XIII. Torpan az idő

A Gyémánt Jurta világa fölött tomboló kérlelhetetlen vihar csupán néhány percig tartott. A felhők ugyan nem oszlottak szét, de a villámok ritkábban csapkodtak, és a zápor is simogatóbbá vált. A nézőközönség rég bőrig ázott, de valahogy ez senkit nem érdekelt. Néhányan ugyan vacogtak, különösen a külhonból érkezett vendégek némelyike, de a révülők legtöbbje lopva kandalló-bűbájt olvasott magára, s ezzel aztán meg is feledkezett a kellemetlenségekről.

- Mi lesz most? - súgta Cseperke Zsófi fülébe. A két lány néha pislogott az arcukon lecsorgó esőcseppektől, mégis remekül látták az élénkzöld síkságot. Velük éppen szemközt magasodott a Gyémánt Jurta tekintélyt parancsoló félgömbje, tetején a Sárkány ritkán, s akkor is keveset mozduló árnyával.

- Felnyitották a küzdők sátrait - intett Zsófi az eső függönyén túlra. - Szerintem mindjárt kezdődik a viadal.

Ehhez kétség sem férhetett, mivel a korábban elcsendesedett sámándobok most újra rákezdtek. Egyre hangosabb, vérpezsdítőbb ritmusban dübörögtek a tűz fölött feszített bőrök, olyan közelről, mintha a dobolok a padsorok alatt ülnének. Valójában tényleg ott ültek, szemnek láthatatlanul, s bár így nem kísérhették figyelemmel a síkon zajló eseményeket, legalább végig szárazon maradtak.

Az eső fátylán túl most légies alak libbent. Egyenesen az aréna közepére lebegett, majd eligazította füstből, párából álló sámánruháját.

- Megint az a vénember - morogta Cseperke. A két küzdősátor között félúton Kampó táltos alakját lengette ide-oda a viharos szél. Azősszellem várt néhány pillanatot, míg minden néző rá figyelt, majd bűbájjal erősített, érces hangon beszélni kezdett.

- Kilenc esztendő dobszóként pereg, miként azt mindannyian tudjátok. íme, összegyűlt a Kilenc Jurta Szövetsége, s maradéktalanul megjelent a Hét Sárkányőr is. A legfőbb táltosnak időről-időre meg kell küzdenie ellenfelével, aki örökké legyőzhetetlen marad, hiszen önmaga része. Kende ismét a síkra lép, hogy saját, sötét tekintetébe nézzen.

Ekkor Kampó táltos rövid szünetet tartott. Átható tekintete mintha a díszpáholyban feszülten mocorgó, sugdolózó nyugati varázstudókat kereste volna. Azután mélyen, hosszan krákogott, amit sokan mennydörgésnek véltek, s tovább beszélt.

- A Világfa a Minden. Gyökerén, törzsén és lombján lakik az, ami érinthető, s az is, ami puszta gondolat és vágy, emlék és merengés. A Sárkány ereje táplálja a Tetejetlen Fa lakóit, s ez az az erő, amit mi, varázstudók formálni vagyunk képesek.

Zsófi megvető morgást hallott a díszpáholy felől. A nyugati varázslóvilág képviselői képtelenek voltak elfojtani nemtetszésüket, de a révülők méltóságteljesen tovább hallgatták Kampó táltost.

- Mióta Égi Atyácska megteremtette a Valóságot, szárazföldjein otthont adva az ébereknek, azóta mindig él valahol a világon egy táltos, aki első minden varázstudók fölött. így volt ez már akkoriban is, mikor még nem létezett a Jurták Szövetsége, és a Sárkány szabadon hallgathatott ösztöneire, mert a Hetek nem vigyáztak rá. S az is örök törvény, hogy a főtáltos, midőn felavatják, a lelkét kettészakajtja, a jóból kitépve a rosszat. A két fél nem létezhet egymás nélkül; árny nincsen fény nélkül, ragyogás sincs sötétség híján. így a táltosnak mindig akad legalább egy olyan ellenfele, aldt meg nem ölhet, mert azzal saját magát pusztítaná el.

A nézőtéren ülő révülők szinte egyszerre bólintottak Kampó szavaira. Cseperke pedig Zsófi füléhez hajolt, hogy kérdezzen valamit.

- Ez nekem zavaros. Ha Kende és a fekete táltos valójában egy személy, akkor hogyan végződtek az eddigi összecsapásaik? S miért fenyegetőzött a sötét fickó, hogy megszabadítja a haverodat a táltosság terhétől? Hiszen akkorő is meghal!

Zsófi felelni akart, de hirtelen ráébredt, hogy ő maga sem érti teljesen a dolgot. Az Arnyjurta könyvtárában kutatva olykor a kezébe akadt néhány olyanősi könyv, aminek a szavait ugyan el tudta olvasni, de tartalmuk túlságosan misztikus volt ahhoz, hogy tanoncésszel fel lehessen fogni. Mind a régi törvényekről, hagyományokról regéltek, értelmüket, eredetüket magyarázták. Farkas Húga úgy sejtette, ezeket jobb félretenni arra az időre, mikor többet tud majd a Világfáról. Kampó ráadásul ismét megszólalt, így inkább leintette Cseperkét.

- Rettegő szívünk minden kilencedik esztendőben attól fél, hogy valamelyik bika holtan rogy le a mezőn. Bármelyikkel történik ez meg, új főtáltost kell választanunk. Eddig azonban Kendének minden alkalommal sikerült a földre kényszerítenie fekete ellenfelét, anélkül, hogy megölte volna.

Kampó ekkor különös dolgot tett. Lehajtotta szellemfejét, alakja megremegett, mintha a viharos szélnek engedve mindjárt a felhők felé szállna. Végül mégis a helyén maradt, de mikor újra a nézők felé fordult, öreg arcán az esővel könnyek keveredtek. Szellemkönnyek, jéghideg kristálycseppekből. Mikor megszólalt, a hangja remegett, mint a nyárfa levele a hűlő levegőben.

- Olykor a viadalt jelek előzik meg. Ezek közül a legfőbb, ha Égi Atyácska istennyilát küld a főtáltosnak, amiben közli vele, hogy sorsforduló előtt áll. Ilyen istennyilát kapott most Kende.

Az aréna körül ülő százezres tömeg egyszerre kiáltott fel döbbenetében. Hangjuk olyan erős volt, hogy elnyomta az orkán bömbölését, a felhők moraját. Kampó pontosan erre számított. Feltartva két karját nyugalomra intett mindenkit, de a révülők kiáltásai, egyesek zokogása, vagy dühödt ordítozása csak percekkel később halt el.

Farkas Húga érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Nem értette teljesen, miről van szó, ráadásul éberek között nőtt fel, így az „istennyila" nem jelentett számára többet, egy üzenetnél. Természetesen beszéltek már neki Égi Atyácskáról, de úgy gondolta, ez puszta legenda. A felvilágosult, nyitott szívvel és elmével élő révülők, mint Hódfarok néne, vagy éppen Kende aligha hihetnek benne, hogy van valahol egy öregember, aki valaha megformálta a világot, manapság pedig üzeneteket küldözget, ha úgy tartja úri kedve.

A révülők végre elcsendesedtek. Úgy tűnt, hogy Kampó táltosnak sem maradt már túl sok mondanivalója.

- Figyelmezzetek szavamra! - kiáltotta. - Nem tudhatjuk, miféle tartalma volt az istennyilának, amit Kende kapott, hiszen azt tilos elárulnia. Én azonban arra kérlek benneteket, hogy viseljétek el méltósággal, bármi tárul is a szemetek elé. Égi Atyácska gondoskodik rólunk, ahogyan gondoskodott akkor is, mikor még a pusztát jártuk, barlangokban, fa odvában, jurtákban, vagy cölöpkunyhókban laktunk. A harc most Kende joga!

Zsófinak az a különös, nyomasztó érzése támadt, hogy az utolsó mondatot Kampó egyenesen neki címezte. Töprengeni azonban nem maradt ideje, mivel azősszellem - az éppen lecsapó villám fényében - elhagyta a síkot. Szinte ugyanabban a pillanatban a küzdők jurtáiból kiléptek a táltosok. Kende hófehér sámánruhában, varkocsba font, ősz hajjal közeledett a mezőn. Lépte könnyed volt, mintha a zöld gyep fölött sildana, és lába nem is érintené azt. Vele szemben ellenfele ébenfekete öltözéke elnyelte a fényt, és alakja, mintha csupán egy emberforma lyuk volna a Létezésben. Sarui azonban megdöngették a talajt, s nyomukban égett, füstölgő foltok maradtak.

Mikor a küzdők úgy húsz lépésre megközelítették egymást, mindketten a fejük fölé emelték bűbájostorukat.

Farkas Húga még soha életében nem látott olyan gyönyörűséges mozdulattal megsuhintott varázsfegyvereket, mint akkor. Az irányított bűverő a szivárvány színeiben tündökölve olvadt rá a két táltosra, akik máris kezdtek átalakulni. A folyamat olyan gyors volt, hogy szemmel alig lehetett követni.

Kende teste megdagadt, ruhája fehéren fénylő szőrré változott, bűbájostora kettészakadt, s a homlokába olvadva szarvakká lett. A fekete táltos ugyanígy váltott testet, miközben mindketten számos villámot vontak magukba az égről.

A föld megdöndült. Farkas Húga tisztán érezte, hogy a padsorok megremgnek, néhány ijedősebb boszorkány és vajákos erősen kapaszkodott az ülőhely szélébe. A zápor immár két irdatlan méretű bika hátát verte. Amint egyet léptek, a Gyémánt Jurta mezeje patájuk nyomán mocsárrá változott.

- Ez iszonyatos! - kiabálta túl a vihart Cseperke. - Hiszen akkorák, mint egy-egy családi ház!

Zsófi válaszolni akart, de ekkor valaki erősen megcsípte a bal fülét. Dühösen kapta arra a tekintetét, de még be sem fejezte a mozdulatot, mikor megérezte arcán Settenke meleg szőrbundáját. Azőrdenevér, aki a lány ingujjában utazott, de mikor az Álomfelügyelet ügynökei lecsaptak rájuk, eltűnt, most izgatottan csipogott valamit.

Farkas Húga vetett még egy utolsó pillantást az egymást méregető, fújtató bikákra. Azután megmarkolta Cseperke karját, s közel hajolt hozzá.

- Azt mondtad, van egy terved.

A wicca boszorkány arcáról eltűnt a rémület, s helyét vagány elszántság vette át.

- Jó hírt kaptál? - kérdezte. Farkas Húga bólintott. - Akkor menjünk!

*

- Miért éppen ide hoztatok? - Réti Boglárka fázósan húzta össze magán a kardigánját, bár meleg volt az éjszaka. A kő, amire leültették, törte a fenekét, de nem törődött vele. Mellette Tündefi Írnek kuporgott, és komoran bámulta lába előtt a gondosan nyírt gyepet. A két fogollyal szemben különös, karcsú faszobor állt. A szobrász követte az eleven törzs vonalait, kibontotta belőle a rostok között rejlő alakot, így lett belőle táncoló, vagy talán varázsdalt éneklő táltos.

- Ahogyan áz én komám, Pufi mondaná: jó hely ez á bűbájrá - zengte Firle, a franc tündér, miközben ide-oda hajlongott, mintha szél fújná. Kóchaját kacagva hátravetette, öklét a csípőjére támasztotta, s felnézett a barátjára. Püffencs az imént mászta meg a szobrot, s most annak két, ég felé nyújtott karja között, épp a feje tetején ült, kurta lábaival eltakarva a táltos arcát.

- Terveink vannak - jelentette ki az Igázóból szökött lidérc. - Persze nem veletek. Ti csupán a túszaink vagytok.

Boglárka ismét megborzongott, mert érezte a háta mögött mozduló tündérdémonok egyikét. A fekete köpönyeges fickók egész úton alig szóltak, de ezüstösen fénylő dárdáikkal sakkban tartották a foglyokat. A jó növények barátja, miközben áthajtottak a városon, többször megpróbálta rávenni Rúzspirost, hogy tárja ki ajtajait, s lökje az aszfaltra a tündérfajzatokat. A bűbájos autó azonban mintha megbetegedett volna. Tökéletesen úgy működött, mint egy hétköznapi gépjármű, és semmi jelét nem adta varázserejének.

- Várunk valamire? - kérdezett ismét Bogi. Mielőtt bárki felelhetett volna, a közelből éles madárrikoltás hangzott, amire álmos gólyakelepelés válaszolt. Az Állatkert lakói érezték, hogy hívatlan vendégek tartózkodnak a birodalmukban. Boglárka iszonyodva gondolt a főbejárat portásfülkéjének padlóján heverő két szerencsétlen éberre. Kiáltani sem volt idejük, mikor a szívgyötrő tündérek átdöftékőket a dárdáikkal.

- Szeretem ezt a helyet, Aritmia cimbi! - kiáltott hirtelen támadt lelkesedéssel Szíriza Dancs. - Nem messze innen található a bárka, aminek a felavatásán részt vettem.

- Bárka á szárazföldön? - röhincsélt Firle. - Ne bolondítsál már, tündércsávó!

- Pedig igaz! - erősködött a szívzúzó. - Az éberek építették, s bár valóban nincs alatta víz, mégis hajónak nevezik. Egészen pontosan: Noé bárkájának.

- Hogyan lehettél jelen az avatáson, mikor minden tündérösvény zárva volt? - Püffencs sarkával a táltosszobor orrát rugdalta.

- A Várlabirintusi Tündérhercegség akkoriban is nyitva tartott néhányat, igaz, csak ritkán használtukőket mondta Aritmia Orbánc titokzatos pofával, bár ezt senki nem láthatta a csuklya árnyékában. - Gondolom, Dancs cimbi is egy ilyen ösvényt használt. S akad néhány trükkünk, amivel elvegyülhetünk az éberek között.

A két tündérdémon vadul felröhögött. Hangjuk messze szállt az Állatkert csendes ösvényein, felriasztva a páviánokat, akik vad kiáltozással tiltakoztak.

- Hamarosan megvirrad - szimatolt a levegőbe Püffencs. - Legyetek résen, mert vendégeink érkeznek.

Tündefi Írnek és Boglárka egyszerre néztek körül. A táltosszobor előtt vezető úton csendesen parkolt Rúzspiros, rettenetes sérülésekkel a motorházán. Az Állatkert kovácsoltvas kapuja okozta mindet, mikor a tündérfajzatok parancsot adtak Boginak, hogy törje át. Az elefántot mintázó bejárat erős volt, csupán a harmadik próbálkozásra sikerült bedönteni, így alaposan szétzúzta Rúzspiros elejét. Az autó máskor ezt biztosan nem tűrte volna, most azonban egyetlen mordulással sem tiltakozott, mint akiből kiveszett minden bűbájos akarat.

- Kiket várunk? - próbálkozott újra Réti Boglárka, bár sejtette a választ.

- Á fiacskádat, asszonyság - vihorászott Firle hajlongva. - Fárkás ide jön, hogy megmentsen tégedet.

- S ha engedelmes lesz, sikerül is neki - folytatta Püffencs a szobor fejéről. - Mindenki megkapja, amit akar, és akkor nem lesz semmi grimbusz.

- Mi az, amit ti akartok? - a kiáltás a Nagy-tó felől érkezett. A tündérdémonok nyomban közelebb libbentek a foglyokhoz, azok hátának érintve dárdáikat. Firle idegesen kuncogott, de nem tágított a helyéről. Püffencs pedig magabiztosan ücsörgött tovább a táltosfán, csupán a láblógázást hagyta abba.

A bokrok és fák árnyékából Gergő lépett elő. Jobb kezében halvány szikrákat pattintott a bűbájostor, arcán feszült figyelem tükröződött. Mögötte Botlik Dénes csörtetett keresztül néhány lemetszett, elszáradt ágon, amit a kertészek hagytak hátra. Réti Boglárka legszívesebben a fiához és férjéhez rohant volna, de hátában érezte a tündérdárda kellemetlenül csiklandó hegyét. Tündefi Írnek szintén mozdulatlan maradt. Két keze a térdén, tekintete viszont a környező árnyakat kutatta.

- Itt á mi drága sámáncsávónk! - gurgulázta Firle. - Á terv tutkó működik.

- Terv? - szólt ismét Gergő, aki - úgy öt lépésre - megtorpant. Dénes követte a példáját, bár majd szétvetette az idegesség. Az okleveles cipőpucoló a kezét tördelte, végül mosolyt erőltetett az arcára, és esetlenül integetett Boginak.

- Szia drágám! Jól vagy?

- Természetesen mindenki remekül érzi magát - felelt a nő helyett Püffencs. - S mindjárt még jobban leszünk. Ne húzzuk az időt, hiszen az senkinek sincs ínyére. Szükségem van a segítségedre, sámánka, ahogyan neked a mamádra.

- Mit akarsz? - nézett a pocakos lidérc szemébe Gergő. Püffencs vigyorogva széttárta kurta lábait, hogy láthatóvá tegye a szobor arcát.

- Felismered az öregurat? - kérdezte. A sámánfinak hunyorognia kellett, hogy a gyér fényben lássa a szobor vonásait. Valahol már megcsodálta ezt a komor, bölcsességet és szomorúságot árasztó ábrázatot. Hirtelen Suhanó Botond, a totemrepülés-tanár fogatlan, rettenetes sasorral csúfított képe jelent meg előtte, amint éppen elméleti oktatást tart a Rejtezés Táltoskollégiuma tanoncainak. Mögötte, az osztályjurta nemezfalán festmény függött, ami Gyalán táltost ábrázolta. A szittya magyarokősrégen Gyökérszintre költözött varázstudója a mondák szerint arról volt híres, hogy bárminemű állatnak tudott parancsolni.

