VIII. Aranytíz és Egybetanya

Cseperke végigkutatta a táskáját, amit azóta hurcolt magával, hogy elbúcsúzott tündérboszorkány édesanyjától.

- Itt van! - sóhajtott megkönnyebbülten, és a pultra tette a fekete nyelű kést. Boglárka és Zsófi bizalmatlanul méregette az athamét, ami meglehetősen veszélyes, sőt, gyilkos szerszámnak látszott.

- Feltétlenül szükség van erre? - kérdezte a bűbájos növények zaklatott barátnéja. - Ha jól látom, két éle van, és egyiket sem szívesen tudnám a testrészeim közelében.

- A boszorkánykés jó kezekben éppen olyan ártalmatlan, mint az uborkaszeletelő - mosolyodott el szerényen Cseperke.

- És rossz kezekben? - fintorgott Zsófi, azonban senkitől sem kapott választ.

- Szükségem lesz még öt mézillatú gyertyára, két marék szárított fagyöngy levelére és a cingulumra miközben sorolta, a wicca boszorkány sorra vette elő táskájából a megnevezett holmikat. Egyedül a fagyöngy levele hiányzott a gyűjteményéből, de szerencsére ilyesmit Boglárka bőven tartott a raktárban.

A Belindek és Csomorika Fűáruda hátsó helyiségét hamarosan betöltötte a mézillatú gyertyák édes füstje. Cseperke a kötéllel ldmérte a varázskört, majd a peremére állította a háromszög alakú lángocskákat. A fagyöngy régen levágott levelei aranysárgára száradtak, s most fürge ujjak a pentagram felfelé mutató jelét rakták ki belőlük, méghozzá a körön belül, pontos rendben.

- Kérlek benneteket, hogy a szertartás alatt egyetlen mukkot se szóljatok! - mondta Cseperke, s szavait elsősorban Zsófinak címezte, aki sértődötten felrántotta a vállát. - A holdistennők hármas erejét fogom kérni, hogy mondják el, amit tudnak Boglárka különös látogatóiról. Selene, Diana és Luna azonban rendkívül érzékenyek rá, hogy kizárólag a wiccák szóljanak hozzájuk, úgyhogy...

- Felfogtuk, tündérboszi! - mordult Zsófi. Boglárica rosszalló pillantást vetett nevelt lányára, aki mostanában értheteüenül ingerlékennyé vált, majd leguggolt Cseperkéhez.

- Szeretném, ha tudnád, hogy az a négy révülő egyáltalán nem volt ellenséges - magyarázta. - Veletek egykorú lányok lehettek, és szerintem megmentették az életemet.

- Azután viszont nem árulták el, honnan csöppentek ide, miért nem hallottunk még az iskolájukról, sem azt, hogy kikők valójában - hadarta Zsófi, s szavaiból sütött a gyanakvás. - Méghogy távbűbájosképző? Miféle ostobaság ez? Aki révülő, az a Világfán tanulja a mesterségét, és nem levelező tanfolyamra iratkozik be!

- Tényleg nagyon titokzatosak voltak - biccentett eltöprengve Boglárka. - De én egyszerűen csak meg akarom nekik köszönni, hogy segítettek.

- A holdistennők biztosan tudnak róluk - felelte Cseperke.

- A Kilenc Jurta Szövetsége sem ütődöttek gyülekezete! - csattant Zsófi hangja a háttérből. Boglárka és a wicca boszorkány meglepve fordult felé, mire elpirult. - Bocsi, én csak... Minden olyan zavaros! Mikor a Holló tört az életünkre, révülők vettek körül, és ezer bűbájostor állt a védelmünkre, ha kellett. A Megbízó pedig, bármilyen titokzatos alak is volt, azért mindig tudtam a Keszekusz-felkelés alatt, hogy mi legyen a következő lépés. Most meg csak telnek a napok egymás után, és az éber boszorkányok rituáléja az egyetlen reményünk. Ez nagyon kiborító!

Cseperke kezébe vette a fekete nyelű kést, és letérdelt a varázskör közepén. Boglárka átölelte Zsófi vállát, majd mindketten a raktár leghátsó faláig vonultak vissza, hogy még véletlenül se legyenek útban. A wicca boszorkány halk dalba kezdett, aminek egyetlen szavát sem értették. Talán tünde nyelven íródott, mert a hangok különös, lágy kacskaringókban követték egymást.

Cseperke az üvegtető felé emelte mindkét karját, s a varázsének harmadik strófájának végén kését elárasztotta a ködszerű, ezüstös bűverő. Zsófi nem tagadhatta, hogy a dolog nagyon látványos. Főleg, midőn a mézgyertyák sercegve méteres lángot lövelltek, és kupolába hajoltak az athamé pengéjét érintve.

A bűbájos erők kavargásában hirtelen három fénypont jelent meg. Cseperke körül keringtek, s mindnek más volt a fénye. Az első ezüstfehér, a második aranybarna, a harmadik mélyvörös.

- Köszöntelek benneteket holdistennők! - zengte a dal ritmusához igazodva a tündérboszorkány.

- Köszöntünk, lányka! - felelték kórusban a fénypontok, minden egyes szótagnál pulzálva, vagy halványodva. - Mit kívánsz tőlünk?

- Selene, Diana, Luna ismeritek az idegen bűbájkép-zősöket?

- Láttuk márőket - sugározta az ezüstfehér ragyogás. -Álomvilágba révülők, de Valóságban lakók mindahányan.

- Miként lehetséges az, hogy Farkas Húga nem hallott még róluk, s a Kilenc Jurta Szövetségében sem esett szó az iskolájukról?

- Farkas Húga sem láthatja be a révülők világának minden zugát - sziporkázta az aranybarna kerengő, és Zsófi meg mert volna esküdni rá, hogy kuncogás kísérte a fényét. - A Kilenc Jurta Szövetsége pedig igenis tud a táv-bűbájosképzőről, hiszen titokbanők bízták meg a Határvidékőrzőjét, hogy alapítsa azt meg.

- Ki a Határvidékőrzője, és miféle határtőriz? A mélyvörös gömb hangja ragyogta be a raktárt.

- Nem sámán és nem táltos, mégis révülő. S amitőriz, annak peremét nem kövek, nem folyók, hanem rovásjelek és gondolatok szegélyezik.

Ekkor megtörtént, amitől Cseperke tartott. Zsófi elfeledkezett a figyelmeztetésről, előre lépett és rákiáltott a holdistennőkre.

- Beszéljetek kevésbé homályosan! Hol találjuk azt azőrzőt, és mi köze az egésznek Kende táltoshoz?

Selene, Diana és Luna válasza azonban cseppet volt ínyére a türelmetlen révülőnek. A három fénylő pont felszökkent a boszorkánytőr hegyére, majd rettenetes dörrenés kíséretében szétrobbant. A gyertyalángok alkotta kupola alatt térdeplő Cseperke hátravetette a fejét, de fájdalmas sikolyát elnyomta a polcokról záporozó cserepek zaja. Zsófi már tudta, hogy hatalmas baklövést követett el. Be akart ugrani a varázskörbe, hogy kirángassa onnan a wicca boszorkányt, de a varázserő a vörös téglás falnak taszította.

Boglárka a fia mellett tanult annyit a bűbájosságról, hogy mikor elszabadul, nem lehet ellene szegülni. Magához ölelte hát Zsófit, s vele együtt lekuporodott a sarokba, hogy legalább valamelyest védve legyenek a polcokról potyogó földesőtől. Onnan is látták, amint az athame kétélű pengéje előbb bíbor, majd fehér izzásba vált. Cseperke képtelen volt elengedni a boszorkánytőr nyelét, vagy magához húzni azt, hogy elszakítsa a gyertyalángok tűzkupolájától.

Azután hirtelen fullasztó, forró csend ülte meg a raktárt. A virágcserepek tovább zuhogtak, szilánkokicai szórva tele a cementpadlót. A polcok egyike feldőlt, pozdorjává tört a falon - mindez egyetlen pisszenés nélkül történt. Ugyanakkor a varázskörben elhomályosult Cseperke alakja, s helyette homályos, majd egyre tisztábban kivehető táj jelent meg.

Feltúrt, sárral borított, Idétlen, ködös csatamező. Varjak keringtek fölötte, károgásuk dermesztő hírt adott a pusztulásról. Amint a kép lassan fordult - mintha a szemlélő körbenézne -, úgy vált felismerhetővé a látóhatáron őrt álló erdőség. Minden egyes fája megcsavarodott, lombjavesztett, feketére égett ágaik karmokként markoltak a levegőbe.

Ekkor a kerek szemmel bámuló Boglárka és Zsófi meglátta a Gyémánt Jurtát. A hatalmas nemezlapok legtöbbje leszakadt, a romok közül szürke füst kígyózott tétován az ég felé, ahol csak haloványan, felhők és párák mögé rejtezve sejlett Szemes fénye. A kép tovább fordult. A sárban egy törődött, gyenge alak hevert. Tépett, vérfoltos sámánruhája néhol a tűz nyomait viselte. Az öreg arc keserű nyugalmat árasztott, amint a láthatatlan messzeségbe révedt.

- Kende! - nyögte alig hallhatóan Zsófi. A látomástáltos utolsó lélegzete beleolvadt az arca fölött elúszó ködgomolyba. A háttérben, a vesztett csata színterétől távol, öt alak bontakozott ki a félhomályból. Boglárka megmarkolta Zsófi vállát.

- Ok azok! - súgta remegő hangon. - A négy tanonc és... Azt a szakállas férfit még soha nem láttam.

- 0 lehet a Határvidékőrzője - mondta a lány.

A holdistennők végre megkönyörültek Cseperkén. Kitombolták dühüket, amiért a wicca boszorkány avatatlanok jelenlétében idézte megőket, s most távoztak. A gyertyalángok kupolája kihunyt, az athame csendülve hullott a padlóra. A pusztulás azonban maradt. Ami Firlének és Püffentőnek nem sikerült, azt elvégezte helyettük a holdistennők haragja.

- Azőrző! - ismételte Zsófi, s kibontakozott Bogi öleléséből. - Meg kell találnunk a tanoncokat és azt a fickót!

*

- El kell ismerni, hogy Bors néni remek asszony! - zengte a mosolygós tündérhercegnő dicséretét már vagy századszor Tanarilla. Farkas és Toportyán némán pillantott egymásra, de egyikük sem szólalt meg.

- Megtehette volna, hogy a betörés miatt tömlöcbe küld, vagy karvalyfészekké változtat odafönn a Hótetőkön, Csallókapun túl - folytatta magányos fecsegését a tündérlányka. - Fészeknek lenni biztosan nagyon kellemetlen, hiszen helyhez kötött foglalkozás.

A sámánfi elkeseredett sóhajjal adta tudtul, hogy pokolian unja Tanarilla lelkendezését. Mióta átsuttyantak a Lombszintre, rengeteget kellett gyalogolniuk, mivel céljukat számos álomvilág érintésével érhették csak el. Jelenleg éppen olyan vidéken jártak, ahol ötméteresre nőtt vasszögek helyettesítették a fákat. Farkas feltételezte, hogy a tündérlány azért fecseg ilyen zaklatottan, mert a vastól való viszolygását igyekszik leplezni.

- Mióta ismerem, mindig nagyon kedveltem Bors nénit - szólalt meg végre a sámánfi, mert hirtelen megsajnálta az ide-oda rebbenő lánykát. - Az éberek tévéjében sokszor láttamőt, de azt hittem, hogy csupán szerepet játszik. Tényleg nagyon rendes volt velünk, habár...

Elharapta a mondatot. Semmi szüksége nem volt arra, hogy értelmetlen vitába keveredjen a tündérlánnyal. Tanarilla azonban felfigyelt az elszólásra, s berregő szárnyakkal nyomban lecsapott.

- Hogy érted azt: „habár"? - kérdezte a sámánfi előtt lebegve, csípőre tett kézzel. Farkas megtorpant, s igyekezett másfelé nézni, mert Tanarilla gyönyörű meztelen teste még mindig zavarba hozta. - Bors néni a Törzsszint legmenőbb tündérhercegnője. Nem tűröm, hogy egy közönséges révülő sunyi megjegyzéseket tegyen rá.

- Sunyi? - háborodott fel Farkas. - Csak annyit akartam mondani, hogy néhány dolgot nem értek. Például Bors néni csalt minket csapdába Flucinár Barabás segédletével. Eszembe sem jutott volna, hogy betörjek a lakhandiba, ha az a kobold nem bíztat fel.

- Bors néni megmondta, miért cselekedett így - dühösködött tovább Tanarilla. - Arra volt kíváncsi, hogy elég tiszta-e a szíved.

¹ Utasításba adta az elféknek, hogy a kellő pillanatban, mikor már nálad van az ereklye, és megléphetnél, tegyenek úgy, mintha meg akarnának ölni engem. Látni akarta, hogy... hogy megmentenél-e. Azt, hogy... hogy fontos vagyok-e neked.

A tündérlány hirtelen megértette, miről is szólnak valójában a szavai és fülig pirult. A vas iránti rettenetes viszolygásával sem törődve, berepült a rozsdás erdő egyik ligetébe, talán azért, hogy kiduzzogja magát. Farkas azonban most nem hagyta elbujdokolni. Utána eredt, s közben folyamatosan kiabált.

- Miért volnál fontos nekem? Alig ismerlek. Meg különben is... Csak egy lány vagy, közülük is az apróbb fajtából, akitől még annyi jólneveltségre sem telik, hogy fiúk jelenlétében ruhát húzzon magára. Nem vagy fontos, érted! Nekem aztán...

Tanarilla előbukkant a széles derekú óriásszög mögül. Megállt a levegőben, aranyszín hajába burkolózott, és gyönyörű arcán kövér könnycseppek peregtek.

- Pedig én azt hittem, hogy kicsit mégis megkedveltél - suttogta. - Mert én téged... Ha folyton piszkállak, meg cikizlek, akkor is... Talán nem vetted észre?

Farkas úgy állt ott, mint akit éppen nyakon öntöttek a frissen elkészült vasárnapi húslevessel. Ebben a pillanatban rájött, hogy soha életében nem látott még olyan szépet, mint Tanarilla. Ez a felismerés pedig egyszerre keltett benne borzongató boldogságot és dacos haragot. Teltek a másodpercek, de egyikük sem volt képes megszólalni. A tündérlány abbahagyta a sírást, az öklével törölgette könnyeit. Farkas zavarában a földre hullott számtalan, kicsiny szöget rugdosta: a vaserdő terméseit.

- Azt sem értem, hogy miért tartotta maga mellett Irneket - morogta valamivel később a sámánfi. Tartott tőle, hogy Tanarilla ismét dühbe gurul, amiért megpróbál témát váltani, de tévedett.

- Írnek véletlenül keveredett mellénk - mondta a lányka, miközben hangja lassan visszanyerte magabiztosságát.

- Tündérnek született, de éberek nevelték fel a Valóságban. Gondolhatod, milyen sok tanulnivalója van a saját népéről. Talán Bors néni meg tudja találni az igazi szüleit is.

- Írnek vissza akart menni a Valóságba, mert szereti az ébereket, akik gondoskodtak róla - biccentett Farkas.

- A tündérhercegnő adott neki suttyanójegyet — magyarázta Tanarilla. Aztán megfordutak, és lassan elindultak az úton várakozó Toportyán felé. Talán egyikük sem vette észre, hogy a levegőben libbenő tündérszárny finom vége olykor megérinti Farkas vállát. - Nekünk az a dolgunk, hogy eljussunk Illangó királynő színe elé. Irneknek pedig az, hogy elrendezze összekuszálódott életét.

A sámánfi végre felnézett Tanarillára őszinte, boldog mosollyal.

- Örülök, hogy... - elakadt a szava, de azután mély levegőt vett, s újra nekifutott. - Totál klassz, hogy együtt kavarunk a Tündérbirodalomba.

A vasszegek végtelennek tetsző vadonja éppen napnyugta előtt ért véget. A három álomvándor megtalálta a tündérösvény folytatását, egy fekete vizű, mozdulatlan felszínű tavat. Toportyán ugyan vicsorgott és morgott, mikor Farkas közölte vele, hogy igenis le kell merülniük a mélybe, ha tovább akarnak jutni, de végül - Tanarilla segítségével - sikerült a vízbe rángatniuk.

A rézerdő, ahol előbukkantak, fura világ volt. Farkas kikecmergett az aranybarna, iszapos vízből. Toportyán idegesen rázta ki a bundájából a vizet. Tanarilla is kicsavarta a haját, majd elégedetten pillantott körbe.

Fák helyett dróthálók, gurigák, tekercsek és tenyérnyi, lapos lemezeket tartó rudak meredtek elő a sziklás talajból - természetesen mind rézből. A látóhatáron hatalmas, sárga hegyek emelkedtek, mindegyik csúcsát zöld rozsdasipka takarta. A tóval éppen szemközt apró falu kerek házai tűntek fel az alkonyatban. Némelyik előtt tűz égett, mások körül pucér gyerekek futkároztak visongva. A rézerdő világának lakói vidám, napbarnított arcú, fekete göndör hajat viselő emberek voltak.

- Adjisten, vándorok! - rikkantott Farkasokra a legközelebbi kunyhó küszöbén ücsörgő, színes szoknyás vénasszony. - Falnátok egy kis lebbencset, vagy szaporáztok tovább?

Tanarilla udvariasan elhárította a meghívást, majd Farkas fülébe súgta:

- Nagyon vendégszerető, bár kissé hangos népség. Ráadásul évente csak egyszer mosogatnak, úgyhogy inkább hallgassuk még egy kicsit a gyomrunk korgását.

Farkas kivételesen egyetértett vele, annál is inkább, mivel tudta, hogy előttük áll még az ezüst-és aranyerdő világa.

- Miért éppen errefelé kanyarog a Lombszint Tündérbirodalmába vezető ösvény? - kérdezte Tanarillát, mikor kibújtak a szürkén ásító barlangból, amerre az útjuk vitt.

- Mert a révülők álmukban sem gondolnák, hogy éppen azősi mondák nyomdokain kell járnia annak, aki lllangót keresi - mosolygott Tanarilla huncutul. - íme, az ezüsterdő!

A barlang, amiből kiléptek, meredek hegy oldalán nyílt. Alant a holdfény vakítóan sziporkázott a karcsú, lágyan tekergő fák ezüstlevelein. A szélmozgatta, leheletvékony lemezkék folytonos csengés-bongása kifejezetten idegesítette Farkast.

- A saját szavát is alig hallja az ember - kiáltotta.

- Akkor képzeld el, mi van itt vihar idején! - kacagott a tündérlány. Az ezüsterdő lakóival nem találkoztak, mivel csak le kellett szánkázniuk a hegyoldalon, s már rá is bukkantak a tündérösvény folytatását rejtő, üveg nélküli tükörkeretre. Tanarilla ment előre, majd Toportyán következett, s végül Farkas intett búcsút a csilingelő rengetegnek.

Az aranyerdő nem sokban különbözött fényesszürke rokonától, bár itt a holdfény sárgás színt nyert, miután megtört a kanyargó törzsű fák lombján. A sámánfi, miközben átvágtak a ligetek, tisztások, valamint két, aranytéglákkal kirakott országút során, lenyűgözve bámulta a mérhetetlen gazdagságot.

- A legtöbb éber megzavarodna, ha tudná, hogy létezik ilyen hely - mondta. - Hiszen itt minden színarany!

- Tévedés - világosította fel Tanarilla, aki kifejezetten unta a sárga fém tobzódását. - A fák között gyémántszemű madarak laknak. Az előbb pedig láttam egy süncsaládot, ők biztosan véletlenül cammogtak át a tündérösvényen, mivel az összes tüskéjük ezüstből volt.

Az aranyerdő dimbes-dombos vidékének közepén sárga tó csillant. Még mielőtt Tanarilla bármit mondhatott volna, Farkas már sejtette, hogy megérkeztek a tündérösvény utolsó szakaszának bejáratához.

- Szeretném, ha odaát nagyon észnél lennél, hapsikám! - figyelmeztette a lány. - A Tündérbirodalomban évszázadok óta nem járt sem éber, sem révülő. Azonnal a rabszolgabányákba küldenek, ha rájönnek, hogy ki vagy valójában.

