12.
„NEM JELENT SEMMIT”

A járdán ülve találtam a piercinges előtt, amely a KFC mellett van. Kiszúrhatott, mert felugrott, habozott, majd megpördült, és elindult az ellenkező irányba. Azt a magas sarkút könnyen utolértem. A nevén szólítottam.

– Ne nézz rám – mondta.

– Nem tudok parancsolni magamnak.

Megtorpant, és mielőtt tiltakozhatott volna, átöleltem. Viszonozta, és arcát a mellkasomnak nyomta. Zokogott egyet, aztán magára parancsolt, és vett egy mély lélegzetet.

– Ez meg mi az isten volt? – kérdezte.

– Anyám. Könnyen izgalomba jön.

Megtorpant, és rám nézett.

– De amiket mondott... nem értettem, hogy gondolhatta... mit gondolt, mit csinálok?

– Gyógyszert szed.

– Nem értem, ez mit jelent?

– Nincs jól.

– Azt mondod, hogy őrült?

Illően megszeppent képet vágtam.

– Ó, te szegény. Menjünk vissza?

Rájöttem, hogy az emberek minket bámulnak a KFC-ből. Talán azt hitték, utcai előadást látnak.

– Én meg annyira vártam, hogy halljam apádat játszani – ingatta a fejét.

– Lesz még haknijuk. Hadd ajánljak helyette egy szórakoztató estét a Chez Peterben.

– A heverőn még egyszer nem alszom. Még mindig fáj tőle a nyakam.

– Vettem sütit.

– Hm, ez gyanús. Mintha arra számítottál volna, hogy társaságod lesz a koncert után. Kit akartál hazavinni?

A karomat a vállán tartva kormányoztam az úton Camden Town felé.

– Nem tetszik a hangnem, ifjú hölgy.

– Hol vetted a sütit?

– A Marks & Spencerben.

Sóhajtott, a karja szorosabban ölelte a derekamat. – Túl jól ismersz.

Leintettem egy taxit, hogy vigyen el a Hodályba. Ez tűnt a legbiztonságosabbnak.

A kocsiszínbe érve kellett neki egy pillanat, hogy megigazítsa a sminkjét a borotválkozótükrömben.

– Ijesztően nézek ki? – kérdezte. – Ebből az icipici tükörből nem tudom megállapítani.

Mondtam neki, hogy gyönyörű, mert az is volt. Anyám tenyerének lenyomata, ami a taxiban még vörösen virított, már fakult. Az átlátszó felsőből maradt annyi, hogy le akarjam tépni, szabályosan égtem a vágytól. Arra összpontosítottam, hogy a megfelelő számokat rakjam sorba az iPodon, és bedugjam a hangszórókat.

– Sütit ígértem – mondtam, ahogy közeledett felém.

Simone-t nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.

– Később – csúsztatta karját a derekam köré, és egyik kezét bedugta az ingem alá. Megnyomtam a lejátszást az iPodon.

– Ez mi? – kérdezte, ahogy elindult a zene.

– Coleman Hawkins. „Body and Soul.” – Igazából nem ezzel akartam kezdeni, hanem Billie Holidayjel.

– Tényleg? Felvételről nem az igazi.

A kezemet a kabátja alá csúsztattam, és magamhoz húztam. A háta lázasforrónak érződött.

– Így már jobb – mondta, aztán előrehajolt, és leharapta a legfelső gombot az ingemről.

– Hé!

– Most kvittek vagyunk.

– Hallottad valaha játszani Colemant?

– Persze. Az emberek mindig ezt kérték tőle, nagyon bosszantotta. – Lekapott még egy gombot, és megcsókolta meztelen mellkasomat. Éreztem, hogy a nyelve a mellcsontomon barangol.

Akkor megint éreztem azt a szagot. Lonc illatát, és alatta törött tégla és széttört fa szagát. Hogy is hihettem, hogy a parfümje?

– Cyrus játszotta a „Body and Soul”-t? – kérdeztem.

– Ki az a Cyrus? – kérdezte, és leharapta a harmadik gombot is. Kezdtek fogyni.

– Vele jártál – emlékeztettem. – A házában laktál.

– Igen? Olyan régen volt – mondta, és megcsókolta a mellkasomat. – Szerettem nézni őket játék közben.

– Kiket?

– Az aranyos dzsesszzenészeimet. Mindet. Akkor voltam a legboldogabb, amikor játszottak. Szerettem a szexet meg a társaságot is, de akkor voltam a legeslegboldogabb, amikor játszottak.

Felnyögtem, amikor John Coltrane következett az iPodon. Véletlenül véletlen lejátszásra kapcsoltam? Erre a „Body and Soul”-ra képtelenség lassúzni – először is, Coltrane három hangnál tovább sose marad a témánál, és pár ütem után kiruccan abba a vad zenei térbe, ahová csak az apámhoz hasonlók tudják követni. A hűtőhöz kormányoztam magunkat, hogy suttyomban átválthassak az iPodon a következő nótára. Nina Simone jött, istennek hála, a fiatal Nina, akinek hangjától egy jégszobor is elolvadt volna egy skót bankárkongresszuson.

– És Lord Grant? – Meg kellett kérdeznem.

