5.
AZ ÉJJELI KAPU

Nightingale meghatározásában a fekete mágia a mágia oly módon történő használata, ami a közrend megbontásához vezet. Rámutattam, hogy ez olyan tág definíció, hogy lényegében minden mágiára vonatkozik, amit nem engedélyez a Hodály. Nightingale azt felelte, szerinte ez egy sajátosság, nem bökkenő.

– A fekete mágia a mágia használata egy másik ember sérelmére – mondta aztán. – Ez jobban tetszik?

– Nincs bizonyítékunk rá, hogy Jason Dunlop valaha is ártott bárkinek fekete mágiával – mondtam. Az aktákat a reggelizőben raktuk ki, egy asztalra a könyvekkel, amelyeket Dunlop lakásából hoztam, és Molly érdekes próbálkozásával a Benedek-tojásra.

– Az elég kézzelfogható, hogy valaki okozott neki sérülést – vitatkozott Nightingale. – És meggyőző bizonyítékunk van rá, hogy szakmabeli volt. A támadás szokatlan természetét tekintve lefogadható, hogy mágia is szerephez jutott benne. Nem gondolja?

– Ebben az esetben nem lehetséges, hogy a Jason Dunlop-gyilkosságnak köze van a halott dzsesszzenészeimhez?

– Lehetséges, de a módszer teljesen más. Egyelőre kezeljük külön nyomozásként a kettőt. – Odanyúlt, ahol a Hodály egyik monogramos Sheffield acélvillája kiállt egy buggyantott tojásból, és megpöckölte. Épp csak rezgeti. – Biztos, hogy nem állt bele a muffinba?

– Nem. Csak a tojás tartja.

– Lehetséges az?

– Molly főztjénél sosem lehet tudni.

Mindketten körülnéztünk, nehogy Molly hallgatózzon. Addig a reggelig Molly repertoárja szigorúan angol menzakaja volt: sok marha, krumpli, melasz és ipari mennyiségű faggyú. Nightingale egyszer elmondta, amikor elmentünk kínait enni, hogy Molly magából a Hodályból merít ihletet. – Amolyan intézményes emlékezetből. – Vagy az én érkezésem változtatott az intézményes emlékezeten, vagy – ami valószínűbb – Molly észrevette, hogy Nightingale-lel máshol eszünk.

A Benedek-tojás jelezte a menü színesítésére tett kísérletét.

Fogtam a villát, mire a tojás, a muffin és a hollandi mártás egy tömegben felemelkedett a tányérról. Tobynak kínáltam, aki megszimatolta, nyüszített egyet, aztán elbújt az asztal alá.

Aznap reggel nem volt kedgeree, se kolbász, se olyan buggyantott tojás, ami nem fürdött vulkanizált hollandi mártásban, de még pirítós és lekvár sem. A kulináris kísérletezés annyira kimerítette Mollyt, hogy a reggeli többi részére nem maradt ereje. A kávé azért jó volt, és amikor az ember aktákat néz át, ez a legfontosabb.

A gyilkossági nyomozás az áldozattal kezdődik, mert az elején csak az van. Az áldozat tanulmányozását viktimológiának hívják, mert minden jobban hangzik, ha -ológia a vége. Hogy teljesen elcsessze az ember, a rendőrség a világ leghasználhatatlanabb memoriterét találta ki hozzá: 1k, 2h, 3m.Vagyis: Ki? Hol? Hogyan? Mikor? Mit? Miért? Ha legközelebb gyilkossági nyomozást látnak a tévében, és a komoly képű nyomozók ácsorogva beszélgetnek, jusson eszükbe, hogy azt próbálják felidézni, mit is jelentenek azok a rohadt betűk. Amint ez megvan, a kimerült rendőrök betérnek a legközelebbi ivóba egy pohárra és egy szusszanásra.

Szerencsénkre az első kérdésben – Ki az áldozat? – Stephanopoulis és a gyilkossági csoport elvégezte a munka nehezét. Jason Dunlop sikeres szabadúszó újságíró volt, ezért is lehetett a Groucho Club tagja. Néhai apja köztisztviselő volt, és a fiatal Jasont egy másodvonalbeli független iskolába küldte Harrogate-be. Angolt tanult az oxfordi Magdalén College-ban, ahol közepes tanuló volt, és ennek megfelelő közepes eredménnyel végzett. A gyér teljesítmény dacára egyből állást kapott a BBC-nél, először mint kutató, majd mint a Panorama producere. A nyolcvanas években egy ideig dolgozott a Westminsteri Tanácsnak, majd folytatta a cikkírást a Timesnak, a Mailnek és az Independentnek. Átnéztem néhány kivágást: jó sok „fizessétek a nyaralásom, írok nektek jó kritikát” cikk. Családi nyaralások a feleségével, a PR-főnök Marianával és két arany hajú gyerekükkel. Ahogy Stephanopoulis már mondta, a házasság nemrégiben összeomlott, ügyvédeket vontak be, a gyerekek elhelyezésén huzakodtak.

– Jó lenne beszélni a feleséggel – vélte Nightingale. – Hátha tud valamit a hobbijáról.

Megnéztem a feleség kihallgatási jegyzőkönyvét, de nem volt benne semmi az okkult vagy természetfeletti iránti egészségtelen érdeklődésről. Odaírtam, hogy ez kerüljön be a feleség HOLMES fájljába, és javasoltam, hogy kérdezzék meg erről. Megjelöltem Stephanopoulisnak, aki úgysem fogja hagyni, hogy beszéljünk a feleséggel, ha nincs komolyabb nyomunk.