- Rabszolgaság? - hűlt el Farkas.

- Ne izgulj, hiszen már rég nem rabolunk ifjakat és gyerekeket, hogy dolgoztassukőket - legyintett Tanarilla. - A kedvedért viszont megnyithatnak egy tárnát, úgyhogy mielőtt átsuttyanunk, aggass minél több aranylevelet magadra. Ez a hétköznapi viselet Tündérhonban, legalábbis a Lombszinten. Majd meglátod, a nemes tündék micsoda sznob társaság. Hogy mást ne mondjak: a csajok mind ruhát viselnek!

Tanarilla bájos arcán az undor suhant át. Ezután mindketten a tóparti fákhoz mentek, s két marékkal tépkedték a leveleket. Farkas felfedezte, hogy csupán meg kell hajlítani vékony szárukat, s annyit aggathat magára, amennyit elbír. A tündérlányka csupán egyetlen aranylemezt választott, annak kilyukasztotta a közepét, majd belebújt, mint egy csillogó ponchóba.

- Készen is vagyunk - feszengett a szokatlan öltözékben. - Merülés!

A három álomvándor vetett egy utolsó pillantást a csöndes, éjszakai aranyerdőre, majd besétált a tóba. A tündérösvény túlsó végén a Tündérbirodalom várt rájuk.

*

A holdnővérek ködös válaszain, s a keretien, bár nagyon ijesztő látomáson kívül még két dologban egész bizonyos volt Boglárka.

- Keresnünk kell egy házat Budapesten, aminek az a neve: Aranytíz - mondta. - A másik, amit kétségtelenül megállapíthatok, hogy az elkövetkező napjaim programját úgy emlegetem majd, mint a boltom fennállásának legfárasztóbb nagytakarítását.

Zsófi a törött cserepek, szétszóródott termőföldkupacok között térdepelve Cseperkét ápolta. Már elmondta a tündérboszorkánynak néhányszor, mennyire sajnálja, hogy bajt hozott a fejére, de még mindig furdalta a lelkiismeret.

- A holdistennők idővel megbékélnek - szólt Cseperke, s bár még mindig kóválygott, mégis felült. - Boglárka, honnan veszed, hogy az Aranytíz nevű épületet kell keresnünk?

- Engem valaha Vackor néne, a nevelőanyám arra tanított, hogy a látomások részleteiben rejlik a lényeg - felelt a bűbájos növények barátja, miközben óvatosan felszedett néhány alélt puszpáng-hajtást a padlóról. - A tekintetet leginkább Kende vonzotta magához, ezért inkább a háttérben álló tanoncokra figyeltem. Egyikük zsebéből kandikált ki az a színes szórólap, amire a ház nevét írták cikornyás betűkkel.

- Alig hiszem, hogy van épület Budapesten, amire ezt a különös nevet aggatták - vélte Zsófi. Néhány perccel később azonban kiderült, hogy az Árnyjurta sokat látott tanonca tévedett.

- A tudakozó kivételesen válaszolni tudott arra, amit kérdeztem tőle - mosolygott Bogi, és letette a telefonkagylót. Néhány sort írt a pulton fehérlő jegyzettömb legfelső lapjára, majd letépte, és Cseperke kezébe adta. - Itt a cím. Ha még nem felejtettem el mindent, amit Vackor néne tanított a látomások megfejtéséről, akkor ott megtalálhatjátok azőrzőt. Legyetek óvatosak! Az a négy tanonc, aki elkergette a tündérfaj zatokat, néhány szempillantás alatt képes volt fél tucat ártó igét elsütni.

Zsófi ellenőrizte, hogy a zsebében van-e a bűbájostora, Cseperke pedig magasabbra rántotta a vállán függő táskát. A két lány elbúcsúzott Bogitól, aki gondosan bezárta mögöttük a bolt ajtaját, s kifelé fordította a táblát, melyen az állt: „Rontás miatt ideiglenesen zárva!".

Az Aranytíz rendldvül különös épület volt, közel a belváros szívéhez, mégis csendes helyen. Nem lehetett külön háznak nevezni, mivel szerényen beékelődött két szomszédja közé. Úgy tűnt, mintha a szomszédok ki nem állhatnák, s ezért folyton össze akarnák préselni. Talán az irigység is közrejátszott a szorongattatásában, mert a közelmúltban újították fel. Homlokzata frissen sárgállott, a kétszárnyú, üvegezett kapu fölött pedig vadonat új, félköríves esőfogó csillogott alumíniumból, rajta a felirat: Aranytíz.

- Megérkeztünk - közölte a tényt Botlik Zsófi.

- Akkor most derítsük ki, hova érkeztünk meg - biccentett Cseperke, majd átvágott a keskeny utcán. A kapun belépve hosszúkás előcsarnokba érkeztek, s máris látták, hogy odabenn is csupa üveg minden. Jobb kézre a porta L alakú pulttal felszerelt, tágas helyiségét láttak, a telefonok és számítógépek mögött azonban épp nem ült senki. Balra a falon hatalmas vitrin függött, melyben számtalan kisebb-nagyobb plakát, szórólap, hirdetmény kapott helyet. Mellette nyitott ajtó állt, szemközt, a csarnok végéből szinén nyílt egy.

- Olyan, mint egy üvegházba oltott művelődési központ - vélte Zsófi. - Nézd azokat a festményeket és domborműveket a falon!

Cseperke figyelmét azonban valami más keltette fel. A tárt üvegajtón túl kicsiny asztalka állt, földig érő vászon lógott le róla a Világfa és a Kilenc Jurta Szövetségének jelképeivel. A két lány nyomban odalépett, s ekkor látszott, hogy az ajtón túl három terem kapcsolódott egymáshoz boltívekkel. A valójában egyetlen, óriási helyiségnek számító csarnok bal felén székek sorakoztak egy kicsi pódiummal szemközt, amin néhány zenész arra készült, hogy a közönséget szórakoztassa. Hátul asztalok álltak, köröttük felnőttek és gyerekek tolongtak, így nem lehetett tudni, mivel foglalkoznak. A csarnok jobb oldalát az átriumon át napfény árasztotta el, s ez nagyon barátságossá varázsolta a helyet.

- Sziasztok! - csendült egy fiatal lány hangja, aki épp akkor ült le a Világfa képével takart fogadóasztal mögé.

- Ti tanoncok vagytok vagy csak érdeklődők?

Zsófi és Cseperke hirtelen nem tudta, mi a helyes válasz. Az Aranytíz csarnokában száznál több velük nagyjából egykorú gyerek tolongott. Akadt persze néhány felnőtt is, de egyikük sem emlékeztetett a valódi révülőkre.

- Mi - sóhajtott Zsófi, beletörődve, hogy titkos felderítésük sokkal nehezebb a vártnál. - Keresünk valakit. A nevét nem...

Ekkor a két lányt hátulról erős karok ölelték át, karomszerű ujjak markoltak a vállukba, és szédítően pimpós lehelet kíséretében a következő szavak recsegtek a pultoslány felé.

- Rendben van minden, lánykám, eszem a szíved csücskét. Ezek itten az én ösmerőseim. Igaz-e, arany csókácskáim?

Zsófi és Cseperke szörnyülködve bámult a hajlott hátú banyára, akinek nyújtózkodnia kellett, hogy felérje a vállukat. Az aszaltszilvaarcú, festettvörös (néhol már foltokban megkopott) hajzatú, asszonyság cuppantott néhányat, s élénken tekintetében bíztatás lobbant. Mivel azonban egyik lány sem szólalt meg, a hölgyemény ismét a pultoshoz fordult.

- Na, figyeljél reám, mókuscica! Ezek itten édes húgocskáim nekem, úgyhogy nincsen szükségük belépőre!

A három utolsó szó borzongatóan mély, lágy zengéssel ejtette ki, mire az asztalra támaszkodó lány tekintete meghomályosodott. Néhány pillanatig csak bámulta a három várakozót, majd már-már énekelve ismételte:

- Nektek nincs szükségetek belépőre. Erezzétek jól magatokat az Aranytízben.

- Ez a helyes hozzáállás, szivárványos szívecském! - biccentett elégedetten a lányok vörös hajú patrónusa, majd nyomban a csarnok közepe felé fordítottaőket. Cseperke hiába próbált kiszabadulni erős szorításából, a teste bénán engedelmeskedett az öregasszony akaratának. Mikor jó tíz lépésre eltávolodtak az asztaltól, a banya végre elengedteőket, s valahogy még töpörödöttebb és görbébb lett, mint korábban. Kopott kiskosztümjében, barna harisnyájában, fekete lakk retiküljével semmiben nem különbözött egy átlagos budapesti nyugdíjastól.

Vidáman felvigyorgott a lányokra, majd újabb puszit cuppantott a levegőbe.

- Tudom ám, mi járatban, Farkas Húga - mondta a banya, s szemét huncutul összecsippentette. - Akit kerestek, ottan van.

A vékony mutatóujj sárga körme, ami tán' évtizedek óta magától tört-kopott, de ollót magához nem engedett, most átbökött a csarnokban nyüzsgők között. A hátsó falnál félrehúzódó csoport ácsorgott. Az a szakállas, görög mintás pulcsit viselő férfi állt a csoport közepén, aldt Zsófiék az elszabadult jelenésben láttak.

- Azőrző! - csúszott ld Cseperke száján.

- Istenuccse, tudsz beszélni! - lelkendezett a banya. - Vele azonban csak úgy válthattok szót, ha ismeritek az itteni bűvigét.

- Miért volna szükség bármilyen varázslatra? - értetlenkedett Zsófi. - Egyszerűen oda megyek hozzá és kész.

- Próbálkozzál lányom, rajta csak! - bíztatta sűrű cuppantások közepette a vénség, s még lökött is rajta, hogy útnak indítsa. Zsófi átvágott a termen, kikerülte a lelkes beszélgetésbe merült csoportokat, és végül megállt a szakállas férfi előtt.

- Ne haragudjon, szeretnék néhány szót... - eddig jutott a mondandójában, mikor hirtelen rádöbbent, hogy ez a férfi nem azonos azőrzővel.

- Szia! - mondta a szakállas kedvesen. - Szeretnél kérdezni valamit?

- Nem, bocsi, csak... - szabadkozott Zsófi, s a férfi körül álló fiúk és lányok csodálkozva nézték. Egyikük rendkívül hasonlított a látomásból ismert tanoncra, akit Boglárka Agasbogas néven emlegetett - mégsemő volt! Ne haragudjatok, tévedtem.

Mire visszatért Cseperkéhez és a banyához, ők már lelkes beszélgetésbe merültek egymással.

- Bemutatom neked Vajákos Piri nénét - mutatott a vénasszonyra mosolyogva a wicca boszorkány. Közületek való, tehát igazi révülő.

- A Vajákosok Jurtájának kettős ügynöke vagyok - cuppantott vidáman a néne. - Az éberek között élek, de minden nap járom az Alomvilágot, mivel ez volna a foglalkozásom: álomfelderítő vagyok.

- Ezek nemők - intett a háta mögé Zsófi. - Nem értem az egészet.

- Mindjárt, lánykám, csak skubizzál ide-tekerte a szavakat Piri néne. - Fogjátok meg a mancsom, gyűjtsetek némi bűbájerőt, aztán hadd szóljon az a ráolvasás! Aranytíznek kettős tere, tárulj! Aranytízben éber szeme, zárulj! Aranytízben révülő legyen a látó! Aranytízbe gyűljön az álomjáró!

A csarnok néhányszor körbepördült, bár Zsófiék meg sem mozdultak. Mikor a szédítő forgás megtorpant, a változás szinte leírhatatlan volt. A ház falai ugyan a helyükön maradtak, a bútorok sem tűntek el, de áttetszővé váltak. Ahogyan a látogatók legtöbbje szintén. Zsófi egyből rájött, hogy a jelenlévő éberek lettek „szellemekké", s folytatták azt, amit korábban: csoportokba verődve beszélgettek, az asztaloknál ajándéktárgyakat készítettek gyöngyből, kartonpapírból, vagy épp a koncertre várva helyet foglaltak a derengő székeken.

A többiek alakja azonban élesen kivehető maradt, csakhogy tökéletesen megváltozott. Farkas Húga hirtelen az Arnyjurta könyvtárában érezte magát, hiszen körülötte sámán-, garabonciás-, vagy éppen vajákos-öltözéket viselő varázstudók tűntek fel. Az egykori terem közepén tűzrakás lobbant, a körbe rakott kövek védelmében Eleven Lángok lobogtak, lágy füstjük felfelé szállt. A falakat festett nemezlapok kupolája takarta, ezeket koszorúfában találkozó, enyhén görbülő oszlopok tartották. A hatalmas jurtában csak alig látható árnyakként suhantak keresztül az éberek, akiknek természetesen fogalmuk sem volt róla, hogy az Aranytíz egyszerre létezik a Valóságban és az Alomvilágban.

- Most már dumcsizhatsz azőrzővel, de ne egerésszél sokáig, lányom, mert ezer a dolog és csak kettő a kéz!

- Vajákos Piri néne ismét oldalba lökte Zsófit, majd Cseperkéhez fordult, hogy folytathassa vele az imént félbehagyott eszmecserét. A wicca boszorkány láthatóan remekül érezte magát a vajákos társaságában, s csupán bíztató pillantást vetett Zsófira, hogy menjen egyedül.

A jurta bejáratával szemben, díszes párnákon ült a szakállas férfi. Körülötte azok a lányok, akiket Boglárka a látomásban sorra megnevezett. Agasbogas, ölében nyírfa seprű, Éjfél Lin a varázslókra jellemző, fekete talárban, valamint Mocsok Macsek villogó szemüvegben és Paripa, aki a vadászok lombzöld ruháját viselte.

- Üdvözlünk, Farkas Húga - szólt a Határvidékőrzője, s egy üres párnára mutatott. - Foglalj helyet.

Zsófi engedelmeskedett, s mire megtette, a férfi már tovább beszélt:

- Szükségtelen bármit kérdezned. Tudom, mi érdekel, és azt is, hogy mennyit árulhatok el neked.

- Legyen vége a titkolózásnak - mondta elszántan Zsófi, jobb kezét úgy tartva az ölében, hogy a bűbájostorát bármelyik pillanatban elő tudja kapni. - Magának köze van az egészőrülethez, ami a Világfán folyik.

- Őrület? - azőrző a homlokát ráncolta. - Akkor foglaljuk össze: először tündérek jelentek meg a metró valóságában, pedig a Kilenc Jurta Szövetsége évszázadok óta azt akarja elhitetni mindenkivel, hogy az aprónép léte pusztán mese. Te és Farkas nyomra bukkantok, de hiába fordulnátok Kende táltoshoz, a Gyémánt Jurtában teljes a felfordulás, és a Hetek vezetője valahogy... Hm. Zavarosan viselkedik.

- Tudom, mi történt velem! - fakadt ki Zsófi, de azőrző csendre intetteőt, és így folytatta:

- Farkasnak sikerült becserkésznie az egyik tündért a metró titkos alagútjában. Ő maga nem bukkant a felszínre, helyette csak egy rémbanya jelent meg. A sámánfinak ugyanis két tündérdémon csapdát állított, és átzárta a Gyökérszintre. Az aprónép ezek után elárasztja Budapestet, olyannyira, hogy az éberek több metróállomást lezártak, és azt hazudják, hogy felújításra szorul.

Megjegyzem, tegnap például az Astoriánál egy autó majdnem leszáguldott az aluljáróba. A híradó arról fecsegett, hogy a sofőr nem vette figyelembe a piros lámpát, és karambolozott egy taxival. A tilos jelzésre figyelni azonban igen nehéz, amikor szegény éber sofőr fején három leprikón ugrál.

- Kicsoda maga? - tört ki ismét a türelmetlenség Zsófiból, majd a komolyan figyelő lányokhoz fordult. - S kik vagytok ti? Mi az a távbűbájosképző, és mi közötök nektek a tündérek támadásához?

Az őrző tekintete sorra vette tanítványait, majd helyettük is válaszolt.

- A Kilenc Jurta Szövetsége már egy esztendővel korábban sejtette, hogy amint letelik a kilencedik év, a tündérek kihasználják a kínálkozó lehetőséget. Ezért megbíztak engem, hogy jöjjek a Valóságba, és hozzam létre a távbűbájosképzőt, hogy elegendő révülő tanoncot tudjunk kiképezni a határokőrzésére. Semmi baj azzal, ha megnyílnak a tündérösvények. Véleményem szerint túl régóta tartják a Hetek zárva azokat, letagadva az aprónép létezését. Senld nem örülne túlságosan, ha kétezer évre eltiltanák a Valóságtól, ugyebár.

- Ki tiltott itt meg, és mit? - kiáltott Zsófi. - Az egész annyira...

- Zavaros! - biccentett azőrző. - Tudom, már említetted. Jelenleg azonban nem szabad ennél többet ismerned a tényekből. Fogadd el: én azért jöttem a Valóságba, hogy az arra nyitott éber gyerekekből varázsértő különítményt hozzak létre. Kordában tartjuk a tündéreket, amíg Kende sorsa el nem dől.

Ekkor Agasbogas szólalt meg:

- Hiszen tudod: „Kilenc esztendő dobszóként pereg."

- „Kilenc esztendő, s ki révülő, remeg." - folytatta Mocsok Macsek, majd Paripa következett:

- „Kilenc esztendőt letelni látunk." - s végül Éjfél Lin fejezte be:

- „Kilenc esztendő, mit máig vártunk."

- Ezt meg honnan hallottátok? - nézett rájuk döbbenten Zsófi.

- Ott voltam, mikor Kampó táltossal találkoztál - nevetett szerényen Éjfél Lin. - A metrókocsi elején, harmadik ülés.

- Ti kémkedtek utánam? - riadt meg Zsófi most még inkább, mint eddig bármikor.

- Szó sincs erről, Farkas Húga - azőrző lopva az Eleven Tűz szomszédságában álló homokórára pislantott. A tanoncaim féléberek, én vagyok a vezetőjük. A Kilenc Jurta Szövetsége azért engedélyezte a kiképzésüket, mert amígők a táltosok gondjával vannak elfoglalva, addig Illangó tündérkirálynő megkísérli átvenni a hatalmat a Valóság fölött. Nem azért, mintha gonosz volna, csak... Elveszített valakit, és ettől kissé megzavarodott. De ezzel neked nincs dolgod, Farkas majd elintézi odaát.

- Akkor szerintetek nekem mégis mit kellene tennem? - Zsófi egyre kevésbé bízott a Határokőrzőjében. Úgy érezte, a szakállas férfi ködösít, el akarja terelni a figyelmét a lényegről. - Üljek otthon tétlenül, és várjam, amíg újra megnyílnak az Ébredés Ajtajai?

- Hát... - vonta fel vállát azőrző, és tanoncaira pillantott, akik kicsit kellemetlenül érezték magukat. - Igen, a legokosabb, ha ezt teszed.

Zsófi felugrott a párnáról és a szakállas arcába kiabált.

- Tudni akarom, hol van Kende táltos! Azonnal mondjátok meg, hiszen ti mindent tudtok, nem igaz?!

Azőrző sóhajtva biccentett, majd ujjával rajzolni kezdett a jurta földes padlójára. A vonalak azon nyomban felsziporkáztak, és megteltek bűverővel. Mikor a rajz elkészült, Zsófi felismerte.

- Ez Rúzspiros - mondta.

- Ügy van - nézett a lány szemébe azőrző komolyan. - Ismerlek, Farkas Húga, sokkal jobban, mint gondolnád, így abban is bizonyos vagyok, hogy nem fogsz otthon ücsörögni, hanem megpróbálod felkutatni a Valóságban tévelygő Kendét. Annak ellenére, hogy már többen mondtuk neked: kivételesen békén kellene hagynod a táltost. A révülők világa nincs veszélyben, így megmentened sem kell azt.

A jurta fala hirtelen megvonaglott, s átderengett rajta a körben beszélgető éberek alakja.