– Ő kisiklott a kezeim közül. Azt mondták róla, ő lesz az angol Clifford Brown, de folyton eltűnt. Cherie olyan mérges volt. Tudod, ő kinézte magának. Azt állította, hogy egyszer elkapta, de elszökött. – Az emlék hatására elmosolyodott. – Szerintem én inkább voltam az esete, és ki tudja, mi történt volna, ha nincs az a félelmetes felesége.

– Félelmetes?

– Ó, rémisztő. De te már csak tudod, hiszen a te... – Simone megdermedt a karomban és a homlokát ráncolva nézett fel rám, de én tovább táncoltam. Láttam a szemében, ahogy az emlék elfakul.

– Mindig is szeretted a dzsesszt? – faggattam.

– Igen.

– Már iskolás korodban is?

– Nagyon fura zenetanárnőnk volt – mesélte Simone. – Miss Patternostnak hívták. A kedvenc diákjait meghívta teára, lemezeket hallgattunk, és bátorított minket, hogy „egyesüljünk” a zenével.

– Te is a kedvence voltál?

– Hogyne lettem volna – felelte, és megint az ingem alá csúsztatta a kezét. – Én mindenki kedvence voltam. Talán nem vagyok a te kedvenced is?

– Határozottan az vagy. Cherie és Peggy is a kedvencei voltak?

– Azok hát. Szinte Miss Patternost szobájában laktunk.

– Szóval a nővéreiddel egy iskolába jártatok?

– Igazából nem a nővéreim. Csak olyanok, mintha a nővéreim lennének. Az iskolában találkoztunk.

– Hogy hívták az iskolát? – Ha megvan az iskola neve, kideríthetem mindhármuk kilétét.

– Cosgrove Hall. Hastings mellett.

– Jó iskola volt?

– Mondhatjuk. Minden tekintetben normális – mondta. – A tanárok nem viselkedtek velünk szigorúbban a kelleténél, volt saját istállója is. És ott volt Miss Patternost, róla se feledkezzem meg. Imádta Elisabeth Welchet. A „Stormy Weather” volt a kedvence. Le kellett feküdnünk a szőnyegre, a szép keleti szőnyegre, talán perzsa volt, és képeket kellett képzelnünk magunk elé.

Megkérdeztem, mit hallgattak, és Simone azt felelte, szinte mindig dzsesszt: Fletcher Hendersont, Duke Ellingtont, Fats Wallert és persze Billie Holidayt. Miss Patternost azt mondta a lányoknak, hogy a dzsessz a négerek hatalmas hozzájárulása a világkultúrához, tőle megehetnek annyi misszionáriust, amennyit akarnak, csak produkáljanak továbbra is ilyen gyönyörű zenét. Hiszen a különböző társadalmak hetente több száz misszionáriust termelnek, de Louis Armstrong csak egy van.

Apám gyűjteményéből tudtam, hogy azok közül némelyik lemezt nem volt könnyű megszerezni az óceán innenső partján. Amikor megkérdeztem, hogyan jutottak hozzá, Simone mesélt Sadie-ről, Miss Patternost hölgyismerőséről.

– Volt keresztneve is?

Simone éppen az ingemet húzta ki a nadrágból, de megállt. – Miért kérdezed?

– Rendőr vagyok. Mi kíváncsinak születünk.

Simone erre azt felelte, a lányokkal csak annyit tudtak, hogy Miss Patternost Sadie nevű barátját mindenki csak „Sadie”-nek szólította.

– Miss Patternost mindig így mutatta be – tette hozzá.

Az sosem derült ki, Sadie mivel foglalkozik, de a lányok elejtett célzásokból azt vették ki, hogy Hollywoodban dolgozik, és hogy Miss Patternosttal tizenöt éve szenvedélyesen leveleznek. A szinte mindennapi levelek mellett havonta érkezett egy csomag barna papírba bugyolálva és erős spárgával átkötve, TÖRÉKENY felirattal. Értékes, Vocalion, Okeh és Gennett kiadású lemezek voltak. Évente egyszer Sadie is megérkezett, rendre a húsvéti szünetre, és bevette magát Miss Patternost lakosztályába, aztán kivilágos virradatig hallgatták a dzsessz-lemezeket. Botrányos, mondták az alsós lányok, de Simone-t, Peggyt és Cherie-t nem zavarta.

– Darált bogarak – merengett.

– Tessék? – kérdeztem. Azt kívántam, bárcsak ne tettem volna tönkre az iPhone-omat, mert a diktafonja most rohadt jól jött volna.

– A szülinapi tortámon – mondta Simone. A jelek szerint a Cosgrove Hallban az volt a születésnapos lány előjoga, hogy megválaszthatta a tortája díszítését. Becsületbeli kérdés volt, hogy a születésnapos a lehető legvalószínűtlenebb színt ötölje ki; népszerű volt az ibolya és narancssárga, kék foltokkal. A konyhásoknak mindig sikerült előállítani a kívánt színt, és a lányok meg voltak róla győződve, hogy bogarakat daráltak hozzá össze.

Ez még az ételszínezékek és élelmiszer-technológusok előtt volt, gondoltam. És pont ide is akartam vele eljutni. Szerencsére az iPod ezt a pillanatot választotta, hogy lejátssza az utolsó számot, Ken „Kígyócsípő” Johnson „Body and Soul” verzióját. Engem nem érdekel, mit gondolnak az olyan puristák, mint amilyen az apám is. Ha az ember táncolni akar, a szvinget nem veri semmi. Simone is így gondolta, mert abbahagyta a vetkőztetésemet, és elkezdett feszes kis körökben forgatni. Ő vezetett, de nem bántam, ez is benne volt a tervben.

