X. A Tizedik Jurta

A fekete bika hímzett jelképét mellkasán viselő férfi úgy állt a Farkaserdő tisztásának közepén, mint az istenek megelevenedett haragja. Körötte a szél kavarogva tépte a bokrok levelét, por csavarodott a felhők felé, ében köpönyege vészesen csattogott. Sötét tekintete állhatatosan meredt Kende táltosra, majd sorra vette a többieket. Mikor Zsófira pillantott, a lány úgy érezte, hogy kihagy a szíve dobbanása.

- Eljöttél hát ismét - szólalt meg nyugodt, csendes hangon Kende. Lassan fordult a fekete köpönyeges felé, mint akit nem is nagyon érdekel a jelenléte.

- Letelt a kilenc esztendő - a férfi szúrós teldntete visszarebbent a táltosra. - Tudod, hogy időről-időre visszatérek, amíg csak élsz.

- Amíg csak élek - bólintott csendesen Kende táltos. A mozdulatában, hangjában felbukkanó szomorúság, bár csupán villanásnyi volt, megdermesztette Zsófit. A lány keze lassan a derekához vándorolt, vigyázva, nehogy bárld meglássa, mire készül. Közben alaposan végigmérte a fekete fickót. Az révülő viseletet hordott, de mindenből sötét árnyalatút, ahogyan az arca előtt is árnyék lebegett. Habár a tisztás közepén állt, és a ragyogó napfény vígan beragyogta körülötte a fákat, s a letaposott gyepet, ő maga mégis félhomályban maradt.

- Legyen hát meg, aminek meg kell lennie - szólt ismét Kende táltos. - Előbb azonban búcsút veszek a barátaimtól.

- Jól teszed - vigyorodott el a fekete köpönyeges. Arcán a ráncok ldszáradt folyómedrekre hasonlítottak, szája fenekeden kutat idézett. - Lejárt az időd, táltos. Szükségem van a szíved erejére, hogy felépíthessem a magam birodalmát.

- A te birodalmad ármány, hazugság, gyűlölet és vakbuzgóság - replikázott váratlanul Hódfarok néne, aki eddig némán, az elfojtott indulattól remegve meredt a férfira. - Látjuk, mit művelnek a híveid. Csupa részeges, nagypofájú, ostoba éber, akik csak azért veszik a szájukra azősi mondákat, hogy...

- Elhallgass, te átokverte ébernémber! - süvöltötte metsző hangon a köpönyeges. Lecsüngő baljába ébenfából faragott, varázsjelekkel dúsan festett bűbájostor csusszant. A kilenc csomóra kötött bőrszíj eleven kígyóként tekergett a levegőben, méregzöld szikrákat hányva.

Zsófi elérkezettnek látta a pillanatot, hogy cselekedjen. Bűbájostora a levegőbe csapott, nyele ezüst fényben izzott. Egyenesen a fekete köpönyeges szívét célozta meg, s haragja még több bűverőt vont össze, mint máskor.

A Farkaserdő tisztásán ekkor összekuszálódtak az események, s a szemtanuk később sem voltak képesek szétválogatni azokat. Annyi bizonyos csupán, hogy Kende táltos puszta keze Zsófi felé lendült, s a lány - mielőtt rontása első hangját kiejthette volna - érezte, hogy bűbájostora ldröppen ujjai szorításából. A fekete alak viszont elsüthette saját átkát, ami vad vijjogással süvített Hódfarok néne felé. El is találta volna a vajákos asszonyt, ha Írnek nem veti rá magát, és dönti le a lábáról.

- Elég! - harsant Kende táltos szava, amit varázserő hatott át, s így mindenldt megbénított néhány szemhunyásra. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a tisztáson abbamaradjon a révülők csatája. - Csituljon a lelketek, vegyetek nagy levegőt. Nem élhetitek meg helyettem azt, ami az én sorsom.

Zsófi hitetlenkedve bámult a bűbájostora után, amit Kende öt lépés távolságból képes volt ldragadni a kezéből. A varázsfegyver most az egyik tölgy ágán fityegett, s bánatosan köpködte sárga szikráit. Boglárka és Cseperke segítettek talpra állni Hódfarok nénének, aki haragjában úgy fújtatott, mint egy túlfűtött gőzmozdony. Ha a vajákos asszony annak idején más szakmát választ, s most történetesen boszorkány, bizonyára szemmel veri a fekete köpönyegest.

Az éj tekintetű férfi gúnyosan mérte végig a társaságot. Mély ráncokat vető homlokán látszott, milyen szánalmasnak találja Kende barátait. A táltos ezzel mit sem törődött. Addig nézte a fickó bal kezét, míg az el nem rejtette ében bűbájostorát, ismét olyan kísérteties módon, hogy közben ujjai meg sem rezzentek.

- Indulnom kell - mondta ezután Kende, és sorra átölelt mindenkit. Még Irneket sem hagyta ki, sőt, hosszan nézett a tündefi szemébe, s végül a fülébe súgta: - Soha ne érezd úgy, hogy vétkes volnál abban, ami következik. Magam döntöm el, hogy útjába lépek-e az öklelő végzetnek, vagy sem.

Írnek értetlenül vonta össze szép ívű szemöldökét, s tanácsot kérve a többiekre pillantott. Ok azonban épp úgy nem értették a táltos szavait, mint a fiú. Kende Boglárkától és Cseperkétől is elköszönt, majd Hódfarok nénére fordult a tekintete.

- Hamarosan követlek, csak beszélek a fejükkel - felelte a kimondatlan kérdésre a vajákos asszony, s közben kerekded állával Zsőfiék felé bökött. - Borzalag már odaát van, elrendez mindent, amit kell.

Kende biccentett, majd Zsófi elé lépett. A lány megdermedt attól az iszonyú érzést ől, hogy utoljára látja öreg barátját. Fogalma sem volt arról, miért ilyen biztos ebben, de a kétség elkerülte. Nem akart sírni, összeszorította az ajkát, a szeme mégis megtelt könnyel.

- Soha ne feledd el Barboncás Dömeősi dalait és mondáit - szólt a táltos. - És vigyázz, hogy mindig pontosan úgy add tovább azokat, ahogy tanítottam. Olyan idők következnek, mikor sötét lelkű révülők jelennek meg az éberek között, és hatalomért, vagyonért kicsavarják, megrontjákőseink emlékét.

A fekete köpönyeges rekedt hangon felkacagott. Kende ráncos keze megremegett Zsófi vállán, ezt a lány tisztán érezte. Azután a táltos átölelte Farkas Húgát, jobb kezével erősen megszorítva a tarkóját. A lány érezte, hogy a táltosáldás forró, édes ereje árad szét a testében.

Az Ébredés Kapuja ismét megnyílt, felkavarva a jurta előtt rég kihunyt tűz hamuját. Előbb a fekete köpönyeges, majd nyomában Kende táltos lépett be rajta.

A Farkas-erdőre hiába tűzött a napfény, hideg szél fújt a fák között.

*

- Ezek csak jönnek és jönnek, mintha a föld gyomra szülnéőket! - sápítozott a holdvilág módjára rizsporral sápasztott tündehölgy. - Mit szól ehhez. Pitypang asszonyság? Hiszen koszosak, meg büdösek, és nem ismerik a nemes tündékhez méltó jó módon. Összemocskolnak mindent a sáros lábukkal. S a tekintetük! Látta már, hogyan néznek? Mint az éberek rémálmának fórtelmei.

A selyemruhában zizegő nő gyémántos legyezőjével úgy kavarta arca előtt a levegőt, hogy néhányan attól tartottak: le fogja sodorni saját fejéről a parókáját. Felháborodásában a legtöbb nemes tünde osztozott. Csakhogy a királyi palota parkjában alig egy órája megnyílt tündérösvény minden fenyegetőzésük, szitkuk és nyafogásuk ellenére is tovább ontotta az aprónép legkülönbözőbb egyedeit.

Pitypang Piros, a „Fogadó az Ezüst Körte Gyémánt Kukucához" tulajdonosa azonban nem érezte úgy, hogy a váratlan vendégek rontást jelentenek Egybetanya számára. Valóban rendkívül koszosak és törődöttek voltak, mégis sokan ékkövekkel, hibátlan kristályokkal és vékonyra kalapált aranylemezekkel teletömött tarisznyákat cipeltek a nyakukban. Ez pedig a Kukuc gazdasszonyának bőséges bevételt, tisztes nyereséget ígért, mivel az utazók kincsben bővelkedtek, de szinte mindahányan csontsoványak voltak.

- Podóka fiam szólj a konyhatündéreknek, hogy tegyék a tűzre minden üstünket, bográcsunkat és vájlingunkat! - adta ki az utasítást Pitypang asszony. - Azután csapj a lovaid farára, és vágtass az alsó városi raktárakhoz. Annyi erjesztett nektárra, mákra, dióra, cukorra, lisztre és minden egyéb falni valóra van szükségünk, hogy egy hadsereget is jól tudjunk lakatni.

- Mivel ez bizony hadsereg, ha a rongyosabbik fajtából is - helyeselt élénken Podóka Fájint, a víg kedélyű kocsis. - Tudja már valaki, honnan áradnak ezek ilyen tömegben?

- Már honnan tudhatnánk? - sikította felháborodástól remegő hangon az iménti, rizsporos hölgy. - Nemes tünde soha szóba nem állna ilyen koszos bagázzsal, mint ezek. A puszta leheletüktől lekonyulnak Illangó királynő parkjának orchideái.

- A virágoknak semmi bajuk - legyintett Pitypang asszonyság. - Ügy látom, egyedül a bálozó, táncikáló úri népség kókadozik rémületében. Attól félnek, hogy elmarad a Tündérkeresztanyák kétmilliomodik táncünnepélye. Micsoda sorscsapás!

Podóka Fájint együtt kuncogott a fogadósnéval, hiszen ők azon kevés tündérek közé tartoztak, akik Egybetanyán éltek, de mégsem felejtettek el dolgozni. A rizsporos hölgy azonban megvető pillantást vetett feléjük, majd súlyos harangszoknyájában átbillegett a szemközti udvarház előtt ájuldozó nemes tündék közé.

- Lássunk munkához, Fájint! - bökte oldalba Pitypang asszonyság a bokorugró legényt. - Ma este tele lesz a Kukuc, s végre nem csak kényeskedő dámák és ficsúrok nyamnyognak majd a tányérjaink fölött.

Podóka Fájint már ugrott is a bakra, miután bekurjantott a konyhatündéreknek, és megsimogatta Pille és Aranylégy kerek tomporát. Már éppen azon volt, hogy ostorával csördít egyet a levegőbe (a lovakat a világért meg nem ütötte volna, de nem is volt rá szükség), mikor a homokfutó megbillent kissé. Podóka lenézett a lépcsőre, amin elsárgult, megpöndörödött levelek halma zörgött éppen felfelé.

- Már megbocsáss, huncut szavú édes testvérem, de kérdeznélek, ha felelsz - szólt az apró termetű lidérc, mikor végre lezöttyent Fájint mellé a bakra. Maszatos képe, élénken csillanó tekintete rögvest megtetszett a kocsisnak, aki azt sem bánta, hogy hívatlan utasának hátsója sáros foltokat hagy az ülés bársonyhuzatán.

- Immár csak azt kell közös erővel kiderítenünk, hogy a benned gyüszmékelő kérdések párja, vagyis rájuk a megfelelő válasz nálam megtalálható-e - csavarta a szót Podóka Fájint lelkesen, mert végre olyanra akadt, aki hasonlóan tudta tekerni a mondanivalóját.

- Monyákos Tuba áll... akarom mondani: ül a bakodon, szolgálatodra - vigyorodott a száraz lombruhás idegen. - Imént még Illangó tündérkilynő bányabörtönének lakója, azelőtt a révülők Alomfelügy eletének különleges ügynöke voltam.

Podóka Fájint óvatosan körbepillantott, hogy ki más hallhatta még Tuba vallomását.

- Szóval szökevények vagytok? - pislantott a tündérösvény kéken vibráló hasadékára, ami még mindig ontotta a legkülönbözőbb fajta, viszont egyformán gyűrött és koszos tündéreket, ébereket és révülőket. - Tartok tőle, hogy a mi drága királynőnk morcos lesz, ha értesül a jöveteletekről.

- Ezer más baja van neki, úgy hiszem - Monyákos Tuba a park fáinak takarásában rejtező palota felé fintorodott. - Mondd, könnyűkedvű öcsém, nem láttál errefelé kószálni olyanokat, amilyeneket én keresek?

Podóka Fájint hökkenten hajolt hátrébb.

- Pontosan olyanokat akár láthattam is, csak tudjam, milyeneket keresel.

Monyákos Tuba bosszúsan megzörgette dohányleveles ruháját, de a szemében nem hunyt ki a huncut fény.

- Szerintem mi iszunk még együtt néhány korsónyi erjesztett nektárt, ha túl leszünk a napi munkán — mondta. - Na, én először is egy fiatal fiút keresek, akivel van egy megtermett szürke farkas. Köröttük pedig ékkőként repked a pilletündérek egy kivételesen gyönyörű leánykája, szivárványszín szitakötőszárnyakon.

- Na, ilyeneket pont láttam! - örült meg Podóka Fájint, hogy új cimborájának segítségére lehet. — Bekocsiztamőket a Fehér Körös hídjától egészen a Kukuc kapujáig.

Monyákos Tuba ajkát rágva töprengett.

- És később láttad-e őket? Úgy értem, nem sokkal azelőtt, hogy mi, levitézlett börtöntöltelékek özönleni kezdtünk ebbe a gyémántos tündérvárosba.

- Mióta leszálltak itt a kocsimról, s elindultak a királyi palota felé, nem találkoztam velük - csóválta szőke fejét sajnálkozva Podóka Fájint.

A bakon ülő Monyákos Tuba ekkor levélruhája mélyéről előhúzott egy alaktalan, zöld penésszel fedett tárgyat. Előbb azt nézte elgondolkodva, majd lllangó királynő tündérpalotája felé irányozta pillantását, s magának mormolta:

- Ez bizony baj, mert van nálam valami, amire szerintem hamarosan nagy szüksége volna.

Farkas hiába rángatta, képtelen volt újra kinyitni a lépcsősor alján álló tölgyajtót. A zár megmakacsolta magát talán bűbáj védte s kizárólag a küszöbön heverő tárgynak volt köszönhető, hogy korábban nem csukódott be örökre.

- Szerintem éppen elég időt töltöttünk ezen a nyirkos helyen - szólt sírásra vékonyodó hangon Tanarilla. A tündérlány talán még jobban reszketett, mióta az ajtó becsukódott, mivel a meredek lépcsősort csupán a sámánfi gyengécskeőrlángja világította meg. — Tudom, hogy minden pasi bizonyítani akarja, mekkora macsó, de te okosabb is lehetnél.

Farkas értetlenül fordult Tanarilla felé, azután megvonta a vállát.

- Én nem akarok bizonyítani semmit - mondta. A tündérlány azonban erre csak legyintett.

- Hidd el, hapsikám, hogy anélkül is csíplek, ha addig piszmogsz, amíg az ajtó mögül sikerül előcsalogatnod valami rémséget. Szépen kérlek, húzzuk a tündércsíkot.

A sámánfi keserves sóhajtással elfordult az ajtótól. Maga is úgy sejtette, hogy már mindent látott, ami azon túl érdekes lehetett. Viszont a látomás összezavarta a gondolatait. A tárgy, amit a küszöbről vett fól, húzta a zsebét, ahogy a lelkét is súlyos kérdések nyomasztották.

- Meg kell találnunk lllangót - határozta el. - Amennyiben ez aző palotája, itt kell, legyen valahol.

- Attól tartok, hogy sejtem, hol lehet - szólt Tanarilla. - Emlékszel az arany folyosóra?

- Viccelsz velem? - húzta el a száját Farkas.

- A szobáiból csupaősi tündérkirály és királynő lépett elő - folytatta a lányka, fázósan húzva össze magát a nyirkos folyosón. - A legrégebbiek a folyosó bejáratához közel, s úgy tovább, ahogyan egymást követték a történelem során.

- Ertem - bólintott elkeseredetten Farkas. - lllangó tehát valahol a folyosó legmélyén rejtőzhet. Bizonyára ott a trónterme.

- Ebből pedig az következik, hogy képtelenség a színe elé kerülni - jelentette ki Tanarilla. - Az az íjász némber majdnem keresztüllőtt a nyílvesszejével. Hogyan jutnánk át közöttük?

A tündérlány arra számított, hogy Farkas belátja kudarcát, így azután alaposan meglepődött, mikor a sámánfi arca felragyogott, s már neki is lódult a meredek lépcsőknek, kikerülve Toportyánt.

- Gyertek utánam! - kiáltotta a süket csöndben. Azőrlángőt követte, ezért a tétovázó Tanarilla sötétben maradt. Kapkodva rebbent Farkas és Toportyán után, miközben türelmetlen kérdésekkel bombázta a sámánfit. De csak akkor kapott választ, mikor felértek a festmények termébe.

- Milyen dili szállt meg már megint? - kiabálta Tanarilla. - Gondolsz te néha másokra is magadon kívül? Például rám!

- Túl sokat is - csúszott ki Farkas száján, majd zavarában gyorsan tovább beszélt, miközben elmélyülten tanulmányozta a falon függő festményeket. - A trónteremhez vezető folyosó kulcsa az, ha megfejtem a palota titkát.

- Miféle titkot? - a tündérlány kezdett komolyan dühös lenni.

- Lemaradtam valami nyavalyás távoktató programról? Vagy műsorfüzetet osztogattak a bejáratnál és engem kifelejtettek?

- Mióta először láttam ezt a fura palotát, azóta érzem, hogy valamit jelent az alakja - morfondírozott tovább Farkas, ügyet sem vetve a tündérlányra.

- Hiszen már mondtam, te éberborjú! - hepciáskodott Tanarilla.

- Hússziklából emelték, női fej formájára, hogy Egybetanya nemes lakói mindig láthassák, milyen hangulatban és egészségben van a királynő.

- S szerinted mindig így volt ez? - Farkas ravaszkásan elmosolyodott. - A Tündérhon fővárosát azért hívják Egybetanyának, mert valaha itt gyülekeztek az aprónép vezetői, mikor kihallgatást tartott az uralkodó. Igaz?

- Ezt én meséltem neked. Folytasd!

- Alig hiszem, hogy régi királyaitok és királynőitek a saját fejüket formázó palotába fogadták a küldöttségeket. Ez még tőletek is, hogy úgy mondjam, meredek ötlet volna.

- Mit értesz az alatt, hogy „még tőletek is"? - kérdezte gyanakvón, sőt, harciasan csípejére támasztva öklét Tanarilla.

- Nézd, a tündérnép kissé másként értelmezi a „jót" és a „rosszat", mint az éberek, vagy a révülök - magyarázta Farkas, miközben tovább tanulmányozta a már-már eleven festményeket. — Tudok róla, hogy valaha sűrűn raboltatok el csecsemőket, hogy lidércporontyokat hagyjatok helyettük a bölcsőben.

- Na és? - vont vállatőszinte értetlenséggel Tanarilla. - A gyerekeket szépen felneveltük, dalra, táncra, verselésre tanítottuk, s mikor legénnyé, leánnyá cseperedtek, visszaengedtükőket a Valóságba. Szerintem nagyon rendes dolog volt tőlünk. Olyasmi, mint a kollégiumi oktatás, vagy mi.

- A babonás éberek szinte soha nem fogadták vissza maguk közéőket - mondta Farkas. - Tudsz róla, hogy a legtöbbet üldözték, kiközösítették, sőt, meg is ölték, miután boszorkánysággal vádolták?

Tanarilla kissé zavarba jött, de azért nem tágított.

- Ez már az éberek ostobaságán múlt. De mit akarsz ebből a zagyvalékból kihozni?

- Arra jöttem rá, hogy Tündérhonban minden csalás, álca és átverés, mert ilyen az alaptermészetetek Farkas megtorpant az aprónép örömünnepét ábrázoló festmény előtt. - A hússziklából emelt palota valójában nem is palota. Beléptünk a homlokcsontja mögé, de a fogadócsarnok csupán a szavainkat, gondolatainkat visszhangozta. Azután leereszkedtünk azon a széles márványlépcsőn ide. Itt három folyosót leltünk. A bíbor színű tele a tündérek vérmérsékletére utaló szobákkal. Az arany megmutatja régi uralkodóitokat. S az utolsó, amelyik a mélybe visz, semmi mást nem rejtett, mint egy eltemetett, rettenetes emléket. Neked tényleg nem jut erről eszedbe semmi?

Tanarilla fintorgott keveset, majd rávágta:

- Pusztán annyi, hogy zavaros vagy, mint zápor után a kanális vize.

Farkas felnevetett, majd az arany folyosó bejáratához ment. Toportyán habozás nélkül loholt utána, s a tündérlány sem maradt le sokkal. A sámánfi elővette bűbájostorát, majd az emlékei között kutatva felidézte azt a rég nem használt varázsigét, amire szüksége volt.

- Mire készülsz? - aggodalmaskodott Tanarilla.

- A Táltoskollégiumban tanítottak nekünk egyősi ráolvasást, ami arra szolgál, hogy könnyebben elcsendesedjünk - felelt a sámánfi.

- Az nem elég, ha befogjátok? - pimaszkodott a tündérlány.

- Úgy értem, mielőtt révülni akarunk, ki kell ürítenünk minden gondolatot, emléket a fejünkből - Farkas megcserdítette bűbájostorát, mire láthatatlan, de egyre hangosabbá váló sámándobok hangja szólalt meg. - Még mindig nem érted, Tanarilla? Egybetanya közepén nem palota áll. Ahol mi járunk most, az Illangó királynő lelke! A hússziklák bubája túlságosan tökéletessé vált, s aki belép a palotába, az bekerül az uralkodótok fejébe. Ezek a szobák, lépcsők és folyosók mind aző érzései, gondolatai, vágyai és... A pincébe rejtett, rettenetes emléke arról a napról, amikor elveszítette a gyermekét. Lassan beleőrült abba a látomásba, mert az ereklye harmadik darabja valahogy az ajtórésbe szorult. Pedig a fájdalmas múltat le kell tudni zárni, különben megbetegíti az embert. Sőt, úgy tűnik, a tündért is.

A dobszóhoz most láthatatlan sámánok lüktető éneke csatlakozott. Tanarilla mondott volna még valamit, de Farkas felé nyújtotta a kezét, a tenyerét kínálta, hogy a lány üljön bele. A pilletündér engedelmeskedett. Toportyán szintén közelebb húzódott a gazdájához, így már mindháiman annak a varázsgömbnek a belsejében voltak, ami lassan felderengett Farkas körül.