Gergő biztos volt benne, hogy a szobor alkotójának fogalma sem lehetett róla, kit mintáz meg. Ő egyszerűen engedelmeskedett a fa sugallta formáknak, vésője és kalapácsa láthatatlan bűbáj szerint mozdult. S hogy éppen az állatok urának alakjátőrizte a törzs, az nem lehetett véletlen, hiszen végül az Állatkertbe került.

- Ez itt Gyalán táltos szent sírfájának leszármazottja - szólalt meg Püffencs, aki elunta a csendet. - Azősi időkben dombtetőre temették a varázstudót, lábánál pedig elültettek egy fát. Az felcseperedett, magot szórt, szelek szárnyán, állatok bendőjében utaztatta gyermekeit. Évezredek teltek, s a sírfa egyik leszármazottja gyökeret vert, megnőtt, majd felkínálta magát a szobrásznak. Most pedig itt láthatod Gyalán táltos emlékezetét.

- Áz emlékezetét? - ismételte gyanakodva Gergő.

- Úgy bizony! - Püffencs nyögve, káromkodva lemászott a szoborról, s megállt a sámánfi előtt, bár így erősen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - A táltos szent fájaőrzi Gyalán bűbájos erejét. Te ki tudod csalogatni belőle, hogy azután átadd nekem.

- Mire volna az jó egy lidércnek? - kérdezte Gergő. Püffencs és haverja, Firle egyszerre fogtak gúnyos röhögésbe.

- Még ázt kérdi, mire jó állatoknak parancsolni? - fogta a hasát meggörbülve a franctündér. - Ostobácská sámánficská!

- Megmagyarázom - Püffencs elégedetten vakargatta földre domborodó pocakját. - Mi itt egy Állatkertben vagyunk. Az állatkertek egyik fontos jellemzője, hogy állatok lakják. Ez az állatkert ráadásul az éberek egyik népes fővárosában található. Most nagyon figyelj, mert jön a lényeg!

A lidérc úgy beszélt Gergőhöz, mintha a fiú gyenge-elméjű volna.

- Adva van egy remek fickó, aki magam vagyok. Te kiveszed a szoborból Gyalán táltos erejét, és átadod nekem, mikor a nap felkel. Én, a tökéletesség helyi képviselője, kiszabadítom az állatkert lakóit, és szerteküldöm őket az éberek városában. Néhány nap alatt átveszem a hatalmat, bebörtönzöm a révülőket, azután megnyitom a vár alatti labirintusban található tündérösvényeket. Hidd el, a Gyökérszint lidércei, démonai és a többi, fogvicsorgató rokonom értékelni fogja, amit értük teszek.

- Ahogy lököd, cimbi! - morogta a háttérből Szíriza Dancs.

- Jól nyomod a sódert, csúszópocak! - értett egyet Aritmia Orbánc is is. Püffencs csupán egyetlen, bár annál dühösebb pillantást vetett feléjük, majd ismét Gergőhöz fordult.

- A segítségedért cserébe a mamád, meg ez a féltündér vakarék szabadok lesznek. Elmehettek a városból, mielőtt kihirdetem a Vad Hajszát, hogy levadásszuk az ébereket, ahogyan azt a régi, daliás időkben Ódin, Wotan és Herne tündérkirályok tették.Ők voltak az utolsók, akik még értették az igazi mókát. Kísértetseregük élén átrobogtak a tájon, hogy minden útjukba kerülő éber lelkét elrabolják, és a Tündérbirodalom rabszolgáivá tegyék.

Medb királynő emlékére mondom, ismét felvirrad a tündérek régi dicsősége. Az Állatkert lakói az én szellemseregemmé válnak, és megtarthatjuk a Vad Hajszát.

- Elfeledkeztél Illangóőfelségéről! - figyelmeztette Gergő.

- Oh, dehogy! - kuncogott a lidérc. - A mi drága királynőnk először meghirdette a Vad Hajszát, méghozzá nagyon helyesen, majd visszavonta. Méghozzá a te tanácsodra, sámánficsúr.

A két tündérdémon gúnyosan ciccegett a nyelvével.

- Ez arra vall, hogy Illangó már nem a maga ura, inkább a Kilenc Jurta Szövetségének szolgája - folytatta a lidérc. - Epp ezért Budapest elfoglalása, és az éber lakosság leigázása után kihirdetem, hogy a Tündérhon trónusát új fenék érinti. Az én szépségesen kerek, bájosan dundi ülepem, bizony!

- Ertem - biccentett komolyan Gergő. - S mi van akkor, ha nem vagyok hajlandó, vagy esetleg képes kivonni a szoborból Gyalán táltos bűverejét?

- Cimborák! - intett töpörödött kezével Püffencs, mire a tündérdémonok élvezettel beljebb nyomták dárdáikat a foglyok testébe. Bogi és Írnek arca elsápadt, bár a varázsfegyverek még nem érték el a szívüket. A dermesztő hideg azonban szétáradt a tagjaikban, s a félelem verejtéke ült ki a homlokukra.

- Megértettem - szólt a sámánfi gyorsan. - Akkor hát nincs más választásom...

- Nincs bizony! - vihogott Püffencs.

- Mint harcolni - fejezte be a mondatot Gergő.

A szökött fegyenc egyáltalán nem erre számított, mégis hihetetlen gyorsasággal szökkent félre a sámánfi bűbájostorából felé röppenő átok elől. A csata oly hirtelen tört ki, s zajlott le, hogy az Állatkert lakói csak akkor kezdtek vad rikácsolásba, bömbölésbe, rikoltozásba, mikor az egész már véget is ért.

Szíriza Dancs felemelte a dárdáját, hogy Gergő felé dobja. Az ezüstfehér varázsfegyver halovány sziporkát húzva átszelte a levegőt, és keresztül döfte a sámánfi jobb vállát. A fiú szívétől ugyan messze volt a mágikus fémhegy, ő mégis elejtette bűbájostorát, és fájdalomtól bénultan rogyott össze.

Aritmia Orbánc fontosabbnak tartotta, hogy a rá bízott fogollyal végezzen. Teljes súlyával nekidőlt a dárda nyelének, de Írnek éppen erre számított. Oldalra fordult, kitérve a szúrás elől, s már éppen szembe akart kerülni a tündérdémonnal, mikor meghallotta Boglárka sikolyát. Tovább hengeredett hát, éppen a talpára érkezve, majd a növények tudója felé nézett, így nem vette észre, hogy Firle a háta mögé került. A karcsú franctündér megnyúlt, s mintha kötelék volna, körbekerítette Irneket, aki tehetetlenül zuhant a szobor tövébe.

Boglárka a harc kirobbanásának pillanatában előre vetette magát, hogy lefoghassa Püffencset. Úgy vélte, ha a tündérfajzatok vezére fogságba kerül, a többiek úgyis elmenekülnek. Sikerült elkapnia a fürge lidérc kabátját, ami azonban valamelyik éber kuka mélyén érlelődhetett korábban, így hangos reccsenéssel elszakadt. Az asszony érezte, hogy ujjai között csupán egy üres, hasznavehetetlen rongydarab fityeg. Fel akart pattanni, hogy újabb támadást indítson, de ekkor Püffencs a csuklójára lépett.

A tündérfajzatok ellen immár egyedül Botlik Dénes állta a sarat. Szíriza Dancs köpönyege alól egyszerre két dárdát vont elő, miközben csuklyája hátra csúszott, és felfedte elégedett, hájhurkáktól dús ábrázatát. Az okleveles cipőpucoló szinte megdermedt a rémülettől. Látta, hogy Gergő fájdalomtól görnyedve hever a fűben, s Irneket, aki hiába próbálta lerázni magáról Firle ölelő testét. Dénes nem tudott másra gondolni, csak a menekülésre, hiszen a harc itt és most értelmetlen.

Azután tekintete Boglárka könnyben úszó szemére tévedt. A felesége is a földön hevert, s Püffencs, az az undorító kis lidércféreg látható élvezettel taposta a csuklóját.

Botlik Dénes előre lendült. Az első dárdát kikerülte, a második azonban átfúrta a combját. Az okleveles cipőpucoló megroggyant, de tovább lépett, s öklével iszonyatos erejű csapást mért a meglepett Püffencs képébe. A lidérc halk nyögéssel dőlt hanyatt, és tátott szájjal bámulta a halványodó csillagokat. Dénes most a tündérdémonok felé fordult, s bár a combjából dermesztő hideg áradt szerte, ismét támadásba lendült.

Tudta, hogy nincs semmi esélye. Akaratát mégis megacélozta a harag, s már el is képzelte, amint a tündérdémon összerogy az ütései alatt.

S ekkor Szíriza Danes valóban összerogyott, mint akit letaglóztak. Sőt, Firle sikolya is messze szállt az Állatkertben. A franctündér eleresztette Irneket, azután rögvest szikrázó testtel omlott a gyepre. Hasonló módon zuhant a betonútra Aritmia Orbánc, bárő még futott néhány lépést.

Botlik Dénes megtorpant. A varázsdárda bűvereje már-már elérte a mellkasát, ső tudta jól, hogy mindjárt kicsusszan lába alól a talaj. Ködös tekintettel nézett körbe, arcán büszke mosoly terült szét. Egészen bizonyos volt benne, hogy puszta akaratával győzte le az ellenséget.

Ezután elájult, így már nem láthatta azt a négy tanonclányt, akik füstölgő bűbájostorukat rázogatva léptek elő a fák árnyékából.

- Bocsi a késésért, de Paripának muszáj volt megcsodálnia az alvó emukat - mondta a bagoly jelét a nyakában viselő lány. - Azért mindenki jól van, ugye?

*

Abban a szempillantásban, mikor a fekete és fehér bika először egymásnak rontott, úgy tűnt, hogy az égbolt irtózatos reccsenéssel kettészakadt. Zsófi és Cseperke a padok között vezető lépcsőn kaptattak felfelé, s bár néhány révülő csodálkozó pillantást vetett rájuk, a lányok tudták, hogy senki nem fogja megállítaniőket. Sokkal fontosabb, és főleg látványosabb volt a táltosok összecsapása, semhogy velük foglalkozzanak.

Farkas Húga a fülrepesztő dörrenéstől elveszítette egyensúlyát. Cseperke szerencsére a közelében volt, így elkaphattaőt. Mindketten visszanéztek a küzdőtérre. A két bika sarat verve, vizet kavarva lökte, taszajtotta egymást. Busa homlokuk között szikrák, villámok pattantak. Majd hirtelen mindkét táltos felágaskodott, mellső patáikkal rúgva a másikat. Mikor ismét a földre döndültek, súlyuk megremegtette a talajt, az égből pedig cikkanó tűzcsapás szúrt a Gyémánt Jurta csúcsába, éppen csak elkerülve a Sárkányt.

S ekkor Farkas Húga érezte, hogy valami megváltozott. Az Idő kifordult sarkából, fájdalmasan ropogtatva a Világfát és...

...már semmi nem olyan, mint a korábbi pillanatokban.

- Érzed te is? - kérdi Cseperkét. A wicca boszorkány áll a szakadó esőben, fejét kissé hátraveti, végül bólint.

- Megállt az Idő - mondja.

Ismét a viadal színterét nézik, ahol a két bika elhátrál egymástól, hogy lendületet vegyen az újabb összecsapásra. A révülők közül láthatóan senki nem veszi észre, hogy bár az események továbbra is egymást követik, azok mégis mind ugyanabban a pillanatban történnek. A lányok nem tudják, mi értelme ennek. Talán a Világfa többi része így várja a sorsát.

- Szerinted a Valóságban most mindenki megdermedt? - kérdi homlokát ráncolva Cseperke.

- Nem hiszem - rázza a fejét Zsófi. - Inkább arról lehet szó, hogy a Világmindenség fölöttőrködő Égi Atyácska izgalmában visszatartja a lélegzetét.

A wicca boszorkánynak tetszik ez a fura gondolat, bár továbbra sem ért belőle egyetlen szót sem.

- Akkor most sietnünk kell, vagy sem? - vonja fel mindkét vállát. Habár esze ágában sincs viccelődni, a kérdés valahogy mégis nevetséges. Zsófi tenyerével takarja a szemét, hogy kevésbé zavarja az apró szemű, szurkáló eső, s máris megpillantja, amit keres.

- Jobb, ha sietünk - mondja. - Settenke már a díszpáholy padlóján függeszkedik.

Az őrdenevér valóban a nyugati varázslóküldöttséget vezető, vörös hajú fickó cipői közelében kapaszkodik a fába, hogy figyelmeztesseőket, ha veszély fenyeget. A lányok tovább araszolnak a lépcsőkön, s igyekeznek elkerülni a kíváncsi, vagy éppen rosszalló tekinteteket. Számos révülőnek nem fér a fejébe, hogy fordíthat hátat ez a két csitri a a Világfa következő kilenc évének sorsát eldöntő küzdelemnek.

Mielőtt bebújnának a díszpáholy alá, ahol a titkos jurta lapul, Zsófi megragadja Cseperke karját, és közel húzza magához a lányt.

- Egész biztosan jól láttad? - súgja. A wicca boszorkány csodálkozva néz rá, majd bólint.

- Az asztalon van - szól dacosan. - Mikor Böffeg sámán szétdobáltatta a kéregtekercseket, volt alkalmam elolvasni a fejlécet.

- Rendben - sóhajt Zsófi. - Settenke azt mondja, a jurta üres. Jobb, ha egyedül megyek érte.

- Miért? - értetlenkedik Cseperke.

- Mert én révülő vagyok, te pedig éber. Ha elkapnak, téged inkább megbüntetnek, amiért belopóztál a viadalszervezők jurtájába, mint engem.

A wicca boszorkány vitatkozna, de a legközelebbi padról egy vadász hátra fordul, és rájuk ripakodik.

- Révüljetek innen, ha már a saját népetek jövője sem érdekel benneteket! - a dühös varázstudó szerencsére nem veszteget rájuk több időt, mivel a síkon ismét egymásnak ront a két bika. Patáik dübörgése elnyomja az égi háború zaját, fujtatásuk túlharsogja a szélvihart.

Cseperke lekuporodik a padok mellé, s int Zsófinak, hogy induljon. Az Arnyjurta tanonca eltűnik a díszpáholy alatt, ahol áthatolhatatlan sötétség fogadja. De legalább az eső nem ömlik a nyakába úgy, mint a nézőknek. A viadalszervezők jurtáját valóban nemőrzi senki, ebben Settenkének igaza volt. Zsófi mégis óvatosan emeli fel a nemezlapot, hogy mögé bújjon. Amint odabenn van, s helyére ereszti a bejárat sarkát, szinte rémítő csend veszi körbe. Pedig csupán arról van szó, hogy a kinti párviadal és viharőrült hangzavara itt valamivel tompábban morajlik.

Négy bűbájos fáklya lobog a tartóoszlopokra erősített vaskarokban. Éppen elegendő fényt adnak ahhoz, hogy az ember ne essen hasra a szerteszét hagyott ülőpárnákban, Szemes és a Világfa képével díszített útiládákban. Zsófi egyenesen az asztalhoz siet, amin magas halomban állnak a kéregtekercsek, öreg fóliánsok.

Tudja, mit keres, a keze mégis nyugtalanul rebben közöttük, s van, amelyiket véletlenül elszakítja. Az egyik fáklya felsercen, hangjától Zsófi majdnem sikoltani kezd. '

- Rosszak az idegeim - állapítja meg, s észre sem veszi, hogy hangosan beszél.

Percek telnének el - ha nem toporogna egyhelyben az Idő -, mire megtalálja a keresett holmit. Első pillantásra közönséges kéregtekercs, így Zsófi már legalább kétszer félredobta. Most azonban tekintete megakad a vaskos zsinóron csüngő, vörös viaszpecséten.

- Megvagy! - mondja, majd vigyázva kisimítja a nyírfa kérgére írt szöveget. Azősi rovásjelek szép rendben követik egymást, s bár kissé ósdi a szöveg stílusa, azért Zsófi mégis minden szót ért. Hangosan olvas, hiszen odakinn tombol a harc, így a saját szavát is alig hallja: „Tátossegédnek elhívása" szól a cím. A lány szeme gyorsan fut a sorokon.

- „Lássa, ki rovást ismer. Bikák vére ontassék mezőkön, égben és hegyeknek vőlgyzugolyában, mikoron a kilenc esztendők betelnek. Tátosnak sora a harc, de egyedül azt hordoznia nem szükségeltetik, ha akad mezőkön, égben vagy hegyeknek völgyzugolyában olyik vakmerő révülőtanonc, kinek birtoka eme papíros, pöcsétnek súlyával húzva, s áztat felmutatván kiáltja: Segédnek lépek melléd, bikatátos, légy akár te fehérben, vagy feketében. És ha vőn ily vakmerő, hát ragadja szorosan kezébe ustorának fáját, oszt ütve üsse a mesterének ellenfelét, míg csak dúl a harc ama bikák között, így legyen, mert így szála Egi Atyácska rendeletje minden korokban, időkben és terekben."

Zsófi tekintete a kéregtekercs aljára ér, s immár tudja, hogy kezében van, amit régóta keresett. Az ősi okirat, amiről korábban is hallott már, de nem merte hinni, hogy létezik, most a tulajdonába került. Írnek tehát igazat beszélt, és pontosan írta le az egyetlen módot, amivel Kende segítségére siethet. Elég lesz, ha...