– Hallottad élőben Ken Johnsont? – kérdeztem olyan közömbösen, ahogy bírtam.

– Egyszer.

1941 márciusában, ugyebár.

– A szabadságunk utolsó napja volt. Mind beálltunk a seregbe, amint elég idősek lettünk. – Elmesélte, hogy Cherie a Kiegészítő Területi Szolgálathoz csatlakozott, Peggy meg a Női Tengerészekhez. Ő a Női Kisegítő Légierőhöz ment, mert valaki azt mondta neki, hogy ott lehetősége lesz repülni.

– Vagy legalább megismerkedni egy jóképű pilótával, aki felvisz a gépén. – Peggy kanadai nagybátyja vitte be őket a Café de Paris-ba, és Cherie kijelentette, hogy a pénzzel nem lesz gond, ha nem esznek semmit, és nem isznak többet egynél.

Simone az arcomhoz szorította az arcát, én meg a haját simogattam.

– Az asztalunk lehetett volna jobb is – vonta meg kicsit a vállát. – Meglepően kicsi volt, és cseppet sem jó helyen. Ha a zenekar volt hat óránál, akkor mi fél kettőnél.

A klub tele volt jóképű kanadai tisztekkel, és egyikük egy üveg pezsgőt küldetett a lányok asztalához, ami heves párbeszédet váltott ki köztük, hogy illendő-e elfogadniuk, és a vita csak akkor ért véget, amikor Peggy egy hajtásra kiitta a poharát. Ezt újabb megbeszélés követte, hogy ki tudnak-e csikarni még egy üveggel a kanadaiakból, és, tette fel a kérdést Cherie sötéten, azok vajon mit várnak cserébe?

Peggy azt mondta, felőle azt kérhetnek, amit akarnak. Sőt azon a véleményen volt, hogy hazafias kötelességük meleg fogadtatásban részesíteni a Nemzetközösség bátor katonáit, márpedig ő kész Angliára gondolva eleget tenni a kötelességének.

De a második üveget nem kapták meg, és a kanadaiak sem a desszertjüket. Mert akkor a banda belecsapott a „Body and Soul”-ba, és a lányok nem is láttak mást, mint Ken Johnsont.

– Soha senki nem mondta nekem, hogy egy színes férfi ilyen szép lehet – idézte fel Simone. – Ahogy mozgott... nem csoda, hogy Kígyócsípőnek becézték. – Szemöldökét összevonva nézett fel rám. – Ezer éve nem csókoltál meg.

Lebiggyesztette az ajkát, hát megcsókoltam. Ennél nagyobb baromságot életemben nem csináltam, beleértve azt is, hogy berohantam egy toronyházba harminc másodperccel azelőtt, hogy felrobbantották volna.

A vestigiumot általában nehéz kiszúrni: az a nyugtalanító érzés, ami temetőben fogja el az embert; a játszótéren nevető gyerekek emléke; egy ismerős arc a szemed sarkában. A csók révén nagy felbontásban és testközelben átéltem Ken Johnson és a Café de Paris-ban tartózkodó negyven másik ember utolsó pillanatait. Sajnos nem tudtam kiélvezni a légkört. Nevetés, egyenruhák, élő szvingzenekar ereje teljében, aztán... csend.

A reneszánsz idején, amikor virágzott a művészet, a kultúra és a szinte folyamatos véres háborúskodás, egyes vakmerő mérnökök úgy törték meg az ostromokat, hogy a várhoz rohantak, és primitív alakú tölteteket erősítettek a kapura. Néha, mivel a robbantás akkoriban inkább volt művészet, mint tudomány, a töltet felrobbant, még mielőtt a szerencsétlen mérnök elhúzta volna a csíkot, és a detonáció a levegőbe emelte... általában darabokban. A franciák, a rájuk jellemző finoman gyilkos szellemességgel, petárdáknak nevezték el ezeket a bombákat. Engem is mintha ilyen petárda ért volna, amikor Simone visszavezetett az emlékeibe és elkezdte kiszívni az agyamat.

A bombarobbanást nem lehet előre várni, inkább csak utólag lehet emlékezni rá. Mint egy rossz vágás egy filmben, vagy mint amikor ugrik a tű a lemezen: a pillanat egyik oldalán zene, nevetés és románc, a másikon meg... nem fájdalom, az később majd jön, hanem döbbent értetlenség. Por és faforgács homálya, egy fehér-vörös folt, ami egy férfi inge, felfordult asztalok között testetlen lábak és fejetlen testek, a harsona az asztalon, mintha egy zenész hagyta volna ott, két khaki egyenruhás alak vakon nézi, ültükben megölte őket a robbanás.

Aztán zaj és kiabálás és a vér íze Simone szájában.

Az én véremé, mert az ajkamba haraptam.

Simone ellökött magától.

– Mennyi idős vagyok? – kérdezte tőlem.

– Olyan kilencven – mondtam, mert néha nem tudom befogni.

– Anyádnak igaza volt – ingatta a fejét. – Boszorkány vagyok.

Most vettem észre, hogy támolygok és remeg a kezem. Az arcom elé emeltem.