Az ősi ráolvasás szavai körbe-körbe ismétlődtek, egyre erősítve a bűbájt. Még Tanarilla szívét is hevesebb dobogásra késztette a varázsos ritmus. A sámánfi lehunyta a szemét, s engedte, hogy a dal kimossa fejéből a kósza, izgatott gondolatokat. Azután belépett az arany folyosóra.

Az ajtók nyomban feltárultak, a tündék népének egykori uralkodói ismét átlépték a küszöböket. Farkas nem torpant meg, pedig újra kinyitotta a szemét, s jól látta, hogy számos király és királynő ellenségesen néziőket. A kéken vibráló gömb, mint egy óriási szappanbuborék, a három behatoló köré feszült, követve a sámánfi lépteit. A dobok dübörgése elsöpört minden más zajt, a ráolvasás kacskaringós szavai egymásba kapaszkodva tekeregtek-gomolyogtak.

Egyszerre tucatnyi nyílvessző zizzent Farkasok felé. Kardok villantak, mágikus tündérlövés és bénító ködpára repült a sámánfi, Toportyán, vagy Tanarilla ellen. A kék gömb szikrát hányt, sistergett, néhol izzott, vagy lágyan behorpadt. Nem sokkal azután ruganyosan kikerekedett, és egyik támadást sem engedte keresztül. Farkas meggyorsította lépteit.

Ezernyi fénylő, gyönyörű alak mellett haladtak el. Szavuk nem hallatszott, de a tekintetükből olvasni lehetett. Tündérkirályok és királynők voltak mind, akik egykoron saját belátásuk szerint vezették az aprónépet. Farkasnak nem kerülte el a figyelmét, hogy minél előrébb járnak a folyosón, az uralkodók annál egyszerűbb, néhol már az éberekére emlékeztető ruhát viselnek. Végül teljesen elmaradtak a légies selymek, fénylő páncélingek, gyémánt berakású tegzek, ékköves kardhüvelyek. A tündekirályok és királynők arca pedig megfakult, szomorú, szürke lett a több évezredes rejtezés, rabság és reménytelenség miatt.

A folyosót kétszárnyú, rézkilincses ajtó zárta le. Mielőtt Farkas megérintette volna a hűvös fémet, tekintete még összeakadt a bűbájgömbön túlrólőt figyelő asszony fekete szemével. Pontosan tudta, kiő. Szép vonásait megcsúfította, ráncokkal szabdalta a bűn, amit egykor elkövetett.

Amint a sámánft lenyomta a trónterem kilincsét, az ősi uralkodók mind visszahúzódtak szobáikba. Emlékek, gondolatok voltak csupán, amiket a ráolvasás képes volt távol tartani a behatolóktól. Immár nem jelentettek veszélyt, s akit óvtak, védtelenné lett nélkülük.

A trónterem nem volt több, mint egy három lépés hosszú, két lépés széles börtöncella, aminek falait a királynő maga emelte, saját szenvedésének erejéből. Az apró, rácsos ablakon át vigasztalan, ólomszín esőfelhőkre lehetett látni, melyek tízennyolc esztendeje mozdulatlanul ontották magukból a könnyeket. A fából tákolt, szálkás priccsen, molyrágta takarók alatt összegömbölyödve feküdt Tündehon leggyönyörűbb, első asszonya. Arca püffedt, szeme vörös a zokogástól, két keze tíz töredezett körme gyűrött párnájába markolt.

Farkas, a révülő, letérdelt Illangó tündérkirálynő mellé, és megsimította az asszony csapzott haját.

*

Az Ébredés Ajtajának hűlt helyét nézte mindenki, egészen addig, míg Hódfarok néne nem szusszantott egy nagyot.

- Munkára, mert felkopik az állunk! - bíztatta önmagát, s előkapta bűbájostorát, és szembe fordult a jurtával. Boglárka, Zsófi és Cseperke némán nézte, amint a vajákos asszony fürge legyintésekkel kísért ügyes varázsigékkel összecsomagolt mindent. A nemezlapok maguk oldódtak le a támrudakról, a kötőfékek és szíjak egymáshoz hengeredtek, s legvégül a kormos aljú bogrács is a halom tetejére puffant.

- Így jő lesz - bólintott ismét önmagának Hódfarok néne, majd úgy pillantott a megszeppent társaságra, mintha az imént megfeledkezett volna róluk. Pufók arcának vonásai egyből meglágyultak, hangja vigasztalóan mézes lett: - Haza kellene mennetek, azt mondom. A többi már a mi dolgunk.

Botlik Zsófi hirtelen felocsúdott bénult szomorúságából. Elkeseredett harag tüze lobbant a szívében, s bár még könnyek csorogtak az arcán, a száját indulattól parázsló szavak hagyták el.

- Haza? És a maguk dolga? Talán én nem vagyok révülő? Farkas Húga a nevem! Azé a Farkasé, aki eddig már kétszer megmászta a Világfát, legyőzte a Hollót és a Megbízót, párbajozott rémálomlényekkel és... és... elfogyott a levegője. Dühében felkapott egy követ, s teljes erejéből megdobta. Mindenki önkéntelenül behúzta a fejét, pedig a lány csak a fára akadt bűbájostorát célozta. A varázsfegyver kibillent az ágak közül, és egyenesen gazdája kezébe hullott. - Utána megyek!

- Mármint ki után, édes lánykám? - Hódfarok néne két akkorát lépett, hogy a Farkaserdő beleremegett, s lecövekelt Zsófi előtt. - Csak nem Kendére gondolsz?

- Meg arra a fekete bohócra! - kiáltott dacosan a lány.

- Az a fekete bohóc, ahogy nevezed, maga is táltos - szólt csendesebben, de ezerszer hidegebben a vajákos asszony. - Neve nincs, mert Kendéhez tartozik, sokkal inkább, mint azt álmodni mernéd.Ő az Ellenfele, a fehér bika fekete párja.

- Annál inkább... - harsogta Zsófi, de ekkor Boglárka megérintette a vállát, és szinte suttogva kérdezte:

- Hát még mindig nem érted? A két bika egy. Mikor a révülő leteszi a végső próbát, hogy táltossá váljon, kiszakad belőle természetének gonosz része. Attól kezdve minden kilencedik esztendőben találkoznak, hogy megküzdjenek egymással. Egyik sem hal meg, de amelyik győz, az uralkodik a táltos testén a következő harcig.

- Azért mégis van, hogy meghal valamelyik - jegyezte meg halkan Hódfarok néne. - A végső küzdelem éppen arra való.

- De ez a harc még nem... - Zsófi könyörögve nézett hol Bogira, hol a vajákos asszonyra.

- Ezt senki nem tudhatja, lányom - vonta meg a vállát Hódfarok néne. Majd hirtelen visszafordult a lebontott jurtához. - Az utóbbi napokban én és Borzalag segédkeztünk Kendének, hogy alaposan felkészüljön. A vén csont bolyongott az éberek világában, társalgott a szellemekkel, tárgyalt azősökkel. És... hát, igen. Istennyilát kapott Égi Úrtól, ami pedig általában az utolsó küzdelem előtt szokás.

Mindez Zsófit cseppet sem nyugtatta meg. Ment Hódfarok néne után, aki pakolászott még keveset, de láthatóan már nagyon indult volna.

- Hol lesz a küzdelem? - faggatta az Árnyjurta tanonca. - A Gyémánt Jurta előtti réten, igaz? És mi miért nem nézhetjük meg?

- Túl fiatalok vagytok még hozzá - felelt a néne. - Segíteni nem tudtok, meg veszélyes is. Amikor a táltos két fele egybecsap, az nem olyan, mint egy körúti karambol a Valóságban. Nagyon nem!

- Gergő is a Világfán van valahol - érvelt tovább Zsófi, mintha ez bármit is jelentene. - Ahogy ismerem a bátyámat, már biztosan ott bújik valahol a Gyémánt Jurta erdejében. Ha neki szabad...

- Elég lesz már! - Boglárka isméta lány mellé lépett, mindkét vállát megfogta, és magához húzta, hogy nyugtassa. - Vannak dolgok a Világfán, amiknek meg kell lenniük.

- Jól mondod - fordult a társaság felé Hódfarok néne, majd babrálni kezdte sokráncú szoknyáját. Keresett valamit a fodrok között, fürge ujjai tollakat, hajtincseket, csontokat és kavicsokat lökődtek félre. - Na, itt van e! - mondta végre.

A tenyerén türkizkék csigaház hevert.

- Mennem kell, álljatok hátrébb! - szólt parancsolón, s már-már ráfújt a bűbájos holmira, mikor Cseperke hirtelen előre lépett.

- Bocsásson meg, néne, de szeretnék kérni valami különöset - mondta sietve.

- Nem viszlek magammal! - figyelmeztette a vajákos asszony.

- Ezt nem is reméltem - Cseperke szégyenlősen lesütötte a szemét. - Én wicca boszorkány vagyok, így a mamám szegről-végről kolleginája, de mindenképpen igen nagy csodálója a nénének. Lehet, hogy többé nem lesz alkalmam rá, ezért most szeretném megkérni: hadd öleljem meg magát, csak egyetlen pillanatra.

- Ohó! - mosolyodott el lágyult szívvel Hódfarok néne, majd széttárta húsos karját. - Gyere, no!

A röpke ölelést Írnek közönyösen, Zsófi haraggal, Boglárka furcsálkodva nézte. Eztán a vajákos asszony tekintete gyorsan végigsimította mindannyiukat, majd ráfujt a csigaházra, s egyetlen valdtó villanásban tűnt el, az összecsomagolt jurtával együtt.

- Indulás haza - sóhajtott Boglárka nehéz szívvel.

- Indulás - helyeselt Cseperke is, arcán csalafinta mosollyal. - De nem haza!

Kinyújtott tenyerén ott hevert a türkizkék csigaház pontos mása.

- Ez képtelenség. Valami ragyaverte tévedés, biztosan az. Hiszen ez nem lehetől Farkas feje kis hijján megfájdult Tanarilla folyamatos sápítozásától. Ráadásul nem kevés fáradtságába és idejébe került, mire rávette Illangó királynőt, hogy legalább felüljön a priccsen. A tündér borzalmas állapotban volt. Egykor fényes, aranyszőke haja mocskosan tapadt a tarkójára, ajkát véresre harapdálta, szeme alatt sötét karikák ültek. Tétován bámulta a cella földpadlóját, miközben szürke, szakadozott nadrágját gyűrögette, s dideregve húzta csontos vállára a durva pokrócot.

- Ki kell innen mennünk, felség - suttogta Farkas a nő mellett ülve. - Eleget raboskodott a saját rettenetes emlékei között.

- En vagyok a hibás - motyogta eszelősen Illangó. - Mindenért egyedül én.

Tanarilla nem mert egyetlen pillanatra sem leszállni sehova a kicsiny helyiségben, ahol még a levegő is ragadt a kosztól. Szivárványszín-szárnyai nyugtalanul berregtek a csendben, amit egyedül az ablakon túl ömlő zápor folytonos dobpergése tört meg.

- Kérem, felség - Farkas az asszony hóna alá nyúlt, és segített neki felállni. Erezte, hogy a királynő térdei alig bírják megtartani teste súlyát, ezért nem engedte el. Mikor a küszöbhöz értek, eszébe jutott, hogy a tündérősök talán ismét megtámadjákőket, hiszen a védő bűbáj hatása már elmúlt. Aztán arra gondolt, hogy Illangó akkor is királynő, ha most csupán egy halálán lévő, szerencsétlen éberre emlékeztet. Felséges lénye pedig megvédi azokat, akik segíteni akarnak neki.

Az arany folyosó ajtajai zárna maradtak, a falakon már nem futottak fények, és a szőnyeg sem mozdult a talpuk alatt. Toportyán bátran előre loholt, majd visszafutott hozzájuk, s megint előre, türelmetlenül szimatolva a levegőt. Farkas minden lépésnél halkan bíztatta a királynőt, bár aző ereje is egyre fogyott, hiszen Illangó jóval magasabb volt nála.

A festmények termében muszáj volt leülniük néhány percre. Tanarilla fölöttük repkedett, miközben ismét rákezdett cérnahangú panaszáradatába:

- Hapsikám, te nem látsz a szemedtől? Illangó királynő magas, karcsú, életerős és gyönyörű. Az aprónép uralkodója a legkáprázatosabb teremtés az egész Világfán, ez nem lehet kérdéses. Akit te abban a cellában találtál...

Farkas felpillantott a rebbenő szárnyú lányra. Pillantásában szigorú rendreutasítás lobbant, de Tanarilla túlságosan kétségbe volt esve ahhoz, hogy elhallgasson.

- Tudod, mi lesz akkor, ha a nemes tündék elé lépsz ezzel a... bocsásson meg, hölgyem. Ezzel a rettenettel? Tündehonnak azon nyomban vége! Az egész kultúránk, a történelmünk és a hitünk önmagunk létezésében Illangó királynő titokzatos felségességén alapszik.

- A saját szemeddel láthatod, hogy még a tündérek sem sérthetetlenek - mondta csendesen, mégis villámló haraggal Farkas. - A folytonos csacsogás helyett próbálj már kicsit gondolkodni! Több, mint kétezer éve rejteztek, mióta lezáródtak a tündérösvények. Lehet, hogy Egybetanya elkényeztetett lakosai, a nemes tündék ezt az időt mulatozással töltötték, de nézz rá Illangóra. Valakinek viselnie kellett a terheket, ső magára vállalta azokat. Minden tündér helyett, ahogyan egy igazi uralkodóhoz illik.

Tanarilla erre nem tudott mit válaszolni. Igazság szerint mélységesen szégyellte magát, ez az érzés azonban annyira új és idegen volt a számára, hogy nem tudott vele mit kezdeni.

Farkas ismét talpra állította a csendesen sírdogáló asszonyt, majd elindult vele fölfelé a széles márványlépcsőn. A hússziklákból emelt palota, ami valójában a királynő lelkének mása volt, immár teljesen elcsendesedett. Mikor nagy sokára a lépcsősor tetejére értek, alant kihunyt minden fény. Tanarilla óvatlanul a háta mögé pillantott, s máris felsikoltott rémületében. Az átláthatatlan, lágyan gomolygó feketeség sokkal több volt mögöttük, mint a világítás hiánya. A palota alsó szintjeit elborította a Nemlétezés.

- Kezd kihunyni az értelme - mondta Farkas idegesen. - Minél hamarabb biztonságos helyre kell vinnünk, ahol ápolhatjuk, különben meghal.

- Felismerik! - kiáltotta Tanarilla. - Akármilyen állapotban is van, a nemes tündék azonnal rá fognak ismerni a királynőjükre.

Farkas a fogadócsarnok túlsó felén sejlő főbejáratra nézett. Tudta: tündérlánynak sajnos igaza van. Ha Egybetanya népe rájön, hogy kit kísérnek át a parkon, mind köréjük sereglenek majd.

- Mondd, Tanarilla, a kábító érintésen kívül van még valami bűbájos képességed? - fordult hirtelen ötlettel Farkas a lányhoz.

- Pilletündér vagyok - biccentett az. - A rovarokkal, bogarakkal, lepkékkel szinte testvéri kapcsolatban áll a népem.

- Ezt reméltem is - a sámánfi Illangót támogatva átvágott a csarnokon, ami most néma volt, mint a kiszáradt kút feneke. Mikor elérték a kaput, bűbájostorának legyintésével résnyire nyitotta, és kilesett.

Egybetanya álmos, békés látképe a múlté volt. A királyi palota körül terpeszkedő csodás parkban szakadt, maszatos, bányabörtönt járt teremtmények sétálgattak, heverésztek, s puszta látványukkal rémisztgették a nemes tündéket. Az arannyal, opállal, színezüsttel kirakott utcákon hírvivők rohangáltak eszetlenül, hogy Tündehon vezetői között pletykákat, rémhíreket terjesszenek. Senki nem tudott semmi biztosat, azon kívül, hogy a Tündérkeresztanyák Táncünnepélye elmarad.

- Szükségünk van néhány vakulj-levélre - mondta Farkas, miután visszahúzódott az előcsarnokba. — Képes vagy üzenni a mezők pillangóinak?

- Természetesen! - húzta ki magát teljes meztelenségében Tanarilla, amitől a sámánfinak kiszáradt a szája. Azonnal megvagyok.

Beletelt ugyan néhány percbe, míg a bűvös üzenet átszárnyalt a városon, s rátalált néhány lepkére, de azután gyorsan jött a segítség. Három kápráztatóan felcicomázott szárnyú óriáspillangó jelent meg az égen, s mindegyik egy-egy friss vakulj-levelet pottyantott Farkas tenyerébe.

- Felség, ezt rágja el - guggolt a fal tövében mélabúsan ücsörgő Illangó mellé a sámánfi. A palota mélyéből gomolygó Semmi immár elérte a fogadócsarnok felét, s egymás után oltotta ki a kristálycsillárokat. A királynő értelme a végét járta, az elmúlás karnyújtásnyira volt csupán.

Farkas példát mutatva rágni kezdte a maga vakulj-levelét, s szinte rögvest halványodni kezdett az alakja. A láthatatlanságot okozó varázsnövény tökéletesen bevált.

- Remélem, kitart a hatása, míg átvágunk a parkon - zengett Farkas hangja, bárő maga már eltűnt, ahogy Illangó szintén. - Félek, nem tudom cipelni.

- Nekem van egy jobb ötletem - Tanarilla szavai most olyanok voltak, mintha a nyugati hegyek felé igyekvő napkorong beszélne. - Azonnal jövünk!

Farkas nem láthatta lányt, aki közben elrágta saját vakulj-levelét, de a sebesen távolodó szárnyberregésbŐl tudta, hogy elrepült.

- Tartson ki, felség - bíztatta Illangót, aki pokrócába csavarva immár teljesen láthatatlanná vált. - Elvisszük valami biztonságos helyre, és segítünk.

Keservesen hosszú percek teltek el, mire a sámánfi meghallotta a park gyöngymurvás sétányán doboló lópaták zaját. Akkor átnyalábolta Illangót, bár ez sokkal nehezebb feladat volt úgy, hogy sem a királynőt, sem önmaga karját nem látta. A terasz alatt, ami a női fejet mintázó palota homlokán éktelenkedett, éles kurjantás harsant.

- Pipafüst és fidibusz, megjött már a lovasbusz!

Farkas elmosolyodott, amint felismerte Monyákos Tuba hangját. A parkban lófráló börtöntöltelékek, és az őket utálkozva bámuló nemes tündék közül néhányan felfigyeltek a könnyű homokfutó bakján ücsörgő lidércre, de az nem törődött velük.

- Siessünk! - csendült váratlanul Tanarilla hangja, közvetlenül a sámánfi füle mellett. - A Kukucban már készítik a hátsó lakosztályt. Podóka Fájint esküt tett, hogy afogadósné megbízható, ráadásul a tündérbajok szakasszonya.

A Pille és Aranylégy vontatta kocsi úgy vágtatott át a parkon, hogy a közelben lófrálok alig bírtak a bokrok közé ugrani előle. Farkas, miközben erősen tartotta Illangót, visszafordult egy pillanatra. A hússziklákból emelt arc most is szépséges, nyugodt és álmatag volt.

- Még, hogy mutatja a királynőjük állapotát - morogta a sámánfi. - Ez is csak csalás és szemfényvesztés, mint minden Tündérországban.

Az Egybetanyától keletre húzódó Rubin-hegylánc borotvaéles sziklái mögül éppen kibukkant a nap, mikor Pitypang Piros asszonyság holtfáradtan, bár elégedetten összedörzsölte két tenyerét.

- Túl vagyunk a nehezén - jelentette. - Illangó királynő hamarosan magához tér, hogy megkóstolja a tejbeméz levesemet.

Farkas, Tanarilla és Monyákos Tuba, akik a Kukuc emeleti szobájánakfala mellett, kényelmetlen aranysámlikon ültek, végre összemosolyogtak. Egyikük sem nézett ki valami fényesen, mivel egész éjjel nem voltak hajlandóak lefeküdni, bár Pitypang asszonyság nem egyszer küldte ókét. Éjfél körül a fogadó lenti részéből még felszűrődött a mulatozó rabok éneke, edények csörgése, lantok és hárfák pengése. Podóka Fájint készséggel irányította a konyhatündérek hadát, helyettesítve a gazdasszonyt, aki a beteggel volt elfoglalva.

- Jól tettétek, hogy ide hoztátok - Pitypang Piros kimerülten az ágy mellett álló székre rogyott. - Ha sejtettem volna, mi folyik abban a csicsás palotában, már régen bezörgetek a kapuján.

- Mindennek megvan a maga ideje - szólt Farkas. Elgondolkodva nézte a puha selyempárnák között, állig fellegtakaróba pólyált tündérkirálynőt. A Kukuc gazdasszonya valóban csodás munkát végzett. Bűbájos érintése kigubancolta, megtisztította IIlangó aranyszőke fürtjeit, eltűntette arcáról a kín fekete ráncait. Tanarilla segítségével lemosdatták az uralkodót, rongyait a kandallóba vetették, s olyan hálóinget adtak rá, aminek szövetébe erőt adó varázsnövények szálait fonták. Pitypang asszony csak ezután, úgy hajnali két óra felé gyújtott füstölőket, s kezdett hozzá a lassú vajákoláshoz. Énekelt, mondókákat ismételt, miközben húsos ujjaiból folyton sugárzott a tündérfény. Illangó percrőlpercre erősebbnek, elevenebbnek tetszett, de még nem tért magához.

- Gondoljatok bele, mi történt volna, ha elkésünk - sóhajtott Tanarilla.

- Inkább nem - zörrentette száraz levélruháját borzadva Monyákos Tuba. - Én ugyan az éberek között nőttem föl, majd a révülők fogadtak be, és boszorkány a mamám, de mégis csak lidérc vagyok. S mint ilyen, az aprónép rokona. Úgy sejtem, a Tündérbirodalom uralkodójának halála magát a rejtezők országát is elpusztította volna.

- Fura dolgok esnek meg, annyi bizonyos - bólogatott Pitypang Piros, bár ezzel azt kockáztatta, hogy az álmosságtól egyszer csak lebillen a székről. - Hogy éppen egy sámántanonc mentsen meg minket! Körbekacagom, ha valaki tegnap ezt jósolja nekem.

- Miért? - kapta fel a fejét Farkas. - Talán a tündérek és a révülők ellenségek?

Tanarilla és a fogadósné csodálkozva pillantottak a sámánfira. Amaz félszegen elmosolyodott.

- Bocsánat, de én javarészt csupán belekeveredtem az eseményekbe, s még mindig nem értek szinte semmi - mondta. - Illangó királynő régóta raboskodott már saját bánatának cellájában, mégis azt hallottam, hogy Vad Hajszát készül hirdetni. Aztán ott van a tündérösvények dolga. Miért zárultak be, és miért kellett Tündehonnak rejteznie? Én a Táltoskollégium tanonca vagyok, mégis azt hallottam mindenhonnan, hogy a tündérek nem léteznek. Ezt sem értem. S hogy van az...

