2.
CSIPETNYI ÉLET

A publikumnak téves elképzelése van arról, hogy milyen sebességgel zajlik egy nyomozás. Előszeretettel képzelik azt, hogy feszült párbeszédekre kerül sor a lehúzott roló mögött, és borostás, de marconán jóképű nyomozók robotolnak elszántan az idült alkoholizmus és az idilli válás felé. Az igazság azonban az, hogy hacsak nem sikerült valami forró nyomot találni, az ember este hazamegy és folytatja a fontos dolgokat az életben, azaz az ivást és alvást, és ha mázlista, kapcsolatát a választott nem és szexuális orientáció képviselőjével. És másnap reggel én is ezek közül valamelyiket csináltam volna, ha nem én vagyok az utolsó nyamvadt varázslótanonc egész Angliában. Ez ugyanis azt jelentette, hogy szabadidőmben mágiaelméletet tanultam, holt nyelveket magoltam, és olyan könyveket olvastam, mint az Esszék a metafizikáról John „imádom a sok szótagú szavakat” Cartwright tollából.

És persze varázsolni tanultam, mert emiatt éri meg az egész.

Itt egy varázsige: Lux iactus scindere – mondjátok halkan, mondjátok hangosan, mondjátok meggyőződéssel egy vihar közepén drámai pózban... és semmi sem történik. Mert a szavak csak címkék a formához, amit az ember elméjében kell létrehozni: lux csinálja a fényt, és a scindere tartja meg egy helyen. Ha az ember jól csinálja, fényforrást hoz létre egy adott helyen. Ha rosszul csinálja, lyukat éget egy laborasztalba.

– Tudja, én ilyet még nem láttam – mondta Nightingale.

Még egyet fújtam a poroltóval az asztalra, aztán lehajoltam megnézni, hogy a padló az asztal alatt ép maradt-e. Az égésnyom meglátszott, de szerencsére kráter nem keletkezett.

– Állandóan elszabadul – panaszkodtam.

Nightingale felállt a tolószékből, és a saját szemével is megnézte. Óvatosan mozgott, főleg a jobb oldalát használva. Ha volt is még kötés a vállán, elrejtette az a ropogós lila ing, ami utoljára a trónöröklési válság alatt volt divatos. Molly igyekezett felhizlalni, de még mindig sápadtnak és soványnak láttam. Észrevette, hogy bámulom.

– Nagyon szeretném, ha maga meg Molly már nem bámulnának így rám. Jó úton haladok a gyógyulással. Lőttek már le korábban is, tudom, miről beszélek.

– Megpróbáljam még egyszer?

– Ne. Nyilvánvalóan a scindere okozza a problémát. Gondoltam is, hogy túl gyorsan átrohant rajta. Holnap elkezdjük elölről megtanulni azt a formát, és miután meggyőződtem róla, hogy alaposan elsajátította, majd akkor térünk vissza ehhez.

– Remek.

– Ez teljesen természetes – mondta Nightingale halkan és megnyugtatóan. – Az alapokat jól el kell sajátítani, különben amit ráépít, csálén fog állni, nem is szólva arról, hogy ingatag lesz. A varázslásban nem lehet blöffölni, Peter. Ha lehetne, mindenki csinálná.

Biztos a Csillag születikben, gondoltam, de ilyeneket nem mond az ember Nightingale-nek, mert a varázslásban nem ismer tréfát, a tévében meg csak rögbit néz.

Felöltöttem a kötelességtudó tanonc figyelmes ábrázatát, de Nightingale-t nem lehet ilyen könnyen lóvá tenni.

– Meséljen a halott zenészről – kérte.

Elsoroltam a tényeket, kihangsúlyozva a vestigia intenzitását, amit Walid dokival éreztünk a test körül.

– Ő is olyan erősen érezte, mint maga?

Vállat vontam. – Vestigia, főnök. Elég erős volt, hogy mindketten halljuk a dallamot. Ez csak gyanús, nem?

– Gyanúsnak gyanús – dőlt hátra a tolószékben homlokráncolva. – De vajon bűncselekmény is?

– A törvényben csak az szerepel, hogy előre megfontolt szándékkal törvénytelenül megölni valakit. Az nem, hogyan. – Fellapoztam a rendőrnyomozói kézikönyvet, mielőtt reggel lementem reggelizni.

– Megnézném, hogy az ügyész ezzel érvel a bíróság előtt. Először is bizonyítani kell, hogy mágiával ölték meg, aztán kideríteni, ki képes erre úgy, hogy természetes halálnak tünteti fel.

– Maga képes lenne rá? – kérdeztem rá.

Nightingale-nek ezen gondolkodnia kellett. – Azt hiszem. Előbb utána kéne olvasnom a könyvtárban. Nagyon erős varázslat lehetett. Elképzelhető, hogy a zene, amit hall, az elkövető signaréja, akaratlanul otthagyott kézjegye. – Ugyanis ahogy a régi távírógép-kezelők megismerték egymást a gép nyomogatásából, úgy mindenki egyedi módon használja a varázslatokat is.

– Nekem is van szignóm? – kérdeztem.