– Jól van – mondta Nightingale. – Az alapos nyomozóőrmesterre hagyjuk az összes hétköznapi kapcsolatot. Szerintem első lépésként ki kéne derítenünk, honnan származik a könyv.

– Gondoltam, Dunlop elemelte a Bodlei könyvtárból.

– Ezért nem szabad csak úgy hasra ütve találgatni – korholt Nightingale. – Ez régi könyv. Azelőtt is ellophatták, hogy Dunlop Oxfordban járt, és más úton is a birtokába kerülhetett. Talán attól, aki kiképezte.

– Már ha szakmabéli volt – mutattam rá.

Nightingale a vajkésével a Principia Artes Magicis műanyagba csomagolt példányára koppintott. – Ez senkinél nincs véletlenül. Különben is felismertem a könyvtári pecsétet. A régi iskolámból való.

– A Roxfortból?

– Jobb szeretném, ha nem hívná így. Ma délelőtt elmegyünk Oxfordba.

– Velem jön? – csodálkoztam. Walid doki nagyon nyomatékosan hangsúlyozta a gyógyulás csak-lassan mivoltát.

– Nélkülem nem engedik be a könyvtárba. És ideje, hogy elkezdjem bemutatni azoknak, akik kapcsolatban vannak a művészetünkkel.

– Azt hittem, maga az utolsó.

– Londonon kívül is van élet.

– Ezt már sokszor hallottam – jegyeztem meg –, de bizonyítékot még nem láttam rá.

– Elvihetjük a kutyát. Élvezni fogja a vidéki levegőt.

– Mi viszont nem. Ha elvisszük.

 

 

Szerencsére a borongós idő ellenére meleg volt, tudtam lehúzott ablakkal hajtani az A4Q-esen, hogy kimenjen a szag. Őszintén szólva a Jag nem kényelmes jármű autópályán, de eszem ágában se volt egy rivális körzetbe a Ford Asbóval menni; azért a szintet tartani kell, még Tobyval is a hátsó ülésen.

– Hajason Dunlopot kitanították – töprengtem, ahogy felkapaszkodtunk a Great West Roadra –, ki lehetett a tanára?

Erről már beszéltünk. Nightingale azt mondta, egyedül lehetetlen megtanulni a newtoni mágiát. Ha valaki nem tanít meg rá, a vestigiát nehéz megkülönböztetni az agy háttérzajától. Ugyanez igaz formára; Nightingale-nek mindig demonstrálni kellett, hogy meg tudjam tanulni. Ahhoz, hogy az ember magától elsajátítsa, őrült monomániásnak kell lennie, aki a saját szemgolyóját is eltorzítaná, hogy tesztelje az optikai elméletet. Azaz olyasvalakinek, mint Isaac Newton.

– Nem tudom. A háború után nem sokan maradtunk.

– Ez leszűkíti a gyanúsítottak körét.

– A legtöbb túlélő mostanra nagyon öreg lehet.

– És más országokban? – vetettem fel.

– Egyik európai hatalom sem került ki a háborúból sértetlenül. A nácik összeszedték az összes szakmabelit a megszállt országokban, és aki nem volt hajlandó együttműködni, azt kivégezték. Akik nem mellettük haltak meg, azok ellenük harcolva. Ugyanez igaz a franciákra és az olaszokra. Mindig úgy véltük, volt skandináv hagyomány is, de nagyon hallgattak róla.

– És az amerikaiak?

– A háború kitörésétől kezdve voltak önkénteseik. Erényes Emberek, így nevezték magukat. A Pennsylvania Egyetemről. – Aztán jöttek még a Pearl Harbor utáni években, és Nightingale-nek mindig az volt a benyomása, hogy mély ellenségesség van köztük és az Erényes Emberek között. Nem tartotta valószínűnek, hogy bármelyikük visszatérhetett a háború után Angliába. – Minket okoltak Ettersbergért. És volt egy egyezség is.

– Hogyne lett volna. – Mindig volt egy egyezség.

Nightingale azt állította, kiszúrta volna őket, ha Londonban működnek. – Finomnak nem lehetett őket nevezni.

Kérdeztem más országokról is. Kína, Oroszország, India, Közel-Kelet, Afrika. Nem tudtam elhinni, hogy arrafelé nincs valamiféle mágikus hagyomány. Nightingale beismerte, hogy nem igazán tudja, és volt benne annyi tisztesség, hogy szégyenkezve mondta.

– A világ más volt a háború előtt – merengett. – Mi nem fértünk hozzá az információkhoz olyan korlátlanul, mint a maguk nemzedéke. A világ nagyobb volt, rejtélyesebb. Mi még titkos barlangokról álmodtunk a Hold hegyein, és tigrisvadászatról Pandzsábban.

Amikor még az összes térkép vörös volt, gondoltam. Amikor minden fiú saját kalandra indult, és a lányokat még nem találták fel.

Toby ugatott, ahogy utolértünk egy kamiont, ami isten tudja, hová tartott, tele isten tudja mivel.

– A háború után mintha álomból ébredtem volna – mesélt tovább Nightingale. – Voltak űrrakéták, számítógépek és óriásrepülők, és valahogy „természetesnek” látszott, hogy a mágia eltűnik.

– Nem is kereste? – csodálkoztam.

– Magamra maradtam, és én feleltem egész Londonért meg a délkeleti térségért. Eszembe se jutott, hogy a régi idők visszatérhetnek. Különben is megvannak Dunlop könyvei, tudjuk, hogy a tanára nem külföldi hagyományt követett. Hazai fekete mágust keresünk.