- Ssss! - Pitypang asszonyság ajka elé emelte mutatóujját. - Gyertek a kandalló elé, hadd mutassak meg mindent, amit magam tudok. Szavakkal elmondani túl hosszadalmas és fárasztó volna, s talán a saját szemeteknek jobban is hisztek.

A sámánfi csak ekkor vette észre, hogy az emeleti szoba kandallójában nem közönség tűz lobog. A fahasábok halmát Eleven Lángok nyaldosták, amiről Farkas eddig úgy hitte, hogy kizárólag a táltosok képesek meggyújtani. A fogadósné fogta a maga székét, a többiek mellé ült, majd a kandalló párkányáról ametiszttel, smaragddal kirakott dobozkát vett le. Mikor kinyitotta a fedelét, csilingelő zene szólalt meg. A dobozkában finomraőrölt por volt, aminek látványa régi emlékeket idézett fel Farkasban. Látottő már ilyesmit, méghozzá az Erdők Atyjában, mikor Hunorral és Magorral táborozott. A két hős akkor a maguk történetét tárták Farkas elé, de szintén nem szavakkal, hanem a múltidéző bűbáj segítségével. Most a négy szék úgy sorakozott a kandallóval szemben, mintha a kicsiny, és rettenetesen kimerült társaság tévézni készülne. Pitypang asszonyság csipetnyi port vett az ujjai közé, s a fahasábokra szórta.

Az Eleven Tűz lángjai nyomban nyújtózni, tekeregni kezdtek, és megváltozott a színük. A fahasábok szikrát hányva durrantak néhányat, majd a lángok mélyén felderengett egy ismeretlen, távoli táj. Hogy a jelenlévők értsék is, amit látnak, a fogadósné csendes szóval kísérte azősi múltból megidézett emlékképeket.

- Ismerjétek hát meg a révülők és tündérek viszályának történetét. Réges-régen kezdődött minden, mikor még a varázstudók és az aprónép néhány perpatvart leszámítva békében megfért egymással. Figyeljétek, mit mutat az Eleven Tűz lobogása!

Pitypang Piros lágyan gömbölyödő, langyos hullámokban áradó hangja kissé elbódította a társaságot. A lángok mélyén sík táj mutatkozott, ligetekkel, mocsaras ingovánnyal, szent tölgyek bús csoportjaival, s egy széles folyóval. A folyó felé tartott apró lovai hátán vagy ezer harcos, mögöttük pedig gyermekeket, asszonyokat és öregeket szállító szekerek, kordék verték a port. Farkas azonnal látta, hogy menekülnek. A napbarnított arcokon kútmély elkeseredettség, a szemükben hontalanság árnya sötétlett.

- Amott láthatjátok Csaba királyfit, Etele fiát, aki ezer megmaradt harcosával és háznépével fut az ellenség elől - a fogadósné szavai úgy hömpölyögtek, miként a folyó hullámai. - Etele birodalma darabjaira esett, belső' viszály és külső' támadók szaggatták szét. Hiába vívtak végső' és elkeseredett csatát Kelenföld mezején, a hunok javát levágták az árulók. Csaba királyfinak nem maradt más reménye, mint az oldalán függő csodakard, aminek bűverejét azonban elvette az átok. Vissza kell térnie azőshazába, a tengerhez, hogy újra használhassa, mert csak annak hullámai moshatják le róla a rontást.

Az eleven Tűz lobogásában most a Tisza sűrű nádasa jelent meg, fölötte csillagpettyes égbolt szikrázott. A hold fénye egy alvó alakra esett, s Farkas tudta, hogy ismét Csaba királyfit látja. A halkan zúgó nádas mélyéről hirtelen légies asszonyalak libbent elő, ezüstfehér ruhája szeszélyesen tekeredett a mozdulatlan levegőben, mint a hínár. Nem járt, mégis az alvó harcos mellé érkezett, majd lágyan megérintette annak homlokát.

Farkas ráismert, hiszen előző nap találkozott vele az arany folyosón.

Aző szeméből lobogott legvadabbul a gyűlölet, mikor a révülőre nézett.

- Ő Imola tündérkirálynő - súgta a fogadósné, s a hangja megremegett. - Akkoriban még ahány nép és földrész, annyi királya és királynője volt az aprónépnek. Imola, neve azt jelenti: „hínár" vagy „mocsár". Szibériától egészen a Kárpátok pereméig húzódó Tündérbirodalom királynője volt. A hun és magyar táltosok jól ismertékőt, de csupán akkor akadt dolguk a népével, ha valamely tündér bajt okozott a révülőknek, vagy bárkinek az éberek közül. Minden folyó, patak, barlang, nádas, szikla és liget tele volt velük, hiszen a Valóság éppen annyira az övék volt, mint a Világfa. A tündérek ugyanis „köztes lényekként" éltek egykor. Nem laktak sem itt, sem ott, de mégis mindkét világban egyszerre laktak. Olykor segítettek annak, akit megkedveltek, máskor meg ártottak az embereknek. Szövetség kötötteőket a Hetekhez, mivel azősidőkben, a Jurták Szövetségének megalakulásakor a tündérek is létre hozhatták a maguk Jurtáját. Imola tündérkirálynő ugyanakkor a tizedik jurtának, a Tündérek Jurtájának vezetője is volt.

Farkas, Tanarilla és Monyákos Tuba döbbenten bámult Pitypang asszonyságra. Ő nyugodtan mosolygott, pirospozsgás arcán táncolt a tűz fénye, miközben lassan bólintott.

- Igen, jól hallottátok: egykor a Tíz Jurta Szövetségét alapították meg az álomlények, varázstudók ésősök. Hamarosan megtudjátok, miként vált le a szövetségről a Tündérek Jurtája, borzalmas átkot vonva saját fejére.

A lángok ölén a tündérkirálynő néhányszor megsimította Csaba királyfi homlokát, majd visszahúzódott a nádas mélyére.

- Imola ekkor éjjel végzetcsen beleszeretett a hunok ifjú vezérébe. A vert sereg parancsnoka reggelre magához hivatta Torda táltost, aki kitartott mellette a vészben, s elmondta neki, hogy éjjel álmot látott. Arról fogalma sem volt, hogy az álom képeit a tündérek uralkodónője sugalmazta neki. Torda táltos meghallgatta, majd értelmezte az álmot, melyben Hadak Ura Csabát maga mellé ültette a Világfa csúcsán, és bűvös nyílvesszőt ajándékozott neki, majd útjára engedte. A varázserejű nyílvesszőt a királyfi magával hozta a Valóságba, s mikor Torda tanácsára kilőtte, majd megkereste azt, olyan mezőre bukkant, ahol bűbájos erejű forrasztófű nőtt. Erre nagy szüksége volt, mivel seregéből csupán ezer harcos maradt életben, s azok többsége sebesülten feküdt a Tisza partján, ahova a csatatérről menekültek. Csaba királyfi a forrasztófűvel meggyógyította embereit, majd összeszedte népét és elindult azőshaza irányába. A sugalló álomban Hadak Ura azt tanácsolta neki, hogy keresse meg a Pusztában Almost, a magyarok vezérét, fogjon össze a két nép, s együtt térjenek vissza a Duna és Tisza tájékára, hogy ott ismét erős birodalmat hozzanak létre. Mindez azonban nem sikerülhetett a tündérek segítsége nélkül, hiszenők parancsoltak a szeleknek, vizeknek, fáknak és a fold mélyén élő lényeknek egyaránt.

Farkas és Monyákos Tuba megbűvölten nézték az Eleven Tűz lángjaiban felsejlő hatalmas hegyeket, melyeknek lábánál Csaba népe poroszkált.

- A Havasok tövében aztán Torda táltos és az akkori Hetek azt tanácsolták a királyfinak, hogy előrelátóan ossza meg népét. Hagyjaőrzőknek a székelyeket, akik igen bátor, nemes és bűbájos erejű nemzet voltak. Vigyázzák Erdély hegyeit, mintha vár volna, így Csaba visszatértekor lesz biztos támaszuk. A székely varázstudók azonban úgy vélték: önmagukban túl gyengék volnának, hogy ellenálljanak a minden oldalról fenyegető ellenségnek. Ekkor Torda táltos összehívta a Heteket, s üzenetet küldött Imola tündérkirálynőnek, aki meg is jelent, teljes udvartartásával.

A kandalló mélyén sűrű tölgyerdő ontotta magából a víz-, szél-, föld-és tűztündérek hadát. Az akkori Hetek kántálva, énekelve, lüktető dobszóval fogadták az aprónépet, mely addig hol bosszantotta, hol segítetteőket.

- Torda táltos tárgyalásokba kezdett Imolával, kérve a tündéreket, hogy segítsék minden varázserejükkel a székelyeket, amíg Csaba királyfi megkeresi Almos vezért és leveszi az átkot Etele bűvös kardjáról. Hosszú napokon át táboroztak a Havasok lábánál, mivel az aprónép már akkoriban is bohókás, kiszámíthatatlan, szeszélyes természetű volt. Egyik éjjel már-már úgy tűnt, megállapodnak, a másik éjjel viszont épp hogy egymásnak nem estek. A révülők titkon bűvös véderőt vontak Csaba királyfi köré, meri sejtették, hogy a tündérkirálynő szemet vetett a daliás uralkodóra.

Valójában Imola csakis azért húzta az időt, hogy közben elcsábíthassa a királyfit, de Torda nem engedteőt a közelébe. A tündérhalmok, berkek, tavak és barlangok túl gyakran nyeltek el gyermekeket és ifjakat, hogy azután soha többé ne kerüljenek elő Tündérhonból. S ha mégis, abban kevés köszönet volt, mivel mindannyian megőrültek, zavarosan viselkedtek, eszüket vesztették.

Az egymásra támaszkodó fahasábok hirtelen megcsúsztak. A csöndes szoba ablakait hangos durranás rezzentette meg, szikraeső csapott ki a kandallóból. A lángok ölelte táj képe komor, szürke, ijesztő lett.

- Sajnos még a bölcs Hetek, és akkori vezetőjük, Torda táltos sem sejtette előre, hogy Imola sokkal vadabb szenvedélyt táplál Csaba királyfi iránt, mint mutatja. Meg kell vallani: mi tündérek mindig hajlamosak voltunk az eszement szerelemre. Éppen tizenharmadik napja folytak a révülők és az aprónép tárgyalásai, mikor elfogyott Imola királynő türelme. Koboldok, lidércek, erdei manók csapataival megrohanta a hunok táborát, hogy erővel ragadja magával a sátrában alvó királyfit. Csaba fel sem ébredt a történtekre, pedig körülötte a révülők történelmének egyik legádázabb csatája zajlott. Imola serege megütközött a Hetek vezette hun sámánokkal.

A sistergő, veszettül táncoló lobogásban Farkas átkok röptét, bűbájostorok robbanását, tündérek és sámánok kavargását látta. A varázserőtől izzó kezű koboldok visítva rohamozták a révülők csatárláncát, mely útjukat állta. A háttérben Csaba királyfi sátra körül kéken derengett az éjszaka, mikor a felé küldött tündérlövések lepattantak a véderőről. Torda táltos félelmetes alakja tűnt fel rettenetes kőrisfa botot forgatva, aminek két végéből átkok záporoztak a lidércekre. A garaboncok megidéztek egy sárkányt, és az tucatjával habzsolta he, vagy perzselte füstölgő halommá az erdei manók üvöltve rohamozó csapatait. Fémből kovácsolt fegyver nem árthatott az aprónépnek, ezért a hun harcosok a tábor többi részénőrködtek, hogy lenyilazzák a tündérek oldalán küzdő farkasokat, medvéket és más, megbűvölt vadonbéli állatokat.

- Hajnalig tartott a mészárlás. Imola királynő seregét a sámánok visszaszorították a folyón túli hegyekbe, de közben a révülők is százával hullottak. A Hetek nemes gyülekezete négy tagját veszítette el, s Torda táltos súlyos sebet kapott. A Vüágfa egésze recsegett, nyögött a kíntól és haragtól. A tündérek java királynőjük oldalán maradt, és barlangok, tavak, erdők mélyén rejtőztek. Csaba királyfi azt hitte, az aprónép között egyetlen szövetségese már sincs. Másnap este azonban a folyón túlról ismét gyöngyházfényű ragyogás kelt át a hunok táborába. A sámánok már-már átkot szórtak rájuk, de kiderült, hogy számos erdei-, tavi-, s egyéb nemes tünde Imola ellen fordult. Ok, hogy valamelyest kiengeszteljék a Heteket, felajánlották varázserejüket a székelyeknek. Ez ugyan kevés volt hozzá, hogy a révülők megbocsássanak, hiszen legfőbb varázstudóik közül az ütközetben négynek lelke távozott a Gyökérszintre, de elegendő ahhoz, hogy ne irtsák ki írmagját is az aprónépnek.

A kandalló kőkeretében nemes tündérek csoportja állt az immár Kilenc Jurtára apadt Szövetség fővarázstudóival szemközt. Torda táltos, aki ugyan még szenvedett a halálosnak szánt rontás utóhatásaitól, áldón emelte fel két karját, hogy Egi Úr kegyét kérje. Pitypang asszony halkan folytatta a történetet:

- Akkor éjjel a hun sámánok áldozatot mutattak be a tűz, víz, szél és föld hű tündéreinek, majd két fontos törvényt hoztak. Az első kimondta, hogy a révülők megtagadják és feloszlatják a Tizedik Jurtát, melybe addig a tündérek tartoztak. Létüket Imola királynő borzalmas bűne miatt azontúl eltagadják, kijelentve, hogy az aprónép pusztán dajkamesékben létezik. Ez a büntetés nem volt üres szólam. Ha bármelyik Jurtának hátat fordít a többi, s nem vesz róla tudomást, akkor a Sárkány ontotta bűverŐhől annak tagjai többé csak annyit kapnak, hogy épp tengődni tudjanak. A Tündérbirodalom ösvényeit a Hetek lepecsételték, így attól kezdve az aprónép kizárólag a Világfa rejtett vidékein, elszigetelten maradhatott fenn. Az éberekkel többé nem találkozhattak, kivéve azokat a lényeket, melyek Imola ellen fordultak. De mégők sem terjeszthették többé a tündérek létének hírét, sem elátkozásuk történetét. Ugyan nevezhették magukat törpéknek, manóknak vagy lidérceknek, viszont el kellett feledniük azt, hogy valaha maguk is az aprónép tagjai voltak.

- A második törvény, melyet akkor éjjel a Hetek hoztak, így szólt: közös átok telepedjen a tündérek népére, melynek mindenkori uralkodónője pusztán annyi varázserőt vehessen a Sárkánytól, hogy elszigetelt birodalmait fenn tudja tartani. Onnan azonban ki ne törhessenek a tündérek mindaddig, míg fia nem születik a tündérkirálynők valamelyikének - Pitypang asszonyság mélyet sóhajtott. - Ha ennyi lett volna az átok, akkor az ereje már régen szétoszlik, hiszen nem is egy kiskirály született Tündérhonban. Csakhogy a táltosok kiegészítették az átkot azzal, hogy ha a tündérkirálynőnek mégis fia születik, az hároméves korában vettessen át a Valóságba. Éberek neveljék fel, hogy elveszítse bűverejét, s ne szabadíthassa ki a tündéreket rabságukból.

Tanarilla összerázkódott székén, s azt szerette volna kiáltani: ez kegyetlenség. Lelke mélyén azonban érezte, hogy Imola tündérkirálynő bűne - mikor számos révülőt, s a Hetek négy tagját lemészároltatta seregével, csupán, mert nem hagyták elrabolni szerelmét - ennél még súlyosabb átkot is érdemelt volna. A lányka így inkább csendben maradt, könnyeit nyelte, minthaő maga szégyenkezne az egykori uralkodó helyett.

Pitypang asszonyság lassan a monda végéhez közeledett, s így az Eleven Tűz lángjai is csendesebben lobogtak már.

- Imola tündérkirálynő, s népének java, akik vele tartottak, tehát bezárattak az Alomvilágba. Mivel ösvényeik bűbájos pecsét alá kerültek, a tündérek szinte soha nem bukkantak fel a Valóságban, és a révülők is megfeledkeztek róluk. A székelyeket viszont híven szolgálták a Tordának hűségesküt tett lidércek, koboldok, törpék és manók. Ahányszor a vitéz nép bajba került hegyek közé szorult kicsiny országában, az aprónép patakokban, folyókban, szelek hátán és fákban élő lényei üzentek az egyre távolodó Csaba királyfinak. A hunok válogatott lovasai megkapták a tündérpostát, visszafordultak, és megmentették a bátran küzdő székelyeket. Csakhogy sok esztendő telt el, s Etele kardja elveszett, Csaba szabad lelke Egi Úrhoz távozott, a mentő sereg emlékét pedig végül már csupán a Hadak Útjának halovány sziporkájaőrizte. A lidércek, manók, törpék és koboldok lassan elfeledték, hogy valaha a tünde néphez tartoztak. Imola beleőrült saját bűnének emlékébe, s zavarodottságát utódai is örökölték. Nem csoda hát, hogy végül Mangó királynő is fájdalmának rabjává vált, miután az átok elragadta tőle a kisfiát.

Úgy tűnt, Pitypang Piros asszonyság mindent elmondott, amit csak tudott a Tizedik Jurtát sújtó rettenetes átokról. Hallgatóságát megrázta az Eleven Lángok által megidézett múlt, ezért némán ültek székükön, tovább bámulták az immár kiüresedett lobogást a kandalló ölén. Mikor új hang törte meg a szoba csendjét, Tanarilla majdnem felsikoltott, Farkas és Monyákos Tuba pedig az ágy felé kapta tekintetét.

- Minden, mit most hallottatok a tündérnép múltja - szólt erőtlen, mégis tisztán csengő hangon Illangó királynő a párnák közül. - S nincs is több, amit ezen felül birtokolhatnánk, mivel a tündéreknek pusztán nyomasztó emlékei, és hazug módon fényes jelene maradt meg. Jövője azonban nincs, mivel elveszett a Tizedik Jurta jelképe, holott egyedül az képes rá, hogy megtörje az átkot.

Farkas felállt a székéről és a holtsápadt Illangó mellé lépett. - A tizedik Jurta jelképe? - kérdezte. - Erről Pitypang asszony nem beszélt.

- Nem is beszélhetett, mert ezt a titkot egyedül a révülők legelső táltosa, és Tündérhon királynője ismeri. Azon a szomorú éjjelen, mikor a hunok sámánjai megalkották az átkot, történt még valami. Torda táltos ugyan meghajolt a Hetek akarata előtt, de magában úgy érezte, hogy túl kegyetlen a rontás. Mivel a tündefik sorra átkerülnek a Valóságba, pedig egyedülŐk volnának elég erősek hozzá, hogy megszabadítsák a tündéreket, így az átok soha nem oldódna fel. Ezért Torda megbűvölte a Tizedik Jurta jelképét, amit korábban a dühös sámánok három részre törtek. A kicsiny tárgy darabjait aztán szétszórta a Világfa három szintjére, s végül üzenetet küldött Imolának: ha valaha megtalálják a három darabot, s azt kézbe veszi a tündérek királynője, a jelkép összeforr, ereje pedig felszabadítja az aprónépet.

- Tehát Torda táltos adott még egy esélyt? - kérdezte kapkodva Monyákos Tuba.

Illangó keserűen felnevetett.

- Esély? A Tizedik Jurta három darabra tört jelképének egyik felét ugyan sikerült felkutatnunk a Világfán, de azt is csupán a véletlennek köszönhettük. Valahol a palotában van, azt hiszem. De a többi... Nektek jobban kell tudnotok, hogy mekkora valójában az Alomvilág.

- Végtelen - sóhajtott Tanarilla.

- Ahogy mondod, kicsi pille - Illangó gyönyörű szeméből könnycseppek csurrantak le, sötét foltot hagyva a párnákon. - Tőlem pedig Kende elvette a fiacskámat, ahogyan azt az átok követelte. Mindörökre rabok maradunk saját, felcicomázott birodalmunkban.

- Akkor hát mégsem indítod el a Vad Hajszát? - hajolt közelebb Farkas a királynőhöz.

- Azőrület gerjesztette bennem ezt a gondolatot - legyintett áttetsző kezével Illangó. - Tudom, hogy a Hetek hamarosan elveszítik Kende táltost, s ez rövid időre meggyengítiőket. Ki akartam használni a révülők baját, beismerem. Vagy talán nem is én voltam az, aki meghirdette a Vad Hajszát?

A tündérkirálynő bizonytalanul elnézett a sámánfi mellett. A kandalló közelében ekkor megmozdult a fogadósné, mintha a kérdés neki szólt volna.

- Nem te hirdettél Vad Hajszát, felséges úrnőm - mondta. - Aki azt tette, a fájdalom cellájába zárt anya volt, mivel beleőrült fiacskája elvesztésébe. A sámánfi azonban kimentett onnan, elmédről elvonult a köd. Mondd, mit akarsz most?

Illangó megmozdult, hogy felüljön az ágyban, ez azonban csak úgy sikerült neki, ha Farkas támasztotta a hátát.

- Újra lezárom a tündérösvényeket, amiket sikerült felfeszítenem, mikor a révülők meggyengültek - szólt, s hangjában most a szomorúság tiszta büszkeséggel elegyedett. - A tündérek népének tovább kell viselnie a Hetek átkát, amiért Imolaősanyám meggyilkolta a révülők színejavát.

- Nem! - Farkas határozott hangjára mindenki felkapta a fejét. A sámánfi egyik kezét a zsebébe süllyesztette, a másikat Monyákos Tuba felé nyújtotta, s a dohánylidérc nyomban értette, mit akar tőle. Tanarilla tátott szájjal leste, amint Farkas a fehér ágytakaróra rakja az ereklye három darabját.

- Vedd a kezedbeőket, felség - mondta a sámánfi. - Úgy sejtem, épp itt az ideje.

Illangó lázas szemmel nézte a három fémdarabkát, majd a két tenyerével körbeölelte azokat. Ujjai közül éles fény csapott ki, majd sűrű, zöld füst gomolygott, miközben régi időkből visszhangzó kiáltások, sikolyok, varázsszavak remegtették meg a fogadót. Végül vörös lángok csaptak elő a királynő tenyeréből, s mikor kihunytak, mélységes csend lett. Mangó szétnyitotta a kezét. A fehér takarón, ami éppen csak megperzselődött kissé, fényes elektronból készült, arannyal futtatott, színezüst hajú, gyémánt szemű tündéralak hevert. Bár csupán fém volt, mégis oly gyönyörű, hogy Farkas tekintete elhomályosult.

A Tündérek Jurtájának jelképe több ezer esztendő után ismét egybeforrt.