– Van bizony. Amikor dolgozik, ijesztően nagy esély van rá, hogy felgyullad valami.

– Komolyan, főnök.

– Még nagyon az elején tart ahhoz, hogy signaréja legyen, de minden szakmabéli tudná, hogy a tanoncom. Feltéve, hogy látta már az én munkámat.

– Ezek szerint vannak még szakmabéliek?

Nightingale fészkelődött a tolószékben. – A háború előtti bandából maradtak néhányan. De rajtuk kívül csak mi ketten vagyunk klasszikusan képzett varázslók. Vagyis maga majd csak lesz, ha bír addig összpontosítani.

– Nem lehetett közülük valaki?

– Nem, ha a dzsessz a signaréja.

Vagyis a tanoncaik sem lehettek, már ha vannak.

– Ha nem a maguk bandája...

– A mi bandánk – helyesbített Nightingale. – Maga is felesküdött, immár közénk tartozik.

– Jó, ha nem a mi bandánk, akkor ki más?

Nightingale mosolygott. – A folyami barátaink között akad olyan, akinek van hozzá ereje.

Ezen eltöprengtem. A Temzének két istene is volt, és mindkettőnek egymással hadakozó gyerekei, minden mellékfolyónak egy. Erejük kétségtelenül volt, a saját szememmel láttam, amikor Beverley Brook elárasztotta vízzel a Covent Gardent, nem mellékesen megmentve egy német turista család és jómagam életét.

– Csakhogy Temze apa nem jönne Teddington Lock alá – mutatott rá Nightingale Temze anya pedig nem veszélyeztetné a velünk kötött egyezséget. Ha Tyburn akarna megölni valakit, a bíróságon tenné. Fleet a médiában alázná halálra. Brent meg túl Fiatal. Végezetül, eltekintve attól, hogy a Soho a folyó másik felén van, ha Effra akarna zenével ölni, az nem dzsessz lenne.

Nem bizony, ő lényegében az angol grime védőszentje, gondoltam. – Vannak még mások is?

– Elképzelhető. De én előbb a hogyant deríteném ki, csak aztán aggódnék a kin.

– Van valami tanácsa?

– Kezdhetné azzal, hogy ellátogat a tetthelyre.

 

 

Az uralkodó osztály nem kis bosszúságára, amely szereti, ha a városok tiszták, rendezettek és jól lőhetők, London sosem reagált kedvezően a grandiózus projektekre. Még akkor sem, amikor 1666-ban porig égett. Na persze ez nem gátolta meg az embereket, hogy próbálkozzanak, és a városi építési tanács az 1880-as években létrehozta a Charing Cross Roadot és a Shaftesbury Avenue-t, hogy jobb összeköttetést biztosítson a város észak-déli és kelet-nyugati részei kötött. Az már biztos csak járulékos haszon, hogy menet közben megszüntették a hírhedt Newport piac körüli nyomornegyedet, és ezzel csökkentették a förtelmes szegények számát, akiket az ember a városban sétálgatva megláthatott. A két út kereszteződésénél jött létre a Cambridge Circus, amelynek nyugati oldalán ma a Palace színház áll a maga késő-viktoriánus mézeskalács glóriájában. Mellette az ugyanabban a stílusban épült valahai George and Dragon vendéglő, amely ma a Spice of Life, London első számú dzsesszklubja. Legalábbis így hirdetik magukat.

Amikor az öregem még zenélt, a Spice of Life nem volt dzsesszes hely. Az ő elmondása szerint garbós, kecskeszakállas pofák jártak oda verseket olvasni és folkzenét hallgatni. Bob Dylan játszott ott párszor a hatvanas években, és Mick Jagger is. Ez persze apámnak nem jelent semmit, mert szerinte a rock and roll annak való, aki segítség nélkül nem tudja tartani a ritmust.

Egész eddig a lábamat se tettem be a Spice of Life-ba. Mielőtt zsaru lettem, másféle pubokban ittam, utána meg másféle pubokban tartóztattam le embereket.

Úgy időzítettem a látogatást, hogy elkerüljem a déli rohamot, vagyis a téren főleg turisták őgyelegtek, a pub meg kellemesen hús, félhomályos és üres volt, leheletnyi tisztítószerszag viaskodott az évek során kiloccsant sör bűzével. Meg akartam érezni a helyet, és úgy véltem, ennek legtermészetesebb módja, ha a bárnál kérek egy sört, de mivel szolgálatban voltam, csak pohárral. London sok pubjától eltérően a Spice of Life megőrizte a réz-fa dekort, mégsem ment át giccsbe. A bárpultnál állva belekortyoltam a sörbe, mire lóverejték és dohány szaga csapott meg, üllőn csattogó kalapácsot hallottam, kiáltást és nevetést, egy nő távoli sikolyát. Megszokott élmény minden belvárosi pubban.