– Nem nevezheti őket fekete mágusnak – róttam meg.

– A feketét átvitt értelemben használjuk, ugye érti?

– Nem számít. A szavak változtatják a jelentésüket, nem? Van, aki engem nevezne fekete mágusnak.

– Maga nem mágus, még épp csak tanonc.

– Ne váltson témát.

– Akkor hogy nevezzük őket? – kérdezte türelmesen.

– Erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak.

– Csak puszta kíváncsiságból kérdezem, mivel a fekete mágus szavakat magán, rajtam és doktor Walidon kívül más sosem hallja, miért akarja megváltoztatni?

– Mert nem hinném, hogy egyhamar visszatér a régi világ – feleltem. – Szerintem éppen hogy új világ köszönt be.

 

 

Oxford különös hely. A külvárosban járva bármelyik angol városban lehetnénk – ugyanazok az Edward-korban épült, de viktoriánusba hajló házak, néha egy-egy ötvenes évekbeli baklövéssel –, aztán átmegyünk a Magdalen-hídon, és hirtelen a késő középkori építészet legnagyobb koncentrációjába csöppenünk, ami csak a tizennyolcadik századon innen található. Mindez történeti szempontból imponáló, forgalomirányítás tekintetében viszont azt jelentette, hogy annyi ideig tartott a keskeny utcákon végignavigálnunk, mint Londonból odaérni.

John Radcliffe, William és Mary királyi orvosa híres volt a maga idejében arról, hogy igen keveset olvasott, és szinte semmit sem írt. Ennek megfelelően Oxford egyik leghíresebb könyvtárát ő alapította. A Radcliffe Tudományos Könyvtár egy kör alakú, kupolás épületben kapott helyet, ami úgy néz ki, mintha a Szent Pál-székesegyház felesleges vallásos részeit lenyesték volna. Odabent volt sok faragott kő, régi könyv, balkon és természetellenesen csendes fiatalok feszült hallgatása. Emberünk a bejáraton belül egy hirdetőtáblánál várt bennünket.

Nagyvárosokon kívül néha a puszta megjelenésem elég, hogy némelyekbe bent ragadjon a szó. Így járt Harold Post-martin, a filozófia doktora, továbbá a Királyi Természettudományos Akadémia tagja, valamint a Bodlei könyvtár különleges gyűjteményének kurátora, aki szemmel láthatón „más” új tanoncra számított Nightingale-től. Láttam rajta, nagy erőkkel próbálja megfogalmazni a de hát ő színes kifejezést oly módon, hogy ne legyen sértő. Nem sikerült neki. Megszabadítottam nyomorától azzal, hogy kezet ráztam vele: nálam az a szabály, ha a kézfogásomtól a másik fél nem rázkódik össze, akkor előbb-utóbb megszokja.

Postmartin görnyedt, ősz hajú úriember volt, aki sokkal idősebbnek és törékenyebbnek látszott apámnál, de meglepően erős volt a kézfogása.

– Szóval maga az új tanonc – mondta, és sikerült elkerülnie, hogy vádlón hangozzon. Tudtam, hogy jól kijövünk majd.

Mint minden modern könyvtár esetében, a Radcliffe látható része is csak a jéghegy csúcsát jelentette; a gyűjtemény zöme valójában a Radcliffe tér alatt rejtőzött könyvekkel teli kamrákban, amelyek csendjét modern klímaberendezések tolakodó zümmögése törte meg. Postmartin végigvezetett több fehérre meszelt téglafolyosón egy jellegtelen fém biztonsági ajtóig, amelyen a TILOS A BELÉPÉS felirat állt. Postmartin végighúzta a kártyáját az elektronikus biztonsági záron, és beütött egy kombinációt. Az ajtó erős kattanással kinyílt, és bemasíroztunk egy kamrába, ahol ugyanolyan polcrendszer és klímaberendezés volt, mint a gyűjtemény többi részében. Egyetlen íróasztal állt benne, amelyen csupán egy érdekes készülék volt, ami egy korai Mac és egy IBM PC érdekházasságának tűnt.

– Ez egy Amstrad PCW. A maga ideje előttről. – Postmartin leült egy lila fröccsöntött székre, és bekapcsolta az antikvitást. – Nem lehet hozzá hardvereket csatlakoztatni, nincs USB-csatlakozó, csak floppy, amit már nem is gyártanak. Ez az elavulásból származó biztonság. Mint a Hodály esetében. Amihez nem tudnak hozzáférni, azt nem tudják meghekkelni, ha jól használom a kifejezést.

A képernyő ijesztően zöld volt. Monokróm, értettem meg, mint egy régi filmben. A floppy kattogott, amikor a gép elkezdte olvasni.

– Itt az a Principia? – kérdezte Postmartin.

Odaadtam, és lassan elkezdte lapozgatni.

– Itt a könyvtárban minden példány egyedi jelölést kapott. – Megállt egy oldalnál, és megmutatta nekem. – Tessék, ezt a szót aláhúzták.

Megnéztem, a regentis szó volt.

– Ez fontos?

– Meglátjuk. Írja le.

Leírtam a szót a rendőrségi noteszembe, és közben észrevettem, hogy Postmartin lopva lefirkant valamit egy noteszre, amiről azt hitte, nem látom. Aztán lapozott tovább, egy másik jelig, azt is leírtam, pedem, és ő is leírt valamit. Ezt még háromszor megismételtük, majd Postmartin megkért, hogy olvassam vissza a szavakat.