- Lejárt az időnk - mondta azőrző. - A varázserőm véges, nem tudom tovább fenntartani az Aranytíz kettősségét.

- De én... - kezdte Zsófi. A férfi azonban rámutatott a homokba rajzolt ábrára, s közben alakja egyre bizonytalanabbá vált, mintha elmosódott volna.

- Rúzspirosban választ kaphatsz néhány kérdésedre - hullámzott azőrző hangja. - Akkor talán belátod...

Az Aranytíz egyik pillanatról a másikra megpördült. Zsófi előre ugrott, hogy megragadja a férfi sámánruháját... ...keze azonban a görögmintás pulóverbe markolt.

- Megint te? - fordult felé a szakállas, miközben a mellette álló éberek furcsálkodva nézték a lányt. - Kérdezz bátran, szívesen válaszolok. Csak ne tépd el a pulcsimat, ha lehet.

- Hogy? - Zsófi értetlenül rázta meg a fejét, és nyomban elengedte a pulóvert. A férfi hihetetlenül hasonlított azőrzőre, mint ahogy a mellette álló lányok is a négy bűbáj-képzősre - de mégsemők voltak azok.

*

A tündérösvény, bár az aranyerdőben a tó mélyéről indult, végül egy barlangterembe torkolt. Farkas és Toportyán bizalmatlanul méregették azőrlángfényében fehéren csillanó cseppköveket, melyek a mennyezetről és a talajról indulva néhol már oszlopokká egyesültek. A barlang kijárata csupán néhány lépésre volt tőlük, így rögvest hallhatták, hogy a külvilágban rettenetes vihar tombol. A záporozó eső hangját felerősítették a sziklák, az utazókat állandó morajjal véve körül. Olykor a közelben csapott le egy-egy villám, s rettenetes dörrenése végiggördült a sziklajáratokon, míg el nem nyelte a hegy gyomra.

- Jobb lesz, ha itt várjuk meg a reggelt - jelentette ki Tanarilla.

- Soha nem gondoltam volna, hogy a Lombszint tündéreinek otthonában előfordulhat ilyen pocsék idő fintorgott Farkas a barlangnyíláson kívül tomboló vész felé pislogva.

- Tündérhon időjárását természetesen Illangó királynő irányítja - magyarázta a rebbenő szárnyú lányka sietve. - Ezért zuhog és villámlik éjjel, s nem nappal. Esőre és szélre szüksége van a növényeknek, de a lakosság így nem zavarják örömünnepeit.

- Örömünnepek? - ráncolta homlokát a sámánfi. - Úgy érted, a Tündérbirodalomban folyton ünnepelnek?

- Majd meglátod - legyintett Tanarilla, aki közben már rátalált arra a száraz zugra, ahol kényelmesen álomra hajthatta a fejét.

Farkasnak fogalma sem volt róla, végül mikor nyomta el az álom. A sziklákon kemény fekhely kínálkozott, de a sámánfi mellett heverő Toportyán bundája úgy árasztotta a meleget, mint egy eleven kályha. A barlangon kívül tomboló vihar hajnal felé elcsendesedett, s a hegyoldalon lecsorgó víz csobogása segített Farkasnak álomba merülni.

Reggel aztán rettenetes ricsajra ébredt. Mintha a barlang előtt ezernyi apró teremtmény akarná megbeszélni az éjszaka történteket, méghozzá úgy, hogy nem engedi szóhoz jutni társait. A szavakat Farkas nem tudta kibogozni a hangzavarból, ezért nyugtalansága egyre nőtt.

- Tanarilla, ébredj márföl! - bökte meg mutatóujjával a sziklarepedésben szunyókáló lányt. - Azt hiszem, balhé van odakinn.

A tündérlány kikandikált aranylevélből készített ponchója alól, majd hatalmasat ásított.

- Nem kell parázni, hapsikám - mondta. - Ez csak a szőlőültetvény.

- Hogy micsoda? - Farkas úgy gondolta, Tanarilla talán még álmodik. - S tündér létedre honnan szedtél te össze ilyen szavakat?

- Mint a „parázni"? - pislogott fel vidáman a sámánfira a lány. - Az utóbbi hetekben az éberek metróján utazgattam, nem emlékszel? Na, induljunk Egybetanyára. Már legalább tíz holdforduló óta nem jártam Tündérhon fővárosában, s ki kell lépnünk, ha még ma oda akarunk érjii.

Azzal egész, apró lényét megrázta és a levegőbe röppent. Farkas és Toportyán hunyorogva követte Tanarillát, aki magabiztosan kilibbent a barlangból, hogy élvezettel szívja magába a vihartól felfrissült levegőt. Odakinn hirtelen elhallgatott a sok fecsegő száj, hogy azután egyszerre zúgjon a meglepett „Fíúúú". Farkas kilépett a barlangból. Lágyan lejtő hegyoldalon álltak, mely barátságos, fás, ligetes síkra ereszkedett. Minden irányban szőlőtövek rendezett sorai ölelték a mívesen faragott karókat, amikre kacsokkal kapaszkodhattak. A sámánfi sehol nem látott egyetlen olyan teremtményt sem, akiktől az imént hallott fecsegés származhatott. Amint azonban Tanarilla a szőlőtövek között vezető ösvény fölé röppent, a hihetetlen lárma ismét végighullámzott a hegyoldalon, s azzal egy időben rezegni kezdtek a tenyérnyi levelek.

- Hol vannak? - kiabálta túl a zajt Farkas. - Merre bújnak a fecsegők?

- Nem bujkálnak - intett karcsú karjával Tanarilla. - A szóló szőlő ültetvényén vagyunk, pupák.

Farkas ekkor már jobban megnézte a szőlőtöveket. Mindegyiken gyönyörű, hatalmas fürtök csüngtek. S valóban: minden egyes szőlőszem, akár zöld volt, akár vérpiros, apró, folyton szövegelő szájjal bírt. Mikor közelebb hajolt az egyik fürthöz, végre azt is megértette, mit mond némelyik szőlőszem.

- Most mondjátok meg, mikor történt utoljára ilyen? Belém dermed minden cukor, amit csak sikerült a napsugarakból kipréselnem, úgy megrémültem. Egyszerűen kilépnek a barlangból, azt se mondják, hogy bű. Komolyan azt hiszem...

A szőlőszem azonban bármit mondhatott volna, hiszen senki nem figyelt rá. Összes társa ugyanúgy fújta a magáét. Farkas a fülrepesztő hangzavarban belemarkolt Toportyán bundájába, majd sietős léptekkel indult Tanarilla után.

A Lombszint rejtett levelén megbúvó Tündérbirodalom épp olyan volt, ahogyan azt a sámánfi korábban elképzelte - és mégsem. A szóló szolok ültetvényein túl arany, ezüst és gyémánt gyümölcsöket termő fák ligetei következtek, melyeket keresztülkasul szeltek a folyton csevegő, kotnyeles patakok. A puha pázsit nyomban kiegyenesedett, amint Farkas tovább lépett, a bokrok selymes levelei megcirógatták az arcát, kedves szavakat sugdostak a fülébe, és némely felhő az égen mókás figurákba gomolyodva utánoztaőt.

A távolban hósipkás hegylánc zárta le a látóhatárt, s a hegycsúcsok néha úgy szikráztak, hogy a sámánfi biztos volt benne: üvegből, drágakövekből vannak. A szeszélyesen kanyargó folyócskákat gránithidak ívelték át. A két végén szobrok álltak, és halkan ropogva meghajoltak, mikor a vándorok ellépkedtek mellettük.

Azután a tündérhullató szil hatalmas erdeje következett. Ezekről a mesés fákról a révülők azt gondolták, hogy rég kihaltak, s utolsó példányaik már csak a Hunor és Magor általőrzött Erdők Atyjában élnek. Itt viszont gyökereik között dédelgették az aprónép számtalan fajtájának picinyeit. Tanarillánál is sokkal kisebb tündérlányok és fiúk integettek a kusza aljnövényzetből, s Farkasnak vigyáznia kellett minden lépésére, nehogy az ösvényen áthaladó, hüvelyknyi szekerek egyikére taposson.

A tündérhullató szil erdeje szépen gondozott mezsgyével ért véget. A rét, amin átvágtak, mézvirágok lakhelye volt. Ezek olyan bódító illatot árasztottak, hogy Toportyán szédelegni kezdett. A ragyogó napsütésben Farkas először alig vette észre a seregnyi szüretelő pilleszárnyút, akik énekszóval köszöntötték Tanarillát.

- A rokonság - mutatott körbe a lány, és közelebb repült a sámánfihoz. - Látszólag édesek, mint a méz, amit a virágokból szednek, de csak élnél közöttük. A pletyka az egyetlen szórakozásuk, így biztos lehetsz benne, hogy már minket is összeboronáltak.

Farkasnak az a különös érzése támadt, hogy ezt nem is bánja. A térdét verő mézvirágok szirmai között sárgálló pici bödönök minden figyelmét lekötötték. Még soha nem látott olyat, hogy a méz elkészítéséhez nincs szükség a méhek munkájára, mert maguk a virágok termelik és gyűjtik kicsiny füleskancsókba azt.

Azonban a sámánfi feje délre megfájdult Tündérhon élénk színeitől, erős illataitól. Látott egyszarvúak hátán vágtató elfeket, fold alá vájt üreglakásokban élő koboldokat, manókat, és megcsodálta a fata-tündérek kavargó varázskövekből épített települését, ahol az éberek sorsintéző álomlényei éltek.

- Egykor minden ébernek volt egy fata-tündér kísérője - magyarázta Tanarilla. - Természetesenők nem tudtak róla, hogy vigyáz rájuk valaki az aprónépből.

- Vigyáz? - csodálkozott Farkas.

- Na jó, afaták elég zűrös népség - ismerte be a tündérlány suttogva, hiszen a folyton mozgó falak olykor egészen közel hajoltak hozzájuk, miközben átvágtak a falun. - Azért legtöbbször tényleg segítettek a saját éberüknek. Úgy tekintettek rájuk, mint a házikedvencekre: haszontalanok, de néha annyira édesek tudnak lenni.

- Aha! - biccentett Farkas, akinek nem tetszett a gondolat, hogy egy láthatatlan fata-tündér beleavatkozik a sorsába, mert „olyan édesnek" tartja.

Már jócskán elmúlt dél, mikorra átvágtak a tündérdombok hátságán. Farkasnak káprázott a szeme és émelygett a gyomra, mivel a ligeteket, réteket hátukon hordó buckák időnként változtatták a helyüket. Lassan hömpölyögtek arrébb, de ahhoz elég gyorsan, hogy Toportyán dühösen rávicsorogjon egy-egy dombra, ami szándékosan az útjukba térült, s közben mély, recsegő hangon röhincsélt.

A vándorló tündérhalmok után aranyhomok borította partvonal következett, ami aztán átadta helyét egy kanyargó, széles folyónak. Mikor Farkas a kilenclyukú gránithídhoz ért, meglepetten olvasta a réztáblát:

- Fehér Körös? - kiáltotta a híd fölött repülő Tanarilla után. - Hogy kerül ez a folyó a Tündérbirodalomba?

A lányka csillanó szárnyakkal visszafordult, s lebegve csípőre támasztotta két öklét.

- Mi a hasfájásod már megint? - kérdezte, majd a névtáblára pillantott. - Ja, hogy a Fehér Köröst kérdezed? A Valóságban is létezik, tudok róla. Valaha a Fehér Körös partján élt a legtöbb olyan rokonom, aki jóindulattal viseltetett az éberek és a révülők iránt. Úgy mondják, a Fehér Körös tündérhercegei szövetséget kötöttek Csaba királyfi táltosaival. A Fekete Körös viszont már egészen más buli volt. Annak partján, sötét erdők mélyén olyan tündérek telepedtek le, akik kifejezetten rühelltek a sámánokat. Ok sokszor raboltak el éber gyerekeket, és áthoztákőket Tündérhonba, hogy rabszolgabányákban dolgoztassákőket.

- Es az akkori tündérkirálynőtök miért nem lépett a fülükre? - kérdezte dühösen Farkas.

- Mert a világ, akár a Valóságról, akár az álmok hónáról, vagy a Tündérbirodalomról van szó, mindig a fény és az árnyék keveréke - Tanaríllán látszott, hogy minderről nem szívesen beszél. - Egyik sem létezhet a másik nélkül. A Fekete Körös ártó tündérei épp úgy fontosak, mint a Fehér Körös barátságos aprónépe. Ezt a táltosaitok is tudták, ezért nem háborúztak ellenünk.

A sámánfit nem nyugtatta meg a válasz. Ekkor azonban a háta mögül hangos szekérzörgést hozott a szél. A vándordombok közül fürge homokfutó robogott elő, bakján dühös kocsis ült, aki hangos kiabálással bíztatta gyorsabb futásra két aranyszőrű lovát. Mikor aztán meglátta, hogy a hídon idegenek várakoznak, egészen a melléig rántotta a kantárszárat, s a szekér csörögve-zörögve megállapodott a homokos partoldalon. Farkas már szóra nyitotta a száját, de Tanarilla sietve elé röppent.

- Légy üdvözölve, kedves rokon - kiáltott a bakon ülő, szikrázóan szőke legényre.

- Rokonod neked a nagyanyám térgyekalácsának gödörbe vetülő árnyéka! - rikkantott a kocsis fintorogva. Talán nem látod, szépségem, hogy én a bokorugró tündék közül származom? Még csak az kéne, hogy pilleszárny berregjen a fülembe.

A megismerkedés kezdeti nehézségei után a szőke legény, aki a tekintélyt parancsoló Podóka Fájint névre hallgatott, mégis ráállt, hogy bevigye a fáradt vándorokat Tündérhon fővárosába. Közben bő beszéddel, széles kedvvel sorolta a legfrissebb híreket.

- Egybetanya nyüzsög az aprónéptől. Mindenki azt rebesgeti, hogy Illangó királynő - ragyogjon koronája mindörökké - hamarosan bejelenti a Vad Hajszát. Akkor aztán ahányan csak vagyunk, átsuttyanunk a Valóságba, és megkócoljuk az éberek buksi fejét, hogy tudják: visszatértünk. Hajaj, mennyi dolga van mostanság szegény Podóka Fájintnak! Tudni illik, én volnék a palota egyik beszállítója. Tegnap éjjel ért véget a Harmadik Szirom Bál, holnap meg már kezdetét veszi a Tündérkeresztanyák Táncünnepélye, ami kerek kéthetes ripityom ésőrület. Ezek a dínom-dánomok, hajcihők és majálisok annyi mézesfalást, nektárszörpöt, no meg a fejfájósoknak szükséges ürmös teát igényelnek, hogy alig győzöm hajtani a lovaimat, Pillét és Aranylegyet. Mindkét állat hófehér, kerek tompora, olykor még a felhőket is megkavarják az égen, olyan gyorsan vágtatnak. De azért Podóka Fájint mondja néktek, hogy...

És Podóka Fájint egészen addig mondta, és csak mondta a dolgokról való véleményét, míg végre megérkeztek Tündérhon fővárosának legkülső falához. Farkas már korábban sem véste szíve közepébe a szószátyár kocsis minden szavát, de az eléje táruló látvány végképp elterelte a figyelmét. Egybetanya a két tündérvilági Körös keretezte területen helyezkedett el, és összesen hét csipkézett szélű várfal vette körül. A sámánfinak még csak sejtése sem lehetett róla, miből emelhették ezeket a védműveket, de azt a völgybe lejtő út legtetejéről megállapíthatta, hogy mindegyiknek más-más a színe. A legkülső fal hófehéren csillogott, a következő ébenfeketén sötétlett, a harmadik bíbor, a negyedik égszínkék, az ötödik pedig narancsszínben tündökölt. A két legbelső várfal az arany és ezüst ezer árnyalatát viselte, vaskos bástyáin fecskefarkú zászlók erdeje csattogott a szélben.

A várfalak közti területeken Egybetanya házai, palotái, kastélyai törtek az ég felé. A karcsú tornyok, piros háztetők, színezüstből öntött szélkakasok alatt keskeny, kikövezett utcácskák kanyarogtak, melyek néhol ovális terekbe, vagy kellemes, fákkal teleültetett parkokba futottak be. Farkas, amint sorra áthajtottak a kapukon, megállapíthatta, hogy a tündérek mindennél jobban kedvelik a pompát, a növényeket és a szökőkutakat. Az utcákon mindenfelé az aprónép csillogó ruhát, ékszert, kápráztató kalapkölteményeket viselő hölgyei és urai sétálgattak ráérősen.

- Mond, Podóka Fájint, a Lombszint tündérei egész nap csak a lábukat lógázzák? - kérdezte a sámánfi feltörő kíváncsisággal. - Mert úgy látom, a sétafikálás, meg az ücsörgés a teaházak teraszán a legfárasztóbb tevékenység, amit itt végeznek.

A kocsis merészen a homokfutó utasai felé fordult, bízva abban, hogy Pille és Aranylégy súlyos patái nem gázolják le a szűk utcákon közlekedőket.

- Már hogyan mondhatsz ilyet, külhoni testvérem! - ámult Podóka Fájint. - Való igaz, hogy a pihenés idejét éljük, hiszen épp két bál között vagyunk. Aki tegnap éjjel túl sokáig ropta a táncot, vagy esetleg több erjesztett nektárt nyelt, mint amennyi egészséges, az most éledezik. A többiek meg csendesen várják a napnyugtát, mikor a parkok fái megadják a jelet az újabb bál kezdetére.

A hófehér lovak átcsattogtak a belső várba vezető, arany tornyokkal díszített ezüst kapun.Őröknek nyoma sem volt, de Farkas úgy sejtette, hogy az elf íjászok míves szobrai képesek megelevenedni, ha szükséges. Amint a kiszélesedő sugárútra értek, ahol a paloták távolabb épültek egymástól, mint a többi városrészben, a sámánfi tekintetét egészen lenyűgözte a központi parkban álló hatalmas kastély. Széles derekú csodatölgyek, karcsú tündérhullató szilek, ezüst levelű hársak rengetegéből emelkedett ki a kerekded királyi rezidencia aranyló teteje. A parkjában viszont egymást érték a füstüvegből, tört fényű gyémántból emelt, kisebb-nagyobb teraszok, emelvények, kilátó tornyok és a zenekaroknak árnyat adó pavilonok.

- Arrafelé lakik lllangó tündérkirálynő - jegyezte meg Tanarilla, s a hangja boldogságtól remegett. - Hát nem gyönyörű? Vagy ahogy az éberek mondanák: tuti menő kéró!

A homokfutó kerekei csikorogva fordultak a sziporkázó kövezeten. Farkas meglepetten kiáltott rá Podóka Fájintra.

- Hé, mókamester, hova viszel minket? Nekem lllangó királynővel kell találkoznom!

A kocsis ismét hátravigyorgott, de most Tanarillára.

- Minden törzsszinti suttyó azt hiszi, hogy a palotába csak úgy be lehet sétálni-eztán a sámánfira pillantott. Lapulj, ficsúr, és fényesítsd ki a ruhádra aggatott aranyieveket, ha fel akarsz kérni valakit az esti körtáncban.

A „törzsszinti suttyó" kifejezés ugyan sértette Tanáridat, hiszen ő maga is onnan származott, a lány mégis nyugton maradt, sőt, apró kezét figyelmeztetőn Farkas kisujjára tette. A homokfutó befordult az egyik mellékutcába, majd hamarosan megállt.

- Idáig hozhattalak benneteket, mivel engem itt várnak - jelentette ki Podóka Fájint, s már le is ugrott a bakról. Ezt a helyet úgy hívják: „Fogadó az Ezüst Körte Gyémánt Kukucához", de a helyiek csak úgy emlegetik, a Kukuc. A fogadósné Pitypang Piros, igen kedves teremtés. Szobát is ad, ha pihenni akarnátok a körtánc előtt.

- Köszönjük, nem - mondta nagyon határozottan Farkas, intett Toportyánnak, és leszállt a kocsiról. - Nekünk sokkal fontosabb dolgunk van a táncikálásnál.

