az eljövendő're. Tudd hát meg sorsodat: szükséged lesz a Göncöl szekerére, különben örök éj válik lakhelyeddé a Gyökérszint legmélyebb bugyraiban.

Amint az utolsó hang is megtépte a környező fák leveleit, az iszonyú villám kihunyt, s az égbolton bezárult a hasadék. Kende táltos térdre rogyott, s csak magának motyogta:

- Megértettem szavad, Égi Úr.

A vén varázstudónak szüksége volt néhány percre, hogy elég erőt gyűjtsön a járáshoz. Ekkor ismét feltápászkodott, arcán elszánt, bár keserű mosoly jelent meg, ső nekivágott a Farkas-erdőnek. Útja egyenesen a város belseje felé vezetett.

Alig fertály órával később az Óceánárok út felől halk ágropogás figyelmeztette a környék apró állatait, hogy valaki közeledik. Hamarosan szétnyíltak a bokrok, s két alak jelent meg. Az elől haladó suhogó szoknyái, gömbölyded alakja, pirospozsgás arca szinte remegett az indulattól.

- Ezek az éberek olyan ostobák! - morgolódott Hódfarok néne. - Pénz helyett ugyan miért ne fogadhatnának el néhány zacskó álomport. Az eladónak az éjjelnappaliban volt képe azt állítani, hogy közönséges homokot akarok rásózni.

A vajákos asszony mögött fujtatva, nyögve Borzalag küszködött két hatalmas bevásárlókosárral, melyeket valahogy „elfelejtett" visszatenni a helyükre.

- Ez már csak így van az éberekkel - harsogta jól értesülten az éppencsaknem-táltos. - Nem tehetnek róla, hogy elveszítették bűbájos látásukat és...

A két révülő ekkor megtorpant és a levegőbe szimatolt. Mindketten érezték az ózon jellegzetes illatát, amit a villámcsapás hagyott maga után. Hódfarok néne óvatosan megközelítette a helyet, ahol a feketére égett fű még mindig füstölgött. Ezután Borzalag elengedte a kosarak fülét, s berontott a jurtába. Szinte azonnal vissza is tért, összeszorult torokkal jelentve:

- Elment.

Hódfarok néne értőn bólintott.

- Égi Úrtól kapott üzenetet, ahogy már vártuk. Az istennyila csapott itt a földbe.

*

Farkas dühöngye járkált le-föl tízlépésnyi cellájában, s jobb öklével olykor belecsapott a bal tenyerébe.

- Átokkal kellett volna megszórnomőket - mondta.

- Semmire nem mentél volna bűhájjal - zengett Tanarilla unott hangja. A tündérlány a börtön egyik keresztgerendáján ücsörgött, mélán lógázva apró lábait. - Túlerőben voltak, ráadásul köztudott, hogy a legtöbb rontás lepattan a törpékről. Nagyon ellenálló népség.

Farkas haragos pillantást vetett a lányra, mintha őt hibáztatná azért, hogy rabságba kerültek. A Gyökérgyötrő Törpék Klánjának városában tért magához, amit természetesen a Világfa gigantikus gyökerébe faragtak. A vasrácsos ablakon kikandikálva látta az ezernyi, ablakot, ajtót, melyek szekercékkel vágott sétányokra nyíltak a mélyben. Az utakon törpék siettek a dolguk után, gyerekekfutkároztak a mohával fedett játszótereken, s asszonyok mostak a megcsapolt gyökérfalból csobogó patak vizében.

- Elvették a bűbájostoromat - morgott tovább Farkas.

- Viszont megengedték, hogy mindhárman egy cellába kerüljünk - figyelmeztette Tanarilla. - Szerintem hamarosan elengednek minket.

Ebben Farkas erősen kételkedett. Mióta magához tért, sikerült felidéznie minden emlékét a gyökérgyötrő törpékről. Először a Keszekusz-felkelés idején találkozott velük, mikor ez a furkálódó népség a Megbízó oldalára állt, és iszonyú pusztítást végzett az Erdők Atyjában. Kegyetlenségük, ahogy kidöntötték a leggyönyörűbb varázsfákat, még szövetségeseiket, a rémálomvadászokat is elborzasztotta. Kende táltos már hosszú évek óta próbálta meggyőzni a törpéket, hogy ne firkálják, farigcsálják tovább a Világfa gyökereit, hiszen ezzel előbbutóbb elpusztítják az Alomvilágot. Ezek a kőfejű, makacs fickók meg sem hallgatták az okos szót, s az első adandó alkalommal fellázadtak a Kilenc Jurta Szövetsége ellen. Törzseiket azonban szinte lehetetlen volt megtalálni, hiszen a Gyökérszinten bujkáltak. Ha egy-egy városukra rá is bukkantak az Alomfelügyelet ügynökei, a törpék nyomban elköltöztek.

- Elet anyó megmondta, hogy ismerősökkel fogok találkozni - morfondírozott tovább Farkas. - De miért nem figyelmeztetett, hogy kikkel? Mintha szándékosan... Nem, ez képtelenség!

Tanarilla unatkozva felsóhajtott, s tovább lógázta a lábát. A sámánfi hirtelen megtorpant. Tekintete előbb a vasrácsos börtönablakot nézte, majd a tündérlányra vándorolt, s végül vissza a rácsokra.

- Te könnyedén kiférnél közöttük! - mondta hirtelen támadt izgalommal. Tanarilla szintén az ablakra nézett, s fázósan összefonta a karjait maga körül.

- Felejtsd el, hapsikám! - rázta aranyfürtös fejét. - A rudak vasból vannak.

- És? - horkantott Farkas.

- A tündérek irtóznak mindentől, ami vasból készült - Tanarillát olyan mélységes undor fogta el, hogy a szája elé kellett kapnia a kezét. Farkas azonban nem érte be ennyivel.

- Lesz valami bajod, ha vas ér a bőrödhöz? - kérdezte.

- Naná! - sikkantotta a tündérlány. - A vas hűvös, sőt, dermesztő. Ha megérinteném, kirázna a hideg!

- Tehát hiába is kérném, hogy...

- Hiába! - bólintott hatalmasat Tanarilla. - Inkább veszítsem a szárnyaimat.

- Megértelek - szólt Farkas, majd földre szegezett tekintettel még néhányszor végig járta a cella hosszát. Azután leguggolt az egyik sarokba, háttal a tündérlánynak, s matatni kezdett a dzsekije alatt. Végül halk, csámcsogó hangokat hallatott, olyan élethűen, hogy még Toportyán is felkelt, s a gazdájához oldalgott.

- Mi az, amit eszel? - jött Tanarilla közönyösnek álcázott, vékony hangja.

- Ah, semmi — felelt Farkas, aki egy tévéreklámban látta ezt a trükköt. A tündérlány szitakötőszárnyainak finom zúgása fürgén közeledett a sarokban gubbasztó sámánfi felé.

- Igazán adhatnál egy falatot - csacsogta Tanarilla. - Én éppen úgy nem ettem az utóbbi...

Farkas a szárnyak zörgésére figyelt, majd villámgyorsan mozdult, s marka körbezárta a tündérlány derekát. Tanarilla dühős visítása talán elhallatszott a törpeváros legtávolabbi lakótelepéig is.

- Bocsika! - kiáltott a sámánfi. Felpattant és meglendítette a karját. Nagyon remélte, hogy sikerül pontosan céloznia, mert ellenkező esetben élete végéig bánni fogja, amit most tesz. Tanarilla, mikor rádöbbent, hogy Farkas mire készül, elhallgatott az iszonyattól. Nem is maradt ideje egyebet tenni, mivel a fiú teljes erejéből az ablak felé hajította.

Sikerült eltalálnia a két vasrúd között tátongó rést. A tündérlány kisüvített a nyíláson, s eltűnt a mélyben. Farkas és Toportyán szorongva bámulta az ablaknyílást, melyben most csupán a gyökérgyötrők legfelső lakóüregeinek távoli fáklyafénye látszott.

Azután bizonytalanul, alig hallhatóan közeledett az a jellegzetesen „repegő" hang, amit csakis két szitakötőszárny kelthetett. A nyílásban megjelent Tanarilla alakja. A lány haja égnek állt a megrázkódtatástól, egész apró teste remegett, arca pedig fehér volt, mint a frissen fejt tej.

- Ezt még... Ezt egyszer nagyon... Én szóltam! - dadogta a tündér, majd hirtelen sírva fakadt. Farkas felkapaszkodott az ablakhoz, megmarkolva a vasrudakat, sőszinte hangon szólt:

- Bocsáss meg, kérlek, de nem volt más választásom. Ha nem segítesz kijutnom innen, megértem, de te legalább már szabad vagy.

- Szabad? - sikoltotta kirobbanó dühvel Tanarilla, majd sebesen elröppent az ablaktól. Alig távolodott azonban húsz méterre, Farkas ismét érezte azt a kellemetlen rántást, amit a megfeszülő tündérkötés „horga " okozott. A lány visszatért a rácsokhoz. Szép arcán elmaszatolta a könnyeket. - Ez neked szabadság, pupák?

- Erről megfeledkeztem - vallotta be Farkas. - Akkor most el kellene menned, hogy megkeresd a bájostoromat.

- Az nincs messze - legyintett szipogva Tanarilla. - Zuhanás közben láttam, hogy alattunk fúrták ki a börtönőrök irodáját. Az elektrontálka és a fegyvered ott hever az asztalon.

- El tudod... ? - kiáltott Farkas, de azután rájött, hogy nem is ez a legfontosabb kérdés, ezért nyomban helyesbített: - El akarod hozni nekem?

Tanarilla válasz nélkül tűnt el az ablakkeretből. A sámánfi és Toportyán ismét szorongó pillantást váltott egymással. Többre nem is maradt idejük, mivel a tündérlány újra felbukkant.

- Nesze! - mondta utálkozva, s a rácson át bedobta a bűbájostort. Farkas, amint a kezében érezte varázsfegyverét, már biztos volt benne, hogy sikerül megszökniük.

- Röppenj kicsit távolabb! - figyelmeztette a tündérlányt, aki nehézkesen engedelmeskedett, mivel közben az elektron tálkát is tartania kellett. A sámánfi néhány pillanatra lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, majd megsuhintotta bűbájostorát.

- Töpörödj! - kiáltotta a varázsigét. A bűbáj fénylő sugara eltalálta, és körbefolyta az ablak rácsait. A rudak megrázkódtak, majd hirtelen fogpiszkáló méretűre zsugorodtak, s halkan csilingelve lehullottak a cella keményfa padlójára.

- Most aztán tünés! - kiáltott Farkas, majd rákuporodott Toportyán hátára. A levegőbe szökkenő segítő állat és gazdája alig fért ki a rácsát vesztett ablakon. A sámánfi érezte, hogy a hátáról lenyúzódik a dzseki, sőt, bőrének egy része is, de végül a gyökérgyötrők kivájt városa fölött lebegtek.

- Akkor most merre? - érdeklődött Tanarilla, szemközt lebegve a sámánfival. Farkas bizonytalanul körbefordult. Alant a gyökérgyötrők városának fényei sziporkáztak, amerre csak a szem ellátott. Két hegyméretű gyökér találkozott a szintnek ezen a részén, s belső oldalukat telis-tele lyuggatták a szekercék. A fiú tekintete tétován kereste a helyes irányt, majd a Tanarilla kezében lévő elektrontálra tévedt.

- Élet anyó azt mondta, az edénybe gyűjtött harmat majd megmutatja, hogyan révülhetünk tovább a Törzsszintre - emlékezett Farkas. - A törpék bizonyosan birtokolják a tündérösvény kulcsát.

- Megmondanád, honnan facsarjak most neked harmatot, hapsikám? - replikázott magából kikelve Tanarilla. - Azt mondom, húzzuk el a tündércsíkot, mielőtt...

Mondandóját azonban különös fütyülés, majd közeledő zúgás szakította félbe. Mielőtt Farkas körülnézhetett volna, hogy rátaláljon a zaj forrására, egy strandlabda méretű sárgolyó süvített el mellettük, épp csak telibe nem találva a tündérlányt. Toportyán előre lendült, olyan hévvel, hogy a sámánfi majdnem lebucskázott a hátáról. Újabb füttyök és fogat vacogtató zúgás következett.

- Lőnek ránk! - sikította Tanarilla, és szabad kezével a város felé mutatott.

Odalenn a gyökérgyötrő törpék városa nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett. Áfába vájt házakból ezernyi fekete alak tódult elő, s gyűlölködő tekintetüket mind az ég felé fordították. Miközben Toportyán szédítő sebességgel repült, Farkas lepillantott, s látta, hogy a város meghatározott pontjain különös faszerkezeteket mozgatnak a törpék. Az éberek középkori ostromgépeihez hasonlítottak, melyekkel sziklatömböket, később pedig görögtüzet lődöztek a várfalak védőire. A gyökérgyötrők szintén fegyverként használták az óriás hajítógépeket, csak épp úgy tűnt, hogy sokkal pontosabban tüzelnek velük.

