3.
„EGY JÓ NAGY KORTY BLUES”

A bandát nem volt olyan nehéz megtalálni, a Spice of Life-ban megvoltak a tagok elérhetőségei, és mind belementek, hogy találkozzanak velem a Dean Street-i French House-ban, de csak este, mert nappal dolgoznak. Ez nekem is megfelelt, mivel még mindig le voltam maradva a latin szótanulással. Hat után villamosoztam át a Sohóba, és már mind vártak rám, egy falnak dőlve, amit olyan alakok képeivel díszítettek, akik akkor voltak híresek, amikor apám nem.

A Spice of Life programjában a banda Better Quartet néven szerepelt, de én nem láttam őket dzsesszzenészeknek. A bőgősök híresen stabil alakok, de Max – igazából Derek – Harwood átlagos harmincas fehér pasas volt. Még gyémántmintás Marks & Spencer V-nyakú pulóvert is viselt a kabátja alatt.

– Egy Derek már volt az előző bandában – mesélte Max. – Úgyhogy nevet váltottam Maxre, hogy ne legyen kavarodás. – Finoman kortyolt a söréből. Az első rundot én fizettem, és ennek megfelelően lehúzva éreztem magam. Max a londoni metró integráltrendszer-szakértője volt, aminek a jelzőrendszerhez van valami köze.

A zongorista, Daniel Hossack klasszikus képzettségű zenetanár a Westminster Schoolban, ahová a súlyosan kivételezettek járnak. Ritkuló szőke haj, Trockij szemüveg és az a fajta nyájas kedvesség jellemezte, ami miatt biztos ki lett téve a harmadikosok (mai pénzben tizenkettedikesek) ékeinek.

– Hogyan ismerkedtetek meg? – érdeklődtem.

– A szó szoros értelmében nem ismerkedtünk – felelte James Lochrane dobos. Alacsony, kötekedő skót, aki tizenhetedik századi francia történelmet tanított a Queen Mary’s College-ben. – Pontosabb lenne azt mondani, hogy egyesültünk. Olyan két éve...

– Van az három is – szólt közbe Max. – A Selkirk Pubban. Ott vasárnap délutánonként van dzsessz. Cy arrafelé lakik, kábé az a törzshelye.

Daniel idegesen kopogott a poharán.

– Egy pocsék bandát néztünk, akik nagyon kínlódtak a... – az elmúlt dekád felé nézett – már nem emlékszem, mivel.

– A „Body and Soul”-lal? – tippeltem.

– Nem – mondta James. – A „Saint Thomas” volt.

– Szétcincálták azt a számot – ingatta a fejét Daniel. – Cy meg azt mondja, de jó hangosan, hogy mindenki hallja, a banda is: „Fogadok, hogy ennél bármelyikünk jobban el tudja játszani”.

– Ilyet nem csinál az ember – tette hozzá Max. Mindhárman huncutul mosolyogtak a túlkapás emlékén. – Aztán azt vettük észre, hogy egy asztalnál ülünk, egymás után rendeljük a rundokat, és a dzsesszről beszélgetünk.

– Egyesültünk – bólintott James. – Ahogy mondtam.

– Innen van a nevünk – mondta Daniel. – A „jobb” kvartett.

– Jobbak voltatok? – kérdezem.

– Érezhetően nem – vallotta be Max.

– Sőt, rosszabbak – fintorgott Daniel.

– De idővel javultunk – mondta Max, és nevetett. – Cynál próbáltunk.

– Sokat próbáltunk – itta ki a poharát Daniel. – Na, ki mit kér?

A French House-ban nincs korsó, úgyhogy James és Max megfeleztek egy üveggel a házi vörösből. Én kértem egy pohár barna sört; hosszú nap volt, és semmitől sem szomjazik meg úgy az ember, mint a latin főnévragozástól.

– Heti kétszer-háromszor is próbáltunk – révedezett Max.

– Szóval volt ambíció? – kérdeztem.

– Egyikünk se vette igazán komolyan – vont vállat James.

– Nem voltunk már gyerekek, akik a nagy dobásról álmodoznak.

– Az akkor is sok gyakorlás – véltem.

– Hát, jobb zenészek akartunk lenni.

– Tanulók vagyunk – magyarázta Max. – Azért zenélünk, hogy zenéljünk, érted?

Bólintottam.

– Ez a folyón túlra ment piáért? – háborgott James.

A nyakunkat tekergetve néztük a bár felé. Daniel a tömegben tolongott, felemelt kezében optimistán egy húszast lengetett. Szombat este a Sohóban tényleg egyszerűbb lett volna átmenni a folyó másik partjára.

– Cyrus mennyire vette komolyan? – folytattam.

– Nem vette komolyabban, mint mi – felelte James.

– De ő jó volt – mozgatta az ujjait Max. – Jól állt neki a szaxi.

– És emiatt ragadtak rá a nők.

Max sóhajtott.

– Mint Melinda Abbot? – kérdeztem.

– Ó, Melinda.

– Melinda csak az otthoni bige volt – mondta James.

– Sally,Viv, Tolene – sorolta Max.

– Daria – toldotta meg James. – Emlékeztek Dariára?

– A szaxira buknak a nők, na.

Kiszúrtam a visszafelé igyekvő Danielt és felálltam, hogy segítsek neki odahozni az italokat. Egy pillantással felmért, amiből levettem, hogy nem osztja Max és James nőirigységét. Politikailag korrekt vigyorral viszonoztam, és letettem az italokat az asztalra. Max és James megköszönte, majd koccintottunk.