- Ugyan mi fontosabb lehet a báli szezonnál? - ámult rájuk Podóka Fájint, akiben lassan feléledt a gyanú. Tanarilla szerencsére észnél volt, s levegőbe röppenve hadarni kezdte:

- Természetesen a Vad Hajsza, amiről egyetlen tisztes tündércsalád-sarj sem maradhat le. Köszönjük a fuvart, Fájint úr és a legjobbakat kívánjuk a kedves Pitypang Pirosnak is.

A szőke legény összevont szemöldökkel valami olyasmit mordult, hogy majd átadja, de a tekintete még sokáig követte a három idegent.

- Mi a mákonyos túrós rétest képzelsz te, hapsikám! - ripakodott Farkasra Tanarilla, mikor végre befordultak a sarkon. - Megmondtam, hogy a Lombszint tündérei mások'

- Mihez képest? - a sámánfiban épp úgy dúlt a harag, mint a lányban. - Erre a népségre vagy te olyan büszke? Hiszen elég volt végig kocsizni Egybetanyán, hogy lássam: kényeskedő, piperéző, táncikáló puhányok gyülekezete. Valóbanőket nevezitek nemes tündéknek?

- Hát... - Tanarilla elbizonytalanodva pislogott, mivel a közelben elvonuló tündérlányok ékszereiről szemébe csillant a nap. - Mi rossz van abban, ha mulatnak néha?

-_ő Néééhaa? - Farkas azt hitte, mindjárt szélütést kap a méregtől. - Amint hallom, a Tündérbirodalom f városában egyik éjjel véget ér a Szirmok Tánca, aztán szundítanak és már kezdődik is a Gyökér Bál, vagy mi. Még arra sincs idejük két ünnep között, hogy rendesen kiszuszogják magukat.

- Az utóbbi néhány száz esztendőben kicsit bezárkóztunk - vonta meg a vállát Tanarilla. - A Kilenc Jurta Szövetsége elől megbújni, főleg, mikor ilyen hatalmas birodalmunk van, nem egyszerű. S ha már rejtőzködünk, muszáj valamivel tölteni az időt. A bálok igenis...

- Rendben, nem vagyok én tündeszakértő-vágott közbe Farkas.

- Engedtem, hogy Bors néni rávegyen erre az utazásra, mert valahogy nem tetszik a gondolat, hogy elárasztjátok a Valóságot. De most aztán irány a palota, hadd beszéljek Illangóval.

Tanarilla nyitotta volna a száját, de Toportyán ekkor egyetlen ugrással a levegőbe rugaszkodott. A szürke farkas bundájáról nyomban lehullott az összes ezüstgally és aranylevél, a fogai között viszont egy szivárványszínű madár verdesett, és kétségbeesetten próbált elszabadulni, de hiába.

- Engedd el, te ronda négylábú! - sikoltotta a tündérlány. - Az a királynő egyik áldást osztó pávája!

Toportyán játékosan megrázta a borzalmasan rikácsoló kényes madarat. A páva csőrével vadul csapkodta az ordas oldalát, miközben szertehullajtotta jó néhány tollát. Azután a farkas lassan szétnyitotta a fogsorát, s vigyorogva a sámánfi lábához dörgölte a fejét:ő immár kiadta a mérgét. A páva halkan kurrogva összeszedte magát, és bemenekült a palota árnyas parkjába.

- Miféle áldást oszt ez a csiricsáré szárnyas? - kérdezte Farkas.

- Úgy tartják, hogy akinek megcsipkedi a ruháját, annak a következő bálon egyszer se lép a lábára egyik táncpartnere sem.

A sámánfi megveregette Toportyán oldalát, s a kísérő állat hegyes fülébe súgta:

- Hallod, koma, nyugodtan kérd fel bármelyik tűsarkú tündelányt, a mancsod biztonságban lesz.

- Most már mehetünk? - szólt rájuk felháborodva Tanarilla.

- Nem hinném ugyan, hogy beengednek a palotába, de sejtem, hogy amíg meg nem próbáljuk, úgy sem lesz nyugtod.

- Kezdesz kiismerni - biccentett lényegesen vidámabban Farkas. A tündérlány berepült a parkba, s a sárga aranymurvával felszórt ösvényt követve, egyenesen a főkapu felé vezette a sámánfit. A táltosképző tanonca eleinte kizárólag a sétányokon andalgó tündelányokat és tündefiket nézte, vagy a terecskék közepén zenélő, vizet köpő szökőkutak elevennek tetsző szobrait bámulta. Majd eljött az a pillanat, mikor felhágtak a legmagasabb csodatölgyek közül is kiemelkedő, lankás dombok egyikére. A tetejére teraszt építettek, hogy a látogatók teljes szépségében csodálhassák a királyi palotát, ami...

- Hiszen ez...! - Farkas képtelen volt visszafojtani a kiáltását. Többen az aira andalgók közül fejüket csóválva bámulták megőt és segítő állatát, de a sámánfi észre sem vetteőket.

Figyelmét ugyanis Illangó tündérkirálynő hatalmas palotája kötötte le, ami csak távolról tűnt valódi épületnek. A teraszról nézve Farkas egy óriási női fejet látott kidomborodni a park talajából, mely lehunyt szemmel, mozdulatlanul tűrte, hogy az állára, ajkára, orcájára illesztett erkélyeken tündérek mászkáljanak. Aranyszín haja lágy hullámokban tekeredett szerte áfák között, orra két oldalán márványlépcsők hajoltak a homlokához. A sámánfi első döbbenete után már-már arra gondolt, hogy a tündeépítészet újabb csodáját látja. Egy hihetetlenül élethű, kőből, ezüstből, aranyból, opálból faragott női fejet.

Ekkor azonban a bal szem lágy ívű pillái finoman megrezzentek, s a két szemöldök között néhány ránc tűnt elő, kirajzolva a homlok közepén sejthető hatalmas, zárt kaput.

*

Az Aranytíz napfényes csarnokában immár mindenütt egymással fecsegő, nevetgélő éberekbe akadt a tekintet. Zsófi szédelegve állt közöttük, míg végül Cseperke ragadta meg a karját.

- Gyere, menjünk - mondta csendesen a wicca boszorkány. - Piri néne azt mondja, itt elvégeztük a dolgunkat.

Zsófi némán bólintott, s révetegen követte Cseperkét a kijárat felé. Közben mosolygó arcok, kedves tekintetek, zajba fulladó szavak kavarogtak körülötte, deő csupán a Határokőrének hangját hallotta visszacsengeni. „Kivételesen békén kellene hagynod a táltost. A révülők világa nincs veszélyben, így megmentened sem kell azt."

Amint a két lány kilépett az ajtón, hűvös szél kergette esőcseppek záporoztak rájuk. Mialattők az Aranytízben jártak, a város fölött beborult az ég, a távolban morajló villámok cikáztak, s úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek.

- Nézd! - Cseperke behúzta a nyakát, és hunyorogva mutatott az utca túloldalára. - Az ott nem a ti kocsitok?

A szemközti járda mellett valóban Rúzspiros parkolt. Zsófi megrázta a fejét, s nagy levegőt vett. Egyszerre úgy érezte, hogy párás, meleg bűbáj alól szabadul, ami eddig teljesen eltompította a gondolatait. Most körülnézett, hogy nem jön-e más autó valamerről, majd kézen fogva Cseperkét átrohant az úton. Mire odaértek, Rúzspiros már halk kattanással kinyitotta nekik a hátsó ajtót. A lányok beültek, és fázósan törölgették arcukról a hideg vízcseppeket. A zárt térben különösen hangosan dobolt a zápor a fémtetőn. Zsófi az üres sofőrülés fejtámlájára fektette tenyerét.

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte az autótól. Rúzspiros, mintha válasznak szánná, beindította a motorját. Csendesen duruzsolt az alapjárat, s felpörgött a fűtőventillátor, és kellemes meleggel árasztotta el az utasteret. A két lányon kívül senki más nem ült a kocsiban.

- Azőrző azt mondta, magyarázatot találunk néhány kérdésre Rúzspirosban - mondta csendesen, töprengő hangon Zsófi.

- Gondolod, hogy az a fickó hívta ide az autótokat? - ámult Cseperke. - Képes lehet ilyesmire?

- Nem tudom - Zsófi próbált megszabadulni kellemetlen érzéseitől. - Olyan révülőnek tűnt, ald sokkal többet tud rólunk, mint gondolnánk. Amikor ezt először mondta, majdnem kinevettem, de most már kezdek hinni neki.

- Vajákos Piri néne nagyon kedves asszony - Cseperke a padló fölé hajolva igyekezett kicsavarni hajából a vizet. - Igaz, nem sokat tudtam előcsalogatni belőle. Folyton csak azt hajtogatta, hogy azőrző tanoncaiban megbízhatunk.Ők kordában tartják a tündéreket addig, amíg a Kilenc Jurta Szövetsége ismét erőre kap.

- Akkor lássuk, mit rejtettek Rúzspirosba! - Zsófi már mozdult, hogy átkutassa az autó minden zugát, de ahogy kimondta a kocsi nevét, kesztyűtartó magától kinyílt. A két lány összenézett, majd az Árnyjurta tanonca áthajolt az ülések között, és beletúrt a kicsiny fiókba. Szinte azonnal a kezébe akadt egy száraz kéregtekercs. A kis fadarab még langyos volt a bűbájtól, ami oda küldte.

- Üzenet? - kérdezte Cseperke. Zsófi természetesen épp úgy nem tudta a választ, mint a wicca boszorkány. Szétcsavarta a tekercset, s rögvest felismerte a lúdtollal írt rovásjelek szabályos sorait.

- Ez inkább vers - suttogta, mintha az eső dörömbölésén túlról bárki is kihallgathatta volnaőket. - Nézd, az elejét már hallottuk.

Cseperke azonban kissé zavartan bámulta a különös vonalkákat.

- Nem ismerem a rovásjelek titkát - vallotta be. - A wicca boszorkányok a bűbáj más formájátűzik, ezért engem anyu inkább latinul és görögül tanított.

Zsófi egyetlen szemvillanásig elismerően pillantott Cseperkére, majd figyelme ismét a kéregtekercs felé terelődött.

- Akkor felolvasom, már amennyire ezt azősi szöveget képes vagyok kapásból lefordítani - mondta, s akadozva, de egyre gördülékenyebben belefogott:

Kilenc esztendő dobszóként pereg. Kilenc esztendő, s ki révülő, remeg. Kilenc esztendőt letelni látunk. Kilenc esztendő, mit máig vártunk.

Táltosok sorsa megkerülhetetlen, Táltosok sorsa a végső küzdelem. Táltosok sorsát kilenc év vigyázza. Táltosok sorsát Égúr zabolázza.

Valóság várja a varázstudót. Valóság zárja az égben futót. Valóság tanítja meg a harcra. Valóságban telik be a napja.

Fehér bikává egyikük válik. Fekete bikává másikuk válik. Fehér bika mezőre tapos. Fekete bika szarvával csapdos.

Két bika végül egymásnak ront. Két bika bömbölve vörös vért ont. Két bika egyike élettől búcsúzik. Két bika másika táltossá válik.

Zsófi kétszer is végig olvasta a verset, s közben remegni kezdtek az ujjai.

- Mit jelent ez? - kérdezte Cseperke. - Alig ismerem a révülők hagyományait, de talán te érted.

- Azősi törvény - rebegte Zsófi. - Azt hittem, már rég nem érvényes. Ezért nem jutott eddig eszembe.

- Miféle törvény?

- A táltosnak kilencévente meg kell küzdenieősi ellenfelével. Mindketten bika alakját veszik föl, majd összecsapnak. A küzdelem egyikük haláláig tart.

- Ki lehet Kendeősi ellensége? - Cseperke homlokát ráncolva bámult a rovás jelektől zsúfolt kéregtekercsre. - S mit jelent az, hogy „Valóság zárja az égben futót."

- Én sem értem egész pontosan - Zsófi a szélvédőn csordogáló esőcseppeket nézte, mintha azokból kiolvashatná a választ. - Úgy sejtem, valahol titokban rejtezhetett Kende ellenfele, bár a táltos soha nem beszélt róla. A Valóság pedig... Hát igen, láthattad, hogy nézett ki Kende a metrón. A Valóság magába zárta, nem révülhet át a Világfára, amíg fel nem készül a küzdelemre.

- „Két bika bömbölve vörös vért ont." - mormogta Cseperke. - Nem hangzik túl jól.

- Ha Kendének itt, a Valóságban kell a harcra készülnie, akkor talán segíthetnénk neld - Zsófi ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította ökölbe a kezét. - Képzeld el, mi lesz a révülők világával, ha a fekete bika győz!

- Bocsi, de azőrző azt mondta, hogy a révülők nincsenek veszélyben - figyelmeztette Cseperke.

- Ugyan, mit tudhat erről az a fickó, aki félébereket akar kiképezni a tündérek ellen! - kiáltott fel Zsófi ingerülten. - Meg kell találnunk...

Ekkor Rúzspiros ajtaja kinyílt. A szakadó esőben ronggyá ázott Boglárka csusszant a volán mögé, s prüszkölve az orrába csordogáló víztől, a lányokra mosolygott.

- Csakhogy megtaláltalak benneteket! - mondta izgatottan. - Takarítás közben sokat töprengtem, s hirtelen eszembe jutott, hogy megfeledkeztem valami nagyon fontosról. Hetek óta vissza-visszatérő rémálom gyötört, de végül sikerült elkapnom az álomfogóval.

- Gondolod, hogy segíthet? - hajolt előre Zsófi.

- Megtalálni Kendét a valóságban? - mosolyodott el Boglárka, s a szemében huncut fény csillant. - Ha jól emlékszem rá, akkor biztosan. Még mindig ott zörömböl a mosogató alatt, bezárva az álomfogómba.

- Akkor irány a Csipetke utca! - kiáltott lelkesen Cseperke. - Fejtsük meg a kis borzadályt!

*

- Ezt nem tehetjük, fogd már fel, te hígagyú sügér! - sisteregte Tanarilla a sámánfi feje mellett repülve. Farkas olyan sebességgel rohant végig az aranymurvás sétányokon, hogy a finom szitakötőszárnyak alig bírták az iramot. Néhol selyemruhás tündérlányok ugrottak félre sikkantva, és idősebb, kerekded hölgyek rázták öklüket fenyegetőn a révülő és állatszelleme után.

A hársak erdeje most eltakarta a tündérpalota nagyobbik részét, így Farkas csupán a mérhetetlen nagy áll gömbölyű alját tarthatta szemmel. Ez is elegendő volt azonban hozzá, hogy pontosan tartsa az irányt, s ne tévedjen el a szeszélyesen kanyargó ösvényeken.

- Ez egészen hihetetlen! - morogta közben Tanarillának. - Ti beástátok a földbe a királynőtőket?

- Hogy mi van? - hökkent meg a lányka, s majdnem nekirepült egy mélyen lelógó ágnak. - Jaj, dehogy ástuk el! Te tényleg ennyire buggyant vagy, révülő? Amit látsz, az csupán a hússziklákból emelt királyi palota.

- Hússziklák? - Farkas a különös szó hallatán kénytelen volt megtorpanni, s arcára mélységes undor ült ki. Te meg miről beszélsz, bogárkám?

Tanarilla kivételesen nem vette fel a sértést. Megmarkolta Farkas egyik hajtincsét, és bevonszolta a fiút a dúdoló-bokrok takarásába. A magukat csöndes énekkel mulattató ágasbogas növények zümmögése elnyomta beszélgetésük hangját.

- Tedd magad takarékra, hapsikám! - sziszegte Tanarilla, miután elengedte Farkas hajtincsét. - A hússziklák titkát csak az aprónép ismeri, mivel mi bányásszuk azt a Lombszint egyik rejtező levélvilágán. Ott egész hegyeket alkotnak, s mindig a közöttük járó élőlényeket utánozzák. Képzeld csak el, milyen mókás, mikor egy sziklaorom lassan megmozdul, hogy a következő percben már teknősbékaként araszoljon a tenger felé.

- Az ott egy nő arca! - mutatott a palota felé Farkas.

- Méghozzá Illangó királynő arca - bólintott Tanarilla. - A tünde mágusok rávették a hússziklát, hogy csak egyetlen embert utánozzanak. A királyi palota örökösen Illangó arcát mintázza, méghozzá olyan hangulatban, ahogy épp az uralkodónőnk érzi magát. Így Egybetanya minden lakója egyetlen pillantással meggyőződhet róla, hogy Illangó jól van.

- Hát, nem is tudom - fintorgott Farkas. - Fura népség vagytok, az biztos.

- Még te beszélsz? Hiszen a ti vezetőitek arca álló nap ott karattyol a lakásaitokban, színes képet adó dobozokból.

Tanarilla már-már leereszkedett a dúdoló-bokor egyik ágára, de a rózsaszín bimbók dühös harci indulóba kezdtek.

- Tehát a palota igazi épület, még ha kiköpött mása is Illangónak - vonta össze szemöldökét Farkas. - így egyszerűbb lesz a tervem.

A tündérlány rémülten berregtette szárnyait.

- Nem teheted! - mondta. - A palotába csakis az léphet be, akit Illangó a színe elé rendel.

- És kit szokott a színe elé rendelni? - kérdezte Farkas, előre sejtve a választ.

- Senkit - vonta meg a vállát Tanarilla.

- Erről van szó, tündérkém! - nevetett fel a sámánfi, s a hangjában megbúvó szokatlan melegség virulásra késztette a lányt. - Akkor mi hívás nélkül járulunk a királynő elé. Tudnom kell, mit tervez, és persze azt is, hogyan akadályozhatnám meg a Vad Hajszát. Nem értem ugyan pontosan, mi az, de úgy gondolom, ha már Bors néni is ellenzi, akkor nem szabad bekövetkeznie.

Tanarilla természetesen továbbra is Farkas útját akarta állni, ez azonban nem olyan egyszerű, ha valaki kétarasznyi mérettel szeretne megfékezni egy hozzá képest hegyméretű valakit. Farkas és Toportyán mit sem törődve a nemes tündék sápitozásával, futva tette meg a palotáig vezető utat. Közeledett a napnyugta, Egybetanya kristálytornyai ragyogtak a vöröslő fényben.

Mikor a sámánfi végre kibukkant a park rengetegéből, szinte beleszédült a hatalmas női arc látványába. Meg kell hagyni, hogy a hússziklák tökéletesen utánozták az eleven testet. Még a finom pihék is látszottak Illangó orcáján, nem beszélve a szája sarkában húzódó, apró ráncokról. Az orr két oldalán felfelé kanyarodó széles lépcsőkön már csupán néhány tündér sétálgatott. Ok is lefelé igyekeztek, hiszen közelgett az esti bálnyitó tűzijáték, hogy azután az egész parkot betöltse a körtáncot lejtők éneke. Itt-ott máris fellobbantak a fáklyák, s a park nagyobb terein tündérfényben sziporkáztak a szökőkutak.

- Kérlek szépen, ne tedd! - csivitelte a rémülettől elvékonyodott hangon Tanarilla, mikor hosszú caplatás után mindhárman megérkeztek a homlok közepén sejlő kapu elé. - Illangó rettenetes haragra gerjed, ha felfedezi, hogy bemerészkedtél a... a fejébe.

- Az arca nem tűnik gonosznak - vont vállat Farkas, bár minthaő is elbizonytalanodott volna kissé. - Igaz, a Valóság szépségszalonjaiban a szőrös képű banyákból is képesek tündérkirálynőt pacsmagolni, pedigők csak éberek. Szerinted mit találunk odabenn?

- A palotában? - pislogott a ráncot vető homlokra Tanarilla. - Dunsztom sincs, ahogy ti mondanátok. Nem ismerek olyan tündért, aki járt odabenn. Illangó állítólag senkit nem fogadott már vagy négyszáz esztendeje.

- Szóvalő kicsit sem társasági álomlény - biccentett elszántan Farkas. - Hallottam már ilyenről. Akkor lássunk munkához.

Ezzel előhalászta nadrágja derekából a bűbájostorát, s bűverőt gyűjtött a csomókba. A nap éppen lebukott a távoli hegyek mögé, s miközben a sámánfi mögött felragyogtak Egybetanya lámpásai, Illangó palotaarca elkomorult.

