10.
MÓKAVÁR

Stephanopoulis a vállamra tette a kezét, és visszahúzott a lépcső aljához.

– Hívja a főnökét – utasított.

Lány hólyagjai harmadszor is megteltek, de hogy a könyörületes halálért könyörgött volna vagy emlékeztetni akart, hogy finom falatok várnak a pultnál, sosem derült ki, ugyanis amint egy méternél jobban eltávolodtunk tőle, a szája becsukódott, és a hólyagok kellemetlen sípoló hanggal kiürültek.

– Peter, hívja a főnökét.

Kipróbáltam a digitális rádiót, csodával határos módon működött, és hívtam a Hodályt. Nightingale vette fel. Gyorsan vázoltam a helyzetet.

– Indulok. Ne menjenek beljebb, és ne engedjenek ki semmit.

Mondtam, hogy értem, és letette.

– Jól van, főnök? – szólt le egy hang fentről. A fejkendős rendőr, a szomáliai nindzsa.

– Kiosztom a fenti feladatokat – mondta nekem Stephanopoulis. – Egyedül hagyhatom?

– Persze. Olyan boldog leszek, mint Larry.

– Jó fiú – mondta, azzal vállon veregetett, és elindult felfelé.

– Hozhatnának le valami világítást – szóltam utána.

– Intézkedem – mondta.

A lámpát bekapcsolva hagytam és kissé lefelé irányítottam, hogy lássam Larry szekrényének alját. Istennek hála, Larry arca árnyékban maradt. Mögötte a sötétben megcsillant valami. Arra világítottam, és egy sor üveget láttam a bárpult mögött. Akkor mintha lihegést hallottam volna, de amikor Larryre világítottam, ő is és a hólyagjai is nyugalomban voltak.

Nightingale azt mondta, ne engedjünk ki semmit. Nagyon szerettem volna, ha nem mondja ezt, vagy legalább kifejti, hogy szerinte mi lehet odabent.

Aztán azon merengtem, a mágia meddig tartósíthatja a holttestet. Vagy Larry fejét bebalzsamozták és kitömték, mint egy vadásztrófeát? Van benne agy? És ha van, honnan szerez táplálékot? Walid doki vett sejt- és vérmintát Nightingale-től, de azok pontosan olyanok voltak, amilyenek egy negyvenéves embertől elvárhatók. Amikor megkérdeztem, a folyóistenektől vett-e kultúrát, jót nevetett, és azt mondta, próbálkozzak csak vele nyugodtan. Mollytól egyikünknek sem jutott eszébe kérni. Walid doki elmélete szerint akárhogy működik is a mágia, az egész test szintjén működik. Vagyis amikor a sejtet elválasztjuk a testtől, nem marad meg benne az, ami fiatalon tartja.

– Vagy csökkenti a replikációs hibát – ragozta. – Vagy akár visszafordítja az entrópiát. Frusztráló.

Ash majdnem halott volt, amikor a Temzébe esett, és megbízható forrásból hallottam, hogy most Chelsea-ben sétafikál, és döntögeti a proccos fiatalokat. Valami helyrehozta a szörnyű szövetkárosodást a mellkasában, és ha vele lehetséges, Lesley arcával miért ne lenne? Talán Lesleynek van igaza: amit a mágia csinált, azt vissza is tudja csinálni.

Zajt hallottam Larry szekrénye mögül a sötétből: kaparó hangot, ami túl szabályos volt ahhoz, hogy patkánytól eredjen. Arra világítottam, de csak árnyakat láttam az asztallábak között. Larry szeme megcsillant. Nem tűnt üvegnek.

Megint hallottam a kaparászást.

Megkérdeztem Stephanopoulist a rádión, tud-e valamit Nightingale-ről vagy a lámpákról. Mivel ez digitális rádió, nincs az a fura vételi zaj, mint az analóg adóvevőnél. Ehelyett akivel beszélsz, szabálytalan időközönként elhallgat. Azt hiszem, Stephanopoulis azt mondta, lesz „valami” tíz percen belül, és hogy maradjak, ahol vagyok.

Kaparászás.

Kivettem az akkut a rádióból, kikapcsoltam a mobilom, és előhívtam egy szép fénygömböt, amit beúsztattam az előtérbe, Larry szekrénye mögé. Ha az impellót elsajátítod, akkor tudod irányítani is, amit mozgatsz, de azért nem könnyű. Mint egy távirányítós repülőt vezetni lábujjai. Ahogy a fénygömb megkerülte a szekrényt, észrevettem, hogy Larry szeme követi. Próbáltam körbe, a szekrényt megkerülve visszahozni, hogy ezt ellenőrizzem, de a fénygömb csak lelassult és imbolygott. Le kellett hunynom a szemem és koncentrálnom, hogy egyben maradjon, de amikor kinyitottam a szemem, most először alaposan megnézhettem az előteret.

Itt is arany-vörös tapétát használtak, és súlyos vörös bársonyfüggönyök keretezték a klub boltíves bejáratát. Jobbra tompán fénylő, foltos fenyőajtók, a réztáblákon FÉRFIAK és NŐK felirat. A bár mögött tükrös fal, amelyben láthattam, hogy a pult alatt nem ólálkodik semmi.

Apám játszott ilyen klubokban. Én is jártam ilyen helyekre, és emiatt figyeltem fel rá, hogy a penészszag dacára mennyire gyanúsan nem rohadtak a függönyök. Aztán megláttam az egyik foglalatban egy energiatakarékos égőt. A hetvenes években ez bizony nem volt beszerezhető. Valaki járt itt nemrég, és elég gyakran járt itt ahhoz, hogy pénzt adjon ki új égőre.