Láthatóan totál elfelejtették, hogy rendőr vagyok, ami jól jött, szóval gondosan megfogalmaztam a következő kérdést:

– És Melinda nem bánta?

– Dehogyisnem bánta – mondta James. – De nem segített, hogy soha egy haknira se jött el.

– Nem volt rajongó – értett egyet Daniel.

– Tudod, hogy van ez a nőkkel. Nem szeretik, ha olyasmit csinál az ember, amihez ők nem tudnak kötődni.

– Ő a new age-ért volt oda – mesélte Max –, kristályok meg homeopátia meg ilyenek.

– Velünk azért mindig kedves volt – mondta Daniel. – Kávét csinált, amikor próbáltunk.

– És adott kekszet – nosztalgiázott Max.

– A többi lány nem volt komoly ügy – emlékezett James. – Talán még etyepetye se volt. Amíg Simone fel nem bukkant. A Baj, nagy bével.

Simone volt az első nő, aki elment Cyrus házába, hogy megnézze a próbát.

– Olyan csendes nő volt, egy idő után el is felejtettük, hogy ott van – mesélte Daniel.

Melinda Abbot viszont nem felejtette el, hogy Simone Fitzwilliam ott van, és nem hibáztattam érte. Elképzeltem, mi lett volna, ha apám hazahoz egy nőt, hogy nézze gyakorlás közben. Nem ért volna jó véget, annyit mondhatok. A sírás lett volna a minimum.

Melinda, aki ezek szerint az olyan finom viselkedés híve volt, ami anyám előtt ismeretlen, legalább megvárta, amíg mindenki elment, mielőtt metaforikusan feltűrte az ingujját és a sodrófáért nyúlt.

– Utána egy konténerben próbáltunk, amit Max szerzett a metrósoktól – mesélte James. – Huzatos volt, de sokkal nyugodtabb.

– Csak rohadt hideg – mondta Daniel.

– Aztán hirtelen megint Cynál voltunk – ingatta a fejét James –, csak már nem Melinda hozta a kávét, hanem a csodás Simone.

– Ez mikor történt?

– Áprilisban, májusban? – ráncolta a homlokát Max. – Valamikor akörül. Tavasszal, az biztos.

– Melinda hogy fogadta? – kérdeztem rá.

– Nem tudjuk – vont vállat James. – Akkor sem nagyon láttuk, amíg még ott volt.

– Én párszor találkoztam vele – kotyogta el Daniel.

A többiek rámeredtek.

– Sose mondtad – méltatlankodott James.

– Felhívott és azt mondta, hogy beszélni akar velem. Feldúlt volt.

– És mit mondott? – kérdezte Max.

– Inkább nem mondanám el. Privát.

És az is maradt. Sikerült visszaterelnem a beszélgetést Melinda Abbot „misztikus” hobbijára, de a banda nem igazán figyelt oda annak idején. A French House kezdett megtelni, és hiába volt elvileg tilalom a gépzenén, kiabálnom kellett, hogy halljanak. Javasoltam, hogy együnk valahol valamit.

– A rendőrség állja a számlát? – tisztázta James.

– Azt hiszem, belefér, már ha nem szállunk el.

A banda bólogatott. Naná, a zenészeknek az „ingyen” a legnagyobb varázsige.

A Wong Keibe ültünk be a Wardour Streeten, ahol a kaja megbízható, a kiszolgálás fürge, és még szombat este fél tizenkettőkor is van asztal, már ha az ember hajlandó osztozni. Felmutattam négy ujjamat a fickónak az ajtónál, és az emeletre mutatott, ahol egy szigorú nő vörös pólóban az egyik nagy kerek asztalhoz irányított bennünket.

A két sápadt bőrű amerikai diák, akik addig az asztalt birtokolták, láthatóan összementek, amikor letettük magunkat.

– Jó estét – köszönt Daniel. – Ne aggódjatok, abszolút ártalmatlanok vagyunk.

Mindkét amcsi diák tiszta, piros Adidas pólót viselt, aminek a mellkasára a KNE PIONÍROK szavakat hímezték. Idegesen bólintottak. – Helló – mondta az egyik. – Kansasből jöttünk.

Udvariasan vártuk, hogy kifejtsék, de egyikük se szólt hozzánk tíz percig, ami alatt befejezték a kajálást, aztán az ajtó felé iramodtak.

– Mi az a KNE? – kérdezte Max.

– Jókor kérded – cöccögött James.

Megjött a pincérnő, és levágta az asztalra a kaját. Én kacsahúsos sült tésztát kértem, Daniel és Max tojásos rizst, kesudiós csirkét és édes-savanyú sertéshúst, James marhahúsos tésztát. A banda kért még egy kör Tsingtao sört, de én maradtam az ingyen zöld teánál, amit egyszerű fehér kerámia teáskannában adtak. Megkérdeztem a bandát, gyakran játszottak-e a Spice of Life-ban, amin jót röhögtek.

– Párszor – felelte Max. – Általában hétfőn ebédidőben.

– Volt közönségetek?

– Lassanként lett – mondta James. – Volt haknink a Bull’s Headben, a National Theater előcsarnokában meg a Merlin’s Cave-ben, Chalfont Saint Gilesben.

– Múlt pénteken volt az első esti haknink – sóhajtott Max.

– És ezután mi jött volna? – kérdeztem. – Lemez?

– Cyrus lelépett volna – mondta ki Daniel.