Farkas megsuhintotta a bűbájostort.

- Rozsda marjon, zár ne tartson! - kiáltotta. A ráolvasás kiszökkent a varázsfegyverből, és sisteregve átolvadt a kapun ott, ahol az éber nyílászárókon a kilincs szokott lenni. Halk roppanás, majd éles reccsenés hallatszott.

S rögvest ezután Tanarilla kétségbeesett sikolya, és Toportyán fájdalmas nyüszítése következett. Farkas megpördült a sarkán, bűbájostort tartó keze azonban belegabalyodott az ezüstös fénnyel ragyogó hálóba, ami mindhármukat betakarta. A teraszon körbe elf harcosok karcsú alakja öltött testet az esti levegőből. Az egyik pillanatban még nem voltak sehol, a következőben viszont könnyű íjat feszítettek. A nyílhegyek egyenesen Farkas szívére szegeződtek, mikor a testőrség parancsnoka felemelte varázspálcáját és így szólt:

- Illangó tündérkirálynő bűvös hatalmának nevében az áruló pillelányt, a segítő állatszellemet és a behatoló révülőt örök rabságra ítélem. Célállomás...

Az utolsó szavakat elnyomta a felerősített átpattintó-bűbáj zúgása.

IX. Illangó tündérpalotája

A RétiBotlik család három tagja az esti híradó idején az első emeleti lakás konyhájában ülte körül az asztalt. A város fölött rettenetes vihar tombolt, félpercenként villámok hasogatták az eget, a mennydörgés megzörgette keretükben az ablaküvegeket. A kerületben áramszünet volt, de ebből Boglárkáék semmit nem vettek észre, mivel már egy ideje csupán gyertyák világítottak a lakásban. A viharfelhők fekete paplana éjszakai sötétségbe borította Budapestet.

Cseperke körbejárta az asztalt és bal markából szárított, őrölt zsályát szórt rá. A viaszosvásznat már korábban levették, a meztelen fa erezete pedig mintha megelevenedett volna a gyertyák imbolygó fényében. Középen hevert az álomfogó. Zsinórokon függő madártollai szépen elrendezve egymás mellett, a könnyű pihék néha felborzolódtak. A háló közepén feszülő kagyló finoman kocogtatta az asztal lapját, majd az egész álomcsapda a levegőbe akart szökkenni, de a családtagok ujjai nem engedték.

- Kezdhetjük - mondta halkan Cseperke. - Vigyázzatok egymásra odaát.

Zsófi, Boglárka és Dénes nem válaszoltak, zárt szemhéjuk mögött azonban nyugtalanul mozdult a szemük. A wicca boszorkány elővette fekete nyelű tőrét, s miközben halk varázsmondóicát kántált, hegyét hirtelen az álomfogó kagylójába döfte. A meszes héj halk reccsenéssel kettétört, s ezzel egy időben a Csipetke utcai öreg bérház fölött ezüstfehér villám cikázott át.

Mire a hangja is megérkezett, a család három tagja már Boglárka rémálmában volt...

.. .aholőrjöngő tömeg közeledett feléjük. Mindhárman szörnyülködve nézték a zsinóros mentéket viselő, nemzeti színű lobogókat hordozó, bortól pirosló, püffedt orcájú ébereket. Rekedt üvöltözésük, a szemükben izzó értelmetlen gyűlölet, és lakkcsizmáik dobogása halálos félelemmel töltötte el Zsófit.

- Mienké ez a főd, takaroggyatok innét el! - harsogta sörhasát rengetve az élen haladó, öreg férfi. Ahogy lépett, úgy nyomult utána a tömeg.

Dénes a lánya és felesége mellé ugrott, átölelte őket, de hiába nézett bármerre, mindenhol a kacagányos pálinkahuszárokőrjöngtek. Zsófi azt hitte, őket akarják letarolni, de ekkor a szeme sarkából meglátta, hogy a háta mögött áll valaki. Megfordult, s nyomban öröm áradt szét a lelkében. A dombtetőn, szemben a tömeggel Kende táltos tárt karokkal várakozott. Szemében tükröződött a rámás csizmákról szökkenő napfény, meg a sártengerré tiport virágos rét. A táltos komor arcáról tiszta fény sugárzott, kezében szikrát vetett azősi rovásjelekkel díszített bűbájostor.

Zsófi megrángatta Dénes és Bogi karját, hogy felhívja a figyelmet a Hetek vezetőjére, de ekkor váratlanul minden eltűnt...

...Cseperke újabb marék zsályát szórt az asztalra, mégsem tudta csitítani a vergődő álomfogót. A három álomutazó arcán rémület és zavar jelent meg. A wicca boszorkány körbe-körbe járt, halkan mormolta a védő igéket...

...5 máris egészen más helyszínen találták magukat. Hatalmas bevásárlóközpont üvegteteje feszült a fejük fölé. Az egész pláza csupán egyetlen, szemmel be nem látható csarnok volt, aminek kétharmadát a plafonig halmozott árukészlet hegyei foglalták el.

Zsófi kíváncsian lépett a hozzá legközelebbi halomhoz. Csupa ócska kacat: műanyag bűbájostorok, pléhbŐl préselt sámándobok, ragadós műselyembóí szőtt boszorkányöltözékek, fröccsöntött seprűk és üstök hevertek egymáson. Kissé távolabb por lepte, zsinóros kábátokon csótányok szaladoztak, megszürkült tökfódőkön csapzott bokréták fityegtek.

- Add el nekik! Ezt akarják mind, hát add el!

A rikácsolás a még bezárt üvegajtókkal szemben lévő pult mögül hallatszott. Odakinn ugyanaz azőrjöngő, borvirágos orcájú tömeg rázta az öklét, mint az álom korábbi helyszínén. Zsófi látta, hogy Botlik Dénes hátát a fotocellás bejáratnak vetve próbálja zárva tartani az ajtókat, bár ez tökéletesen értelmetlen volt, hiszen azok úgyis két oldalra fognak szétcsúszni.

- Ebből a szemétből én egyetlen darabot sem adok el! - hallatszott Réti Boglárka sírással kevert, dacos kiabálása. Zsófi kapkodó tekintettel kereste a virágok barátját, s mikor meglátta, földbe gyökerezett a lába. A pult mögött állt, makulátlan eladói ruhában, de két karjával az arcát takarta, hogy ne kelljen a fölé tornyosuló alak szemébe néznie. Azonnal felismerte a loncsos ruhát, fekete harangszoknyát, disznósertére hasonlító hajlohoncot viselő boszorkányt.

- Igenis eladod az utolsó darabig! — rikácsolta Lúdvérc, karmos ujjaival Boglárka felé bökött...

...ám ekkor Zsófi felsikoltott a konyhában, és egyik keze elengedte az álomfogót. A kerek abroncs nyomban csavarodni kezdett, így már a többiek is alig bírták tartani. Cseperke az asztalhoz ugrott, megragadva Zsófi csuklóját, és visszanyomta a lány hadonászó kezét az álomcsapdára.

- Bocs, hugi, de még muszáj odaát maradnod - súgta, s hangjától Zsófi megnyugodni látszott. Talán ez lehetett az oka, hogy hirtelen Dénes és Boglárka arca is kisimult, sőt, már-már boldog, reménykedő mosoly terült szét rajtuk. Olyan tájon jártak...

...ami kizárólag a Lombszint álomvilágainak egyike lehetett. A bölcs hársakkal övezett út egyenesen a hósipkás hegynek futott, áfák között barátságos csermely fecsegett, s pacsirták dala terelgette az égen futó bárányfelhőket. A család három tagja kézen fogva állt. Előttük Kende táltos várakozott, háttal nekik, szemben a heggyel.

A macskakövekkel kirakott út rovásjelektől díszlett. Egy darabig egyenesen futott, majd az első szikláknál kettévált. Boglárka Zsófira nézett, tekintetében bizalom: a táltos jól fog dönteni. Dénes szintén a lányára pillantott, de aző arcán akadt némi aggodalom vetette ránc.

- Nézd a jobb oldali tündérösvényt - súgta. - A virágok gyönyörűek a két oldalán, a szirmaik szabályos rendben díszlenek, még a színük is jól megtervezett. Ha azon lépked tovább Kende, a tündérek hatalmas ünnepséggel várják majd, bár izgulnak kicsit, mert mindegyiknek hoznia kellene magával még egy rokont, különben lehet: kevesen lesznek a tánchoz.

Zsófi ekkor Boglárka leheletét érezte a nyakán. A nő felé fordult, aki így beszélt:

- Nézd a másik tündérösvényt. Nem olyan ragyogó és tökéletes, mint a testvére, de a virágok akaratuk szerint nek. A végén pedig tán nem jut mindenkinek táncpartner, de nem is lesz kötelező részt venni az ünneplésben.

Zsófi ugyan még mindig nem tudta, melyik út volna a helyes döntés, viszont Kende táltos megtette az első lépést. Lába azonban még le sem ér a következő kőre, mikor Kampó táltos, és mögötte százezernyi varázstudó ősszellem bodorodott le az égből. Kende hátra hőkölt, Kampó hangja mennydörögve csattant:

- Nem te vagy az, aki dönthet a két tündérösvény között! Utolért a kilenc esztendő, ereszd a földre bűbájostorodat, Kende!

A fehér varkocsú táltos habozás nélkül, engedelmesen a föld felé engedte varázsfegyerét. Ekkor kettéhasadt a hegy, csúcsáról arányút, mélyéből ében ösvény szaladt elő, s mindkettő megtorpant Kende sarui előtt.

- Ezek azok az utak, melyek neked jutnak - bömbölte Kampó táltos, és vele százezernyi szellemtorok. - Az égbe vivőt emberi láb nem érintheti, mert nyomban hamuvá porladna. A föld mélyébe szánkázón azonban nyugodtan lépkedhetsz, bár bűzös sár borítja, és férgek, kígyók, varangyok tanyája övezi.

- Ez nem választási lehetőség! - sikoltotta haragtól kipirulva Zsófi, és Kendéhez akart rohanni, de Boglárka és Dénes erősen fogták a karját. - Ez igazságtalanság!

Azősz varkocsú táltos lassan a lány felé fordult, s kedves mosolyú, szomorú arca most inkább Barboncás Dömét idézte, semmint a Hetek vezetőjét.

- Nyugodj meg, Farkas Húga - mondta csendesen. - Jó lesz nekem a két út közül az egyik.

S talán már lépett volna, de hirtelen a semmiből fóldrengető robajjal egy hatalmas, fekete szőrű, tajtékos bika robbant elé. Orrlyukai forró gőzt fújtak, kocsikerék méretű patái sárgöröngyöket repítettek az égbe, miközben sárga fogai közül emberi szavak hullottak Kende elé.

- Sajnálom, táltos, de nem engedhetem, hogy bármelyik útra rá tedd a lábad. Az a sorsom, hogy a szarvamra tűzzelek. S úgy éljek, megteszem!

Zsófi ekkor kiszakította magát Boglárka és Dénes öleléséből. Kezében már ott szikrázott a bűbájostora...

...és a konyhaasztalon heverő álomfogó reccsenve széthasadt. A családtagok kezében egy-egy darabja hirtelen lángot vetett, de mielőtt megégethette volna a bőrüket, már csupán hamu maradt belőle.

Réti Boglárka mélyet sóhajtott, és kissé zavartan nézett a döbbenten pislogó Dénesre, meg a fejét rázogató Zsófira.

- Hát, bocsi... Ez volt az én rémálmom. Értett belőle valaki egy szemernyit is?

*

A tündevarázzsal felerősített átpattintó-bűbáj forró fájdalomtüskékkel döfte keresztülkasul a sámánfi testét. Ráadásul mikor célba értek, valahol a levegőben jelentek meg, s zuhantak vagy két métert, majd kemény sziklára érkeztek. Még Tanarilla sem volt képes a szárnyait használni, halk sikollyal pottyant Toportyán mellé. A hatalmas farkas nyomban talpra szökkent, s bár a szeme zavaros volt a bűbájos utazástól, halk morgással adta tudtára környezetének, hogy harcra kész.

Farkas beverte a homlokát, jobb karja az oldala alá gyűrődött, és borzalmas kín hasogatta a térdét. Tenyerében viszont ott érezte a bűbájostorfaragott nyelét, s ez önbizalommal töltötte el. Megrázta néhányszor a fejét, majd sűrűn pislogva próbálta kideríteni, hova érkeztek.

Sápadt fények, imbolygó árnyak vették körül. Messziről tompa hangok hömpölyögtek át a fájdalom falán, de egyiket sem értette, pedig érezte, hogy ennél most nincs fontosabb dolga. Először Tanarillát ismerte fel. A tündérlány aranylevél-ponchója elszakadt, fényes hajzuhatagába pókháló és mocsok ragadt.

Az egyik árny közelebb suhant Farkashoz, és kitakarta a sápadtfényeket.

- Élsz, fiú? - kérdezte a gurgulázó hang. - Nyugodtan, lassan lélegezz, mert itt nincs túl sok az éltető levegőből.

A sámánfi kiszabadította csípője alól a karját, a hátára hengeredett, és próbálta csitítani lihegését. A fájdalom lassan visszahúzódott sötét birodalmába, a hangok ezzel együtt kitisztultak, ahogy a fények és formák is rátaláltak saját helyükre.

- Jól van, révülő, ennél már csak jobb lehet - szólt ismét a Farkas fölé hajoló árny. - Nyomban felismertelek, amint felbukkantál a levegőben.

„Felismert?" - a sámánfi türelmetlenül nézte a férfi körvonalait, de a gyenge fény kevés volt ahhoz, hogy kivehesse az arcvonásait. Csupán annyit állapíthatott meg, hogy a fickó testéből, fejéből levelek „nőttek" ki, apró gombszemei pedig élénken csillogtak.

- Hol vagyok? - sóhajtotta első olyan levegőjével, ami már nem égette a tüdejét.

- A hatos tárnában - felelt kellemes, nyugodt hangon a férfi, s rögvest félreállt kissé, hogy a sámánfi körülnézhessen. - Ez Illangó királynőegyik börtönbányája. Ha jól sejtem, egy tündérhalom mélyén, a sziklás hegyek gyomrában lehetünk. Bár az utóbbi két holdforduló óta nem láttam a külvilágot, azért az ösztöneim még működnek.

Farkasban egyre erősödött az érzés, hogy valahonnan ismeri ezt az alakot. Szüksége volt azonban még néhány percre, hogy fel tudjon ülni, és kitörölje szeméből a csípős kőszénport. Ekkor újra az apró termetű emberkére pillantott, s végre segítségére siettek az emlékei.

- Tuba! - kiáltotta megrökönyödve. - Hiszen te Monyákos Tuba vagy!

- Kiváló megfigyelés - vigyorodott el a dohánylidérc. - Teljes valómban állok rendelkezésedre, Farkas.

Monyákos Tuba „teljes valója" azonban meglehetősen szakadt volt. Fényesen zöld levelekből varrt ruhája most szárazon zörgött a testén, dohánysapkájának a fele hiányzott, mintha hernyók rágták volna le róla, arcát és kezét pedig vastagon borította a verejtéktől ragacsos, fekete mocsok.

- Hogyan kerülsz te ide? - kérdezte a sámánfi, miközben nagy nehezen talpra állt, és tett néhány botorkáló lépést Tanarilla felé. - Tudtommal az Alomfelügyelet ügynöke vagy, és a legfürgébb álomutazó lidércek közé tartozol.

- Mégsem voltam elég fürge ahhoz, hogy kijátsszam az elfeket - vonta meg a vállát Tuba. - Két holdfordulóval ezelőtt Böffeg sámán leküldött a Gyökérszintre, ahol néhány álomvarangy kirabolta azősök Jurtájának emléktárát. Azősök nagyon kényesek rá, hogy senki se piszkálja poros emlékeiket. Főleg ne álomvarangyok, akik aztán képesek eladni bárkinek, aki megfizetiőket. Alig hagytam el a Gyémánt Jurtát, s éppen a Lombszint kőris erdején vágtam át, mikor megpillantottam az ösvényt. Vadcsapásnak nézett ki, így nem gyanakodtam. A két oldalát tüskés, bozótos bokrok szegélyezték, s mivel sok volt a szúnyog, letörtem egy gallyat, hogy azzal legyezzem magam. A következő szemhunyáshan már körül vettek azok a langaléta, szőkefürtű tündelegények, és kilátásba helyezték, hogy ha nem maradok nyugton, sündisznót csinálnak belőlem a nyílvesszőikkel. Olyasmit magyarázott a vezetőjük, valami Longelas, hogy tündérösvényen járok, s a letört gally miatt örök bányaipari büntetőmunkára lettem ítélve. Aztán huss, már pottyantam is a hatos tárna legközepébe, ahogy ti is, mind a hárman.

Farkas hallgatta Monyákos Tuba történetét, de végig azon fáradozott, hogy életre keltse Tanarillát. A lány halkan nyöszörgött, két karjával néha tétován hadonászott, mintha láthatatlan ellenfelekkel küzdene.

- Engedj közelebb, akkor segíthetek - mondta egy lágy hang a sziklabarlang összetört cseppkövei közül. A sámánfi felnézett, s majdnem elállt a szívverése. A fekete háttér előtt gyöngyházfényű, bizonytalan körvonalú női alak lebegett. Kísértetnek túlságosan „szilárd" volt, eleven tündérnek azonban nagyon éteri. Farkas bizalmatlanul méregette, Toportyán, pedig vicsorogva magasodott Tanarilla fölé, hogy távol tartson mindenkit a lánytól.

- Engedd oda nyugodtan - szólt Monyákos Tuba, és megveregette Farkas vállát. - 0 Szüvellő, a szívismerő tündérek egyike. Valóban képes segíteni a pillén.

Habár a sámánfi továbbra sem bízott igazán az aprónépben, mégis megmarkolta Toportyán bundáját, és hátra lépve magával húzta a segítő szellemet. A szívismerő tündér Tanarillához libbent, áttetszően fehér kezét a lányka fölé tartotta, majd arcát a tárna teteje felé fordítva, halk énekbe fogott. A dallamok körbefonták a közelben állókat, s Farkas érezte, hogy megroggyan a térde.

Tanarilla fuldokolva, köhögve felült. Szüvell ő visszalibbent a cseppkövek közé, onnan figyelte a további eseményeket. A pilletündér csodálkozva nézett körül, majd a levegőbe röppent, és rögvest letépte magáról az aranylevél-ponchót.

- A levegő... - mondta rekedten, s égszínkék szemében rémület lobogott. - Tündérátoktól terhes minden lélegzetvétel.

- Ezen ne csodálkozz, szépségem - motyogta a meztelen lánykára ámulva Monyákos Tuba. - A hatos tárna nem a móka és kacagás helye.

Miután a frissen érkezett rabok valamelyest összeszedték magukat, a dohánylidérc azt javasolta, hogy kövessékőt a szálláshelyére. Szüvellő oldalra libbent, szinte beleolvadt a sziklába, de azután távolról követte a társaságot. Toportyán időnként visszafordult, csupán azért, hogy figyelmeztetőn rámorduljon a különös lényre.

Illangó királynő bányabörtöne járatok, csatornák, termek, üregek végtelennek tetsző rengetege volt. Farkas gyomra egyre idegesebben remegett, amint elhaladtak egy-egy fiissfejtés mellett. Mindenhol elgyötört, megkeseredett arcú tündérek dolgoztak.Őröket sehol nem lehetett látni, hiszen a tündérhalom mélyéről még a bűbájos erővel rendelkező lények sem szabadulhattak.