- Megtaláltad hát - a jurta árnyékba boruló hátsó fertályából most terebélyes alak lép elő. Zsófi magához szorítja a tekercset, s rémülten hátrál a kijárat felé. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is így fog félni Hódfarok nénétől, most mégis rettegés dobol a szívében. A vajákos asszony arca azonban végtelenül szelíd, bár mosolytalan, mikor ismét megszólal.

- Nem beszéltünk róla, Farkas Húga, te mégis rájöttél, miként válhatsz Kende csatájának részesévé. Utoljára kérlek, ne használd fel a tekercset.

- Kér? - csodálkozik Zsófi.

- Meg nem parancsolhatom, mivel már a kezedben tartod - felel Hódfarok néne. - Kiléphetsz vele azon az ajtón. A védőbűbáj is át fog engedni a palánkon, s te bejelentheted, hogy Kende segédje kívánsz lenni a harcban.

- Ezt fogom tenni - bólint határozottan a lány.

- Akkor szabadlelked hamarosan a Gyökérszintre költözik - szól Hódfarok néne, és Zsófi érzi, hogyőszintén beszél. - A fekete táltos elpusztít téged, mielőtt megsuhinthatnád a bűbájostorodat.

Farkas Húga biccent, de már nincs több mondandója. Tekintetével megsimítja a vajákos asszony kedves arcát, majd sarkon fordul és kilép a szakadó esőbe.

*

Írnek már beült az autóba, mikor Gergő Gyalán táltos szobra elé lépett. Boglárka és Dénes egymást átölelve állt Rúzspiros mellett. Kissé hátrébb a négy tanonclány türelmesen, udvariasan várakozott. Ok kísérik haza a házaspárt a Csipetke utcába, hogy vigyázzanak rájuk. Az ellenség ugyan most nagyon szorult helyzetbe került, amit az autó olykor meg-megmozduló csomagtartója jelzett - némi halk dörömböléssel és átkozódással kísérve -, de az óvatosság sosem árt.

Gergő lehajtotta fejét a szobor előtt, majd bal tenyerét a barázdákkal telerótt fára tapasztotta. Erezte az eleven anyag melegét, s a mélyéről áradó lüktetést: az egykor élt táltos bűvös hatalmának igézetét.

- Szólok hozzád az idők távolából, Gyalán! - suttogta Gergő. - Kérlek, add erődet, valaha dobogó szíved hevével átitatva, hogy képes legyek a zárt tereken átrévülni.

A szobor bensejéből alig hallható roppanás tört fel. Gergő mélyet sóhajtott, s elvette tenyerét a fáról. Erezte, hogy amit kért, megkapta. Azősök Jurtájában lakozó Gyalán táltos annyi bűverőt küldött neki a Gyökérszintről, ami elegendő lesz egyetlen révülésre. Az úticélt azonban neki kell megválasztania, s bár szíve szerint egyenesen a Gyémánt Jurtához igyekezne, elég rápillantania Rúzspiros összetört motorházára, hogy az esze másként döntsön. Ilyen állapotban semmit nem érne Kende Göncöl szekerével.

- Én vezetek - mondta Gergő, amint a kocsihoz lépett.

- Nem tudod mozgatni a jobb karodat! - figyelmeztette Írnek, aki az anyósülésen foglalt helyet. Hátul, a kalaptartón maroknyi, fénylő gömb lebegett. Tanarilla a Valóságban csupán jelen lenni tudott, esetleg tündérlövésekkel támogathatta a társát, de ezen ldvül igen csendes volt. Most a színét változtatta, ezzel jelezte, hogy osztozik Írnek aggodalmában.

- Fél kézzel is képes vagyok kormányozni - felelt komoran Gergő, s kinyitotta a sofőrülés ajtaját. Mielőtt azonban beszállt volna az autóba, búcsúpillantást küldött Bogi és Dénes felé.

S elekor valami megváltozott. Mintha a világmindenség bensejében megroppant volna valami fontos, de láthatatlan. Az Állatkertre rettenetes csönd ereszkedett, a fák lombja megdermedt a szélben, a felkelő nap sugarai ráfagytak mindarra, amit addig melegen simogattak. Az imént még mindannyian hallhatták az egyre közeledő rendőrautók szirénáit, most azonban némaság, mozdulatlanság telepedett a Valóságra.

A következő szemvillanásban újra normálisnak tűnik minden, de a sámánfi már tudja, hogy ez csupán képzelgés. Beül az autóba, az ajtó dörrenve csukódik.

- Érezted? - kérdi Írnek, de nem néz Gergőre.

- Megtorpant az Idő - felel a sámánfi. - Elkezdődött a táltosviadal, sietnünk kell.

- Sietnünk? - csodálkozik a tündefi. - Az Idő áll. Ez nem azt jelenti, hogy sehonnan sem késhetünk el?

- Sajnos nem - Gergő elfordítja az indítókulcsot, mire Rúzspiros motorja engedelmesen felmordul, de hiányzik belőle az a titkos, eleven zümmögés, ami a bűvös járgányokat jellemzi. - Az Idő ugyan megállt, de ez csak annyit jelent, hogy utólag majd azt érezzük: minden egyetlen pillanat alatt történt.

- S egyetlen pillanatba számtalan dolog belefér - bólint Írnek. - Akkor valóban jobb lesz, ha sietünk.

Rúzspiros kerekei alatt hangosan ropognak a kavicsok, amint elhajtanak a Sziklakert, majd a Bagolyvár előtt. A sebességük egyre nő, a csomagtartóból rémült dörömbölés, dühös ordítozás szűrődik be az utastérbe. Gergő elengedi a kormányt, átnyúl maga előtt, és sebességet vált. Ha Rúzspiros még a régi önmaga volna, erre nem lenne szükség, de így kénytelen az éber módszereket alkalmazni. Legalábbis részben. A tigrisek, majd a flamingók meglepve bámulják a korai látogatókat, akik autóval suhannak keresztül birodalmukon. Rúzspiros csikorgó gumikkal veszi be a nagyívű kanyart, Gergő a szeme sarkából látja az elefántok imbolygó, szürke testét.

A Nagy-sziklával szembefordulva ugyan lelassulnak kissé, de azután a sámánfi padlóig nyomja a gázpedált. Írnek már bánja, hogy nem kapcsolta be a biztonsági övet. Rúzspiros bömbölő motorral ront neki egyenesen a hatalmas, fehér sziklaoromnak.

A sámánfi varázsdala betölti az utasteret. Az ablakokon túl hirtelen elmosódnak a színek és formák. A kerekek alól eltűnik a talaj...

...s a kocsi, utasaival együtt átrobog a Gyalán táltos akaratából megnyíló Ébredés Ajtaján.

- Kívánom, hogy képes legyél tapsolni a füleiddel, te idétlen, szédült, eszement... - sikítja kétségbeesett haragjában Tanarilla. Írnek és Farkas egyszerre fordul hátra. A tündérlány továbbra is a kalaptartón ül, de már valós alakját öltötte magára. Égszínkék szemében olyan haragos szikrák pattognak, hogy attól lehet tartani, lángra lobbantják az üléshuzatot.

- Valami baj történt? - kérdi Farkas mosolyogva. - Talán megrémít a révülés?

- Ez neked révülés? - sipítja Tanarilla. - Autóval rohansz neki egy sziklának, miközben nótázol, mint valami hókon nyomott pacsirta. S még van képed révülést emlegetni?

- Bocs, de mást nem tehettem - Farkas visszafordul a kormányhoz, még éppen idejében ahhoz, hogy kikerülje A Világfa egyik levélbirodalmát, amin történetesen a titokzatos manth nép lakik. - Rúzspiros nincs formában, szerelőhöz kell vinnem.

- Tehát újra Göncöl táltost látogatjuk meg? - kérdi a tündérlány, valamelyest lehiggadva. - Hogyan találsz rá az Aranyerdő világára ebben a felfoghatatlan dzsungelben?

Tanarilla kérdése tökéletesen helyén való. A kecsesen röppenő autó ablakain túl a Tetejetlen Fa lombja látható: kusza méregzöldje szemkápráztatóan dús. A milliárdnyi levél mind egy-egy világ, de ez csupán akkor válik nyilvánvalóvá, ha valaki megközelíti. Messziről olyan a Lombszint, mintha felfoghatatlan méretű fakoronában röpködnének.

- Most már tudom, hogyan látják a világot a méhek és a legyek - szól Írnek, akinek nagyon tetszik az utazásnak ez a formája. - A kertben álló egyetlen tölgy számukra maga a mindenség. Soha meg nem ismerhetik egészen, hisz túl kicsik és rövid életűek hozzá.

- Pontosan erről beszélek én is! - Tanarilla elszökken a kalaptartóról és máris Farkas fejtámláján ücsörög. Toportyán, aki a révülés kezdetekor a hátsó ülésen jelent meg, most elégedetten nyújtózik, s halkan morog.

- Az Aranyerdő világa bárhol lehet ebben a kavarodásban - mutat körbe a méregzöld Lombszint szédítő látványán a tündérlány.

- Ebben nincs igazad - mondja Farkas, miközben finom kormánymozdulatokkal átsuhan két levélbirodalom között. A rés alig nagyobb, mint maga Rúzspiros, így Írnek megcsodálhatja a földrésszé vastagodó levelet, aminek hátán egy Angel nevű, lélekkel átkozott vámpír éli küzdelmes mindennapjait.

- Az Aranyerdő nem lehet bárhol, hiszen épp ott van, ahol a helye - folytatja iménti gondolatát Farkas.

- Ne süketelj itt nekem, sámánka! - Tanarilla tenyerével fejbe csapja a fiút, aki ezt simogatásnak érzi. Különben hogy van a karod?

Farkas megpróbálja mozdítani jobb kezét, de a dermesztő hideg ismét százezernyi hangyaként bizsereg a vállában.

- Göncöl talán tud adni rá valamit - mondja végül. - Hamarosan megérkezünk, hát jobb, ha kapaszkodtok.

Írnek elszakítja ámuló tekintetét a köröttük suhanó levélvilágoktól, és sietve bekapcsolja az övét. Tanarilla azonban nem veszi komolyan a figyelmeztetést, mivel elegendőnek érzi, ha a fiú hajába kapaszkodik.

- Ott is van! - bök előre az állával Farkas. Három göcsörtös gally találkozásánál valami sárga és fényes csillan. Sebesen közelednek felé, így az Aranyerdő világa oly gyorsan növekedik, mintha most fújná fel néhány bő tüdejű óriás.

A landolás simábban megy, mint várták. Farkas ügyesen játszik a pedálokkal, hamar rábukkan az égi szekerek által kikoptatott leszállópályára. Aranyport kavarva érkeznek a talajra, elsuhannak a kocsiszínek előtt, majd lefékeznek Göncöl házának kerítésénél.

Az öreg táltos már várja őket. Botra támaszkodó, görnyedt alakja egyszerre árulkodik fáradtságról és izgatottságról. Amint Rúzspiros megáll, Farkas nyomban nyitja az ajtót, s kiszáll, hogy üdvözölje Göncölt. A táltos azonban nem törődik az utasokkal. Lassan az autóhoz lép, ráncos tenyerét a roncsolt motorházra simítja. A kocsi megrázkódik, motorja lefullad.

- Lesz vele dolog elég - mondja rekedten Göncöl. - Szegény barátom, sokat változtál, mióta nem láttuk egymást.

Tanarilla, Toportyán és Írnek sorra kiszállnak Rúzspirosból. A csomagtartó teteje most újra rázkódni kezd. Bentről ordítozás, könyörgés, káromkodás hallatszik.

- Akadnak még utasok? - fordul csodálkozva Göncöl Farkas felé.

- Csupán addig, míg meg nem idézünk egy bűbájketrecet, ahova átköltöztethetjükőket - felel a sámánfi, s már lendíti is ostorát. A varázslat hatására a kerítés mellett kéken derengő vasrudakból emelt börtön jelenik meg. Ekkor Göncöl átmegy a csomagtartóhoz, tenyerét most arra fekteti rá, s az átpattintó-bűbáj erős, különleges igéjét mormolja.

Püffencs, Firle és a két tündérdémon rémülten sikoltozva jelennek meg a bűbájketrecben. A szűk helyről kikerülve ösztönösen szerteszaladnának, de a vasrudak bűvös ereje szikrát hányva visszavetiőket.

- Ezért még megfizetsz te átokverte sámánfattyú! - süvölti apró öklét rázva a pocakvontató lidérc.

- Ahogyan á Pufi komám mondja: fizetgetődni fogsz amint ánnák áz ideje... - rikácsolná a franctündér, de akkora pofont kap Püffencstől, hogy hajlongó teste a ketrec rúdjairól pattan vissza. - Ná, mostan meg mi ván már?

- Soha! Értetted, te kákabélű tündércsótány? Soha többé ne csavargasd ki a nevem, különben csomót kötök rád, és önmagáddal verlek el!

A két tündérdémon eközben komoran áll a háttérben. Köpenyüket kavargatja a szél, csuklyájuk mélyen a szemükbe húzva.

A csend, ami körülveszi ólét, szinte már ijesztő. Farkas elővigyázatosan felemeli bűbájostorát, de Aritmia és Szíriza nem mozdulnak. Sőt, mikor Püffencs és Firle is elhallgat végre, a tündérdémonok leülnek börtönük padlójára, hogy türelmesen várják, miként alakul a sorsuk. A sámánfi ekkor Göncölhöz lép és halkan megszólítja.

- A Gyémánt Jurtához kell vinnem Rúzspirost. Képes rá? - Nem! - felel nagyon is határozottan a táltos. Amilyen állapotban most van, semmiképp.

- Muszáj! - erősködik Farkas. - Kendének szüksége van a kocsira.

- Tévedsz, fiam - rázza lassan fejét a vénember. - Kendének nem az autóra van szüksége, hanem a Göncöl szekerére.

Mielőtt a sámánfi bármit mondhatna erre, a táltos int, hogy álljon a társai mellé, majd mindkét karját a sárgán ragyogó égboltfelé tartja. A torkából zengő dal gyorsan kap erőre, beburkolja a meggypiros autót, ami ismét rázkódni kezd.

Csupán néhány percig tart, Farkas később mégis úgy emlékezik rá, mintha egy egész világ teremtését nézte volna végig. Rúzspiros fémesen ropogva, dübörögve, pendülve nőni, változni kezd. Kerekeiről lehullik a gumi, hogy eleven fa kocsikeréknek adja át a helyét. Motorháza színét veszíti és deszkázattá alakul, ahogyan a váz többi része is. Az ülések összefolynak, magasan trónoló bakká tömörülnek, s az alkatrészek oldalfává, lőccsé, fenékdeszkává változnak.

Mire Göncöl befejezi varázsénekét, Farkas előtt áll a táltos első, legcsodálatosabb szekere. A háttérből izgatott patadobogás hallatszik; a táltosökrök mind a karám széléhez gyülekeznek, mintha azt mutatnák, hogy elsők akarnak lenni a hámba fogottak között. A szekér rúdja azonban meghasadt, s eresztékei recsegtek, ropogtak.

- Javítani kell - szól Göncöl, megérintve a sérült részeket. Azután szelíden lök egyet a szekéren, ami engedelmesen gurulni kezd a tizenöt esztendeje üresen álló kocsiszín felé, s a táltossal együtt eltűnik annak félhomályos belsejében.

Farkas érti, hogy most türelemre van szükség. Leül a ház kerítésének tövébe, mellé telepedik Toportyán is. A fiú átöleli a szürkebundás nyakát, majd tenyerével megpaskolja maga mellett a pázsitot, és felmosolyog a tétovázó Irnekre és Tanarillára.

- Tegyétek le magatokat - mondja. - Hosszú út áll még előttünk és...

Hirtelen megrázkódik az Aranyerdő világa. Ezt egyedül a tündérlány nem érzi, mivelő a levegőben lebeg. Írnek azonban megtántorodik, kénytelen a kerítésbe kapaszkodni. Toportyán torkából halk nyüszítés tör elő, Göncöl kutyái vad ugatásba fognak, Farkas pedig az eget kémleli.

A rengés elhal, de a félelem, amit megidézett, ott marad. Habár senki nem mondja, mindannyian tudják: ezt a rázkódást az egész Világfán érezni lehetett.

A két bika ismét összecsapott.

*

A révülők sokszázezres tömegén moraj hullámzik végig. Cseperke látja, amint a két bika földet túrva, párát fujtatva lassan oldalra lépked. A másik gyenge pontját keresve köröznek. Az égen gomolygó viharfelhőkből villámok csapkodják a síkot, amin már nem lehet ép fűszálat találni. A táltosok patái sártengerré dagasztották a Gyémánt Jurta egykor gyönyörű pázsitját. A gödrökbe víz gyűl, máshol pedig dombok emelkednek a talajból.

A wicca boszorkány karját megragadja valaki. Cseperke ösztönösen csap hátra, de szerencsére Farkas Húga számított erre, s félrehajol.

- Én vagyok! - kiabálja túl a vihar süvöltését. A boszorkány megpillantja a vörös viaszpecsétes kéregtekercset a tanonclány kezében. Settenke apró karmai elengedik a díszpáholy padlógerendáját. Azőrdenevér zuhanórepülésben közelíti meg a gazdáját, akinek hamarosan szüksége lesz rá.