– Regentis, pedem, tolieret, loco, hostium.

Postmartin a szemüvege felett nézett rám. – És maga szerint ez mit jelent?

– Szerintem azt jelenti, hogy az oldalszámok fontosabbak voltak, mint a szavak.

Postmartin elcsüggedt. – Honnan tudta?

– Olvasok a gondolataiban.

Postmartin Nightingale-re nézett. – Tényleg?

– Nem – nyugtatta meg Nightingale. – Észrevette, hogy leírta az oldalszámokat.

– Maga kegyetlen ember, Grant rendőr – ingatta a fejét Postmartin. – Biztosan sokra viszi még. Mint arra rájött, a szavak nem számítanak, de ha az oldalszámokat egyszerű sorba rendezzük, egyedi azonosítót kapunk. Amit beütünk tisztes korú barátunkba itt, és voil...

A PCW képernyőjén megjelent egy oldal ronda szövegeim, szerző, kiadó, polcjelzés és rövid lista a kikölcsönzőkről Utolsónak Geoffrey Wheatcroft vette ki 1941 júliusában, és nem vitte vissza.

– Ó, Geoffrey Wheatcroft? – kérdezte meglepetten. – Őt aligha nevezném aljas alaknak. Egyáltalán nem bűnöző típus ugye, Thomas?

– Ismeri? – kérdeztem.

– Ismertem. Tavaly meghalt. Mindketten ott voltunk a temetésén, bár Thomas kénytelen volt a saját fiaként megjelenni, hogy ne gyanakodjanak.

– Két éve volt – pontosított Nightingale. – Te jó ég, már kettő? Nem sokan voltunk, ha jól emlékszem.

– Aktív volt? – kérdeztem.

– Nem – felelte Nightingale. – 1939-ben szerezte meg a botot, nem tekintették első osztályú varázslónak, a háború után fel is adta, és elfogadott egy állást a Magdalenben.

– Ráadásul teológiát tanított – tette hozzá Postmartin.

– A Magdalen College-ban? – kérdeztem.

– Igen ^_ felelte Nightingale, és hirtelen törni kezdte a fejét.

Megelőztem. – Ahová Jason Dunlop járt.

 

 

Nightingale egyenesen a Magdalenbe akart menni, de Postmartin javasolta, hogy előbb ebédeljünk meg az Eagle and Childban. Nem bántam, hogy leülünk, mert Nightingale megint a bal oldalát használta, és kicsit nyúzottnak látszott. Aztán Nightingale azt a kompromisszumot ajánlotta, hogy a kollégium meglátogatása után találkozzunk a pubban. Postmartin javasolta, hogy menjek vele, útközben beavat pár dologba.

– Ha tényleg muszáj – mondta Nightingale, mielőtt tiltakozhattam volna.

– Azt hiszem, igen.

– Értem. Hát jó, ha így gondolod...

Postmartin azt mondta, szerinte elengedhetetlen, úgyhogy elkísértük a kocsihoz, ahol bemutattam Tobynak, aki szagfelhőben szállt ki a járműből. Javasoltam, hogy Nightingale vigye a Jaget, akkor a pubból együtt megyünk, és neki sem kell gyalogolni.

– Szóval ez a híres szellemvadász kutya – mondta Postmartin.

– Nem is tudtam, hogy híres.

Postmartin végigvezetett egy sikátoron, ami annyira autentikusan középkori volt, hogy még megvolt a közepén futó, csatornaként szolgáló kőbarázda.

– Nem mintha az eredeti funkciójára használnák – tette hozzá.

Nyüzsögtek a diákok és turisták, akik igyekeztek ignorálni a bicikliseket, akik pedig vidáman gázolták le mindkét csoport tagjait.

Megkérdeztem Postmartint, ő milyen szerepet játszik a többnyire íratlan egyezmények bonyolult hálózatában, amely az angol mágikus rendfenntartást alkotja.

– Amikor maga és Nightingale jelentéseket ír, azokat én olvasom – felelte. – Legalábbis azt a részét, ami releváns.

– Szóval maga Nightingale főnöke?

Postmartin kuncogott.

– Nem, én vagyok az archiváló. Rám bízták a nagy ember írásait és az összes kisebb lény írásait, akik azóta az ő vállára álltak. Mint Nightingale és maga.

A tömör történelem után kellemes volt befordulni a Broad Streetre, amelyen legalább volt pár viktoriánus sorház és egy Oxfam.

– Erre.

– Newton cambridge-i volt, miért itt vannak a papírjai? – kérdeztem rá.

– Ugyanazért, amiért az alkímiai munkáit sem akarták ott tartani. Miután biztosan halottnak tudták, számukra az öreg Isaac lett a tudomány és józan ész fénylő csillaga. Kétlem, hogy ezt a képet bonyolítani akarták volna az ő személyével, hiszen, valljuk be, a legjobb pillanataiban is nehéz ember volt.

Oxford kitartóan szolid Tudor stílusú maradt, hirtelen ki-kitörő György korabeli bujasággal, amíg el nem értük az Eagle and Child pubot a St. Gileson.

– Jól van – mondta Postmartin, ahogy leültünk az általa „zugnak” nevezett helyre. – Thomas még nincs itt. Az ember sokkal könnyebben társalog, ha az egyik kezében sherryt tart.

Amikor kamasz vagy, az életet kínos beszélgetések sorozataként lehet mérni, amelyeket vonakodva kezdeményeznek a felnőttek, akik el akarnak mondani valamit, amit vagy már tudsz, vagy nagyon nem akarsz tudni.