Mind rábámultak.

– Ugyan már, srácok – folytatta –, lett volna még pár haknink, valaki kiszúrta volna a tehetségét, és aztán: Jó móka volt, srácok, felejtsük el egymást.

– Olyan jó volt? – kérdeztem.

James a homlokát ráncolva nézett a tésztára, majd az evőpálcikával bosszúsan megdöfködte. Aztán kuncogott.

– Olyan jó volt. És egyre jobb lett.

James tósztra emelte a sört.

– Szaxis Cyrusra, mert a tehetség megmutatkozik. Koccintottunk.

– Ha itt végeztünk, keressünk valami dzsesszt – javasolta James.

 

 

Meleg nyárestéken a Soho csupa beszélgetés és dohányfüst. Minden pub vendégeiből jut az utcára is, minden kávézó kiteszi a kuncsaftjait a járdára, amit annak idején épp csak olyan szélesre csináltak, hogy a gyalogosok ne lépjenek a lószarba. Az Old Compton Streeten fitt fiatal férfiak feszes fehér pólóban és festett farmerben egymást és tükörképüket csodálták a kirakatokban. Észrevettem, hogy Daniel megsasol két mutatós fiatalembert, akik magukat csekkolták az Admiral Duncan előtt, de azok nem törődtek vele. Péntek este volt, és az edzőteremben töltött sok idő után nem bújnak ágyba egy tízpontosnál kisebb fogással.

Fiatal nők szabványhajjal, sivatagi barnasággal és vidéki kiejtéssel: női katonák, akik a Kínai negyedbe és a klubokba tartottak a Leicester Square-en.

A banda meg én nem is annyira haladtunk az Old Comptonon, hanem egyik klikktől a másikig pattogtunk. James majdnem orra esett, amikor két fehér lány kopogott el magas sarkúban és rózsaszín kötött miniszoknyában. – Basszam meg – nyögte.

– Csak szeretnéd – mondta az egyik, ahogy elringtak, de nem volt benne rosszindulat.

James azt mondta, tud egy helyet a Bateman Streeten, egy kis alagsori klubot, ami olyan, mint a legendás Flamingó. – Vagy a Ronnie Scott’s, mielőtt Ronnie Scott’s lett.

Nem olyan rég még ezeken az utcákon járőröztem, és elfogott az a rémes érzés, hogy tudom, mi lesz ebből. Apám szokott érzelgősen mesélni a füstös alagsori bárokban, izzadság, zene és feszes pulóveres lányok között elpocsékolt ifjúságáról. Azt mesélte, hogy a Flamingóban ki kellett szúrnod azt a helyet, ahol el bírod tölteni az éjszakát, mert ha beindult az élet, képtelenség volt mozdulni. A Mysteriosót szándékosan úgy tervezték, hogy ezeket az időket idézze, méghozzá két olyan jóképű fickó, akik tipikus pimasz londoni zöldségesek lettek volna, ha nem Guilfordból származnak. Don Blackwood és Stanley Gibbs névre hallgattak, de úgy nevezték magukat: Menedzsment. Ritka hétvégi járőrözésnek számított, amikor Lesley-vel nem hívtak bennünket utcai verekedéshez a klub elé.

A baj sosem a klubban volt, mert a Menedzsment a fellelhető legkeményebb kidobókat vette fel, öltönyt adott rájuk, és szabad kezet adott nekik a beléptetésre. Hírhedten szeszélyesen éltek a hatalmukkal, és éjfél előtt negyedórával is reménykedők sora állt az utcán.

Az angol dzsesszéletet mindig is halál komoly, állsimogató, pulóveres, „á, értem” rajongók jellemezték, amit jelenlegi társaim is jól illusztráltak. A sorban álló vendégeket elnézve a Menedzsment célcsoportját nem a hagyományőrzők jelentették. Ez már Armani öltönyös, imponálóan öltözött, csecsebecsés, rugóskéses dzsessz volt, úgyhogy nem tartottam valószínűnek, hogy a banda meg én megütjük a mércét.

Legalábbis a banda tutira nem. És ha őszinte akarok lenni, ez nekem tökéletesen megfelelt, mert ugyan megkedveltem őket, a jó buli nekem sosem félprofi dzsesszkoncertet jelentett. Különben apám sokkal boldogabb ember lett volna.

Persze Jamesnek a kötekedő skótok remek hagyománya szerint esze ágában sem volt harc nélkül feladni. A sorra fittyet hányva egyből átment támadásba.

– Dzsesszzenészek vagyunk – közölte a kidobóval. – Az csak számít valamit.

A kidobó (egy hústorony, akiről tényként tudtam, hogy a Wandsworthben ült különféle, súlyos szóval kezdődő bűncselekményekért) legalább komolyan elgondolkodott. – Sose hallottam rólatok.

– Az lehet, de lélekben egy közösséghez tartozunk, nem? – nyomult James. – A zene testvériségéhez. – A háta mögött Daniel és Max összenéztek, és hátráltak pár lépést.

Én előreléptem, hogy eltérítsem az elkerülhetetlen erőszakot, és ekkor megcsapott a „Body and Soul”. A vestigium finom volt, de a Soho légkörében úgy ért, akár a hűvös szellő forró éjszakán. És határozottan a klubból jött.

– Maga a barátja? – kérdezte tőlem a kidobó.

Megmutathattam volna a rendőrigazolványomat, de ha az megvillan, a hasznos tanúk rendre elpárolognak, és lenyűgözően részletes alibit szereznek.