– Igaza volt – mondta. – Nem ember vagyok, hanem egy lény. Egy szörnyeteg.

Azt akartam mondani neki, hogy kétségtelenül ember, és hogy a legjobb barátaim közül pár lényegében halhatatlan. Azt akartam mondani, hogy megoldjuk, de csak tátogtam.

– Sajnálom, mennem kell, hogy beszéljek a nővéreimmel. – Kurtán felnevetett. – Csak persze nem is a nővéreim, mi?

Sarkon fordult, és kiszaladt a kocsiszínből. Hallottam, hogy a sarka kopog lefelé a csigalépcsőn. Követni akartam, de lassan elvágódtam.

 

 

– Ennél ostobább talán már nem is lehetett volna – mondta Nightingale, ahogy Walid doki a szemembe világított, ellenőrizendő, hogy épen maradt-e az agyam. Nem tudom, meddig vergődtem a kocsiszín padlóján, de amint újra tudtam használni az izmaimat, hívtam Walid dokit. Atonikus görcsnek nevezte, mert még ha nem is tudja, miért történik, fontos valami menő nevet adni neki. Abban bíztam, hogy ki tudok találni valami hihető magyarázatot, mire Nightingale is megérkezik, de ott jött Walid doki mögött.

– Meg kellett róla győződnöm, hogy Simone-nak a Café de Paris-ügyhöz van köze, nem Dr. Moreau Nudibárjához – mentegetőztem. – Hogy nem kiméra, mint a Sápadt Hölgy. Sőt, szerintem véletlenül lett ilyen. – Meséltem Miss Patternostról és a zene által megidézett „képek”-ről.

– Maga szerint azok a „képek” olyanok, mint a forma? – kérdezte Nightingale.

– Miért ne lehetnének? – mondtam. – Gyerekkoromban elalvás előtt alakokat képzeltem el, vagy zenét hallgattam. Mindenki csinálja, és a sok milliárd ember között, akármilyen valószínűtlen is, ha az ember elégszer ismétli, eredményt kap... mágiát. Különben Newton hogy bukkant volna rá az elvre? Rossz lányok voltak, akik rossz dolgot csináltak rossz helyen, és...

– És? – nógatott Walid doki.

– És szerintem azért élték túl a robbanást a Café de Parisban – mondtam ki –, mert az elméjükben alkotott formán át szívták magukba a mágiát vagy életenergiát, vagy mi az ördög ez. Tudjuk, hogy a halál pillanatában a mágia felszabadul. Ezért voltak áldozatok.

– És ezért vannak vámpírok – mondta Nightnigale.

– A vámpírok nem. – Olvasgattam Wolfe-ot. – A vámpír jellegzetessége a tactus disvitae, az antiélet. Az inkább a kábítószer- vagy alkoholfüggőségre hasonlít, a bekövetkező kár csak akaratlan következmény, mint a májzsugorodás vagy a köszvény.

– Az ember nem egy üveg brandy – vitatkozott Nightingale. – És Wolfe túlságosan szeretett mindent kategóriákra és alkategóriákra osztani. „Mit rózsának hívunk mi”, ugyebár. Egyébként hová lett Simone?

– A legvalószínűbb, hogy visszament a lakásba a Berwick Streeten.

– Vissza a fészekbe – mondta Nightingale, és nem tetszett nekem, ahogyan mondta.

Walid doki adott két fájdalomcsillapítót és fél üveg diétás Pepsit, amit a hűtőben találhatott. Nem sistergett, amikor lecsavartam a kupakot, és nem volt szénsavas, amikor lenyeltem a tablettákat. Ezeréves lehetett.

Leült mellém a szófára, és kezét a karomra tette.

– Ha az apja tényleg találkozott Simone-nal a múltban, arra talán találunk bizonyítékot. Hozza be az apját a kórházba holnap délelőtt tizenegyre – mondta, aztán Nightingale-re mutatott: – Maga meg legyen ágyban fél óra múlva forró tejjel és altatóval.

– Csak... – kezdte Nightingale, de Walid doki nemhogy befejezni, elkezdeni se hagyta neki:

– Ha nem követi az utasításaimat, esküszöm apám életére, hogy mindkettejüket kiírom betegszabadságra. Elhiszik?

Megszeppenve bólogattunk.

– Helyes. Viszlát holnap.

Később, amikor forró italokra vártunk Molly konyhájában, Nightingale megkérdezte, szerintem Walid dokinak van-e hatásköre beváltani a fenyegetését.

– Szerintem van – feleltem. – Papíron is ő a műveleti parancsnokságunk orvosi tanácsadója. Ha lenne itt cellánk, őt hívnánk, ha a foglyok orvosi ellátásra szorulnának. Tényleg, van cellánk?

– Már nincs. A háború után befalazták.

– Ebben az esetben szerintem ne akarjuk megtudni, meddig terjed a hatásköre – javasoltam.

Molly tisztelettel átnyújtott egy bögre forró csokit Nightingale-nek. – Köszönöm.

– És nekem? – kérdeztem.

Molly felvette és meglengette Toby pórázát.

– Megint én?

– Nekem ágynyugalmat írt elő az orvos – mentegetőzött Nightingale.

Lenéztem Tobyra, aki félig Molly szoknyája mögé bújt. Próbaképpen vakkantott egyet.