XI. Göncöl szekere

Három hét telt el azóta, hogy Farkas kihozta lllangó királynőt palotájának cellájából. Vagy csupán három perc?

- Tündérhonban másként telik az idő, mint a Valóságban, vagy akár a Tetejctlen Fa egyéb tájain magyarázta Podóka Fájint a bakon ülve, miközben a sámánfival átszekereztek Egybetanya kapuján. - Pontosan meg nem mondhatom neked, hány nap ketyegett el a határainkon túl, mióta megérkeztél közénk.

- Erre emlékszem! - bólintott Farkas elmélázva. - Az óvodában sokszor olvastak nekünk tündérmeséket, ezekben az aprónép éber gyerekeket ejtett csapdába, hogy azután hét esztendeig szolgáljanak Tündérországban. A gyerekek fel is cseperedtek, kincset és varázstudományt szereztek, de mikor kiléptek az aprónép szolgálatából rájöttek, hogy csupán hét nap telt el a Valóságban.

- Valahogy így! - Podóka Fájint vidáman integetett néhány ismerős konyhatündérnek, akik a piacon válogattak a friss zöldségek között. - Nem kell tehát félned, hogy bármi fontosról lemaradsz.

Farkas valóban nem aggodalmaskodott az utóbbi napokban. Tanarillával és Monyákos Tubával együtt a Kukucban kaptak kényelmes szállást, s miután kipihenték kalandjaikat, munkához láttak. Egybetanya évezredeken át megszokott, ünnepekkel és táncmulatságokkal zsúfolt napjait alaposan felforgatták a börtönbányákból áradó szökevények. Valamit kezdeni kellett velük, hiszen legtöbbjük hosszú esztendők óta raboskodott a tündérhalmok mélyén, s most újra akarták kezdeni az életet.

Monyákos Tuba, mint az Alomfelügyelet különleges ügynöke, elsősorban a révülők ügyeit intézte. lllangó királynő még mindig lábadozott, ezért Egybetanya főtündemcsterével kellett felvennie a kapcsolatot. A dohánylidérc hamar rájött, hogy a nemes tündék, bár mindenféle hangzatos címet és rangot viseltek, a gyakorlati dolgokban teljesen tehetetlennek bizonyultak.

- Mondja, hogy örömünnepet vagy körtáncot akar szervezni a kiszabadult révülőknek, s én boldogan segítek - vonogatta vállát a kerekded hasú, csiricsáré selyemruhában kényeskedő főtündemester. - Arról azonban fogalmam sincs, miként juttassamőket haza.

Monyákos Tuba kihallgatást kért a Kukuc emeleti szobájában pihenő Illangótól, s miután átbeszélte vele a dolgokat, létrehozta a „Szabadulásügyi Irodát", s azon belül az „Elsuttyanási Munkabizottságot". A főtündemester nem győzött ámulni, hogy a dohánylidérc milyen remekül szervezi meg a dolgokat, holott az egészben sehol nem volt egyetlen pici tánclépés, vagy tűzijáték sem. A nemes tündék is elégedettek lehettek, mert a koszos, loncsos, céltalanul kóválygó börtöntöltelékeket végre felvehették egy listára, majd a királyi parkban felállított segélysátrakban meleg ételt, tiszta ruhát, esetenként pedig gyógybűbájt osztottak nekik.

Illangó királynő kiszabadulása Tündérhon egész lakosságát felrázta. Az uralkodó lassan ismét erőre kapott, így hét nappal azután, hogy a Kukucba szállították, rövid időre megmutatkozhatott a népe előtt.

- Hosszú és átokverte korszakot tudhatunk magunk mögött - zengte bűhájjal csengő hangján lllangó a Kukuc erkélyén állva. Alant a börtönből szabadultakkal együtt tolongott Egybetanya népe. A birodalom többi részén szintén hallhatták mindazt, amit az uralkodónő mondani kívánt, mivel a szóló szőlők mindenütt megtalálható tőkéi elismételték a szavait. - Aki azért érkezett a városba, mert szeretne részt venni a Vad Hajszában, az máris indulhat haza. Az Imola királynő által fejünkre vont átok engem sem került el, ezért hittem azt, hogy bosszút kell állnunk az ébereken, s rajtuk keresztül a révülőkön is. Valaha a népünk minden évben megrendezte a Vad Hajszát, mikor a tündérkirályok ördöngös lovaik hátán átvágtattak a Valóságba. Nyomukban koboldok, lidércek, őrületet terjesztő tündérboszorkányok nyomultak, hogy halálba, vagy rabságba kergessék a védtelen ébereket. Ez azonban a múlt. Felejtsük el örökre a Vad Hajszát!

Farkas a beszéd közben lllangó mögött állt, és tisztán látta, hogy nem mindenki örül a bejelentésnek. A brollacsanok és leprikónok dühtől sápadtan, vagy vörösen préselték össze az ajkukat, de nem mertek tiltakozni.

- A tündérösvények közül jó néhányat korábban már sikerült megnyitnunk, mivel a Kilenc Jurta Szövetsége jelenleg gyengébb, mint szokott lenni. Ezeket az átjárókat a Valóságba egy kivételével ismét lezárom. Az is csupán addig marad nyitva, amíg a bányabörtönökben igazságtalanul dolgoztatott éberek álomlelke hazatér. A Világfa révülői szintén szabadok. Ok keressék fel az Elsuttyanási Munkabizottságot, hogy mindenki megkaphassa azt a különleges, egyetlen utazásra szóló jegyet, amivel távozhat Tündérhonból.

A tömegben ácsorgó révülők és éberek boldogan megtapsolták a királynő szavait. A nemes tündék közül azonban megint akadt olyan, aki gyűlölködve, vagy undorral nézteőket, bár nem mert szólni.

Mangó királynő tovább beszélt, de hangja most szomorú és csendes lett.

- Ne feledjétek: a Hetek átka továbbra is arra kötelez minket, hogy elszigetelten éljünk birodalmunkban. A Gyökérszinten, Törzsszinten és itt, a Lombszinten is el kell fogadnunk, hogy a kezünket mindaddig köti Imola királynő bűne, míg férfi nem kerül a trónra. A fiacskám pedig...ő elveszett, tehát csak abban reménykedhetünk, hogy az utánam következő királynő születendő gyermeke vált meg minket.

Ekkor az utcákon szorongó aprónép számos tagja kiabálni kezdett. Többen a karjukat is nyújtogatták, mintha el akarnák érni Illangót, aki az erkély korlátjába kapaszkodott, mivel az ereje még nem tért vissza teljesen.

- Felség, mi van a jelképpel? - ordította egy rekedt brollacsan.

- Úgy is van, a jelkép! - harsant a kőzúzó törpék vén vezérének barlangos bömbölése. - Asztat beszélik a népek, hogy a révülő megtalálta minden darabkáját, te pedig egybeforrasztottad azt.

- Látni akarjuk! - sikította egy nemes tündehölgy.

- Igen, mutasd fel a Tizedik Jurta jelképét!

Farkas csodálkozott, hogy Egybetanya népe egyáltalán hallott az ereklyékről. Úgy sejtette, hogy Pitypang Piros asszonyság hamarosan csillagportfreccsentőpofonokatfog kiosztani a Kukuc pletykás konyhatündérei között.

Mangó királynő tétován pillantott a sámánfira, majd Monyákos Tubára. Mivel azonbanők nem tudtak neki tanácsot adni, lemondó sóhajjal fordult az erkély kőkorlátján ücsörgő Tanarillához. A lányka értette, mit vár tőle az uralkodó. Beröppent a hálószobába, majd hamarosan egy díszes ébenfa dobozkával tért vissza. Mangó királynő átvette tőle az értékes holmit, felnyitotta a tetejét és belenyúlt. Alant lélegzetvisszafojtva várakozott a tömeg.

Az ősi aranymívesek által szemkápráztatóan szépre, tökéletesre formált, tenyérnyi tündeszobrocska az uralkodó kezében hevert. Mangó nézte néhány pillanatig, mintha csodára várna, majd a feje fölé emelte, hogy mindenki láthassa.

Ezernyi torokból tört fel egyszerre a csalódott moraj. A szemközti háztetőn ücsörgő leprikónok, akik vállalták, hogy a szóló szőlő indáin keresztül a távoli tájak hallgatói számára közvetítik mindazt, amitők nem láthatnak, most halkan belemotyogtak zöld levelekbe.

- A királynő magasra tartja a Tündérek Jurtájának jelképét, de az... A kristálymezőkre mondom, kedves hallgatóink, mindjárt elsírom magam! Az ereklye egyben van, sértetlen, de csupán a napsugár csillan rajta. Nyoma sincs a tündefénynek! Ezek szerint tökéletesen hiányzik belőleőseink bűvös ereje. Olyan nehéz ezt kimondani, de nézzünk szembe a tényekkel: a Hetek átka továbbra is rajtunk ül.

A bakon zötykölődve Farkas most összerázkódott a fenti emlékektől.

- Megint az átkon forog az eszed kereke, sámánfi? - pillantott rá Podóka Fájint, miközben bekanyarodtak a Kukuc csendes utcájába. A parkon túl, ahol a királyi palota női fejet formázó alakjának kellett volna domborodnia, immár napok óta bántó fények villogtak. A tündemágusok igyekeztek rávenni a hússziklákat, hogy ezentúl ne utánozzák Mangó arcát. Inkább mutassanak tornyokat, bástyákat, erkélyeket, teraszokat, ahogyan az egy rendes királyi palotához illik.

- Szerintem a tündérek népe már eleget szenvedett - mormogta Farkas, majd leugrott a homokfutóról, hogy segítsen a kocsisnak.

A leprikónok dühtől sápadtan, vagy vörösen préselték össze az ajkukat, de nem mertek tiltakozni.

- A tündérösvények közül jó néhányat korábban már sikerült megnyitnunk, mivel a Kilenc Jurta Szövetsége jelenleg gyengébb, mint szokott lenni. Ezeket az átjárókat a Valóságba egy kivételével ismét lezárom. Az is csupán addig marad nyitva, amíg a bányabörtönökben igazságtalanul dolgoztatott éberek álomlelke hazatér. A Világfa révülői szintén szabadok. Ok keressék fel az Elsuttyanási Munkabizottságot, hogy mindenki megkaphassa azt a különleges, egyetlen utazásra szóló jegyet, amivel távozhat Tündérhonból.

A tömegben ácsorgó révülők és éberek boldogan megtapsolták a királynő szavait. A nemes tündék közül azonban megint akadt olyan, aki gyűlölködve, vagy undorral nézteőket, bár nem mert szólni.

Illangó királynő tovább beszélt, de hangja most szomorú és csendes lett.

- Ne feledjétek: a Hetek átka továbbra is arra kötelez minket, hogy elszigetelten éljünk birodalmunkban. A Gyökérszinten, Törzsszinten és itt, a Lombszinten is el kell fogadnunk, hogy a kezünket mindaddig köti Imola királynő bűne, míg férfi nem kerül a trónra. A fiacskám pedig...ő elveszett, tehát csak abban reménykedhetünk, hogy az utánam következő királynő születendő gyermeke vált meg minket.

Ekkor az utcákon szorongó aprónép számos tagja kiabálni kezdett. Többen a karjukat is nyújtogatták, mintha el akarnák érni Illangót, aki az erkély korlátjába kapaszkodott, mivel az ereje még nem tért vissza teljesen.

- Felség, mi van a jelképpel? - ordította egy rekedt brollacsan.

- Úgy is van, a jelkép! - harsant a kőzúzó törpék vén vezérének barlangos bömbölése. - Asztat beszélik a népek, hogy a révülő megtalálta minden darabkáját, te pedig egybeforrasztottad azt.

- Látni akarjuk! - sikította egy nemes tündehölgy.

- Igen, mutasd fel a Tizedik Jurta jelképét!

Farkas csodálkozott, hogy Egybetanya népe egyáltalán hallott az ereklyékről. Úgy sejtette, hogy Pitypang Piros asszonyság hamarosan csillagport freccsentő pofonokat fog kiosztani a Kukuc pletykás konyhatündérei között.

Illangó királynő tétován pillantott a sámánfira, majd Monyákos Tubára. Mivel azonbanők nem tudtak neki tanácsot adni, lemondó sóhajjalfordult az erkély kókorlátján ücsörgő Tanarillához. A lányka értette, mit vár tőle az uralkodó. Beröppent a hálószobába, majd hamarosan egy díszes ébenfa dobozkával tért vissza. Illangó királynő átvette tőle az értékes holmit, felnyitotta a tetejét és belenyúlt. Alant lélegzetvisszafojtva várakozott a tömeg.

Az ősi aranymívesek által szemkápráztatóan szépre, tökéletesre formált, tenyérnyi tündeszobrocska az uralkodó kezében hevert. Illangó nézte néhány pillanatig, mintha csodára várna, majd a feje fölé emelte, hogy mindenki láthassa.

Ezernyi torokból tört fel egyszerre a csalódott moraj. A szemközti háztetőn ücsörgő leprikónok, akik vállalták, hogy a szóló szőlő indáin keresztül a távoli tájak hallgatói számára közvetítik mindazt, amitŐk nem láthatnak, most halkan belemotyogtak zöld levelekbe.

- A királynő magasra tartja a Tündérek Jurtájának jelképét, de az... A kristálymezőkre mondom, kedves hallgatóink, mindjárt elsírom magam! Az ereklye egyben van, sértetlen, de csupán a napsugár csillan rajta. Nyoma sincs a tündefénynek! Ezek szerint tökéletesen hiányzik belőleőseink bűvös ereje. Olyan nehéz ezt kimondani, de nézzünk szembe a tényekkel: a Hetek átka továbbra is rajtunk ül.

A bakon zötykölődve Farkas most összerázkódott a fenti emlékektől.

- Megint az átkon forog az eszed kereke, sámánfi? - pillantott rá Podóka Fájint, miközben bekanyarodtak a Kukuc csendes utcájába. A parkon túl, ahol a királyi palota női fejet formázó alakjának kellett volna domborodnia, immár napok óta bántó fények villogtak. A tündemágusok igyekeztek rávenni a hússziklákat, hogy ezentúl ne utánozzák Illangó arcát. Inkább mutassanak tornyokat, bástyákat, erkélyeket, teraszokat, ahogyan az egy rendes királyi palotához illik.

- Szerintem a tündérek népe már eleget szenvedett - mormogta Farkas, majd leugrott a homokfutóról, hogy segítsen a kocsisnak behordani mindazt, amit a piacról hoztak. - Mangó királynő' lemondott a Vad Hajszáról, bezárta a tündérösvényeket, visszarendelte a Valóságból minden alattvalóját. A bányabörtönök kiürültek, az éberek és révülök mind eltávoztak. Monyákos Tuba volt az utolsó, aki elsuttyant, hogy meglátogassa a mamáját, majd felkutassa a főnökét, Böjfeg sámánt a Világfán.

- Neked sem kellene már Egybetanyán révedezned - vélte Podóka Fájint. - Habár én csak örülök a személyednek, hiszen ügyes inas legényem vagy.

- Valami itt tart - Farkas leemelte az első'gyümölcsös kosarat a kocsiról. - Az átoknak meg kellett volna szűnnie, mikor Mangó érintése összeforrasztotta az ereklyét.

- Nem értek én a varázstudók furmányaihoz - vont vállat Podóka Fájint. - A csiklandó csicsókát viszont vigyük le a pincébe, különben megráncosodik ebben az erős napfényben.

A két barát málhával alaposan megpakolva, lépett a Kukuc udvarába. Alig bukkantak fel azonban ismét a hűs pincéből, Tanarilla röppent elébük berregő szárnnyal.

- Végre megérkeztetek! - szólt a tündérlány. - Az uralkodónő már hajnalban üzent érted, de nem találtalak sehol.

Farkas elgyönyörködött Tanarillában, mivel az apró teremtés szárnyain most szivárványosan tört meg a napfény. Majd hirtelen észbe kapott, s megpróbált komoly képet vágni.

- Mangó királynő beszélni akar velem? - kérdezte. - Áruért mentünk Fájinttal a piacra. Megmosakszom, s már...

- Nincs idő piperézni, hapsikám! - kiáltott rá Tanarilla. - Valami történt a révülök között. Illangó azt akarja, hogy nyomban menj fel a szobájába.

Farkas lelkébe nyugtalanság költözött. Kettesével szedte a fogadó lépcsőit, s csak a királynő hálószobájának ajtaja előtt torpant meg, hogy csitítsa lihegését. Azután kopogott, s mivel nyomban választ kapott, belépett.

- Csakhogy itt vagy, sámánfi - fordult felé Mangó, aki addig a kandallóban lobogó Eleven Tűz képeit nézte. Sikerült kapcsolatot teremtenem a Kilenc Jurta Szövetségének egyik sámánjával. Sajnos a Világfa varázsereje nagyon zavaros, mióta a Hetek lazább gyeplőre engedték a Sárkányt, de néhány dolgot azért meg tudtunk beszélni. Talán mégis van remény rá, hogy a Tizedik Jurta visszanyerje helyét a többi között, és a jelképünk bűbájos erővel teljen meg.

Farkas látta, hogy a királynő nagyon izgatott. Szép arcát pír öntötte el, hosszú ujjait pedig szorosan összekulcsolta, mintha attól tartana, hogy azok elröppennek tőle.

- Hallgatlak, felség - biccentett a sámánfi.

- Wugu Wataturu afrikai varázslóval váltottam szót hajnalban - folytatta Mangó. - Ő elmondta, hogy az ereklyénknek valóban fel kellett volna szabadítania minket az átok alól, csakhogy nagyon rossz volt az időzítés. Éppen akkor forrasztottam össze a jelképet mikor Kende táltos a Lombszintre indult, hogy megküzdjön az ellenfelével. Ezért most nincs hivatalos legfőbb táltosa a Kilenc Jurta Szövetségének mindaddig, míg a harc el nem dől. Táltos nélkül pedig a bűbájos erő sem áramolhat az ereklyébe, s talán soha nem is fog, ha Kende meghal.

- Meghal?! - nyögte Farkas. Hirtelen mélységes lelkiismeretfurdalás öntötte el. Három hete pihen Egybetanyán, szállítja Podókával a gyümölcsöket, zöldségeket, miközben a Tetejetlen Fa talán kettéhasadni készül. - Azonnal indulnom kell. Hol csap össze Kende az ellenfelével?

- Csitulj kicsit, sámánfi! - próbálta nyugtatni Mangó királynő. - Wataturu varázsló üzent neked. Azt mondta, Kendének egyetlen módon segíthetsz, de ha azt elmulasztod, a táltosnak vége. Meg kell találnod a Göncöl szekerét, és el kell vinned a csatamezőre.

- A Göncölt?- Farkas értetlenül ráncolta a homlokát. - Hiszen az csupán egy csillagkép az égen!

- Ami természetesen az igazi Göncölről kapta a nevét - bólintott Mangó. - Sajnos én csak azt tudom, hol él a táltos, aki az eredeti szekeret készítette. A Göncöl ugyanis tizenöt éber esztendővel ezelőtt elveszett. Alig hágott Egybetanya egén délre a napkorong, Farkas már a palotakertben álló Suttyanó Kapunál toporgott.

A tündérmágusok Mangó parancsára megnyitották számára az ösvényt, melynek túloldalán a Göncöl szekerének készítője lakott. Legalábbis mindannyian ezt remélték. Toportyán hevesen csóválta loboncos farkát, így búcsúzott Podóka Fájinttal, akit igen megkedvelt. Farkas szintén búcsút intett a fuvarosnak, majd a gyöngyházfényű kavargás elé lépett.

- Megállni, te bikkfafejű! - süvöltötte a Kukuc irányából berregő' suhanással érkező' Tanarilla. - Talán nem érzed, hogy mindjárt kiszakad a szíved?

Farkas annyira sietett, hogy valóban csak most figyelt fel a „láthatatlan horogra", ami tépte, húzta a bőrét.

- Muszáj veled mennem, bár semmi kedvem hozzá - fintorgott (nem túl meggyőzően) Tanarilla. A sámánfi nem felelt, csak rámosolygott az apró lánykára, s már nem is csodálkozott azon a forró boldogságon, amit Tanarilla látványa keltett benne.

*

Réti Boglárka úgy nézte a Cseperke tenyerén heverő türkizkék csigaházat, mint aki képtelen eldönteni, hogy sikítson vagy inkább nevessen. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy a wicca boszorkány keze remegni kezdett. Tekintetével Zsófit kereste, hogy segítséget kérjen tőle - hiszen ő mégis csak jobban ismeri a nevelőanyját! -, de az Arnyjurta tanonca szintén a csigaházat bámulta.

- Elloptad - nyögte végre Boglárka. A szó nem kérdés, inkább elhűlt megállapítás volt. - Ezt te bizony elloptad!

- El - hagyta helyben a kijelentést Cseperke. Hangjában huncut vidámság, s némi félelem bujkált, hátha Bogi mérges lesz azért, amit tett. - Muszáj volt.

- Muszáj - sóhajtott a jó füvek ismerője. A döbbenettől még mindig olyan furcsa volt a hangja, hogy valódi hangulatát nem lehetett belőle kiolvasni. A wicca boszorkány úgy érezte, itt az ideje, hogy sietve megmagyarázza a tettét.

- Hódfarok nénét sem könyörgéssel, sem másként nem lehetett volna meggyőzni róla, hogy nekünk is ott a helyünk az összecsapáson. Éles a szemem, ezért hamar felfedeztem, hogy a szoknyaráncai között nem csak egy ilyen kagyló fityeg. Azután, mikor átöleltem...

- Ott a helyünk? - kapta fel hirtelen a tekintetét Boglárka, mint ald bódító álomból ébred. - Ugyan miért?

- Mert segítenünk kell Kendének! - Zsófi végre Cseperke segítségére sietett. - Láttad a fekete bika táltosát. Meglehet, hogy Barboncás Döme Budapest legjobb házmestere, s úgy pucol kukát, porol szőnyeget, söpör macskakövet, mint senld más, de a sötét táltossal szemben minden barátjára szüksége lesz.

Réti Boglárka kissé sajnálkozva mosolygott nevelt lányára, sőt, az arcát is megsimogatta.

- Még mindig nem érted, hogy a fekete bika éppen úgy Döme része, mint az, akit Kende táltosként ismerünk? - kérdezte. - Tudom, ez nagyon furán hangzik, de így van. Kendének egyedül kell megküzdenie önmaga sötét oldalával. Ezen semmi nem változtat.

- Én akkor is kéznél akarok lenni! - jelentette Id csendesen, eltökélten Zsófi. Különös, de soha életében nem érezte magát még ennyire felnőttnek, mint ebben a pillanatban. - Döme nekem olyan, mintha a nagyapám volna. Minden bűbájos dalt, egyszerű ráolvasást és varázsigét tőle tanultam. Ő volt az, aki hitt bennem, megajándékozott Settenkével, és révülővé tett. Nem hagyhatom cserben, mikor...