Farkas Húga csupán a szemével int a síkság irányába. Cseperke felugrik, s mintha ő volna barátnője előhírnöke, büszke tartással vonul lefelé a lépcsőkön. Vigyáz, nehogy megbotoljon, hiszen a fokok az esőtől síkosak, ráadásul egyre több tekintet fordul feléjük. A bikák továbbra is körbe-körbe forognak, lehajtott fejük néha megbillen, homlokuk csapzott, szőre barna szemükbe lóg. A díszpáholy alatti jurtából előlép Hódfarok néne, de nem veheti észre senki, mivel az árnyékban marad. Két karját összefonja a mellén, máskor pufók arca most valahogy beesett és ijesztően sápadt. Nézi a két távolodó lányt, s magában búcsúzik az egyiküktől.

Farkas Húga ezernyi szempár égető sugarát érzi a hátában. Tisztában van vele, hogy olyasmire készül, ami megrázza az egész révülő világot. Szinte olvasni képes a boszorkányok, vajákosok, dobolok, meg a többiek gondolataiban. „Azt hiszik, csupán a helyemre igyekszem" - morfondíroz magában egyre növekvő bátorsággal. „Még a Jurták első varázstudói is azzal álltatják magukat, hogy bizonyára rosszul lettem, azért tűntem el percekkel korábban. A feszültségük egyre dagad, ahogy a padomhoz közeledek. Most! Igen, most kellett volna befordulnom, ha valóban le akarnék ülni."

Több merengésre nem jut idő. Amint Farkas Húga a kezét nyújtja, hogy megtámaszkodjon a palánkban, a két bika irtózatos bömböléssel egymásnak ront. Cseperke megkövülten nézi, amint a fehér és fekete szörnyeteg patái göröngyöt hányva tépik a földet. Reng a talaj, de ez csupán előhírnöke annak, ami mindjárt bekövetkezik.

A bikák homlokcsontja összecsattan, szarvuk szikrákat csihol, amikből villámok lobbannak. Az ütközésbe beleremeg a Tetejetlen Fa minden világa. Cseperke elfelejtett kapaszkodni, így most hanyatt esik, egyenesen az első sor nézői közé. Két karvaly orrú, ráncos képű, fogatlan vénség kapja el, s rikácsol rá kedvesen:

- Mit művel, kis kollegina? - így az egyik.

- Kinek rossz ráncot vet a szoknyája, annak cirokseprű töri majd az ülepit! - szól a másik.

Farkas Húga elmosolyodik. A két banya rendíthetetlen vidámsága erővel ajándékozza meg. Az imént már-már félt. Az is felderengett benne, hogy mégsem használja a tekercset. A nénék azonban akkor nevettek a legharsányabban, mikor a Világfa belerázkódott a táltosok csatájába. A tanonclány hirtelen megérti, hogy a rossz dolgok sem tartanak tovább egyetlen pillanatnál. Akkor hát miért kellene bármitől is tartania?

Még ha az a rossz maga a halál is?

Farkas Húga látja, amint Cseperkét talpra állítják, s azt is, hogy a két bika elhátrál egymástól. A szélvihar friss vér sűrű illatát hozza magával, de nem lehet látni, melyik táltos sérült meg. Mindkét szarv vöröslik, mind a nyolc pata piros sarat tapos.

Arra viszont mindenki felfigyel, anikor a nézőteret a síkságtól elválasztó bűverő kupolája sisteregni kezd. Farkas Húga átlendül a magas palánkon, s hátra sem nézve, egyenesen a táltosok felé veszi az irányt. A díszpáholyban ülő révülők mind felállnak, a nézőtérről sokan kiabálják.

- Állítsák meg!

- Az a kislány veszélyben van!

- Szemes, fordulj el, Holdanyácska takard be tekinteted! A dühösködők és siránkozók egyszerre hallgatnak el, mikor a két bika is megérzi, hogy már nincsenek egyedül. Nem fordulnak azonnal a lány felé. Előbb hátrálnak néhány lépést, míg biztonságosnak nem ítélik a távolságot, így bármelyikük akarná is kihasználni, hogy a másik félrenéz, még lesz idejük védekezni.

Farkas Húga úgy húsz lépésre közelíti meg a bikákat. Egyre nehezebb járás, mivel a sík közepén a paták itt-ott már méteres gödröket vájtak a sáros talajba. A föld mélyéről gázok bugyognak, a levegőt viszont az eső sem képes megtisztítani a vér édeskés illatától.

Aztán Zsófi megáll, és hirtelen rádöbben, hogy fogalma sincs, mit kellene mondania. A két irtózatos méretű bika szuszogva nézi. A fehér szemében szomorúság, a fekete pillantásában fékezhetetlen ölni vágyás villan. A tanonclány hallja, hogy Settenke valahol messze, a feje fölött cikkan ide-oda, és halk füttyögésével figyelmeztetni akarja valamire, de nem érti a szavát.

A következő pillanatban hideg érintés ül meg Zsófi vállán. Oda pillant, s egy áttetszőn derengő, ráncos kezet lát a vállán. A régvolt ujjak nyomban el is engedik, hiszen azősök tisztában vannak vele, milyen kellemetlen az eleveneknek, mikor kísértet nyúl meleg testükhöz. Ami most fontos, az egyébként is inkább a szó.

- Tartsd magasba, hogy mindenki lássa - súgja Kampó táltos szelleme lágyan, rekedten, barátságosan. - Ennyi elég.

Farkas Húga két kezébe fogja a „Tátossegédnek elhívását", s úgy emeli a feje fölé, hogy messziről is látszódjon a bíborszín viaszpecsét. A révülők tömege ismét felmorajlik, de most nem követi hangjukat égből szökő mennydörgés. Kampó könnyű testét ellibbend a szél, a két bika pedig csökkenni, zsugorodni, húzódzkodni kezd, míg végül ismét két ember áll lihegve a sármezőn.

A díszpáholyban Böffeg sámán lökdös félre mindenkit, hogy a korláthoz állva megzengesse érces hangját.

XIV. Viadal égen és földön

- Figyelmezzetek szavamra! - Böffeg sámán bűverőtől zúgó hangja most jobban megrázza a nézőket, mint a vihar, vagy akár a bikák összecsapása. Az Álomfclügyelet vezetője igyekszik titkolni, hogy éppen úgy elbizonytalanodott, mint mindenki más a Gyémánt Jurta világán. - Az a lány, akit a küzdőtéren láttok, Farkas Húga.

Sokan vannak a révülők között, akik ugyan hallottak már Farkasról, s persze a „testvéréről" is, de még soha nem látták egyiküket sem. A kíváncsi pillantások perzselő kereszttüzében Zsófi nagyon rosszul érzi magát. Ráadásul megszületik lelkében gondolat, ami eddig soha nem jelentkezett, bár már számtalanszor szólították révülő nevén. „Miért vagyok én Farkas Húga? Mintha Gergőnek csupán a követője, vagy valamiféle tartalék játékos volnék!"

- Ez a lány a „Tátossegéd elhívását" tartja a kezében - beszél tovább Böffeg sámán. - Tudjátok, ez mit jelent. E varázstekercs birtokosa jogosult arra, hogy jelentkezzen bármelyik táltos mellé, s a harcban támogassaőt.

- Ezőrültség! - visít egy háborgó afrikai varázslónő. Fel is ugrik a helyéről, színes selyemruhája messze villan a komor ég alatt. - Vegyétek el tőle azt a tekercset, hiszen megöli magát!

- Üljön össze a Hetek Bírósága, hogy megtárgyalja a dolgot! - így kiált a sámánok közül egy.

- Azősi törvények élnek és erősek! - üvölti a boszorkák sorából valaki.

Zsófi nem hisz a fülének. Sose gondolta volna, hogy a révülők épp úgy képesek ostobaságokat rikácsolni, mint az éberek, mikor saját dolgaikról vitáznak. Nézi a tömeget, a padsorokban felugráló, öldöt rázó, replikázó vajákosokat, garaboncokat, majd tekintete váratlanul megakad a nyugati varázslók küldöttségén. Az égővörös hajú fickó a helyén ül, ölébe ejtett kézzel, és gúnyosan, elégedetten bólogat. Tetszik neki, hogy a révülők világának legfőbb eseménye lassan konyhai csetepatévá válik, hiszen ez pontosan illik eredeti elképzeléseihez. Önelégült ábrázatára már-már neonfényű betűkkel van kiírva: „Megmondtam előre, hogy ez a dobszóra rángatózó, sárkányférget imádó, rémálmok között kóválygó népség távolról sem ismeri a nemes varázshagyományokat. A miniszter úr elégedett lesz a jelentésemmel."

Zsófi úgy érzi, ez az utolsó csepp a pohárban. Haragja túlcsordul, amint előveszi bűbájostorát, és szíjával meglegyinti saját torkát. Böffeg sámán is szólni készül, de mikor meglátja a lány határozott mozdulatát, hagyja beszélni.

- Figyelmezzetek rám, Tetejetlen Fa révülői! - kiáltja a tanonclány, aki most sokkal inkább Farkas Húga, mint eddig bármikor. - Kezemben a tátossegéd elhívását engedélyező kéregtekercs. Én pedig szabad akaratomból Kende mellé állok, hogy bűverőmmel, eszemmel és puszta jelenlétemmel támogassamőt. Ebben vita nem lehet, mert azősi törvény szerint való. Most pedig mindahányan üljetek a helyetekre, tartsátok vissza a lélegzeteteket, mert folytatódik a harc, ami eldönti a sorsunkat.

Zsófi dörgő hangjának döbbenetes hatása van. A százezernyi révülő egyszerre foglal helyet, a vita elhal, az arcokon tisztelet sugárzik. A lány egy utolsó pillantást vet a vörös hajú varázslóra, aki meglepetten fintorog. Böffeg sámán ráncos képén elismerő mosoly fut át, amint eligazítja csontokkal, fűcsomókkal, kagylókkal és madártollakkal kivarrt ruháját, hogy visszaüljön a karszékébe. Zsófi ekkor szembe fordul a két táltossal. Előbb hosszan a fekete varázstudó kútmély szemébe néz. Keresi magában a rettegés apró jelét, de nem lel rá, és ennek őszintén örül. Azután Kende tekintetével találkozik, s látja, hogy a vén varázstudó szólni akar hozzá.

- Felnőttél, Farkas Húga - mondja a táltos. - Ma úgy távozom erről a mezőről, hogy adok neked valamit, amit már régen kiérdemeltél.

Botlik Zsófinak fogalma sincs róla, hogy mire gondol a varázstudó, de kérdezősködni sem marad idő. A Gyémánt Jurta tetején megmozdul a Sárkány, mintha türelmetlenkedne. Hatalmas bőrszárnyait épp csak lendíti kicsit, de ez is elegendő hozzá, hogy a két táltos és a lány ruháját forró szél lobogtassa meg. Kende jelez a szemével; Zsófi próbáljon mögötte maradni. Azután szemközt fordul a fekete táltossal, s már emelné két karját, hogy megkezdje az átalakulást, mikor ellenfele nyugodt, mégis mennydörgést idéző hangon megszólal.

- Ősi törvények? - hasadt oldalú fújtató szisszen úgy, miként a fekete táltos nevet. - Legyen hát azősi törvények szerint, ha már ez a kis vakarcs minden áron a Gyökérszintre akar költözni. De...!

S itt az ébenköpönyeges jobb keze eltűnik öltözéke alatt, hogy a következő szemvillanásban ismét előkerüljön. Vékony, vérvörösre festett körmei között kéregtekercset tart, amit hirtelen a magasba lendít, s közben úgy üvölt, hogy a nézőtér felépítménye belereccsen.

- Lássátok hát a „Tátossegéd elhívásának" ikertestvérét, s hajoljatok meg saját, ősi törvényeitek előtt!

A révülők most újra döbbenten felmorajlanak. Böffeg sámán arca holtsápadtra vált, a nyugati varázslók küldöttsége értetlenül sutyorog, s valahonnan előkerül Hódfarok néne is, és egyenesen a palánkhoz rohan. A fekete táltos vonásai torz vigyorba húzódnak. Kende viszont mélyet, keserűt sóhajt, amit csak Zsófi hallhat. Az ébenruhás kezében tartott kéregtekercsből aranyzsinórón épp olyan viaszpecsét csüng le, mint amilyen a tanonclány példányán látható. Az egyetlen különbség, hogy ennek színe sötétszürke, mint a fejük fölött komorló ég felhői.

Sokan összerezzennek, mikor Böffeg sámán hangja váratlanul betölti a síkot.

- Ismerjük a „Tátossegéd elhívásának" párját, s a hozzá kötött törvényt. A vörös pecsétes iromány engedélyt ad bármely révülőnek, hogy segéddé váljon a harc idejére, és a küzdőt teljes erejével támogassa. Farkas Húga Kendét választotta, ez ellen szólni nem lehet. A szürke pecsétes iromány viszont esélyt ad annak a táltosnak is, aki különben egyedül volna kénytelen küzdeni. Hallgassuk a rovásjeleket!

Böffeg vékony fénycsíkot küld bűbájostorából a fekete mágus tekercse felé. Mikor a varázserő megérinti, a kéreg kibomlik, s delejes hangja szertefut a Gyémánt Jurta világán.

- „Tátossegédnek szólítása" - harsog az okirat címe, majd nyomban következik a szöveg: „Lássa, ki rovást ismer. Bikák vére ontassék mezőkön, égben és hegyeknek völgyzugolyában, mikoron a kilenc esztendők betelnek. Tátosnak sora a harc, de egyedül azt hordoznia nem szükségeltetik, ha akad mezőkön, égben vagy hegyeknek völgyzugolyában olyik vakmerő révülőtanonc, kinek birtoka a veres pecsétes papíros. Am, ha már az egyik tátos imígyen segédre lelt, a másiknak is kell, legyen bűvös irománya, s az láttassék el szürke pecséttel. Eme papíros pedig adassék birtokába a magányos küzdőnek, mert azzal elszólíthat a Világfa bármely zugából egy neki tetsző lényt, ki segédje leend a harcban. Ama lény azonban csak olyik lehet, ki éberek között révülő, révülők között éber, mindkét világban otthon van, s mindkét világ kitaszítjaőt. Az egyedülvaló tátos erőnek erejével kényszerítheti azt, hogy megjelenjék a harc helyén, s akár akarja, akár nem, azőtet elszólító tátos mellett kell küzdenie minden erejével. így legyen, mert így szól Egi Atyácska rendeletje minden korokban, időkben és terekben."

A tekercs elhallgat, s összecsavarja önmagát. Eltart egy darabig, míg a hallgatóság felfogja, mit mond az ősi törvény Zsófi attól tart, hogy ismét vita robban ki, de téved. Böffeg sámán most megelőzi a közbekiáltókat, bölcs szóval bontva ki a törvény értelmét.

- Hallhattuk mind, hogy Égi Atyácska igazsága szerint a fekete táltos akár erőszakkal is magához szólíthat egy lényt, hogy az a segítségére legyen. Kérdezem tehát tőled, ébenköpönyeges: ismersz-e olyan jelöltet, aki megfelel a törvénynek? Ne feledd, hogy kitaszítottnak kell lennie mindkét világból, s mégis teljes jogú tagként muszáj léteznie éberek és révülők között egyaránt!

„Ez lehetetlen, ilyen lény nincs!" - gondolja Zsófi. -, Valaki vagy révülő, vagy éber. Még ha féléber is, biztosan a két világ egyikében lakik, ahol otthon van, tehát nem kitaszított."

- Elő sem vettem volna az irományt, ha nincs ilyen jelöltem - dörög magabiztosan az ébenköpönyeges hangja.

- Engedélyt kapok tehát, hogy erővel szólítsam őt?

Böffeg sámán körülnéz, de sem a Hetek, sem a révülők nem tiltakoznak. Végül az Alomfelügyelet ügynöke bólint, de arcán fájdalmas rángás fut végig. Amire most engedélyt adott, az gyakorlatilag a Kilenc Jurta Szövetségének minden eszméjét sérti: Kende ellenfele ugyanis fekete mágiát fog alkalmazni.

A szürke pecsétes okirat eltűnik az ázott köpönyeg alatt. Zsófinak úgy tűnik, mintha a fölöttük tomboló égiháború is elcsendesedne kissé, amint a táltos megsuhintja bűbájostorát, hogy hasítékot vágjon a Világfa szövetébe. A repedés zúgva, kavarogva megnyílik, a nézők visszafojtott lélegzettel várakoznak. Zsófi akaratlanul is közelebb lép az örvénylő szélű nyíláshoz, de abból senki nem bukkan fel. A tanonclány már-már úgy hiszi, a fekete táltos kudarcot vall. Elegendő azonban egyetlen pillantást vetnie a férfi arcára, hogy lássa diadalmas mosolyát.

- Ha nem jön szépszerével, erővel szólítom a segédemet - kiáltja a sötét alak, majd bal karját vállig a nyílásba dugja. Szemén látszik, hogy keresgél, tapogatózik, majd hirtelen megragad valamit odaát. Mikor húzni kezdi, fájdalmas fintor fut át az arcán, de csupán egyetlen pillanatra.

A Gyémánt Jurta világában irtóztató csend várja, miféle lényt szólít maga mellé a fekete táltos.

*

Pitypang Piros asszonyság nem először állt ki fogadójának kapujába, hogy szertezavarja az utcán zajongó nemes tündék seregét, de azok ügyet sem vetnek rá.

- Majd én intézkedést foganatosítok! - áll fel aranylábú sámlijáról Podóka Fájint, s szép arcán valódi elszántság tükröződik. A fogadó az Ezüst Körte Gyémánt Kukucához nem szokott ilyen lármás hely lenni. A terebélyes asztaloknál ülők ráadásul komoly dologban járnak, így mindenki a bokorugró tündével ért egyet. Azon nyomban meg is hallják Podóka Fájint felzengő tirádáját: - Hej, a tesze-tosza léhűtő bagázsát neki, hát semmi dolgotok, hogy itt cafrangoljátok fecsegessél a szátokat? Mintha még nem láttatok volna szekeret, meg hozzá illő igavonókat. Na, eridjetek a selyemágyatok függönye mögé, hengeredjetek a párnáitok árnyékába, különben Podóka Fájint mond nektek jó éjszakát, hogy nyomban a hegyek mögé bukik a nap, bár még dél sincsen!