- Felfelé! - ordította túl Farkas az immár egyfolytában füttyentő-zúgó sárlövedékek hangját. - Maradj a közelünkben, Tanarilla!

A lány azonban halálra rémült, s bár nem engedte el az elektrontálat, bénultan, tökéletes célpontot nyújtva lebegett egyhelyben. A sámánfi elfojtott egy szittya káromkodást, majd megmarkolta Toportyán nyakán a bundát, és éles fordulóba vitte a segítő állatot. Miközben igyekezett elérni a tündérlányt, jobb kezében suhogtatott bűbájostorából tűzgolyókkal árasztotta el a legközelebbi sárlöveget.

Farkas soha nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy hány percig cikázott a gyökérgyötrők lövedékei között. Számára több órának tűnt, de annyi bizonyos, hogy sikerült elérnie Tanáridat. Elengedte Toportyán nyakát, röptében megragadta a tündérlány derekát, majd a segítő szellemre bízta, hogy merre menekítiőket. A hatalmas ordas dühödt morgással rácsapott a törpékre, akiknek gyermekei és asszonyai jajveszékelve futottak szerte, ledöntve lábukról a haragosan öklüket rázó férfiakat. Ezután meredek száguldással a gyökéivölgy legtetejére szállt, s eltűnt mögötte.

- Szép volt, öregem! - lihegte Farkas, mikor talajt értek. Toportyán barna szemében öröm csillant, de nem feledkezett meg róla, hogy még nincsenek biztonságban. Szembefordult a gyökérhátsággal, ami mögött most több ezer dühöngő törpe indult el, hogy üldözőbe vegye a szökevényeket.

- Tanarilla, kedvesem, szedd össze magad! - szólt Farkas a lányhoz, aki a rémülettől félig elalélt. Most azonban váratlan élénkséggel ugrott talpra a sámánfi tenyerén, és hatalmasra kerekedett szemmel kérdezte:

- Hogyan szólítottál?

Farkas értetlenül bámult a lányra, majd bosszúsan megrázta a fejét.

- Ez most nem fontos - kiáltotta. - Harmatra van szükségünk. Gyorsan!

A tündérlány már nyitotta a száját, hogy tovább faggassa a sámánfit, ekkor azonban velőtrázó üvöltés harsant a város irányából. A gyökérgyötrők alaposan kiképzett, jól szervezett harcos favágói elindultak, hogy becserkésszék a három szökött rabot. Talán ez a rettentő hang győzte meg Tanarillát arról, hogy nem szabad tovább késlekednie. A magasba röppent, aranyszőke haja ide-oda csapkodott, amint tekintetével harmatszüretre alkalmas helyet keresett. A következő szemvillanásban oly hirtelen tűnt el, mintha ott se lett volna.

Farkas csillapítón megveregette Toportyán remegő oldalát. Az állatszellem hangosan vicsorgott a gyökérhegy tetejének irányába, mely mögül a törpeváros fényei sziporkáztak. A sámánfi is csak nehezen állta meg, hogy félelmében ne csikorgassa a fogát. Ha Forgácsoló Fejszés Magó beériőket, az egész klán gyűlölete rájuk zúdul.

- Megvan! - gyöngyöző hang ért el a két rejtezőhöz. Farkas felnézett, s megpillantotta a szédítő suhanással közeledő tündérlányt. Tanarilla a sámánfi elé ereszkedett, és két kezében óvatosan egyensúlyozta a színig töltött elektrontálkát.

- Lássuk csak, mit kell ilyenkor tenni - morogta magának homlokát ráncolva Farkas. A bűbájostor bőrszíjával könnyedén megérintette az edény oldalát, mire a harmat magától kavarogni kezdett benne. A kristálytiszta folyadék csupán az éberek szemének tűnt közönséges víznek. A révülőtanonc azonban látta a hajnali napsugarak csillámait, melyek most lassan alakot öltöttek.

- Ez meg mi a széllel bélelt bükk-makk? - hőkölt hátra Farkas, mikor a tálban megjelent egy felismerhetetlen formájú, rozsdás és csorba tárgy képe. - Tanarilla, láttál te valaha ilyen vacakot?

A lány is bele lesett az edénybe, majd határozottan kijelentette:

- Természetesen. A törpe klánvezérek sírboltjában tartják, balról a harmadik csontváz szorította magához.

Farkas elismerően füttyentett. A gyökérhátság felől ekkor vérfagyasztó csatakiáltás hangzott, s a háttérből derengő fáklyafényben feltűntek az első, szekercéket lengető törpeharcosok.

-_őLevegőbei - kiáltotta a sámánfi, s miután a földre löttyintette a harmatot, felpattant Toportyán hátára. A segít szellem ég felé döfte nedves orrát, s velőtrázó vonyítást hallatva ismét a város fölé emelkedett. A sárlövegek késlekedés nélkül tüzet nyitottak, s mivel a törpék korábbi döbbenete már elmúlt, sokkal pontosabban céloztak. Tanarilla szállt elől, ügyesen cikázott a süvítő tömbök között. Mikor elég közel kerültek egy-egy csúzlihoz, mindkét karcsú karját feléjük tartotta, s ujjai hegyéből méregzöld labdacsokat lőtt ki, éles hangú sikkantással kísérve azokat. A fénygolyók legtöbbje eltalálta valamelyik törpe lövegkezelőt, akifájdalmas hörrentéssel, kimeredő szemmel vágódott hanyatt.

- Hatásos fegyver a tündérlövés - jegyezte meg Farkas, aki maga is tűzgömbökkel bombázta a gyökérgyötrőket, bár a bűbájostor nyele már égette a tenyerét.

A hegyre hágó sereg most dühödten sarkon fordult, s felfelé nyújtogatva nyakát, követte az égen menekülőket. Mikor Forgácsoló Fejszés Magó ráébredt, hogy a szökevények vissza akarnak térni a klánvezérek sírkamráihoz, haragja eszeveszett örjöngésbe fordult. A segítő szellemen szálló sámánfi, meg az a csillanó szárnyú tündérvakarcs azonban sokkal sebesebb volt, mint bármelyik tömzsi törpe.

Magó haragja elsősorban azért izzott még hevesebben, mertő már tudta, amit Farkas csak néhány perccel később vett észre: a gyökérgyötrők nyitva hagyták a sírokat lezáró sziklabarlang bejáratát. Tanarilla tétovázás nélkül beröppent a sötét nyíláson. Mire Toportyán is talajt ért, és Farkassal együtt lerohant a szépen faragott lépcsőkön, a tündérlány kezében már ott barnállott a harmatban látott tárgy.

- Mi lehet ez? - nézegette a sámánfi a rozsdafoltos, girbegurba, dt épp a markába illő holmit.

- Sejtelmem sincs, de az biztos, hogy éppen oda illik - Tanarilla a sírkamra lezárt végére mutatott. Érkezésükkor Farkasnak nem maradt ideje, hogy alaposabban körülnézzen. Éppen elég megrázkódtatás volt, hogy először holtak közé toppant, majd eleven törpék akarták ízekre szedni.

Ő rlángot bájolt a levegőbe, és a sziklafalon három tucat mélyedést pillantott meg a láng fényében. Mindnek más formája volt, s némelyiket fel is lehetett ismerni. Akadt közöttük szarvas, menyét, bagoly, füles karszék és éjjeliedény alakú véset. Meg egy olyan, amelyikbe éppen beleillett a sámánfi kezében szorongatott tárgy.

A gyökérgyötrők első csapata ekkor érte el a faragott völgyet, ami városuk legmélyebb részén a sírboltot rejtette. Ordításuk megremegtette a talajt, még a plafonról függő pókhálók is finoman libbentek néhányat. Farkas ekkor a vésetbe illesztette a rozsdamarta tárgyat...

VII. A háromszázkettes lakhandi

A Csipetke utcában sorakozó öreg bérházak ablakszemei sorra lecsukódtak, mikor gazdáik nyugovóra tértek. Néhol még kéken vibrált a televíziók kísérteties fénye, a barna és szürke falak az éjszakai műsorok hangjait visszhangozták, de járókelő már nem tűnt fel sehonnan. A karcsú ostorlámpák álmatagon, csendesen búgták magányos dalukat, s elmókáztak a sapkájuk körülődöngő lepkékkel, bogarakkal.

Nemcsók Kázmér halkan fütyörészve vágott át a boltíves kapubejárón. Bal kezében szeméttel dugig telt, piros vödröt lóbált. A vékonydongájú férfi igen jó hangulatnak örvendett. Nem csoda, hiszen az imént sikerült megrendelnie a tv-shop kivételesen előnyös ajánlatát, a Hiperpingvin húszezres műanyag pohárkészletet, ami konnektorba dugva egyetlen perc alatt nyalható jégtömbbé fagyasztott bármilyen italt. Lujzával rettenetes izgalmakat álltak ki, hogy sikerül-e időben tárcsázniuk, mivel a túlfűtött lelkesedéssel hadonászó bemondó azt állította, hogy a Hiperpingvinből már csupán egyetlen darab maradt raktáron.

- A fürge ujjacskáim - motyogta elégedetten Nemcsók úr, s a dróthálós lámpák halovány fényében már-már megcsókolta saját kezét. - Hiába, a sok éves gyakorlat teszi a tárcsázómestert!

Miután így megdicsérte önmagát, Kázmér a kapualjban sorakozó komor kukák egyikéhez lépett, és felemelte a fedelét. Sajnos azonban a ház lakói már teletömték a szeméttárolót, így kénytelen volt még kétszer megismételni a kényes műveletet. A harmadik kukában végre akadt annyi hely, hogy elhelyezhesse benne a Nemcsók házaspár háztartási maradékát. Kázmér utálkozó fintorral megdöntötte a piros vödröt, sőt, tenyerével párszor még az alját is megpaskolta.

Éppen indult volna vissza, mikor hangokat hallott az utca irányából. Előbb azt hitte, csupán a kóbor macskák viharos szerelmi életének egyik epizódja ütötte meg a fülét. A fájdalmas, vékony hangú nyüszítés azonban valahogy másként zengett. Nemcsók úrban fellobbant a kíváncsiság, hát óvatosan a betonpadlóra tette a piros vödröt, s lábujjhegyen (elefántot mintázó szőrpapucsot viselt) a hatalmas kapuhoz osont. Mindkét kezét a rézkilincsre támasztotta, és csendesen kinyitotta a kaput. Az eresztékek halk nyikorgása az éjszaka csendjében idegesítő siránkozásnak tűnt, de Kázmér a résen át végre kileshetett az utcára.

A járda mellett a bolond RétiBotlik család autója állt. A meggypiros kocsi mozdulatlanul parkolt az egyik ostorlámpa fénykörének közepén, kitűnő megvilágításban. Senki nem ült benne, a furcsa, vékony hang mégis az autó irányából jött.

Kázmér nekifeszült a súlyos kapunak, s még nagyobbra nyitotta a rést. Gyomra bizsergett az izgalomtól, bár maga sem tudta, miért. Egyre tisztábban hallotta a különös hangot, s most már felismerte, hogy embertől származik, mivel zaklatott, kusza szavakból állt.

- Nem hagyhatsz cserben! ... Hallasz engem? ... Tudom, hogy szerettél volna örökre visszavonulni, de ez most...

Nemcsók Kázmér homlokán a meglepetéstől összekaramboloztak a szemöldökei. Hegyes orrát a kapu résébe tuszkolta, s még kijjebb hajolt. Ekkor megláthatta végre, hogy valaki a piros autó motorháza fölé görbed, sőt, szinte már rajta hasal.

- Szükségem van rád a döntő pillanatban! ... Ott légy, mikor máshol nem lehetsz, különben...

A meggypiros autó mellett foszladozó kabátban, széttaposott bakancsban egy ősz hajú csavargó állt. Nemcsók úr érezte, hogy a hajléktalanok iránt tápláltősi gyűlölete luftballonként dagadozik benne. Ez a nyavalyás ingyenélő, szeméttúró szakadék! - vicsorogta magában. - Hát nem elég az neki, hogy kifosztja a szemeteseinket? Még autólopásra is vetemedik!

- Ha késlekedsz, nekem végem! ... Kérlek tehát, ne rejtezz tovább, mutasd meg, ki vagy valójában sustorogta a motorházra hajolva az öregember. Ekkor egymás után háromszor felvillantak Rúzspiros elakadásjelzői.

Nemcsók Kázmér biztosra vette, hogy a csavargónak sikerült kikapcsolnia az autó riasztóját. Mindjárt beül a volán mögé, összecsomózza a vezetékeket, ahogy azt a filmekben szokták, és azután röhögve száguldozik a városban, amíg el nem üt valaldt.

- Takarodsz innen azonnal, te piszkos, mocskos, vakarcsos huligán! - Nemcsók úr maga is döbbenten tapasztalta, hogy feltárta a kaput, s rikácsolva kirontott az utcára. - Az autótolvaj mindenségedet, te kukabúvár! Adok én neked a tisztességes polgárok vagyonát...