Ezúttal amikor meghallottam a kaparászást, mozgást láttam az előtér végén, ahol a függönyök félig elrejtették a klub bejáratát. Fura rugdosó mozgást a szövetben. Sikerült arra kormányoznom a fénygömböt. Két emberi láb meredt ki a függöny alól, valószínűleg nőé. Harisnya volt rajta, ugyanolyan vörös, mint a tapéta. És az egyik lábon még ott volt a skarlátszín, hegyes orrú magas sarkú. Ahogy a fénygömböm közel ért, a láb rugdosni kezdett, görcsös, gépies mozgással, ami a békákkal végzett korai biológiai kísérleteket juttatta eszembe. A szőnyegen doboló sarkon kívül nem volt hang, és a függönyök eltakarták a combok feletti részt. Már ha volt comb feletti rész.

Lehetséges volt, hogy ember forog veszélyben, kötelességem volt utánajárni... már ha meg tudok mozdulni. A lábak most hevesebben rugdostak, és feltűnt, hogy a fénygömböm eltompul és vöröses árnyalatot ölt. Eddigre már elég jól ment a fénygömb, nem változtattak színt, csak ha én formát váltottam. Láttam már ilyet, amikor „megetettem” de Vries kapitány szellemét, és arra tippeltem, hogy ahogy apad a mágia, a rövidhullámú, nagy energiájú fény fogy el először. Ezzel persze szart se mondok arról, milyen rohadt ijesztő volt életben.

A lábak még gyorsabban rugdostak, a másik cipő is lerepült és eltűnt az árnyékban. A fény egyre tompult, és én még mindig nem bírtam továbbmenni.

– Oltsa ki, Peter – szólalt meg mögöttem Nightingale. Kioltottam a fénygömböt, és a láb azonnal abbahagyta a rugdosást. Nightingale egy rakás komoly képű helyszínelővel érkezett, akik kameratokban hozták a bizonyítékgyűjtő felszerelésüket. Mögöttük két gyilkosságis, az egyikük a szomáliai nindzsa lány, reflektort cipelt le a lépcsőn. Nightingale is nyusziruhát viselt, és hiába ez volt a legmodernebb öltözet, amiben láttam, úgy nézett ki, mint egy ötvenes évekbeli fekete-fehér sci-fi főszereplője. Jobb kezében az ezüstfejű sétabotját fogta, a vállán egy köteg nejlonkötél.

– Ne etesse az állatokat – mondta.

– Maga szerint van itt valami élő?

– Ezt kell kiderítenünk.

Ahogy a helyszínelők segítettek beüzemelni a lámpákat, Nightingale felvett egy hegymászóhámot, hozzáerősítette a kötél egyik végét, majd a kötéltekercset nekem adta. Közelebb intett, és halkan mondta, hogy mások ne hallják:

– Lehetséges, hogy csapdák vannak itt. Ha a kötél meglazul, húzzon ki. De semmilyen körülmények között ne kövessen. Amivel én nem bírok el, az magát megsemmisíti. Világos?

– Mint a nap.

– Arra is van valamennyi esély, hogy rajtam kívül valami más próbál erre kiszökni. Talán hasonlít majd rám, esetleg még a testemet is viseli, de bízom magában, hogy észreveszi a különbséget. Értve?

– És ha ez történik? – kérdeztem.

– Akkor tartsa vissza addig, amíg a többiek – biccentett a helyszínelők és nyomozók felé – elmenekülnek. Megpróbálhatja megtámadni, de a legnagyobb eséllyel az kecsegtet, ha ráomlasztja a mennyezetet.

– Mármint magára.

– Nem én leszek – hangsúlyozta Nightnigale. – Nem kell aggódnia, hogy megsértődöm.

– Ennek örülök. És ha túlélem a hősies hátvédakciót?

Nightingale vidáman elvigyorodott. – Emlékszik a vámpírfészekre Purleyben?

Két fehér foszforgránátot vágtunk a pincébe, ahol a vámpírok, vagyis élőholtak, éltek-haltak. – Hogy is felejthetném el?

– Hasonló eljárás, csak nagyobb szabású.

– És utána?

– Az már nem az én gondom lesz – felelte vidáman. – De a maga helyében a lehető leghamarabb megkeresném Postmartint.

– Biztos, hogy elég erős ehhez? Ha visszaesik, Walid doki megöl engem.

Ekkor bekapcsolódtak a lámpák, és éles fénnyel árasztották el az előteret. Pacsirta Larry arca csontfehér lett, a vörös harisnya a női lábon vérszínű. Nightingale nagy levegőt vett.

A lámpák mellett várakozókra néztem. – Hölgyeim és uraim, azt javaslom, kapcsolják ki a laptopokat, iPadeket, iPhone-okat, mindent, amiben mikroprocesszor van. Kapcsolják ki, és vegyék ki az akkut.

A helyszínelők értetlenül néztek rám. Az egyikük megkérdezte, miért van erre szükség. Jó kérdés volt, de nem volt időm taglalni.

– Úgy véljük, kísérleti EMP berendezést helyeztek el odabent. Szóval biztos, ami biztos...

Nem győztem meg őket, de elég fura pletykát hallottak Nightingale-ről ahhoz, hogy engedelmeskedjenek.

– Mi az az EMP? – kérdezte tőlem Nightingale.

– Bonyolult, uram.

– Akkor később elmondja. Mindenki kész?

Mindenki kész volt. Legalábbis azt mondta.

– Ne feledje – emlékeztetett –, nem lesz olyan helyzetben, hogy kihúzhasson, ha hagyja, hogy elkapja az, ami engem. – Megfordult, jobb kezével felemelte a botot, és elindult. Engedtem utána a kötelet, ahogy nagy ívben kikerülte Larry szekrényét és elindult a boltív felé.

A szomáliai nindzsa lány odasurrant mellém. – Mi ez az egész?

– Segíteni akarsz?

– Aha.

– Jegyzetelhetnél.

Pofát vágott.

– Komolyan mondtam.

– Ja, oké – vette elő a noteszt és a tollat.

A függönyök közti résen át láttam, hogy Nightingale megtorpan, és letérdel a női láb mellett.

– Van itt egy női tetem – szólt vissza, és a szomáliai lány jegyzetelt. – Meztelen, fehér bőrű, a húszas évei közepén, nincs látható sérülés vagy hullamerevség. A jobb halántékába ezüsttűt nyomtak, a bőr begyógyult a seb körül. Vagy dekoratív piercing, vagy taumatológiai eszköz.