Musa ibn Shakir okos és bátor fiúkkal büszkélkedhetett, és ha nem lettek volna muzulmánok, a technogüzük védőszentjei lennének. A kilencedik századi bagdadi bestsellerről lettek híresek, az ötletes mechanikus eszközök gyűjteményéről, amelynek a fantáziadús Kitah al-Hiyal, „Ötletes szerkezetek könyve” címet adták. Ebben, feltehetőleg elsőnek, leírnak egy eszközt a nyomáskülönbség mérésére, és itt kezdődnek a gondok. 1593-ban Galileo Galilei félretette annyi időre az asztronómia bővítését és az eretnekség terjesztését, hogy feltalálja a hő mérésére szolgáló termométert. 1833-ben Carl Friedrich Gauss feltalált egy eszközt a mágneses mező erejének mérésére, és 1908-ban Hans Geiger készített egy sugárzásmérőt. A csillagászok ebben a szent pillanatban is bolygókat fedeznek fel távoli csillagok körül úgy, hogy megmérik azok pályájának ingadozását, a CERN zsenijei pedig részecskéket ütköztetnek össze abban a reményben, hogy megjelenik a Ki vagy, doki? Dokija, és rájuk szól. A fizikai univerzum mérésének története maga a tudomány története.

És hogy Nightingale-nek meg nekem milyen kifinomult eszköz áll rendelkezésünkre a vestigia mérésére? A nagy büdös semmi. Persze eleve nem tudjuk, mit is próbálnánk mérni. Nem csoda, hogy Isaac Newton örökösei a parókájuk alatt őrizték a mágiát. Viccből kitaláltam a saját vestigiamérőmet annak alapján, hogy Toby mennyire kaffog, amikor a visszamaradt mágiával találkozunk. Kaffnak neveztem el, és egy kaff annyi vestigia, amennyi akkor is érezhető, ha nem keresem.

A kaff természetesen SI-mértékegység, ennek megfelelően egy átlag londoni pub háttérzaja 0,2 kaff (0,2 K), azaz 200 millikaff (200 mK). Miután ezt így megállapítottam, felhajtottam a sörömet, és elindultam le a pincébe, ahol a dzsesszesteket tartották.

Recsegő lépcső vezetett le a Backstage Barba, egy durván nyolcszögű, alacsony mennyezetű terembe, ahol zömök, krémszín oszlopok sorakoztak, amelyek tartóoszlopok lehettek, mert az összhatást tutira nem dobták fel. Ahogy az ajtóban állva próbáltam megérezni a helyet, rájöttem, hogy a gyerekkorom némileg be fog zavarni ebbe a nyomozásba.

1986-ban Courtney Pine kiadta a Journey to the Urge Within című lemezét, és a dzsessz hirtelen újra divatba jött, vele együtt pedig elérkezett apám harmadik és utolsó lehetősége a hírnév és siker megszerzésére. A haknikra sosem jártam, de az iskolaszünetben magával vitt klubokba és stúdiókba. Egykét dolog megmaradt még a tudatos emlékek előttről: régi sör, dohányfüst, a trombita hangja, amikor a fúvós még csak melegít. Abban a pincében lehetett volna kétszáz kilokaff vestigia, akkor sem tudom különválasztani az emlékeimtől.

Magammal kellett volna hoznom Tobyt. Hasznát vettem volna. A színpadhoz mentem, hátha a közelség segít.

Apám azt mondogatta, hogy a trombitás a közönséget célozza, egy szaxis viszont szereti mutogatni a profilját, és mindenkinek van kedvenc oldala. Apám ugyanis hitte, hogy az ember kezébe sem vesz fúvós hangszert, ha nem hiú arra, hogy az arca hogyan néz ki fújás közben. Felálltam a színpadra, és kipróbáltam néhány klasszikus szaxis pózt, és kezdtem érezni valamit a színpad jobb oldalán elöl, egy kis bizsergést és a „Body and Soul” dallamát, távolian, élesen és keserédesen.

– Megvagy – mondtam.

Mivel nem volt más nyomom, mint egy dzsessznóta mágikus visszhangja, ideje volt kikeresni, hogy a „Body and Soul” több száz változatából pontosan melyikről is van szó. Egy dzsesszszakértőre volt szükségem, akit a téma iránti megszállottsága annyira elemésztett, hogy elhanyagolta az egészségét, a házasságát és a saját gyerekeit.

Ideje volt felkeresnem az öregemet.

 

 

Hiába imádom a Jaget, a mindennapi rendőrmunkához túlságosan feltűnő. Ezért aznap egy viharvert, leszanált rendőrségi Ford Asbót vezettem, amelynek minden erőfeszítésem dacára régimegfigyelés- és nedveskutya-szaga volt. A Romilly Streeten álltam vele, a mágikus rendőrtalizmánommal az ablakban, hogy elijesszem a parkolóőröket. Elvittem az Asbót egy barátomhoz, aki feltuningolta a Volvo motort, hogy rendesen húzzon, ami jól jött ahhoz, hogy kerülgessem a bumfordi buszokat a Tottenham Court Roadon, ahogy Kentish Town felé hajtottam.