Akadt a rabok között minden rendű, rangú és fajta teremtmény, a legtöbben azonban az aprónép tagjai voltak. Farkas tucatjával látott gyökérgyötrő, és más klánhoz tartozó törpéket, akik aranytelért tártak föl. Máshol leprikónok, házi tündérek és brollacsanok kavargatták silány szerszámaikkal a sziklába ékelődött gyémántokat. Egy óriási csarnokban - melynek közepén akkora cseppkő tornyosult, hogy lakásokat vájtak bele -, a sámánfi, a mosókádak mellett végtelen sorban álló, rongyos ruhájú lidérceket, manókat, koboldokat fedezett fel A kőkanálisokban fóldmélyi patak vize zubogott, hogy elkülönítse az ékköveket a sártól, kavicstól. Néhol felbukkant egy-egy éber álomlelke, vagy révülő szabadlelke is. Garabonciások köszöntötték elhaló hangon Farkast, miközben az új járatok felé cipelték az ölnyi széles fagerendákat. Máshol boszorkányok gyűjtöttek mohát és zuzmót, vagy vadásztak a hegy gyomrában élő, vaksi patkányokra, mert ezek táplálékként szolgáltak a raboknak.

- Itt is vagyunk! - kurjantott vidáman Monyákos Tuba, aki még mindig nem veszítette el vidám kedélyét. Húzzátok be a fejeteket, mert errefelé gyérebb a tündérfény közvilágítás, mint ott, ahol munka folyik.

Farkas csak most ébredt rá, hogy eddig a megbűvölt kövekből áradó, sápadt fény biztosította a világítást. A dohánylidérc nyomán befordult a keskeny járatba, itt már csak meggörnyedve haladhatott előre. Erezte, hogy még az éles szemű Tanarilla is beleütközik időnként a hátába, Toportyán pedig a szimatára bízta magát. Sokáig botorkáltak a szűk járatban, míg végre egy ovális terembe értek. Itt a tündérek további köveket bűvöltek meg, így azok fehér fényénél Farkas szemügyre vehette a rabok hálótermét.

A terem falába körben, egymás mellé ötemeletnyi magasságig, üregeket vájtak. Erős gyökérkötegekből font létrákon lehetett eljutni az emeleti hálóhelyekig.

- Az enyém ott van, a harmadik sorban, jobbról a negyedik lyuk - mutatott felfelé Monyákos Tuba. Meghívnálak benneteket, de Toportyán nem tud létrára hágni, te pedig, sámánfi, túl nagy vagy. Egyedül a kisasszony bújhatna be a hálókamrámba, de gondolom, ez szóba sem jöhet.

Tanarilla olyan pillantást vetett a dohánylidércre, ami egyértelművé tette, hogy Tubának tökéletesen igaza van.

- Üljünk a sziporkakő mellé - javasolta az Alomfelügyelet fülön csípett ügynöke, a legközelebbi, sápadt tündérfénnyel derengő sziklára mutatva. - Mindjárt hozok valami harapnivalót a hálókamrámból. Addig nézelődjetek.

A dohánylidérc fürgén felmászott a hágcsón, olykor oldalra lendült, hogy utat adjon a fentről munkába igyekvőknek. Farkas leült a sziporkakő mellé, s érezte a belőle áradó kellemes meleget. Bokájához Toportyán heveredett, s bár pihenni látszott, a segítő állat továbbra is Szüvellő derengő alakját figyelte. A szívismerő tündér szótlanul a bejárat mellé húzódott, s alig mozdult.

- Itt is vagyok - jelentette Monyákos Tuba, majd Farkasék elé tett egy vászonszatyrot. - Akad itt édesgyökér, zuzmó pite, szárított patkánygerinc és törpekalács.

- Kalács! - röppent közelebb Tanarilla reménykedve.

- Oh, kiscsillag, azt nem ajánlom senkinek - Monyákos Tuba kivett a csomagból egy kerek, barna holmit, ami megtévesztésig hasonlított a jéghokisok korongjára, és sajnos pont olyan kemény is volt. - Bár a törpék állítják, hogy ez a kedvenc ételük, még az én fogam sem bír vele. Köztünk szólva; szerintem a fóldvájók, sziklamorzsolók és gyökérgyötrők is csupán nézegetik, mert az otthonukra emlékeztetiőket. No, akkor egyetek... Úgy értem, minden mást, ami akad.

Farkas a kezébe vett egy darab zuzmó pitét. Minden rosszra fel volt készülve, de kellemesen csalódott. Az édeskés süteményféle íze hasonlított a mákos rétesére. A felét letörve Toportyánnak adta, majd belekóstolt a szárított patkánygerincbe.

- Mesélj erről a helyről - kértefalatozás közben a dohánylidércet.

- Nincs sok mondanivalóm - vonta meg a vállát Tuba fintorogva. - A lényeget már tudjátok. Ez Illangó börtöne, ahova azokat a tündéreket és egyebeket küldi, akikre valamiért berágott.

Tanarilla a tiszteletlen beszéd hallatán gyilkos pillantást vetett a dohánylidércre, de az nem törődött vele, csak bájosan visszavigyorgott, majd folytatta mondókáját.

- Az ítélet minden esetben életfogytig tart, fellebbezésre nincs mód. Valójában a szabad tündérek közül soha, senki nem jön le ide. Nincs szükségőrökre, mert a tündérhalmokat erős bűbájjal teremtették. Láthattad: van közöttünk éber, aki csupán véletlenül álmodta bele magát Tündérhonba, s elfogták. De akadnak szép számmal révülők is. Boszorkányok, vajákosok, varázslók, sőt, még néhány sámán is.

Brollacsanok kavargattak silány szerszámaikkal a sziklába ékelődött gyémántokat. Egy óriási csarnokban melynek közepén akkora cseppkő tornyosult, hogy lakásokat vájtak bele -, a sámánfi, a mosókádak mellett végtelen sorban álló, rongyos ruhájú lidérceket, manókat, koboldokat fedezett fel. A kokanálisokban fbldmélyi patak vize zubogott, hogy elkülönítse az ékköveket a sártól, kavicstól. Néhol felbukkant egy-egy éber álomlelke, vagy révülőszabadlelke is. Garabonciások köszöntötték elhaló hangon Farkast, miközben az új járatokfelé cipelték az ölnyi széles fagerendákat. Máshol boszorkányok gyűjtöttek mohát és zuzmót, vagy vadásztak a hegy gyomrában élő, vaksi patkányokra, mert ezek táplálékként szolgáltak a raboknak.

- Itt is vagyunk! - kurjantott vidáman Monyákos Tuba, aki még mindig nem veszítette el vidám kedélyét. Húzzátok be a fejeteket, mert errefelé gyérebb a tündérfény közvilágítás, mint ott, ahol munka folyik.

Farkas csak most ébredt rá, hogy eddig a megbűvölt kövekből áradó, sápadt fény biztosította a világítást. A dohánylidérc nyomán befordult a keskeny járatba, itt már csak meggörnyedve haladhatott előre. Erezte, hogy még az éles szemű Tanarilla is beleütközik időnként a hátába, Toportyán pedig a szimatára bízta magát. Sokáig botorkáltak a szűk járatban, míg végre egy ovális terembe értek. Itt a tündérek további köveket bűvöltek meg, így azok fehér fényénél Farkas szemügyre vehette a rabok hálótermét.

A terem falába körben, egymás mellé ötemeletnyi magasságig, üregeket vájtak. Erős gyökérkötegekből font létrákon lehetett eljutni az emeleti hálóhelyekig.

- Az enyém ott van, a harmadik sorban, jobbról a negyedik lyuk - mutatott felfelé Monyákos Tuba. Meghívnálak benneteket, de Toportyán nem tud létrára hágni, te pedig, sámánfi, túl nagy vagy. Egyedül a kisasszony bújhatna be a hálókamrámba, de gondolom, ez szóba sem jöhet.

Tanarilla olyan pillantást vetett a dohánylidércre, ami egyértelművé tette, hogy Tubának tökéletesen igaza van.

- Üljünk a sziporkakő mellé - javasolta az Alomfelügyelet fülön csípett ügynöke, a legközelebbi, sápadt tündérfénnyel derengő sziklára mutatva. - Mindjárt hozok valami harapnivalót a hálókamrámból. Addig nézelődjetek.

A dohánylidérc fürgén felmászott a hágcsón, olykor oldalra lendült, hogy utat adjon a fentről munkába igyekvőknek. Farkas leült a sziporkakő mellé, s érezte a belőle áradó kellemes meleget. Bokájához Toportyán heveredett, s bár pihenni látszott, a segítő állat továbbra is Szüvellő derengő alakját figyelte. A szívismerő tündér szótlanul a bejárat mellé húzódott, s alig mozdult.

- Itt is vagyok - jelentette Monyákos Tuba, majd Farkasok elé tett egy vászonszatyrot. - Akad itt édesgyökér, zuzmó pite, szárított patkánygerinc és törpekalács.

- Kalács! - röppent közelebb Tanarilla reménykedve.

- Oh, kiscsillag, azt nem ajánlom senkinek - Monyákos Tuba kivett a csomagból egy kerek, barna holmit, ami megtévesztésig hasonlított a jéghokisok korongjára, és sajnos pont olyan kemény is volt. - Bár a törpék állítják, hogy ez a kedvenc ételük, még az én fogam sem bír vele. Köztünk szólva; szerintem a fóldvájók, sziklamorzsolók és gyökérgyötrők is csupán nézegetik, mert az otthonukra emlékeztetiőket. No, akkor egyetek... Úgy értem, minden mást, ami akad.

Farkas a kezébe vett egy darab zuzmó pitét. Minden rosszra fel volt készülve, de kellemesen csalódott. Az édeskés süteményféle íze hasonlított a mákos rétesére. A felét letörve Toportyánnak adta, majd belekóstolt a szárított patkánygerincbe.

- Mesélj erről a helyről - kértefalatozás közben a dohánylidércet.

- Nincs sok mondanivalóm - vonta meg a vállát Tuba fintorogva. - A lényeget már tudjátok. Ez lllangó börtöne, ahova azokat a tündéreket és egyebeket küldi, akikre valamiért berágott.

Tanarilla a tiszteletlen beszéd hallatán gyilkos pillantást vetett a dohánylidércre, de az nem törődött vele, csak bájosan visszavigyorgott, majd folytatta mondókáját.

- Az ítélet minden esetben életfogytig tart, fellebbezésre nincs mód. Valójában a szabad tündérek közül soha, senki nem jön le ide. Nincs szükségőrökre, mert a tündérhalmokat erős bűbájjal teremtették. Láthattad: van közöttünk éber, aki csupán véletlenül álmodta bele magát Tündérhonba, s elfogták. De akadnak szép számmal révülők is. Boszorkányok, vajákosok, varázslók, sőt, még néhány sámán is.

- Miért nem törnek ki? - kérdezte dühösen Farkas. - Láttam, hogyők is megtarthatták a bűbájostorukat, ahogy én. Lalán itt nem működik a varázslat?

- Ha nem működne, már rég mindannyian meghaltunk volna - legyintett Tuba. - S gondolhatod, hogy minden lehetséges bűbájjal próbálkoztunk, de hiába. Még amikor a tündérek és a révülők összeadták a bűbájos erejüket, akkor sem voltak képesek lyukat robbantani a tündérhalomba. Az Ébredés Ajtajait lehetetlen megidézni, az átsuttyanás szintén elképzelhetetlen. Ki van ez találva!

- És miért vagytok hajlandóak dolgozni? - Farkas látta, hogy Monyákos Tuba mindkét tenyere sebes a csákány nyelétől.

- Az aranyat, gyémántot, s minden egyebet, amit kitermelünk, bűbáj viszi a felszínre - felelt a dohánylidérc. - Ha beszüntetjük a munkát, elkezd fogyni a levegő. Ráadásul megőrülnénk a semmittevéstől.

- Ezt nem értem - szólt közbe szép homlokát ráncolva Tanarilla. - Illangó királynő jó. Soha nem engedné, hogy ártatlan tündérek kerüljenek a börtönébe. Nem is beszélve az éberek álom-lelkéről. Hiszenők aztán igazán nem tehetnek róla, hogy épp a tündérhonba álmodták magukat.

- A te királynőd már régóta nem olyan, mint azt hiszitek - mordult Monyákos Tuba, akinek a mosoly egyedül akkor olvadt le az arcáról, mikor Illangó került szóba. - Bár soha ne hagytam volna magára a mamámat a Valóságban, ahol a büntetését tölti. De egy idő után látta rajtam, hogy csuklófrászt kapok az éberektől, s maga bíztatott: vegyem fel ismét a szolgálatot. Böffeg sámán örült, én is örültem, a marna is jól van a Valóságban, és tessék! Itt penészedik rám a lombruhám.

- Mi történt a királynővel? - Tanarilla égszínkék szemében könnycseppek csillantak. - Rontást küldtek rá, vagy a Kilenc jurta Szövetségének varázstudói fedezték fel a rejtező Egybetanyát, s megtámadták Illangót?

- En el tudom nektek mondani az egész történetet - a lágy hang ismét megborzongatta a sziporkakő mellett ücsörgők szívét. Senki nem vette észre, mikor libbent közelebb Szüvellő, de gyöngyházfényt árasztó alakja most ott imbolygott mellettük. - Oly régóta raboskodom a hatos tárnában, mint senki más. En voltam az első tündér, akit Illangó ide küldött. A korábbi királynők számos foglyával szót válthattam, még mielőtt teljesen elhalványodtak volna.

- Elhalványodtak? - kapta fel a fejét Farkas. - Vagyis... Meghaltak?

Szüvellő szép feje aprót biccentett.

- A tündérek legtöbbje örökké élne, ha baleset, vagy harc ki nem oltja szíve melegét - mondta. - De van az elmúlásunknak egy sokkal rettenetesebb, hosszabb módja is. Ha nem láthatjuk a napfényt, elegendő száz éber esztendő hozzá, hogy a testünk lassan elhalványodjon. Derengő szellemalakká válunk, s végül szétcsillanunk a semmiben. Egykoron, mikor Illangó rabságra ítélt, mert megpróbáltam érintésemmel békét teremteni a szívében, még én is épp olyan hús-vér lény voltam, mint ti.

- Békét akartál oltani a királynő szívébe? - rázta meg értetlenül dús sörényét Tanarilla. - Hiszen az jó, nem?

- Illangó elveszítette a fiát, s kezdett beleőrülni a bánatba - beszélt tovább Szüvellő. - En a szívismerő tündecsaládok sarja vagyok. Az érintésem éberben, révülőben és az aprónép bármely tagjában csendes belenyugvást, békét teremthet. De Illangó szenvedni akart. Kívánsága teljesült, mivel én voltam az első és utolsó a szívtündék közül, aki megpróbált segíteni rajta. Azóta az újonnan érkezőktől azt hallom, hogy a bánat már teljesen szétrágta az értelmét, s azőrület mocsarában fuldoklik.

Tanarilla szóra nyitotta a száját. Talán tiltakozni, háborogni akart, de tekintete találkozott Szüvellőével, s tudta, hogy a halovány szívtündér igazat beszél.

- Akkor tehát éppen itt az ideje hathatós elmeorvosi segítséget nyújtani a királynőnek - vélte Monyákos Tuba.

- Csakhogy ahhoz előbb meg kell szöknünk innen - vetette fel Farkas.

- Éééés? - fordult felé csalafinta vigyorral a dohánylidérc. - Meglépünk?

- Meg bizony, kedves Tuba - mosolyodott el a sámánfi. - Mondhatnám: mint a huzat!

*

- Már nem érdemes lefeküdni - pillantott ki a gangra nyíló konyhaablakon Botlik Dénes, majd két kezével megdörzsölte fáradtságtól ldvörösödött szemét. - Ma valamivel korábban indulok munkába.

- Előbb idd meg a teádat! - figyelmeztette csendesen Boglárka, aki épp olyan kimerült volt, minta a többi jelenlévő. Zsófi a konyhaasztalnál ült, amin még mindig ott csillogtak a porrá omlott álomfogó maradványai. Cseperke a konyhaszekrénynek támaszkodott, és laposakat pislogva fújkálta a gőzölgő bögre tartalmát. A holtfáradt társaság egész éjjel vitatkozott, érvelt, találgatott, mégsem voltak képesek rájönni Bogi rémálmának megfejtésére. Csupán annyit sejtettek, hogy a zavarosnak tűnő képek magukban rejtik Kende táltos titkát, a révülőkre leselkedő veszélyt, s valami módon még azt is, mi köze mindehhez a tündéreknek.

Botlik Dénes kiszürcsölte utolsó korty méregerős teáját, majd elbúcsúzott mindenkitől, és munkába indult. Pusztán az a gondolat, hogy hamarosan lábbeliket pucolhat, egészen felvillanyozta, így mikor átvágott a macskaköves udvaron, vidám füttyszóval üdvözölte a hajnali város madarait.

- Mi akár aludhatunk is egy keveset - vélte Boglárka, hatalmasat ásítva. - A takarítás megvár, ti pedig hiába bóklásznátok a városban, mert sejtésünk sincs, merre lehet Barboncás Döme.

A javaslata azonban felpiszkálta Zsófi és Cseperke makacsságát. A lányok egymásra néztek, majd szinte egyszerre szólaltak meg.

- Szakemberre van szükségünk - mondta a wicca boszorkány.

- Vagy inkább szakasszonyra! - csatlakozott Zsófi, bár nyomban érezte, hogy ez kissé fura kijelentés. - Úgy értem; egy valóban hozzáértő álomfejtő nem lehet férfi.

- Való igaz, hogy a nők sokkal érzékenyebbek mások érzéseire, gondolataira - bólogatott a bűbájos növények gondozója. - Sajnos azonban én egyetlen álomfejtőt sem ismerek. Talán az édesanyád segíthetne, Cseperke. A wicca boszorkány már kész volt a válasszal, de ekkor félénken kopogtak a bejárati ajtón. Zsófi és Boglárka kérdőn egymásra nézett, s mindketten ugyanarra gondoltak: vajon ki lehet az, aki - bár ott van az orra előtt mégsem a csengőt használja. Ennek kiderítésére a legegyszerűbb módszer az volt, ha ajtót nyitnak. Zsófi az asztalra koppintottá bögréjét, s máris szaladt az előszobába.

A küszöbön túl nyurga, tépett farmert és feliratos pólót viselő, tornacsukás srác toporgott. Hosszú ujjaival idegesen rángatta a foszlott nadrág fehér rajtjait, kék szeme pedig hol a gangot, hol pedig a lakást fürkészte.

- Megjöttem - mondta, vagy inkább suttogta. - Szia. Zsófi csak bámulta a fiú lenszőke fürtjeit, lábából kifutni készült az erő, s képtelen volt bármit is válaszolni. Helyette Boglárka tette meg, amit kellett.

- Üdvözlöm, fiatalember - szólt a sráchoz kedvesen. - Segíthetünk valamiben?

- Nekem nem - rázta meg túlságosan is hirtelen a fejét a fiú. - Én vagyok az, aki segíteni jött. Pontosabban küldtek. A nevem Írnek, és csak annyit kötött a lelkemre Bors néni, hogy mondjam azt: tudok álmot fejteni.

A három nő számára ennyi érthetetlen rejtély ilyen rövid időn belül túl sok volt. Zsófi némán félreállt a fiú útjából, miután Boglárka belecsípett a karjába, s hagyta, hogy Írnek átlépje a küszöböt. Talán Cseperke volt az egyetlen, aki valamelyest megőrizte önuralmát, s tekintetében a gyanakvás szikrája lobbant.

- Várj csak! - mutatott a lenszőke srácra, aki ettől megtorpant, bár már majdnem belépett a konyhába, ahova Boglárka terelgette. - Te ugye tündér vagy?

Zsófit az aprónép neve hirtelen kijózanította. Írnek szépsége az imént még bizsergő bénultsággal töltötte el a testét, most azonban a farzsebében hordott bűbájostor után nyúlt.

- Tündér? - ismételte a vészterhes szót. Írnek rákapta kék szemét, és szinte bocsánatkérőn biccentett.

- Bors néni szerint a lombszinti nemes tündecsaládok egyikéből származom - mondta csendesen, majd Boglárkára nézett. - Az egyikük látott egy álmot, amit nem tudnak értelmezni. Igaz ez? Boglárka mélyet sóhajtva lenyomta Zsófi bűbájfegyveres kezét.

- Itt nem lesz rontáspárbaj - szólt szigorúan. - Jöjjön, fiatalember, beszélgessünk kicsit.