A nindzsalány megállt és rám nézett.

– Írd, hogy mágikus – súgtam. – Mágikus eszköz.

Nightingale felállt, és továbbindult. A kezem közt átfutó kötél alapján olyan tíz lépés után állt meg ismét.

– Ezt a részt nemrégiben átalakították – mondta Nightingale meglepően tiszta hangon. – Az alkóvokba fémketreceket szereltek. Négyet-négyet mindkét oldalt. Balról az első üres, a másodikban... egy majomféle teteme, esetleg felnőtt férfié. A harmadik ketrecben egy nagymacska maradványa, párduc vagy leopárd. A bal oldalon az utolsó üres. Most megnézem a másik oldalt.

Balra léptem, hogy a kötél egyenesen feszüljön.

– A jobb oldali első ketrecben egy fehér nő teteme, hibrid vagy sebészileg módosított. Tigriscsíkos balettruhát visel, amit átalakítottak, hogy legyen hely faroknak. Azt nem tudom, hogy mű vagy természetes.

Macskalányok, gondoltam. Igazi macskalányok.

– A második, harmadik ketrec, hála istennek, üres.

Ismét megindult, mire kicsúszott a kezem között pár méternyi kötél.

– Találtam egy csapdát. – Nightingale-nek most már fel kellett emelnie a hangját, hogy halljuk. – Rögtönzött démoncsapdának nézem.

A szomáliai lányra pillantottam, aki habozott, mielőtt leírta a démoncsapda szót.

– Német típusú – tette hozzá Nightingale. – De az alkatrészek alapján nemrég gyártották. Megpróbálom hatástalanítani, Peter. Álljon készen.

Kiáltottam neki, hogy készen állok.

A robbanás előtti vestigium pont olyan volt, mint amikor a hullámvasút felér a legmagasabb pontra, a zuhanás rémülete és izgalma előtti pillanat. Aztán jött az érzetek kavalkádja: bársony simogatása az arcomon, formaldehid bűze, hirtelen felcsapó szexuális vágy.

Majd eltalált bennünket a fizikai detonáció is, a túlnyomás gördülő fala, mintha hátulról fülön csaptak volna, és mindannyian hátratántorodtunk. Hallottam, hogy a szomáliai lány mond valamit koptul, és valaki mögöttem tudni akarta, mi a franc történik.

– Démoncsapda – feleltem, igyekezve bennfentesnek tűnni, és akkor az összes reflektor egyszerre kialudt. A hirtelen támadt sötétben Pacsirta Larry szekrényét kis színes villanykörték vidám füzére világította meg, a hólyagok megteltek levegővel, kinyitotta a száját, és azt kiáltotta: – Végre! – Aztán a hólyagok szörtyögő hanggal utoljára kiürültek. Csend lett, majd Larry állkapcsa leesett, és a szekrény alján koppant.

A sötétben a lámpám után matattam, bekapcsoltam, és gyorsan az előtérre irányítottam. Más fénysugarak is beledöftek a sötétbe. Mindenki biztos akart lenni benne, hogy ami előjön az előtérből, azt ismerjük.

A kötél elernyedt a kezemben.

– Felügyelő! – kiáltottam. – Jól van?

A kötél hirtelen megfeszült, meg kellett vetnem a lábam, hogy ne rántson el.

– Tűrhetően – felelte Nightingale. – Köszönöm a kérdést.

Feltekertem a kötelet, ahogy jött vissza. A lámpafényben sápadtan virított az arca. Megint megkérdeztem, jól van-e, de csak fura grimasszal válaszolt, mintha komoly fájdalom jutna eszébe. Aztán lekapcsolta magáról a kötelet, és odament beszélni a helyszínelők vezetőjével. Akármit is mondott, a fickó nem örült. Amikor Nightingale befejezte, a férfi odahívott két fiatalabb technikust, és halkan mondott nekik valamit.

Az egyik technikus, egy Trockij-szakállas, emofrizurás fazon tiltakozott, de a főnöke belefojtotta a szót, és a társával együtt felküldte a lépcsőn.

Nightingale odajött, és megkérte a szomáliai lányt, hogy szaladjon fel és mondja meg Stephanopoulisnak, hogy az épületet biztosítottuk, de nem találtunk gyanúsítottat.

– Démoncsapda? – néztem rá.

– Az csak gúnynév. Szokványos csapda. Taposóaknának is nevezhetnénk. 1946 óta nem láttam ilyet.

– Nem kéne nekem is tudnom ezekről?

– Azon dolgok listája, amikről tudnia kéne, Peter, rendkívül hosszú – sóhajtott. – És kétségeim vannak, hogy valaha is a végére ér. De nincs értelme a démoncsapdákat tanulmányozni, amíg az igézés alapjaival nincs tisztában. – Felemelte a botját. Az ezüstfej helyenként megfeketedett és megolvadt. Az olvasmányaimból tudtam, hogy az igézés az a folyamat, amely révén élettelen tárgyak mágikus tulajdonságokat nyernek.

Nightingale bánatosan nézte a sétabotot. – Bár előfordulhat, hogy pár hónapon belül demonstrálni fogom. És ha már itt tartunk, talán szereznünk kéne magának egy gyakorlóbotot.

– A démoncsapda – tértem vissza. – Felismerte a készítője jelét?

– A signarét? Azt nem, de azt hiszem, tudom, ki tanította ki ezt a gonosz kis csirkefogót.

– Geoffrey Wheatcroft?

– Pontosan.

– Lehetett ő az első mágus?

– Ezt kell kinyomoznunk – bólintott.

– Ide-oda kellett ingáznia London és Oxford között. Ha viszont ezt csinálta, kellett hogy legyen egy asszisztense.

– Az egyik tanítványa?

– És talán belőle lett az új mágus – véltem.

– Ez mind csupa feltételezés – szögezte le. – Meg kell találnunk az asszisztensét.

– El kell kezdenünk kikérdezni az összes embert, akinek kapcsolata volt Geoffrey Wheatcrofttal és Jason Dunloppal.