– Mondja meg Stannek és Donnak, hogy Lord Grant fia vár idekint.

A kidobó az arcomat fürkészte.

– Ismerem magát?

Nem, gondoltam, de talán emlékszel rám olyan szombat esti slágerekből, mint a „Kérem, letenné azt a vendéget, szeretném letartóztatni”, a „Most már eleget rugdosta, itt a mentő” és a klasszikus „Ha nem veszi el a kezét, magát is letartóztatom”.

– Lord Grant fia – ismételtem.

Hallottam, hogy James azt súgja mögöttem:

– Jól hallottam, baszki?

Amikor apám tizenkettő volt, a zenetanára adott neki egy használt trombitát, és a saját zsebéből fizette az óráit. Tizenöt éves korára már abbahagyta az iskolát, kiszállító lett a Sohóban, és szabadidejében haknik után kajtatott. Tizennyolc évesen Ray Charles hallotta játszani őt a Flamingóban, és azt mondta – elég hangosan, hogy egy fontos valaki hallja –, „A mindenit, ez a fiú aztán tud játszani”. Tubby Hayes nevezte el apámat viccből Lord Grantnek, és a becenév rajta ragadt.

A kidobó bekapcsolta a Bluetoothot, Stant kérte, és továbbadta az üzenetemet. Amikor megkapta a választ, örömmel láttam, hogy nem változott az arca, csak félreállt és beengedett.

– Nem is mondtad, hogy Lord Grant az apád – jegyezte meg James.

– Az ember ilyesmit nem ejt el csak úgy.

– Hát nem tudom. Ha az én faterom lenne dzsesszlegenda, én tutira felhoznám.

– Nem vagyunk méltók – mondta Max, ahogy lementünk a klubba.

– Ezt ne felejtsétek el – mondtam neki.

Ha a Spice of Life csupa régi fa és fényezett réz volt, a Mysterioso betonpadló és olyan bársonyfényű tapéta, amit a curryéttermek a kilencvenes évek végén letéptek a falaikról. Hírnevéhez méltón sötét, zsúfolt és meglepően füstös volt. A Menedzsment az autentikusság érdekében – a 2006-os egészségügyi törvényre fittyet hányva – szemet hunyt a dohányzás felett. És a vendégek bólogató feje felett érezhető gyümölcsös illatból ítélve nem is csak dohányról volt szó... apám imádta volna, még ha az akusztika rémes is. Már csak egy Charlie Parker-automata kellett volna a sarokba, ami gépiesen újra meg újra belövi magát, és kész a tökéletes dzsesszvidámpark.

A fiúk a zenészek nemes hagyománya szerint egyenesen a bárhoz mentek, én meg a banda felé tendáltam, akik – a lábdob felirata alapján – Funk Mechanics névre hallgattak. Nevükhöz méltón dzsesszfunkot játszottak azon a színpadon, ami alig volt magasabb a padlónál. Két fehér tag, egy fekete bőgőn és egy vörös hajú dobos csaj, akinek az arcára fél kiló ezüstöt varrtak. Ahogy a színpad felé tolakodtam, leesett, hogy a „Get Out of Town” funky verzióját játsszák, de olyan elcseszett latin alapra, hogy teljesen kiakadtam. Ezt már akkor is furcsálltam.

A falat csiricsáré vörös bársonnyal bevont bokszok szegélyezték, amelyekből emberek bámultak ki a parkettre. Az asztalokat üvegek borították, jobbára sápadt arcok bólogattak a zene ütemére, ahogy a Funk Mechanics meggyalázott egy klasszikust. Az utolsó bokszban egy fehér pár smárolt. A férfi bedugta a kezét a nő ruhája alá, markolászó ujjainak körvonala obszcénul átderengett a szöveten. A látvány émelyített, felháborított, és akkor értettem meg, hogy ezek az érzelmek nem tőlem erednek.

Sokkal rosszabbat is láttam már, és bírom a dzsesszfunkot. Biztos egy lacunán haladtam át, a visszamaradt mágia egy erősebb foltján. Igazam volt: van itt valami.

Lesley mindig arra panaszkodott, hogy túl könnyen elterelődik a figyelmem, ezért nem leszek jó zsaru, de persze ő simán átgázolt volna egy lacurnán.

James meg a banda átnyomakodott a tömegen, és meglepett egy üveg sörrel. Meghúztam, jó volt. Megnéztem a címkét, és láttam, hogy egy drága Schneider Weisse. A bandára néztem, akik felemelték a saját üvegüket.

– A ház ajándéka – kiáltotta Max kissé izgatottan.

Éreztem, hogy James az apámról akar beszélni, de szerencsére túl nagy volt a lárma és a tömeg.

– Szóval ez a modern stílus! – kiabálta Daniel.

– Azt mondják! – kiabálta vissza James.

És akkor meghallottam a vestigiumot, hűvösen és távolian a táncoló testek tolongásában. Más volt, mint a Cyrus Wilkinsonhoz tapadt mágia. Frissebb, ropogósabb volt, és a szóló mögött egy nő énekelt: Szívem mélyén ott a bú. Megint a por és az égett, törött fa szaga.