Nem lehet tudni, hogy a kocsis harsogása olyan fenyegető, vagy a tündérpalota felől közeledő gyalogos menet az oka, de a Göncöl szekerét bámulok valóban oszladozni kezdenek. Podóka Fájint elégedetten biccent, majd lopvaő maga is megcsodálja a hatalmas szekeret, aminek csak a kereke akkora, hogy abroncsa eléri a fogadó erkélyét. A táltosökrök befogva állnak előtte, óvatosan mozdítva irdatlan fejüket, nehogy a szarvuk leverjen néhány cserepet a környező házak tetejéről.

- A bámészkodók eltakarodtak, Illangó királynő pedig hamarosan megérkezik - jelenti a kocsis, mikor visszatér a Kukuc ivójába. - Harminc fess tünde testőr kíséri, teljes fegyverzetben.

- Ide be nem teszik az ezüstös csizmáikat! - jelenti ki Pitypang asszonyság harciasan, majd kerek ábrázata hirtelen mosolyra vált, mikor vendégei elé teszi a süteményes tálat. - Csipegessetek, hiszen rég nem falhattatok a Kukuc konyharemekeiből.

Farkas köszöni szépen, s bár a kezébe vesz egy gyömbéres patkót, éppen csak morzsányit harap belőle. Göncöl táltos viszont derekasan nekilát a tálnak, szakállára édes krém maszatolódik, szemében boldogság ragyog. Tanarilla és Írnek a kandalló előtt ülve sutyorognak valamiről, s néha a sámánft simítja pillantásuk.

Az utcáról behallatszik a tünde íjászok csizmáinak kopogása. Farkas leteszi a süteményt, talpra ugrik, a bejáratot lesi.

A királynő azonban csak nem akar megérkezni, hát Podóka Fájint a kitárt ablakhoz lép, s közvetíti az eseményeket.

- Mangó és testőrei mind a táltosökröket, meg a Göncöl szekerét bámulják - a bokorugró arcán elégedett vigyor jelenik meg. - Tetszik nekik!

- Még szép, hogy! - nyámnyogja teli szájjal az égi járgány készítője. - Kipofoztam, megfoldoztam, levakartam róla tizenöt esztendő éber mocskát.

Ekkor a táltos Farkasra pislant, s gyorsan hozzá teszi:

- Már bocsáttassék meg nekem a szabad szó. A szekerem mégis csak a Tetejetlen Fa legvarázsosabb közlekedési eszköze, ami nem azért kalapáltatott, bűbájoltatott össze, hogy varázstalanok ülepét fuvarozza Budapest kátyúverte, útjain.

Farkas elengedi a füle mellett a sértést. Türelmetlenül toporog, már-már elindulna a zárt ajtó felé, hogy beinvitálja végre Illangót, aztán meg az asztal lapján dobol zaklatott ritmust.

- Milyen a népem első asszonya? - súgja idegesen Írnek a pillelánynak, aki most egészen közel röppen hozzá, hogy a beszélgetésüket senki ne hallhassa. Tanarilla kuncog, fülig pirul. Nagyon boldog, hogyő mutathatja be Illangót a tündefinek.

- Mindjárt a saját szemeddel csodálhatod a szépségét. Csak vigyázz, meg ne álljon a szíved a gyönyörűségtől.

Pitypang asszonyság nedves törlőronggyal a kezében viharzik el mellettük, s mindent lepucolgat, ami csak az útjába kerül. Szoknyái suhognak, hátán a két hasznavehetetlen, bár igen szép pilleszárny, nyugtalanul rezeg.

- Jó az, hogy Mangó egészen ide szokott a Kukucba - zsörtölődik. - Amíg nem készül el a palota minden terme és szobája, addig nem is bánom, hogy a fontos tárgyalásait itt intézi. Csakhogy emiatt már többször kell kizárnom a fizető vendégeket, mint ahányszor az egészséges. A végén Egybetanya-szerte az a hír járja majd, hogy a Kukuc kizárólag királyi találkák rendezésére szolgál, s akkor felkopik az állam.

- Rosszul látod a dolgot, édes Piros! - nevet rá, s még kacsint is hozzá Podóka Fájint. - Ha úgy fordulna, ahogyan mondod, akkor csak szólj Illangónak, hogy helyet kell cserélnetek. A Kukuc beköltözik a palotába, a királynő meg alakítsa át trónteremmé az ivót, és kész!

Írnek és Tanarilla együtt nevetnek a víg kedélyű beszállítóval, de Pitypang asszonyság nyakon legyinti a szőke szekerest, és takarít tovább.

Végre nyílik a kétszárnyú ajtó. Ezüst és halványzöld ruhát, sötétzöld köpönyeget viselő tündék lépnek be rajta. Karcsú íjuk, hímzett tegezük a hátukat veri. Oldalukon díszes tokban veszedelmes tőrök lapulnak. Mind óvatosak és fegyelmezettek. Aztán tiszteletteljesen félreállnak, és mögülük Mangó királynő lép elő. Valóban olyan szép, hogy bármely ébernek nyomban megtorpanna a szíve, ha látná, de az arcán nem látszik mosoly. Sejti, hogy Farkas váratlan visszatérése újabb veszedelmet jelent Tündehon rejtező népére.

- Felség, hallgasson meg, kérem! - a sámánfi viselkedése mellőz minden szabályt, ami elvárható volna a tündérek legelső asszonyával szemben. Mangó azonban az életét köszönheti Farkasnak, ráadásul hiányzik belőle minden rátartiság. Valaha csupán szép és hatalmas volt, de a maga szomorúságából épített cella iszonya bölcsességet is csepegtetett belé. Mielőtt bármit felelne a sámánfinak, megáll az ivó közepén, és sorra megszemléli a jelenlévőket. Tanarillát, Pitypang asszonyságot, Podóka Fájintot és az asztal alatt hasaló Toportyánt ismerősként üdvözli. Göncöl apóra, aki éppen lenyeldekelte a harmadik szelet málnás krémest, furcsálkodó félmosollyal néz. Ezután tekintete megakad Tündefi Irneken. Az ezüstszőke fiú lassan feláll sámlijáról, a királynőhöz lép, és kecsesen, mintha világ életében ezt gyakorolta volna, fél térdre ereszkedik előtte.

- Felség, fogadja szívemből áradó szeretetemet - szól Írnek remegő hangon. - Mióta Bors nénitől megtudtam, hogy korábbi érzéseim, miszerint a népedhez tartozom, valóságosak, s nem pusztán a képzeletem játékai, azóta erre a pillanatra vártam.

Mangó királynő jobb kezét az előtte lehajtott fejjel térdeplő fiú hajához érinti, s mintha áram ütné meg, összerázkódik.

- Éppen ennyi idős volna - súgja, bár maga sem tud róla, hogy gondolatait hangosan mondta ki. Majd gyorsan pislog néhányat, hogy könnyeit elrejtse, s mikor ismét megszólal,hangja már újból határozott és kedves.

- Álljfel, ifjú, s tudd, hogy Egybetanya és egész Tündehon boldog, amiért visszatértél közénk.

Írnek engedelmeskedik, s mivel látja, hogy Farkas már nagyon türelmetlen, gyorsan a kandalló melletti árnyékba húzódik. A sámánfi kivárja, hogy Illangó helyet foglaljon a karszékben, amit Podóka Fájint vonszol közelebb, de azután áradni kezd belőle a szó. Elmondja, mi történt velük, mióta elrévültek Egybetanyáról, hogy felkutassák Göncölt, és annak szekerét. A tündérkirálynő figyelmesen hallgatja, de tekintete olykor akaratlanul Irnekre rebben.

- Értelek - szól végül Farkashoz. - És most mit kívánsz tőlem? Mert nem tértél volna vissza Tündérországba, ha más lehetőséget is látsz. Igazam van?

- El kell jutnom a Világfa csúcsára - Farkas érzi, hogy túlságosan heves, ahogyan előadja kívánságát, de majd szétveti az indulat. - Tudom, felség, hogy nem szándékozott több tündérösvényt megnyitni. Göncöl mesternek azonban csak annyi bűvereje maradt, hogy idáig elvergődjünk Rúzspirossal.

- Rúzspiros? - csodálkozik Illangó. - Miféle szerzet az, és hol van?

Farkas felelne, de a vénőstáltos váratlanul átveszi tőle a szót. Bárősz szakállába málnakrém és morzsa tapad, Göncöl rezes hangja mégis tiszteletet ébreszt mindenkiben.

- Tündérek királynője, hallgass meg, kérlek. En vagyok a révülő, aki valaha megalkotta a Göncöl szekerét, méghozzá azért, hogy az éber és varázstudó hősök eljuthassanak rajta Égi Atyácska elé. Addig erre nem volt semmi lehetőség, mert csupán az álomlények lelke bizonyult oly tisztának és könnyűnek, hogy túlemelkedjék a Világfa csúcsán, egyenest az érinthetetlen egekbe, ahol Atyácska lakozik. Pedig a történelem során számos oly nagy és nemes hős született az éberek és révülők népei között, akik még életükben kiérdemelték ezt a tisztességet.

- Nem vitatom - felel Illangó, aki most talán még sokkal felségesebb, mint eddig bármikor. - Farkas nyugtalanságát látva azonban arra kérlek, érj mondandód végére. A kérésed úgyis sejtem, ahogyan azt is, hogy nem tudom teljesíteni.

- Semmit sem akarok kérni, királynő - az ivóban csendesen figyelők mind felkapják a fejüket, mivel a vén mester hangja hirtelen fenyegetővé válik. - Pusztán azért szólítottalak meg, hogy figyelmeztesselek néped tartozására.

- Tisztában vagyok vele, hogyősöm, Imola királynő bűne örök időkre átkot vont a tündérekre - vág vissza keserűen Illangó, s úgy tűnik, mintha máris távozni készülne. Mozdulatát azonban megszakítja a táltos sarujának toppantása, amibe belereccsen a Kukuc hajópadlója.

- Imola királynő őrült szerelmétől hajtva lemészároltatott számos révülőt és szétzúzta a Tíz Jurta Szövetségét - harsogja magából kikelve Göncöl. Az öreg két ökle a sziklát is összemorzsolná, olyan erővel szorítja ökölbe, de minél több szó buggyan ki szakálla rejtekéből, annál higgadtabbá lesz ismét. — Az átkot azonban nem kell örökké hordanotok.

- Tudom! - Illangó díszes ruhája kebelébe nyúl, és onnan elővonja az aranyláncon függő tünde-medált. Torda táltos ereklyéjét a sámánfi megtalálta, én összeforrasztottam. Láthatod azonban, hogy a Tizedik Jurta jelképe nem nyerte vissza a fényét. Ezek szerint Torda egyszerűen gúnytűzött belőlünk, mikor azt hazudta Imolának, hogy a szent ereklye feloldja a kényszerű rejtezés átkát. Tehát rabok maradunk a szépséges Tündérhonban, míg a Világfa gyökerei ki nem fordulnak a helyükből.

Göncöl erre akkorát sóhajt, hogy a királynő könnyű fátyla meglebben.

- Édesem, fejezzed már be ezt a tömény önsajnálatot, mert még megreked bennem a sok málnás krémes mondja az öregember némi gúnnyal. - Torda senkit nem csapott be, az ereklyétek igenis működik. Csakhogy annak feltétele van!

- Megérintettem, összeforrasztottam! - értetlenkedik Illangó, de hangjában ismét remény bujkál. - Mi kell még több?

- Tiszta, őszinte jó szándék - felel Göncöl. - Egyetlen tett, ami megsegíti a révülőket szorult helyzetükben. S erre most kiváló alkalom kínálkozik: segítsd eljuttatni a szekeremet Kendéhez, mert a Hetek vezetőjének sorsa az örök sötétség lesz, ha nincs vele időben a táltoskerekű.

- Akkor mégis végünk van - Illangó királynő Tanarillára, a közelben várakozó elfekre, végül pedig Irnekre pillant. Majd lehajtja a fejét, úgy beszél tovább halkan, de érthetően. - Csak nem gondoltátok, hogy megtagadnám újabb tündérösvény nyitását, ha képes volnék rá? Azt mondtam ugyan, hogy mindet lezárom örökre, de mikor értesültem róla, hogy Farkas visszatért, tudtam, miért jött.

S azt is, hogy képtelen vagyok segíteni.

Amíg a sámánfi a Göncöl szekerét kereste, hírét vettem néhány rossz szándékú tündérdémon szökésének. Utánuk akartam küldeni egy csapat erdei elfet a Valóságba, hogy hozzák vissza őket, mielőtt bárkit bánthatnának. A tündérösvények azonban végleg megdermedtek, már én sem vagyok képes megnyitni azokat. Göncöl táltos komoran bólint, majd ráncos kezével megpaskolja Mangó hófehér ujjait.

- A tündérdémonokat elfogtuk, most az Aranyerdőben raboskodnak - mondja csendesen. - Amit azonban az imént elbeszéltél, az Kende végét jelenti.

- Nem! - kiált hevesen Farkas, majd leguggol Mangó mellé, hogy a királynő arcába nézhessen. Az elf testőrök nyugtalanul mozdulnak, de végül mégsem tesznek semmit. - Felség, ne add fel ilyen könnyen! Összeszedjük minden bűverőnket, Egybetanyán számos tündemágus lakik. Velük talán...

- A tündérek között leghatalmasabb a királynő - szól közbe Göncöl táltos, s most Farkas vállát szorongatja meg erős kezével. - Ha Mangó nem képes újabb ösvényt nyitni, úgy...

A kandalló ekkor hirtelen felrobban. Pontosabban fülrepesztőt csattan, amitől a Kukuc ablakai mind pozdorjává törnek, még az emeleten is. Írnek és Tanarilla állt a legközelebb a tűzhelyhez, most a falhoz csapódnak, s kábán zuhannak a padlóra. Pitypang asszonyság és két konyhatündér versenyt sikolt, az elfek előrántják tőrüket, Toportyán pedig kiszökken az asztal alól és vicsorogva fordul a dörrenés forrása felé. Még Farkas is hanyatt esik, két kezével támasztva meg önmagát. Ügy tűnik, egyedül Mangó királynő, és a vén táltos képes megőrizni a lélekjelenlétét.

A kandalló helyén örvénylő szélű, szikrákat hányó nyílás tátong, amiből most hatalmas kéz nyúlik ki. Akkora, mint egy borjú, s a vékony, vérvörös körmök az asztalok lapján, székek oldalán kaparásznak. Farkas látja, hogy az irdatlan méretű kéz keres valamit. Meg akar mozdulni, elméje ki is adja a parancsot a karjának, hogy vegye elő bűbájostorát, mégsem történik semmi.

A kéz épp csak elkerüli Pitypang asszonyságot, aki hangtalan elájul, egyenesen a konyhatündérek karjába omolva. A vörös körmök kettéreccsentik a süteményes tálat, majd tovább nyomulnak. Hirtelen, mintha a tenyér látna, begörbíti a csuklót, lendül, és az ujjak körbefonják Tündefi Irneket. Az ezüstszőke fiú ordít, kapálózik, de képtelen szabadulni. Végre két elf megmozdul, fényes pengéjű tőreik a hatalmas kéz felé csapnak. Vércsík jelzi, hogy valamelyik el is találta, de már késő. A kéz különös hangot hallatva - mint mikor a porszívó pingponglabdát nyel - eltűnik az örvénylő nyílásban, s magával viszi Tündefi Irneket.

A kandalló helyén már-már becsukódna a hasadék. Ekkor azonban Göncöl táltos úgy ugrik felé, mint a gondolat. Útközben kabátja mélyéről előkapja míves csípőfogóját, amit mindenhová magával visz, ha szerelni való akadna. A szerszám vasfejét bedugja a csukódó nyílásba. Az rászorul a fogóra, remeg körülötte, de teljesen bezáródni képtelen.

- Megvan az ösvényünk, Farkas! - kiáltja az öreg mester remegő szakállal, amint két keze minden erejével igyekszik tartani a fogót. - Csak siessünk, mert az utóbbi ötszáz esztendőben már nem bírom magam valami jól!

*

Zsófi azt hitte, mindenre fel van készülve, de hatalmasat tévedett. A fekete táltos sokáig kotorászik az általa nyesett nyílásban, karja körül veszett szikraeső hull a sárba. Azután a fickó ábrázatára elégedett vigyor ül ki. Húzza a karját, egyre több látszik már belőle. A sötét táltos hirtelen felszisszen, mint akit apró, de annál kellemetlenebb fájdalom ért. Ez azonban csak arra ösztönzi, hogy még gyorsabban vonja ki karját a hasadékból.

- Ne! - a magányos sikoly a nézőtér felől száll, mikor a fekete köpönyeges végül kiemeli segédjét a nyílásból.

Zsófi felismeri Cseperke kétségbeesett hangját, s osztozik a wicca boszorkány elkeseredésében. A síkság feltúrt sarába Tündefi Írnek hullik a hosszú ujjak közül. A sötét varázstudó keze az imént még akkora volt, mint egy markológép kanala, így könnyedén rabságban tarthatta az ezüsthajú ifjút. Most a kar és az ujjak összezsugorodnak, s közben gyorsan kezd bezárulni a világok között vágott hasadék.