Ironikus ujjongás hallatszott, amikor az egyik reflektort életre keltették.

– Az szép hosszú lista – mondta Nightingale.

– Akkor kezdjük azokkal, akik mindkettejüket ismerték – javasoltam. – Megtehetjük azzal az ürüggyel, hogy Jason Dunlop gyilkosa után nyomozunk.

– Először is menjen, és biztosítsa Smith irodáját.

– Szóval nincs itt rám szüksége?

– Jobb szeretném, ha nem látná, mi van ott bent.

Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam. – Miért, mi van ott bent?

– Szörnyen bestiális dolog. Walid doktor küld majd embereket, akiknek már volt dolguk ilyesmivel.

– Milyesmivel? Milyen embereket?

– Törvényszéki patológusokat. Akik dolgoztak Boszniában, Ruandában meg hasonló helyeken.

– Tömegsírról beszélünk?

– Többek között.

– Nem kéne mégis...

– Nem – zárta rövidre Nightingale. – Nincs odabent semmi, aminek a látványából profitálna. Bízzon bennem, Peter, mint a mesterében, mint abban, aki felesküdött, hogy védelmezi és okítja magát. Nem akarom, hogy bemenjen.

Én meg arra gondoltam: hülye vagyok, tényleg be akarok menni?

– Ha már ott vagyok, kiderítem, Nyaktalan Tony tud-e bármit.

Nightingale megkönnyebbült. – Ez remek ötlet.

Stephanopoulis kölcsönadta a szomáliai lányt, akit Sahra Guleednek hívtak, és akiről kiderült, hogy Gospel Oakba valósi, ami egy köpésre van attól, ahol én felnőttem, csak más iskolába járt. Amikor két kisebbségi rendőr találkozik, az első kérdés bármi lehet, de a második mindig az: – Miért lettél rendőr?

– Viccelsz? – nézett rám Guleed. – Törvényesen verhetek embereket.

A válasz szinte mindig hazugság; megismerem az idealistát, ha látom. A szemerkélő eső ellenére sűrű szombat esti tömeg hömpölygőit az Old Compton Streeten, alig győztük kerülgetni a részegeket. Kiszúrtam régi ismerősömet, Purdy közrendőrt, aki egy kába, középkorú férfit ültetett be egy rohamkocsiba. A férfi rózsaszín balettruhát viselt, és tuti biztos voltam benne, hogy már láttam valahol. Purdy észrevett, és vidáman intett, ahogy beült előre. A következő pár órára bemehet az esőről.

Mivel korábban – némi behatásra – Alexander Smith engedélyt adott az irodája átkutatására, nálam voltak a kulcsok. Aztán ahogy az ajtóhoz értünk a Greek Streeten, résnyire nyitva találtuk. Guleedre néztem, aki előhúzta a gumibotját és intett, hogy menjek előre.

– A hölgyeké az elsőbbség – próbálkoztam.

– Előbb az idősek, aztán a szépek.

– Azt hittem, szeretsz embereket verni.

– Ez a te ügyed.

Én is kihúztam a gumibotot, és elindultam fel a lépcsőn. Guleed várt, aztán pár lépéssel lemaradva követett. Amikor csak ketten vagytok, mindig érdemes tisztes távolságot tartani. Így ha bármi történne az elöl haladóval, a másiknak van ideje nyugodtan és racionálisan reagálni. Vagy inkább segítségért futni. Az első pihenőhöz érve láttam, hogy Smith irodájának ajtaja nyitva áll, a zár körül az olcsó furnér széttört. Megvártam, amíg Guleed utolért, akkor bal kézzel finoman benyomtam az ajtót.

Az irodát fenekestül felforgatták. Minden fiókot kihúztak, minden dobozaktát kiborítottak. A bekeretezett posztereket lekapták a falról, és feltépték a hátukat. Káosznak tűnt, holott nagyon is alapos és módszeres kutatás volt. A Sohóban jó sok zaj kell, mire valaki méltóztatik tárcsázni a rendőrséget, de arra kíváncsi lettem volna, hol volt Nyaktalan Tony, amíg az irodát megdolgozták. Megkaptam a választ, amikor ráléptem a lábára. Kevés pocsékabb módja van felfedezni egy hullát, mint ha rálépsz. Gyorsan hátráltam.

Nyaktalant félig eltemették a papírok és magazinok. Csak a lábát láttam, amire ráléptem, és az arcából annyit, hogy azonosítani tudjam.

– Hűha – mondta Guleed, amikor meglátta. – Meghalt?

Óvatosan, hogy ne korrumpáljam a tetthelyet, leguggoltam és megtapogattam a pulzusát ott, ahol egy normális nyakú embernek lenne. Semmi. Amíg Guleed hívta Stephanopoulist, kesztyűt húztam, hátha megtalálom a halál okát. Megtaláltam. Két bemeneti nyílást a mellkason. A fekete póló miatt nem volt könnyű észrevenni: a ZEPPELIN szó Z és második P betűje után hatoltak be. A sebek körül lőpornyomot láttam, tehát közelről kapta a lövést. De ez volt az első lövéses áldozat, amit közelről láttam, mit tudtam én?

Guleed azt mondta, azonnal ki kell mennünk, hogy ne szennyezzük tovább a helyszínt. Mivel a gyilkossági csoport tagja volt, tettem, amit mondott.

– Ellenőriznünk kell a felső szinteket, hátha van még gyanúsított az épületben – javasolta.

– Csak ketten?

Guleed az ajkába harapott.

– Jogos. Maradjunk itt. Így senki nem tud se kimenni, se be a tetthelyre.

– És ha van hátul tűzlétra?

– Muszáj volt előhoznod? – A gumibottal a combjára csapott, és undorodó képet vágott. – Jó, te biztosítsd a tűzlétrát, én maradok itt, és őrzöm a tetthelyet.

– Egyedül menjek? És ha nincs is tűzlétra?

– Most szívatsz, mi?

– Igen.

A rádiója megnyikkant. Stephanopoulis volt.