És még valami. A Cyrushoz tapadt vestigia szaxofonként jelent meg, de amit most hallottam, az vitathatatlanul harsona volt. Apám mindig fanyalogva beszélt a harsonáról. Azt mondogatta, hogy fúvósszekcióban elmegy, de egy lábad ujján meg tudod számolni a tisztességes harsonásokat. Nehéz komolyan venni ezt a hangszert, de azt még apám is elismerte, hogy aki harsonán tud szólózni, az tud valamit. Aztán Kai Windingről vagy J. J. Johnsonról beszélt. A színpadon viszont trombita, basszusgitár és dob volt. Harsona nem.

Támadt egy olyan rettenetes érzésem, hogy egy kuponnal lemaradtam a nyereményről.

A vestigiumot követve átvágtam a tömegen. Volt egy ajtó a színpadtól balra, félig a hangfalak mögött, amire a CSAK SZEMÉLYZET feliratot fújták ferdén, sárga betűkkel a fekete alapra. Csak amikor odaértem, akkor vettem észre, hogy a banda is követ, mint az eltévedt nyáj. Mondtam nekik, maradjanak kint. Természetesen követtek.

Az ajtó egyenesen az öltözőbe-raktárba nyílt, egy hosszú, keskeny helyiségre, amely átalakított szénpincének nézett ki. A falakat zenekarok és koncertek özönvíz előtti, megsárgult plakátjai borították. Egy régimódi színházi öltözőasztal – amelynek tükrét csupasz villanykörték lópatkója övezte – szorongott egy amerikai méretű hűtő és egy kecskelábú asztal között, amelyet karácsonyi, zöld-vörös eldobható terítő borított. Egy dohányzóasztalon sörösüvegek erdeje állt, a maradék teret elfoglaló két zöld bőrszófa egyikén huszonéves fehér nő aludt.

– Szóval így él a felsőbb osztály – mondta Daniel.

– Szinte megéri az a sok-sok év gyakorlás – bólogatott Max.

A nő felült a kanapén, és ránk meredt. Farmer kertésznadrágot viselt, és sárga pólót a NEMET MONDTAM, HÚZZ EL szöveggel az elején.

– Segíthetek? – kérdezte. Sötétlila rúzs volt rajta, ami rákenődött az egyik orcájára.

– A bandát keresem – mondtam.

– Ki nem? – Kezet nyújtott. – Peggy vagyok.

– A banda? – kérdeztem, rá se hederítve a kezére.

Peggy sóhajtott, megmozgatta elfeküdt vállát, amitől kidülledt a melle, és ezzel mindenki figyelmét magára vonta, persze Daniel kivételével. – Nincsenek a színpadon?

– Azt, amelyik előttük játszott – pontosítottam.

– Elmentek? Az a ribanc! Azt mondta, felébreszt a műsor után. Ez már több a soknál.

– Hogy hívják a bandát?

Peggy legördült a szófáról, és elkezdte keresni a cipőjét.

– Nem emlékszem. Komolyan. Cherry bandája.

– Van harsonásuk? Aki jó is?

Max megtalálta Peggy cipőjét a kanapé mögött, egy tízcentis sarkú, nyitott orrú szandált, amely szerintem totál nem ment a kertésznadrághoz.

– Szerintem igen. Mickey lesz az. Kivételes tehetség.

– Tudja, hová mentek?

– Sajnálom, de nem. Én csak sodródtam az árral. – A magas sarkúban majdnem egymagas volt velem. A kertésznadrágból oldalt kilátszott halvány bőre és skarlát selyembugyija fodros teteje. Elfordultam. Elvesztettem a vestigiumot, amikor beléptem, és Peggy nem segített a koncentrálásban. Felvillant előttem más: levendulaillat, egy napon hagyott autó motorházának szaga, egy csengőhang, mint a nagy zaj utáni csend.

– Kik maguk? – kérdezte Peggy.

– A dzsesszrendőrség – vágta rá James.

– Ő a dzsesszrendőrség – mondta Max, rám gondolva. Azt hiszem. – Mi inkább az Old Compton Street-i vagányok vagyunk.

Erre felröhögtem. Ennyire eláztam már.

– Mickey bajban van? – kérdezte Peggy.

– Csak ha valaki vállára csöpögtette a nyálat a harsonából – mondta Max.

Nem volt időm tovább trécselni. Volt egy másik ajtó a szobában, vészkijárat-jelzéssel, arra indultam. Mögötte újabb rövid, csupasz, szürke téglás folyosó nyúlt el, félig elzárták bútorok, rekeszek és fekete műanyag zsákok, látványosan megszegve az egészségügyi és biztonsági előírásokat. Egy másik vészkijárat vezetett az utcaszintre, ez nyomórudas ajtó volt, amelyet büntetendő módon biciklizárral biztosítottak.

Nightingale tud egy varázslatot, amitől a zár kiugrik a tokjából, de állítólag még egy év, mire megtanulhatom. Improvizálnom kellett. Megálltam biztonságos távolban, és egy pocsék fénybombát küldtem a zárra. A finomságát vadsággal pótolta. A hő miatt hátra kellett lépnem, és hunyorogva láttam, hogy a zár megroggyan a kis fodrozó gömbön belül. Amikor úgy véltem, a zár kellőképpen megpuhult, elengedtem a bűbájt, és a gömb szétpukkant, akár egy buborék. Aztán az elmémben előhívtam egy szép, elemi impello formát. Ez volt a második forma, amit megtanultam, szóval egész jól megy. Az impellóval mozgatni lehet a dolgokat, ebben az esetben egy duplaszárnyú ajtót. Ki is vágta, széttörve a zárat, az ajtószárnyakat meg úgy kicsapva, hogy az egyik zsanérja leszakadt.