Az ősz öregember Kázmérra villantotta tekintetét, akinek rémületében elakadt a szava, bár pontosan nem tudta, mitől ijedt meg. Azután a vénember kapta magát, s futásnak eredt. Bakancsai fémesen koppantak a Csipetke utca bérházainak csendjében. A gyorsan távolodó hangokat aztán elnyelte a park csendje.

Nemcsók Kázmér elégedetten állt Rúzspiros mellett, két öklét büszkén a csípejére támasztotta. Mulatságos látványt nyújtott csíkos selyempizsamájában, elefántos szőrpapucsában, amint harcias szusszantásokkal nézett az elkergetett ellenség után.

- Nem lesz semmi baj! - morogta, majd tenyerével megveregetve a piros autó tetejét. Mozdulata közben tekintete rátévedt a karórájára, s erről eszébe jutott valami egészen más: - Hohó, mindjárt kezdődik a Juanita Dolores Vakarena ezerhuszonharmadik és ezerhuszonnegyedik részének ismétlése!

Ezzel a hős Nemcsók úr visszalépett a kapualjba, felkapta a piros vödröt és vidáman dudorászva átvágott a macskaköves udvaron. Már alig várta, hogy polgárőri merészségéről beszámoljon édes, pici nejének, Lujzának.

*

- Valahol itt kell lennie! - röpködött körbe-körbe Tanarilla, méghozzá olyan sebességgel, hogy Farkas attól tartott, beleszédül. -Érzem a szárnytövem bizsergésébó'l, hogy egészen közel járunk hozzá!

A sámánfi fáradtan lerogyott a legközelebbi málnabokor tövébe, és hagyta, hogy Toportyán az ölébe fektesse nehéz fejét. Mindhárman halálosan fáradtak voltak, hiszen immár hatodik órája bolyongtak a gyönyörű erdőben, s nem találkoztak senkivel. Miután sikerült megszökniük Forgácsoló Fejszés Magó dühöngő törpeserege elől, egy tündérdomb mélyén találták magukat. A fűvel benőtt halom belseje üreges volt; valaha ügyes kezek rakosgatták egymásra a gondosan csiszolt kőtömböket, hogy felépítsék. Farkas ámulva simogatta azősi mesterek tökéletes munkáját, de képtelen volt rájönni, mire jó ez a föld alatti helyiség.

- A tündérhalmok varázserejű építmények - magyarázta Tanarilla. - Az éberek világában is rengeteg akad belőlük, főleg Írországban, Angliában, de máshol is. Egyesek úgy vélik, régi temetkezési helyek, mások viszont állítják, hogy mágikus szertartásokat színhelyei voltak.

- Ha a rokonaid építettékőket, akkor neked tudnod kell, hogy valójában mire szolgálnak - vélte Farkas.

- Sokkal nehezebbet kérdezel, mint azt álmodni mernéd - vonta meg gömbölyű vállát a lány. - A tündérhalmok olyan régiek, hogy a róluk szóló feljegyzések közül már azok is elporladtak, amelyeket kőbe véstek. Annyi bizonyos, hogy régóta kizárólag közlekedésre használjukŐket. A tündérösvények csomópontjain sírkamrák, odvasfák, barlangok, vagy ilyen tündérhalmok állnak, mint ez. A révülők egyiknek a helyét sem ismerik, s ha véletlenül rábukkannak némelyikre, képtelenek használni. Erezd magad megtisztelve.

- Kimerültnek és éhesnek érzem magam - közölte ingerülten Farkas. Ezek után mindhárman kimásztak a tündérhalom felszínre vezető alagútján át...

...és hosszú órákon át keresték a tovább vezető utat.

- Valójában mit érzel? - kiáltott Farkas az izgatottan röpködő Tanarilla felé. - Csodálatos ez az erdő, mesés napfény sziporkázik a zöld lombok között, meg amit akarsz. Csak éppen azt nem tudom, mi dolgunk van erre.

- A Törzsszintre jutottunk - felelt kapkodva a tündérlány, miközben fától-fáig szállt, s mindegyiknek megérintette a törzsét. - A törpéknél talált ereklye, olyan kulcs, ami a tündérösvény egyik legfontosabb állomáshelyére nyit kaput. Valahol itt kell lennie a Csillanó Csermely bejáratának.

- Vagyis egy patakot keresünk? - csattant Farkas hangja, s közben fáradtságtól égő' szemét dörzsölgette. Legalább három mellett eljöttünk az utóbbi órákban.

- A Csillanó Csermely nem patak - legyintett Tanarilla, és újabb tölgyeket simított végig apró tenyerével.

- Meg vagyok lepve - gúnyolódott a sámánfi. - A sírhely valójában világok közötti átjáró, a tündérhalom sem temetkezési hely és a rozsdás fémdarabról kiderül, hogy az ösvényetekhez vezető kulcs. Mondd, nem érzed úgy néha, hogy a te néped lejellemzőbb tulajdonsága a hazudozás?

Tanarilla haragtól szikrázó tekintettel fordult a sámánfi felé, s talán válaszolt volna a rágalomra, de ekkor az egyik tölgy hangosan megreccsent. Farkas és Toportyán szinte egyszerre ugrott talpra. A segítő állat hátán felborzolódott a szőr, a sámánfi kezében szikrákat hányt a bűbájostor.

A széles derekú fa oldalán éktelenkedő, sötét odú mintha megnőtt volna. Majd hirtelen egy lenszőke fej, s a hozzá tartozó test kétségbeesetten kalimpáló két karja és lába jelent meg. Farkas ámulva nézte, amint a fiatal legény szép ívben kirepül a tölgy belsejéből. Mögötte jóképű, bár igen dühös arcú férfi rázta az öklét.

- Ne merj még egyszer belépni a fogadómba, ha nincs nálad egyetlen peták se! - bömbölte a foltos kötényt viselő ember, s vaskos ajkai közül kövér nyálcseppek fröccsentek szerte. - Éhenkórász ébernémberek fattya!

Ezzel a rettenetes szitokszóval aztán vissza is húzódott az odúba, ügyet sem vetve a döbbenten bámuló Tanarillára és Farkasra. A tölgy törzse halk ropogással helyezkedett iménti, kényelmes állapotába, s már semmiben sem különbözött az erdő többi, lombkoronás lakójától.

A lenszőke legény a fűben hevert, s hangosan lihegett. Nem emelte fel a fejét, sőt, ráhajtotta a karjára és egy idő után már mindenki hallhatta, hogy sír. Farkas lerázta bűbájostoráról a fölöslegessé vált szikrákat, majd kérdőn Tanarillára nézett. Nem attól lepődött meg, hogy a fa belsejéből kidobtak egy srácot, inkább az késztette csodálkozásra, hogy a fiú éber ruhát viselt: farmerja a térdén kivagdosva, rojtozva, pólóján pedig angol felirat virított.

Toportyán merészkedett elsőnek a sírdogáló legényhez. Fekete orrával finoman megbökdöste a fiú hátát, majd beleszuszogott a fülébe. A fiú nagyot kiáltva felugrott, s rémülten bámulta a hatalmas termetű farkast.

- Nyugodj meg, kölyök! - kiáltott rá a sámánfi, s hátrébb húzta Toportyánt, aki méltatlankodva elfordult. - Senki nem akar bántani. Töröld meg az orrod, és mesélj, miért dobtak ki a... izé... áfából.

Habár a legény eleinte valóban rémült volt, de később elárulta a nevét, s azt is, hogy miként került a Törzsszintre.

- A Valóságban nevelkedtem, ahogy mondják, hároméves korom óta. Az éber szüleim, akik a Pilis egyik barlangjánál találtak rám, örökbefogadtak és a Magonc Ferenc nevet adták.

- Magonc... Ferenc? - fintorgott Farkas. - Szegény öregem. A lenszőke srác zavartan elmosolyodott, majd folytatta beszámolóját.

- Anya és apa nagyon rendes emberek, de a furcsaságaimmal nem tudtak mit kezdeni. Alig múltam négyéves, mikor kiderült, hogy haragomban bárkit el tudok kábítani. Csupán ki kellett nyújtanom a jobb kezemet így, és erősen akarnom, hogy...

- ]ó, jó, elhisszük! - a sámánfi gyorsan lenyomta a srác karját, mert valahogy nem örült az éppen rá bökő mutatóujjnak.

- Csak nemrég tudtam meg, hogy ezt a képességet úgy hívják...

- Tündérlövés - sóhajtotta a közeli bokrok egyikének ingó ágáról Tanarilla. Farkasnak már korábban feltűnt, hogy a lányka olyan áhítatos szemekkel mered a fiúra, mintha fel akarná falni a tekintetével. Sem ezt, sem azt az égető háborgást nem értette, amit ennek láttán érzett.

- Igen, tündérlövés - mosolygott rá a fiú Tanarillára, aki ettől hangosan csuklott egyet meghatottságában. Ráadásul egészen kicsi korom óta láttam olyan lényeket, amiket mások nem. Olykor az egész testemet izgatott bizsergés árasztotta el, és felderengett előttem az éberekhez szegődött segítő allatok szelleme. Sőt! Ezt már biztosan nem hiszitek el, de néha seprűn repülő nőket és férfiakat pillantottam meg.

- Elhisszük - biccentett Farkas. - Révülőket láttál, nem vitás. Ritka képesség, ha valaki nem tanulja. Én sámánnak születtem, de sokáig fogalmam sem volt róla, ezért a bűbájos erőm is szendergett.

- Ő nem révülő! - sikkantotta felháborodva Tanarilla, s haragjában majdnem lebucskázott a gallyról, amin ült. - Hogy merészelsz egy tiszta vérű tündefit holmi vajákosokhoz hasonlítani?

Farkas csodálkozva látta, hogy az apró lány egészen kipirult mérgében. Mielőtt azonban bármit válaszolhatott volna neki, a srác folytatta beszámolóját, s az sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a veszekedés.

- Gondolhatjátok, mennyire megriadtam érthetetlen képességeimtől. Tízéves korom körül aztán láttam egy álmot, amiben egy ehhez hasonló erdőben jártam. Áfák, bokrok és állatok mind szóltak hozzám, a nevemet mondogatták, mintha azt akarnák, hogy soha többé ne tudjam kitörölni azt az emlékezetemből.

- A tündenevedet! - lehelte révetegen Tanarilla. Ahogy a fiúra nézett, attól Farkasnak mélységes szomorúság szúrt a szívébe.

- Úgy neveztek: Tündefi Írnek - folytatta a srác, kissé zavartan a lányka rajongó sóhajától. - Minderről nem szóltam az éber szüleimnek, akik már rég elmondták nekem, hogy valójában nem a vér szerinti rokonaim. Féltem, hogy orvoshoz visznek, vizsgálgatni kezdenek, hátha... Tudjátok! Hátha megzápult az agyam.

- Amilyen korlátoltak az éberek, mikor bűbájról esik szó, nem is lehetett volna ezen csodálkozni - csicseregte Tanarilla. - A kristály egekre mondom: szívrepesztően bölcs vagy!

- Mármint én? - csodálkozott Írnek. - Szó sincs róla. Amint már említettem, rettenetesen féltem. Aztán, úgy három holdtöltével ezelőtt, tényleg bekattantam. Egyik reggel arra ébredtem, hogy azonnal a Pilisbe kell utaznom. Soha nem jártam a barlangnál, ahol a nevelőszüleim rám találtak, de valahogy biztos voltam benne, hogy meglelem.

- Három hónapja? - kapta fel a fejét Tanarilla, akinek folytonos közbeszólásai már nagyon idegesítették Farkast. - Akkoriban nyíltak meg a tündérösvények a Valóságra. Évszázadok óta nem használhattukőket, s egyszerre szabad lett az út az éberek közé. Micsoda boldogság volt ez a Világfán rekedt rokonaimnak.

- S nagy örömködéstekben azóta is át-átruccantok egy kis kegyetlenkedésre, igaz? - jegyezte meg szigorúan a sámánfi. - Olyan fórtelmek zúdultak a mit sem sejtő éberekre, mint a szívgyötrő tündérdémonok, akik képesek puszta csínytevésből bárkinek infarktust okozni.

- Ne szívd már fel magad, hapsikám! - pirított rá az egyre indulatosabban vádaskodó Farkasra Tanarilla. Illangó tündérkirálynő biztosan nyakon csípiőket, ha értesül a történtekről. A rokonaim egyáltalán nem vérszomjasak. Na jó, a Gyökérszinti tündék némelyike az, de a Törzsszint, s főleg a Lombszint nemes családjai egészen mások.

- Ezt örömmel hallom, mert semmi kedvem gonosz népséghez tartozni - szólt Írnek csendesen. - Nemrég ugyanis megtudtam, hogy magam is tündér vagyok. Miután rábukkantam a barlangra, bemerészkedtem a járataiba, és valahogy ide kerültem. Talán ez a medál segített, amit az éber szüleim a nyakamban találtak.

Írnek benyúlt a pólójába, és előhalászott egy vékony aranyláncon függő, apró holmit. Tanarilla nyomban közelebb röppent, és Farkas sem állta meg, hogy rá ne pillantson. Az apró medált csillanó kristályból faragták, s egy kecses tündefit ábrázolt, pilleszárnyakkal.