– Igen, főnök? – szólt bele Guleed.

– A Greek Streeten vagyok. Csak egy holttest van?

– Eddig – feleltem.

– Eddig – közvetítette Guleed.

– Mondja meg Grantnek, hogy kitiltom Westminsterből. Ennyire azért nincs szükségem túlórára. Hol vannak az épületben?

– A pihenőn.

– Miért nincs egyikük a tűzlétránál? Már ha van tűzlétra. Erre Guleeddal néma egymásra mutogatásba kezdtünk, mint amikor el akartok dönteni valamit anélkül, hogy a vonal túlsó végén lévő hallja. Éppen azt tátogtam nyomatékosan, hogy megyek, amikor hallottuk, hogy a bejárati ajtót kinyitják.

– Ne fáradjanak, itt vagyok – mondta Stephanopoulis. Feltrappolt a lépcsőn, el mellettünk, és az ajtóból körülnézett.

– Hogy hívják? – kérdezte.

Bevallottam, hogy csak annyit tudok, Tony, Alexander Smith gorillája, és nem volt nyaka. Stephanopoulis finom gesztusaiból azt vettem ki, hogy nincs elragadtatva a nyomozói munkámtól.

– Maga egy idióta, Peter. Hogyhogy nem kérdezte meg a nevét? Mindent le kell írni, Peter, mindent.

Hallottam, hogy mögöttem Guleed vihog. Stephanopoulis is hallotta.

– Maga – bökött rám – menjen vissza a West End Centralba, és kérdezze meg Smithtől, ki ez, és mit tud róla.

– Eláruljam, hogy meghalt?

– Tegyen egy szívességet, és ne – mondta fáradtan. – Ha megtudja, egy szót se fog szólni, és én nem is hibáztatom.

– Értem, főnök.

Guleed megkérdezte Stephanopoulist, velem jöjjön-e.

– Isten ments. Nehogy valami rossz szokást ragasszon magára. – Rám nézett. – Még mindig itt van?

 

 

Közhely, hogy egy szigorúan őrzött épületben, mint a rendőrkapitányság, ha az ember túljut a bejárati őrségen, nyugodtan sétafikálhat fel-alá céltudatos léptekkel, kezében egy írótáblával. Ezt két okból nem javaslom tesztelni: egy rendőrőrsről semmi olyat nem lehet elemelni, amit ne lehetne máshonnan egyszerűbben, általában egy rendőr megvesztegetésével. A másik, hogy tele van rendőrökkel, akiknek a paranoiája gyakran a klinikai szintet veri. Még egy olyan közismert egyenruhaakasztóé is, mint Phillip Purdy. Aznap este látványos kísérletet tett arra, hogy beírja a nevét a rendőrségi emlékkönyvbe. Az események későbbi rekonstrukciója szerint Purdy sikeresen berakta balettruhás foglyát a cellába, és a kantin felé tartott a „papírmunkát” elvégezni, amikor kiszúrt egy fehér nőt, aki egy lépcsőn a kihallgatok felé tartott. A lépcső biztonsági kamerájának felvételén látszik, hogy Purdy utánaszól, és amikor a nő nem válaszol, követi a lépcsőn.

Az előtér biztonsági kamerájának időkódja szerint ebben a pillanatban szerény személyem felmutatta az igazolványát, és beengedték az épületbe. Aztán a Costa kávézó dupla macchiatójával egyik kezemben és fahéjas csigával a másikban elindultam a középső lépcsőn ugyanahhoz a kihallgatóhoz. Ebben a fázisban még egy szinttel lejjebb vagyok.

A kihallgatóhelyiségek korábban közönséges irodák voltak, amelyekbe tettek egy asztalt, két széket, hangszigetelést, és hagytak helyet a telefonkönyvnek. Manapság a modern kihallgatóban van két kamera, magnó, egyirányú tükör, valamint egy külön rögzítőhelyiség, ahonnan egy vállalkozó szellemű nyomozó több kihallgatást is figyelemmel kísérhet vagy éppen hajcsizhat, tetszés szerint. Mivel a West End Centralban mindezt az 1930-as években be kellett szorítani egy szerény, egylégterű irodának tervezett térbe, a kihallgatok előtti folyosó elég keskenyre sikerült. A folyosót figyelő egyetlen kamera meghibásodott, ahogy elindultam fel, a lépcsőn, és a kihallgatókban egyetlen rögzítő berendezés sem volt bekapcsolva. Én ezt cseppet sem bánom, mert számomra annyit tesz, hogy amikor befordultam a sarkon, és szemtől szembe találtam magam a Sápadt Hölggyel, a harminc másodperc döbbent tétovázásom nem lett megörökítve az örökkévalóságnak.

A hajától eltekintve, amit rövidre vágott, pontosan úgy nézett ki, ahogy a tanúk leírták: fehér arc, nagy szem, nyugtalanító száj. Szürke melegítőt, lazacrózsaszín kapucnis pulóvert viselt, és először észre sem vett, mert Phillip Purdyt próbálta lerázni a lábáról. Purdy a földön hevert, bal karját, amely – mint később megtudtam – két helyen eltört, maga mellett húzta, jobb kezével pedig a Sápadt Hölgy meglepően karcsú bokáját markolta. Az egyik szeme kezdett bedagadni, és ömlött az orrából a vér.

Nem tudom, hogy a sokk tette, vagy az, hogy a szám tele volt fahéjas csigával, vagy csak hogy kemény nap állt mögöttem és kezdtem szédülni, mindenesetre nem bírtam megmoccanni.

Purdy viszont észrevett.

– Segíts – nyögte.

A Sápadt Hölgy rám nézett, és oldalt biccentette a fejét.

– Segíts – kérte Purdy megint.

Próbáltam neki mondani, hogy engedje el és húzódjon arrébb, de csak fahéjascsiga-morzsák záporoztak a számból.