Menő volt, ha szabad ezt mondanom. És a pár lépcsővel mögöttem álló vagányok így is gondolták.

– Ez meg mi a fasz volt? – hördült fel James.

– Termit rágógumi – kamuztam reménykedve.

A klubban megszólalt a tűzriasztó. Ideje volt elhúzni. A Frith Street sarkáig tartó lezser, ötvenméteres sétával az olimpiára is kvalifikálhattunk volna. Elég későre járt már, a turisták visszakotródtak a hotelekbe, az utcákon legények és leányok nyüzsögtek.

James elém állt, és megállított.

– Ennek Cy halálához van köze, igaz?

Túlságosan ki voltam purcanva ahhoz, hogy vitatkozzam.

– Talán. Nem tudom.

– Valaki csinált valamit Cyrusszal?

– Nem tudom. Ha most fejeztetek volna be egy haknit, hová mennétek?

James meghökkent. – Tessék?

– Segíts, James. Meg kell keresnem ezt a harsonást. Szóval, hová mennétek?

– A Potemkin sokáig nyitva van – mondta Max.

Ebben volt valami. Ott hajnali ötig adnak kaját, és ami még fontosabb, alkoholt. Elindultam a Frith Streeten, a vagányok meg hűségesen követtek. Tudni akarták, miről van szó. Ahogy én is. Különösen James bizonyult veszedelmesen éles eszűnek.

– Attól félsz, hogy ezzel a harsonással is az történik?

– Talán. Nem tudom.

Befordultunk az Old Compton Streetre, és amint megláttam a mentő villogó kék lámpáját, tudtam, hogy elkéstünk. Egy klub előtt állt, a hátsó ajtó nyitva, és az alapján, amilyen nyugodtan a mentősök mozogtak, az áldozatnak vagy nem esett baja, vagy meghalt. Az előbbire nem fogadtam volna. Kisebb csődület verődött össze két civil ruhás önkéntes és egy egyenruhás rendőr figyelő szeme előtt. Utóbbit felismertem a Charing Cross-i őrsön töltött időből.

– Purdy! – kiáltottam, és felém nézett. – Mi a szitu?

Purdy odadülöngélt. Ha az emberen van golyóálló mellény, felszerelést tartó öv, gumibot, mellbimbó alakú sisak, vállhám, adóvevő, bilincs, gázspray, notesz és vésztartalék Mars szelet, akkor csak dülöngélni tud. Phillip Purdyt „egyenruhaakasztó”-ként ismerték, ami olyan zsarut jelent, aki másra nem jó, mint egyenruhát hordani. Nekem ez most kapóra jött, nem is akartam hatékonyságot. A hatékony zsaruk túl sokat kérdeznek.

– Mentőt hívtak – mondta Purdy. – A fickó holtan rogyott össze az utca közepén.

– Megnézhetem? – Szándékosan kérdésként tettem fel. Az udvariasság kifizetődik.

– Dolgozol?

– Majd megmondom, ha láttam.

Purdy morrant egyet, és átengedett.

A mentősök éppen ráemelték az áldozatot a hordágyra. Fiatalabb volt nálam, sötét bőrű, afrikai vonású, nigériai vagy ghánai, ha tippelnem kell, de valószínűbb, hogy az egyik szülője származott onnan. Elegánsan öltözött, khaki pantallót és varratott zakót viselt. A mentősök feltépték a drágának tűnő fehér vászoningét, hogy használhassák a defibrillátort. Nyitott szeme sötétbarna volt és üres. Nem is kellett közelebb hajolnom. Ha hangosabban játssza a „Body and Soul”-t, elkeríthettem volna az utcát, és jegyeket árulhattam volna.

Megkérdeztem a mentősöktől, mi lehet a halál oka, de vállat vonva annyit mondtak, hogy szívmegállás.

– Meghalt? – kérdezte mögöttem Max.

– Nem, csak pislant egyet – morgott James.

Megkérdeztem Purdyt, volt-e az áldozatnál igazolvány, és ő elővett egy bizonyítékzacskót, amelyben volt egy tárca. – A te ügyed?

Bólintottam, elvettem a zacskót és aláírtam a papírt, nehogy sérüljön a bizonyítéklánc, kárt okozva a jövőbeni jogi procedúrának, majd cakompakk a nadrágzsebembe tömtem.

– Volt vele valaki?

Purdy a fejét rázta. – Nem láttam senkit.

– Ki hívta a mentőt?

– Nemtom. Biztos valaki mobilról.

A londoni rendőrség a Purdy-féle rendőröknek köszönheti, hogy kiváló ügyfélszolgálatára irigyen tekint a civilizált világ.

Ahogy a hordágyat betolták a mentőbe, hallottam, hogy Max hangosan kidobja a taccsot.

Purdy egy olyan zsaru érdeklődésével figyelte, aki előtt hosszú szombat éjjeli szolgálat áll, és aki minimum kétóránként bevisz egy ittas egyént garázdaságért. A papírmunkát ilyenkor a kantinban végzik el tea és szendvics mellett – a fene egye meg a bürokrata aktatologatást, ami miatt a jó rendőrök nem jutnak ki az utcára, ahol az akció zajlik. Csalódást okoztam Purdynek, mert mondtam, hogy én elintézem.

A mentősök menni akartak, de szóltam nekik, hogy várjanak még. Nem akartam megkockáztatni, hogy a test elkallódik, mielőtt Walid doki megnézné, ugyanakkor tudnom kellett, hogy ez a fickó játszott-e a Mysteriosóban. A vagányok közül Daniel látszott a leginkább strapabírónak.