- Farkas Húga, fogd fel végre, hogy vannak harcok, amiket az ember csakis egyedül vívhat meg! - Boglárka most már mindkét kezével a lány vállát szorította, s kicsit még meg is rázta, hátha helyre rendezheti fejében a gondolatokat. - Kende fehér bika alakjában saját kicsinyessége, gonoszága, közönye, beképzeltsége, s még ezer rossz tulajdonsága ellen emel bűbájostort. Minden kilencedik esztendőben megtette ezt, mióta táltossá avatták, s eddig kivétel nélkül le tudta győzni a fekete bikát.

- A mostani összecsapás más lesz - súgta dacosan, de mély meggyőződéssel Zsófi, egyenesen Boglárka szemébe nézve. - Érzem. Tudom!

- Akkor sem segíthetsz neki - sóhajtott egyre fáradtabban a gyógynövények barátja.

- Ez nem biztos - a háttérből most Írnek hangja szállt feléjük. A tündefi, aki eddig csendben meghúzódott a fák között, most előre lépett. - Habár éberek neveltek, Bors néni azt állítja, hogy a lombszinti nemes tündecsaládok sarja vagyok. Éppen ezért sok dolgot elmondott nekem, mialatt nála vendégeskedtem. Csallókapu hercegnője beszélt nekem Kende eljövendő harcáról is. A táltos ilyenkor valóban saját lelke sötét oldalával küzd, s a csatának nem csupán két kimenetele lehet.

- Hogy érted ezt? - fordult Boglárka Írnek felé, elengedve Zsófi vállát.

- Eddig Kende mindig győzött a fekete bika fölött. Ha nem így történt volna, akkor sem hal meg, csak éppen lelkének sötétebb fele ül a Hetek főtáltosának székébe. Ugyanaz a személy, ugyanaz az arc és név, de egészen más szavak és tettek - a tündefi rövid szünetet tartott, míg rendezte gondolatait, majd folytatta: - A harc azonban végződhet halállal is. Csakhogy bármelyik bika szíve áll meg, az Kende táltos elmúlását jelenti. A világos nem létezhet a sötét nélkül, még akkor sem, ha az egyik sok éven át uralja a másikat. S még itt sincs vége a lehető-ségeknek; az álmod erről beszélt.

- Az álmom? - csodálkozott Boglárka.

- Két ösvény nyílik az életét vesztett táltos előtt - beszélt tovább Írnek. - Az egyik sárral, láppal, bűzös lejtő-vel fut a Gyökérszint legmélyére. Ezen akkor kell végigmennie Kendének, ha a fekete bika öli megőt a végső küzdelemben. Ha azonban a fehér bika ontja vérét a másiknak, akkor az égbe szökő, dicsőséges fénytől ragyogó ösvény tárul a táltos elé, ami egyenesen Égi Úr trónusához irányítja a lépteit.

- Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy segíthetünk Kendének! - figyelmeztette a tündefit Cseperke.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valódi segítségnek érzitek-e - felelt Írnek. - Kende nem kerülheti el a sorsát, s hogy az mi, egyelőre nem tudhatjuk. De azősi törvény szerint, amit Bors néni tárt elém, a küzdelem során mindkét bika mellé jelentkezhetnek önkéntes segítők. Nem tudom pontosan, miként megy ez, ráadásul rég nem történt ilyesmi a révülők között, de talán...

- Igen! - vágott közbe Zsófi, majd maga felé fordította Boglárkát. - Engedj el minket, kérlek! Ott kell lennem, mikor Kende sorsa eldől.

Réti Boglárka azonnal tudta, hogy szorult helyzetbe került. Ha elengedi Zsófit, s a lánynak valami baja esik, azt Botlik Dénes soha nem bocsátja meg neki. De ha visszatartja az Arnyjurta tanoncát, akkor a lány végleg meggyűlölni a nevelőanyját, s akkor semmi nem óvja meg családjukat a széthullástól.

- Én és Írnek nem mehetünk veletek - mondta végül.

- Dénes beleőrülne az aggodalomba, ráadásul minket azonnal felfedeznének a révülők.

- A wicca bűbáj elrejt - mosolygott rá a varázsnövények gondozójára Cseperke, mert érezte, hogy Boglárkának most óriási szüksége van bíztatásra. A lányok gyors búcsút vettek a Valóságban maradóktól, majd Zsófi ráfújt a türkizkék kagylóra. Úgy sejtette, hogy arra Hódfarok néne már korábban ráolvasta a megfelelő bűbájt, így más dolga nincs, mint belépni az Ébredés Ajtaján. Nem tévedett. A Farkas-erdőben ismét szélvihar kavarodott, majd csend lett.

Zsófi és Cseperke a Gyémánt Jurta, míg Boglárka és Írnek Rúzspiros felé indult. A holnap talán még soha nem burkolózott olyan sűrű, nyomasztó homályba, mint akkor.

*

- Mindig azt gondoltam, hogy szemkápráztatóan szép - sóhajtott keserűen Farkas, miközben a domboldalon állt, és az elébük táruló tájat nézte. - Most azonban azt kell mondanom, hogy csupán unalmas.

Az álomutazók elhagyva Egybetanyát, egyenesen az Aranyerdőbe jutottak. Jártak már korábban is itt, mikor Tündehon fővárosát keresték, de akkor mezőkön, rekettyésen vágtak át. Most azonban aranyország kellős közepébe érkeztek, amit az aprónép Aranyerdőnek nevezett, s lehetőleg messzire elkerült.

- Napszemüveget kellett volna hoznunk - mormogta elégedetlenül Farkas. - Megvakít ez a szemkápráztató csülogás.

Az Aranyerdő fái természetesen tömör aranyhói voltak; leveleik aranylemeze, ágaik aranyvadona, törzsük aranyerezete millió tűszúrásként verte vissza Szemes fényét. Az égen egyetlen felhősem látszott, s az erdő a végtelenbe nyúlt. Toportyán a fényességtől megzavarodva néhányszor körbefordult, de az aranyszálakból álló pázsit szúrta érzékeny tappancsait.

- Erted már, miért nem laknak itt tündérek? - kérdezte Tanarilla a sámánfit. - Az éberek azt hiszik, hogy egy erdő, amiben minden aranyból van, csodaszép. Látványnak persze nem rossz, de képtelenség benne lakni.

Farkast leginkább a rettenetes csend zavarta. Az Aranyerdőben nem éltek állatok, hiszen semmiféle élelmet sem találtak. Podóka Fájint ugyan emlegetett valamiféleősi legendát, ami arról szól, hogy erre fészkelnek a gyémánt tollú madarak, de a sámánfi nyomukat sem látta.

- Menjünk be áfák közé - javasolta. - Talán az árnyékban valamivel jobb lesz.

Toportyán járt már néhány erdőben, s olyankor első dolga volt megszimatolni áfákat, hogy felderítse, milyen helyi élőlényekre számíthat. Az Aranyerdőben járni azonban kifejezetten veszélyes vállalkozásnak tűnt. Némely bokor fémlevele úgy vágott, mint a borotva, s a korábbi viharokban letört aranyágak tűhegyesen meredeztek.

- Biztos, hogy jó helyen keresgélünk? - aggodalmaskodott Tanarilla. - lllangó királynő túl régen kucorgott már a cellájában, az emlékeit belephette a por. Talán nem is itt lakik az a fickó.

- Érzem, megtaláljuk-bíztatta Farkas a lányt. - Nem lesz könnyű, de végül sikerül.

Három órával később azonban már a sámánfi is kezdett elbizonytalanodni. Az Aranyerdő nyújtotta árnyak alatt bolyongani valóban kellemesebb volt, mint a nyílt terepen, mert a vaskos törzsek között ritkábban vakította előket a csillanó napfény. Viszont ösvényre nem leltek, vadcsapások sem kínálkoztak, s bár egyszer vízcsobogást véltek hallani, mikor rábukkantak a patakmederre, abban csupán sáraranytól sűrű víz csörgedezett.

- Együnk néhány falatot - javasolta kimerülten Farkas. Mindjárt le is akasztotta válláról a tarisznyát, amit Pitypang asszonyság alaposan megtömött konyhája legfinomabb étkeivel. Toportyán és Tanarilla sem tiltakozott a pihenő ellen, így a sámánfi köré gyűltek.

- Szomorú hely ez - mondta csendesen Farkas, két falat között. - Hiába sziporkázik minden a színaranytól, a levegő nehéz, sűrű és rossz szagú.

- Nincs is semmilyen szaga - vélte Tanarilla. - A fémvirágok nem illatoznak.

Miután ettek, ismét útra keltek. A vadon csúszós talaja előbb lejtett, majd emelkedni kezdett. Néha olyan meredeken hágott fölfelé, hogy Farkasnak a lecsüngő ágakba kellett kapaszkodnia, Toportyán karmai pedig hangosan csikorogtak. A hőség egyre nőtt, a levegő finom aranyporral telt meg.

Éppen felértek a következő domb tetejére, mikor valahonnan távoli moraj gördült feléjük.

- Vihar? — emelte fel a fejét Farkas, mintha bármit is megállapíthatott volna az aranylombú fák árnyékában.

- Nem úgy hangzik - mondta izgatottan Tanarilla, s már röppent is fölfelé. Áfák közül kiemelkedve egy helyben lebegett, két kezével árnyékolta a szemét, és a távolba kémlelt. - Ezt nem fogod elhinni! - kiáltotta, s hangjában félelem bujkált.

A sámánfi megkérdezte volna, mi az, amit nem fog elhinni, de ekkorra már annyira felerősödött a dübörgés, hogy összecsendültek a körötte lévő bokrok levelei. Tanarilla lebukott az erdő mélyébe, majd megragadva Farkas hajtincsét, a megfelelő irányba fordította a fiú fejét. A lombsátor résén átkukucskálva a sámánfi egyelőre csak a kéklő eget láthatta. A tündérlány valamit kiabált, két karjával pedig a távolba mutogatott, de a robaj immár elviselhetetlenül hangos lett.

Toportyán, bár eddig igyekezett távol tartani magát a levelek metsző élétől, most mégis bemenekült a bokrok alá. Farkas a legközelebbi aranyfának támasztotta hátát. Erezte, hogy az egész erdő remeg, rázkódik az egyre közeledő morajtól. Tanarilla a sámánfi ingének bő ujjába kapaszkodott, mivel az erdőben hirtelen feltámadt a szél, sőt, egyik pillanatról a másikra viharos erejűvé dagadt.

Azután sötét árny takarta el Szemes fényét. Az egész Aranyerdő rengett és rázkódott a rettenetes zajtól, ágak törtek le és repültek messze az orkán erejű szélben. Farkas hunyorogva meresztette a szemét az ég felé, s amit látni vélt, azt valóban alig hitte el. Áfák fölött irdatlan méretű paták döngették a levegőt. A nyolc vaskos lábhoz gömbölyded, szürke hasak tartoztak, melyekről csapzottan kunkorodott a szőr.

„Táltosökrök!" - gondolta elámulva a sámánfi. Eddig csupán egyszer látott ilyen félelmetes lényeket, mikor Zsófit búcsúztatták a hármashatárhegyi repülőtéren. Akkor is lenyűgözte a táltosökrök fenséges szépsége, most azonban alulról látta a dübörgő patákat, s ez félelemmel töltötte el.

A táltosökrök egy szekeret vontattak égboltot rengető robajjal. A négy kerék csikorogva, recsegve fordult a levegőn, s néhol megérintette az Aranyerdő legmagasabb fáinak hegyét. Ahol a tűzből kovácsolt abroncsok ághoz, levélhez nyomódtak, ott nyomban olvadt fém sárga cseppjei záporoztak. Maga a szekér is lángnyelvek sorából lett összeróva, melyek a különleges bűvigének engedelmeskedve lobogtak ugyan, de mégis gerendákként simultak egymáshoz.

A két táltosökör egyre gyorsabb iramban vonszolta az ég felé terhét. Farkas magához ölelte Tanarillát, s amennyire csak bírt, behúzódott a fa tövébe. Körülöttük rengett, rázkódott az Aranyerdő, de a szélvihar már lassan alább hagyott.

Néhány perccel később a robajlás eltávolodott annyira, hogy hallhatták egymás hangját. Szólni azonban még nem tudtak, csak bámulták a szekér hagyta nyomokat. Áfák közül néhány meggörbült a hőtől, soknak olvadtan csuirant a levele, ága. Bár a levegő lehűlt, egy-két aranycsepp még lehullott a földre, szerencsésen elkerülve az álomutazókat.

- Úgy sejtem, jó helyen járunk - kiabálta Farkas, bár a szekér döreje már messze járt. A füle azonban bedugult, érzéketlen lett, így muszáj volt ordibálnia. - Arra megyünk tovább, amerről a táltosökrök jöttek.

Tanarilla nem tiltakozott, s Toportyán is örült, hogy végre kióvakodhat a bokrok alól. Szótlanul mentek tovább a hegytető meredélyén, s mikor már jobban hallottak, akkor is összerezzentek minden zajra. Tudták, hogy hihetetlen szerencséjük volt. Ha a táltosökrök kicsivel alacsonyabban vágtatnak, most olvadt arany borítaná a testüket, és soha senki sem bukkanna rájuk.

Az Aranyerdő oly hirtelen ért véget, mintha pengével vágták volna el. Amint Farkas kidugta fejét a szélső bokrok közül, meredeken lejtő hegyoldalt pillantott meg, amit fűrésszel kivágott aranyfák tönkjei borítottak. Odalenn azután a talaj síksággá szelídült, hatalmas térséget tárva a szemük elé. Valahol a távolban a dombok között ugyan folytatódott az Aranyerdő, de a völgyben egyetlen fa sem maradt. Helyette azonban volt valami más!

- Mik lehetnek ezek? - suttogta Tanarilla, aki kivételesen gyalog lépett a sámánfi kucorgó alakja mellé.

- Fészernek, vagy inkább repülőgép hangárnak látszanak - mondta Farkas. A letarolt völgy közepén széles, meztelen sáv húzódott, amit hosszanti, több kilométeres, lágy bemélyedések tarkítottak. A tömör aranytalaj fölött néhol finom, sárga port kavart a szél.

- Kifutópálya! - intett állával Farkas a síkra. Azon túl három akkora, aranygerendákból ácsolt épület emelkedett, hogy mindegyikben elfért volna négyszer a Lánchíd. - Itt parkolhat az a szekér, amit az előbb láttunk.

A kocsiszínek mögött erős korláttal kerített, aranyfüves rét terült el. Farkas a napfénytől ragyogó tájat nézve ismét hunyorgott, ha ki akarta venni a részleteket. A karám egyik végében vagy nyolc táltosökör legelészett békésen. Hús-vér testük, foltos szürkeségük üdítő látványt nyújtott a szemnek ott, ahol minden fémsárgán vibrált.

A karámok mellett, kicsiny liget árnyékában barátságos házikó állt. Ablakai tárva, kertjében a fekete földből piros, lila és kék virágok szirmai nőttek. A teraszon álló padot valódi fából ácsolták, az udvar közepén igazi kőből rótt tekerős kút büszkélkedett bordó cserepeivel. A fű eleven, méregzöld volt, a liget fái virágba borultak.

- Milyen gyönyörű! - sóhajtott Tanarilla. - Mi volna, ha máris...?

Ekkor a hátuk mögül, az Aranyerdő irányából ismét felhangzott a gyorsan közeledő, földet rengető dübörgés. *

Elsőként a zenét hallották meg. Furulyák lágy hangja kanyargott a táj fölött, bujkált a fák lombjának árnyékában, s tört a fehér gomolyfelhőkkel díszített ég felé. A háttérből hű kísérőként ötszáz feszes bőrű sámándob ritmusa morajlott. Együtt olyan eleven, kavargó dallamot teremtettek, ami bárkit lenyűgözött volna.

- Nézd! - súgta Cseperke, amint kiléptek a türkizkék kagylóval megidézett Ébredés Ajtajából. A wicca boszorkány kinyújtott karjával a párás völgyre mutatott. Zsófi tekintete követte a jelzett irányt.

Rögvest tudták, hogy oda érkeztek, ahova igyekeztek: a Tetejetlen Fa csúcsára. A Gyémánt Jurta a végeláthatatlan mező közepén állt, szomorú magányban. Körötte már egyetlen sátor, faház, vagy egyéb építmény sem gubbasztott, s az egykori utcácskák sávjait is lassan benőtte a friss fű. Az irdatlan méretű tálra emlékeztető táj széle lágyan emelkedett, csakhogy a domboldalakat most nem bokrok, selymes gyep és ligetek borították. A Gyémánt Jurta köré hatalmas, „C"-alakú padrengeteget építették, melynek összehajló, üres szakaszán emelkedett a Gyémánt Jurta. Az így körbefogott aréna üres és vigasztalanul kihalt volt.

A két lány szerencsére a domboldal déli részének legtetején, az üléssoroktól feljebb lépett ki az Ébredés Ajtaján. Itt már a vadon uralkodott, ami teljesen körbeölelte ezt az álomvilágot, nehogy a figyelmetlen bóklászók lezuhanjanak a szélén.

Alant százezernyi révülő éppen azon igyekezett, hogy minél jobb helyet foglalhasson el a nézőtéren.

- Ezt nem hiszem el! - nyögte Farkas Húga. - Képesek tétlenül nézni, amint Kende táltos megküzd a fekete bikával?

- Anyu szerint a révülők érthetetlen népség... - Cseperke észbe kapva Zsófira sandított. - Bocsi, nem úgy gondoltam.

Az Arnyjurta tanonca azonban nem is figyelt rá, mivel teljesen lenyűgözte a szeme elé táruló látvány. A „C" alakban felépített padsorok tizenöt emeletet tettek ki, közöttük lépcsős folyosókat bájoltak a talajba. A legalsó sor előtt magas palánk húzódott, hogy senki nem léphessen a majdani küzdőtérre. Zsófi és Cseperke egy széles törzsű mamutfenyő mögé bújva szemlélték az eseményeket.

A révülők népének immár sokszázezer tagja érkezett a Gyémánt Jurta völgyébe. Ideges boszorkányok hada repkedett, s olykor rikácsoló szócsatába keveredtek azon, hogy ki üljön a kényelmesebb padokra. A sámánok réveteg tekintettel hunyorogtak a napfényben, amit a garabonciások bubája néhány kóbor felhővel igyekezett enyhíteni, mivel az ülések fölött nem volt árnyékolás. A „C" forma közepe táján a többinél is magasabb, gondosabb kidolgozású emelvény terpeszkedett; a díszpáholy. Annak fényes deszkáira kényelmes karszékeket állítottak, ezek legtöbbjét már el is foglalták a vendégek. Zsófi sólyomszemigét mormolt önmagára, hogy jobban lásson.

- Ott ülnek a kilenc jurta legfőbb varázstudói - közvetített mormogva Cseperkének. - Waru Dalong, az Alsó Világ Tűzkörének vezetője... Gyorsláb Jimmy az odzsibve sámán... Csihua, Anja Nisan, Wugu Wataturu...

- Ezek kik? - bökte oldalba Cseperke.

- Ok a Hetek tagjai, a révülők világának legfőbb varázstudói - magyarázta Zsófi. - Rajtuk kívül még sokan ülnek a díszpáholyban. Olyanok is, akiket soha nem láttam. Ott van például az a nyurga, sápatag, rikítóan vörös hajú fickó. Olyan képet vág, mintha azt gondolná magáról, hogyő legnemesebb férfiú messze földön, s most rossz társaságba keveredett. Fekete talárt hord, mellén fura címerrel, s az ölében jegyzetelésre való pergamentekercs és lúdtoll hever. Biztosra veszem, hogyő a nyugati varázslók Mágiaügyi Minisztériumának küldötte. Micsoda pöffeszkedő alak! Látszik, hogy lenézi a sámánokat.

- Jó, jó, és a többiek? - türelmetlenkedett a wicca boszorkány. Zsófi elfordította bűbájjal élesített tekintetét a díszpáholyról, s szeme máris elkerekedett a csodálkozástól.

- Nahát, Altamira is itt vannak!

- Elég furán tekered a mondandódat - szólt rá Cseperke, de Zsófi csak legyintett.

- Altamira három ember, de mégis egy személy, ezért nehéz beszélni róla... Illetve róluk. Egyébként varázsfestékárus... - Ők. Ők. Vagyő. Á, mindegy! Ott van még Tuvudszivígybeveszevélnivi Zénó, az álomvarázsló, akit az éberek Kovács Józsefként emlegetnek.

- Én is ismerek egy Kovács Józsefet! - örvendezett Cseperke.

- Lehet, hogy éppenő az - vonta meg a vállát Zsófi. - Valamelyik, legalábbis. Azt mondják, Zénó több Kovács Józseffel is azonos a Valóságban. Egyébként az Alomtárgyipari Tanács elnöke, nagyon tisztes révülő.

A következő percekben Farkas Húga még jó néhány ismerős arcot pillantott meg, bár némelyiket eddig csupán az Arnyjurta hírességeket ábrázoló falfestményein vagy a tankönyveiben látta. Úgy tűnt, hogy minden révülő meg akarja teldnteni a küzdelmet.

- Ez nem csoda - vélte Cseperke, miután Zsófi újra háborogni kezdett a varázstudók viselkedésén. - Elvégre a főtáltos sorsáról van szó. Meglehet, hogy idén új vezetőt kapnak a Hetek, s azzal minden megváltozhat a Kilenc Jurta Szövetségében.

- Éppen ez az, amit nem értek! - dühöngött tovább Farkas Húga, miközben levette szeméről a sólyomszemigét. - Hogyan csinálhatnak Kende küzdelméből olyan eseményt, mint a nyugati varázslók a golyós-seprűs mécseseikből? Ez azért mégsem sport! A táltos kilencévente önmagával csap össze, s könnyen bele is halhat. Egyáltalán; gondolt már arra valaki, mi lesz a révülők világával, ha a fekete bika veszi át a hatalmat? S mi van akkor, ha...

Zsófi borzongva elhallgatott. Cseperke azonban befejezte helyette a gondolatot:

- Ha Kende egészen meghal? Gondolom, új főtáltost választanak.

- ATetejetlen Fán soha nem történik semmi véletlenül - Farkas Húgának lombzöld szeme elsötétült a dactól.

- Minden révülő azt akarta, hogy én ma ne juthassak a Gyémánt Jurta közelébe. Mégis itt vagyok, ami azt jelenti, hogy igenis segítenem kell Kendének.

Cseperke félrebillentett fejjel, elmélázva csettintett.

- Érdekes okfejtés - ismerte el. - Terved van? Zsófi állával az üres küzdőtér felé bökött.