Írnek zavara csak nagyon lassan oldódott, így minden szót szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle. Fél órával később Boglárka és a lányok mégis izgatottan hallgathatták Gergő és Tanarilla kalandjait, egészen addig a pillanatig, míg Bors néni javaslatára Írnek elvált tőlük, hogy visszatérjen a Valóságba.

- Értesítettem éber nevelőszüleimet, hogy élek és egészséges vagyok - mondta csendesen a fiú. - Azután nyomban ide siettem, a Csipetke utcába. Bors néni tud a rémálomról, és azt akarja, hogy fejtsem meg azt.

- Ugyan miért segítene nekünk egy tündérhercegnő Csallókapuból? - kérdezte szemöldökét összevonva Zsófi, aki a beszélgetés alatt egyetlen pillanatra sem engedte el bűbájostora nyelét. Írnek azonban úgy emelte a lányra átható tekintetét, hogy az rögtön elszégyelte magát gyanakvása miatt.

- Az aprónép nem gonosz, ahogy azt a révülők hiszik - felelt aztán a fiú, s hangjában most először némi feszültség vibrált. - Csupán másként látjuk a világot, mint ti. A Vad Hajsza felborítaná az egyensúlyt. Az éberek nem tudnak a varázsvilágról, vagy legalábbis nagyon kevesen ismerik a Tetejetlen Fa titkát. A nyugati varázslónépek kiegyeztek az éber kormányokkal, békén hagyják a bűbájtalanokat, s így cserében nyugodtan élhetnek. A Hetek pedig rejteznek, uralva az Alomvilágokat és a Világfát. Nekünk, az aprónépnek azonban nem hagytak semmit, csak a saját elbájolt területeinket. Évszázadok óta tilos volt átjönnünk a Valóságba, még a létezésünket is letagadták.

- Igaz - bólintott Zsófi, s valahogy kellemetlenül érezte magát, mintha ebbenő maga is hibás volna. Mindent, ami pusztán a fantázia terméke, tündérmesének hívunk.

- Illangó királynő és a legtöbb tündér jogos bosszúhadjáratnak érzi a Vad Hajszát - beszélt tovább Írnek. - Bors néni, sok más elf, tünde, brollacsan, törpe és egyéb, az aprónépből származó vezető azonban meg akarja akadályozni a pusztítást.

- Hogyan tudnál nekünk segíteni? - kérdezte Boglárka, aki már jó ideje csendben hallgatta a beszélgetést.

- Add ide az álmod, s én megfejtem - felelte Írnek. - Egészen ldcsi korom óta képességet érzek erre, de rettegtem az erőmtől. Azt hittem, ha kiderül, hogy belelátok mások álmaiba, s értem is azokat, az éber szüleim azonnal agyfurkászhoz visznek.

- A pszichomókusok általában buggyantabbak, mint a betegeik - fintorodott el Zsófi, mert eszébe jutott tavalyi kalandja Produk doldval. A Megbízóként ismert fickó robbantotta ki a Keszekusz-felkelést, ami majdnem a révülők bukásához vezetett. Szerencsére időben elfogták, teljes emléktörlést hajtottak végre rajta, s azóta ismét hétköznapi, éber orvosként dolgozott, méghozzá egy tévécsatorna „bevállalós" pszichomókusaként.

- Sajnos az álomfogó, amibe a rémálmomat zártuk, elégett - Boglárka a konyhaasztalon szürkéllő hamukupacra mutatott, amit valamelyest összesöpört, mikor hajnalban teázni kezdtek. Írnek visszafojtott lélegzettel megszemlélte a halmot, majd felmarkolt belőle annyit, amennyit csak bírt.

- Ez éppen jó lesz - mondta. - Kérhetnék egy pohár vizet?

A két lány érdekes módon egyszerre akart a csaphoz ugrani. Boglárka eltakarta az arcán átsuhanó mosolyt, majd ismét a csendes fiúhoz fordult.

- Mondd, Gergő biztosan egészséges?

- Amikor elváltunk a háromszázkettes lakhandiban, akkor az volt - bólintott Írnek. - Úgy láttam, nagyon összemelegedtek a tündérlánnyal, ald vele utazott.

- Nocsak! - kuncogott Boglárka. - Miből gondolod ezt?

- Folyton veszekedtek - felelt Írnek mély meggyőződéssel. A poharat Cseperke tette az asztalra. Néhány vízcsepp közben a fiú karjára hullott, de a wicca boszorkány fürge ujjai máris letörölték onnan.

- Bocs - mondta kapkodva Cseperke. Zsófi mérgében az ajkába harapott, de ezt senki nem vette észre.

Írnek az álomfogó hamuját beleszórta a pohárba, majd mutatóujjával kavarni kezdte a szürke folyadékot. Három vendéglátója feszülten figyelte, mi következik. Aző szemük azonban nem vehette ki azokat az örvénylő képeket, melyek a pohár üvegoldalán a tündéri látó szeme elé vetültek.

*

Tanarilla természetesen minden rendű és rangú elmebajos bakkecskének elhordta Farkast, mikor értesült szökési tervéről.

- Az ereklyék nem arra valók, te öntelt sámánficsúr, hogy te szíre-szóra átjárókat nyitogass a Világfán! visította a tündérlány, s dühében apró lábával a barlangcsarnok tetejéről lehullott gyökérdarabkákat rugdosta. Az aprónép szent tárgyait akarod megszencse... Megcsensze... Megszente...

- Kérlek, pillécske, ki ne törd a nyelved! - vigyorgott Monyákos Tuba, miközben segített Farkasnak arrébb görgetni egy hatalmas sziporkakövet. A teremben most már egy sereg rab tolongott, s a szűk járaton át még többen érkeztek. A szökés híre futótűzként terjedt a hatos tárnában, s bár a legtöbben nem hittek benne, azért kíváncsiak voltak a sámánfi felsülésére.

Tanarilla durcásan le zöttyent Toportyán hátára, mivel a tündebörtönben nem akadt puhább ülőalkalmatosság. A segítő szellem tűrte, hogy a pucér teremtés meglovagolja.

- Már többször használtuk suttyantójegyként az ereklyéket - lihegte Farkas, amint a tojásdad szikla végre oda hengeredett, ahovaő akarta. - Mi másra volnának jók, mint éppen arra, hogy tündérösvényt nyissunk velük oda, ahová csak akarunk.

- Azt képzeled, hapsikám, hogy másnak ez nem jutott eszébe? - gúnyolódott Tanarilla. - Évszázadok óta kerülnek ide tündérek és más álomlények. Komolyan gondolod, hogy egyiknek a birtokában sem volt még ilyen ereklye?

Farkas és Monyákos Tuba egyszerre néztek a kissé távolabb lebegő Szüvellőre. A halovány tündér némán rázta a fejét, mire a két révülőnek felderült a képe.

- Na, látod! - mondta Farkas Tanarillának. - Akkor kezdhetjük is. Ez a négy sziporkakő elegendő bűverőt ad ahhoz, hogy ha középre leteszem az egyik ereklyét, és ráolvasom a kapunyitó igét, széthasadjon a világok szövete. Még azt is meghatározhatom, hogy hova akarok jutni.

Itt Toportyán és Monyákos Tuba hirtelen felkapta a fejét. Farkas tudta, mit akarnak mondani, ezért gyorsan megelőzteőket.

- Nem mehetünk sem a Valóságba, sem a Gyémánt Jurtához. Muszáj megtalálnunk Illangót, és beszélni felsége megzápult fejével, különben a Vad Hajsza mindenkit elsöpör. Én az első kapun át egyenesen a palotába megyek, de nektek nem muszáj követnetek engem. Mivel a húskőből épült kócerájban régóta nem járt senki, veszélyes hely lehet.

- Nekem, ugyebár, nincs választásom - szólt maró dühvel Tanarilla. - A tündérkötés összetart veled, surmókám!

- Nem szeretem, ha éber kifejezéseket használsz - mondta Farkas, és a hangjában rejlő őszinte melegség meghökkentette a tündérlányt. Ezután a sámánfi négy másik sziporkakőre mutatott, s olyan hangosan beszélt, hogy a teremben állók mind hallják. — Van még nálam egy ereklye, s azt Monyákos Tubára bízom. Ha nekem sikerül kijutnom, azzal ti is vághattok magatoknak tündérösvényt. Előre ráolvastam az időzített igét, s mivel a legtöbb rab az aprónépből való, úgy állítottam be, hogy a túlsó vége Egybetanya parkjában nyíljon meg.

- Akkor Illangó elfiei azonnal visszaküldenek minket ide! - siránkozott a plafon irányából egy brollacsan.

- Áztat lássam én, hogy akármelyik nyikhaj ezüsthajú kezet emel rám még egyszer! - bömbölte válaszul a sziklaroppantó törpék egyike.

- Helyes, akkor ezt meg is dumcsiztuk - lelkesedett Monyákos Tuba. - Készüljön mindenki, szóljatok a távolabbi fejtésekben dolgozóknak is. Nem tudjuk, meddig marad nyitva a tündérösvény, de amint lerendeztük odaát a dolgokat, mindenkiért visszajövünk.

Farkas, Toportyán és az állatszellem hátán ülő Tanarilla a négy sziporkakő közé állt. A sámánfi elővette a két ereklye egyikét, majd varázserőt gyűjtött bűbájostorába. A tündefényben sugárzó sziklákon apró szikrák futkostak, majd egyszerre szökkentek a varázstárgyfelé, amint elhangzott a bűvige utolsó szava. A vakító villanás csupán néhány pillanatra hasította szét a világok szövetét, ahogy azt Farkas kívánta. Nem szerette volna, ha bármelyik rab követi a palotába, és esetleg idő előtt eláruljaőket.

A tündérösvény villanása kialudt. A barlangteremben káprázó szemű rabok pislogtak, majd hirtelen diadalüvöltés tört elő a torkukból. Monyákos Tuba elégedetten vigyorgott, majd elindult a másik négy sziporkakő felé...

- Átjutottunk — szólt Farkas.

- ÁTJUTOTTUNK... TUNK... TUNK... TUNK... - visszhangozták a hússziklából emelt fogadócsarnok sima falai. A három ösvényjáró nyugtalanul pillantott körbe. A sámánfi biztosra vette, hogy a királyi palota homloka mögött vannak, mivel az egyik, befelé hajló falon kivehető volt a kétszárnyú ajtó körvonala, amit korábban épp ki akart nyitni, mikor elfogták az elf harcosok.

- Induljunk arra — suttogta Farkas.

- INDULJUNK... JUNK... JUNK... JUNK... RA... RA... RA... -, bár halkan próbált beszélni, a visszhang könyörtelenül ismételte a szavait. A fogadócsarnok mérhetetlenül nagy, ovális helyiség volt. A plafonról függő tíz kristálycsilláron tündefényben ragyogó kövek pótolták a gyertyákat. A zárt, bejárattal szemközt légbe szökő, karcsú és széles márványlépcső zuhant a mélybe. „Tehát a legfelső emeleten vagyunk" - gondolta Farkas.

- TEHÁT... HÁT... HÁT... TEN... TEN... UNK... UNK... UNK... - a visszhang a gondolatokat is visszaverte.

- HALLGASSATOK... TOK... TOK... EL... L...L... - zengett Tanarilla kétségbeesett kiáltása, bár a lány ki sem nyitotta a száját.

- MRRGGGRRRR... GRRR... GRRR... GRRR... - hörrent a csarnok, Toportyánt utánozva.

Farkasnak be kellett tapasztania a fülét, ha nem akart megsüketülni. Minél inkább el akarták csendesíteni a gondolataikat, annál hisztérikusabban jajongtak, üvöltöttek a csarnok falai.

- FUTÁS... TAS... AS... AS...! - süvöltötte a sámánfi, bár most sem nyitotta szóra a száját. Toportyán a lépcsősor irányába indult, mellette Farkas rohant. Lépteik ágyúszóként sokszorozódtak meg, olyan erővel, hogy a magasban függő kristálycsillárok vészesen imbolyogni kezdtek.

Amint rátették lábukat a legelső lépcsőfokra, hirtelen csend lett. Tanarilla könnyes szemmel pislogott körbe, majd óvatosan gondolt valamit, de a visszhang nem ismételte néma könyörgését.

- Igazán figyelemreméltó riasztóberendezés - szólt Farkas a futástól kimerülten. A füle még mindig sajgott az iménti zajártalomtól, ami akár meg is ölhette volnaőket, ha nem loholnak át a csarnokon. - Gyerünk tovább!

A széles márványlépcső szédítő látványt nyújtott. Farkas jobbnak látta, ha a korlátba kapaszkodva lépked lefelé, mert minduntalan megbicsaklott a térde. Bár a lépcső semmivel sem volt meredekebb, mint a Csipetke utcai bérház pincéjébe vezető testvére, olyan hosszan nyúlt a mélybe, hogy a sámánfi feje enyhén kóvályogni kezdett a látványtól. Toportyán hasonlóan érezhette magát, mert a torkából halk vinnyogás tört elő. Tanarilla azonban elérkezettnek látta az időt, hogy az állatszellemen való utazás helyett a szárnyait használja. Felröppent a levegőbe, és halk berregéssel száguldott előre.

Jó húsz percbe került, mire Farkas és segítő állata elérte a lépcső alját. A tündérlány addigra már felderítette, hogy mi vár rájuk odalenn.

- Három folyosó nyílik ebből a teremből - csacsogta vidáman. — Mindegyiknek saját színe van: bíbor, arany és méregzöld. S nézzétek ezeket a csodás falfestményeket!

Farkas az aranyozott stukkóval keretezett, elevennek tetsző tájképekre bámult. Tíz volt belőlük, s bár a rajtuk lévő alakok nem mozdultak, valahogy mégis úgy tetszett, hogy eleven tájképeket lát, melyekbe akár be is léphetne. Ráadásul a tíz falfestmény közül kilenc ismerős dolgokat ábrázolt. Az elsőn tölgyfák alatt jurtatábor állt a völgyben, kéklő folyó partján. A település közepén hatalmas Eleven Tűz máglyája lobogott, amit egy agancsos fejéket, hatujjas kesztyűt viselő sámán táncolt körbe. A második festményen boszorkányok csapata száguldott a viharfelhőktől terhes ég háttere előtt, bő redős szoknyájuk alól seprűk kócos feje kandikált ki. Alant a szárazság sújtotta erdő tisztásán további boszorkányok álltak körbe egy hatalmas üstöt, amiben igen gyanús színű főzet rotyogott.

S így tovább: garabonciások, vajákosok, varázslók, dobolok, vadászok, ősszellemek és sejtelmes álomlények tették a dolgukat a terem falán körbefutó festményeken.

A tizedik kép előtt Tanarilla megbűvölten lebegett, és Farkas, de még Toportyán lába is a földbe gyökerezett. Vénséges tölgyerdő vette körül a tündérhullató szil ligetét. A puha pázsiton színes mezei virágok serege tarkállott, a levegőben fehér pihék kavarogtak, s napfény csillant a faleveleken. A tisztás közepén kicsiny, áttetsző tükrű tó hullámzott, benne aranyhalak úszkáltak. A tölgyerdőből hangosan fecsegő csermely futott elő, az táplálta, éltette a tavat. Partján galagonya-, kökény-és mogyoróbokrok hajladoztak, a lágy szellő kedve szerint.

A tó körül az aprónép tartott találkozót. Farkas szeme szinte belefájdult, amint megpróbálta számbavenni a színes kavargásban körtáncot járó lényeket. A festő az aprónép minden képviselőjét igyekezett megörökíteni. A fénylő selyemruhában, libbenő léptekkel suhanó tündérlányok, karcsú elf legények, tömzsi és nagyszakállú törpék, manók, valamint a változatos alkatú koboldok és lidércek már nem voltak ismeretlenek a számára. De talált néhány olyan tündefajt is, amilyent még soha nem látott. Akadt közöttük förtelmesen ocsmány és annyira szép, hogy a sámánfi torkát sírás fojtogatta. A liget ezüstfehér törzsű fái között fura kis lények szaladgáltak, melyek nem tündérek voltak, inkább azok „házi kedvencei"; fehér, zöld és fekete famulusok, vagyis segítő állatkák.

- Ez az én népem - suttogta Tanarilla. Farkas elszakította tekintetét a képről, s most a tündérlányra nézett. Olyan gyönyörűnek látta, hogy nem tehetett mást: kinyújtotta a karját, és lágyan megsimogatta a lány aranyfürtű haját. Várta, hogy Tanarilla majd ráripakodik, vagy piciny kezéből tündérlövést küld felé. Ehelyett a lányka Farkasra pillantott, arcát finoman a fiú tenyerébe fektette, s tekintetéből szinte sütött a forróság.

Ha Toportyán nem mordul fel, talán örökre ottmaradnak a festmények termében. A segítő állat azonban nyugtalanul kezdett szimatolni a bíbor folyosó felé. Farkas úgy érezte, hogy hosszú, édes álomból ébred. Tanarilla kiröppent a tenyeréből, s egy utolsó pillantást vetve az aprónépet ábrázoló festményre, feljebb emelkedett.

- Merre menjünk tovább? - kérdezte csendesen Farkas, s bár választ nem várt, mégis kapott:

- Erre! Erre gyertek! Erre! - a bíborfolyosó mélyéről hullámzott elő a csábítóan édes női hang. - Piros vérünk összetart minket. Piros vérünk szól a múltról, mesél a jövőről. Erre gyertek!

Toportyán szétvetette négy tappancsát, karmai csikorogtak a köveken. Farkas elővette bűbájostorát, s óvatosan a bíbor folyosó felé indult. Látta, hogy a díszes falakon számtalan ajtó nyílik jobbra és balra. A padlón bíbor szőnyeg futott a végtelenbe, mintái szinte kavarogtak. Farkas óvatosan rálépett a puha szövetre, az pedig nyomban magával ragadta, mint az éberek futószőnyegei. Majdnem hanyatt esett, mindkét karjával kalimpált, hogy megőrizze egyensúlyát.

Amint a bíbor folyam a lába alatt elvitte az első ajtóig, hirtelen megállt. Farkas visszanézett a festmények termébe, ami most nagyon távolinak látszott. Azután megfogta az ajtó rézkilincsét és lenyomta.

Lágy zeneszó árasztotta el a folyosót. Furulyák, csengettyűk, apró dobok hangja kavargott Farkas körül, s úgy érezte, nem tehet mást: be kell lépnie a szobába. Emelte a lábát, bódult mosoly jelent meg az arcán...

Az ajtó döngve becsapódott. A sámánfi csodálkozva nézte a kilincsen ülő Tanarillát. Ő rántotta helyére az ajtót.

- Tündérbűbáj - mondta a lány. - A népem vérében van, hogy zene segítségével csábítsa magához az ébereket. Akarod látni, hova hívott a dallam?

Válaszra sem várva Farkas felé intett. Ujjaiból kék szikrák gyűrűztek elő, körbevették a sámánfi fejét, aki úgy érezte, hogy tökéletesen megsüketült. Azt sem hallotta, mikor Tanarilla ismét kinyitotta az ajtót, bár sejtette: a szépséges zene most is betölti a bíbor folyosót.

A szobában embermagas, orchideákra emlékeztető virágok tekeregtek. Szirmaik között zöld méregtől csöpögő acélfogak villogtak, fürge csápjaik mohón rángatózva vártak áldozatukra. A zene semmiféle hatást se tett Tanarillára, Farkas pedig most már nem hallhatta. A lány visszacsukta az ajtót, majd lila szikrákat küldött a tenyeréből a fiú felé, és leoldotta róla a süketítő rontást.

- Hallasz engem? - kérdezte félrebillentett fejjel. Farkas zavartan bólintott. - Ez a folyosó a tündevér csodáit tárja fel. Van olyan ajtó, ami mögött jóság, mások mögött gonoszság rejtőzik. Szerintem ne menjünk beljebb, különben soha nem találunk ki belőle.

Farkas egyetértett. A festmények termébe visszajutni azonban nem volt olyan egyszerű, mint hitte. A lába alatt futó szőnyeg mindig éppen annyit hullámzott befelé, amennyitő lépett kifelé, így képtelen volt eltávolodni az első ajtótól. Tanarilla már majdnem sírva fakadt, mikor a sámánfi magához hívta Toportyánt. A bíbor szőnyeg a segítő állat csapdába ejtésével is megpróbálkozott, de az éles karmok ejtette szakadások hamar meggyőzték, hogy jobban teszi, ha enged.