A Sápadt Hölgy le nem vette rólam a szemét, elegánsan felemelte egyik kezét, és rácsapott Purdy csuklójára. Hallottam, hogy csont törik. Purdy nyüszített, és elengedte. A nő elmosolyodott, amitől túl sok fog vicsorgott rám. Láttam már ilyen mosolyt. Megfeszült, ahogy én is, majd iszonyú gyorsan felém lendült, leszegett fejjel, tátott szájjal, kivicsorított foggal. Én meg az arcába löttyintettem a kávét. Akkor vettem. Tűzforró volt.

Sikított, és én félreugrottam az útjából. A keskeny folyosón azonban a válla az én vállamnak csapódott, amitől meg-pördültem, és a földre rogytam. Mintha egy robogó biciklis talált volna el. Arrébb gördültem, nehogy tovább folytassa, aztán talpra kászálódtam. A Sápadt Hölgy már eltűnt. Minden kihallgatóban van egy vészjelző az ajtó mellett; rácsaptam a legközelebbire, aztán átléptem Purdyt, és berontottam oda, ahová Alexander Smitht vittük.

Görnyedten ült a széken, feje hátravetve, szája tátva, a mellkasán golyónyomszerűség, az inge ugyanúgy megégve, ahogy Nyaktalané.

Egy egyenruhás rendőrnő dugta be a fejét óvatosan, és sokkolót szegezett rám.

– Ki maga? – kérdezte.

– Peter Grant. A gyanúsított fehér nő, szürke melegítő nadrágban és rózsaszín kapucnis felsőben. – Ha ennyiben hagyom, valami idióta még megpróbálja elkapni, és kizsigerelted magát. – Pszichiátriai beteg, nagyon veszélyes, feltehetőleg fegyveres. Még az épületben lehet.

A rendőrnő csodálkozva nézett rám. – Aha.

– Elvégezte az elsősegélynyújtás tanfolyamot?

– Múlt hónapban.

– Oké, adja ide a sokkolót, és gondoskodjon Purdyről.

Odaadta a sokkolót, nehéz volt, műanyagból készült, a Ki vagy, Doki?-ban látni hasonlót. A rendőrnő még sokkos állapotban is látta, hogy Smith halott, úgyhogy ment az elsősegélykészletért Purdynek.

Átléptem Purdy felett, és megnéztem, él-e még.

– A segítség úton van – mondtam neki. – Mi az istent csináltál itt?

Az arca falfehér és izzadt volt a fájdalomtól, de felnevetett. – Itt jobb a kantin.

Mondtam neki, hogy maradjon nyugton, és elindultam lefelé.

A rendőrségi munka igazából inkább az utcán zajlik, mint az őrsön. Egy normál munkanapon a civil személyzet és a rendőrök aránya három az egyhez. Ami azt jelenti, hogy ha valami balhé történik az őrsön, mindenkinek úgy kell visszarohanni. Ami időbe telik. Akármilyen eszelős volt is a Sápadt Hölgy, azt nem hittem, hogy hülye lenne. Vagyis a lehető legrövidebb úton elhagyja az őrsöt, mielőtt a rendőrök visszaérnek.

Amióta az IRA bombázásai a hetvenes évek elején megkezdődtek, a londoni rendőrőrsök nagyon okosan meghatározták, hogy mi számít épületen kívülnek és mi belülnek, és jó sok megerősített plexivel választották el a kettőt. A West End Central sem volt kivétel. A bejárat előtti márványlépcsőt azonban a kerekes székesek igényeinek figyelembe nem vételével építették, így egy másik ajtót ütöttek a homlokzatba utcaszinten, a főbejárattól balra, hogy egyenesen a liftbe is be lehessen gurulni. Hozzáteszem, a tervezők nem voltak agyalágyultak. Nagyon vastag ajtó volt, és úgy alakították ki, hogy a recepciónál ülő őrmester láthassa a belépőt a kamerán, mielőtt beengedi. Teljesen biztonságos lett volna, ha egy fiatal nyomozó nem éppen akkor ér vissza egy ölnyi kínai kajával, és dönt úgy, hogy erre rövidíti le az utat.

A Sápadt Hölgy akkor kapta el, amikor belépett az ajtón. Éppen arra értem le, hogy a nyomozó összeesik, és valami fröccsen. Utóbbiról szerencsére kiderült, hogy csak édes-savanyú mártás.

– Jelentse! – kiáltottam, és átugrottam a nyomozón, ki a zuhogó esőbe.

Láttam, hogy a gyanúsított bekanyarodik a Savile Rowra, és az út közepén rohan tovább. Egy ezüstszínű Mercedes SL500 élesen kikerülte, minek következtében belerohant egy parkoló Porsche Carrera oldalába, mire riasztók kapcsoltak be végig az utcán. Én is az úttesten maradtam, és igyekeztem csökkenteni a távolságot. Úgy véltem, én vagyok az egyetlen rendőr, aki látja a gyanúsítottat. Szombat éjjel volt a West Enden, és az időjárás ellenére zajlott az élet. Ha elveszítem, nyom nélkül eltűnik.

A sokkolót a kabátzsebembe dugtam, és előrántottam a rádiót. Párszor hiába próbáltam életre kelteni, majd rájöttem, hogy elfelejtettem visszatenni az akkut. A Sápadt Hölgy leszaladt az útról, ahol a Savile Row összeér a Vigo Streettel. Balra rohant, a Regent Street és a Soho felé. Ahogy befordultam a sarkon, a rádió kiesett a kezemből, és becsúszott egy parkoló autó alá.

A Vigo Street lényegében egy nagyképű sikátor kávézókkal és szendvicsbárokkal, ami összeköti a Savile Row-t és a Regent Streetet. Késő volt, a vendéglátóipari egységek már zártak, és a Sápadt Hölgy kénytelen volt kerülgetni a gyalogosokat, talán azért, mert ha elgázolja őket, még jobban lelassul. Sikerült előkotornom a mobilomat. Mint minden negyven év alatti rendőr, gyorshívóra állítottam be a központ számát, ami közvetlenül a szolgálatban lévő operátorhoz kapcsol.