A révülők közönsége majdnem annyira meg van döbbenve a táltos választásán, mint Zsófiék. Trolira, óriásra, éber politikusra, ogréra, vagy hasonlóan borzalmas teremtményre számítottak. Helyette azonban egy szívdobbantóan szép, karcsú, szőke legénykét látnak, aki cseppet sem lehet veszélyesebb, mint egy kiadós, vasárnapi angol reggeli. Írnek ijedten csücsül a ragacsos földön, majd talpra szökken, s az esőtől hunyorogva, fázósan néz körül.

- Íme, a választott segédem! - jelenti be a fekete táltos. - Éberek között révülő, varázstudók között éber. Kitaszított mindkét világból, hiszen tündér.

A tömeg most újra hangosan zúg. Évezredek óta azt tanították nekik, s maguk is úgy adták tovább gyermekeiknek, hogy a tündérek népe nem létezik. A legnagyobb rangot viselő révülők komor arccal hallgatnak, mindenki más azonban fékevesztett kiabálásban kezd a padszomszédjaival. Egyetlen fickó akad csupán a sokszázezer bűbájos között, aki sugárzó elégedettséggel bólogat, miközben jó hangosan ismételgeti:

- Én előre megmondtam! Mindenki bolondnak tartott, amiért hiszek a tündérmesékben, pedig igazam volt. Tessék, most láthatjátok a saját szemetekkel: tündérek igenis léteznek! - mutat a szőke fiúra Tekercses Ajtony, a Regösök kéregtekercs-tárának garabonciása.

Kende táltos Zsófi tekintetét keresi. Mintha bele akarna lesni a lány lelkébe, hogy megtudja, mit gondol a fekete táltos választásáról. Mikor a pillantásuk találkozik, az egykori Barboncás Döme nyomban tudja, hogy Farkas Húga retteg. Ismeri a fiút és...

Igen, nincs ezen mit szégyellni; szereti. Eddig magának sem vallotta be, még a puszta gondolatot is igyekezett távol kergetni, hiszen olyan új és ismeretlen. Most azonban már képtelenség és ostobaság volna tovább tagadnia, milyen közel érzi magához a tündefit. S ez a felismerés még Kendét is megrémíti kissé. Az öreg táltos ismeri a saját sorsát, hiszen istennyilát kapott. Eddig nem is volt gondja a viadallal, csupán szeretett volna mihamarabb túl lenni rajta. Mostantól kezdve azonban a sorsa végzetesen egybefonódik két fiatal életével, pedig nem akarja magával rántaniőket.

- Mi a neved, fiam? - zeng át Böffeg sámán hangja a síkon. A fiú megrezzen, a díszpáholy felé fordul. Arcán értetlenség. Mióta azonban felismerte Zsófit, a félelme lassan daccá változik.

- Tündefi Irneknek hívnak a Világfán - feleli hangosan. - Miért hoztak engem ide? S egyáltalán, hol vagyok?

Böffeg sámán helyett a fekete táltos válaszol.

- A Gyémánt Jurta mezején vagy, s a dolgod annyi, hogy megöld azt a lányt - a vékony, vörösre festett körmök Farkas Húgára böknek.

Írnek felnevet, s ez még jobban meglep mindenkit, mint az eddigi események.

- Az éberek erre azt mondanák... - fordul a fiú a fekete köpönyeges felé - ...hogy maga be van csavarodva, hapsikám!

Ezzel Írnek elindul Zsófi felé. Szép arcán sugárzó mosoly, két karját ölelésre tárja. Farkas Húga érzi, ahogy szétárad benne az öröm.Ő is Írnek felé lép, bűbájostorát nadrágja derekába tűzi, s arra gondol, hogy Cseperke talán nem lesz rá túlságosan mérges, ha...

Settenke a mező fölött cikkanva riadt füttyögésbe kezd. Kende minden idegszálával az egymás felé közeledő fiatalokat nézi, de mégsem tud időben közbelépni.

Zsófi már csupán egyetlen lépésre van a fiútól, mikor a fekete táltos aprót moccant a bal kezén. Írnek meg sem torpan, viszi tovább a lendület, de jobb keze már ökölbe szorult, arcán pedig komor ráncok jelennek meg. Farkas Húga látja a felé zúgó csapást, s kizárólag az ösztöneinek köszönheti, hogy nem találja el. Kénytelen elvágódni a sárban, de Írnek máris fölötte áll. Tekintetében eszelős fény lobban, amint a lányra akarja vetni magát.

A sötét táltos ismét moccantja a kezét, mire a gonosz bűvölet elmúlik.

- Olyan könnyű - leheli jéghideg, gunyoros hangon. - Hiszen a szerelem és a gyűlölet ikertestvérek. Sokszor megkülönböztetni sem lehetőket egymástól. Szeresd hát az ébernémbert, tündefattyú!

Írnek egyetlen pillanatig iszonyodva mered saját, ütésre emelt karjára, de amint a táltos befejezi mondandóját, ismét vad támadásba lendül. Zsófi oldalra hengeredik, kezében már ott a bűbájostor. Volna ideje rontást küldeni a fiú felé, de képtelen rá. Inkább talpra ugrik és menekül, egyenesen a Gyémánt Jurta irányába. A háta mögött Írnek fut, torkából szaggatott hörgés buggyan fel.

- Folytatódhat végre a viadal? - harsogja türelmetlenül a fekete táltos. - Mindkettőnknek van már szolgája, s ha majd az egyik végzett a másikkal, a győztes segítségére lehet a mesterének.

Böffeg sámánnak kellene jelt adnia a küzdelem folytatására, de az Álomfelügyelet legfőbb varázstudója miként a közönség java is - a két szerencsétlen fiatalt nézi. Az égbolt ismét megreccsen, újult erővel csapnak le a villámok. Zápor hullik az alacsonyan gomolygó felhőkből, mintha az ég vízbe akarná fojtani a Gyémánt Jurta világát. A két táltos magasba emeli karját. Most még gyorsabban alakulnak át bikáldcá, mint korábban. Patáik hatalmas sárgöröngyöket dobnak a levegőbe, amint egymásnak rontanak.

Farkas Húga lélekszakadva rohan a Gyémánt Jurta felé. Még a zápor surrogása, a mennydörgés, és a táltosok patarobaja sem képes elnyomni Írnek beteges lihegését a háta mögött. A talaj immár teljesen felázott, így a lány egyre nehezebben jut előre. Ereje rohamosan fogy. A tündéd, bár karcsúnak, madárcsontúnak tetszik, most gonosz bűverővel töltődött fel. Nem fárad, sőt, minden ugrással egyre erősebbnek érzi magát. Olthatatlan vágya, hogy utolérje a révülőt, s ujjai rákulcsolódjanak vékony torkára.

„A rémálmaid elől soha nem futhatsz eV." - zeng tisztán, érthetően Zsófi fejében Gergő hangja. A bátyja ezt hónapokkal korábban mondta neki, miután visszatért a rémálomvadászok közül, s elmesélte kalandjait. „Egyetlen esélyed, ha szembe fordulsz azzal, amitől a legjobban félsz. Nézz a szemébe, mondd ki a nevét, és vedd el az erejét."

A síkon két bika homloka reccsen össze, szarvuk süvöltve keresi a másik puha húsát, hogy beléhasítson. Patáik gödröket vájnak a talajba, ezekbe zúgva ömlik a mocskos, kavargó víz. A nézőtér palánkjához legközelebb ülők látják, hogy forró vér szökken a friss sebből, de nem tudják, melyik bika döfött sikeresen.

Farkas Húga néhány lépésnyi sima, kemény földdarabot lát maga előtt. Amint eléri, sarkon fordul. Az eső jeges ujjakkal csapkodja a testét, az orkán korbácsütéseket mér rá, mintha ledönteni igyekezneőt a lábáról, de a lány nem érzi egyiket sem. Írnek alig öt lépésre van tőle. A szép arc egészen eltorzul a gyűlölettől, ami nem is az övé, csak rontásként üli meg a lelkét. Semmi kétség, hogy amint eléri Zsófit, lerántja a földre, tíz körmét karomként használja majd, miként a vadon vérszomjas ragadozói szokták.

Farkas Húga vár. Mikor Írnek újabb hatalmas ugrással közelebb ér hozzá, felemeli jobb kezét. Tenyerébe melegen, bizsergőn simul a bűbájostor rovásjelektől tarka nyele. A bőrszíjakon méregzöld szikrák pattannak.

*

Útjuk elején Farkas ügyetlenkedése hozza a legnagyobb veszélyt a kis társaságra. A sámánfi Göncöl szekerének bakján ül. Nem mer oldalra nézni, mert alatta a Világfa feneketlen mélye tátong. Egyébként is muszáj folyton előre figyelnie. Két kezében ott feszül az istráng, amivel elvileg a táltosökrök futását kellene irányítania, de ez szinte csak hiú remény. A hatalmas varázslények patái csillagport csiholnak a puszta levegőből, amint egyre feljebb vágtatnak a Világfa lombjában. Könnyedén és szélsebesen vontatják az ezüstszegekből, aranyozott rudakból és deszkákból, gyémántbevonatú kerekekből rótt szekeret.

- Miért is nem jöhetett velünk Göncöl! - kiabálja túl a süvöltő szelet Tanarilla, aki Illangóval és Toportyánnal, valamint két elf harcossal együtt a viszonylag biztonságos saroglyában ül.

- Nem jöhetett - fordul hátra Podóka Fájint, aki Farkas mellett, a bakon kucorogva sápadozik. - Egyedülő tudta nyitva tartani azt a franctündér-verte likat a levegőben, amin aztán átsuttyanhattunk szekerestül, ökröstül, mindenestül.

A jobb oldali kerekek hirtelen ráfutnak egy gallyra, ami korábban nem látszott a levelektől. A csodajárgány vészesen felpattan, megbillen, majd kacsázva folytatja útját. Az egyik táltosökör dühösen fúj hátra, orrlikának forró levegője majdnem lesodorja a bakról Farkast.

- Ügy tetszik, édes egy komám, kedves sámánpalánta, hogy az igavonóinknak nem fűlik a foguk kocsihajtótehetségedhez - jegyzi meg aggodalmaskodva Podóka Fájint.

- Tudtommal te vagy a Kukuc beszállítója - vág vissza mérgesen Farkas. - Igazán átvehetned tőlem a gyeplőt, elvégre több gyakorlatod van az eleven erővel vont járművek terén.

- Nagy ám a különbség az én gyönyörűségesen kecses lovacskáim, meg eme robosztusán gigantikus ökörfélék között! - Podóka Fájint fogcsikorgatva mered előre, éppen az egyik táltosállat farkatövét bámulja, bár maga sem tud róla. - Aranylégy és Pille hófehéren libbenő gondolatok, akiket kérni sem kell, mégis elkerülnek minden zökkenőt. De ezek az ökrök valóban ökörmód rontanak keresztül bármin, azzal sem törődve, ha mögöttük pozdorjává zúzódik a Göncöl szekere.

Ebben Podóka Fájintnak valóban igaza van, bár Farkas sejti, hogy gyakorlottabb kocsis békésebb útra kényszeríthetné a táltosállatokat. Töprengeni azonban nincs idő, mert most a bal kerék döccen hatalmasat. Köröttük egyre sűrűbb a Tetejetlen Fa lombozata, irtózatos méretű levelek csapdossák a Göncöl szekerének oldalát.

- Vigyázz! - sikoltja Tanarilla, még épp időben. A táltosökrök szarva széthasít egy útjukban álló gallyat, s a szilánkosan röppenő fadarabok zápora elborítja a szekéren utazókat. Az egyik apróbb tüske, ami az éberek világában könnyedén beillene vasúti sorompónak, dárdaként repül a bokorugró tündér felé. Podóka Fájint épp csak el tud hajolni előle. A hegyesre repedt gerenda azután a szekér hátsó részének pattan, és letör egy darabot róla.

- Na, ebből mára ennyi elég is lesz! - bömböli magából kikelve a Kukuc beszállítója, s hirtelen kiragadja Farkas kezéből a gyeplőt. - A tündér sem él örökké, ha általdöfik a hasát!

Ezzel a csuklóira csavarja a vastag bőristrángokat, majd teljes erejéből megrántja azokat. A Göncöl szekerén utazók azt hiszik, csoda történt. Az égen futó táltosjárgány rohanása hirtelen megcsendesedik, s bár még mindig a gondolat sebességével száguldanak felfelé, az ökrök patadobogása egyenletessé válik.

- Könnyebb, mint gondoltam - vigyorodik el Podóka Fájint. - Nocsak, hiszen ezek az ökröcskék egészen okosak! Értik a gyeplő szavát, majdnem olyan szépen tűrik az irányítást, mint Aranylégy és Pille.

A két táltosállat valóban engedelmeskedik az istráng utasításainak. Ügyesen kerülgetik az útjukba kerülő ágakat, lágyan futtatják a szekér kerekeit a levelek zöld hátán. Farkas hálásan néz Podóka Fájintra, majd hátrafordul, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e az utasokkal.

- Jól érzi magát, felség? - kérdi a szépséges asszonytól, aki ugyan falfehér, de azért mosolyog.

- Nincs semmi baj, révülő - mondja. - Szerinted messze vagyunk még a Világfa csúcsától? Farkas röpke pillantást vet előre. Az ökrök páros szarván túl ott dereng a Hadak Útjának halovány ezüstszalagja, amit Göncöl táltos szerint követniük kell, ha célba akarnak érni.

- Talán igen, de lehet, hogy mégsem - fordul vissza Farkas a királynőhöz. - A lomb egyre sűrűbb, a levelek meg kisebbek, tehát magasan járunk. A Gyémánt Jurtához azonban nem adnak térképet, így fogalmam sincs, meddig kell még...

- Hó-ho-hó, hőké! - kiáltja hirtelen Podóka Fájint, s közben oly hevesen rántja meg a gyeplőt, hogy a táltosökrök óriási feje hátrány aklik. Farkas a megtorpanó kocsi bakjáról félig lecsúszik, Tanarilla pedig halkan sikkantva nekicsapódik Toportyán oldalának.

A két elf szerencsére résen van. Időben megragadják Mangó karját, így a tündérkirálynő biztonságosan vészeli át a vészfékezést.

- Mi történt? - kiált Farkas dühösen, miközben feltápászkodik.

- Annyi, hogy megálltunk - feleli Podóka Fájint, híven az igazsághoz.

- Azt vettem észre, de miért?

- Azért, ni! - mutat előre a bokorugró baljósan.

Eddig senki más nem vette észre, csupán Fájint úr, s persze a két táltosökör, hogy a sűrű lombozatnak hirtelen vége szakad. A Hadak Útjának derengő sávja azonban tovaszökken, egyenesen a ragyogó csillagoktól pettyezett, ébenfekete égbolt felé, s még valahová azon túl, láthatatlan magasságokba, míg el nem veszíti fényét a szem. Ez a látvány önmagában elegendő ahhoz, hogy bárkibe beléfagyassza a szót, pedig az utazók ennél sokkal dermesztőbbet is láthatnak.

A semmi fekete közepén gondolattal is mérhetetlen körben gallyak és ágak kusza szövevénye alkot áthatolhatatlan sövényt. Habár fényt csupán a csillagok adnak a látványhoz, az utazok oly közel kerültek hozzájuk, hogy mindegyik egy-egy titokzatos lámpásként ragyog. A gallyszövevény mélyén kísérteties árnyak bújnak meg, s az egész ágkoszorú lassan forog azűrben.

- Úgy fest, mintha egy madárba oltott sárkány fészke volna - súgja Podóka Fájint rosszat sejtve.

- Akkor az a sárkánymadár nagyobb, mint a földgolyó - leheli szintén halkan Farkas. - És mintha tojása is akadna.

Amint jobban erőltetik a szemüket, valóban felfedezik, hogy a gallykoszorú sötét közepén valami ragyog. Farkas megkockáztat egy fürge bűbájt; a sólyomszem-ige hirtelen „közel szökkenti" hozzá mindazt, ami addig homályos és kivehetetlen volt. Az ágak girbegurba szövedékének minden erezetét, göcsörtjét ki tudja immár venni, ahogyan azt is, hogy a „koszorúhegyen" belül valóban madárfészkek sorakoznak. Sok száz van belőlük, mélyen a gallyak közé rejtve, s egy-egy akkora, mint két kézilabdapálya együttvéve. Farkas azt nem látja, hogy van-e bennük fióka, de úgy sejti, hogy ennyi fészek ritkán akad csemete nélkül. Madarat sem fedez fel, bár a gallyerdő mélyén sejtelmes árnyak libbennek olykor.

Azután feljebb emeli bűbájjal élesített tekintetét, hogy szemügyre vegye a „koszorúhegy" közepében ragyogó holmit.

- Mit látsz, beszélj már! - sustorogja Tanarilla, aki türelmetlenségében a sámánfi vállára röppen, és apró markával megtépi kicsit a fiú haját.

- Nehéz leírni - motyogja Farkas, aki valóban alig talál szavakat. - A sövényre emlékeztető, gallyakból álló, hegyméretű koszorút látjátok?

- Hiszen majd' kiböki a szemünket! - horkant Podóka Fájint. - Csak azt nem tudom felfogni a bokorugró eszemmel, hogy miként foroghat ez a világokat túlszárnyaló holmi a semmiben. Hiszen feketeség veszi körül, mögötte a csillagok ragyognak mindenfelé. Ezek szerint az ég boltozatját nézzük, méghozzá alulról.