Ő sherryt kapott, én limonádét.

– Ugye felfogja, hogy Thomas esetében példátlan, hogy tanoncot fogadjon el? – kérdezte tőlem.

– Igen, erre többször felhívták a figyelmem.

– Szerintem előbb is megtehette volna ezt a lépést. Például amikor világos lett, hogy a mágia haláláról szóló hírek túlzóak voltak.

– Mi árulta el?

– Thomas visszafelé öregedése elég beszédes bizonyíték. Én archiválom doktor Walid jelentéseit, és az, amit értek belőle, elég... különös.

– Aggódnom kéne? – Csak nemrég szoktam hozzá a gondolathoz, hogy a főnököm 1900-ban született és a hetvenes évek óta fiatalodik, legalábbis szerinte. Nightingale szerint ennek köze lehet a mágikus tevékenység hetvenes évek óta tartó erősödéséhez, de ajándék lónak igazán nem akarja nézni a fogát. Nem hibáztattam érte.

– Bár tudnám – mondta Postmartin. A zsebébe nyúlt, és elővett egy névjegyet. A telefonszáma, e-mail címe és meglepetésemre a Twitter-címe volt rajta. – Ha bármi zavarja, csak keressen meg.

– És ha megkeresem, mit fog csinálni?

– Meghallgatom az aggodalmait, és nagyon együtt érző leszek.

Minimum még egy óra eltelt, mire Nightingale csatlakozott hozzánk, aztán nézhettem, hogy ledönt egy korsó barnát, miközben felvázolja, mit talált: vagyis hogy amennyire meg tudta állapítani, Jason Dunlop nem lépett kapcsolatba Geoffrey Wheatcrofttal az egyetemen.

Azért volt annyi esze, hogy kinyomtatta az összes diák és előadó nevét, akik akkor voltak a Magdalenben, amikor Jason. Plusz minden diák nevét, akik egy osztályba jártak Geoffrey Wheatcrofttal. Épp akkora köteg lett, amivel meg lehet ütni egy gyanúsítottat nyom nélkül, már ha az ilyesmi belefér a rendfenntartásról alkotott elképzelésünkbe. Ha az adatot bevisszük a HOLMES-ba, automatikusan össze lehet vetni minden névvel, ami a nyomozás világi része alatt előkerül. A gyilkossági csoportban Stephanopoulis alatt minimum három civil dolgozott, akik kizárólagos feladata az efféle unalmas, időigényes, de abszolút elengedhetetlen munka volt. És a Hodálynak mije van? Lehet tippelgetni, hogy a Hodálynak mije van, és hogy mennyire nem örült ennek a melónak.

Postmartin megkérdezte Nightingale-től, mi a terve.

Nightingale grimaszolt, és meghúzta a korsót.

– Gondoltam, megszerzem a maradék könyvtári kártyákat az Ambrose House-ból. Ideje megtudni, honnan jött a többi könyv.

 

 

Nightingale szólt, hogy az ötös lehajtónál térjek le az autópályáról, aztán áthajtottunk Stockenchurchön, ami leginkább egy kórháznak tűnt, amelyhez egy falut is csatoltak, majd egy országútra kanyarodtunk, ami gyorsan keskeny dűlőúttá szorult össze régimódi sövények magas fala között.

– A birtok nagy részét helyi földművelők bérlik – mesélte. – A kapu balról lesz.

Ha nem figyelmeztet, túlmegyek rajta. A sövényből hirtelen magas kőfal lett, amelyet egy széles öntöttvas kapu szántott meg. Megálltam, Nightingale kiszállt Tobyval, és egy nagy vaskulccsal kinyitotta a kaput. Tipikus horrorfilmes nyikorgással nyílt ki, majd Nightingale intett, hogy hajtsak be, miközben Toby megjelölte a kapufélfát. Megálltam, hogy Nightingale visszaszállhasson, de ő egy pontra mutatott, ahol a behajtó hirtelen a fák mögé kanyarodott.

– Találkozzunk a sarok után. Nincs messze.

Igaza volt: befordultam a sarkon, és az iskola főépülete ott magasodott előttem. A Jag megállt a ropogó kavicson, és kiszálltam.

Ránézésre is látszott, hogy ötven éve nem laknak benne. A gyep és a virágágyások megadták magukat a bogáncsnak, csalánnak, gyújtoványfűnek és turbolyának – ezeket a neveket nyilván később kerestem ki –, a ház kopott szürke volt, a nagy, függőlegesen nyíló tolóablakokat bedeszkázták. Gótikus valamire számítottam, de ez inkább sorháznak tűnt, ami vidékre menekült és szétfutott minden irányba, mielőtt egy kegyetlen építész összeterelte és visszaszorította az eredeti keskeny homlokzat mögé. Elhagyott volt, de nem lerobbant. Láttam, hogy a csatorna tiszta, és a tetőt foltokban újracserepezték.

Toby robogott el mellettem, párszor vakkantott, hogy felhívja magára a figyelmem, majd egy buja liget felé iramodott az iskolától balra. A szívében vidéki kutya volt. Nemsokára Nightingale követte.

– Azt hittem, átalakították – jegyeztem meg.

– Minek?

– Nem tudom. Vidéki hotelnek és konferenciaközpontnak, spának, celeb rehabnak.

– Nem – mondta Nightingale, miután elmagyaráztam a celeb rehab lényegét még a Hodályé az egész birtok a földművelőktől kapott bér a karbantartásra megy.