Minden londoninak megvan a maga „birtoka”, a város olyan részeinek összessége, ahol otthon érzi magát. Ahol élsz, ahová főiskolára jársz, ahol dolgozol vagy ahol a sportklubod van, a West Endnek az a része, ahová inni jársz, vagy ha rendőr vagy, a járőrkörzeted. Ha Londonban születtél – és a pletykával ellentétben mi vagyunk a többség akkor a birtokod legerősebb része az, ahol felnőttél. Különös biztonságérzetet adnak az utcák, amelyeken suliba jártál, először smároltál, ittál vagy hánytad ki a csirkés vindaloo-t. Én Kentish Townban nőttem fel, ami kertvárosnak számítana, ha több lenne benne a kert. És ha kevesebb lenne a bérház. Az egyik ilyen a Peckwater Estate, az ősi családi kastélyunk, amely épp azután épült, hogy az építészek elfogadták: a prolik szeretnének vízvezetéket és fürdőt – de még mielőtt rájöttek volna, hogy a nevezett prolik talán több gyereket is szeretnének családonként egynél. Talán azt hitték, három szoba csak szaporodásra bátorítja a munkásosztályt.

A kastély egyik pozitívuma, hogy van udvara, amit azóta parkolóvá alakítottak. Ott találtam helyet egy Toyota Aygo és egy megviselt Mercedes között, amelynek az egyik oldallemeze annyira elütött a többitől, hogy büntetni kellett volna. Beálltam, kiszálltam, bezártam, és abban a biztos tudatban hagytam ott, hogy mivel itt ismernek, nem fogják feltörni. Erről szól a birtok. Bár ha őszinte akarok lenni, gyanítom, hogy a helyi kemény csávók sokkal jobban féltek anyámtól, mint tőlem. Én maximum letartóztatni tudtam őket.

Furcsamód zenét hallottam, amikor kinyitottam szüleim lakásának ajtaját, a „The Way You Look Tonight” szólt billentyűn a nagyhálóból. Anyám a nappaliban feküdt a jó szófán. A szeme csukva volt, és még mindig munkaruhát viselt: farmer, szürke póló, kockás fejkendő. Döbbenten láttam, hogy nincs bekapcsolva a hifi, sőt mi több, a tévé sem. A szüleim házában örökösen megy a tévé, még temetéskor is. Főleg temetéskor.

– Anya?

Ki sem nyitotta a szemét, ajkára tett ujjal csendre intett, és a háló felé mutatott.

– Apa játszik? – kérdeztem.

Anyám szája lassan gyönyörteljes mosolyra húzódott, amit csak régi fényképekről ismertem. Apám harmadik és utolsó nagy korszaka a kilencvenes években akkor ért véget, amikor elvesztette az ajkát egy élő fellépés előtt a BBC kettesen, és utána anya másfél éven át nem szólt többet apámhoz két szónál. Magára vette. Csak Diana hercegnő temetésekor láttam zaklatottabbnak, de azt hiszem, még azt is jobban élvezte, mármint az járt valamiféle katarzissal.

A zene folytatódott, átható és szívből jövő volt. Arra emlékszem, hogy miután többször látta a Buena Vista Social Clubot, anyám vett apámnak egy szintetizátort, de arra nem, hogy ő meg is tanult rajta játszani.

Bementem a konyhának nevezett keskeny résbe, és mialatt a szám befejeződött, főztem egy teát. Hallottam, hogy anya mocorog és sóhajtozik a szófán. Én annyira nem szeretem a dzsesszt, de gyerekkoromban eleget voltam apám bakelitszolgája, lemezeket vittem a lemezjátszóra, amikor nem érezte jól magát, úgyhogy felismerem a jó zenét, ha hallom. Apa jól játszott – most éppen az „All Blues”-t –, de nem virgázott, hagyta ragyogni a dallam melankolikus szépségét. Visszamentem a nappaliba, letettem anyám teáját a műdiófa dohányzóasztalra, majd leültem, és őt néztem, ahogy apám játékát hallgatja.

Nem tartott örökké, sőt elég sokáig sem. Hogy is tarthatott volna? Hallottuk, hogy eltéveszti a dallamot és megtorpan. Anya sóhajtott és felült.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte.

– Apához jöttem.

– Helyes. – Kortyolt a teából. – Hideg – tolta felém a bögrét. – Csinálj másikat.

Amíg a konyhában ügyködtem, előbukkant apám. Előbb azt hallottam, hogy köszön anyának, majd egy furcsa cuppogó hangot. Összerezzenve fogtam fel, hogy csókolóznak. Majdnem kiöntöttem a teát.

– Elég – súgta anyám. – Itt van Peter.

Apa nézett be a konyhába. – Ez rossz jel. Jut nekem is?

Mutattam, hogy már ki is vettem a bögrét.

– Kitűnő.

Amikor mindkettejüknek adtam teát, apám megkérdezte, milyen ügyben járok itt. Volt okuk az óvatosságra, mert amikor utoljára váratlanul beállítottam, éppen leégettem a Covent Gardent.

– Segítened kéne egy dzsesszdologban.

Apám vidáman elmosolyodott. – Fáradj be a dolgozószobámba. A dzsesszdoktor máris fogad.