- Jól rakosgatod egymás mellé a dolgokat - helyesel Farkas. - Elértük a Világfa tetejét, barátaim. Kibukkantunk a lombozatból, s ami ott, a fejünk fölött forog, valamiféle határvonal, mezsgye, vagy hasonló. Elrekeszti a közeledőket attól, ami a gyűrűjében csillog. Még soha nem hallottam róla, s nem is láttam, pedig jártam már a Gyémánt Jurta világán. Vagyis azóta bájolták ide, mióta legutóbb erre révültem.

- Azt akarod mondani, hogy az a fényes dolog ott... - Tanarilla hiába hunyorog, képtelen részleteket kivenni. Az volna a Gyémánt Jurta világa?

- Bizony! - Farkas elmosolyodik. Aző szeme tisztán látja az ovális, Szemes fényében ragyogó, semmiben lebegő „szigetet". Felismeri mélybarna alját, amiből a szegélyén álló vadon gyökerei bukkannak elő, mint sűrű hajzat. A garabonciások minden bizonynyal a Gyémánt Jurta fólé hívták Szemest és Holdanyácskát, mivel a világ pereme fényesen ragyog.

- Azt is látod, mi történik rajta? - böki oldalba Farkast Podóka Fájint.

- Már hogy láthatnám, mikor alatta vagyunk - csóválja fejét a sámánfi. - Fel kell még emelkedni fólé. Az pedig nem lesz könnyű, mert Borzalag mindig alapos munkát végez.

- Ki az a Borzalag? - kérdi most Mangó, aki nem érzi rangján alulinak, hogy előre hajoljon a saroglyán, és bekapcsolódjon a beszélgetésbe.

- A Kilenc Jurta Szövetségének legkiválóbb bűbájcsapda-készítője - feleli Farkas. Megdörzsöli a szemét, mert múlik a ráolvasás hatása, s ez nem éppen kellemes érzés. - Biztos vagyok benne, hogy az ágasbogas sövénygyűrűtő bájolta a Gyémánt Jurta világa köré. így tartja távol azokat a révülőket, akik nincsenek meghívva a táltosviadalra.

- Vagyis minket - biccent Tanarilla. - A Hadak Útjának sávja viszont átsuttyan a gallygubancok között, úgyhogy ne tétovázzunk.

Podóka Fájint már lendítené a gyeplőt, de Farkas gyorsan lefogja a karját.

- Teljesen ostobának nézitek a révülőket? - mondja. - Nem hihetitek, hogy Borzalag ide bájol egy ekkora sövényt, és nem rejt bele semmit. Az előbb fészkeket láttam, s mintha árnyékok suhantak volna az ágak között.

- Akkor hát mit tanácsolsz? - súgja Illangó. Farkas ekkor zavartan a tündérkirálynő szemébe néz, majd nagyot sóhajt, s a fejét csóválja.

- Nincs más út, követnünk kell a Hadak Útját.

- Hé, hiszen én is ezt mondtam az előbb! - sikkant dühösen Tanarilla.

- Podóka uram, csak lassan, óvatosan baktassunk át a sövény között futó csillagösvényen - javasolja Farkas, nem törődve a tündérlány dühöngésével. - Talán elkerülhetjük a gallyak között lapuló lények figyelmét, ha nem csapunk túl nagy zajt.

- Azt szeretnéd tehát, hogy két toporzékoló táltosökörrel, meg a Göncöl szekerével surranjak által a bájmezsgyén? - fintorodik el a bokorugró, majd váratlanul rábiccent. - Semmi gond!

A gyeplővel óvatosan megcsattintja az ökrök hatalmas tomporát, mire a kerekek nyiszorogva, recsegveropogva útnak indulnak. Alattuk békésen dereng a Hadak Útja, az utasokat mégis elfogja a szorongás, amint kibukkannak a Világfa lombjából, s lassan körülvesziőket a feketeűr. A táltosökrök komótosan biccenő fejjel baktatnak, megszokásból olykor nagyot csapnak bojtos farkukkal, bár most aligha bánthatjákőket a böglyök. Podóka Fájint egészen előre hajol a bakon, s látszik rajta, hogy minden porcikájával az utat figyeli. A saroglyában ülők a lélegzetüket is visszafojtják, mintha attól tartanának, hogy egy erősebb szusszanás vészt hozhat a fejükre.

Az út negyedénél sem tartanak még, mikor Farkas halk nyüszítést hall hátulról. Megfordul, s rápisszeg Toportyánra, aki farkát behúzva kushad Illangó királynő lába mellett. A sámánfi, amint a szekér mögé néz, máris megérti, miért tört rá segítő állatára a félelem. Alattuk a Világfa lombja egyre messzebb kerül, s az ezüstös csillagfényben immár kibomlik, mint egy végeláthatatlan erdőség. A sötét árnyakat vető, méregzöld levélrengeteg szédítő látványt nyújt, ahogy titokzatos,űrből áradó szeleknek engedelmeskedve imbolyog, kavarog, s tán még zizeg-zurmog is halkan.

- A fene harapná, rágná, köpné ki! - csusszan elő Podóka Fájint száján a káromkodás. Farkas most előre kapja a tekintetét, s még éppen megpillantja azt, ami indulatba hozta a tündért. A gallykoszorú mélyén mozdul, suhan, libben valami árny. Habár még irdatlan messzeségben vannak tőle, mégis hallani vélik a száraz ágak ropogását, amint az a „valami" utat tör magának.

- Várnak ránk - suttogja Podóka Fájint. - A Hadak Útja éppen keresztülvezet a birodalmukon.

- Így van ez kitalálva - biccent Farkas. - Ráismerek Borzalag keze nyomára. A ravasz éppencsaknem-táltos nagyon komolyan veszi a feladatát, ha arról van szó, hogy elrekessze a világ egyik részét a többitől.

A sámánfi emlékszik a Bagoly-bükki-völgyre, és persze Borzalag bűbájcsapdáira, melyekkel távol akarta tartani a révülők találkozójától az ébereket. S abban is biztos, hogy amit a majdnem-táltos a Gyémánt Jurta védelmére bájolt, sokkal veszélyesebb, mint azok a régi trükkök. Előhúzza hát ostorát, és varázserőt gyűjtött a szíjába, hogy mindenre fel legyen készülve.

A Göncöl szekere tovább gördül a Hadak Útján. A hatalmas, vasalt abroncsok alatt olykor fénylő csillagkavicsok roppannak szét. Szemcséik a Világfa távoli lombsátra felé hullnak lassan, kavarogva. Az ökrök sokáig egykedvűen, mélán baktatnak. Súlyos patáik a semmin dobolnak, bár hangjukat csupán a képzelet „hallhatja".

Félúton járnak, mikor a gallykoszorú fölöttük akkorára nő, hogy betölti az eget. Farkas látja, hogy sejtése nem csalt.

Az összegubancolt ágbogak olyan vastagok, hogy a gyökérgyötrík akár ötszintes lakóüregeket is vájhatnának bele. A Hadak Útjának tejes fényű sávja egyenesen belefut ebbe az eleven falba, ami látszólag alagutat nyit számára, hogy békésen átengedje az utazókat. Ha azonban jobbra, vagy balra kutat a tekintet, akkor a gallyak szövedékének mélyén felfedezheti a fészkek sötét tömörödését, s közelükben a gyorsan mozduló alakokat.

- Nagyobbak, mint az ökreink! - jegyzi meg Podóka Fájint, majd szorongva Farkasra néz. - Visszafordulni ugyebár teljességgel kizárt?

- Teljességgel! - biccent elszántan a sámánfi.

- Mindjárt sejtettem - sóhajt a bokorugró, s meglegyinti a gyeplőszárral ökrei farát, hogy valamivel gyorsabb lépésre serkentseőket.

Mintha ez volna a jel, hirtelen megelevenedik afólébük terebélyesedő gallyfal. A csillagösvény eddigi nyomasztó csendje szétroppan, s egyszerre annyi zaj kel azűrben, hogy a szekéren utazók már-már a saját gondolataikat sem hallják. Riadtan nézik, amint az ágak sűrűjéből hatalmas csőrök, karmos madárlábak, toronyvastag, tollas nyakak, hőlégballon-méretű testek nyomakodnak elő. Szárnyak terülnek szét a csillagderengésben, ormótlan és mégis kecses ragadozók lendülnek el a gallyakról. Több százan, vagy talán ezren is lehetnek. Torkukból hátborzongató vijjogás tör elő, amibe mintha az egész Világfa beleremegne.

- A turulmadarak népe! - üvölti a sámánfi, aki a Táltoskollégium tanjurtájánakfalán már látott róluk festményt. A hatalmas szárnyasok egyre többen, fekete felhőket alkotva libbennek ki a semmibe. Sárga csőrük hasítja a levegőt, amint a Göncöl szekere felé suhannak. Szárnyaik körül hangosan felbúg a szél, merev szemükben jövendő áldozataik képe tükröződik.

- Hajts! - ordít rá Farkas a rémülettől megbénult Podóka Fájintra. - Hajts, ha nem akarod madáreleségként végezni!

A szekéren ülők, mintha bűvöletből térnének magukhoz, mind felkészülnek a támadásra. Mangó királynő és Tanarilla kecses ujjai körül halovány tündefény jelenik meg, amitőlők ketten még gyönyörűbbek lesznek. Toportyán felugrik, felvillantja veszedelmes fogsorát, majd elrugaszkodik, hogy révülve szálljon szembe a turulmadarakkal. Habár alig nagyobb, mint az égi madarak karma, elég elszánt hozzá, hogy komoly gondot okozzon a harcias szárnyasok némelyikének. Az elf harcosok a saroglya két oldalán ereszkednek fél térdre. Hidegvérrel veszik le hátukról karcsú íjaikat, s a pendülő húrra hófehér tollas nyílvesszőt illesztenek.

A turul sereg viharfelhőként ront rá az utazókra. Podóka Fájint jobb kezébe markolja az ostort, bal csuklójára csavarintja a gyeplőszárat, s durranását cserdítve felkiált:

- Huj, huj, húzzad meg! Vonjátok, fussatok, huj!

A táltosökrök felkapják busa fejüket, égbe döf a szarvuk. Tág orrlyukaikon forró gőz fúj elő, patáik belekapnak a Hadak Útjának fénylő csillagsáv jáb a, vakító szikrákat szökkentve szerte.

A Göncöl szekere nekilódul, a kerekek hamarosan eszeveszett forgásba kezdenek. Egyenesen a turulmadarak felé robog a táltosjárgány, kétséget sem hagyva felőle, hogy bárki, vagy bármi próbálná útját állni, azt eltapossa.

- Hajts! Gyorsabban! Szemes fényére, hajts! - ordít Farkas, és próbál nem figyelni a gyomrából felfelé kúszó, jeges félelemre. Podóka Fájint fogait összereccsentve csapkodja ostorával a táltosökrökfarát, a bőrszíjból apró villámok cikkannak elő.

A turulmadarak serege vijjogva tömörül össze előttük. Szárnyuk kitárva, karmaik előre meresztve, szemükben gyilkos fény. Senki túl nem élheti haragjukat. A Göncöl szekere immár olyan sebesen száguld a Hadak Útján, hogy mögötte a halvány derengésbe két izzó ezüstfolyam keletkezik, amit a kerekek hasítanak. Farkas oldalra tekint, ahol a sötétséget még nem takarják madarak, s döbbenten látja, hogy a távoli csillagok lassan megnyúlnak, színük szivárvánnyá bomlik. Ezernyi ilyen csík jelenik meg az ében háttéren, amint a Göncöl szekere beront a turulmadarak seregének közepébe.

Gyorsabban szállnak a fénynél!

Ami aztán következik, nem nevezhető csatának. Inkább csak kétségbeesett védekezés, hogy néhány szemvillanással később zuhanjanak a Gyökérszintig, mint ahogy azt a támadók szeretnék. A két elf íjász szemkápráztató gyorsasággal röppenti ki fehér tollú, acélvégű nyílvesszőit. Az ezüstös fényű halálosztók koppanva ütik át a turulok vaskos melltollait, s fúródnak mélyen az eleven húsba. Amerre az íjászok fordulnak, ott a fájdalom sikolya, vér özöne jelzi haragjukat.

Illangó és Tanarilla sem kíméli a varázserejét. Mindkét kezükből tündelövések záporoznak szerte, s ahol célba találnak, ott megbénult karmok, igézetbe esett madárszemek, vörös nyelvet bénán lógató csőrök bicsaklanak a Világfa lombja felé. A turulok azonban mégis egyre közelebb jutnak a vágtató szekérhez. Egyikük lecsap, karmával felhasítja a jobb oldali ökör hátát. A táltosállat megbotlik a hirtelen fájdalomtól, s bár nyomban kiigazítja a léptét, valamelyest mégis lelassulnak. Podóka Fájint szép arcán könnyek csorognak; nem tudni, hogy a sebesült ökröt vagy önmaga pusztulását sajnálja ennyire.

Farkas magához füttyenti Toportyánt, aztán átlép a semmi fölött, és a segítő állat hátára szökken. Jobbjában durrog a hűbájostor, a legvadabb varázsigéket kiabálja, amiket valaha tanult. A tűzgömbök, átkok és rontások zápora kissé hátrébb szorítja a turulokat. Am ebben a percben mögöttük megjelenik egy különösen nagy és vén madár. Rikácsolása szélviharként söpör végig a szárnyasok seregén, s azok újult erővel zúgnak a szekér felé. Farkas a kerekek alá bukik, hogy kissé lemaradjon, majd a táltosjárgány mögött bukkanjon fel ismét.

- Darvadozz!... Bukfencelj!... Lángtüske!... Kaptárcsapás! - szórja rontásait a fentről támadó turulokra. Az egyik madár mégis átjut a védelmen. Elkerüli Illangó bénító tündelövésének csóváját, fel sem veszi a bal lábába fúródó elf nyílvesszőt. Sárga csőre lecsap, teste hatalmasat lök a szekéren. Podóka Fájint épp csak meg tud kapaszkodni a bakon. A turul torkából elégedett vijjogás tör fel, aztán ép karma rásuhint a saroglyára. Mikor a fejétfelemelve tovaszáll, az egyik elf harcost tartja pikkelybőrű markában.

A Göncöl szekerének utasai iszonyodva nézik, amint a turul távolabb repül, majd egyszerűen elengedi a szerencsétlen harcost. Farkas megmarkolja Toportyán nyakán a bundát, deőmaga is tudja, hogy nem zuhanhat az elf után. Ha megtenné, védtelenül hagyná a szekérben maradtakat, s a fiatal elfet sem érné már utol. A fehér ruha hamarosan elvész a sötétségben, a madarak pedig - társuk sikerén felbuzdulva - újult erővel rontanak rá a Göncöl szekerére.

Farkas megbénítja a Tanarillára támadó madarat, lángra lobbantja a farktollait. Podóka Fájint vadul csépeli az ökrök farát, azok pedig csillagokat ropogtató patadörgéssel vágtáznak a Hadak Útján. A suhogó szárnyakon túl látják, hogy már elérték az út kétharmadát, de a gallyfalból még mindig áradnak a vad madarak újabb és újabb felhői. A megmaradt elf íjász kétszeres sebességgel röppenti vesszőit, karja olykor már nem is látszik, amint feszíti, pendíti a húrt. Illangó és Tanarilla ereje azonban erősen megfogyatkozott. Kezeik körül már csak haloványan dereng a tündefény, bubájuk sem képes tartós bódulatot okozni.

S ekkor a társaságot eléri a végzete. Alulról két turul süvítve szárnyal fel. Az első a csőrével oldalba csapja Toportyánt, akinek beroppan néhány bordája, s hátán Farkassal messze pördül a szekértől. A második turul karmos lábai megkapaszkodnak a saroglya hátuljában, de a madár nem az utazókat akarja bántani. Inkább kihajol a kocsiból, s csontcsőre kemény csapásával eltöri a hátsó kerék egyik küllőjét.

Farkas átöleli Toportyán nyakát, s igyekszik visszafordítani őt a Hadak Útja felé. Messze került a harctól, de mégis látja, hogy minden remény elhagyta a Göncöl szekerén utazókat. A sötét szárnyak köréjük záródnak, s immár csak a vért áhító madarak rikácsolása száll a Világfa lombja fölött.

A sámánfi hátraveti fejét, s Toportyánnal együtt, farkasmód vonyít. Ősi varázserő árad a testébe, szikrákat hányva hajszálai között. Ekkor bal kezével feltépi az ingét, s ujjai megmarkolják a nyakában függő, farkasfogas nyakláncot.

*

Farkas Húga mélyen beszívja a szakadatlan esőtől hideg, nedves levegőt és énekelni kezd:

Dobok bőre dübörögjön, Szabadiélek, hej! Csontok tánca zörömböljön, Alomlélek, hej!

Ég Atyácska emlékezz rám, Szabadlélek, hej! Holdanyácska nézz le reám, Alomlékek, hej!

Az ősi bűbájének előbb halkan, gyengén bújik elő a lány szájából, majd belekap a szélvihar, s egyre erősebbé, hangosabbá dagasztja. Farkas Húga keményen megveti két lábát a sáros talajon. Arcáról víz patakzik, hátán a ruhát felhasítja az orkán karma. Jobb kezében a magasra tartott bűbájostor körül éles, kék fény lobban, bőrcsomóiból fehér villám cikkan.

Tündefi Írnek rohan a lány felé. Két kezének ujjait ragadozókarmokká görbíti, ínye felhúzva mutatja hófehér fogsorát. A fiú szemében idegen gyűlölet lobog, torkából a fekete táltos üvöltése robban ki. A felhős ég párái közül Settenke csap le, bőrszárnyain ide-oda egyensúlyoz, majd éles füttyöt hallatva egyenesen Írnek arcára zuhan. Apró karmaival megkapaszkodik a fiú bőrében, testével takarja el a szemét. A tündefi megtorpan, majdnem elesik. Lába csúszkál a felázott földön, szürke masszát dagasztva.

