14.
„FELÉBREDTEM REGGEL”

Másnap így kelsz fel az ágyból: lelököd a paplant, elfordítod a tested, a padlóra teszed a lábad, és felállsz. Aztán pisilsz, zuhanyozol, felöltözöl, lemész a földszintre, reggelizel, beszélsz a főnököddel, gyakorolod az adott formát, ebédelsz, a teremben a szart is kivered a bokszzsákból, zuhanyozol, felöltözöl, beülsz a Ford Asbóba, és elindulsz a városba, hogy megmutasd a képed. Azért csinálod, mert ez a munkád, mert muszáj, és mert ha őszinte akarsz lenni, imádod. Addig ismételgeted ezt, amíg a rémálmok megszűnnek, vagy megszokod, amelyik előbb bekövetkezik.

A halálukról készült halottkémjelentés szerint öngyilkosságot követtek el, így a nővérek kurta hírnevet szereztek mint csoportos öngyilkosok. De a médiát nem érdekelte annyira az ügy, hogy ezen túl is kutakodjanak. Nightingale intézte a rutinnyomozást két rendőr segítségével a westminsteri őrsről, egyikük a kedvenc szomáliai nindzsám. Nekik nem lehetett elmondani, hogy az áldozatok halhatatlan dzsesszvámpírok voltak, így rám hárult, hogy lezárjam a történetet.

Simone Fitzwilliam, Cherie Mensier és Margaret „Peggy” Brown eltűnését 1940-ben jelentették a szüleik, és bár a rendőrség nyomozást indított, az maximum felületes volt... És miért is ne lett volna? A város éppen lángokban állt. Gondoltam rá, hogy megkeresem a legközelebbi hozzátartozókat, de mit mondhattam volna nekik? Hogy egy félig elfeledett nagynéni meghalt a Café de Paris bombázásakor, de azért elég élvezetes utóéletet élt? Amíg meg nem jöttem, és meg nem öltem. Újra.

A tanárukat, Miss Patternostot azért megkerestem. A háború után átkelt az óceánon, és összeköltözött bizonyos Sadie Weintroubbal, a Warner Bros. produkciós titkárnőjével annak ranchszerű bungalójában Glendale-ben.

Találtam embereket, akik a Sohóban nőttek fel a háború után, és emlékeztek három lányra a Berwick Streeten. Egyesek szerint ringyók voltak, mások szerint leszbikusok, a többség rájuk se hederített. A Soho akkoriban ilyen volt.

Nem találtam olyan bizonyítékot, amely tizenöt másik halálesethez kötötte volna őket, akik mind dzsesszzenészek voltak, valamint még kilencvenhat esethez, ahol hozzájárultak krónikus egészség- és karrierromláshoz, köztük apáméhoz. Semmi sem győzött meg róla, hogy Simone-nak és nővéreinek lett volna sejtelmük arról, milyen fájdalmat és szenvedést hagytak maguk után. Walid doki tessék-lássék próbált meggyőzni, hogy Simone talán teljesen tudatában volt a tettei következményeinek, és egy beteg szociopata szörnyeteg otromba átverésének áldozata lettem. De tudtam, hogy csak azért mondja ezt, hogy jobban érezzem magam.

Megírtam az ügyet lábjegyzetekkel, ahogy kell, kinyomtattam, hozzácsatoltam a kiegészítő dokumentációt, dobozaktába dugtam, majd az egészet a világi könyvtár irattár részébe tettem. Aztán letöröltem mindent a számítógépemről, módosítottam az azonosítószámot a HOLMES-on és az adatbázisban, hogy jelezzen nekem, ha valaki rákeres. Talán egy kivételesen tehetséges újságírónak feltűnik pár összeférhetetlen halottkémítélet ugyanazon a referenciaszámon, de mivel nem szerepel benne focista, popsztár vagy a királyi család tagja, szerintem nem kell aggódnom miatta.