- A padsorok felső és alsó szárának végén egy-egy jurta áll - mondta. - Az északi ezüstfehér, a déli ébenfekete. Biztos vagyok benne, hogy ott várakoznak a táltosok, míg el nem kezdődik a csetepaté.

- Mondd tovább! - bíztatta növekvő izgalommal a wicca boszorkány. Zsófi azonban elbizonytalanodott.

- Hát... Az biztos, hogy el kell jutnunk az ezüstfehér jurtához. Talán, ha beszélhetnék Kendével... Hiszen Írnek is azt mondta, hogy akad egyősi törvény, ami engedélyezi a táltosnak valamiféle segéd alkalmazását.

- Nem hinném, hogy ennek bármi értelme volna - sóhajtott Cseperke. - Azt is világosan megmondták: Kendének egyedül kell megvívnia a harcot.

- Akkor viszont a tudtán kívül segítünk neki - Zsófi arcáról ismét dacos fény sugárzott, de a wicca boszorkány tisztán látta az elkeseredettség árnyait is. - Az ébenfekete jurtához megyünk, és átkot szórunk az ellenfelére.

- Mifélét? - ráncolta homlokát kétkedve Cseperke. - Talán nyelvcsomózó-bűbájt, hogy dadogjon? Vagy köptetőrontást, hogy percekig csak harákolni tudjon? Mert ennél komolyabb átkokat még te sem ismersz, ha jól sejtem.

Farkas Húga nem válaszolt. A völgyben gyorsabb ritmusra váltottak a sámándobok, felvijjogtak a furulyák, jelezve, hogy a nézőknek ideje lesz elfoglalni a helyüket. Cseperke hirtelen megszánta az egyre elkeseredettebb Zsófit.

- Figyelj, talán akad valami boszorkányosság a tarsolyomban - súgta. - Az athamé itt biztosan sokkal több varázserőt képes magába gyűjteni, mint a Valóságban, hiszen közelebb vagyunk a Sárkányhoz. Lelopózunk a fekete bika jurtájához, miután magunkra vontam a tündérgomolyt. A révülők máskor persze átlátnának a bűbájomon, de most valószínűleg senkinek nem jut eszébe ilyesmire figyelni.

- Eddig jó! - bólintott izgatottan Zsófi.

- Odalenn aztán az athamé erejét átadom a bűbájostorodnak, te pedig olyan átkot szórsz a fekete bikára, amitől a két füle közé szorul a feje.

Farkas Húga ugyan nem teljesen értette Cseperke legutolsó javaslatát, de örült, hogy a wicca boszorkány hajlandó neki segíteni. A tündérgomolyvarázs jótékony láthatatlanságba vonta a két lány alakját, s így bátran léptek ki a fák árnyékából.

Habár nem vette észre senki a lopakodókat, a padsorok közötti keskeny lépcsőn nehéz volt közlekedni. A vajákosok, garabonciások, álomlények és egyéb jurták révülői a dübörgő dobszó hallatán mind igyekeztek leülni, s ebből olyan lökdösődés támadt, mintha ingyen osztogatnának Dirr-féle durranó petárdákat. Zsófi láthatatlan lábára számtalan saru, bakancs és cipő taposott, miközben Cseperke oldalába könyökök, sétapálcák és bűbájostorok nyomódtak.

Már csupán néhány lépés választotta el a két lányt a küzdőteret szegélyező palánktól. A legalsó padsorokért folyt a legkeményebb lökdösődés, de Cseperke előre szegezett fejjel törte az utat. Senkinek nem tűnt fel, hogy láthatatlan vállak túrják félreőket, hiszen amúgy is elviselhetetlenül nagy volt a tömeg.

Zsófi ki jutott végre két megtermett vadász szorításából. Láthatatlan kezével megkapaszkodott a korlátban, s épp át akart lendülni rajta, mikor...

- Az tiltott terület, kedveském! - szólt valaki, majd rögvest utána puha, mégis erős ujjak markolták meg Zsófi vállát. - Nocsak, lányok, ketten vagytok!

Cseperke szintén kénytelen volt megfordulni, engedelmeskedve a kérlelhetetlen szorításnak. Zsófi felnézett, s tekintete ismerős arcot pillantott meg. Pufók, ezüstősz haját magas kontyban viselő kenőasszony állt előttük, szoros fogságban tartvaőket.

- Igazán ügyes trükk ez a tündérgomoly, de azért az én szememet nem tudjátok becsapni - kacsintott Maszat Vincéné, született Tudó Bori. - Annyira örülök, hogy újra láthatom régi, kedves tanítványomat. Hogy ityeg a fityeg mostanság, Farkas Húga?

Zsófi nagyot nyelt, s döbbenten bámult a Vaj ákosképző tanárnőjére. Felelni azonban egyik lánynak sem maradt ideje, mert Maszat Vincéné (született Tudó Bori) sajnálkozva félrebillentette a fejét.

- Bocsika, hölgyeim, de kötelességem megakadályozni, hogy a küzdőtérre lépjetek. A legjobb lesz, ha a rendeszek gondjaira bízlak benneteket.

S a kék égbolt felől máris süvítve érkeztek sütőlapátjaikon az Alomfelügyelet komor tekintetű sámánjai, hogy őrizetbe vegyék az illetéktelen behatolókat.

*

Az Aranyerdő szépségét az éjszaka birtokolta, s most teljes pompájában a látogatók elé tárta. Amint lenyugodott a Nap, kelet felől hamarosan előbukkant kishúga, a Hold, hogy ezüst fényével beragyogja a fémerdő végtelenjét. Farkas, Tanarilla, de még Toportyán is visszafojtotta a lélegzetét, amint felsziporkáztak az arany levelek, fatörzsek, bokrok, fűszálak. Az ég ében hátterén ezzel egy időben csillagok milliárdja tündökölt, oly közel, mintha megérinthetnékőket.

- Ez egyszerűen... Ez szerintem... - hebegte Tanarilla, de folyton elcsuklott a hangja a meghatottságtól.

- Szerintem is, de itt az ideje, hogy induljunk - morogta Farkas, akinek nemfüllött hozzá a foga, hogy elismerje: épp úgy lenyűgözte a táj hihetetlen szépsége, mint a tündérlányt. Néhány órával korábban, mikor a domboldal tetején, a bokrok alján rejtezve meghallották a közeledő táltosökrök földrengető patadobaját, még egyáltalán nem volt elragadtatva az Aranyerdőtől. Azóta viszont volt alkalma megbámulni az alkony lassan változó színorgiáját, s rádöbbent, hogy a sárga fém igazán a holdfény ezüstjében tárja fel titkait.

Napközben a bokrok alján maradtak, s végignézték, amint a völgyben elterülő birtok gazdája a dolgát végzi. A táltosökrök vontatta lángszekér dübörögve, aranyport verve leszállt a síkra. Farkas a feje fölé vont néhány leveles ágat, nehogy lelepleződjék, s figyelte, mi történik. A bakról köpcös, szakállas, sámánruhát viselő férfi kászálódott le. Bár nem volt nagyobb, mint a táltosökrök lábszára, azok mégis engedelmesen lehajtották hozzá busa fejüket, és hagyták, hogy megvakargassa a homlokukat.

Azután Farkas ámulva nézhette, amint a kocsis — bizonyára némi bűbáj segítségével - levette a hámot állatairól, majd az üresen álló épületbe vontatta a szekeret. A táltosökrök tudták a dolgukat. Maguk poroszkáltak a karámba, aminek kapuját tárva-nyitva tartották, s csatlakoztak a többi, békésen legelésző igavonóhoz. Hamarosan ismét felbukkant a férfi, majd gondosan bereteszelte a kocsiszín ajtaját, és elindult, hogy egyéb dolga után nézzen.

- Ő biztosan Göncöl - sustorogta Tanarilla türelmetlenül. Miért nem megyünk le a völgybe, hiszen azért jöttünk, hogy beszélj vele?

Farkas azonban jobbnak látta, ha előbb kikémlelik az öreget. Talán nem szép dolog leselkedni, s az idő is sürgetteőket, a sámánfi mégis úgy döntött, hogy kivárják a napnyugtát.

Göncöl rendkívül szorgalmas embernek tűnt. Miután megjáratta az ökreit, s persze a lángszekeret az égen - nem kis riadalmat okozva az erdőben lopakodóknak -, egész délután aranyos kaszáját suhintgatta a mezőn. Rendre vágott tíz ölnyit az embermagasfűből, s tajigára rakva betolta a karám szélén álló fedett szérűbe. Azután barátságos kis kertjébe tért, de nem pihent le. A műhelyből bőrszíjakat, ezüst szegecseket, kalapácsot hozott elő, s egy kisebbfajta üllőn új hámok díszítésébe fogott. Ezzel aztán egészen alkonyatig elbíbelődött, míg végül helyükre pakolta a szerszámokat, s bement a házba. Hamarosan fény derengett az ablakokon, miközben az Aranyerdőt titokzatos ragyogásba vonta a hold ezüst mosolya.

- Most közelebb mehetünk - jelentette ki Farkas, majd segítő állatához fordult. - Toportyán, figyelj, nehogy kutya, vagy bármilyen más állat a közelünkbe férkőzzön.

A hatalmas szürkebundás kivillantotta agyarait, majd előre loholt. Az óvatosság nem volt hiábavaló, mivel korábban már látták, hogy Göncölnek két házőrző pajtása is van. Mindkettő koromfekete, borzas és igen fürge. Az egyik pulit a gazdája Bogi, míg a másikat Pici néven hívta, s azok jöttek is, mikor szükség volt rájuk.

A sámánfi és Tanarilla pedig követte Toportyánt. A domboldal síkos aranyiapályán gyorsan lejutottak a völgybe, bár Farkas olykor majdnem megbotlott az irtás egy-egy tuskójában. A leszállópályának használt széles sáv most teljesen kihalt volt. Lentről a három kocsiszín nyomasztóan hatalmasnak tetszett, rajtuk az irdatlan méretű, bűbájos lakatok a kovácsmesterség remekei. Az aranygerendák résein át látszott a lángszekér ragyogása, míg a második kocsiszínből hasonló, bár valahogy kékes derengés áradt.

A harmadik építmény elütött társaitól. Teljesen sötét volt, oldalát ragacsos aranypor, moha és elszáradt falevelek borították, ajtaján vedig a lakatot vastagon lepte a vörös rozsda. Farkasnak valahogy nem támadt kedve hozzá, hogy közelebbről is megnézze, mit rejthet.

Annál inkább érdekelte Göncöl takaros házikója. A szemnek kifejezetten felüdülést jelentett az Aranyerdő közepén álló, valódi vályogból vert, hófehérre meszelt épület. Nem beszélve a kert eleven fáiról, bokrairól, színes virágairól. Bár a mögöttük terpeszkedő vadon szintén élt, ezt valahogy nehéz volt elhinni, mikor az ember megbámulta fémsárga törzsüket, lemezleveleiket.

Toportyán a karám kerítését tartotta szemmel, Tanarilla pedig beröppent a nádtetős eresz alá. Ezalatt Farkas lekuporodott a kert közepén álló kút mögé, s türelmesen várt.

- Vacsorázik - súgta a tündérlány, miután megleste Göncölt.

- Juhtúrót, fehér szalonnát és rozskenyeret. A kégli egyébként nagyon menő. Még saját kemencéje is van. Olyan búbos, tudod! Szerintem maga süti a kenyeret, meg minden. Szóval tuti háztartást vezet az öreg.

- Kösz - biccentett a lelkesen berregő tündérlány felé Farkas.

- Senki mást nem láttál a házban?

- A konyhában ül, a ház többi része viszont tök sötét - vont vállat Tanarilla. - De nem hinném, hogy rejteget valahol egy veszedelmes nagynénit, vagy harapós másod-unokatestvért.

- Tessék? - értetlenkedett Farkas, mire a tündérlány felkacagott.

- Szökkenj már elő a rejtekhelyedről, te félresikerült titkos ügynök! - mondta, méghozzá minden sugdolózó óvatosság nélkül. - Göncöl már régen tud rólunk. Talán még akkor észrevett, mikor a lángszekerével átdübörgőit a fejünk fölött.

- Ezt honnan veszed? - zavarodott össze Farkas.

- Onnan, hogy az asztalon két terítékkel több van, a búbos kemence mellett pedig ízes cupákokkal telepakolt tál hever, mintha egy farkast is várnának vacsorára. Továbbá a kutyái ott szuszognak mögötted, olyan csöndben, hogy fel sem figyeltél rájuk. De főleg onnan veszem, hogy amikor bekukkantottam az ablakon, Göncöl rám nézett, és hallottam a gondolatait. Behívott minket, azt sugallva, hogy szívesen lát.

Néhány perccel később, miután Farkasnak sikerült legyőznie a szorongását, már mindhárman a ház konyhájában ültek. Pici és Bogi ugyan megmorogták Toportyánt, de azután illedelmesen leheveredtek a széles küszöbre. Göncöl bugylibicskájának hegyével bíztatóan a szalonna, vöröshagyma, paradicsom felé bökött, majd szürke szakálla mögött eltűntette a következő falatot.

- Keresel valakit? - kérdezte a vénember, hogy megtörje a kellemetlen csendet.

- Inkább valamit - mondta a sámánfi. Tekintete közben ide-oda rebbent a barátságos házikóban. Látszott, hogy egyszerű, rendet kedvelő ember él a falai között, aki mindent maga teremt elő. - Letelt a kilenc esztendő.

- Tudok róla - sóhajtott már-már unatkozva Göncöl. - Leszokott.

- Kende táltosnak szüksége van a szekérre - folytatta kissé felbátorodva Farkas.

- Nocsak, és melyikre? - az öregember szemében játékos szikra lobbant, miközben újabb szelet szalonnát hasított a kenyerére. - Mert akad egypár odakinn.

A sámánfi ismét elbizonytalanodott. A lángszekeret látta, s úgy sejti, a kéken derengő kocsiszínben is hasonló jármű lapulhat. Valójában azonban Mangó királynő nem mondta meg neki, hogy Kendén melyik szekér segíthetne.

- Én csak annyit tudok... - fogott bele ismét a mondandójába, de máris érezte, hogy kissé zavaros lesz, amit kiejt a száján. - A tündérkirálynő szerint Kendének a Göncöl szekerére van szüksége.

A mindeddig tökéletes nyugalomban vacsorázó öregember kezéből kiesett a bugylibicska. A két feketegubancos kutya talpra szökkent, Bogi éles hangon vakkantott. Tanarilla, aki élvezettel kortyolgatta teáját, most idegesen tette le a gyűszűt, amiben Göncöl felszolgálta neki az italt. Egyedül Toportyán ropogtatta tovább zavartalanul a csontokat.

- Azt nem lehet - mondta az öreg, s hangjában keserű bánat vibrált. - Azt az egyet nem.

- Mangó világosan fogalmazott - felelte Farkas feltámadó daccal. - A Göncöl szekerét kell Kendéhez vinnem.

Az öregember tekintete összekapcsolódott a fiatal sámántanoncéval. Farkas hirtelen a koponyáján belül kezdte „hallani" a férfi fáradt hangját.

- „Göncöl táltos vagyok, aki az idők kezdetén elkészítettem első szekeremet. Azért építettem meg, hogy a hősök azon hághassanak a Tejes Útra, keresztül a Szivárvány kapuján. Magamról neveztem el, így lettő a Göncöl szekere, amit az éberek is láthatnak, mikor feltekintenek az éjszakai égboltra. Rúdja irányt mutat, egyenesen az Esthajnalcsillagra bök, hogy soha, senki ne feledhesse, merre van a Tetejetlen Fa csúcsa. A Göncöl szekere az egyetlen eszköz arra, hogy a táltos Égi Atyácska trónusa elé juthasson, ezért tudom, hogy igazat mondtál: Kendének szüksége volna rá. Mégsem adhatom oda."

- De miért? - Farkas hangos szóval kiáltott, s úgy ugrott fel a székéről, hogy az hátra borult. - Maga is táltos! Miért nem segít Kendének?

Göncöl lassan felállt. Behajtotta a bugylibicska pengéjét, miután gondosan beletörölte a szakállába, majd az ajtó felé indul. Farkas szerette volna az útját állni, de valahogy érezte, hogy ez végzetes hiba volna. Tanarilla felröppent a kocsikerékre szerelt gyertyák magasságába. Toportyán szintén elfordult a táltól, bár torkát halk, szomorú nyüszítés hagyta el, mikor félbehagyott vacsorájára nézett.

Göncöl szó nélkül lépett ki az ajtón, s nyomában kutyáival, átvágott a kerten. Farkas és a többiek követték. A karámban tébláboló táltosökrök kíváncsian a kerítéshez jöttek, s mélán figyelték az eseményeket. Az öregember egyenesen a kocsiszínek felé indult. Járásán meglátszott az idő rettenetes súlya.

A lángszekér csarnoka előtt Göncöl megállt, s ráncos keze szeretettel érintette a lakatot.

- Őt Szemesnek készítettem, hogy akkor is bejárhassa az égboltot, ha nehezebben viszi a lába - szólt Göncöl. Farkas azt hitte, kinyitja az ajtót, de az öregember tovább ment. A kéken derengő kocsiszín előtt ismét beszélni kezdett. Őt Égi Atyácska kapta tőlem, s akkor szokta használni, mikor leszáll a Valóságba, hogy az éberekkel találkozzon. Mióta azonban a puszta népe letelepedett, és jurtáit kőházakra cserélte, csupán én szoktam megrecsegtetni a vén járgányt, nehogy elrozsdálljanak az eresztékei.

Ezután Göncöl a harmadik, sötéten gubbasztó kocsiszínhez ment. Ott elővonta bűbájostorát, s egyetlen suhintással leoldotta a lakatot súlyos láncairól. A hatalmas kapu nyikorogva tárult, beengedve a Hold tiszta fényét.

Odabenn azonban néhány porladó hámon kívül semmi nem volt. Göncöl a kocsiszín közepére vezette a társaságot, őrlángot bájolt a fejük fölé, és szembe fordult Farkassal.

- Tizenöt éber esztendővel ezelőtt történt - szólt. - Első szekerem, amit éppen úgy hívnak, mint engem... vagy talán én is tőle kaptam a nevem? Már nem emlékszem, hiszen szinte egyek voltunk. Szóval Göncöl elunta magát, mivel a táltosok élete igen hosszú és így csak ritkán szállíthat valakit. Talán különösnek tartjátok, de többre vágyott.

- Egy szekér? - ámult Tanarilla, s hangjában hitetlenség csendült.

Az öregúr szomorúan elmosolyodott.

- Az általam készített tárgyak lelket kaptak Égi Atyácskától - mondta. - Göncöl úgy döntött, hogy fellázad, s egy éjjel, mikor engem különösen mély álom szállt meg, kitört a kocsiszínből. És nem csupán az Aranyerdőt, de a Lombszintet is elhagyta. Eleinte számtalan álomvilágból érkezett hír, hogy látták felbukkanni. Az Alomfelügyelet azonban üldözte, be akarták fogni, hiszen arra készült, hogy táltosokat vigyen Égi Atyácska elé, s nem arra, hogy szabadon bóklásszon. Ezért végül Göncöl úgy döntött, hogy átköltözik a Valóságba.

- Az éberek közé? - rázta meg a fejét Farkas. - Arról biztosan hallottunk volna, ha a Valóságban felbukkan egy égen járó szekér.

- Csakhogy Göncöl nem csupán lélekkel, de bűbájjal is bír - az öregember ostorával kört írt a levegőbe, s a b rszíj nyomában derengő buborék jelent meg. A szivárványos hártyán belül felragyogott Göncöl szekerének egykori alakja. Négy kereke gyémántot csiholt a felhőkből, oldalrácsa kristálygerendákból állt, bakja feketén gomolygó, villámokat szóró zivatarfelhők párnáját hordozta.

A vén táltos ezután újabb buborékot bájolt az előbbi mellé, miközben tovább beszélt.

- Göncöl nem akarta, hogy rátaláljunk, ezért a Valóságba lépve alakot váltott. Hiába tudtam, hol van, s milyenné lett, az éberek közül már nem tudtuk visszahozni. A szabad akarat majdnem olyan bűbájos erővel bír, mint a szeretet, és Göncöl nem akart többé táltosokat szállítani. Ezért vált ilyenné...

A második buborékban megjelent az éber világba révült csodaszekér új alakja. Farkas pedig megdöbbenésében hangosan kiáltott:

- Hiszen ez... Rúzspiros!

XII. Emberrablás tündérmódra

Hódfarok néne szemében mindent elsöprő harag villámlott.

- Hogyan merészeltétek? Mit gondoltatok egyáltalán? A két lány remegve állt a vajákos asszony előtt, hátuk mögött az Alomfelügyelet őrei posztoltak, ők röpítették ide a lányokat. A helyet kereső nézőközönség csodálkozva bámulta meg a seprűkön száguldó foglyokat, akik annyira megrémültek, hogy védekezni sem maradt erejük. Zsófi meglepve tapasztalta, hogy a díszpáholy alatt, üléssorokkal takarva kicsi, fekete jurta rejtőzik. Bizonyára a rendezvény szervezőinek „irodájaként" szolgált, mivel odabenn az asztalokat kéregtekercsek, rovópálcák és lúdtollak borították. A bejárattal szemközti falon a Gyémánt Jurta környékét ábrázoló térkép függött, rajta millió mozgó pötty jelölt minden egyes látogatót.

- Felelnétek végre? - ripakodott rájuk ismét Hódfarok néne, s haragjában ezerráncú szoknyáján összecsörrentek az apró fityegők. - Te, kisasszony, még csak nem is vagy révülő! Wicca boszorkánynak, tehát ébernek születtél. Elcsented a kagylómat! Mit gondolsz, mi jár a tolvajoknak?

- Úgy vélem, leginkább a szájuk, ami azt mondja: „Nem tehetek róla, ártatlan vagyok, s a gyerekkorom különben is nagyon zűrös volt".

Zsófi azt hitte, rosszul hall. Cseperke hangja vérlázítóan vidáman és pimaszul csengett, miközben válaszolt a vajákos asszony kérdésére. Az asztal mögött álló két sámán hangosan sóhajtott, mintha azt mondanák, hogy ezzel a kis boszorkány aláírta a halálos ítéletét. Hódfarok néne azonban csak annyit mondott: - Aha! - majd hátat fordított a raboknak, és az Eleven Tűz kövekkel kerített kicsiny máglyájához lépett. Csak ezután szólalt meg ismét, oly halkan, hogy a jurtában várakozók alig hallhatták a szavait. - Mit tegyek most veletek? Világosan megmondtam, hogy Kendének nincs szüksége a segítségetekre, sőt, nem is láthatjátok a küzdelmet. A legjobb lesz, ha nyitok egy Ébredés Ajtaját, és visszaküldelek benneteket a Valóságba.