- Oh, illanó léptű Titánia, nem lehet igaz! - sikkantott a lányka. - Ez a Lombszint legnemesebb tündecsaládjainak jelképe. Te királyi vérből származol, Írnek!

- Egyáltalán nem biztos - rázta lenszőke fürtjeit a srác szerény mosollyal. - Akárhogy került hozzám a medál, segített átjutnom ide. Napokig bolyongtam az erdőben, gyümölcsön és patakvízen éltem, aztán összeakadtam egy fura fickóval. Táltosökrök által vontatott szekérrel járta az Alomvilágot, ami annyi irománnyal, könyvvel és fóliánssal volt megpakolva, amennyit én elképzelni se tudnék, nemhogy elolvasni. Szóval nagyon tudós embernek látszott. Azt mondta, hogyő a regösök tudományánakőrizője, és a neve Tekercses Ajtony.

- Közönséges révülő! - fintorgott megvetően Tanarilla.

- Ne bántsd, hozzám nagyon rendes volt - figyelmeztette Írnek, s kissé arrébb csusszant a fiivön, mert az elragadtatott tündérlány már-már ráült a vállára. Farkas bosszúsan ingatta a fejét, majd tovább hallgatta a tündefi történetét: - Ajtonnyal átbeszélgettük az éjszakát, s ö mindent elmondott az aprónépről, amit csak tudott. Végül a kezembe nyomott egy kéregtekercsdarabot, amin állítólag a Csillanó Csermely fogadó címe állt. Bár maga Ajtony sem hitte, hogy létezik ez a mesés hely, ahol állítólag be lehet lépni Csallókapu falvába. Oda igyekszem, mivel szeretnék visszajutni a Valóságba, hogy értesítsem éber szüleimet. Már biztosan riasztották a rendőrséget, a barlangászokat, s talán még a katonaságot is.

- Mit törődsz velük? - sikkantotta érzéketlenül Tanarilla. - Te nemes tündér vagy, akinek még csak szóba sem kellene állnia az éberekkel.

A két fiú összenézett, s ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy értsék egymást.

- Remélem, az én valódi szüleim nem lesznek ilyen nagyképűek - súgta Írnek, de Tanarilla így is meghallotta a szavait. Paprikavörösen visszalibbent a bokorhoz, lezöttyent a gallyra, s egy ideig meg se nyikkant. így legalább alkalmat adott a két fiúnak, hogy megbeszéljék a további terveket.

- Mindketten a Valóságba akarunk jutni, de ehhez át kell vergődnünk a Csillanó Csermelyen és bejutni Csallókapu falvára - mondta Farkas.

- Ez nem fog menni - csóválta a fejét Írnek. - Laborc, a vendéglő tulajdonosa eleinte nagyon barátságos volt hozzám. Még italt is hozott, de elfelejtette megemlíteni, hogy fizetséget vár érte. Persze nem volt nálam pénz, aminek következményét már láthattátok.

- Ha átkokkal kell teleszórnom a kocsmáját, akkor is átverekszem magam rajta - fogadkozott Farkas. Toportyán helyeslő mordulással bátorította. - De szerintem a mi kedves barátnőnk tudna segíteni, hogy békésebb megoldást találjunk.

- Tudna, ha akarna - közölte megjátszott nemtörődömséggel Tanarilla. - Mióta vérig sértettek, valahogy nincs kedvem a szolgálatotokra állni.

A két fiú hosszú percekig tartó udvarlására volt szükség, hogy kiderüljön végre: a tündérlány képes magához rendelni a családi kasszából néhány aranytallért.

- Állandó hitelbűbájt kaptam a papától a tizedik szülinapomon - büszkélkedett Tanarilla, akinek fülében még mindig ott csengtek a srácok iménti szép szavai. - Ezzel megbékíthetitek Laborcot, de hogy utána mihez fogtok, azt már nem tudom.

- Természetesen meglátogatjuk Csallókapu falvát - mondta határozottan Farkas. - Ott pedig kilessük, hogyan jutnak át a tündérek a Valóságba és követjükőket.

A terv nem hangzott túlságosan veszélyesnek, sem bonyolultnak. Tanarilla mégis kétkedve billentette oldalra aranyfürtű fejét, s gyönyörű arcán aggodalom felhője suhant át. Ebből azonban a két bizakodó fiú semmit sem vett észre.

*

- Higgye el, asszonyom, sok öröme lesz a fecsegő futrinkában - mosolygott rá Réti Boglárica az idős hölgyre. Az magához ölelte a selyempapírba csomagolt cserepet, melynek mélyéről halk, egércincogásra hasonlító hangocska szólalt meg:

- Mami, locsolj meg, mamikám!

Azősz hajú, kissé görnyedthátú hölgy, vidám mosollyal a selyempapír redői közé dugta az orrát.

- Nyughass, te cserfes! - mondta. - Otthon majd az ablakba állítalak, és inni is kapsz.

A Csomorika és Belindek Fűáruda ajtó fölé szerelt csengettyűje vidáman búcsúztatta a nénit. Boglárka mélyet sóhajtott, majd felnyalábolta a suttogó surmót, zengő zuzmót és Rikácskát, a véletlenül elbájolt kaktuszt,, hogy visszavigyeőket a raktárba.

- Gyertek, gyönyörűségeim - mondta közben. - Látjátok, így megy ez, ha az ember magányossá válik öregkorára. Olyankor jön el a ti időtők, hogy megszépítsétek a nénikék és bácsikák napjait.

- Ha már az alacsony nyugdíj úgyis sírásra görbíti a szájukat! - zengte kórusban a három cserepes, mint akik már unalomig hallották ismételni ezt a szöveget.

- Ne pimaszkodjatok, hé, különben... - Boglárka már a raktárban járt, ahol a plafonig érő, toronymagas polcokat fényesen beragyogta az üvegtetőn át sugárzó napfény. Bogi hirtelen megtorpant, s gyanakodva nézett körül. A terem legalább harminc lépés hosszan nyúlt el, s a túlsó végét csupasz, vöröstéglás fal zárta le. A polcok négy sorban, egymással szemben álltak, telis-tele a legkülönbözőbb virágokkal és növényekkel. Nem mindegyik volt olyan szószátyár, mint Rikácska, de alig akadt közöttük néhány bűbájtalan.

Réti Boglárka összevont szemöldökkel indult el a polcok között. Halk sustorgás, máshonnan sercenő hangok, vagy a nyújtózkodó hunyorka szárának jóleső ropogása hallatszott. Ezek azonban mind ismert, megszokott zajok voltak. A füvek barátja imént, mikor a raktár súlyos ajtaját kitárta, valami mást vett észre. Árny surrant át hátul, a vöröstéglás falon, ebben egészen biztos volt. Mivel azonban a futóbabok tegnap óta a Varázsnövények Európa Bajnokságán vettek részt Zürichben, ígyők nem lehettek a mocorgók.

- Van ott valaki? - kiáltotta Bogi, s közben óvatosan a legközelebbi polcra helyezte a három cserepet. A surmó és Rikácska természetesen meg akarták egymással beszélni a váratlan eseményeket, no meg azt, hogy már megint miért nemőket választotta a vásárló hölgy, gazdájuk azonban rájuk pisszegett.

Mikor Boglárka elindult a polcok között, a szeme sarkából ismét surranó árnyat vélt felfedezni. Oda kapta a tekintetét, de a levélrengeteg között akár a nyitva felejtett raktárajtón beszökő szellő is kelthetett kavarodást.

- Azt hiszem, kezd üldözési mániám lenni - csóválta meg a fejét az asszony, majd sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.

A raktárajtó döngve becsapódott. Boglárka érezte, hogy minden porcikáját átjárja a jeges rémület, de körötte mindenhol szeretett barátai ültek a cserepeikben, hát nem hagyhatta el magát.

- Azonnal mutatkozzon meg, aki hívatlanul merészelt a raktáramba lopakodni! - kiáltott, bár maga sem volt elégedett a saját hangjával, ami bizony megremegett a félelemtől.

- Ahogyan páráncsójjá á náccságos ásszonypájtás! - rikkantotta egy bántóan éles hang Bogi mögött. A nő megfordult, s kezében már egy rövid nyelű virággereblyét lóbált, amiről halk puffanással földdarabok hullottak a cementpadlóra.

A polcok folyosójának végénél langaléta alakot világított meg a napfény. A hasogatóan éles hangú fickó úgy ingott jobbra-balra, mint aratásra érett búza a szélben. Kócos haja is a gabona sárgáját idézte, az arcában ülő két, bogárfekete szem azonban gonoszul csillogott.

- Most következik az a rész, amikor maga felkiált: „Hát ez meg mi a franc?" - csaholta egy másik, sokkal rekedtebb hang Boglárka mögött. A virágok barátja kénytelen volt oldalra fordulni, hogy mindkét látogatóját láthassa. A raktárajtó előtt alacsony, oroszlánsörényű fickó állt, komor képén vérfagyasztó vigyorral. Bogi ámulva nézte, hogy az illető kurta lábai még a pocakját sem képesek elemelni a padlótól. Amikor aztán a jövevény lila nyelve kicsapódott a szájából, hogy a virágok között röpködő legyet elkapja, az asszony már tudta, hogy igen nagy a baj.

- Nem kiáltja, hogy „Mi a franc?" - csámcsogta a rovarevő szörnyeteg, majd átkiáltott langaléta társának: Látod, Firle öcsém, már az éberek sem a régiek!

- Ahogyan ásztát én előre megmondottam neked, Püffencs brátyó - hajladozott a folyton ingó. - Hát érdemes itten fránctündérnek lenni, há már áz éber se nem tuggyá á megnevezésemet?

- Most azonnal hallani akarom, mit keresnek maguk a raktáramban? - Réti Boglárica nagyon igyekezett, hogy harciasnak és elszántnak hasson a fellépése. Az alacsony fickó, aki egyébként csíkos rabruhát viselt, rajta az „Igázó" cikornyás címerével, gunyoros vigyorral meghajolt felé.

- A nevem Püffencs, a komám pedig Firle, a franc tündérek nemzetségéből - mondta. - Részemről szökött rab volnék, amint azt az öltözékem is elárulja. Nem is oly régen még a révülők börtönében sínylődtem, de szerencsére nagy felfordulás támadt a Gyémánt Jurtánál. Az átnevelésre csíkosba öltöztetett lidérceket, ahogyan engem is, kényszermunkára hajtottak, de néhányunknak sikerült meglépnünk. S most itt vagyok, miután felkerestem régi cimborámat, Firlét, hogy megkérdezzem tőle, mi a pálya mostanság a Világfán.

- Mi á pálya! - nyerített vékonyica hasát lapogatva a langaléta, s fekete bogárszeméből még a könny is kicsordult. - Aszongyá, hogy mi pálya ván! Hatalmas egy pofa vágy te, Püffentő!

- Lazítsál, Firle! - szólt rá Püffencs szigorúan, majd ismét a megrökönyödött Bogihoz fordult. - Talán már értesült róla, hogy az Ébredés Ajtajai mind bezárultak. Szerencsére az én komám tündér, és így ismer néhány átjárót a Valóságba. Ez remek dolog, mert úgy hallom, a révülőknek most nincs idejük óvni az ébereket.

- Elég révülő maradt a Valóságban ahhoz, hogy összekócolja a fogsorotokat - fenyegetőzött a virágok karcsú nevelője. Erre azonban újra csak gúnyos kacagás volt a válasz. A két álomlény közelebb lépett a polcsorokhoz, s mintegy megbeszélt jelre kezüket az állványzatra tették.

- Sokkal többen vagyunk ám, mint képzeli, naccság! - vigyorgott rútan Püffencs. - Talán már hallhatta is a reggeli hírekben, hogy az éberek lezárták a... Hogyan is nevezikők azt a föld alatti suttyanást?

- Az á metró - sietett barátja segítségére Firle. - A kettes metrónak egy darabkáját csukátérozták be.

- Oh, persze, tudom már! - csettintett ragadós nyelvével Püffencs. - Bizony, az éberek a Kossuth tértől az Astoriáig kénytelenek voltak lezárni a híres metrójukat.

- Metró lyuk! - vihorászott a langaléta. - Ez már megin' jó beköpés vót, Püffentőkém!

Boglárka látta, hogy a lidérc arca egyetlen pillanatra elkomorul, mivel nem szerette, ha a nevét kifacsarják. Talán, ha a két álomlény összeveszne, volna némi reménye rá, hogy meglépjen előlük. Püffencs azonban fontosabbnak tartotta a Belindek és Csomorika Fűáruda felforgatását, mint hogy nyelvtani vitába keveredjen a szövetségesével.

- Tehát az éberek már nem képesek az alagútjaikat tündérmentessé tenni - folytatta a szökött fegyenc. - Szó se róla: valóban akadt néhány révülő, akik bosszantóan az utunkat állták, de hát a túlerővelők sem bírhattak. Az éberek persze azt mondták a hírekben, hogy a metrót felújítás miatt kellett lezárni, de ebből egyetlen mukk sem igaz. Az aprónép uralja a Blaha Lujza téri állomást, meg azt a három másikat is. Mi pedig elkóricáltunk, hátha találunk valami érdekeset a városban.