Aggódom viszont az Arctalan, vagyis a maszkos miatt, aki elkapja a tűzgolyókat és elhárítja a kéményeket. Annál jobban, hogy egy emberi lényeken kísérletező képzett varázsló járkál szabadon, csak az aggasztott, hogy Geoffrey Wheatcroft talán többet is kiképzett a kis mágiaklubjában. Hány Kis Krokodil van még odakint, és közülük hány olyan gonosz, mint az Arctalan? Tudom, hogy Nightingale is aggódik emiatt, mert sokkal több időt töltünk a lőtéren, mint korábban.

Október első hétfőjén apám és a vagányok először játszottak hivatalosan az új nevük alatt. A Round Midnightban az islingtoni Chapel Marketen. Apám hiba nélkül tolta le a két órát, és volt egy pillanat, a „Love for Sale” alatti híres szólóban, amikor olyan transzcendens képet vágott, hogy elgondolkodtam, van-e kapcsolat a zene és a mágia között, és hogy talán a dzsessz az igazi élet.

Teljesen kimerült a hakni alatt, hiába próbálta titkolni, úgyhogy anyával együtt taxiba ültettem, adtam borravalót a sofőrnek, és a rendőrigazolványomat is megvillantottam, hogy az utazás végén kellően visszafogott legyen. Aztán visszamentem ünnepelni a srácokkal, de a Round Midnight kicsit drága volt, úgyhogy elsomfordáltunk az Almába, ahol olcsóbb a sör és foci megy a tévében.

– Visszahívtak minket – újságolta James.

– Mert a közönség ivott – mondta Max. – Jót teszünk az üzletnek.

– A zene mindig jó az üzletnek.

– Gratulálok – mondtam. – Igazi banda vagytok, idegenek pénzt adnak, hogy halljanak titeket.

– A faterodnak hála – mondta Max.

– És Cyrusnak – szólt közbe Daniel.

– Cyrusra – emelte poharát Max, és mind ünnepélyesen ittunk.

– Kiderítettétek, mi történt? – kérdezte James. – Mármint Cyrusszal?

– Nem – mondtam. – A nyomozás „nem meggyőző” eredménnyel zárult.

– Igyunk a dzsesszrendőr megoldatlan rejtélyeire.

Ittunk.

– És Lord Grant Vagányaira – mondtam, és ittunk.

Három rundot végigittunk, majd elmentünk curryzni, aztán meg haza.

Ritkán vannak rémálmaim. Mindent összevetve elég jól alszom, de vannak olyan élénk emlékeim, mint a vestigia. A lonc illata, ahogy nevetés közben horkantott, testének kereksége, ahogy a karomban feküdt. Néha hajnalig ébren tartanak.

Szóval egy dzsesszvámpírral aludtam. Ez a maga bizarr módján érthető. Egy kisebb, dél-londoni folyó istennője, egy dzsesszvámpír a Sohóból, mi jöhet még? Egy chelsea-i vérfarkas? Egy szukkubusz Sydenhamből? Új szabályt találtam ki, csak hogy még több legyen: sose szidd valaki anyját, sose sakkozz a kurd maffiával, és sose feküdj le olyan nővel, akinek nálad jobban megy a mágia.

Hideg, mocsadék októberi nap volt, amikor kiruccantam Londonból. Ahogy a csúcsforgalomban araszoltam, volt időm megfigyelni a munkába igyekvőket, akik kabátban, görnyedt vállal, leszegett fejjel haladtak – a nyár véget ért, és az ígéretes középcsatár repülőn Rióba tartott egy malagai kozmetikussal.

Londont azonban nem érdekelte, őt nem zavarja, ha elhagyod, mert tudja, hogy ha egy elmegy, két másik jön helyette. Különben is lefoglalta, hogy neon rúzst tegyen fel és vörösaranyba cicomázza magát. A focisták lejárt lemez, aranyom. Most a színház a divat. A város egy hollywoodi sztárt várt, aki azért jön, hogy a West Enden bizonyítsa színészi képességeit.