- A bejárónő nem lesz túl boldog - nézett vissza Farkas a megtépázott szövetre.

- Nem hinném, hogy itt bárki szokott takarítani - Tanarilla már a következő folyosó bejáratánál berregtette szárnyait. - Előre megyek. Rám nem hatnak a népem varázslatai, így biztonságosabb lesz.

- Aranyszínben fürdik az egész - morfondírozott Farkas. - Szerintem ez vezet a trónterembe, ahol lllangó vár ránk.

- Vár? - fintorodon el Tanarilla.

- Ha tudná, hogy behatoltunk a palotájába, már rég ránk rontottak volna az elf testőrség katonái.

- Te magad mondtad, hogy a kastélyba régóta nem léphetett be senki - emlékeztette a sámánfi. - Van valami különös ebben az egész épületben. A falakból sugárzik, de nem tudom, mi az. Mintha... igen, mintha minden egyes kődarabban gondolatok cikáznának. Nézd az arany folyosót!

A folyosó falain valóban fényszilánkok, folyamok és hullámok váltották egymást. Csillárokra nem is volt szükség, mert a falakon belül tündérderengés vibrált, és az ajtók környékén még sűrűbbé vált. Amint Tanarilla könnyű szárnyain beröppent a folyosóra, ismét megszólalt a mindent átható, édes hang.

- Nemes tündék törvénye, érzelmeink örvénye szív magába, látogató. Öregebbek vagyunk, mint az éberek, és idősebbek vagyunk, mint a révülők. Népünk könnyű lépte már akkor e sárgolyót tapodta, mikor még rettenetes erejű mágusok csatáztak kilenc varázsgyűrű hatalmát remélve. Mi csíráztattuk a fehér fákat, mi nemesítettük a bűbáj erejét, és a mi karcsú hajóink szelték a tengereket, hogy lelkünk békére leljen, dacolva a halál, s az elhalványodás erejével.

A hang tovább beszélt, de amint Tanarilla beljebb röppent, a falak kavargása felerősödött, s a szavak érthetetlenül egymásba mosódtak. A tündérlány még el sem érte az első ajtót, mikor az kinyílt. Karcsú szellemalak lépett ki rajta; hosszú, ezüstszőke haj-zuhatagot viselő nő. Mandulavágású, fűzöld szemének pillantása egyenesen Farkas tekintetébe fúródott, szépséges arcán azonban nem látszott semmiféle érzelem.

További ajtók nyíltak. Mindegyik mögül derengő alakok léptek elő, csillogó selyemruhát, szikrázó páncélinget, vagy egyszerű, erdőjárásra való öltözéket viselve. Legtöbbjük nő volt, de akadt közöttük néhány férfi is, akik a maguk módján épp olyan szépek voltak, mint az asszonyok. Tanarilla önkéntelenül is lejjebb libbent, hogy megadja nekik a tiszteletet.

Csakhogy a tündeuralkodók sora ügyet sem vetett a pillelányra. Mindannyian Farkast nézték, s egyre többen, százan, ezren léptek ki a maguk ajtaján. Habár az arany folyosó a végtelenbe veszett, valamiféle különös bűbáj folytán a festmények termében álló sámánfi a tőle legtávolabb állók arcát is tisztán látta.

S hirtelen - nem is tudta, miként - megértette, hogy a Tündér_s birodalom egykori uralkodóival néz farkasszemet. Azok csak figyeltékőt, s a fiú pontosan tudta, hogy meztelen lélekkel áll előttük. Néhány perc elég volt hozzá, hogy kiolvassák tekintetéből élettörténetét, gondolatait, majd végül legtitkosabb érzéseit is. Farkas észrevette, hogy a tündeuralkodók szép arcán végre érzelmek jelennek meg. A hozzá legközelebb állók lehettek a legősibb fejedelmek, sők pillantottak rá a legbarátságosabban.

A folyosó derekánál azonban állt egy nő, kinek ezüstruháját lágyan tekergő hínárok sora díszítette. Aző szemében hirtelen vad gyűlölet lobbant. A mögötte sorakozók, mind ilyen haraggal nézték Farkast, aki szinte hátrahőkölt izzó megvetésük erejétől. Tudta, hogy a tündeuralkodók nemőt magát, hanem a révülőket gyűlölik. Ez azonban nem javított a hangulatán.

A nemes tündérek káprázata addig tartott, míg az egyikük - ébenfekete hajú, parázsló tekintetű asszony - meg nem feszítette az íját. A nyílvessző sikoltva zúgott végig a folyosón, de nem Farkast vette célba. A mogyoróvesszőből faragott pálcán rúnajelek izzottak, melyek az „ÁRULÓ" szót adták ki. Az acélhegy Tanarilla felé röppent.

A sámánfi megcserdítette bűbájostorát, ami már-már sistergett a készenlétben tartott varázserőtől.

- Mentőkötél kunkorodj! - kiáltotta Farkas a bűvigét. A mágikus madzag átsuhant a nemes tündék sorfala között, rátekeredett Tanarilla derekára, s félrerántottaőt a nyílvessző útjából. A sámánfi megrántotta a bűbájostort, mire a tündérlány sikítva kirepült az aranyfolyosóból.

A harcias tündér nyílvesszője átzúgott a festmények termén, pendülve a szemközti falba fúródott, és átdöfte az egyik pingált boszorkány kalpagját. A nemes tündék ezután szó nélkül megfordultak, és eltűntek saját szobájukban. Az arany folyosó immár ugyanolyan csendes, fényesen kavargó látványt nyújtott, mint korábban.

- Ezek szerint marad a fekete útvonal - sóhajtott Farkas, miután leoldotta Tanarilláról a kötélbűbájt. A lány még mindig nem tért magához teljesen a rémületből, de hálásan nézett a sámánfira.

- Soha... - pihegte és az arany folyosó felé mutogatott a padlón ülve. - Soha nem gondoltam volna, hogy a saját népem egyikősi uralkodója meg akar ölni. Miért?

- Miért tartanak árulónak? - Farkas leguggolt a lány mellé.

- Beleláttak a szívedbe. Én pedig révülő vagyok, sámántanonc, akit gyűlölnek.

- A szívembe? - gondolkodott el Tanarilla, majd hirtelen rádöbbent, hogy mire gondol Farkas, és elpirulva izgatott kiabálásba kezdett: - Szó sincs róla! Nem szeretlek, hallod? Verd ki az ostoba fejedből, hapsikám! Kizárt, hogy én szeresselek téged!

- Gondoltam - bólintott mosolyogva Farkas, és a lelke legmélyéről érkező, forró szavakkal csendesen hozzátette: - Én pontosan úgy nem szeretlek téged.

Tanarilla lélegzete elakadt, de itt már nem volt helye a szavaknak.

A fekete folyosó valójában keskeny, kopott kövekből rakott lépcsősor volt, ami - úgy tűnt - egyenesen az Arnyak Birodalmába vezet. Farkasőrlángot bájolt a levegőbe, s amennyire tudta, előre küldte, de nem láttak semmi mást, csak durván megmunkált hússziklákat. A sárga fény sötétzöld mohát, a falakon lassan csorduló vizet világított meg. A mélyből olykor kongó hangok hömpölyögtek elő, mintha egy hadsereget emésztő sárkány gyomrába hallgatóznának be.

- Nincs más választásunk, le kell menni - vélte Farkas.

- Oda? - Tanarilla hangja elcsuklott az iszonyattól. - Ez a hely olyan... Annyira „tündérietlen". Semmi szépség, kellem, fény és derű.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de az előző két folyosón volt mindegyikből bőven, mégis majdnem otthagytuk a fogunkat - emlékeztette a sámánfi. - A sötétség talán barátságosabb lesz hozzánk.

Elindultak hát lefelé a nedves, nyálkától csúszós, kerekre kopott lépcsőfokokon. Farkas arra számított, hogy az rláng bizonytalanul remegő fényében hamarosan ajtókat pillant majd meg, de tévedett. A szűk folyosó komorfalain repedés is alig látszott, nem hogy bejárat. Hamarosan olyan mélyre kerültek a palota belsejében, hogy visszatekintve már a festmények termének ragyogása is csupán távoli csillagfényként sziporkázott.

- Arra gondolok, hátha mégis vissza kellene fordulnunk - rebegte Tanarilla, és igyekezett minél közelebb repkedni a sámánfihoz. - Különös palota az, nincsenek benne termek, hálószobák, sem más egyéb helyiség. Hol teázik Illangó királynő? Es hol fogadja a vendégeit?

- Szerintem rég nem barátkozik senkivel - vélte Farkas. - Abban viszont igazad van, hogy ez a hely mindenre hasonlít, csak palotára nem.

Mintha a tündérek rejtett bubája igazolni akarná a lopakodók félelmeit, a mélyből hirtelen velőtrázó sikoly hangzott fel. Tanarilla a félelemtől elgyengülve egyszerűen rázuhant az alatta osonó Toportyán széles hátára. A sámánfi is megtorpant, de sikerült ráparancsolnia összecsuklani készülő térdére. A nő hangja, aki bizonyára valami borzalmas dolgon esett át, lassan elhalt.

- Nézd! - súgta remegve Tanarilla, és a hátuk mögé mutatott, ahol a festmények termének távoli fénye utolsót lobbanva kialudt. Ezzel egyidőben a sötétség mélyéről ütemes, csattanó hangok jutottak el hozzájuk. Mindig újra és újra ismétlődött a zaj, de nem közeledett.

- Essünk túl rajta - határozta el magát Farkas, és lépteit meggyorsítva indult tovább a meredek lépcsőn. Toportyán gondolkodás nélkül követte gazdáját, s a hátán ülő tündérlánynak így nem maradt más választása, mint velük tartani.

Az ismétlődő zaj egyre tisztábban hallatszott, sőt, Farkas most már azt is ki tudta venni, hogy halk nyikorgás előzi meg a kemény döndülést. Harminc lépcsőfokkal később opálfényű derengést pillantottak meg a mélyben. Talán ott lehet a végcél, amit egyikük sem ismert, s nem is voltak biztosak benne, hogy meg akarják ismerni.

- Maradjatok le - javasolta Farkas. Mikor azonban Toportyán és Tanarilla szemébe nézett, tudta jól, hogy ilyesmit hiába kérne.

- Veled megyünk - súgta a tündérlány. Farkas egyik kezével erősen megmarkolta a segítő állat tömött bundáját, míg a másik körül haloványan derengő tündérfény jelent meg: az előkészített bűbáj biztos jele. így indultak tovább.

Mindannyian valami rettenetesre, szívszorítóra, velőtrázó borzalomra számítottak. Amit találtak, attól azonban épp csak ki nem buggyant belőlük a megkönnyebbült nevetés. A lépcsősor hamarosan véget ért, azután néhány lépés sík padló következett. Az ismétlődő nyikorgás, majd csattanás itt már azonos ütemben hol erősödő, hol gyengülő opálfénnyel párosult. S ekkor megértették, mit jelent ez az egész.

A folyosót nehéz tölgyfaajtó zárta le, amit hol kitárt, hol becsapott a huzat. Pontosabban csak be akarta csapni, mivel az ajtórésben egy ovális tárgy hevert, ami nem engedte, hogy a zárnyelv a helyére kattanjon.

Farkas leguggolt és felvette a holmit. A tárgyra számos esztendő ragacsos mocska, pókhálómaradéka tapadt, mégis nyomban felismerte: az ereklye harmadik darabja volt. Eredeti formáját nem tudta kivenni a vastag koszréteg és zöld penész alatt, de azért zsebre dugta, hogy később, a napfénynél majd megtisztogassa.

Az ajtót ekkor ismét feltárta a huzat. Zöld derengés áradt be a folyosóra, opálharmattal simítva meg a lépcsőfokokat. Farkas felállt és betekintett az előtte lévő helyiségbe.

Szoba vagy terem helyett azonban egy látomás tárult elé. A sámánfi ezt azonnal megértette, hiszen a két alak, aki a küszöbön túl, egymással szemközt állt, bizonytalanul elmosódott, remegett és imbolygott.

- Nem teheted ezt! - suttogta sírással küzdve a tündér, és apró csomagot szorított magához. - Nem veheted el tőlem!

A szálfa magas férfi, aki szemben állt a nővel, szomorúan csóválta a fejét. Ez a lassú, erőtlen mozdulat elegendő volt hozzá, hogy vállára tekeredő, ezüstfehér varkocsaiban megzörrenjenek a hajszálakba fűzött kavicsok.

- Nem én veszem el tőled, Illangó - szólt a táltos csendesen. - Tündérkirálynő ősöd bűne az, ami rákényszerít minket, révülőket, hogy ne engedjük népedet az éberek közelébe. Az ösvényeitek viszont abban a pillanatban megnyílnának, ha a fiadfelcseperedik. Ezért a Valóságba kell küldenünkőt, hogy ezt megakadályozzuk.

Ekkor ismét felhangzott a korábban hallott, velőtrázó sikoly. Illangó királynő karjai közül eltűnt az apró csomag, és hiába kapott utána, az már egy másik világban volt. Ekkor a gyönyörű asszony könnyáztatta arcán sötét ráncok futottak végig, szemében haragoszöld lángok lobbantak. Rikácsolása felkavarta a látomás fényeit.

- Légy átkozott, Kende táltos, te gyermekrabló szörnyeteg! A fiam nélkül is megnyitom a tündérösvényeket, és Vad Hajszával borítom be az éberek világát, amíg csak...

A tölgyajtó ekkor döngve becsapódott, s már nem nyílt ki többé.

*

Rúzspiros maga mögött hagyta a Megyeri útnak a Szilas-patak csekélyke vízén átívelő kicsiny hídját, majd hamarosan jobbra kanyarodott. Az Óceánpart út délelőtt sem mutatott sokkal jelentősebb forgalmat, mint éjszaka. Miután az aszfaltsáv híven követte a csermely partját, egyenesen a Farkas-erdőbe rohant, hogy átvágjon rajta.

Az előző napi rettenetes vihar emlékét már csupán a tépett fák, s a nedves, fekete földőrizte. S persze a Budapesten szokatlanul tiszta, füstmentes levegő, amit gyorsan melegített a reggeli napfény. Rúzspirosnak nem kellett külön parancsot adni, sem a pedáljait taposni ahhoz, hogy a fák közé érve lassítson. Az útpadkára húzódott, meghörrentette a motorját, majd elcsendesedett.

- Szálljunk ki - javasolta Réti Boglárka, teljesen fölöslegesen, mivel a lányok már nyitották is a hátsó ajtót, Írnek nem volt ilyen magabiztos. A szőke fiú sokáig nézegette a zöld lombú fákat, majd odasúgta Boginak:

- Nem tudom biztosan.

- Én bízom benned - biccentett mosolyogva a jó füvek ismerője. - Az álmomat látva azt mondtad, Kende a Farkas-erdőben rejtezik. Ez itt a Farkaserdő, még akkor is, ha ezer esztendeje látott utoljára szabad ordast.

- Soha nem jártam még itt, de az álma... - Írnek szavát félbeszakította Boglárka felemelt mutatóujja.

- Tegeződünk, nem emlékszel? - kérdezte az asszony. - Révülők között ostobaság a magázódás.

- Ő nem révülő! - szólalt meg a hátsó ülésről kissé türelmetlenül Zsófi. Cseperke tekintete egész úton Írnek tarkóját simogatta, s ez nagyon dühítette a lányt, bár maga sem értette, hogy miért. - Mehetünk végre?

A társaság kiszállt Rúzspirosból. Egy elrobogó személyautó utasai csodálkozva bámultákőket, azon töprengve, vajon miféle bolondok akarnak kirándulni a városszéli erdőcskében.

- Vezess minket, Írnek - mondta Boglárka. A tündefi pillekönnyű léptekkel indult el a fák között, egyenesen a sűrű felé. Mikor bokor állta útját, a leveles gallyakat szeretettel hajtotta félre, s szép arca fájdalmasan összerándult, ha saruja véletlenül virágra nehezedett. A mögötte haladó két lány, bár ebből mit' sem vett észre, akaratlanul utánozta Írnek mozdulatait.

A leghátul baktató Boglárka nézteőket, és mosolyogva jelentőségteljesen sóhajtott.

- Erre lesz! - szólt hátra Írnek, mikor már annyira benn jártak a Farkas-erdőben, hogy a lombok árnya derengéssé szelídítette a napsütést. - Almában... bocsánat, álmodban ilyen kicsi, sárga virágokra tapostak a csizmák. És ott a galagonyabokrok sora, ezek szegélyezték a kettéágazó ösvényt.

Hegy ugyan nem emelkedett elébük, Boglárka mégis felismerni vélte álma néhány részletét. Már-már megszólalt, hogy dicsérje Írnek különleges érzékenységét, amivel mások érzéseiben olvas, ám ekkor valami sötét, kúpos árnyon akadt meg a tekintete. Szemöldökét összevonta, hogy jobban lásson, de addigra Zsófi és Cseperke már izgatottan sutyorogtak.

- Jurta! Az ott egy jurta!

- Jurta ám, hogy a banyagörcs álljon bele a nyughatatlan ülepetek felső szegeletébe, ti félrerévült fehércselédek! - rikkantott a bokrok árnyékából egy ismerős, és meglehetősen indulatos hang. Majd, miközben eleven tankként csörtetett elő a rejtekhelyéről, Irnekhez is akadt néhány szava: - Te meg ki a kótyomfitty szalasztotta, agyonszappanozott virággyerek vagy? Csak nem a szőke herceg, ló nélkül, de mégis daliásan, akiről ez a két süldő lányka le sem tudja már vakarni a szemét?

- Hódfarok néne! - szakadt Id a boldog kiáltás Zsófiból, s csak mikor felfogta a vajákos asszony utolsó mondatának értelmét, akkor pirult el az arca.

- Nocsak, Farkas Húga, a denevérlány! - a néne csörgő-zörgő szoknyájában ide-oda pördült, s alaposan megölelgette Zsófit, majd Boglárkát, s végül Cseperkét is. A wicca boszorkány eleinte kicsit tartott a hirtelen kedvű, idegen asszonyságtól, de annak pirospozsgás képe, barátságos mosolya hamar elcsitította nyugtalanságát. Írnek viszont a bokrok takarásába húzódott, míg végül Boglárka elővonta onnan.

- Ez a fiú vezetett a nyomodra - szólt a bűbájos füvek ismerője. - Ne haragudj ránk, Hódfarok néne, de úgy tudjuk, Kende táltos bajban van, ezért...

- Bajban volnék? - a derűs, magabiztos hang, ami annak idején oly sokősi éneket tanított Zsófinak a Csipetke utcában, a jurta mellől szárnyalt feléjük. A következő percben a fák közül előlépett a szálfatermetű Kende táltos, rojtos-tollas ruhájában. Kétősz varkocsába bele-belekapott a szél, ráncos arcát a lombok között beszökő napsugár simította. Nem látszott rajta nyoma sem korábbi zavartságának, gyengeségének. Erős volt, magabiztos és jókedélyű.

- Bocsássatok meg, hogy annyi aggodalmat okoztam, de távol kellett legyek a révülőktől és éberektől, amíg felkészülök a dolgomra - mondta zengő hangján a táltos. - Most meg éppen akkor bukkantatok rám, mikor indulni készülök.

- Indulni? - Zsófi rosszat sejtve lépett közelebb öreg barátjához, akitő még Barboncás Döme házmesterként szeretett meg. - Miféle dolog vár és...

Ekkor a jurtán túl váratlanul Ébredés Ajtaja nyílt, s azon keresztül egy fekete ruhás, fiatal férfi lépett a tisztásra. Szeme szúrt, mint a tűzben tartott tű, arcának kemény vonásai elriasztották a napsugarakat.

- Jer, Kende, hogy levegyem rólad a táltosság súlyos gondját! - mondta, s a szavai horzsoltak. A ruhája elején, a szíve tájékán fekete cérnából varrt bika kapálta a földet.