- És lássál csudát, találtunk - intett körbe vékony karjával Firle, a franc.

- Bizony, találtunk! - vette vissza a szót Püffencs, majd orrával a tető irányába bökött, ahol a nyitott szellőztető ablakok könnyű szellővel borzolták a növényeket. - Ez a hely szinte bűzlik a bűbájosságtól, betölti az egész környéket. Mi pedig nem nagyon kedveljük a varázserőt, különösen nem, ha az a révülőket szolgálja.

- Áztatá bűbájosságot nagyon rüheljük, szent igáz - értett egyet egész testével hajlongva Firle.

- Ezért, naccsága, amennyiben megengedi, picikét most össze-vissza törünk itt mindent - sóhajtott megjátszott szomorúsággal a lidérc. - Kérem, vegye figyelembe, hogy ez nem személyes. Magácskával semmi bajunk, de tényleg!

- Csakhogy nem engedem meg! - kiáltott Boglárka, s mivel Püffencset ítélte veszélyesebbnek, a virággereblyével a kezében felé tett egy lépést.

- Ebben az esetben sajna az engedélye nélkül végezzük el a munkát - szólt a rabruhás fegyenc. Tekintete Firle felé fordult, a képén pedig gonosz elszántság tükröződött. - Mehet, Firle öcsém?

- Ahogy ákárod, Püffögő komám!

A két álomlény megragadta az állványzatot. Boglárka rémülten nézett föl, s amit látott, attól gombóccá zsugorodott a gyomra. A toronymagas polcok lassan egymás felé billentek, a rajtuk ücsörgő, több száz cserepes pedig elindult a fenyőlapokon. A tündérfajzatok képe az erőlködéstől kivörösödött, de semmi kétséget nem hagytak felőle, hogy mindjárt sikerül ldmozdítani egyensúlyából a virágtornyokat.

Réti Boglárka megkövülten állt a két polc között. Agyában villámgyorsan kergették egymást a gondolatok, de mentő ötletre nem akadt közöttük. Az első cserepek súlyos puffanással zuhantak le, a fekete föld szétrepült, a bennük ülő virágok holtra váltan terültek el a kövön. Az egész raktárát megtöltötte az ingó polcok recsegése, az eresztétek fájdalmas sikolya, amihez Rikácska rettenetes üvöltözése szegődött társként. Boglárka kétségbeesésében Püffencs felé dobta a gereblyét, de nem találta el a lidércei.

A raktár hatalmas építményei egymás felé borultak, és néhány pillanatig halálos tetőt vontak a bűbájos növények kertészének feje fölé. A cserepek csak úgy záporoztak, némelyik lakója rettenetes sikolyt hallatott zuhanás közben. Boglárka félreugrott a butykor faládája útjából, mely iszonyú dörrenéssel ért a talajra, s a fiatal hajtások rémületükben sűrű, zöld nyálkát köpködtek szerte. A fülsiketítő csatazajon túlról hallani lehetett Firle eszelős kacagását, és Püffencs elégedett hörrentéseit.

A polcok legteteje egymáshoz ért, de nem tudtak megtámaszkodni. Az állványzat fémes nyekergessél kitartott néhány másodpercig, majd eltörött. Bogláricát vállon találta a marokvirág cserepe, a rémült növény gyerekkezet mintázó levelei belecsimpaszkodtak az asszony hajába. Miközben a nő próbálta lerázni magáról a súlyos koloncot, az összeroppanó polcokról záporozó föld, fa és cserép a földre sújtotta.

A következő pillanatban azonban hihetetlen csönd támadt. A két tündérivadék sem röhögött már. A polcok félig összerogyva megálltak a levegőben, sőt, a sikoltozó, segítségért rimánkodó virágok is pillekönnyen lebegtek Boglárka feje fölött.

- Rontás térülj, idő fordulj! - csendült egy tiszta leányhang a raktár kísérteties némaságában. Különös zaj kelt, mintha egy hatalmas hordó belsejében néhány sámán dobot kezdtek volna teljes erővel püfölni. Boglárka fektében csak a szeme sarkából mert felpillantani.

A hatalmas polcok nyikorogva-nyögve a helyükre billentek. A cementpadlón széttört cserepek és faládák sorra az égbe szökkentek, ott újra összeforrtak, magukba fogadva a földet és a növényeket. A marokvirág is elengedte az asszony haját, s halkan sikkantva korábbi helyére szállt. A butykornyál hangos cuppanással elvált mindentől, amire az előbb rátoccsant, majd újra a gazdanövényéhez suhant, ami mohón benyelte.

A hordókongású dobszó elhallgatott. Helyette Püffencs rekedt ordítása hangzott fel, amit Firle átkozódása követett. Aztán négy csengő kiáltás hangzott fel, egy-egy átok varázsigéjével:

- Darvadozz!

- Bukfencelj!

- Bűbájketrec, jelenj... Au!

A fájdalmas kiáltásra Réti Boglárka végre felemelte a fejét, sőt, talpra is szökkent. Meglepetésében azonban sem szólni, sem cselekedni nem volt képes, csupán bámulta az eseményeket. Az imént egymásra rogyó polcok most teljes épségben álltak a helyükön, rajtuk a bűbájos virágok szép hadserege teljes létszámban. A pusztításnak nyoma sem maradt, a cementpadló frissen söpörve fehérlett, mint mikor Boglárka a fecsegő cserepesekkel néhány perce belépett a helyiségbe.

A raktárban azonban mágikus csata dúlt. A kitárt ajtóban négy lány állt, kezükben szikrát hányó bűbájostor. Egyikük sem lehetett tizenöt évesnél idősebb, éber ruhát viseltek, hajuk lobogott a megidézett varázserő kavarta légörvényben. Mind azon igyekeztek, hogy elcsípjék a két tündérfajzatot. Firle azonban már felszökött a bukóablakokhoz, s vékony teste szemkápráztató fürgeséggel tűnt el odafönn. Püffencs nem bízott benne, hogy kerek pocakjával sikerül a tetőn át menekülnie, ezért neldrohant az egyik lánynak, ald fájdalmában kiáltott az imént. Komoly baja ugyan nem esett, csupán a hátát verte be az ajtófélfába, ez azonban épp elegendő volt ahhoz, hogy társai figyelme elterelődjön.

Püffencsnek így sikerült átjutnia az ismeretlen varázstudók között, s a bolton keresztül kirohant az utcára. A lányok közül ketten utána eredtek, de a szökött fegyenc már elveszett a budapesti forgalomban.

Réti Boglárka a megrázkódtatástól még kissé zavartan állt a raktár közepén. Fogalma sem volt hirtelen, mit is mondhatna. Teldntete a lányok ruháját vizsgálta, felfedezve, hogy bár valóban éber öltözéket viselnek, mindegyikük nyakában lóg egy-egy medál, ami állatot formáz: bagoly, macska és két szarvas.

- Csókolom! - szólt az egyik lány, ald éppen visszatért az utcáról. - Bocsánat, hogy kérés nélkül beavatkoztunk.

- Úgy gondoltuk, szükség lehet a segítségünkre - tette hozzá a barátnője, akivel most összenevettek. - Véletlenül tértünk be a Fűárudába.

- Hát, nem egészen. Valójában én szeretnék vásárolni néhány szál párnadugványt - mondta szerény mosollyal az, aki a macskamedált hordta a nyakában. - Mostanában ugyanis nem alszom jól, tetszik tudni.

- Aha! - nyögte ki végre Boglárka, és érezte, hogy a meglepetés béldyói kezdenek lehullani a nyelvéről. Azt hiszem, hogy köszönettel tartozom nektek. De... tulajdonképpen kik vagytok ti?

- Jaj, bocsi, olyan lököttek vagyunk - sietett a válasszal a bagolymedálos lány. - Tényleg be kellene mutatkoznunk. Szóval, mi bűbájképzősök vagyunk.

- Levelező tagozaton! - tette hozzá a barátnője sietve. Ekkor két lány összesúgott, amiből némi kuncogás keletkezett, majd a macskamedálos szólalt meg újból.

- Megint bocsi, de illő volna, ha tényleg rendesen bemutatkoznánk - ezzel meghajolt, ahogyan utána a többiek is, mikor rájuk került a sor. - Én Agasbogas vagyok a Boszorkányok Jurtájából.

- A nevem Mocsok Macsek - mondta a második és megigazította a szemüvegét. - A Vadászok Jurtájában révülök.

- Paripa, igen, ez a nevem - szólt a harmadik, kissé elpirulva. - Ja, és én is a Vadászok Jurtájában tanonckodom.

A negyedik lány, kinek nyakában bagolymedál függött, követte társai példáját.

- Éjfél Linnék hívnak - mondta. - A Varázslók Jurtájából. Réti Boglárka meglepetésében halkan csuldott egyet.

*

Laborc, a Csillanó Csermely tulajdonosa sokkal könnyebben megbékélt, mint azt a frissen összeverődött társaság tagjai remélték. Különösen, mikor Tanarilla kettővel több aranytallért bájolt a pultra, mint amennyivel Írnek tartozott, s csilingelő hangon azt mondta:

- Az egyikért kérnénk három bögre forró csipkebogyó teát, a másikat pedig tartsd meg, hogy jobb legyen a kedved.

Laborc a legjobb asztalához ültette Farkasokat, és széles vigyorral szolgálta fel nekik a gőzölgőfúfőzeteket. A kocsma többi vendége összesúgott, látva a megtermett segítő állatot. Ha a csapos nem vicsorog rájuk, talán bele is kötöttek volna a révülőbe. A tündenép egyöntetűen úgy vélekedett, hogy a sámánfinak semmi keresnivalója a Csillanó Csermelyben. Ezért azután Tanarillát és Irneket is mélységes utálattal szemlélték, de Laborcot ez cseppet sem érdekelte, hiszen az aranytallérok egészen átmelegítették a zsebét.

Amint elfogyasztották a csipkebogyó teát, Farkasok tétovázás nélkül a faluba vezető ajtóhoz léptek. A félhomályos, füstös fogadó után szinte megvakultak a ragyogó napsütéstől, ami Csallókapu főterén vártaőket. Szemük és szájuk egyszerre nyílt kerekre az ámulattól, mikor megpillantották a Törzsszint tündecsaládjainak gyönyörűséges lakhelyét.

Pedig Csallókapu ma már csupán egykori szépségének töredékét mutatta. A nád-, szalma-és cseréptetős, apró ablakos házikók övezte, márványlapokkal kirakott utcákon színes ruhába bújt tündesereg tolongott. Az aprónép sokféle képviselője volt jelen: törpe, lidérc, manó, kobold, fata, franc, elf, leprikón, brollacsan. Farkas úgy hitte, hogy tündérnek csupán a titokzatos szépségű, tavak tükre fölött lebegő, selyemruhás nők számítanak. Írnek és Tanarilla azonban felvilágosította, hogy mindeddig tévedésben élt. A törpék, koboldok és lidércek ugyan csak távoli rokonai voltak az aprónépnek, de azért mégis közéjük soroltákőket. A hegyes fülű, légies léptű és valóban csodaszép elfek büszke népe ezt igyekezett tagadni, de a nimfák, párkák, nornák csak kacagtak az efféle finnyás rátartiságon.

Csallókapu főterét különös szoborcsoport díszítette. Azt nem lehet mondani, hogy „állt", mivel a kő, amiből faragták egyetlen pillanatra sem maradt nyugton. Folyton alakot váltott, méghozzá szemmel alig követhető sebességgel, éppen csak annyi időre állapodott meg, hogy az, aki erősen koncentrál, felfoghassa, mit lát. A nyughatatlan műalkotás a tündérek összes alakját és megjelenésiformáját felvillantotta egy-egy szempillantás erejéig.

Az ámuló társaság órákon át járta Csallókapu zegzugos utcáit. Habár ezernyi gyönyörűséggel találkoztak, és tucatnyi boltocskába, kézműves műhelybe, mézeskalács-sütödébe, pilleszárnyispotályba, pókháló-kötődébe lestek be, azért látták, hogy a falu csak mostanság kezd ismét magához térni. Irneknek különösen azok a furcsa, egykor gazdagon díszített, ma már azonban itt-ott teljesen beomlott kapuk keltették fel az érdeklődését, melyekből kettőt-hármat is láttak utcánként.

- Ezek a Suttyantók - közölte Tanarilla kis lenézéssel a tájékozatlanságuk miatt. - Csallókapu egykor a tündérek legfőbb éltutazó állomása volt. Innen nyílt a legtöbb suttyantókapu a Valóságra, és persze a Lomb-és Gyökérszintre.

- Suttyantókapuk? - kérdezte még mindig értetlenül Farkas. - Te most szórakozol velünk?

Tanarilla Írnek elé röppent, miközben az egyik omladék felé lépkedtek.