– Józan vagy, Daniel?

– Az, és egyre józanabb – felelte.

– Nekem a mentővel kell mennem. Visszaugranál a klubba egy műsorfüzetért? – Adtam neki egy névjegyet. – Hívj a mobilomon, ha megvan.

– Szerinted ugyanaz történt vele? Úgy értem, mint Cyrusszal?

– Gőzöm sincs. Amint tudok valamit, hívlak benneteket.

– Jön vagy nem? – szólt oda a mentős.

– Menni fog?

Daniel elvigyorodott.

– Dzsesszzenész vagyok, ne feledd. – Feltartottam az öklöm, és pillanatnyi értetlenkedés után Daniel koccolt.

Beszálltam a mentőbe, és a másik mentős betette az ajtót.

– Az Egyetemibe megyünk? – kérdeztem.

– Az a szokás.

Nem vesződtünk szirénával és villogóval.

 

 

A hullaházban nem lehet csak úgy lepasszolni egy holttestet. Először is rendes orvosnak kell megerősíteni az alany állapotát. Nem számít, hány darabban van a tetem, amíg az orvosi kamara hivatalos tagja azt nem mondja, hogy halott, addig bürokratikus szempontból köztes állapotban leledzik, akár egy elektron, egy atomi Schrödinger-macska vagy a saját felelősségemre végzett gyilkossági nyomozásra való jogom.

A vasárnap hajnal a balesetin mindig tömör gyönyör a sok vérrel, sikoltozással és megbánással, ahogy a pia elpárolog, és beáll a fájdalom. Az a rendőr, aki annyira közszolgának érzi magát, hogy odatolja a képét, könnyen belekeveredhet fél tucat izgalmas verekedésbe, gyakran Ken és a legjobb haverja, Ron között (nem csináltunk mi semmit se, biztos úr, komolyan, provokáltak minket). Úgyhogy inkább a kezelőben maradtam a jólesően csendes hullával, köszönöm szépen. Az egyik fiókból kölcsönöztem egy kesztyűt, és átkutattam a tárcáját.

Csontos Mickey igazi neve a jogosítvány szerint Michael Adjayi volt. Szóval nigériai család, és a születési dátuma alapján Michael most múlt tizenkilenc.

A muterod rendesen ki lesz akadva rád, gondoltam.

Volt egy rakás bankkártyája, Visa, MasterCard, meg egy tagsági a Zenészszakszervezetbe. Volt néhány névjegye, egyik az ügynökéé; a részleteket lefirkantottam a noteszembe. Aztán mindent visszatettem a bizonyítékzacskóba.

Háromnegyed háromkor egy fiatal orvos jelent meg, és végre halottnak nyilvánította Michael Adjayit. Majd miután a testet tetthelynek nyilvánítottam, még két óra kellett, hogy megszerezzem az orvos adatait, a releváns dokumentumok másolatait, majd a tetemet levitessem a hullaházba, hogy a gyengéd Walid doki gondjaira bízzam. Már csak az utolsó vidám rész maradt hátra, amikor kapcsolatba lépek az áldozat szeretteivel, és közlöm, mi történt. Manapság a legegyszerűbb, ha fogja az ember az áldozat mobilját, és megnézi a híváslistát. Mickey-nek persze iPhone-ja volt. A zakózsebében találtam meg, de a kijelző sötét volt, és nem kellett felnyitnom, hogy tudjam, a chipnek annyi. Egy másik bizonyítékzacskóba tettem, de nem feliratoztam; ez jön vissza velem a Hodályba. Amint biztos lettem benne, hogy a testet senki sem abajgatja, hívtam Walid dokit. Nem láttam a dolgot olyan sürgősnek, hogy felébresszem, ezért az irodáját hívtam, és üzenetet hagytam neki.

Ha Mickey a második áldozat volt, akkor a mágikus dzsesszzenész-gyilkos – bár ennél jobb nevet kell neki kitalálnom – nem egészen négy nap után ismét lesújtott.

Kíváncsi voltam, van-e hasonló sorozat Walid doki listáján. Meg kell néznem, ha visszaértem a technobarlangba. Azon tanakodtam, hogy menjek a Hodályba vagy aludjak a hullaház személyzeti szobájában, amikor megszólalt a mobilom. Nem ismertem a számot.

– Halló?

– Stephanopoulis – szólt bele Stephanopoulis nyomozóőrmester. – Szükség van a szolgálataira.

– Hol?

– A Dean Streeten.

Megint a Soho. Persze, miért ne?

– Megkérdezhetem, milyen ügyben?

– Szörnyűbb gyilkosság. Hozzon tartalékcipőt is.

A feketekávé csak egy bizonyos pontig segít, és ha nincs a mogorva lett taxis ocsmány szagú légfrissítője, elaludtam volna a minitaxiban.

A Dean Streetet lezárták az Old Compton sarkától a Meard Streetig. Láttam minimum két jelzés nélküli Sprinter furgont és egy csapat ezüst Vauxhall Astrát, ami biztos jele annak, hogy a nyomozási csoport a helyszínre érkezett.

A szalagnál egy nyomozó várt, akit a Belgravia gyilkossági csoportjából ismertem. A Dean Streeten nem messze sátrat állítottak a Groucho Club bejárata elé; annyira volt hívogató, akár egy vegyifegyveres gyakorlat.