– Miért nem adták el?

– A háború után nagy volt a káosz. Mire letisztult, egyedül nekem maradt bármiféle hivatalos státusom. Az meg, hogy a saját felelősségemre eladjam az iskolát... szemtelenségnek tűnt.

– Úgy gondolta, esetleg újra megnyílik?

Nightingale arca megrezzent. – Próbáltam nem gondolni az iskolára.

– A föld mostanság jókora summát érhet.

– Úgy gondolja, egy celeb rehab javítana rajta?

Be kellett ismernem, hogy nem tartom valószínűnek. A bejárati ajtóra mutattam, amelyet erősen bedeszkáztak és súlyos lakattal biztosítottak. – Ahhoz van kulcsa?

Nightingale vigyorgott. – Akkor most figyeljen és tanuljon.

A lépcső bal oldalához mentünk, majd fel az ajtóhoz, ahol a hosszú fű rejtekében keskeny lépcső vezetett le egy vastag tölgyfa ajtóhoz, amelyen nem volt se deszka, se lánc. Láthatóan kilincs sem.

– Íme, az éjjeli kapu. Eredetileg azért csinálták, hogy az inasok a szállásukról egyenesen felugorhassanak a gazdájuk fogatára, mielőtt az leér a lépcsőn.

– Nagyon tizennyolcadik századi gondolat.

– Bizony. Az én időmben másra használtuk. – Tenyerét az ajtóra tette, oda, ahol a zár lenne, és motyogott valamit latinul. Kattanás hallatszott, majd kaparászás. Nightingale megnyomta az ajtót, ami befelé nyílt.

– Minden este szigorú takarodó volt, és mi, a semmirekellő fiatalok ki akartunk lógni inni. Nem könnyű kijátszani a takarodót, amikor a tanárok a föld és levegő szellemeit uszítják az emberre.

– Komolyan? A föld és levegő szellemeit?

– Ezt mondták, és én hittem nekik.

– Szóval nem volt ivás.

Nightingale fénygömböt varázsolt elő, és belépett az ajtón. Én is saját fénygömböt csináltam, nehogy már, és követtem. Hallottam, hogy odakint Toby ugat, de nem akart utánunk jönni. A fénygömbök rövid, csupasz tégla folyosót világítottak meg, ami a Hodály alatti szervizfolyosókra emlékeztetett.

– Csak már felsőben. Amikor hivatalosan felavattak bennünket, a végzősök megtanítottak az éjszakai kaput nyitó varázsigére, aztán mehettünk inni. Kivéve Horace Greenwayt, akit nem szerettek a prefektusok.

Elértünk egy T-elágazást, ahol jobbra fordultunk.

– Mi történt vele?

– Meghalt a krétai csatában.

– Úgy értem, ő hogy jutott ki a pubba?

– Valamelyikünk kinyitotta neki az ajtót.

– És a tanárok sose jöttek rá, hogy kijárnak?

Felfelé vezető falépcsőhöz értünk. Ijesztően recsegett alattunk.

– A mesterek mindent tudtak. Ők is voltak diákok.

Egy rövid, lambériás lépcsőfordulón vestigiát éreztem: citrom és sörbet, nedves gyapjú és rohanó lábak hangja. Mindkét falat rézakasztók szegélyezték, és akkora padok, hogy a kamaszok leülhessenek cipőt váltani. Végighúztam az ujjam a fán, de régi képregények durva papírját éreztem.

– Sok-sok emlék – mondta Nightingale, amikor látta rajtam.

Kísértetek, gondoltam, emlékek. Nem tudtam, van-e különbség.

Nightingale kinyitott egy ütött-kopott faajtót, és beléptünk egy hatalmas terembe. A fénygömbök hirtelen mintha erejüket vesztették volna, épp csak megvilágítottak két nagy lépcsőt és csupasz kőfalakat, amelyeken kopott négyzetek jelezték a képek helyét. Mivel az összes ablakot bedeszkázták, szuroksötétben lettünk volna, ha nincs saját fénygömbünk.

– A nagyterem. A könyvtár a bal oldali lépcső tetején van.

Ahogy felmentünk, neveket láttam a túlsó falba faragva, de mielőtt megkérdezhettem volna Nightingale-t, már felért a lépcsőfordulóra és elindult az iskola hűvös mélye felé.

A falakat főleg festett téglák alkották, ezeken is kopott szögletes foltok jelezték az egykori festmények helyét. Elég irodát segítettem kitakarítani anyámnak, hogy tudjam, akárkivel szerződött is Nightingale a ház karbantartására, nagy ipari porszívót használ a szőnyegekhez; látni lehetett a csíkokat, és a porból ítélve az illető jó két hete nem járt itt.

Könyvek, polcok és bútor nélkül a könyvtár csak egy nagy terem volt, amit fénygömbjeink reszkető világa barlangszerűvé tett. A porfogók alatt a körvonaláról felismertem a kartotékszekrényt. A Hodály világi könyvtárában is volt kettő. Az iskolakönyvtárban nyolc. Szerencsére Nightingale azt mondta, csak az egyikben vannak mágikus könyvek cédulái. Nightingale világított, én meg lerántottam róla a porfogót, és kihúzogattam a fiókokat. Nem volt por, és vestigia is meglepően kevés.

– Mágiáról szóló könyvek voltak – tisztázta Nightingale, amikor ezt megemlítettem –, nem mágikus könyvek.