- Neked tudnod kell, hogy mi az a tündérsutty - mondta, izgalmában kicsit kipirulva. A lenszőke fiú azonban sajnálkozva rázta a fejét. - Hát jó, megértem, elvégre tudatlan éberek neveltek. Tündérsuttyantásnak nevezzük azt, amit a sámánok révülésnek hívnak. Az aprónép ösvényei valaha a Világfa és a Valóság számtalan pontjára elértek. Ezek a sutty'antókapuk vezettek az éberek, a holtak és a varázstudók, vagy akár az Alomvilág vidékeire.

Megálltak egy három méter magas, boltíves építmény előtt. Egykor csodás domborművek díszítették, de már félig leomlott. Farkas ráfektette tenyerét a kőre, majd nyomban vissza is rántotta.

- Miből van ez? - kérdezte. - Forró és mintha lüktetne.

- Tündérhullató-szilbőlfaragták - felelt Tanarilla. - Tudom, úgy néz ki, mintha megkövesedett volna. Nem csoda, hiszen több ezer éve áll itt.

Ezután a tündérlány szabályos történelemórát tartott a folyton kérdezősködő sámánfinak és Irneknek. Mire találtak egy, még működő suttyantókaput, már tudták, hogy a tündérek valójában egyik világot sem ismerik el valódi otthonuknak. A Valóság az ébereké, a Világfa pedig a révülők, varázstudók, szellemek és álomlények lakhelye.

- A Tündérbirodalom, s annak fővárosa, Egybetanya ezeken kívül található - mondta meghatott hangon Tanarilla. - A legszebb hely, amit el lehet képzelni. Sőt, elképzelni sem lehet!

- Hol található a Tündérbirodalom? - kérdezte Farkas, aki nem nagyon hitte el a lányka szavait. Tanarilla sértődötten röppent a sámánfi fölé, de azért válaszolt:

- A Tündérbirodalom ott van, ahol Illangó királynő palotája. Nem meghatározható a hely, mert kívül esik minden világon.

A két fiú addigra már remekül megértette egymást, mert némán összenéztek, de egyikük sem szólalt meg. A keskeny utcácska, amiben jártak, tömve volt a legkülönbözőbb lényekkel, és valamennyien kiválóan értettek a lökdösődéshez. A sámánfinak feltűnt, hogy a legtöbb közülük masinalidérc, vagy olyan bosszantó szerzet, akinek a legfőbb szórakozása kitolni az éberekkel.

Három házzal távolabb végre megláthatták az első működő suttyantókaput. A két oldalán egy-egy karcsú, komor tekintetű elfállt. Hófehér ruhájuk lágyan lengte körül a testüket, aranyszálú hajukat pántok szorították a homlokukhoz, hátukon pedig míves tokban hosszú íjak lapultak.

- Sorban, türelmesen! - kiabálta az egyik elf. - Mindenki átjut még ma, ha nem csináltok botrányt!

A lidérceknek azonban hiába beszélt. Az aprónép bosszantásra született lényei hangosan acsarkodva, ordibálva, visítva rázták egymás felé az öklüket, miközben igyekeztek a kapu előtt állók első sorába férkőzni. A csendesebb elf vita helyett finom ujjait ráillesztette a faragványok bizonyos részére, s mintha egy különösen érzékeny zeneszerszámon játszana, égigsimított rajtuk.

A suttyantókapu felzengett, lágy trillákban dalolt, miközben kettős szárnya megnyílt. Farkas a nyakát nyújtogatta, hogy láthassa, mi van belül. Gyöngyházfényű kavargásnál, szédítő örvénylésnél, felhők gomolygásánál többet azonban nem pillanthatott meg.

- Délutáni harmadik pitypangeresztés! - jelentette be zengő hangon az elfek egyike. - Csallókapu, Puha Odú, Pille-völgy, Pilis-barlang végállomással azonnal indul!

- Micsoda? - rikácsolt egy apró termetű, rongyos lidércasszony. - Nekem a gyökérszinti Redvás-tanyára kell suttyannom!

- Akkor szálljon át Pille-völgyben a Vakarékhalomra tartó suttyantásra, ángyikám - magyarázta neki türelmesen az elf. Közben azok, akiknek megfelelő volt az imént felsorolt állomások egyike, már el is tűntek a tejfólszerű kavargásban.

- Pilis-barlang? - súgta türelmetlenül Farkas a feje mellett zizegő Tanarillának. - Ha az a Valóságban lévő Pilis, akkor nekünk éppen jó volna!

S már indult is a kapu felé, de a lány belekapaszkodott a fülébe, és teljes erejéből húzta vissza.

- Megállj, nem olyan egyszerű ez! - sustorogta, nehogy más is meghallja. - A kapuk megérzik, ha nincs nálad suttyantójegy, és kérdés nélkül a Tündérbirodalom börtönébe szállítanak.

- Hol lehet suttyantójegyet venni?

Mire Farkas választ kapott, eltelt legalább három óra.

- Suttyantójegyet vásárolni nem lehet - mondta a rossz arcú melák, akivel Laboré hozta össze a társaságot. Nem is jegy az valójában, hanem valamiféle tárgy, amit a tündecsaládok bűvölnek meg, és adnak át a porontyaiknak. Azzal aztán egész életében oda utazik az illető, ahova akar, mármint a suttyantó-kapukon át. Hacsak nem követ el valami disznóságot, mert akkor Illangó királynő parancsára elveszik tőle. Írnek és Farkas elkeseredetten nézett össze a csipkebogyótea fölött. A fickó szemben ült velük, szürke csáklyát húzott az arcába, amiért igen hálásak voltak neki, mert meglehetősen ocsmány volt a képe. Egyébként Flucinár Barabásnak nevezte magát, bár a sámánfi teljesen biztosra vette, hogy nem ez az igazi neve.

Laborc látta, hogy kedvenc vendégei Csallókapuból lógó orral térnek meg,és addig faggatta őket, míg végre kivallották neki, hogy suttyanva szeretnének tovább utazni. Ez azonban „jegy" nélkül képtelenség, bár a tapasztalt csapos nyomban tudott valakit, aki eetleg képes orvosolni bánatukat. Meg is jelent Flucinár, aki egykor koboldnak született, ám zaklatott élete során legtöbbször tolvajlásból volt kénytelen eltartani magát.

- Hova is akartok menni? - recsegte a csuklya alól, és ráncos kezével kapargálta a Csillanó Csermely sarokasztalának lapját.

- Valóság, lehetőleg Budapest végállomással - súgta Farkas. - A Pilis is jó volna, de ha megoldható...

- Minden megoldható - mordult fel a kobold, mert már unta, hogy a széken kell ácsorognia, különben nem látszana ki az asztal alól. - Semmi mást nem kell tennünk, mint betörni a Puha Odú háromszázkettes lakhandijába.

- Mi az a lakhandi? - kérdezte Írnek. Barabás árnyékba borult arca csodálkozó fintorba rándult.

- Téged meg honnan szalajtottak, legényke? - kérdezte. - A lakhandi olyan, mint... hát, majdnem... vagy inkább afféle...

- Kórterem - vágott közbe türelmetlenül Tanarilla. - Valahogy így mondanák a Valóságban, de ez persze nem pontos. A Puha Odú a révülők ispotályvilága a Törzsszinten, ahol a betegeskedő varázstudókat ápolják. Ne kórházat képzeljetek el, mint az ébereknél. Inkább olyan az egész, mint egy mérhetetlenül nagy, védett park, gyönyörű erdőkkel, mezőkkel, meg minden. A bűbáj erejével bizonyos részeit akár lávatóvá, vagy jégbarlanggá is tehetik, ha olyan beteget kell fogadniuk, aki ott érzi jobban magát. A lakhandi pedig az egyes beutaltak saját területe. Kinek, mi.

- Nektek arra a girbegurba fém izére van szükségetek, amit az előbb mutattatok a tálkában - reccsent ismét Flucinár hangja. Való igaz, hogy az imént Farkas hozatott Tanarillával némi harmatot (szerencsére ebből Laboré tartott néhány üveggel raktáron), s meglesték Elet anyó edényében, hogy hol található a Törzsszintre rejtett ereklye következő darabja. - Az a vacak, bármi is legyen, a ti suttyantójegyetek.

- Egy már van belőle nálunk! - árulta el a sámánfi.

- Remek! - Tanarilla dühösen dobbantott a lábával az asztalon. - Már megint csak magadra gondolsz. És mi lesz lrnekkel? Mert én természetesen kaptam apukámtól jegyet a tizedik szülinapomra, deő ilyesmire nem számíthatott az éber nevelőitől.

Farkas bocsánatkérő fintort küldött a lenszőke fiú felé, majd ismét Flucinár Barabáshoz fordult.

- Tehát a Puha Odúba kell jutnunk, de... hiszen oda is jegy kell!

- Csitulj, öcsém! - nyugtatta a kobold. - Ismerek egy közönséges tündérösvényt, ami elvisz minket a Puha Odúba. A Valóságba viszont... No, oda szükségetek lesz a suttyantókapura, meg a jegyre.

- Vagyis el kell lopnunk az ereklye második darabját - biccentett Farkas. - És kitől?

- A háromszázkettes lakhandiban történetesen Csallókapu régóta betegeskedő tündérhercegnője pihizik morogta a mestertolvaj. Ekkor Tanarilla mindkét kezét a szája elé kapta, de még így is meghallották kibuggyanó sikkantását.

- Hát, bezony!- fintorgott Flucinár Barabás. - Személyesen a Törzsszint legnagyobb hatalmú tündérasszonya birtokolja a jegyet, amire szükségetek van.

*

Zsófi és Cseperke úgy érezte, mintha valaki egy sűrű mézzel töltött edénybe dugta volnaőket. Mióta elmondták Boglárkának, milyen körülmények között találkoztak Kendével, egyszer sem mozdultak ki a lakásból. Eleinte még rengeteget vitatkoztak, hogy mi legyen a megfelelő eljárás, de semmiféle okos tervet nem tudtak kiagyalni. Budapest utcáit járni semmi értelme sem lett volna, hiszen könnyebb megtalálni egy egér bajuszát az oroszlán sörényében, mint fellelni egy árva öregembert a fővárosban.

- Gergő eltűnt, a Világfa önmagába zárult, ráadásul a rádió bemondta, hogy felújítás miatt a kettes metró négy állomását is üzemen kívül helyezték - morfondírozott Zsófi. - Azt hiszem, veszítettünk.

- Talán apukád hoz valami hírt - vélte Cseperke bizonytalanul. Botlik Dénes még hajnalban elindult, hogy találkozzon Szilvivel, a metróvezetővel, háthaő többet tud a föld alatti eseményekről. Zsófit azonban csaknem megőrjítette a tétlenség.

- Legalább Settenkét elküldhetnémőrjáratozni - csapott a térdére, amin azőrdenevér plüssállat képében hevert tehetetlenül. - Mi értelme, hogy révülő vagyok, ha...

Megszólalt a telefon. A két lány néhány pillanatig megkövülten ült tovább, majd szinte egyszerre rohantak a nappali felé.

- RétiBotlik család, tessék! - kiáltotta a kagylóba Zsófi. Mögötte Cseperke izgalmában a körmét próbálta rágni, de a mágikus gyűrű, amit a mamájától kapott ilyen esetekre, nyomban szembe spriccelte békanyállal.

- Szia, Bogi vagyok - zörögte a telefon. - Azonnal gyertek a Fűárudába!

- Valami baj történt? - kérdezte Zsófi, mert érezte nevelőanyja hangjában a feszültséget.

- Igen. Vagyis nem. Két tündér megtámadott, de szerencsére segítséget kaptam.

- Segítséget? - az Árnyjurta tanonca úgy nézett a telefonkészülék nyomógombjaira, mintha azok gyíkszemekké változtak volna. - Csak nem Gergő került elő?

- Révülők toppantak be a boltba, de... Most nincs időm elmagyarázni. Gyertek ide Cseperkével.

A vonal egy kattanással megszakadt. Zsófi lassan a helyére tette a kagylót, s halkan morgott maga elé.

- Itt valami sántít. Gyere, induljunk nyomban a... jaj! - megfordult, s rémületében felsikoltott. Cseperke zavart mosollyal tárta szét két karját, miközben a plafon felé próbálta fordítani az arcát, nehogy a szőnyegre csöpögtesse a sárga békanyálat.

- Bocsi, de rágom a körmöm, és anyu egy spriccelő gyűrűvel igyekszik róla leszoktatni - magyarázta a wicca boszorkány. - Azonnal indulhatunk, csak előbb megmosakszom.

Öt perccel később már a lépcsőházban trappoltak lefelé. Zsófi kivételesen megfeledkezett az elővigyázatosságról, így szinte egyenesen Nemcsók Lujza párnázott hátsójába rohant bele.

- Nem tudnátok civilizált emberek módjára közlekedni? - visította a terebélyes hölgy, aki eddig elejtett villanyszámláját próbálta valahogy felvenni a macskakövekről, nem sok sikerrel.

- Bocsánatot kérünk - zengte kórusban a két lány. Cseperke fürgén lehajolt, és Lujza asszony párnás kezébe nyomta a borítékot.