– Ezzel nem szerzel ám magadnak barátokat – közöltem vele.

 

 

Walid doki engedte, hogy nézzem, amikor betolta apámat az MRI berendezésbe. Azt mondta, ez egy 3.0-ás Tesla gép, ami jó, bár a kórháznak simán elkelne még egy, akkora rá az igény.

A csőben van mikrofon, vagyis hallani, ha a páciens bajban van. Én azt hallottam, hogy apám dúdolgat.

– Mi ez a hang? – kérdezte Walid doki.

– Apám. Énekel. Az „Ain’t Misbehavin’”-t.

Walid doki egy olyan bonyolult pult mögött ült, amivel műholdat lehetett volna fellőni föld körüli pályára, vagy megkeverni egy slágerlistás dalt. A gép mágneses dobja forogni kezdett, de olyan hanggal, ami ha autóból jön, az ember már viszi is a legközelebbi szervizbe. Apámat ez láthatóan nem zavarta, csak dúdolt tovább, de észrevettem, hogy a tempót a gépéhez igazította.

Sokáig tartott a vizsgálat, és a mikrofonból egy idő után apám halk szuszogását hallottuk.

– Ha el tud aludni, miközben anyám telefonál, bármin el tud aludni – magyaráztam.

Amikor apámmal végzett, Walid doki felém fordult és azt mondta, vetkőzzek le és feküdjek be a gépbe én is.

– Tessék?

– Simone biztos magából is táplálkozott.

– De én nem játszom dzsesszt. Nem is igazán szeretem.

– Feltételezésekből indul ki, Peter – intett. – Az egész dzsesszvonatkozás talán csak kísérőjelenség. Ha a hölgyismerőse a taumaevők eddig le nem írt kategóriájába tartozik, akkor nem ismerhetjük a dolog mechanizmusát. Több adatra van szükségünk, úgyhogy a maga fejét is be kell dugnom az MRI-be. – A vállamra tette a kezét. – A tudomány érdekében.

Nincs annál klausztrofóbiásabb érzés, mint amikor becsúszol egy MRI-be. A forgó mágnesek ipari méretűek, és hatvanezerszer nagyobb mágneses mezőt generálnak, mint a Föld. Plusz egy olyan kórházi köntösben dugnak bele, amelyben a legkisebb légmozgás is szabad hozzáférést kap a nemi szervedhez.

De legalább Walid dokinál nem kellett heteket várnom az eredményre.

– Ez az apjáé – mutatott két sötétszürke foltra. – Ezek kisebb károsodások, feltehetően hipertaumaturgikus romlás. Finomítanom kell a képet, és összehasonlítást kell végeznem, akkor bizonyosodhatok meg róla teljes mértékig. Ez a maga agya, amely nemcsak a gondolatoktól érintetlen, de károsodásnak sem mutatja jelét.

– Szóval Simone nem táplálkozott belőlem. Akkor miért ájultam el?

– Lefogadom, hogy táplálkozott magából, csak nem annyit, hogy károsítsa az agyát.

– Akkor csinálta, miközben szeretkeztünk – mondtam. – Ezt kábé ő árulta el. Azt tudjuk, hogy pontosan miből táplálkozik?

– Amit látok, az megegyezik a hipertaumaturgikus romlás korai fázisával.

– Ő is vámpír – ingattam a fejem. – Dzsesszvámpír.

– A dzsessz talán csak az ízesítés. Mágiát fogyaszt.

– Ami pontosan mi is?

– Nem tudjuk, mint azt maga is nagyon jól tudja – mondta, és elküldött felöltözni.

– Agyrákom van? – kérdezte apám, ahogy öltöztünk.

– Nincs – feleltem –, csak meg akarták örökíteni az üres fejedet az utókornak.

– Sose volt szerencséd a lányokkal, mi? – Fura nézni a szülődet, amikor félmeztelen. Önkéntelenül megbámulod a löttyedt bőrt, a ráncokat meg a májfoltokat, és arra gondolsz, hogy egy nap majd te is így nézel ki. Már ha nem öleted meg magad vagy szeretsz bele vámpírokba.

– Anya balhéjától eltekintve hogy ment a hakni? – érdeklődtem.

– Egész jól. Próba még ránk fért volna, de hát ez mindig így van.

Apámnak még a steril tűk ellenére sem lehetett eret találni a karján, ezért feltételeztem, hogy a lábába adja az injekciót. De most nem láttam nyomokat.

– Mikor kaptál utoljára gyógyszert? – kérdeztem.

– Egy ideje tiszta vagyok.

– Mióta?

– Nyár óta. Azt hittem, anyád mondta.

– Azt mondta, hogy abbahagytad a cigizést.

– Meg a többit is. – Felvette a zöld, legombolt nyakú inget, és megrázta a karját. – Leszálltam mindkét lóról, de ha őszinte akarok lenni, a cigi volt a keményebb dió.

Felajánlottam, hogy hazaviszem, de azt mondta, jól van, ráférne egy kis nyugalom. Azért esteledett, úgyhogy megvártam vele a buszt, és csak aztán sétáltam vissza a Russell Square-re.

Megszoktam, hogy a Hodály csak az enyém, úgyhogy ledöbbentem, amikor az átriumba belépve öt-hat alakot láttam a fotelekben terpeszkedni. Az egyiküket, egy köpcös, törött orrú alakot felismertem: Frank Caffrey, tartalékos ejtőernyős és az összekötőnk a tűzoltóknál. Felállt, és kezet ráztunk.