Zsófi már-már felkiáltott, könyörgőre fogva a dolgot, de ekkor a jurta bejárata elől félrecsapódott a kemény nemezlap. Mindenld a jövevény felé fordult, ald alacsony volt ugyan, az arcáról sugárzó magabiztosság és bölcsesség mégis tekintélyt kölcsönzött neki.

- Erre sajnos már nincs idő - mondta Böffeg sámán rekedt hangon. - Hamarosan elkezdődik a viadal. Az Álomfelügyelet bubája e perctől kezdve lehetetlenné teszi, hogy bárld, bárhová révüljön a Lombszinten.

Zsófinak nagyon rossz érzése támadt, amint megpillantotta az Álomfelügyelet első sámánját. Az apró emberke szúrós szemmel vizslattaőt és Cseperkét. Ajkán mintha halovány, gúnyos mosoly suhant volna át.

- Akkor itt maradnak a jurtában, amíg el nem dől a harc - Hódfarok néne elfordult az Eleven Tűztől, bár a lángok fölött melengetett ujjaiból még nem távozott a csúz okozta gémberedés. - A kétőr majd gondoskodik róla, hogy...

- Erre semmi szükség - legyintett Böffeg sámán, nem törődve azzal, hogy tiszteletlenség félbeszakítani a vajákos asszonyt. - Ha már itt vannak, hadd legyenek tanúi az eseményeknek.

Zsófi figyelmét nem kerülte el a két révülő között fellobbanó ellentét. Böffeg sámán és Hódfarok néne tehát cseppet sem kedvelik egymást; ezt jó tudni!

- Legyen a kívánságod szerint bólintott végül a vajákos asszony. - Bár arra még nem volt példa, hogy éber is láthassa a táltosok küzdelmét.

- Boszorkány vagyok! - szólt éles hangon Cseperke, és büszkén felszegte az állát.

- Semmi bú, és semmi bánat, hölgyeim! - recsegte Böffeg sámán, ald váratlan változáson ment át. Alakja valahogy megtöpörödött, arcáról pedig eltűnt az iménti fenséges sugárzás, átadva helyét a derűnek. így egészen kedves, öregúrnak tűnt. Fürgén a kéregtekercsekkel megpakolt asztalhoz lépett, s valamit motyogott a két sámánnak, akik szolgálatkészen feltúrták az irományokat.

- Mit keresünk? - kérdezte gyanakodva Hódfarok néne. Böffeg azonban csak legyezgetett a kezével, miközben csitítóan motyorászott.

- Azonnal... mindjárt meglesz - s kikapta az egyik sámán kezéből azt a vaskos tekercsköteget, amit az felé nyújtott. - Itt is van! A Táltosviadal Törvénykönyve.

Böffeg fürge kézzel lapozgatott, néha megnyálazta ujját, majd hangosan horkantva rábökött az egyik oldalra.

- Százharmincnyolcadik ráolvasás, tizenharmadik ige, négyes rovás - zengte, majd belefogott az idézetbe: „A táltosviadalt éber szem meg nem láthatja, sem eleven alakjában, sem álomlelke által, sem pediglen szellemként, mivel az kizárólag a révülők joga. Egyetlen kivétel az, ha az adott éber révülők foglalkozásátűzi..."

- Boszorkány vagyok! - ismételte meg Cseperke büszkén. Böffeg a lányra sandított, majd folytatta a felolvasást:

- „...és felmenői között révülő, álomlény, vagy tündérfaj zat találtatik."

- Tündérfaj zat? - kiáltott Cseperke, s szép arcát elöntötte a pír. - Beképzelt, pöffeszkedő, öntelt révülő-hólyagok!

- No-no, lánykám! - emelte fel a hangját Hódfarok néne.

- Csillapodj, különben bűbájketrecbe zárunk, amíg el nem dől a táltoscsata!

Zsófi megfogta a wicca boszorkány kezét, hogy nyugalomra bírja. Senki nem vette észre a jurtában lévők közül, hogy Cseperke szeme fénylőn csillan: a kéregtekercsek között pillantott meg valami érdekeset. Mielőtt bárkinek feltűnhetett volna, a lány már másfelé nézett.

- Akkor hát nincs akadálya, hogy megnézzük a harcot? - kérdezte azután.

- Nem lesz szép látvány - figyelmeztetteőket Böffeg sámán, és visszadobta az asztalra a törvénykönyvet. - A büntetésetekről, ami természetesen nem maradhat el, a viadal után dönt az új táltos. Vagy a régi, amennyiben Kende marad a Hetek vezetője.

Zsófi és Cseperke elindult a jurta kijárata felé az Alom-felügyeletőreinek nyomában, mikor Hódfarok néne immár sokkal szelídebb hangon utánuk szólt.

- Bármit láttok is az arénában, ne próbáljatok bejutni oda - mondta a vajákos asszony. - A Gyémánt Jurta világát Borzalag bűbájcsapdái elzárták a Tetejetlen Fa minden más területétől. A palánkot is rontás védi. A két táltosbika így nem ronthat a nézők közé, de ti sem juthattok aző közelükbe.

- Ertem - szólt csendesen Zsófi, aki csak önmagának vallotta be, hogy ebben a pillanatban dőlt romba utolsó, titkos terve is. Hiába törne át a révülők között, nem rohanhat Kende segítségére. Kénytelen lesz tehetetlenül nézni, ami az arénában történik, s ez talán rettenetesebb kínokat okoz majd, mintha egyedül szállna szembe a fekete bikával.

A két lány, Hódfarok néne, Böffeg és a két sámán kilépett a jurtából. Az Alomfelügyelet zord arcú őrei a legalsó üléssor két üres helyére kísérte Cseperkét és Zsófit, majd távoztak. Előttük, a küzdőtér pusztasága fölött, mit sem sejtő pillangók köröztek, mintha a százezernyi néző csak aző kedvükért gyűlt volna össze. Zsófi csak most vette észre, hogy még mindig szorongatja Cseperke kezét. A wicca boszorkány ránézett, mosolygott, majd ajkával hangtalan, de könnyen leolvasható szavakat formált:

- Van egy tervem.

*

Nem volt könnyű meggyőzni Mangó tündérkirálynőt, hogy újabb tündérösvényt nyisson Egybetanyából Csallókapuba. Mikor azután meghallotta, hogy különleges suttyanó-engedélyre is szükség lesz, megmakacsolta magát.

- Farkas, ezt nem tehetem! - mondta idegesen fel-alá sétálva újjáépített palotájának fogadótermében. Tündérhon oly sokat köszönhet neked, mint még egyetlen révülőnek sem, de az ösvényeinknek zárva kell maradniuk. Különösen a Valóság irányába.

- Felség, magad mondtad, hogy ha nem viszem el a Göncöl szekerét Kendének, akkor a táltos sorsa megpecsételődik - érvelt a sámánfi, közel a teljes kétségbeeséshez. - A vén mestertől megtudtam, hogy igazából Rúzspiros a Valóságban rejtező Göncöl szekere. At kell jutnom oda, különben a révülők világa elveszíti legkiválóbb varázstudóját. Akkor pedig a Tetejetlen Fa is kettéhasadhat az elszabadult bűbájos sötétségtől, amit eddig Kende tartott kordában.

- Képtelenség - rázta gyönyörű fejét Illangó. - Miután erőre kaptam, hazarendeltem minden tündért. A megtérők elmondták, hogy az éberek világában az a kevés gonosz tündérdémon is rettenetes károkat okozott, aki korábban az engedélyem nélkül suttyant át. Ha most újra megnyitom az egyik kaput...

- Egyetlen suttyanás idejére! - szólt most közbe Tanarilla, aki teljes erejével igyekezett segíteni Farkasnak.

- Az elfek sem tudják biztosítani, hogy miközben ti átsuttyantok a valóságba, nem nyílik meg valahol másutt is egy átjáró - mondta Illangó. - Sajnos immár képtelenek vagyunk ellenőrizni Csallókapu ösvényeit. Az egyetlen biztos mód, hogy több tündér ne léphessen a Valóság földjére az, ha sehol nem nyitunk átjárókat.

- Én révülő vagyok, felség, de a családom legtöbb tagja éber - szólt ekkor szokatlan elszántsággal a sámánfi. - S én mégis hajlandó vagyok kockáztatni, bár tudom, hogy ha miattam valóban átjut néhány tündérdémon, azok bizonyára az én szeretteimetfogják megtámadni.

Farkas makacssága végül meggyőzte Illangó királynőt. A sámánfi, Tanarilla és Toportyán hamarosan Csallókapu egyik mellékutcájában álldogált. Szemközt velük az elf testőrség legkiválóbb harcosai sorakoztak fel, miután kiürítették a környéket. Mindannyian karcsú íjakat tartottak a kezükben, kivéve azt a kettőt, aki a suttyantót üzemeltette.

- Egyenesen a Valóságba, Budapest-metróalagút megállóval - közölte komoran az egyik elf. A kétszárnyú kapu feltárult, belsejében vad gyöngyházfény kavargott. Farkas intett Tanarillának, majd Toportyánnak. Ő maradt utolsónak, s végig azt figyelte, hogy belép-e valaki más is a bűbájos gomolygásba. De nem látott senkit, így hát megnyugodott.

Nem is láthatott, mivel az Illangó által kibocsátott varázserőt két utcával távolabb csapolták meg, természetesen a királynő tudta és engedélye nélkül. A négy tündérfajzat, miután gyors és néma harcban végzett a kapunálőrködő elfekkel, csupán résnyire nyitotta meg az átjárót. Már senki nem állhatta útjukat, midőn beléptek a fényörvénybe.

Hamarosan mind a négyen megjelentek a Valóság Budapest nevű városában. *

Réti Boglárka és Tündefi Írnek árgus szemmel figyelte, hogyan pörög a dobókocka.

- Hatos! - kiáltott nevetve Szilvi, a metróvezető lány, és a színes kartonlapokból álló sziget térképére felhelyezett egy aprócska házikót. - A telepeseim ismét gazdagodtak, a ti falvaitok viszont lassan elszegényednek.

Bogi és Írnek szégyenkezve egymásra pillantott, majd mosoly ült ki az arcukra.

- Remek ez a játék - mondta a tündefi. - Soha nem gondoltam volna, hogy néhány fadarab, kártya és dobókocka segítségével ilyen csodásan telik az idő.

- A titok abban van, hogy ez társas játék! - kacsintott rájuk Szilvi. - A párommal épp ezért szeretjük ezt a mókát.

Bogi a lány mellett ülő magas, lófarkat és szemüveget viselő, megnyerő arcú férfira pillantott, akit éppen úgy hívtak, mint aző férjét: Dénesnek. A kicsiny lakás, ahol felkeresték a házaspárt, egyszerűséget ésőszinteséget sugárzott. Csak nemrég költöztek be, bár már régóta együtt éltek, de a metróvezetői, és jegyellenőri fizetésekből csak nehezen tudták összespórolni a lakásra szükséges pénzt.

- Még egy menet? - kérdezte Szilvi, összesöpörve győztes bábuit. Bogi azonban megrázta a fejét, s a falon függő órára bökött.

- Mennünk kell - mondta. - Eredetileg csak azért jöttünk, hogy beszélgessünk kicsit. Mióta a fiam a Világfán bolyong, a lányom pedig egy wicca boszorkány társaságában szintén oda indult, nem tudok magammal mit kezdeni. Dénes... - Szilvi férje kérdőn néz rá, de Bogi nevetve integet. - Úgy értem, az én Dénesem. Szóval rosszul viseli, hogy a családunk életébe folyton beleszól a varázstudók világa.

- Amíg nem találkoztam Gergővel, én sem hittem belőle egy árva szót sem - bólogatott Szilvi. - Azóta viszont a saját szememmel láttam a tündéreket, amint elárasztották a munkahelyemet. Az egyikbe, aki megtermett, fekete asszonyságnak nézett ki, egyenesen belevezettem a szerelvényt.

- Ő Gwyn ap Nudd tündérkirály neje, Gwynilla lehetett - vélte Írnek. - Sötét nőszemély, akinek az a kedvenc szórakozása, hogy éberek lelkéből csapolja meg az örömöt. Ugyanis egyedül attól hízik.

- Hát, mostanság sokat ehetett, mert igen széles csípőjű hölgy volt - Szilvi mosolyogva kísérte a kijárathoz a vendégeket. - Üdvözlöm Botlik urat, s ha túl lesztek a bűbájos kavarodáson, látogassatok meg minket.

- Tartsátok készenlétben a dobókockákat! - szólt vissza Boglárka a lépcsőházból, majd Írnek nyomában letrappolt a lépcsőkön. Az utcán egyre gyérült a forgalom, hiszen közeledett az este, mikor mindenki haza igyekezett. Rúzspiros békésen parkolt a járdaszegély mellett, s akkor is szokatlanul csendes maradt, mikor a gazdája megérintette hűvös tetejét.

- Indulunk haza, barátocskám! - súgta a jó füvek ismerője, s beszállt a volán mögé. Írnek az anyósülésen helyezkedett el, becsukta az ajtót, de a következő mozdulata megakadt a levegőben.

- Mi a baj? - fordult felé Boglárka. - Talán a biztonsági öv rakoncátlankodik?

A tündefi homlokát ráncolva, lassan kémlelte a csendes utcácskát.

- Valami nincs rendjén - súgta. - Úgy érzem, mintha... A következő pillanatban az előttük és mögöttük parkoló autók takarásából két alak bukkant elő. Boglárka azonnal ráismert a folyton hajló-ingó járással közeledő alakra, és a másikra, aki már-már törpeként kacsázott, az aszfalton tolva kerek pocakját.

- Oh, hogy a radai békanyúzók gyakorolnának rajtuk napestig! - sziszegte Boglárka, bár cseppet sem rémült meg a váratlanul megjelenő Püffencstől és Firlétől, a franc tündértől. Gyorsan a helyére csúsztatta és elfordította az indítókulcsot.

Rúzspiros motorja azonban néma maradt. Bogi, immár idegesebb mozdulatokkal, újra próbálkozott. Semmi. Csupán ekkor fordult ismét Írnek felé, talán azért, hogy takácsot kérjen a fiútól. A tündefi azonban holtsápadtan, s valahogy túlságosan mereven ült a székében. És ekkor Boglárka valami iszonytatóan hideg, hegyes dolgot érzett meg a háta közepén. Ösztönösen előre dőlt, s felszisszent fájdalmában.

- Nem mozog, nem visít, nem tesz semmit! - súgta valaki a hátsó ülésről.

- Ahogyan azt az én drága Szíriza Dancs barátom mondja! - csatlakozott a fenyegetéshez a második lehelet.

- Megvárjuk szépen, amíg harcostársaink is helyet foglalnak az automobilban, és majd azután lehet pedálokat nyomkodni, kereket tekergetni.

Boglárka a visszapillantóra sandított. A hátsó ülésen két, fekete csuklyás alak ült. Köpönyegük réséből egy-egy ezüstös derengésű dárda meredt elő, ami könnyedén átdöfte a háttámlákat, mivel az Álomvilág anyagából kovácsolták azokat. Hegyük nagyon is érezhetően böködte Írnek és a bűbájos növények tudójának hátát. A tündefi, megszegve a tilalmat, halk hangon beszélni kezdett Bogihoz.

- Engedelmeskedjünk nekik. Ezek szívgyötrő tündérdémonok, akik egyetlen döféssel képesek megállítani barid szívét.

- Jól beszél hercegséged! - röhögött az egyik csuldyás. - Hát nem megmondtam neked, Aritmia Orbánc testvérem, hogy a lombszinti kölyök remek nevelést kapott!

- Még akkor is így van, ha csupán néhány napot töltött Bors ángyi puccos kérójában - harákolt a társa. Talán tovább is beszélgettek volna, de ekkor kinyílt a hátsó ajtó, s a csuldyások mellé benyomakodott a lidérc és a nádi tündér is.

- Szép és kellemetes estét mindenkinek! - kedélyeskedett Püffencs, aki már nem viselt csíkos rabruhát, bár mostani öltözéke sem volt sokkal megnyerőbb. - Remélem, mindenki repesve várja a mókát és kacagást, ami elkerülhetetlen ilyen csodás társaságban!

- Móka és kacagás, áztat mondja ez áz én barátom - vihorászott idétlenül Firle, miközben behajtogatta magát a kocsiba. - Igazán csuda pofa!

Boglárka bal kezét lassan az ajtókilincs felé csúsztatta, de mikor épp megérintette volna azt, a szívdárda hegye hajszálnyira behatolt a bőre alá. A dermesztő hideg teljesen átjárta az asszonyt, ald biztos volt benne, hogy a szíve kihagyott egy dobbanást.

- Semmi meggondolatlanság, ébernémber! - vicsorogta Szíriza Dancs. - Most pedig megyünk, amerre a főnök mondja.

- Ald pediglen ma este én volnék - nevetett harsogva Püffencs, miután felült a kalaptartóra, mivel másként nem látszott volna ki a többiek közül. - Mielőtt azonban a bűbájos hölgy arra gondolna, hogy szintén bűbájos automobiljától kér segítséget, meg kell jegyeznem, hogy a motorházba is képesek az én tündérdémon barátaim dárdát döfni.

- Nem kétséges - értett egyet Aritmia Orbánc. - A fegyverünk éppen úgy sakkban tartja Rúzspirost, mint kegyedet, meg ezt a népáruló hercegfit.

- Akkor hát utazhatunk végre is? - nyafogott Firle, akinek egészen derékszögbe kellett hajolnia, hogy valamelyest elférjen a feje. Jobban szeretem a kábriót!

Rúzspiros motorja kulcs és parancs nélkül hörrentett, Boglárka pedig megfogta a kormánykereket.

*

- Fogalmam sincs, hol lehetnek - Botlik Dénes a Csipetke utcai lakás előszobájának padlóján ült. Körülötte dombokat, sőt, hegyeket alkottak a család cipői. - Nem tehetek róla, de egyedül a lábbelik pucolása képes megnyugtatni. Most azonban ez sem segít.

Réti Gergő a nevelőapja előtt guggolt. Mellette Toportyán, s annak hátán Tanarilla ült, bárőket az oldeveles cipőpucoló nem láthatta. Csupán a tündérlány mutatkozott meg halovány derengésként a Valóságban.

- Elvitték Rúzspirost, hogy meglátogassák a lányt, akit te a metróban ismertél meg - folytatta remegő hangon Dénes.

- Szilvit? - kérdezte a sámánfi.

- Igen, őt, meg a férjét, akit... Képzeld! Szintén Dénesnek hívnak.

- Jó, akkor menjünk oda!

Farkas már indult volna, de ekkor Botlik úr, kezében Zsófi egyik papucsával, elkeseredetten legyintett.

- Semmi értelme. Két órával ezelőtt telefonáltam nekik - mondta. - Bogiék még alkonyatkor elindultak haza.

Gergő az előszoba falán ketyegő ingaórára pillantott. Tíz perccel múlt éjfél. *

Ha olyasvalaki téved a Gyémánt Jurta álomvilágába, aki nem értesült arról, hogy mi készül ott, bizonyára csodás népünnepélynek hiszi az eseményt. Az aréna mezeje még mindig üresen sütkérezett Szemes barátságos fényében, a nézőtér nyüzsgése azonban lassan elcsitult, mivel mindenki rátalált a maga helyére. Az ezüstfehér és ébenfeke jurta egymással szemközt némán, zárt nemezajtóval várakozott. A díszpáholy párnázott karszékeit is elfoglalták a meghívottak, s az alattuk sorakozó padokról sokan hátrafelé tekergették a fejüket, hogy megcsodálják az idegen varázsvilágok különös küldötteit. A révülők érdeklődését főleg a nyugati varázslók fekete taláros csoportja izgatta, akik kőmereven, rátarti büszkeséggel fúrták tekintetüket a messzeségbe. Láthatóan igyekeztek úgy tenni, mint akik nincsenek jelen.

- Nézd az arcokat! - súgta Cseperke Zsófinak. A wicca boszorkány óvatosan nézegette a padokon fészkelődő révülőket. Az Árnyjurta tanonca pontosan tudta, hogy mire gondol a barátnője.

A kilenc jurta varázstudói egyre feszültebbek, komorabbak lettek. Habár az aréna valóban úgy festett, mintha örömteli esemény, színes látványosság készülődne, a révülők mind tudták, hogy hamarosan a Tetejetlen Fa sorsa dől el. A Hetek legelső varázstudójának személye határozza meg, hogy milyen lesz az elkövetkező esztendők sora.

Volt már sötét táltos a Gyémánt Jurta vezetője, mikor a Gyökérszint vált meghatározó részévé az Álomvilágnak, s az bizony kihatott mindenre és mindenkire. Az éberek rémálmai megszaporodtak, a sámánok gyógyító ereje semmit nem ért, a garabonciásoknak megparancsolták, hogy viharossá, hideggé, könyörtelenné és kiszámíthatatlanná bájolják az időjárást. Az Álomfelügyelet akkoriban nem a bűnöző álomlényeket üldözte, hanem azokat, akik szólni mertek a sötét táltos ellen. A vajákosok és boszorkányok vagy elbujdokoltak, vagy ártó és mérgező főzeteket kotyvasztottak, azősök békére vágyó szellemei pedig szomorú hallgatásba burkolóztak.

Kende mindezt megváltoztatta. Most azonban a Világfa sorsa ismét bizonytalanná vált. S a legrosszabb ebben az volt, hogy nem lehetett ellene harcolni. Holló, vagy Megbízó lázadása mágikus belháború volt, de a kilencévente bekövetkező táltosviadal azősi törvények szerint zajlott, s így nem volt rá mód, hogy bárki megakadályozza.

- Valami történik! - bökte oldalba merengő barátnőjét Cseperke. A Gyémánt Jurta hatalmas nemezajtaja lassan felemelkedett, s ráhajolt az építmény oldalára. Bentről négyes sorokban révülők vonultak elő, egyre hangosabb dobszóval kísérve lépteiket.

- Felvonulás? - suttogta Zsófi, s haragjában elvörösödött. - Esküszöm, nem értem a saját világomat. Hogy képesek ilyesmire, mikor Kende talán...

- Valóban különös, de gyönyörű - értett egyet Cseperke, akinek a lelkesedéstől szinte szikrát vetett a tekintete.

A síkra százával vonultak ki a révülők. Amint közelebb értek a nézőkhöz, már látszott, hogy a menetoszlopok jurtánként különülnek el. A sámánok haladtak elől, s mikor a palánktól húsz lépésre értek, kettéváltak, és oldalra vonultak, miközben pontosan tartották az alakzatot. A lüktető zene egyre erőteljesebbé vált, és a furulyák ismét bekapcsolódtak. A sámánok két csoportja egyenesen a küzdők jurtái felé tartott, s már-már odaértek, mikor fülnek hallhatatlan parancsszóra hirtelen megtorpantak, és szembefordultak a nézőkkel. Mögöttük jöttek a boszorkányok, most gyalogosan, kezükben hordozva sütőlapátjaikat, seprűiket.Ők is kétfelé váltak a sámánok nyomán, majd megálltak mellettük, katonásan a nézőtér felé fordulva.