- Pedig most igazán hálásnak kellene lennetek! - hajolt ki a földszinti ablakon Nemcsók Kázmér madárfeje. A férfi éppen borotválkozott, kicsiny tükrét a kilincsre akasztotta, jobbjában pemzli fehérlett a habtól. - Szólni fogok az apádnak, hogy elvárok némi pénzjutalmat.

- Pénzjutalmat? - Zsófi szemöldöke magasra szaladt. - Mármint magának?

- Nekem bizony! - bólintott büszke mosollyal Kázmér úr.

- Neki bizony! - kontrázott a felesége is. - Az én hős férjecském ugyanis tegnap éjjel megverekedett egy autótolvajjal, aki a kocsitokat akarta feltörni.

Zsófi kételkedve billentette oldalra a fejét. Tudta jól, hogy Rúzspiros bármilyen éber tolvajjal maga is könnyedén elbánik. Egyedül a rontás árthatott volna a varázserejű járgánynak. Csakhogy az a bűnöző, aki bájolni képes, soha nem futamodna meg Kázmér bácsi izomzatának láttán.

- Úgy történt, hogy éppen az éjszakai szemetet vittem ki, mivel nálunk a hulladék naponta négyszer kerül ürítésre - fogott a történetébe Nemcsók úr, miközben a pamaccsal nagy köröket rajzolt az arcára. - Alighogy a kapualjba értem, hallom ám, hogy valald veszettül üvöltözik az utcán.

- Olyan vaskos, brutális hangja volt, igaz-e, szívem? - tapasztotta össze izgalmában a két tenyerét Lujza asszony, aki már bizonyára nem először hallotta a történetet.

- Úgy bizony, pacsirtám! - húzta ki magát drámaian Nemcsók úr. - Bárld más a rendőrség után rikoltozott volna, vagy csendben meghúzza magát, míg el nem vonul a vész. Én azonban szélesre tártam a kaput, és kiléptem rajta, hogy rendre utasítsam a garázdálkodót.

- Jaj, Jézuskám! - sikkantott Lujza asszony, gombóccá gyűrve a villanyszámlát.

- Semmi vész, gerlicém, én voltam az erősebb - nyugtatta meg a csupa hab Kázmér úr. - Tehát bősz erővel rárontottam az illetőre, aki amolyan ringyes-rongyos, ősz varkocsos vadember volt. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem maradt időm kikérdezni, mert nyomban kést rántott. Ekkorát, ni! És mindjárt kettőt. Akkor én a vödörrel...

Zsófi megragadta Cseperke karját, s átrohantak is az udvaron. A Nemcsók házaspár talán észre sem vette, hogy közönség nélkül maradtak, hiszen a hőstörténet immár a végkifejlethez közeledett.

Rúzspiros természetesen épen és csendesen parkolt a járda mellett. Zsófi nekitámasztotta hátát a kocsi oldalának, arcára az erős töprengés árnyékot vont.

- Valami baj van? - kérdezte Cseperke. - Az autótoknak semmi hibája.

- Neki nincs - paskolta meg oda sem figyelve a motorházat Zsófi. - Nemcsók úr azt mondta, a tolvaj szakadt, ősz varkocsos ember volt, akit valahonnan ismer.

-És?

- Ez nem lehetett más, csalds Barboncás Döme, az egykori házmesterünk - sóhajtott Zsófi, s mikor látta, hogy Cseperke még mindig nem érti, hozzátette: - Akit más néven úgy ismernek, hogy Kende táltos. Itt járt, talán minket keresett.

- Akkor miért nem csöngetett be? - a wicca boszorkány szintén az autónak támaszkodott.

- Összezavarodva kóborol a városban - Zsófi egyre dühösebb lett. - Láttad, milyen állapotban volt a metrón. Lehet, hogy csupán derengett neki a Csipetke utca, s bár eltalált ide, már nem emlékezett rá, mit keres itt. Gyerünk anyuhoz, aztán szétnézünk a környéken!

A két lány a villamosig futva tette meg az utat. Egyikük sem figyelt fel rá, hogy Rúzspiros nem köszönt vissza, mikor elbúcsúztak tőle.

*

A Puha Odúba eljutni egyszerű volt, de a háromszázkettes lakhandi megtalálása okozott némi nehézséget. A rég nem használt tündérösvény, amit Flucinár Barabás mutatott a társaságnak, egy vénségesen vén szomorúfűz oldalán tátongó hasadékba vezetett. Sorra kibújtak a pókhálós, hangyák lakta üregből, s egy tágas mezőn találták magukat, amit ezüstösen ragyogott be a holdfény.

- Tehát így néz ki a Puha Odú - biccentett aranyló hajzuhatagát szétrázva Tanarilla. - Mindig érdekelt, hogy azok a pöffeszkedő révülők hol kúráltatják magukat.

Farkas nem válaszolt a sértő megjegyzésre, s arra is elfelejtette figyelmeztetni a lányt, hogy éppen egy főtündér lakhandiját készülnek meglátogatni. Inkább az apró termetű kobold mellé osont, hogy a fülébe súgja kérdését.

- Most merre?

Flucinár Barabás hátra tolta szürke csuklyáját, hogy megfürössze kivételesen randa ábrázatát a holdfényben. Az égbolt kerekded vándora gyorsan bebújt egy felhőcske mögé.

- Arra! - bökött bibircsókos állával a gyér rekettyéstől borzas dombság felé a tolvajok mestere. - A számozást kell követnünk.

Az utazók csak most fedezték fel, hogy bizonyos fákra valóban táblát szegeztek, és arra forró fémpálcával kacskaringós számokat égettek. A legközelebbi bükkön például a százharmincas, majd valamivel távolabb a százharminckettes virított. Elindultak tehát, s bár Flucinár Barabás lába sokkal rövidebb volt, mint a fiúké, ők mégis alig bírtak lépést tartani a kobolddal.

A Puha Odú valóban külön világ volt a Világfán, sőt, a Törzsszinten belül is. Bűbájjal kezelt területei tökéletesen figyelmen kívül hagyták a természet törvényeit. Százharmincnégyes lakhandi: kősivatag, közepén egy makacs köptetőrontástól szenvedő gyíksámán kunyhójával. Százharminchatos lakhandi: csípős szagú füstgomolyok síkja, ahol egy arab varázsló kúrálta súlyos dzsinn-fóbiáját. Százharmincnyolcas lakhandi: puha pázsittal takart mező, melynek talajába itt-ott medence méretű üstöket süllyesztettek. Azokban gyanús színű, sűrű lé bugyogott, partján pedig három boszorkány ücsörgött, visszeres lábát áztatva.

- Hozhatnál némi sert, Mállotviksz néne! - rikácsolta egyikük, de szerencsére a lopakodók nem keltették fel a figyelmét.

5 így tovább, míg végül Farkas már azt hitte, rájuk virrad. Habár találkoztak néhány betegeskedő révülővel, s egyszer belefutottak a vörös köpönyeges vajákosok csapatába is, akik gyorsjáratú seprűkön néhány rossz bőrben lévő garabonciást szállítottak a sürgősségi bűbájsátorba, de amúgy senki sem ügyelt rájuk. A sámánfi már-már úgy vélte, hogy Flucinár Barabás a semmiért kért tőlük magas előleget, hiszen a Puha Odúba betörni teljesen felesleges: az sétál itt le-föl, aki akar.

Mikor azonban elérték a háromszázkettes lakhandit, nyomban megváltozott a véleménye. A gyógybirodalom eddig lapos tája most hirtelen meredek sziklaoromban folytatódott, melynek ölén keskeny völgy terült el. Egyetlen, rendkívül szűk úton lehetett bejutni a szorosba, ahol - ez azért távolról is látszott - karcsú tornyos, hófehér kastély állt. A kőcsipkékkel, kanyargó ezüstkorlátokkal, piros cseréppel díszített építmény lélegzetelállítóan szép volt.

- Hamisítatlan tündérpalota - sóhajtott elérzékenyülve Tanarilla. - Csallókapu hercegnőjének pont ilyen gyógyhely jár.

Flucinár Barabás nem engedélyezte, hogy megbízói sokáig bámészkodjanak. Mivel a kastélyhoz vezető út mindkét oldalánőrtornyok álltak, az egyértelműnek tűnt, hogy más úton kell megközelíteniük a célpontot.

- Repülni fogunk - jelentette ki a mestertolvaj.

- Nem probléma - rezzentette hártyaszárnyait Tanarilla. Farkas megveregette Toportyán oldalát, majd szintén rábólintott az ötletre. Flucinár bő köpönyege számtalan rejtekzsebének egyikéből apró üvegcsét vett elő, s a holdfény felé tartotta annak kéklő tartalmát.

- Zsálya, ökörnyál és a réti sas első hajnali lehelete - motyogta a kobold. - Csallókapu piacán vettem két boszorkánytól. Esküdtek rá, hogy egyetlen cseppjétől fertály óráig képes leszek repülni.

Az álomutazók kételkedve néztek össze, de Flucinár már le is pattintotta az üvegcse kupakját, majd óvatosan lenyelt egy kortyot. A maradékot átadta Irneknek, aki szintén ivott. Azután vártak.

- Idő kell, amíg hat - bíztatta önmagát a mestertolvaj. Ujabb kínos percek elteltével még mindig két lábbal állt a talajon, s rút ábrázata még rondább lett a dühtől. - Csak kerüljenek a két kezembe, némbergulyást aprítok belőlük!

- Semmi gond - súgta Farkas, majd Toportyán felé intett. - A segítő állatom elbír mindhármunkat, bár nem repül majd olyan sebesen, mint máskor.

A hatalmas termetű szürke farkas halk, nyüszítő hangot hallatott, de azért készséggel tűrte, hogy Írnek, Flucinár és a gazdája felüljön a hátára. Fentről még csodásabbnak tűnt a kastély, ahol a csallókapui tündérhercegnőt ápolták. A fehér kőoromzatok, bástyák és mellvédek szinte világítottak a holdfényben. A mestertolvaj suttogva kiadott utasítása szerint az egyik hátsó teraszt választották leszállóhelynek. Toportyán puha tappancsai hangtalanul értek a márványlapokhoz, s a farkas megkönnyebbülten szusszantott, amint utasai leszálltak a hátáról.

- Ez az ajtó éppen alkalmas rá, hogy behatoljunk - vélte Flucinár Barabás. Köpönyege mélyéről most különböző furmányos kallantyúkat, bizgentyűket és karmantyúkat vett elő, melyeket azután sorra a terasz üvegezett ajtajának zárjába illesztett. Egyszer csak a hullámverés formájára öntött rézkilincs halk kattanással hajolt meg, s az út szabaddá vált.

- Én megyek előre - lehelte alig hallhatóan Tanarilla. A tündérlány magabiztosan beröppent a sötét helyiségbe, ami talán nappaliként szolgált a kastély lakóinak. A holdfény szerencsére elegendő volt, és nem kellettőrfényt bájolni a levegőbe. Farkas el akarta kerülni mindenféle bűbáj használatát, mert úgy sejtette, hogy a tündérhercegnő biztonságát különféle varázslatérzékelő csapdák is szolgálják.

A teraszról tágas helyiségbe jutottak. A sámánfi érezte, hogy talpa kellemesen puha szőnyegen tapos, orra pedig finoman édeskés illatot szimatol. Ahogy a szeme megszokta a gyér fényt, felfedezte a kristályvázákban álló virágcsokrok sokaságát. Szinte minden bútorra állítottak egy-egy vázacsodát üvegből vagy porcelánból. A szemközti falat majdnem teljesen egy kandalló foglalta el, fölötte óriási tükör terpeszkedett, melyben megduplázva látszott a dúsan faragott karszékek, asztalkák szép rendje.

- Itt szokott teázni - rebegte áhítattal Tanarilla, és halkan berregő szárnyain egyik virágtól a másikig röppent.

- Érzem az ázott teafű aromáját.

- Nézzétek! - Írnek megkerülte az apró asztalt, s egy ajtóra mutatott. - Szerintem amit keresünk, az a hercegnő' hálószobájában lesz.

- Jaj, ne! - sóhajtott riadtan Tanarilla. - Van rá egy tuti fogadásom, hogy engem akartok érte beküldeni. A társaság némán összenézett: egyetértettek.

- Te vagy közülünk a legkisebb - érvelt Farkas. - Ráadásul tündér, tehát otthonosabban mozogsz az ilyen törékeny holmik között.

A sámánfinak, mióta belépett a kastély nappalijába, folyton az járt az eszében, hogy nem merne leülni a karcsú lábú székekre, mert félő', hogy nyomban összeroppannának a súlya alatt. Most óvatosan az ajtóhoz lopakodott, s rátapasztotta a fülét. A túloldalról fullasztó csend áradt.

- Szerintem ez a folyosó az alsó szintre vezet - súgta. - Ott lesz a tündérherceg...

Iszonyatos dörrenés rázta meg a kastélyt. A kétszárnyú ajtó, aminél Farkas hallgatózott, vakító fénysugarat lobbantva kivágódott. A sámánfi átrepült a termen, és lesodorta jó néhány vázát. Mikor földet ért, az ütést felfogták ugyan a virágok, de a fejét beverte az egyik kisasztal peremébe. Megpróbált nyomban talpra ugrani, keze a bűbájostor után kutatott, de hiába: az valahol kiesett a zsebéből.