– A haverjaim – mondta.

Bólintottam nekik. Mind jó kondiban lévő, rövid hajú, középkorú férfiak voltak, és bár civil ruhát viseltek, a modorukból arra következtettem, az egyenruha nagyon is valóságos lehetőség. Molly teával kínálta őket, de az asztalok alatt és a fotelek mellett erős vászonzsákok hevertek. Olyanok, amikben a megerősített pántok és szíjak révén kisméretű, de nehéz tárgyakat lehet biztonságosan és viszonylag kényelmesen cipelni.

Megkérdeztem, hol van Nightingale.

– A rendőrfőnökkel beszél telefonon. A parancsra várunk.

A „parancs” szótól kivert a víz. Nem hittem, hogy ez azt jelenti, meghívják Simone-t és nővéreit teára. Sikerült nem kimutatnom a félelmemet, vidáman intettem Caffrey haverjainak, és kimentem a hátsó ajtón, át az udvaron, majd ki a kocsiszín kapuján. Úgy saccoltam, van minimum tíz percem, mire Nightingale rájön, hogy leléptem, esetleg húsz, ha a kocsit a garázsban hagyom. Elég jól ismert, hogy kitalálja, mit lépek. Biztos azt hitte, megvéd magamtól, ami azért is ironikus, mert én meg azt hittem, őt védem meg önmagától.

Húsz perc, mire észreveszi, hogy leléptem, tíz perc felszerelkezni és beszállni a jellegtelen furgonokba, amikkel az ejtőernyősök érkeztek, aztán még tíz perc a Berwick Streetig. Összesen max. negyven percem volt.

Egy fekete taxi fordult be a sarkon, ahogy kiléptem, és elbődültem: – Taxi! – Meglengettem a kezem, de a rohadék úgy tett, mintha nem látna, és simán elhúzott mellettem. Káromkodtam, és az emlékezetembe véstem a rendszámát, hogy az első adandó alkalommal kicsinyes, de kielégítő bosszút álljak rajta. Szerencsére azonnal jött egy másik taxi, ami kitett pár turistát az egyik hotel előtt a Southampton Row-n, én meg beültem, mielőtt a taxisnak gondja lehetett volna az éjszakai látással. Rövidre nyírt haja volt, és annak az embernek a büszkeségével hordta, aki csak azért sem fogja a kopasz foltjára fésülni a haját. Hogy jó napja legyen, megmutattam az igazolványomat.

– Vigyen a Berwick Streetre tíz perc alatt, és egész évben ingyen parkolhat.

– És a feleségem kocsija? – kérdezte.

– Ugyanaz – mondtam, és adtam neki névjegyet.

– Rendben – vágta rá, és bemutatta a londoni fekete taxik csodálatos egy helyben megfordulását, amitől az ajtónak verődtem, majd beletaposott a Bedford Place-en. Vagy őrült volt, vagy a feleségének nagyon kellett a segítség parkolócédulák ügyében, mert alig öt perc alatt odaérünk. Annyira elégedett voltam, hogy még a viteldíjat is kifizettem.

Péntek este volt a Berwick Streeten, a kuncsaftok csendben surrantak ki-be a szexshopokba a Peter Street sarkán. A piac bezárt, de a pubok és lemezboltok még nyitva voltak, a turisták között a médiamunkások igyekeztek hazafelé. Megálltam, és felnéztem Simone házára: a felső szinten égett a villany.

Nem tetszett a gondolat, hogy Simone-t és nővéreit Caffrey csak úgy eltüntesse az embereivel. Hiszek a törvényben, és akármilyen fura ügynek is bizonyult ez, mégiscsak rendőrségi ügy volt, én pedig felesküdött rendőr voltam, aki a saját belátása szerint fogja helyrehozni a Királynő békéjének megszegését.

Vagy ahogy Lesley mondta volna: elment az a csepp eszem is.

Addig nyomkodtam a kaputelefon gombjait, amíg valaki felvette:

– A mérőt jöttem leolvasni – mondtam, és az illető beengedett. Magamban megjegyeztem, hogy adjam meg a házszámot a West End Central bűnmegelőző csoportjának egy szigorú leckéztetésre, és elindultam fel a lépcsőn.

Azóta sem lett kevésbé meredek. Nem csoda, hogy Simone és nővérei kénytelenek voltak kiszívni az életet másokból.

Épp kilihegtem magam az ajtajuk előtt, amikor valaki hátulról megragadott és kést szorított a torkomhoz.

– Ő az – sziszegte. – Nyisd ki az ajtót.

A magasságbeli különbség miatt a hónom alatt kellett átnyúlnia, hogy a kést, amit régi konyhakésnek tippeltem, a torkomnak tudja nyomni. Jobban tette volna, ha a hátamnak vagy a hasamnak szegezi. Ha elkeseredett lettem volna, lecsapok, és eltolom a kezét. Azon múlott volna a dolog, hogy milyen gyors, és mennyire akar megölni.

Az ajtó kinyílt, és Simone nézett ki rajta.

– Szia, Simone – mondtam. – Dumálnunk kell.

Alaposan megdöbbent, hogy itt lát.