Ha a nappali anyámé és a nagy családé volt, a nagyszoba apámé és a lemezgyűjteményéé. A családi legenda úgy tartja, hogy a falak valaha világosbarna színben pompáztak, de már minden négyzetcentit elfoglaltak apa acélszerelvényes fenyőpolcai. Mindegyiket bakelitlemezek töltötték meg, függőlegesen beállítva, napfénytől védve. Amióta elköltöztem, anyám megállíthatatlanul terjeszkedő gardróbja a volt szobámba vándorolt, a cipőivel együtt. Így épp csak maradt hely a nagy ágynak, egy szintetizátornak és apám hifijének.

Megmondtam neki, mit keresek, erre elkezdte elővenni a lemezeket. Ahogy sejtettem, Coleman Hawkins híres, 1938-as Bluebird kiadású lemezével kezdtük. Ez persze merő időpocsékolás volt, mivel Hawkins nagy ívben kerüli a fődallamot. Azért hagytam, hogy apám élvezettel végighallgassa, ezt csak utána jegyeztem meg.

– Amit én hallottam, régimódi volt, apa. Rendesen eljátszották a dallamot meg minden.

Apa mordult egyet, és beletúrt egy 78-as fordulatú kislemezekkel teli kartondobozba, előhúzott egy barna kartontokot, aminek három sarkát szigetelőszalag fogta össze.

A Benny Goodman trió volt benne sellaklemezen, Victor kiadásban. Apámnak van egy Garrard lemezjátszója, ami tudja a 78-as fordulatot, de előbb ki kell cserélni a hangszedőt; nagy nehezen kiemeltem az Ortofont és megkerestem a Stantont. Ott volt, ahol emlékeztem, a polc egy üres részén a hifi mögött, a hátán fekve, hogy a tűnek ne essen baja. Amíg az apró csavarhúzóval vacakolva felapplikáltam a hangszedőt, apám óvatosan kivette a korongot és boldog mosollyal megvizsgálta. Aztán a kezembe nyomta. Meglepően súlyos volt, egy átlag bakelitnél sokkal nehezebb, aki CD-n nevelkedett, talán el sem bírná. Két tenyerem közé szorítva fogtam meg a súlyos fekete korong szélét, és óvatosan a lemezjátszóra helyeztem.

Sziszegett és pattogott, ahogy a tű a barázdába talált, és a zaj mellett hallottam Goodman klarinétbevezetőjét. Aztán Teddy Wilson zongoraszólója jött, majd megint Benny. Szerencsére a dobos Krupa nem virtuózkodott. Ez már sokkal közelebb volt ahhoz, amit szegény néhai Mr. Wilkinson játszott.

– Ennél későbbi – mondtam.

– Az nem nehéz – mondta apám. – Ez a dal megírása után öt évvel készült.

Még belehallgattunk pár 78-as korongba, például egy 1940-es Billie Holiday-felvételbe, amit csak azért hallgattunk végig, mert ő a kevesek egyike, akit apámmal egyformán szeretünk. Gyönyörű és szomorú volt, és segített rájönnöm, mi hiányzik.

– Élénkebb mondtam. – Nagyobb a zenekar és szvingesebb.

– Szvingesebb? A „Body and Soul”-ról beszélünk, az sose a szvingességéről volt ismert.

– Ugyan, apa, valaki biztos vett fel belőle szvingverziót. Ha másért nem, hát a fehéreknek.

– Szemtelen vagy. De lehet, hogy tudom, mit keresel. – A kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy kicsi műanyag-üveg holmit.

– Van iPhone-od? – döbbentem meg.

– Ez iPod touch. Egész jó a hangzása. – Mondja az az ember, aki ötvenéves Quad erősítőt használ, mert a csövei jobbak, mint a tranzisztorok. Odaadta a fülhallgatót, aztán úgy csúsztatta ujjait a képernyőn, mintha egész életében ezt csinálta volna. – Ezt hallgasd meg.

Megszólalt a zene, digitálisan újrakeverve, de maradt benne annyi sziszegés és recsegés, hogy a puristák is örüljenek. A „Body and Soul” tiszta dallama, épp annyi szvinggel, hogy táncolható legyen. Ha nem is ezt játszotta a holttest, akkor is ettől a bandától.

– Ki ez? – kérdeztem.

– Ken Johnson – felelte apám. – Az öreg Kígyócsípő. Ez a Blitzkrieg Babies and Bandsről való, szépen átvitték sellak-lemezről. A borító szerint „Stenkes” Hutchinson trombitál, pedig nyilván Dave Wilkins, mert teljesen más az ujjrend.

– Mikor vették fel?

– Az eredetit 1939-ben, a Decca stúdiójában West Hampsteadben. – Apám fürkészőn nézett rám. – Ez egy ügyhöz kell? Amikor utoljára itt jártál, fura dolgokról beszéltél.

Ebbe nem akartam belemenni. – Mit csinálsz a szintetizátorral?

– Újraélesztem a karrieremet. Azt tervezem, hogy én leszek a következő Oscar Peterson.

– Komolyan? – Ez meglepően elbizakodott kijelentés volt, még apámtól is.

– Komolyan. – Addig fészkelődött az ágyon, amíg el nem érte a szintit. Játszott pár ütemet a „Body and Soul”-ból, előbb a dallamot, aztán egy bevezetőt, majd olyan irányba vitte, amit nem tudtam se követni, se értékelni. Csalódott a reakciómban; még mindig azt reméli, hogy egy nap felnövök a dzsesszhez. Másrészt iPodot szerzett, szóval ki tudja, mi jöhet még.