Csontok tánca zörömböljön, Alomlélek, hej!

Farkas Húga meglendíti bűbájostorát. A varázserő szikrát hány a bőrén, játszik barna haján, majd hirtelen mind a bőrcsomókba szökken. Azősi dal, amit Barboncás Döme tanított a lánynak, iszonyú erővel bír. Ezüstszín villám csap ki a varázsfegyverből, átcikázik a két fiatal közötti téren, s útközben sisteregve elgőzölögteti az égből szakadó esőt.

Írnek végre letépi arcáról Settenkét, s messze hajítja. Azőrdenevér egyik szárnya eltört, a kicsiny test tehetetlenül hullik a bikák patája által vájt gödörbe. Settenkét nyomban elnyeli a kavargó posvány. A tündefi újra nekilendül, tenyerével lesöpri arcáról a vizet és a vért. Már látja a lányt.

Ég Atyácska emlékezz rám, Szabadlélek, hej!

A fehér villám a mellén találja el a fiút. Nem löki hanyatt, hanem körbeveszi, a hóna alá nyúl és a levegőbe emeli. Farkas Húga tovább énekel, miközben lassan egyre feljebb mutat a bűbájostor hegyével. A bőrcsomókból rángó, vonagló varázserő kígyózik Írnek felé, s egyre szorítja, préseli a mellét. Írnek ordít fájdalmában, keze és lába szanaszét csapkod a levegőben. Farkas Húga most fordít egyet a csuklóján, mire a fiú egész testét elborítják a táncoló, rángatózó szikrák.

Dobok bőre dübörögjön, Szabad...

A lány hirtelen megszakítja a varázséneket. A villám nyomban kihuny, Írnek pedig megszabadulva zuhan a sárba. Távolabbról, ahol a két bika küzd egymással, velőtrázó bömbölés harsan. A talaj megrendül, amint az egyik táltos hátat fordít a másiknak, és a Gyémánt Jurta felé rohan.

Farkas Húga tetőtől talpig megborzong. Eddig a varázsdal ereje tartotta a testét, most azonban majdnem összecsuklik. Csupán az a halk, kétségbeesett csipogás segít neki, ami valahogyan átvergődik a vihar tombolásán, eső dobolásán.

- Settenke! - kiáltja a lány, majd egy utolsó pillantást vet a sárban heverő Irnekre, és futásnak ered a mocskos létől fortyogó katlan felé. Már csupán két ugrásra van tőle, mikor végre meglátja azőrdenevért. Settenke ép szárnyának karmaival kapaszkodik a könnyen omló ragacsfalba, apró szemében rettegés ül. Farkas Húga minden erejét összeszedi. Elrugaszkodik, de a lába megcsúszik, s így kinyújtott keze nem éri el azőrdenevért. Kínlódva löki magát tovább, amikor erős, jéghideg ujjak fonódnak a bokájára.

- Nem tehetek róla - kiáltja Írnek, ald valahogy mégis a lány után rohant. - Képtelen vagyok parancsolni a testemnek.

A föld immár úgy rázkódik, mint a városokat romba döntő földrengések idején. Settenke utolsót csippant. Karma alól kifordul a kavics, ami eddig tartotta, s azőrdenevér ismét elmerül a latyakban. Farkas Húga szabad lábával kirúg, sarka eltalálja Írnek homlokát. A fiú gondolatait valamelyest kitisztította a korábbi bűbájtámadás, ezért - bár továbbra is a lány után kapkod - arcán most hálás mosoly jelenik meg.

- Ne engedd, hogy bántsalak! - ordítja. - Kérlek, ne hagyd!

Farkas Húga felhúzza mindkét térdét, s mikor újra megrendül alatta a föld, elrugaszkodik. A sár kivételesen a segítségére van, csúszik a nedves göröngyökön. Kinyújtott keze elmerül a gödör sűrű levében, ujjai vadul kotorásznak, míg végre megérzik Settenke redős szárnyának hegyét. A lány kirántja a víz alól segítő állatát, aki prüszkölve rázogatja apró fejét.

S ekkor szemközt széthasad a zápor és köd függönye. Éjfekete bika trappol a földön heverők felé, patái rengetik a földet, orrlyukain gőz szisszen elő, minden lépésnél felrobbantva a tócsákat. Teljes erejéből vágtat, dühe féktelen. Vörös szemében tűz ég, sárga fogsora kivillan szőrös szájszéle alól, savas nyálat fröcskölve szerte.

Farkas Húga megbűvölten mered a vágtató fekete táltosra. Mikor azután ismét megérzi a bokájára kulcsolódó, hideg ujjakat, végre magához tér. Settenkével azonban nem tud mit kezdeni. Azőrdenevér törött szárnya esetlenül fityeg, az apró segítő állat gyenge füttyöket hallat. Farkas Húga felül, lerázza magáról Írnek görcsös ujjait, majd igyekszik talpra állni, de a rázkódó talaj minduntalan kifordul a lába alól. Ha nem kellene egyik kezében Settenkét, a másikban a bűbájostorát tartania, talán még elmenekülhetne. így azonban egyre fogy az esélye.

A szürke égbolt viharfelhői most már egészen a földig ereszkedtek. Mindent elborít a sejtelmesen kavargó páratenger, amit még a szakadó eső sem képes szétoszlatni. Valami mégis áthatol a gomolygáson. Égszínkék fényfolyam ível keresztül a síkságon. Kezdete valahol a nézőtéren lehet, vége bizonytalankodva kutat a szürkeségben, majd hirtelen megindul Farkas Húga felé. Amint eléri a lányt, halk énekszó csendül, olyan lágyan, derengőn, mintha egyenesen a múltból szólna.

Holdistennő-hármasság, add erődet nekem, Selene, Diana, Luna, a hajban légy velem!

- Cseperke! - kiált Farkas Húga, amint felismeri az éneklő hangját. A kék fénypászma egészen közel libben a lányhoz. Vaskos vége lassan átformálódik, míg egy kitárt tenyér alakját nem adja. Farkas FIúga érti, mit kell tennie. A wicca varázslat áltaí Cseperke kéri, hogy adja kezébe azőrdenevért; majdő vigyáz rá, amíg a viadal zajlik. Valójában a fiatal boszorkány ereje nem hatolhatna át a Borzalag által állított bűbájfalon, mert annak az a célja, hogy semmiféle varázshatalom ne avatkozzon a táltosok harcába.

Farkas Húga tétovázik. A kéklő tenyér vár, de mintha halványodna. Belekap a szélvihar, csapkodja az eső. A párákon túlról hirtelen Írnek bukkan elő, és vad vicsorgassálrá akarja vetni magát a bűbájra. Farkas Húga dönt. Settenkét óvatosan a kéklő tenyérre fekteti, s látja, amint a finom ujjak lágyan a segítő szellem köré csukódnak. A kar visszahúzódik a ködön túlra.

- Átkozott wicca varázs! - rikácsolja Írnek, aki hiába igyekezett elkapni Cseperke mentő kezét. Farkas Húga a tündefi pontosabban a fiú szájából zengő fekete táltos) átkozódásából magyarázatra lel: Borzalag nem számíthatott rá, hogy a révülőkétől eltérő, wicca bűbáj tör majd át a korláton, így az ellen nem is állított védelmet!

További merengésre azonban már nincs idő. Írnek ugrik, hogy rávesse magát a lányra.

- Taszajtalak! - kiáltja Farkas Húga. Kezében dörren a bűbájostor, s a szíjából kipattanó bűbáj éppen hasba találja a tündefit, aki ordítva, kalimpálva repül a párákon túlra. Farkas Húga talpra szökken, szeme sarkából látja az immár domb méretű fekete bika vágtatva közelgő alakját. A rettenetes paták kútmély gödröket robbantak ki a sárból, a csontsárga szarvak felkavarják a földre ereszkedett viharfelhőket.

Farkas Húga futásnak ered, éppen abba az irányba, amerre az imént Irneket taszította. Gondolatai között hevesen kutat olyan varázsige után, amivel megállíthatná a fekete bikát. Valójábanő maga is pontosan tudja, hogy a sikerre semmi reménye. A táltos fujtatása máris felmelegítette mögötte a levegőt, és még több párát terített szét a síkon. Csupán egy-két szemvillanás, és utoléri a lányt, hogy irgalom nélkül eltapossa.

Farkas Húga előtt váratlanul ketté nyílnak a felhők, ragyogó napfény vakítja el a szemét. A talaj itt sokkal szárazabb, hát még gyorsabban fut. Azután fájdalmasan beleütközik valamibe. Megszédül, ujjai közül kicsúszik a bűbájostor. Farkas Húga megtapintja a homlokát, amin máris fájdalmas púp kezd növekedni. A szeme lassacskán hozzászokik a fényáradathoz, messze azonban nem láthat, mivel előtte a Gyémánt Jurta magaslik. Annak rohant neki az imént, s most hátát kimerülten az égbe szökő nemezfalnak veti.

- Jöjj, Szemes, erődet hívom! - Írnek hangja alig néhány lépésről zendül. Farkas Húga összerezzen ijedtében. Rádöbben, hogy nincs meg a bűbájostora. De hiába keresné, mert a szikrákat hányó varázsfegyver ott leng Írnek kezében. A fiú szétvetett lábakkal áll a napfényben, szemközt Farkas Húgával, és bűverőt von az ostorba.

- Ne, Írnek! - kiáltja könnyes szemmel a lány, de a hangja elvész a fekete bika patáinak robajában. Írnek felemeli a bűbájostort. A bőrszíj megfeszül, csomói veszettül sisteregnek.

A tündefi lecsap. A rontást azonban nem a lány, hanem saját maga felé irányítja. Farkas Húga hatalmasra nyitott szemmel nézi, amint a méregzöld villám behatol Írnek testébe, valahol a szíve tájékán. A fiú felordít fájdalmában. Kezéből kihull az ostor, ső térdre rogy. Mellén széthasad a sártól mocskos egykor hófehér ing, s alóla förtelmes, földbarna lény bújik elő. Nem nagyobb egyetlen hüvelyknél, nyálkás testét ében köpönyeg, körömnyi pofácskáját csuklya takarja. A fekete táltoshoz való hasonlatossága nem kétséges. Ez a lds nyavalyás bújt meg Irnekben, mikor a sötét varázstudó elfogta a fiút, s rákényszerítette az akaratát, hogy szolgája legyen a viadalon. Szemes fénye azonban a tündérek által ismert legnagyobb és legtisztább bűverő, és ennek segítségével Írnek megszabadította önmagát a rontástól.

Farkas Húga a hangosan lihegő tündefihez rohan. Előbb felveszi a földre hullott ostort, s sietve az övébe tűzi. Ezután segítene Irneknek talpra állni, de ekkor a gomolygó, szürke felhők fala széthasad.

A fekete bika csupán egyetlen pillanatra torpan meg, ragacsos sáresővel borítva be mindent. Azután vörös szeme felfedezi az áruló szolgát, s önmaga kicsiny, sárban kepesztető képmását a fiú lába mellett.

- Így jobb! - bömböl a fekete táltos, és hangjától megremegnek a nemezfalak. Irdatlan patája belekap a földbe; kapar néhányat, mielőtt a végső rohamra indulna. Majd elrugaszkodik, a föld recseg vágtató súlya alatt. Fejét leszegve egyenesen Farkas Húga és Írnek felé robog, hogy eltapossaőket.

A síkra ereszkedett viharfelhők ismét szétválnak, és a fehér bika bukkan ld közülük. Kende nem áll meg, szarvát lefelé hajtja, csapzott oldaláról sár pereg. Orrlyukaiból jeges, tiszta levegő tör elő, megfagyasztva a pocsolyákat, dérrel borítva a barna buckákat. A fekete táltos nem ügyel rá, így Kende átrobog a közöttük lévő távolságon, hogy oldalba kapja.

Farkas Húga látja, hogy a sötét bika előbb éri előket, mint a fehér. Ismét előhúzza bűbájostorát, s bár cseppet sem hisz a sikerben, a közeledő ellenség felé suhint.

- Bukfencei)! - kiáltja az igét. A bőrcsomókból fénylő, zöld szalagok tekerednek elő, s a fekete bika mellső patái köré igyekeznek fonódni. A táltos azonban észre sem veszi azokat, vaskos lábszárai könnyedén széttépik a gyengécske rontást. Farkas Húga ráveti magát Irnekre, s leszorítja a fiút a földre, hogy a saját testével takarja. Nincs ennek már semmi értelme, legfeljebb egyszerre törik pozdorjává a csontjaikat a paták.

Egyetlen halványzöld pászma valahogy mégis beleakad a fekete bika patáiba. Nem tart ld sokáig, csupán arra elég, hogy a vágta ütemét megtörje kissé, de ettől a sötét varázstudó valamelyest lelassul. Bosszús fujtatása felforralja a Farkas FIúgától néhány lépésre gyűrűző tócsát, majd újból nekilendül.

A fehér bika ekkor kapja őt oldalba. Az ütközés irtózatos villámcsapások sorozatát robbantja szerte, amint a csontsárga szarvak húst repesztve, bordákat törve fúródnak a fekete bika oldalába. Kende bömbölve megemeli a fejét, a lendület még futásra készteti. Ellenfele a levegőben zúgva nekicsapódik a Gyémánt Jurta oldalának, s bedönti a nemezfalak egy részét.

Farkas Húga iszonyodva nézi, amint a fehér bika lihegve megáll. Szarváról, homlokáról vér csöpög, lehelete recsegve fagyasztja előtte a nedves talajt. Azután lassan a fiatalok felé fordul, mellső térdei megroggyannak. Alig bír talpon maradni, de mégis tesz néhány lépést a lány felé. Oldalán, nyakán és combján sebek látszanak, bár nem túl mélyek, s már egyik sem vérzik.

- Kende - súgja éledő boldogsággal Farkas Húga. Még nem meri elhinni igazán, pedig úgy tűnik, túl vannak a viadalon, és a fehér bika győzött. Elvárható volna, hogy a síkon túl felharsanjon a révülők örömujjongása, Szemes és Holdanyácska pedig szétoszlassa a viharfelhőket. A sármező fölött azonban továbbra is ott gomolyognak a nehéz párák, csupán a Gyémánt Jurta közvetlen környékén ragyog a nap. Kende pedig épp oly szomorúan néz feléjük, mint korábban, s bár megtehetné, nem változik vissza emberi alakjába.

Farkas Húga megnézi, hogy van Írnek. Csupán egyetlen pillantást vethet a fiúra, aki még mindig kába a rettenetes, lélektisztító rontástól, amit önmagára küldött.

S ekkor újra megdöndül a föld. A Gyémánt Jurta beomlott falai szerte repülnek, mintha egy komisz trolicsecsemő cirkuszolna a barlangi óvodában. A következő szemvillanásban feltűnik a fekete bika, patáival pozdorjává roppantva az útjába kerülő roncsokat. Oldalán hatalmas, mély seb tátong, amiből patakzik fekete vére, de fel sem veszi a sérülést. Rettenetes bömbölése még a távolabb tornyosuló felhőket is megkavarja, s amint a hang végül mégis elhal, a sötét alak leszegi fejét, hogy végső rohamra induljon. Nem törődik Kendével, aki homályba boruló szemekkel figyeliőt. Egyenesen Írnek és Farkas Húga felé vágtat, egyre gyorsuló iramban. A lány hirtelen megérti: a sötét varázstudó egyedülőt hibáztatja a vereségéért. Ha ez a semmi kis révülő tanonc nem jelentkezik segédnek... Ha nincs szüksége Irnekre, aki azután elárulta...

A fekete bika orrlyukain immár lángnyelvek csapnak elő, amint teljes sebességre gyorsulva trappol a földön kuporgok felé. Már csupán tíz... nyolc... hat ugrás választja el áldozataitól, mikor egy szürkésfehér felhő libben az útjába. A fekete bika nem törődik vele, szarvai beledöfnek, homloka széttúrná, de nem bírja.

A villámok újra mennydörgőn hasogatják a síkot. Éppen úgy, mint mikor a fehér bika döfte szarvát ellenfele oldalába. Most sem történik más, hiszen a „piszkosszürke felhő" valójában Kende csapzott szőre. A sötét varázstudó gyűlölettől tompa elméjébe végre felismerés lobban: a fehér bika önmagát használja pajzsnak, hogy megvédje a fiatalokat. A sártól és vértől lucskos, csontsárga öklelők felnyársalják Kendét, aki hangot sem hallat, csak áll, minden erejét összegyűjtve. A fekete bika hiába próbálja félrelökni, feldönteni. Az utolsó rohamra tartalékolt elszántsága végül megroppan. Túl sok vért veszített, nem képes már haragja szerint cselekedni. Fujtatva hátrál, fejét rázza, míg szarvai ki nem szabadulnak Kende húsából. A két bika egymásra teldnt, minden inuk reszket, izmaik ideges táncot járnak, szájukból véres nyál csurran.

Azután Kende végsőt nyög, s erejét veszítve az oldalára dől. A fekete bika megkerülnéőt, de már nincs több kitartása. Az élet sebesen szökik el hatalmas testéből. Vörös szemére homály borul, lábai rogyadozva viszik még néhány lépést, majdő is döngve a sárba zuhan, s nem mozdul többé.

A csend, ami a Gyémánt Jurta világára telepszik, az elmúlásról ad hírt.