A késes nő meglökött, és óvatosan betipegtem. Peggy is ott volt, még mindig kertésznadrágban, a haja most is bezselézett, az arca sápadt és ijedt. Vagyis Cherie fogta a kést. Simone betette mögöttünk az ajtót.

– A bilincsét – diktált Cherie.

Peggy megtapogatta a derekamat. – Nincs nála.

– Miért nem hoztál bilincset? – kérdezte Simone. – Azt mondtam nekik, hogy lesz bilincsed.

– Nem azért jöttem, hogy letartóztassak valakit – feleltem.

– Tudjuk. Azért jöttél, hogy megölj minket – sziszegte Cherie.

– Egyedül? – kérdeztem, de eszembe jutott a Hodályban teázó Caffrey és brigádja. Persze mostanra befejezték a teázást és egy furgonban ülnek, egy Ford Transitban, utoljára ellenőrzik a fegyverüket és az éjjellátó készüléküket.

– Nem azért jöttem, hogy megöljek valakit – közöltem.

– Hazudsz. Azt mondta, eltüntetsz minket.

– Talán hagynunk kéne neki – vélte Peggy.

– Nem csináltunk semmi rosszat – mondta Cherie, és a kés véletlenül megvágta a nyakam. Istennek hála, nem volt éles.

– De igen – mondta Simone. Az arca könnyes volt, és amikor látta, hogy nézem, elfordult.

– Ki mondta, hogy megölünk benneteket? – kérdeztem rá.

– Egy ember – mondta Cherie.

– Egy pubban találkoztatok vele? – faggattam. – Milyen ember? Emlékeztek, hogy nézett ki?

Cherie habozott, és már tudtam a választ.

– Nem emlékszem – mondta. – Nem is fontos, hogy nézett ki. Azt mondta, a kormánynak dolgozol, és a kormányt csak az érdekli, hogy eltüntessen mindenkit, aki nem átlagos.

Mit mondjak? Én is azért mentem oda, hogy ezt mondjam nekik.

– Milyen színű volt a szeme? Fehér bőrű volt? Fekete?

– Mit érdekel? – förmedt rám Cherie.

– Miért nem emlékeztek?

– Nem tudom – felelte Cherie, és lazított a szorításon.

Nem vártam meg, hogy eszébe jusson, a túsza vagyok. Megragadtam a csuklóját, és kicsavartam belőle a kést. Késes ellenféllel szemben az a harcmodor javasolt, hogy előbb elfordítod magadtól a kést, majd olyasmit csinálsz az ellenfél csuklójával, hogy túl fájdalmas legyen neki fogni. Éreztem, hogy valami reccsen a markomban, majd Cherie felsikoltott, és elejtette a kést. Peggy meg akart ütni, de pont elfordultam, és Cherie-t találta el.

– Elég! – kiáltotta Simone.

Cherie-t a nővérei felé löktem. Nekiesett Peggynek, mire mindketten megbotlottak a matrac szélében, és elestek. Peggy sziszegve pattant fel, akár egy macska.

– Várjatok! – kiáltottam. – Én jót akarok nektek. Egy nagyon gonosz ember jár odakint, akivel jobb, ha nem akaszkodtok össze.

– Te már csak tudod, neki dolgozol – fröcsögött Peggy.

– Nem a mi hibánk – mondta Cherie csüggedten. Simone leült mellé, és átkarolta.

– Én értem – mondtam. – Tényleg. De akármit gondoltok a főnökömről, van egy másik rohadt alak is... Egyébként meg mi a francért vagytok még itt? Mindenki tudja, hol laktok!

Úgy saccoltam, még tíz perc, és Nightingale meg Caffrey megérkeznek és élesben demonstrálják a kemény behatolást, majd közvetlen utána testközelből szemlélhetem a célszemély-eltüntetés egy sajátos módját.

– Igaza van – mondta Peggy. – Nem maradhatunk itt.

– Hová mehetnénk? – kérdezte Cherie.

– Elviszlek benneteket egy hotelbe, aztán majd megbeszéljük. – Simone-ra koncentráltam, aki beteg vágyakozással nézett rám. – Nincs sok időnk, Simone.

Bólintott:

– Induljunk azonnal, és soha ne jöjjünk vissza.

– És a dolgaim? – jajgatott Cherie.

– Szerzünk újakat – rántotta talpra Peggy.

– Megnézem, tiszta-e a levegő. – Kiléptem a pihenőre, és megnyomtam a kapcsolót, ami beizzította a nyomorúságos negyvenwattos égőt.

Odalentről zaj hallatszott: az a fajta kettős durranás, amikor egy súlyos ajtót betörnek, és az visszapattan a falról. Nem vicc ám az ilyesmi. Nemegyszer előfordult, hogy az első befelé igyekvő szerencsétlent egyenesen képen találta.

Elkéstem. Nem tudtam, hogy Nightingale és Caffrey az, netán egy akciócsoport, akiket Stephanopoulis küldött. Mindenesetre ártalmatlanítanom kellett a helyzetet, mielőtt felérnek. Szóltam Simone-éknak, hogy maradjanak a lakásban.

– Rendőr a helyszínen! – kiáltottam. – Nincs fegyver, nincs túsz. Ismétlem: nincs fegyver, nincs túsz!