– Mi történt Ken Johnsonnal?

– Meghalt a német légitámadásban. Ahogy Al Bowlly és Lorna Savage. Ted Heath mesélte, hogy néha úgy érezték, Göring rászállt a dzsesszzenészekre. Hogy a háború alatt nagyobb biztonságban érezte magát az észak-afrikai turnén, mint a londoni haknikon.

Kételkedtem benne, hogy Hermann Göring Reichsmarschall bosszúszomjas szellemét kell keresnem, de nem árt utánanézni, biztos, ami biztos.

Anya kitúrt bennünket a hálóból, hogy átöltözhessen. Csináltam még teát, és leültünk a nappaliban.

– Legközelebb már haknit keresek – mondta apám.

– Zongoristaként?

– A dallam csak dallam. A hangszer meg hangszer.

Egy dzsesszzenésznek a játék az élete.

Anyám ujjatlan sárga nyári ruhában, fejkendő nélkül jött ki a hálóból. A haját szétválasztotta és nagy kontyokba kötötte, aminek láttán apám elvigyorodott. Gyerekkoromban anyám óraműpontossággal hathetente pihentette a haját. Sőt valaki – egy nagynéni, egy rokon, egy lány a szomszédságból – minden hétvégén ott ült a nappaliban, és vegyszerrel egyenesre gyötörte a haját. Ha tizedikben a diszkóban nem jövök össze Maggie Porterrel, akinek az apja rettenetes volt, az anyja autóbiztosítást árult, és aki lokniban hordta a haját, talán úgy növök fel, hogy azt hiszem, a fekete lányok haja természetüknél fogva kálium-hidroxid-szagú. Ebben apámmal értek egyet – a hajat természetesen szeretem vagy copfban –, de a fekete nők hajánál az első számú szabály, hogy nem beszélünk róla. A második meg, hogy nem érünk egy fekete nő hajához engedély nélkül. Beleértve szex, házasság vagy halál után. Ezt a szívességet ők nem viszonozzák.

– Rád férne a hajvágás – jegyezte meg anyám. Ez alatt persze azt értette, hogy olyan rövidre vágni, hogy a fejbőröm lebarnulhasson. Megígértem neki, hogy elintézem, és bement a konyhába vacsorát csinálni.

– A háború alatt születtem – mesélte apám. – Nagyanyádat evakuálták, mielőtt megszült, ezért van a születési anyakönyvi kivonatomon Cardiff. Szerencsédre még a háború vége előtt visszahoztak bennünket Stepney-be. – Különben walesiek lettünk volna, ami apám szemében rosszabb a skótoknál is.

Azt mondta, az 1940-es évek végén Londonban felnőni a bombakráterek, a jegyrendszer és a BBC Home Service lekezelő hangvétele miatt olyan volt, mintha az emberek fejében még zajlott volna a háború.

– Persze a bombák nélkül. Akkor még beszeltek arról, amikor Bowlly felrobbant a Jermyn Streeten, vagy hogy Glen Miller gépe eltűnt negyvennégyben. Tudtad, hogy őrnagy volt a légierőnél? A mai napig akcióban eltűntként van nyilvántartva.

De a fiatalok és tehetségesek az ötvenes években a változás küszöbén éltek.

– Először a Flamingó Clubban hallottam a „Body and Soul”-t. Ronnie Scott játszotta, aki akkor kezdett Ronnie Scottá válni. A Flamingó Club az ötvenes évek végén mágnesként vonzotta a fekete katonákat Lakenheathből és a többi amerikai támaszpontról. A nőinket akarták. Mi meg az ő lemezeiket. Mindig a legfrissebbet. Csodálatos párosítás volt.

Anyám behozta a vacsorát. Mindig kétedényes család voltunk: egy anyának és egy jóval kevésbé fűszeres apának. Inkább margarinos kenyeret eszik mellé, mint rizst, amivel a szívproblémák elé rohanna, ha nem lenne olyan vékony, mint a gereblye. Én mindkettőt szeretem, rizst és fehér kenyeret, ami megmagyarázza finom vonásaimat és férfias fizikumomat.

Anyám maniókalevelet evett, apám bárány casserole-t. Én az utóbbit választottam, mert a maniókát sosem szerettem, főleg amikor anyám megtunkolja pálmaolajban. Annyi borsot tesz bele, hogy vörös lesz tőle a leves; esküszöm, csak idő kérdése, és az egyik vendége öngyulladás áldozata lesz. A nagy üveg dohányzóasztalon ettünk a nappali közepén, egy flakon Highland Spring víz társaságban. A rózsaszín papírszalvétát és a celofánba csomagolt röpít anyám a legutóbbi takarítási melóból emelte el. Kenyeret vajaztam apámnak.

Evés közben észrevettem, hogy anyám rám sandít.

– Mi az? – kérdeztem.

– Miért nem tudsz úgy játszani, mint apád?

– Mert úgy énekelek, mint anyám, de szerencsére úgy főzök, mint Jamie Oliver.