Amikor gyanúsított után futsz egy keskeny utcán zuhogó esőben, szinte képtelenség hallani, mit mondanak a telefonban, úgyhogy vártam valamennyit, aztán lihegve azonosítottam magam és az elkövetőt. Nehéz egyszerre beszélni és a menekülő gyanúsított nyomában maradni, főleg, ha utóbbi átrongyol egy főúton, és nem vár a közlekedési lámpára.

A Regent Streeten lassan csörgött a forgalom, akár egy fémfolyó, de azt hittem, sikerül neki átjutni, amíg a segítségemre nem sietett Fehér Furgonos, és a nő lepattant a Ford Transit elejéről. Onnan dühös sikollyal egy Citroen hátuljának esett, majd a Glasshouse Street bejárata felé tántorgott.

Szerencsémre a fémfolyó a potenciális biztosítási perek kilátásától megtorpant, és a forgalom megállt addig, hogy követhessem. Most már öt méterre sem járt előttem, úgyhogy elővettem a sokkolót, és próbáltam felidézni, mekkora a hatósugara. Rájöttem, hová tart. Húsz méter után a Glasshouse Street balra leágazik a Brewerbe. A klubba akart visszajutni.

Aztán mégis gyorsított. Fiatal vagyok, jó a kondim, és az iskolában futottam, de ő úgy állva hagyott, akár a profi sprinter egy dagit. Megálltam a Brewer és a Glasshouse sarkán, megtámaszkodtam a térdemen, és próbáltam lélegzethez jutni. A sarki Glassblower klub előtt ácsorgó cigizők gúnyosan biztattak.

Rohadékok, gondoltam, próbálnátok ti utolérni.

Szirénát hallottam a távolban, és felpillantva láttam, hogy a gyanúsított felém fut. Mögötte minimum két rohamkocsi fényei villogtak. Amikor észrevette, hogy várom, nem gyűlölettel vagy félelemmel nézett rám, hanem fáradt undorral. Mintha egy kitartó szag lennék, amit nem tud lerázni. Ezen megsértődtem, és mellbe lőttem a sokkolóval.

A londoni rendőrség X26-os modellt használ, amelyet a fantáziadús nevű Sokkoló Nemzetközi Társaság gyárt. Sűrített nitrogéntöltettel lő bele két fémcsipeszt a gyanúsítottba, aztán beleküld ötvenezer voltot. Ez inkapacitálja az izomidegeket, vagyis a gyanúsított összeesik. Ezért okozott enyhe csalódást, amikor a Sápadt Hölgy csak felnyögött, pislogott, majd simán letépte a csipeszt a mellkasáról. Rám meredt, én meg önkéntelenül hátraléptem, mire sarkon pördült, és elsüvített a Glassblower Streeten, menet közben feldöntve a cigizőket.

Ledobtam a sokkolót, és a nagyobb lendület érdekében előredőltem. A cipőm megcsúszott a vizes úton, mégis jó rajt volt, kicsit hoztam rajta. Ha elég közel kerülök, hogy összekoccantsam a sarkát, le tudom teperni addig, amíg én meg egy furgonnyi rendőr rá nem hasalunk.

Végigrohant a Glasshouse Streeten, és ahogy csattogott a talpa az úton, rájöttem, hogy mezítláb van. Izzadtan és lihegve követtem. De furcsamód vagy ő fáradt, vagy én melegedtem be, mert közeledtem hozzá. De hová megy? A Glasshouse túlsó végén a Piccadilly Circus van: nagy forgalom, sok turista, akik között elveszhet, és a metró. A metró. A Glasshouse végénél vezet le a lépcső.

Igazam volt. Ahogy elérte a fánkbolt ronda narancssárga homlokzatát, megcélozta a metró lejáratát. Nekiduráltam magam, de nem tudtam már két méternél közelebb kerülni hozzá. Aztán hirtelen megint balra tért, és megkerülte a nagy Bootsot, majd a Shaftesbury Avenue felé tartott. Nem értettem, amíg meg nem láttam két rendőrt ácsorogni az állomás lépcsőjén. A Sápadt Hölgy azt hihette, őt várják.

Átrohant egy járdaszigeten, lepattant egy autó faráról, rá egy Ford Mondeo motorházára, majd elrohant a Rainforest Café mellett, úgy lökve fel a turistákat, mintha tekebábuk lennének. Dudakórus közepette kerülgettem a kocsikat, és követtem, de felnyögtem, amikor élesen befordult a Trocadero Centerbe. Csak mozgólépcsőn lehet felmenni. Mozgólépcsőn gyanúsítottat üldözni mindig rémálom, mert van rá esély, hogy a vakfoltban vár a tetején, és visszarugdos. De nem kockáztathattam meg, hogy elveszítsem a Sápadt Hölgyet, úgyhogy a lejövő lépcsőn szaladtam fel, gondolva, hogy ha vár is, nem ezen. Jó elmélet volt, és ha várt volna, nagyon elégedett lehettem volna magammal.

A Trocadero egy ötemeletes fattyú, amelyet barokk stílusban építettek 1896-ban, és sajnos használtak már mindennek étteremtől viaszmúzeumig. Az 1980-as évek közepén teljesen kibelezték, és a Logan futásának díszletét építették bele. De lehet, hogy csak én emlékszem így. Viszont van benne egy mozi és egy többszintes játékterem, erre jól emlékszem, mert régen anyám takarította. És az egyik nagybácsim ismert egy trükköt, amivel ingyen játékot lehetett nyerni a Street Fighter 2.-n.

Lazacrózsaszín foltot pillantottam meg, ahogy felértem a mozgólépcső tetejére, és a Sápadt Hölgy ugrott le a rövid lépcsőn a félemeletre. Fekete kapucnis felsőt viselő dundi fehér lányok rebbentek szét, ahogy közéjük esett. Üldözés közben imádkoztam – Istenem, kérlek, ne a moziba menjen –, mert az aknamező után a multiplex az utolsó hely, ahol gyanúsítottat akarunk üldözni. Megcsúszott a padlón, és balra ment.

– Rendőrség! – kiáltottam a dundi fehér lányokra, akik megint szétrebbentek.