Füleltem. Lentről vihogást hallottam, majd egy mély hang selypítve azt mondta: – Csodás. – Aztán lábak dobogtak fel a lépcsőn. Felemeltem a kezem a mellkasomhoz, tenyérrel kifelé, hogy jelezzem, fegyvertelen vagyok. Nem volt könnyű megtenni – a rendőrség eleve azért kénytelen konfliktuskezelést tanítani a rendőröknek, hogy legyőzzék azt a természetes londoni késztetést, ami azonnali bosszúra ösztönöz.

A villanykapcsoló pattant egyet, és hirtelen sötét lett. A kapcsolóra csaptam. Ami fegyveresek jelenlétében rosszul sülhet el világosban, az sötétben kétszer olyan rosszul alakul.

A léptek elérték az alattam lévő pihenőt, és egy alak bukkant fel.

Ekkor cserbenhagyott az agyam. Mondás ide vagy oda, ha látom, attól még nem feltétlenül hiszem. Az agy sokat elemez, mire közli a tudattal, hogy mi is a helyzet. Ha hirtelen valamilyen szokatlan dolgot látunk – roncsolt emberi arcot, felénk repülő autót, valamit, ami majdnem ember, de mégsem –, időbe telik, néha másodpercekbe, mire az agyunk reagál. És ezek a másodpercek létfontosságúak lehetnek.

Mint ahogy akkor is, amikor egy kiméra robog felénk a lépcsőn.

Izmos férfi volt, derékig meztelen, így jól látszott rövid, rozsdabarna szőre. Fekete haja hosszú volt és bozontos. Az orra bizarr, fekete és fényes, mint a macskáé. Ahogy felém szökdécselt, szája jó tágra nyílt, kilátszott éles fehér foga és rózsaszín nyelve. Mindezt csak akkor láttam, amikor már majdnem rajtam volt, és nem jutott másra időm, mint hátrahőkölni és odarúgni.

Doc Martens: szabadalmaztatott saválló talpú bőrcipő, rendőrök és bőrfejűek ajánlásával – amikor muszáj lerugdosni valakit a lépcsőn.

Tigrissrác persze úgy esett, mint a macska, tekeredett egyet a gerince, és négykézláb ért le a lenti pihenőre.

– Fel a tetőre! – kiáltottam be az ajtón.

Tigrissrác megrázta a fejét, és szélesen rám vigyorgott. Szép szeme volt, borostyánszínű, olyan pupillájú, mint a macskáé, és nyilvánvalóan hozzászokott az éjszakai vadászathoz.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, Peggy és Simone húzták ki a még mindig nyöszörgő Cherie-t, és a lépcsőn felvitték a tetőre. Nem mertem levenni a szemem Tigrissrácról, aki arra várt, hogy egy pillanatra lanyhuljon a figyelmem.

– Az meg ki? – kérdezte Simone.

– Ne akard tudni – morogtam.

Tigrissrác sziszegett. Láttam, hogy csapdos a farka, és átfutott a fejemen, lyukat vág-e neki a ruhán.

– Kisegér – selypítette. – Miért nem ugrálsz? Viccesebb, ha ugrálsz.

A kapcsoló megint pattant, a villany újra elaludt, és Tigrissrác felém ugrott.

Fénygömböt küldtem a képébe.

Sokat gyakoroltam, sikerült olyat produkálnom, ami a magnéziumláng erejével égett. Lehunytam a szemem, de a szemhéjamon keresztül is láttam, Tigrissrác meg pláne a kifinomult látásával.

Felvonított, én meg elrugaszkodtam és ezúttal mindkét csukámmal eltaláltam a testét. Nehezebb lehetett nálam, de Isaac Newton mellettem állt, együtt zuhantunk le, csak ő minden lépcsőfokot eltalált, én meg a hátán szörföztem. Legalábbis elméletben.

Keményebben és gyorsabban csapódtunk a pihenőre, mint vártam. Valami reccsent a lábam alatt, és fájdalom nyilallt a bal térdembe. Én kiáltottam, ő üvöltött.

– Igazad van, viccesebb, amikor ugrálsz.

Nem volt se bilincsem, se kötelem, úgyhogy csak felsiettem a lépcsőn, igyekezve nem figyelni a fájdalomra a térdemben. Mögöttem Tigrissrác szánalmasan jajongott, és ami fontosabb, maradt, ahol volt. Kirontottam a tetőajtón, lebuktam Peggy béna ütése elől, és becsaptam az ajtót.

– Elnézést, azt hittem, ő jön – mentegetőzött.

A három nőre néztem. Egymásban kerestek támaszt, kába volt a tekintetük, mint az embereké bombázás vagy tömegkarambol után.

Észak felé mutattam. – Másszatok át a korláton arra. Menjetek jobbra. Tűzlétra vezet le a Duck Lane-re. – A Simone-nál töltött szenvedélyes éjszakán szúrtam ki, mint lehetséges behatolási pontot betörőknek. Ami minimum azt bizonyítja, hogy a rendőr mindig szolgálatban van, még akkor is, ha nincs rajta alsó.

Nem mozdultak. Furcsálltam, hogy olyan lassúak és tompák. Mintha elkábították volna őket. Vagy másra figyelnének.

– Gyerünk, sietnünk kell – noszogattam őket.

– Elhallgatnál? – szólt rám Peggy. – Éppen beszélünk valakivel.

Megfordultam. A gonosz mágus állt mögöttem.