A nappali hirtelen alatt csatatérré változott. A berobbant ajtón, és még két másik titkos tapétabejáraton át elfek rontottak a behatolókra. A magas, könnyed mozgású, mégis csupa erő tündék hangtalanul, gyakorlottan tették a dolgukat. Flucinár Barabásnak arra sem maradt ideje, hogy egyet nyekkenjen, máris két ezüsthajú harcos vetette rá magát, s vékonynak tűnő, de eltéphetetlen köteléket tekertek rá. Toportyán szintén két elfet fogott ki. A farkas borzolt bundával, vörös ínnyel vicsorgott a törékenynek tetsző őrökre, s azok nem is mertek közelharcba bocsátkozni vele. Lassan forogtak körülötte, míg az egyik az övéről hálót oldott le. Eldobni azonban nem maradt ideje, mert Toportyán morogva a mellkasának ugrott és hanyatt döntötte. A halálos fogsor az elf torka előtt csattant össze, a szemfogak felkarcolták a finom vonású arcot.

Írnek meghökkentő lelkesedéssel vetette magát a küzdelembe. Felkapott egy széket, azzal leterítette a hozzá legközelebb álló elfet, majd a jobb keze mutatóujjából előszökkenő tündérlövéssel megbénított még kettőt. Azt azonban nem vette észre, hogy a mögötte megnyíló tapétaajtó felől három harcos bukkant elő. Leteperték Irneket, így hiába vergődött, nem szabadulhatott.

Farkas még mindig a virágcsokrok romjai között rázogatta kótyagos fejét. A látása végre kitisztult, de a tarkóján rettenetesen lüktetett a púp. Szerencsére észrevette, hogy bűbájostora alig két lépésre hever tőle. Négykézláb próbálta elérni, ám akkor valami egészen más keltette fel a figyelmét.

Tanarilla, mit sem törődve az alatta tomboló csatával, átröppent a nappalin, egyenesen a virágrengeteg takarásában álló szekrénykéhez. Az arany cirádákkal, ében domborművekkel díszített vitrin üvege mögött bársony párnák sorakoztak. Rajtuk különböző, kisebb-nagyobb tárgyak. A tündérlány mindkét karját előre nyújtotta, s az ujjaiból szertelüktető „párahullám" betörte a vitrint. Csillanó üvegcserepek zápora hullott a puha szőnyegre. Három elf a lány után ugrott, karcsú testük légies könnyedséggel szelte a levegőt, de Tanarilla már felkapta a tárgyat, amit kinézett magának, s a nyitott teraszajtó felé száguldott.

- Vigyázz, megy! - kiáltotta Farkasnak, aki végrefelállt, miután megkaparintotta bűbájostorát. A tündérlány átsuhant a sámánfi fölött, s a kezébe pottyantotta a rézbarnán csillanó tárgyat. A valami szakasztott mása volt annak, amit a gyökérgyötrŐktől loptak.

Farkas megmarkolta az ereklyét, majd egy taszajtalak-rontással kiszabadította Toportyánt. A bundáson immár négy elf feküdt, és próbálta a földre nyomni. A segítő állat megrázta magát, majd a gazdájánál termett. Farkas a hátára ült, s bár két nyílvessző is elsuhant a füle mellett, kirévült a csillagos éjszakába.

Tanarilla sikoltása állította meg. Mivel biztonságban érezte magát, megfordult, és kényszerítette Toportyánt, hogy - ösztöneit legyőzve - ne igyekezzen minél távolabb kerülni a háromszázkettes lakhanditól.

A nappaliban teljes volt a felfordulás. Flucinár Barabás gúzsba kötve hevert az összetört teáscsészék tetején, Irneket pedig épp maga alá gyűrte három tünde. A legnagyobb bajban azonban Tanarilla volt. A lányt elkapta az egyik elf harcos, aki most haragjában tőrt rántott, s arra készült, hogy Tanarilla apró nyakához nyomja a hideg pengét.

Farkas számára ekkor lelassult az idő. A sámánfi előbb a kezében szorongatott ereklyére bámult, majd a nappaliban tomboló harcot nézte. Azután felordított - hangja tompa, távoli mennydörgésre emlékeztetett - és sarkát Toportyán szügyébe vágta. A segítő állat süvítve repült vissza a nappali kavargásába.

- Darvadozz! - cserdítette bűbájostorát a tőrt tartó elffelé Farkas. A rontás vállon találta a tünde harcost, aki hangtalanul rogyott össze, és elengedte Tanarillát. A sámánfi azonban tudta, mi következik most, és nem is tévedett. Egyszerre hét elf harcos ugrott rá, és Toportyánnal együtt a szőnyegre rántották. Kezéből kihulbtt a bűbájostor, az ereklye hangosan koppant a padlón.

Az idő újra felgyorsult. Farkas érezte, hogy erős kezek szorítják le úgy, hogy levegőt venni is nehezére esett. Toportyán még küzdött, de bal mellső lábára már hurkot dobtak, agyara pedig nem volt képes átharapni az elfek mágikus béklyóját.

- Itt legyen vége! - csendült hirtelen egy kellemes, barátságos hang. A tündeőrök néhány pillanatig még keményen tartották foglyaikat, majd sorra elengedték a kötelek végét. - Amire kíváncsi voltam, megtudtam. Akkor most ihatnánk néhány korty édes málnaszörpöt.

Farkas biztos volt benne, hogy az előbb túlságosan beverte a fejét, és rosszul hall. Az elfek azonban tényleg elengedték, így felállhatott, ahogyan Írnek és Toportyán is.

- Oldozzátok el szegény Flucinárt - rendelkezett az idős hölgy, és hangjába kuncogás vegyült. - Barabás, bocsáss meg azért, hogy téged is megkötöztünk, de csak így volt hiteles a küzdelem.

- Semmi gond, felséges hercegnő! - legyintett nagyvonalúan a mestertolvaj. - Azért a két zacsi aranytallérért, amit ígérni tetszett, fejbe is kólinthatnak.

Farkas legszívesebben azonnal Flucinár ocsmány képének ugrott volna, de jobbnak látta, ha előbb tisztáz néhány kérdést. Annyi máris bizonyossá vált számára, hogy a mestertolvaj mesterien csapdába vezetteőket. Az elfek minden behatolót az összetört nappali közepére tereltek. A sámánfi csupán ekkor fordult a kandalló felé, ahonnan a tündérhercegnő hangját hallotta.

Pufók, pirospozsgás arcú, ősz kontyos hölgyet látott, a Nagymamák Titkos Klubjának jellegzetes képviselőjét. A tündérhercegnő hófehér habruha helyett apró talicskákkal, játékmacikkal és homokozóvödrökkel díszített otthonkát, magas szárú, fűzős cipőt viselt, melynek nyitott orrán előkandikált harisnyás lábujja. A megnyerő asszonyság a kandalló párkányán ült, és úgy lógázta vaskos lábszárait, mintha csak az imént bújt volna elő a háta mögött terpeszkedő tükörből. Egyik kezében vékony, alabástrom pálcát tartott, a másikban régimódi szódásszifont lóbált.

- Tehát, ki kér málnaszörpöt? - kérdezte széles mosollyal. S ekkor Farkasnak tényleg földbe gyökerezett a lába. Hiszenő ismerte a tündérhercegnőt! Ha nem is személyesen, de kiskorában számtalanszor látta az éber televízió meseműsoraiban, ahol úgy szólították...

- Bors néni! - röppent ki a sámánfi száján.

- Úgy van, kiskomám - kacagott a tündérhercegnő. - Látom a szemeden, hogy most aztán teljesen összekutyulódott a fejedben minden. Hogyan kerülök ide, a Puha Odú háromszázkettes lakhandijába? Mit kerestem a Valóságban színésznő képében? Miként lehetséges, hogy a tévémesékben saját magamat játszottam, azután eltűntem örökre, mondván, hogy a Gyökérszintre költöztem? Ennyi kérdés még a Nihiliában élő közönymanókat is pislogásra késztetné, pedigőket aztán semmi nem érdekli.

Az elf harcosok időközben a nappali faláig hátráltak, s gyönyörű tekintetüket egyetlen pillanatra sem vették le a foglyokról, Írnek és Tanarilla kérdőn fordult Farkas felé, hiszen úgy tűnt, neki régi ismerőse a tündérhercegnő. A sámánfi azonban képtelen volt eldönteni, hogy melyik kérdést tegye fól elsőként.

- Csituljon a szívdobogásotok, drágáim - szólt ismét Bors néni, s mintha nem is volna súlya, leugrott a kandalló párkányáról. - Leikecskéim, hozzatok poharakat!

Párnás ujjával megpöccintette alabástrom varázspálcáját, mire tüllszoknyás, Tanarillánál semmivel sem nagyobb pilletündérek sereglettek a nappaliba. Közös erővel kristálypoharakat, és málnaszörppel teli kancsókat repítettek az épségben maradt asztalkára. Az élénkpiros és feltehetően mézédes sűrítményt nyomban ki is porciózták, miközben folyton csacsogtak és kuncogtak. Ezután Bors néni sorra szódát fröccsentett a poharakba, és a fehér, illatos habot vető italokat kiosztotta vendégeinek. Még Toportyánról sem feledkezett meg.

- No, kiskomám, igyekszem minden kérdésedet fürgén megválaszolni - mosolygott a meglepetéstől még mindig bénultan álldogáló Farkasra a tündérhercegnő. - Néhány esztendőn át a szabadságomat töltöttem a Valóságban. Egész pontosan; leélhettem ott egy életet, mivel ez kétszáz évenként jár a főtündéreknek. Bár a révülők annak idején bezártak minket saját birodalmunkba, azért néhány tündérösvény járható maradt. így aztán színésznőként eljátszhattam a varázserejű nagyanyát, s hidd el, remekül szórakoztam. Mikor aztán letelt a szabi, úgy tettem, mint aki a Gyökérszintre költözik. Volt szép temetésem, meg minden, ami az éberek között dukál. Na, egészségetekre! Fenékig!

Bors néni ajkához emelte a poharat. Hívatlan vendégei annyira a bűvkörébe kerültek, hogy mind gondolkodás nélkül követték a példáját. Még Toportyán is belelefetyelt a tálba, amit három pilletündér lebegtetett elé, a szőnyegre.

- Ennyit a múltról - folytatta Bors néni vidáman. - A jelen már sajna nem ilyen vidám. Tudok róla, hogy a Kilenc Jurta Szövetsége lezárta az Ébredés Ajtajait, méghozzá az összesét. Ez természetes ilyenkor...

- Miért, most milyenkor van? - vágott közbe meglehetősen udvariatlanul Farkas, de a tündérhercegnő nem sértődött meg.

- Letelt a kilenc esztendő, Kendének tehát szembe kell néznie a sorsával - mondta, csendesen Bors néni. - S amint hallom, a Hetek vezetője istennyilát, vagyis égi üzenetet kapott Atyácskától. Ennél azonban sokkal nagyobb gubanc, hogy a mi drága tündérkirálynőnk, Illangófeltehetően megbuggyant.

- Hogy mondhat ilyet? - Tanarilla dühösen felszökkent málnaszörpös pohara mellől, mely majdnem akkora volt, mintő maga.

- Illangó a legcsodálatosabb teremtmény az egész Világfán!

- Higgadj le, anyóca! - szólt rá kedves mosollyal Bors néni.

- Igyál még abból a szörpiből, és ne gondold, hogy a mi népünk hibátlan. Még a királynőnk sem az, sőt, mióta elveszítette a fiát, egyre kergébb. Most például a fejébe vette, hogy mivel a Kilenc jurta Szövetsége pillanatnyilag Kende vesztével van elfoglalva, újra járhatóvá teszi a Valóságba vezető tündérösvényeket, és megrendezi a Vad Hajszát.

Tanarilla halkan sikkantott. Rajta kívül talán csak az elfek értették, mit jelent pontosan Bors néni kijelentése. A tündérhercegnő újból belekortyolt a poharába, majd Farkasra nézett.

- Fiacskám, tudom, miért jöttél. Az ereklye második darabjára van szükséged, hogy Csallókapun át visszasuttyanj a Valóságba. Szerintem azonban már te is sejted, hogy ez végzetes hiba lenne. Neked itt van dolgod a Világfán, sámánfi.

Farkas kezében úgy remegett a pohár, hogy a meggypiros szörp majdnem kilöttyent belőle.

- Miért mondta az imént, hogy Kende táltos veszte közeleg? - kérdezte csendesen, bár semmitől sem félt jobban, mint a választól. Bors néni mélyet sóhajtott.

- A kilenc esztendő letelt, nincs mese - mondta aztán. - Kende nem kerülheti el a sorsot, amit az istennyila a tudomására hozott. Neked azonban még van esélyed rá, hogy megakadályozd a Vad Hajszát. Beszélj Illangóval, és akkor talán... Mondom: talán még időben érkezhetsz a táltos megsegítésére.