- Ez nevetséges! - sziszegte dühösen Zsófi. - Mit bohóckodnak itt a felvonulással? Ahelyett, hogy mindannyian felsorakoznának Kende mögé.

- Ugy sejtem, a táltosnak mindig egyedül kellett megküzdenie legfőbb ellenfelével - felelt Cseperke. - A hagyományt muszáj tisztelni, különben darabjaira hullik a világotok.

Az Arnyjurta tanonca, bármennyire is háborgott, a lelke mélyén érezte, hogy a wicca boszorkánynak igaza van. A révülők világa éppen azért maradhatott fenn, mert minden tagja tisztelte a törvényeket, még akkor is, ha nem értett velük egyet.

Varázslók, vajákosok, vadászok és dobolok vonultak ki a mezőre.Ők is felsorakoztak, középen helyet hagyva a mögöttük érkezőknek. Az álomlények jurtájának színes, kavargó csoportja lenyűgözte Cseperkét.

- Hiszenőket ismerem! - sóhajtott, s izgalmában megmarkolta Zsófi karját. - Azt hittem, csupán kitalált figurák ^egy^_egy mesében, filmben, könyvben. Most meg itt állnak előttem.

Zsófit ez cseppet sem lepte meg. Az álomlények jurtájába azok a Világfa-lakók tartoztak, akik valamely művész által kiötlött történet, festmény szereplői. Voltak közöttük mókás, kedves alakok, de akadt néhány ijesztő, különös figura is. Mögöttük azősök jurtájának megbecsült tagjai következtek. A napfényben csak halványan derengő, csillámló szellemek, akik a fű fölött lebegve foglalták el a helyüket.

- Ott van az a vénember! - hajolt Zsófihoz Cseperke. - Tudod, aki úgy megijesztett minket a metrón.

Kampó táltos valóban azősök között imbolygott. Ráncos arca, szúrós tekintete, görbe háta alig különböztette meg a többi, rég halott táltostól, sámántól, de a lányok mégis nyomban felismerték.

A dobok, furulyák dübörgő, sikoltó zenéje már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Zsófi gyorsan megállapította, hogy nyolc jurta képviselői állnak a síkságon.

- Hol vannak a garabonciások? - kérdezte Cseperkétől, bár válaszra nem számított. A Gyémánt Jurta nemezajtaja bűbájtól vezérelve a helyére simult, így tehát a hiányzókat nem onnan kellett várni.

A nézőközönség némán, mozdulatlanul nézett farkasszemet a nyolc jurta csapataival. Ha nem üvöltött, dübörgött volna a zene, ezek a percek elviselhetetlenek lettek volna, hiszen a feszültség apró elektromos szikrákat csiholt a levegőből. Cseperke ismét megérintette Zsófi karját, majd állával a Gyémánt Jurta fölé bökött.

A garabonciások sok emelet magasságban, a hatalmas füstnyílás peremén álltak. Úgy ötvenen lehettek, apró pálcikák az ég háttere előtt. Bő, fekete köpönyegüket csattogva lobogtatta a szél. Mindannyian felfelé nyújtották a karjukat, lassan jobbra-balra dőlve. A sámándobok és furulyák elhallgattak. A hirtelen támadt, süket csend szinte fájt. A síkon is felkerekedett a szél, s a Gyémánt Jurta irányából egyre hangosabb varázsdal foszlányait sodorta a nézők felé.

- Mit csinálnak? - rebegte a wicca boszorkány. - Úgy hangzik, mintha idéző ének lenne.

- Azt hiszem, az is - biccentett Zsófi. Már éppen találgatni akart, hogy vajon kit hívnak a garabonciások, mikor a szeme sarkából mozgást észlelt.

Az elkövetkező néhány percben a seregnyi révülőnek olyan látványban volt része, ami még a legtapasztaltabb varázstudó lélegzetét is megakasztotta. A garabonciások varázsdala kifordította sarkaiból a természet törvényeit, s úgy tűnt, hogy mindent összekuszál. Szemes sárgán izzó korongja megtorpant az égen, majd némi tétovázás után elindult visszafelé. Bár már elmúlt dél, most a napkorong újra pályája legmagasabb pontja felé hágott.

Ezzel egy időben keleten kibukkant a fák mögül a Hold sápadt korongja is. Az éjszaka királynője sebesen közeledett az égen Szemes felé, mintha a két égitest össze akarna ütközni. A garabonciások éneke betöltötte az egész Alomvilágot. Csalta, terelgette tovább a Holdat és a Napot, míg azok végül megállapodtak a Gyémánt Jurta fölött. Egymás mellett kerekedtek, mégsem oltották ki egymás fényét. S ezzel még nem volt vége a természet átrendeződésének. A garabonciások dala ldssé halkabb lett, a síkon pedig újra megmozdultak a jurták csapatai. Gyors léptekkel a nézők felé indultak, s mikor elérték a palánkot, sorra átmásztak rajta.

- Láttad? - kérdezte Zsófi a wicca boszorkányt.

- Valami hasonlót sejtettem korábban is - felelt Cseperke. - Mágikus erőtér védi az arénát, ahogy Hódfarok néne mondta. Most megnyitották ugyan, de valószínűleg csupán egy irányba, hogy a révülők átjöhessenek a nézőtérre.

A jurták tagjai körül valóban kéklő szikrák pattogtak, mikor sorra átmásztak a fakorláton. Amint az utolsó is a nézőtérre érkezett, a síkság fölött hatalmas búra sziporkázott fel egyetlen pillanatra: a védőbűbáj ismét lezárult.

Ekkor a garabonciások éneke felharsant, s ezt a dallamot Zsófi már ismerte.

- A Sárkányt hívják - közölte a wicca boszorkánnyal, aki ettől még izgatottabb lett, mint eddig bármikor.

- Láthatom a Sárkányt? - szólt, s az ajkába harapott. - Azt a lényt, aldből minden bűbájos erő fakad?

Zsófi nem válaszolt, nem is volt rá ideje. A Gyémánt Jurta mögött hirtelen bőrszárnyait suhogtatva felbukkant a Sárkány, és méltóságteljesen emelkedett Szemes és a Hold korongja közé. Szó el nem mondhatja, milyen hatalmas volt, amint taréjos fejét lassan körbefordította, megszemlélve az alant ülő révülőket. A díszpáholy irányából ijedt Idáitások hangzottak. A nyugati varázslók küldöttségének tagjai varázspálcát rántottak, de a közelükben ülő jurtavezetők szerencsére még időben lefogták a kezüket.

- Náluk vadállatokként kezelik a sárkányokat - mondta megvető fintorral Zsófi. - Ez a sárkány azonban más, mint a többi, csak éppenők ezt nem ismerik el. Azt gondolják, hogy a varázserejük velük született adottság, s nem kapják sehonnan, senkitől. Éppen emiatt a felfogásbeli különbség miatt nem jönnek ki egymással a révülők és a nyugati varázslók.

- Most azonban a saját szemükkel láthatják a bűbájos erő forrását! - mondta Cseperke, de Zsófi csak legyintett.

- Otthon majd úgyis azt mesélik, hogy láttak egy sárkányt a nagyobbacska fajtából - vélte. - Meg azt, hogy a révülők bolondok, amiért egy veszedelmes bestiát tisztelnek. Nincs is ezzel semmi baj. Ha mindenld egyformán gondolkodna, rettenetesen unalmas hely volna a világ.

A Sárkány közben megállapodott a két égitest között, s bár már nem lendítette a szárnyát, mégsem zuhant le. Fejét azonban újra és újra körbefordította, mintha keresne valakit a révülők tömegében. A garabonciások elekor új énekbe fogtak, mire a Sárkány eltátotta a száját. A torkából kiszakadó bömbölés szélviharként kavargott a sík fölött. A hegyes fogsor közül sötét viharfelhők gomolyogtak elő, s amint a Sárkány ide-oda fordította a fejét, az egész eget betakarták.

Alig telt el néhány perc, sűrű, függönyszerű zápor áztatta a Gyémánt Jurta álomvilágát. Orkán erejű szél tépte a fákat, szeszélyesen fordult, kanyargott, amerre a kedve tartotta. A nézők bőrig áztak, vacogtak a hidegtől, hunyorogtak az arcukon csordogáló esőcseppektől, de senld se moccant. A fekete felhők hasából irtózatos villámok csaptak ki. Némelyik elérte a földet, és fekete lyukat égetett a pázsitba. Közben Szemes fénye és a Hold derengése sem hunyt ki. Kísérteties látványt nyújtott, hogy a két égitest most a felhőkön innen függött az égen. A Hold az ébenfekete jurtát, míg a Nap az ezüstfehéret szórta meg a fényével.

A garabonciások dala elveszett a tomboló égiháború zajában. A Sárkány felhői betöltötték az eget, így a cso-' dálatos lény karmos lábait előre nyújtva, lassan a Gyémánt Jurta tetejére ereszkedett. Az éneklő révülők helyet adtak neki, széttárták köpönyegüket, amibe belekapott az orkán. A garabonciások felemelkedtek és átrepültek a síkság fölött. A védőbűbáj még egyszer, utoljára megnyílt, és átengedteőket a nézők közé.

Ügy tűnt, elkészült a táltosviadal díszlete. A harsányan üvöltő szélvihar, a csattogó villámok, a jéghideg pászmákban záporozó eső azt súgta, vége a világnak.

S ekkor a két küzdő jurtáján felcsapódott a nemezajtó.

*

A város kísértetiesen kihalt volt, mikor Gergő és Botlik Dénes megérkezett a Belindek és Csomorika Fűárudához. A ldcsiny utcácska éjjel fél kettő környékén csendesen nyújtózott, pusztán az ostorlámpák búsan előrebiccentett feje körül röpködtek lepkék és bogarak.

- Minek jöttünk ide? - kérdezte az okleveles cipőpucoló, miután meggyőződött róla, hogy a taxi, ami idáig szállítottaőket, már elment. - Alig hiszem, hogy Boglárka és Írnek a boltban akarna éjszakázni.

- Ezt én sem hiszem - felelt Gergő, és elővonta bűbájostorát. - Igazság szerint az ösztöneimet követem. Talán anya Szilviéktől előbb ide jött, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a növényeivel. Hiszen tudod, mennyire imádjaőket.

- Bizony - sóhajtott Botlik Dénes. - Néha úgy érzem, még nálam is jobban.

Gergő megérezte a nevelőapja hangjában a fájdalmat, s bár nem szívesen tette, mégis megállt és a szemébe nézett.

- Nem így van - szólt a sámánfi. - Anya nagyon szeret téged, csak éppen nem mondogatja folyton.

- A növényeinek szokta! - hívta fel Dénes a tényre Gergő figyelmét, majd hevesen megrázta a fejét. - Ne is hallgass rám, csak az aggodalom beszél belőlem. Tudod, mennyire nehezen fogadom el a varázsvilágot. Vannak napok, mikor azt kívánom teljes szívemből, bárcsak hétköznapi család lennénk.

- Az rettenetesen unalmas volna - fintorodott el a sámánfi, mire Dénes elnevette magát.

- Igazad van - bólintott. - És köszönöm.

Gergő meg akarta kérdezni, ugyan mit köszön a nevelőapja, ekkor azonban az egyik sötét kapualjban árny mozdult. A sámánfi a falhoz lapult. Az ingén keresztül is érezte a napszítta téglák melegét. Távolról egy szirénázó rendőrautó hangja hallatszott. Dénes követte Gergő példáját, és az épületek árnyékában keresett menedéket.

A Belindek és Csomorika Fűárudával szemben magasodó öreg bérház boltíves kapualjában ismét mozdult valami.

-_űBújj elő, különben olyan rontást küldök rád, hogy még az unokád is dadogni fog! - kiáltott harciasan Gergő. B bájostoráról halványlila szikrák pattantak le, amint a csomók feltöltődtek varázserővel.

- Nem lesz szükség harcra! - hangzott a kapualjból. A következő pillanatban a közeli lámpák fénykörébe lépett egy lány. Éber ruhát viselt, sárga pólójára omlott hosszú haja, ő is bűbájostort tartott a kezében. - Téged keresünk, Farkas.

Gergő gyanakodva vonta össze a szemöldökét, és az utca többi részét vizsgálgatta, s hirtelen még három árnyat pillantott meg a sötétben. Ha azok nem akarták volna, biztosan nem látja megőket. Lassan közeledtek, oldaluk mellé eresztett kezükben bűbájostort tartottak. Mindannyian lányok voltak, nagyjából egyidősek a sámánfival.

Botlik Dénes hirtelen megragadta Gergő vállát, és az izgalomtól lihegve a fülébe súgta:

- Ok azok, a féléber révülők! Bogi mesélt róluk. Gergő nem értette, miről van szó. Azt azonban tisztán látta, hogy ha kirobban közöttük a bűbájcsata, bármilyen gyakorlott is, nem győzhet. A lányok négyen voltak, s különböző irányból közeledtek. Éppen úgy előkészítettek egy-egy rontást, ahogyanő tette. Két átkot talán el tudna kerülni, de miközben a maga bőrét menti, a sokkal lassabb és tétovább Botlik Dénes valószínűleg nagyon rosszul járna. Gergő ezért úgy döntött, kockáztat. Lerázta bűbájostoráról a várakozó szikrákat, majd az övébe tűzte fegyverét.

A lányok meggyorsították lépteiket. Miközben átvágtak az utcán, Dénes olyan sebes sutyorgásba kezdett a sámánfi mellett, hogy a fiú alig értette az elhadart szavakat.

- Megmentették Bogit, mikor lidércek törtek be a Fűárudába. Csakhogy utána szó nélkül leléptek, s egész biztosan nem a révülők világának tanoncai. Zsófi és Cseperke később ellátogatott az álcázott jurtájukba, ami valahol itt, Budapesten van. Nem sokat értettem mindabból, amit végül Bogi és Írnek mesélt, de a lényege az volt, hogy ezek a lányok valamiőrzőt szolgálnak. A feladatuk az, hogy amíg a Kilenc Jurta Szövetsége a táltosviadallal van elfoglalva, visszaszorítsák a tündérek népét, nehogy azok...

Elfogyott az idő és a távolság. A lányok már olyan közel értek, hogy Dénesnek jobb volt csendben maradnia, Gergő pedig ki tudta venni a nyakukban függő medálok formáját. Bagoly, macska és két szarvas; a Kilenc Jurta Szövetségének jelei.

- Mit akartok tőlünk? - kérdezte a sámánfi, s igyekezett megfelelően harciasnak tűnni. Amint a lányok megálltak a lámpa fénykörében, meglepődve látta, hogy mind a négyen kedvesen, s kissé szégyenlősen mosolyognak. Mielőtt bármelyikük felelt volna a kérdésre, egymás tekintetét keresték, mintha bíztatást várnának a társaiktól. Végül a varázslók jelét viselő lány szólalt meg.

- A nevem Éjfél Lin. A bűbájos füvek asszonyát keresed, igaz?

Gergő bólintott. Valahogy cseppet sem nyugtatta meg, hogy a lányok kezében még mindig szikrát vetettek a varázsfegyverek.

- Azért küldött hozzád azőrző, hogy megmondjuk, hol találod - folytatta Lin. - Bogit és Irneket elrabolta négy tündér.

- Honnan veszitek ezt? - Dénesből a legrosszabb pillanatban tört ki a felnőttekre oly gyakran jellemző nagyképűség. Mivel kislányok álltak vele szemben, az okleveles cipőpucoló hirtelen megfeledkezett róla, hogy bűbájosokkal van dolga, s merészen előre lépett. Gergő meg akarta állítani, de elkésett.

A macska jelét viselő lány egyet suhintott ostorával, és elkiáltotta a bűvigét.

- Darvadozz!

Szegény Botlik Dénes éppen azt akarta kifejteni, hogy jóval éjfél után nagyon veszélyes ilyen kislányoknak az utcán lófrálni. De az egész tiráda szépen benne ragadt, mivel a rontás mellbe vágta, szétolvadt a testén, s az okleveles cipőpucoló halk nyekkenéssel összerogyott. A Lin mögött álló két másik lány is felemelte bűbájostorát. Szemükben egyszerre tükröződött a sajnálat és az elszántság.

Gergő érezte, amint varázsfegyvere ismét bűverővel telik meg. Sárga szikrák sisteregtek a lába mellett, de nem mozdult, ahogyan Lin sem. Elekor a boszorkány, aki imént leterítette Dénest, felsikoltott, a melléhez kapott, s gyorsan tátogó száján látszott, hogy nem kap levegőt. A sámánfi pontosan értette, mi történt. Toportyán, aki a Valóságban láthatatlan volt, rávetette magát a lány segítő állatára, és elkapta a torkát. A sámánfi közbe akart lépni, de Éjfél Lin tekintete fogva tartotta. Tisztában volt vele, hogy a varázslótanonc nyomban rontást küldene felé, ha bármilyen módon megpróbálna közbeavatkozni.

S a váratlan események sora még koránt sem ért véget. Gergő látta, amint az ostorlámpa irányából gyöngyházfényű gomolygás közelítette meg a lányokat. Ekkor a szemüveges lány hirtelen fura sóhajt hallatott, majd nyomban a földre rogyott. Társa még időben nyúlt utána, hogy felfogja a zuhanását, így nem verte fejét az aszfaltba.

A sámánfi továbbra is Éjfél Lin szemébe fúrta a tekintetét. A gyöngyházfényű gomolygás oldalra libbent, újabb támadásra készülve. A szarvas jelét viselő lány, aki az imént óvatosan a földre fektette társát, most - fel sem kelve a guggolásból - süvítve meglendítette bűbájostorát.

Gergő felismerte a zúzmarahúzó-átok csóváját. Szegény Tanarillának már nem maradt érkezése elkerülni a bűbájt, ami kavargó hóvihart idézett oda, ahol a tündérlány lebegett az imént. A sámánfi hallotta Tanarilla elhaló sikolyát, majd látta, amint a gyöngyházfényű gomolygás az úttestre zuhan.

- Elég legyen! - kiáltott ekkor Éjfél Lin. - Azért jöttünk, hogy a segítségedre legyünk. Szólj a barátaidnak, hogy fékezzék magukat.

Gergő csupán egyetlen pillanatig tétovázott, azután a fuldokló tanonc felé fordult.

- Toportyán, engedd el!

Néhány rettenetes pillanatig nem történt semmi. A boszorkánytanonc továbbra is a torkát markolászta, végül hatalmasat sóhajtva megkönnyebbült. A láthatatlan ordas elengedte a segítő állatát, s a lány zavaros teldntettel, de végre levegőhöz jutva ült fel.

- Köszönöm - mondta csendesen Éjfél Lin, s gyönyörű szemében mosoly fénye lobbant. - Farkas, mi valóban segíteni jöttünk. Hajlandó vagy meghallgatni engem?

Gergő nem felelt, csupán bólintott. A varázslótanonc mögött két leterített társa lassan felkecmergett. Botlik Dénes viszont még mindig tehetetlenül hevert a járdán, ahogy Tanarilla megdermedt ködgomolya sem mozdult.

- Ahogy mondtam, Bogit és a tündefit elrabolták - szólalt meg ismét Éjfél Lin, s miközben tovább beszélt, a boszorkány felé bökött az állával. - Ágasbogas látta, amint beszálltak Rúzspirosba, de mikor elindultak, már négy tündérfajzat volt az útitársuk.

- Annyit mondj, hol találomőket - vágott közbe Gergő, és érezte, hogy az indulattól remeg kezében a bűbájostor.

- Inkább megmutatom - mondta Éjfél Lin. - Előbb azonban bíznod kell bennünk. A Határvidékőrzője, akit a Kilenc Jurta Szövetsége azért küldött a Valóságba, hogy kiválogassa a bűbájos erővel bíró éber gyerekeket, üzent neked.

- Soha nem hallottam erről azőrzőről - rázta a fejét Gergő. - Miért hinnék neld, vagy akár nektek, aldk a tanítványai vagytok?

- Mert nincs más választásod - felelte Éjfél Lin. - Vedd át magad az üzenetet. Használd a hírhívó-bűbájt.

- Hiszen az csupán a révülők világának általános újdonságait fogja elém tárni.

- Azőrző varázsereje elég hozzá, hogy a hírhívóba becsempéssze a saját szavait, méghozzá úgy, hogy azok csak hozzád jussanak el - Éjfél Lin arca ismét elkomolyodott. - Rajta, nincs időnk vacakolni!

Gergő egyetlen pillanatra lehunyta a szemét, s bűbájostorának finom mozdulatával életre hívta a hírhívóvarázslatát. Érezte, amint a Tetejetlen Fa milliárdnyi híre betódul a koponyájába, mint valami rettenetes erejű, hangosan morajló vízesés, melynek cseppjei szavakból állnak. Azonban egyiket sem értette, mert nem érdekelték. A varázslat pontosan „tudta", hogy melyek azok a mondatok, amiket a sámánfinak címeztek, s azok hamarosan fel is zengtek a fejében:

- Könnyű révülést, Farkas! A Határvidékőrzője vagyok, aki ismeri életed minden pillanatát, jobban, mint te magad. Nézz tanoncaim szemébe, s akkor tudni fogod, hogy bízhatsz bennük.

Az üzenet véget ért. Gergő úgy érezte, hogy csupán egyszer pislogott, de mire kinyitotta a szemét, a rogyadozó térdű Botlik Dénest már feltámogatta a két vadásztanonc, miközben a boszorkány leoldotta Tanarilláról a zúzmarahúzó-átkot. A sámánfi ellenőrizte, hogy nevelőapja és a tündérlány jól vannak-e, majd teldntetét lassan Éjfél Linre emelte.

- Legyen - mondta. - A szemedbe kell néznem.

A varázslólány ismét elmosolyodott, majd közelebb lépett a sámánfihoz.

- Lásd azőrzőt - szólt csendesen.

Gergő tekintete összekapcsolódott a lányéval. Előbb csupán a csillogó íriszt látta, de még jobban figyelt, erejét összpontosította, s ekkor...

Éjfél Lin szemében egy szakállas férfi arca jelent meg. A sámánfi hunyorgott, előrébb hajolt. A férfi ismerősnek tűnt, de az a szakáll... Ha elképzeli, hogy nincs...

S ekkor felismerte. Döbbent kiáltása messze szállt a kihalt utcácskában, és visszhangot vert a sötét ablakokon. A sámánfi térde megroggyant, s ha Dénes el nem kapja, talán össze is esik.

Éjfél Lin szemének tükrében Gergő édesapja mosolygott.