Megint elhajtottam Colchester mellett, és ezúttal telefonon odaszóltam, hogy Lesley tudja, hogy jövök. Ahogy közeledtem a vasszürke horizonthoz, Brightlingsea úgy gyűlt a kocsi köré a felhős ég alatt, akár egy jégmező. Amikor megálltam az apja háza előtt, Lesley a lámpa alatt várt. Az időre való tekintettel kék, vízálló kapucnis pulóvert, a rocksztáros kendő és napszemcsi helyett pedig rózsaszín műanyag hipoallergén maszkot vett. Még mindig másvalaki hangján beszélt.

– Mutatok valamit – mondta.

A vizes utcákon találkoztunk pár helyivel, akik vidáman intettek Lesleynek, és gyanakodva sandítottak rám.

– A kisváros előnye – mondta. – Mindenki ismer, senki sem sokkolódik.

– Nem csípnek engem.

– Látják rajtad, hogy a bűn gonosz városából jössz.

Átmentünk a hajókkal teli parkon, amiket télire ponyvával fedtek le, a kötelek között hideg szél fütyült, ki, a sétányra a bungalók hosszú sorával és a beton úszómedencével. A téglamenedékbe mentünk, ahol az a falikép volt a valószínűtlenül kék égről és fehér partról.

– Most leveszem a maszkot – közölte. – Kibírod?

– Nem, de igyekszem.

Lesley vacakolt a pánttal. – Olyan macerás. Van egy tépőzáras, de az még rosszabb... tessék.

És mielőtt felkészülhettem volna, a maszk lekerült.

Rosszabb volt, mint hittem. Olyan rossz, hogy az agyam nem volt hajlandó elfogadni, hogy ez egyáltalán egy arc. Az áll eltűnt, a groteszkül telt ajak alatt dudorok sorjáztak, majd jött a sértetlen nyaka. Az orr alaktalan, lapos, rózsaszín dudor, ami fehér hegek közepén ült, amelyek az arcán és homlokán kígyóztak. Megrezzent az arcom. Ha nem feszítem meg magam, hátrahőköltem volna.

– Most már kinyithatom a szemem? – kérdezte. – Végeztél?

Mondtam valamit, de nem emlékszem, mit.

Kinyitotta a szemét. Még mindig kék volt. Még mindig Lesley szeme. Próbáltam arra fókuszálni.

– Mit gondolsz? – kérdezte.

– Láttam már rosszabbat.

– Hazudsz. Kit?

– Apádat.

Nem volt vicces, de láttam rajta, hogy értékeli az erőfeszítést.

– Hozzá tudsz szokni?

– Mihez?

– Az arcomhoz.

– Mindig csak az arcodról beszélsz. Tök hiú vagy. Időnként gondolhatnál másokra is, nem csak magadra.

– Kire kéne gondolnom?

Iszonyú ronda volt, ahogy beszéd közben a bőr fodrozódott a szája alatt.

– Például rám. Amikor elrángattál a hajók mellett, belerúgtam a padkába.

– Igen?

– Rohadtul fáj. Tutira feldagadt a nagylábujjam. Megmutassam?

– Nem akarom látni a nagylábujjad.

– Biztos?

– Ja, biztos – mondta, és elkezdte visszavenni a maszkot.

– Nem muszáj – jegyeztem meg.

– Nem szeretem, amikor a gyerekek elfutnak előlem.

Igyekeztem nem mutatni, mennyire megkönnyebbültem, amikor a maszk újra elrejtette.

– Lesz még műtéted? – kérdeztem.

– Talán. De most mást akarok mutatni.

– Jó, mi az?

Kinyújtotta a tenyerét, és egy gyönyörű opálos fénygömb jelent meg felette. Sokkal szebb volt, mint amit én valaha csináltam.

– Bassza meg – hördültem fel –, te tudsz varázsolni.