Szabvány könyvtári cédulákat találtam: felül rágépelve a könyv címe és a könyvtári szám, alatta kézzel írt lista, hogy ki mikor kölcsönözte ki a kötetet. Oxfordból kifelé beugrottunk egy boltba, és vettünk egy giga méretű befőttesgumi-köteget, hogy meg tudjuk őrizni a kártyák sorrendjét. Azt hittem, sosem érek a végére az összes fióknak, és végül akkora fekete szemeteszsák lett tele a cédulákkal, hogy alig volt könnyebb a szekrénynél.

– Ennyi erővel az egészet elvihettük volna – morogtam, de Nightingale rámutatott, hogy a szekrényt a padlóhoz csavarozták.

Vállamra vettem a zsákot, és kissé tántorogva követtem Nightingale-t vissza a nagyterembe. Most rákérdeztem a nevekre a falon.

– Azok a hősi halottak. – A jobb oldali lépcsőhöz vezetett, és fellebegtette a fénygömbjét, hogy megmutassa az első neveket. – A félszigeti háború. – Csak pár név volt. – A waterloo-i csata. – Itt csak egy. Fél tucat a krími háborúnál, kettő az indiai lázadásnál, vagy húsz a tizenkilencedik századi gyarmati csatáknál, több, mint az első világháborúban összesen.

– Volt egy egyezség a németek és köztünk, hogy nem használunk mágiát – mondta Nightingale. – Szóval azt kihagytuk.

– Biztos népszerűvé tette magukat.

Nightingale arrébb vitte a fénygömbjét a második világ, háború hősi halottaihoz.

– Látja, ott van Horace – mutatta meg a feliratot: HORACE GREENWAY, CASTELLI, 1941. MÁJUS 21. – Ott meg Sandy Champers és Pascal. – A fénygömb végigsuhant a tömött sorban futó neveken, akik Tobruknál, Arnhemnél és más olyan helyeken estek el, amik halványan rémlettek történelemóráról. A legtöbben azonban Ettersbergnél vesztették életüket 1945. január 19-én.

Letettem a szemeteszsákot, és elég nagy fénygömböt hívtam elő, hogy lássam az egész termet. A nevek két teljes falat elfoglaltak. Több ezer lehetett.

– Ott van Donny Shanks, aki egy karcolás nélkül megúszta Leningrád ostromát, aztán torpedótalálat érte. Dieppe-nél meg Smithy és Rupert Dance, Lustalábú Dance, ahogy mi neveztük... – Nightingale elhallgatott. Amikor ránéztem, könnyek csillantak a szemében, hát elfordultam.

– Néha olyan távolinak tűnik, máskor meg...

– Hányan? – kérdeztem rá.

– Kétezer-háromszázkilencvenhatan. Minden öt katonakorú angol varázslóból három. Az életben maradtak közül is sokan olyan súlyosan megsebesültek vagy olyan rossz mentális állapotba kerültek, hogy soha többé nem űzték a mágiát. – Megmozdította a kezét, és a fénygömbje visszasuhant a tenyerébe. – Eleget időztünk a múltban.

Kioltottam a fénygömbömet, a zsákot a vállamra vettem, és követtem Nightingale-t. Menet közben megkérdeztem, ki véste fel a neveket.

– Én magam. A kórházban arra bátorítottak, hogy legyen hobbink, és én a fafaragást választottam. Azt nem mondtam meg nekik, miért.

– Miért nem?

Visszabújtunk a szervizfolyosóra.

– Az orvosok már így is aggódtak, hogy túl morbid vagyok.

– Miért véste be a neveket?

– Valakinek meg kellett csinálni, és amennyire láttam, csak én maradtam aktív. És volt egy olyan nevetséges gondolatom, hogy segít.

– És segített?

– Nem. Nem igazán.

Kiléptünk az éjjeli kapun, pislogtunk a szürkületben. El is felejtettem, hogy kint még nappal van. Nightingale betette mögöttünk a kaput, és követett fel a lépcsőn. Toby elaludt a Jag nap hevítette tetején. Jól összesározta a motorházat. Nightingale a homlokát ráncolta.

– Miért is kell nekünk ez a kutya?

– Szórakoztatja Mollyt – mondtam, miközben bedobtam hátra a zsákot. Toby felébredt az ajtó hangjára, és engedelmesen bement a hátsó ülésre, ahol azonnal elaludt. Bekapcsoltuk a biztonsági övet, és indítottam. Vetettem még egy pillantást a vakablakokra, majd megfordítottam a Jaget, és indultunk vissza Londonba.

Már besötétedett, mire betolakodtunk a csúcsforgalomba az M25-ön. Nagy szürke esőfelhők nyomultak keletről, hamarosan esőcseppek kopogtak a szélvédőn. A régimódi Jag jól tapadt, de az ablaktörlő kész szégyen volt.

Nightingale egész visszaúton kifelé meredt az ablakon Meg sem próbáltam beszélgetni.

Épp rátértünk a Westwayre, amikor megszólalt a mobilom. Ash volt, kihangosítottam.

– Látom! – kiabálta. Mögötte tömeget és dübörgő ritmust hallottam. Kitettem a kocsi hangszórójára. – Hol vagy?

– A Pulsar Clubban.

– Biztos, hogy ő az?

– Magas, sovány, fehér, hosszú fekete hajú. Halálszaga van. Ki más lehetne?

Mondtam neki, hogy ne menjen közelebb hozzá, úton vagyok. Nightingale kinyúlt és feltette a tetőre a villogót, én meg beletapostam.