Rácsapott a lábamra. – Nem vagy ám olyan nagy, hogy ne tudjalak megverni.

– Nem, de sokkal gyorsabb vagyok, mint régen.

Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára a szüleimmel, legalábbis rokonok nélkül. Abban sem vagyok biztos, hogy gyerekkoromban sokszor megesett. Mindig volt egy nagynéni, nagybácsi vagy gonosz legótolvaj kisebb rokon a házban, na nem mintha neheztelnék bárkire.

Amikor ezt felemlegettem, anyám rámutatott, hogy nevezett legótolvaj rokon most szerzett mérnöki diplomát a Sussexen. Jó, akkor lopkodja más legóját. Én meg rámutattam, hogy most már hivatalosan nyomozó vagyok, és a városi rendőrség egy titkos részlegénél dolgozom.

– És mit csinálsz ott? – érdeklődött anyám.

– Titok, anya. Ha elmondom, meg kell hogy öljelek.

– Mágiával foglalkozik – bökte ki apám.

– Nem kéne titkolóznod anyád előtt – rótt meg anyám.

– Nem is hiszel a mágiában, anya.

– Az ilyesmivel nem jó viccelni. A tudomány nem ad mindenre választ.

– Nekem viszont klassz kérdéseim vannak.

– Ugye nem boszorkányos dolgokat művelsz? – Hirtelen elkomolyodott. – Így is eleget aggódom miattad.

– Esküszöm, nem cimborálok gonosz szellemekkel vagy más természetfeletti entitással. – Főleg mert az a természet-feletti entitás, akivel legszívesebben cimborálnék, száműzetésben él Temze apa udvarában. Tragikus kapcsolat: én fiatal rendőr vagyok, ő Dél-London egy külvárosi folyójának istennője – kudarcra van ítélve.

Miután ettünk, felajánlottam, hogy elmosogatok. Miközben egy fél flakon Sainsbury’s mosogatószert elhasználtam a pálmaolaj levakarására, hallottam, hogy a szüleim a szomszédban beszélgetnek. A tévét nem kapcsolták be, és anyám három órája senkivel sem beszélt telefonon. Az egész kezdett kísérteties jelleget ölteni. Amikor bementem, egymás mellett ültek a szófán, kézen fogva. Megkérdeztem, kérnek-e még teát, de nem kértek, és egyforma, kissé távoli mosollyal néztek rám. Döbbenten értettem meg, hogy azt várják, hogy lelépjek és lefekhessenek. Felkaptam a kabátomat, anyámat megpusziltam, és kábé futva távoztam. Vannak dolgok, amikbe egy fiatalember nem akar belegondolni.

A liftben voltam, amikor Walid doki hívott.

– Olvasta már az e-mailemet?

Mondtam neki, hogy a szüleimnél voltam.

– Összevetettem a London környéki dzsesszzenészek halálozási statisztikáit. Nézze meg, amint lehet. Aztán holnap hívjon fel.

– Van valami, amit tudnom kéne?

Kinyílt a lift ajtaja, és kiléptem a csempés hallba. Elég meleg este volt, két kölyök őgyelgett a bejárat mellett. Az egyik megpróbált a tekintetével rám ijeszteni, de viszonoztam, és elfordult. Ahogy mondtam: ez az én birtokom. Különben meg anno én is ilyen vagány voltam.

– Az adatok alapján azt hiszem, két vagy három dzsessz-zenész halt meg a haknija után egy napon belül London környékén, csak tavaly.

– Ez statisztikailag jelentős?

– Minden benne van az e-mailben.

Akkor tettem le, amikor az Asbóhoz értem.

Irány a technobarlang, gondoltam.

 

 

Nightingale szerint a Hodályt védőmágiák összefüggő hálózata borítja. Ezt utoljára 1940-ben újították meg, hogy a posta bevezethesse az akkor csúcstechnológiának számító koax telefonkábelt a főépületbe, és beszerelhessen egy modern kapcsolótáblát. Utóbbit egy porfogó alatt találtam meg egy alkóvban a bejárati hall mellett: egy gyönyörű üveg-mahagóni szekrény rézeresztékekkel, amelyek csillogását Molly fényezési kényszere őrizte meg.

Nightingale azt mondja, ez a védelem elengedhetetlen, de azt már nem árulja el, miért, csak hozzáteszi, hogy ő egyedül nem képes megújítani. A szélessávú internetkábel bevezetése szóba sem jöhetett, és egy ideig úgy festett, hogy maradunk a sötét középkorban.

Szerencsére a Hodály abban a korban épült, amikor divat lett külön istállót felhúzni a nagy házak mögé, hogy a lovak és szagosabb szolgák ne legyenek uraiknak szélirányban. Emiatt volt hátul egy kocsiszín, amelyet most garázsnak használtunk, és felette egy padlás, ahol valaha szolgák laktak, aztán fiatal bikák partiztak, amikor a Hodályban voltak még fiatal bikák. Vagy több mint egy. A mágikus „védelem” – Nightingale nem örült, amikor „erőtér”-nek neveztem – megijesztette a lovakat, ezért a kocsiszínre nem terjedt ki. Vagyis oda bevezettethettem szélessávú internetet, hogy végre legyen a Hodálynak olyan zuga, ami átnyúl a huszonegyedik századba.