Stephanopoulis odabent várt. Alacsony, ijesztő nő, legendás bosszúszomja révén az a leszbikus rendőr, aki legkevésbé valószínű, hogy pimasz megjegyzést kap a szexuális beállítottságára. Zömök volt, és szögletes arcán nem javított a lapos Sheena Easton-frizura, amit nevezhetnénk ironikus posztmodern leszbucinak is, de csak ha szenvedésre vágyunk.

Már felvette a kék, eldobható helyszínelő overallt, nyakában maszk lógott. Valaki valahonnan elemeit két összecsukható széket és kikészített nekem is egy overallt. Mi csak bambaruhának nevezzük, és úgy izzad benne az ember, mint a ló. Vérfoltokat láttam Stephanopoulis bokájánál a műanyag zacskón, amit a cipőre húzunk.

– Hogy van a főnöke? – kérdezte Stephanopoulis őrmester, ahogy leültem és nekiláttam felhúzni az overallt.

– Jól. A magáé?

– Jól. Jövő hónapban újra szolgálatba áll. – Stephanopoulis tudta az igazságot a Hodályról. Az idősebb rendőrök közül meglepően sokan tudták, csak udvariasan nem beszéltek róla.

– Maga vezeti a nyomozást, asszonyom? – kérdeztem. Egy komoly bűncselekményhez minimum felügyelő dukál, nem őrmester.

– Dehogy. A haveringi egységtől kaptunk kölcsön egy felügyelőt, de ő a szabad vezetési stílust preferálja, amely értelmében tapasztalt tisztek vezető szerepet játszhatnak olyan területen, ahol nagy tapasztalattal rendelkeznek.

Emberi nyelven ez annyit tett: az új főnök bezárkózott az irodájába, és Stephanopoulisra hagyta a dolgot.

– Mindig jó látni, amikor rangidős tisztek haladó szemlélettel viszonyulnak a vertikális kapcsolatokhoz – feleltem, és amit jutalmul kaptam, azt egyes zord országokban mosolynak nevezik.

– Kész van?

A csuklyát a fejemre húztam, és megrántottam a zsineget. Stephanopoulis adott egy maszkot, és követtem a klubba. Az előtérben fehér csempepadló volt, amire ugyan vigyáztak, mégis vérnyom vezetett a kétszárnyú rácsos faajtón át.

– A test lent van a férfivécében.

A levezető lépcső olyan keskeny volt, hogy meg kellett várnunk, amíg egy rakás helyszínelő nörd feljött, hogy lemehessünk. Teljes szolgáltatást nyújtó helyszínelő csapat nincs. Nagyon drága mulatság az ilyesmi, az ember válogatva kér belőle a belügyminisztériumtól, mint a kínai kaját elvitelre. A mellettünk elsorjázók alapján Stephanopoulis szuperdelux csomagot rendelt hat személyre, plusz tojásos rizst. Úgy tippeltem, én vagyok hozzá a szerencsesüti.

Mint a West End legtöbb vécéje, a Grouchobeli is szűk és alacsony mennyezetű volt, mivel egy tanácsi ház pincéjébe szorították be. A vezetőség acélszínű és meggyvörös műanyag lapokat választott a falakra, akár a System Shock 2. egy különösen bizarr szintjében. Nem segített a fülkéből kivezető véres lábnyom sem.

– A takarító találta meg – mondta Stephanopoulis. Ez megmagyarázta a lábnyomokat.

Balra kockás porcelánmosdók, elöl jellegtelen piszoárok, jobbra eldugva pár lépcsőfok tetején az egyetlen vécéfülke. Az ajtót ragasztószalaggal rögzítették, hogy ne csukódjon be. Stephanopoulisnak nem is kellett mondania, mi van odabent.

Érdekes, az elme hogyan dolgozza fel a tetthely látványát. Az első pár másodpercben a szemed el-elsiklik a szörnyűségről, és a hétköznapi elemekre koncentrál. Középkorú fehér fazon volt, a klotyón ült. A válla megrogyott, álla a mellkasán pihent, így nem lehetett látni az arcát, de barna haja volt, a feje tetején kezdődő kopasz folt. Drága, de elnyűtt tweedzakóját félig lehúzták a vállán, alóla kilátszott kék-fehér halszálkás inge. Nadrágja és alsója a bokájáig letolva, combja fehér és szőrös. Keze ernyedten lógott a lába között, gondolom, az ágyékát szorongathatta, amíg el nem vesztette az eszméletét. Tenyere vértől ragacsos, zakója és inge kézelője csurom vér. Erőt vettem magamon, és megnéztem a sebet.

– A kurva életbe – szaladt ki a számon.

A vécécsészébe vér ömlött, és nagyon nem szerettem volna annak a helyszínelőnek a helyében lenni, akinek majd ott kell matatnia. Valaki lemetszette a férfi péniszét a tövénél, és ha nem tévedtem, a csonkot szorongathatta, amíg el nem vérzett.

Iszonyú volt, de nem hittem, hogy Stephanopoulis egy tetthely-elméleti gyorstalpaló miatt rángatott ide. Kellett még lennie valaminek, úgyhogy újra megnéztem a sebet, és meg is láttam az összefüggést. Nem vagyok szakértő, de a seb recés széle alapján nem késsel csinálták.

Felálltam, és Stephanopoulis elismerően nézett rám. Biztos, mert nem kaptam azonnal az ágyékomhoz, és nem futottam ki nyöszörögve.

– Ismerős? – kérdezte.