A világon minden hím azt hiszi magáról, hogy kiváló sofőr. Minden zsaru, aki kotort már ki szemgolyót tócsából, tudja, hogy csak áltatják magukat. Forgalomban vezetni nehéz, stresszes és rohadt veszélyes. Emiatt a rendőrségnek Hendonban van egy világhírű autós iskolája, ahol egymásra épülő, haladó vezetési órákkal képzik ki az embert, hogy tudjon úgy százzal tépni a városi utcákon, hogy egy számjegyű maradjon a halálozási arány.

Ahogy a Westwayről berontottam a Harrow Road erős forgalmába, azt kívántam, bárcsak én is elvégeztem volna a kurzust. Nightingale-nek rangidős tisztként nem lett volna szabad hagynia vezetni. De persze ő azt sem tudta, hogy létezik ez a haladóvezetés-óra. Sőt mivel csak 1934-ben lett kötelező, az autóvezetői vizsgáról sem hallott.

Befordultam az Edgware Roadra, és még negyvennel sem mentem, pedig minden olyan sofőr, akinek nyomta valami a lelkét, elkotródott az útból. A lehetőséget kihasználva hívtam Asht. Mondtam neki, hogy már nem egészen tíz perc, és ott vagyok.

– Az ajtó felé megy – tájékoztatott.

– Van vele valaki?

– Valami pasi.

Bassza meg, ennyit arról, hogy a családban marad. Nightingale megelőzött. A kesztyűtartóból elővett egy digitális rádiót, és beütött egy számot, ami nem kis teljesítmény, mert alig egy hete tanítottam meg neki.

– Kövesd, de maradj vonalban, és ne kockáztass.

Én kockáztattam, és csak a Marble Archnál fordultam keletnek. Az Oxford Streeten csak buszok és taxik járhatnak, gondoltam, gyorsabban végigmegyek rajta, mint a Bond Street körüli egyirányúkon.

– Stephanopoulis úton van – tájékoztatott Nightingale.

Megkérdeztem Asht, hol jár.

– Most jövök ki a klubból. Olyan tizenöt lépésre van előttem.

– Merre tart?

– A Piccadilly felé.

Átgondoltam az útvonalat.

– Sherwood Street – mondtam Nightingale-nek, aki továbbította Stephanopoulisnak. – Délnek tart.

– Mit csináljak, ha nekiesik a pasinak? – kérdez Ash.

Megkerültem egy buszt, ami vészvillogva állt az úton.

A villogómtól kék lett az alsó szinten ülők arca.

– Maradj távol. Várj meg minket.

– Késő. Észrevett.

A haladó vezetést oktatók nem örültek volna annak, ahogy átromboltam az Oxford Circus lámpáin, és csúszva vettem be a jobbkanyart a Regent Streeten; a gumik kéken füstöltek.

– Nyugi – intett Nightingale.

– A jó hír, hogy elengedi a csóró fickót – közvetített Ash.

– Majdnem a Denham Streetnél járnak – mondta Nightingale a helyiekre értve. – Stephanopoulis mondta nekik, hogy biztosítsák a környéket.

Kis híján felüvöltöttem, amikor egy nyilvánvalóan süketvak sofőr egy Ford Mondeóval kitolatott elém. Szerencsére a szirénám elnyelte, hogy mit kiabáltam.

– A rossz hír, hogy felém tart – mondta Ash.

Mondtam neki, hogy fusson el.

– Már késő.

Sziszegést hallottam, kiáltást, majd azt a sajátos hangot, amikor a mobilt valami keménynek vágják, és széttörik.

Kézifékkel fordultam be a Glasshouse Streetre, amit – esküszöm – megtapsoltak a gyalogosok, Toby pedig ijedt nyikkanással díjazott, ahogy az ajtónak csapódott. Nem véletlenül volt a Jaguar Mk II a rablók és a Repülő osztag kedvenc menekülő járműve, ráadásul Nightingale Jagjét még át is alakították üldözésre. Amint nem ugrált a hátulja, beletapostam, és kilencvennel húztam még a Leicester Arms-sarok előtt.

Akkor derült ki, hogy amit a villogónk visszfényének hittem, azok a mentők, és mind megtapasztaltuk, milyen jók is a feljavított féktárcsák mind a négy keréken. Nagyon jók. Ha csak egy van, a légzsákot habzsoltam volna. Így szép lila lett a mellkasom a biztonsági övtől, amit csak később vettem észre, mert azonnal kiugrottam, és átrohantam a kereszteződésen, végig a Sherwood Streeten, lépést tartva a mentővel. Az megállt, én nem.

A Sherwood Street egyik oldalán van egy árkád, egy szomorú, kerámiacsempés ötvenes évekbeli tákolmány, amely nyilvános vécére hasonlít, ezért talán jogosan használják erre a célra a gyenge hólyagúak, akik késő éjjel szorult helyzetbe kerülnek. Amennyire a gyilkossági csoport később rekonstruálni tudta, a péniszevő az árnyékba akarta vinni az áldozatát egy smacizásra és rögtönzött vaszektómiára.

Ash feküdt a földön, aggódó polgárok gyűrűjében, akik közül ketten nyugtatni próbálták, ahogy csapdosott. Véres volt ő is, az aggódó polgárok is és a félméteres vastüske is, ami a vállából állt ki.

Nyertem egy kis teret a „Rendőrség!” kiáltással, és próbáltam stabil oldalfekvésbe helyezni.

– Mondtam, hogy ne menj a közelébe, Ash.

Ash abbahagyta a csapdosást annyi időre, hogy jól rám nézzem.

– Az a picsa leszúrt egy korláttal, Peter.