A kocsiszín padlásának egyik végén van tetőablak, kanapé, nyugágy, plazmatévé és egy IKEA konyhaasztal, amit Mollyval három rohadt óráig tartott összeszerelnünk. A Hodály műveleti parancsnokság státuszát használva kifizettettem az Információs Igazgatósággal fél tucat digitális rádiót töltővel és egy HOLMES2 terminált. Volt laptopom, tartalék laptopom és PlayStationöm, amit még ki se vettem a dobozból. Emiatt nagy tábla van az ajtón: MÁGIA CSAK BÜNTETÉS TERHE MELLETT. Ez az én technobarlangom.

Amikor a rendszer felállt, elsőnek Lesley e-mailjét láttam meg Unatkozom! tárggyal, úgyhogy elküldtem neki Walid doki boncolási jegyzőkönyvét, az kicsit lefoglalja. Aztán megnyitottam az Országos Rendőrségi Számítógépes Xpresszt, és rákerestem Melinda Abbot rendszámára. Az információ passzolt a jogosítványáról kiírtakhoz. Simone Fitzwilliamra is rákerestem, de a jelek szerint nem volt sem jogosítványa, sem gépkocsija. Nem volt áldozata bűncselekménynek, nem is jelentett ilyet az Egyesült Királyságban. Vagy csak ezek az információk elvesztek, rosszul rögzítették őket az adatbázisban, netán a közelmúltban nevet változtatott. Az információs technológiának megvannak a maga korlátai, ezért kopognak be ma is zsaruk az ajtókon és írnak le mindenfélét kis fekete noteszbe. A biztonság kedvéért meggugliztam mindkettőt. Melinda Abbotnak, pár ugyanilyen nevű emberrel egyetemben, volt Facebook-oldala, Simone Fitzwilliam viszont egyáltalán nem rendelkezett internetes jelenléttel.

Ugyanígy végigvettem Walid doki listáját a halott dzsessz-zenészekről, akik mellesleg mind férfiak voltak. A tévésorozatokban mindig csinálnak valami látványos keresést, és abszolút lehetséges az ilyesmi, de azt sose mutatják, milyen rohadt sokáig tart. Már éjfélre járt, mire a lista végére értem, és még mindig nem tudtam, mit keresek.

A hűtőből kivettem egy Red Stripe sört, felbontottam és meghúztam.

Első sziklaszilárd tény: az utóbbi öt esztendőben évente két-három dzsesszzenész halt meg a haknija után huszonnégy órán belül London térségében. A halottkém minden esetet „balesetnek” minősített, amit vagy kábítószer-fogyasztás, vagy természetes ok idézett elő, főként szívroham, a változatosság kedvéért néhány aneurizmával megbolondítva. Walid doki csatolt még egy fájlt minden olyan személy nevével, aki zenésznek vallotta magát, és ezen idő alatt halt meg.

Második sziklaszilárd tény: bár a többi zenész nyomasztóan gyakran halt meg „természetes okból” kifolyólag, nem csak haknik után tették, mint a dzsesszzenészek.

Harmadik sziklaszilárd tény: Cyrus Wilkinson nem is zenészt írt a foglalkozás rubrikába, hanem könyvelőt. Az ember sosem írja, hogy szabadúszó ez meg az, vagy ilyen meg olyan művész, ha nem akarja, hogy alacsonyabb hitelbesorolást kapjon, mint egy izlandi bank.

Ebből következik a negyedik sziklaszilárd tény: a statisztikai elemzésem kutyagumit sem ér.

Mégis, három dzsesszzenész egy évben nem lehet véletlen.

Nightingale-nek azonban ez harmatgyenge lesz kiindulási pontnak. Ráadásul elvárja, hogy másnap reggel elkezdjem tökéletesíteni a scinderét. Kikapcsoltam és Kihúztam mindent. Ez jót tesz a környezetnek, és ami fontosabb, nem robban fel a drága cuccom egy véletlen mágialökettől.

A konyhán keresztül bementem a Kodályba. A fogyó hold a tetőablakon át megvilágította az átriumot, úgyhogy nem kapcsoltam villanyt, ahogy felmentem az emeletre. A szemközti balkonon halvány alak siklott a nyugati olvasóterem tompa árnyai között. Csak Molly, aki nyughatatlanul csinálja, amit éjjelente nyughatatlanul csinál. A lépcsőfordulóra érve a szőnyegszag arról árulkodott, hogy Toby megint az ajtóm előtt aludt el. A hátán feküdt, vékony bordái jól láthatóan emelkedtek-süllyedtek a szőre alatt. Álmában szimatolt és rugdalt, hátsó lába a levegőt kapálta, minimum ötszáz millikaff háttérmágiára utalva. Bementem a szobámba, és óvatosan betettem az ajtót, hogy ne ébresszem fel.

Lefeküdtem, és mielőtt eloltottam a lámpát, SMS-t írtam Lesley-nek: MI A FSZMT CSINÁLJAK?

Másnap reggel válaszolt: BSZLJ A BANDÁVAL, IDIÓTA!