Az egyik azt kiáltotta nekem: „Pöcsfej!”, ahogy leugrottam a lépcsőn és követtem a Sápadt Hölgyet a félemeleten. Elment egy kávézó mellett, ahol alumínium székek és asztalok állták el az utat. Egy szerencsétlen pont rosszkor állt fel, és a Sápadt Hölgy könyökkel eltalálta a fejét. A fickó elvágódott, felborított egy asztalt, egy tálca átrepült a korláton, le a három szinttel mélyebben fekvő átriumba.

– Rendőrség! – kiáltottam megint, de az emberek csak értetlenül néztek rám. Nem tudom, miért nem spórolunk a levegővel. Amire nekem szükségem is volt akkor, igaz, ami igaz.

A Sápadt Hölgy felszaladt egy rövid lépcsőn, be egy villogó fényekkel teli sötét, zajos barlangba. A bejárat feletti kék neon azt hirdette: VÁR A MÓKAVÁR!

Zsúfolásig volt, főleg tinikkel és fiatalokkal, akik a klubok nyitása előtti időt próbálták átvészelni. Félkarú rablókon és régimódi versenyjátékokon játszottak, amikre még emlékeztem tíz évvel azelőttről. Ha a Sápadt Hölgy elvegyül közöttük, sosem találom meg. De vagy szorította az idő, vagy elég okos volt, hogy tudja, a londoni rendőrség haragja magasról lecsapni készül rá. Senki sem ússza meg, ha megöl egy gyanúsítottat egy rendőrőrsön – legalábbis ha nincs rendőrigazolványa.

A játékok és félkarú rablók között két mozgólépcső vezetett fel a következő szintre. Amikor láttam, hogy egy tini fiú mutat valamit, és a társa mobilt vesz elő, hogy lekapja, tudtam, hogy a Sápadt Hölgy arra jár. Azt már kiszúrtam, hogy ha felpattanok a flipperre, elég magasra tudok ugrani róla, hogy elkapjam a mozgólépcső korlátját, és fellendüljek a lépcsőre. Épp a Sápadt Hölgy mögé értem, aki háton utazott, hogy rejtve maradjon. Felszisszent, és a lábával az arcom felé rúgott, de elkaptam a fejem, mire a lába olyan hanggal zúgott el a fülem mellett, mint a repedő selyem. Hátradőltem, és megpróbáltam rátaposni a másik térdére, de visszakapta, és tökön akart rúgni. Elhajoltam, a rúgás a combomat súrolta, de így is megtántorodtam. Megint meg akart rúgni, de akkor felértünk a mozgólépcső tetejére.

Sikított, és megértettem, hogy akármilyen rövid a haja, beleakadt a mozgólépcső fémfogába. Csapdosott, próbált oldalt gördülni, majd kétségbeesésében fejen állt, hogy kihúzza. Kaptam a gumibotom, kihúztam, és teljes erőből lecsaptam vele. Úgy gondoltam, nem lesz még egy ilyen esélyem.

A gumibot használatára is megtanítanak ám bennünket. Nem csak a kezünkbe nyomják azzal, hogy „igyekezzen nem megölni senkit”. A finom kopogtatás figyelmeztetés; a teljes karú lendítéstől a gyanúsított hátrahőköl; a combra mért sunyi lapos ütést nehéz kiszúrni a tévéhíradóban. Az alapelv az, hogy az ütés ereje mindig megfelelő és irányított legyen. Ezért ugrottam előre, amikor a Sápadt Hölgy tótágast állt, és vágtam teljes erőből a csípőjére. Valami roppant a gumibot alatt, ő felvonított, ami a zenén és hangeffekteken át is hallatszott. Aztán képen rúgott.

Nem ez volt a legjobb kísérlete, de így is hátracsapódott a fejem, ezért nem láttam a mozgólépcső végét, úgy tántorodtam le róla, miközben ő hátraugrott, megpördült és el akart mászni. Eszembe se volt elengedni, úgyhogy a hátára ugrottam. Erőből, hogy kipréseljem belőle a levegőt. Ő azonban döbbenetesen gördülékeny mozdulattal felpúpozta a hátát, és az egyik nyerőgépbe repített. A könyököm becsapódott az üvegbe, és éreztem, hogy a „zsibbadás most, fájdalom később” programban vagyok. Épp arra egyenesedtem ki, hogy az ökle az arcom felé repül. Lelassulhatott, mert most simán félrekaptam a fejem, és a keze betörte az üveget. Megpördültem, és a gumibottal teljes erőből a csuklójára csaptam. Megint egy roppanás, és vér fröccsent, ahogy az üveg megvágta. Hörögve rám bámult.

– Add fel – tanácsoltam.

Fájdalmat, dühöt és olyan önsajnálatot láttam az arcán, mint egy megszeppent kötekedően. Dacosan vicsorított, és kirántotta a kezét a gépből. Vér fröccsent az arcomra. Leszegett fejjel előrelendültem, és vállal mellkason találtam. A vállamat csépelte, miközben a balkon korlátja felé toltam. Szokatlanul erős volt, én viszont nagyobb és súlyosabb. Ha így maradok, talán le tudom szorítani addig, amíg megérkezik az erősítés.

Csak jön már az erősítés.

Háta a korlátnak csapódott, és megtorpantunk. Próbáltam elkapni a térdét, hogy feldöntsem, de hatalmasat ütött a halántékomra, aztán úgy ellökött, hogy tízlépésnyire repültem, és az oldalamra estem. Megráztam a fejem, és amikor felnéztem, a Sápadt Hölgy véres ruhában, gyilkos tekintettel rohamra lendült. Menekülhetett volna, már nem követtem. De szerintem tudta, hogy vége, és ezt meg akarta fizettetni valakivel. Szerény személyemmel.

Nem volt időm figyelmeztetni, a fejemben elképzeltem a korrekt formát, és azt kiáltottam, hangosabban, mint akartam: – Impello!

A varázsige felkapta, és nekivágta a korlátnak, majd ő átbukott rajta, és eltűnt szem elől.