J. Goldenlane – Sÿtisi történet
Amikor Aramento belépett a szobájába, azt kellett látnia, hogy egy csinos, fiatal hölgy ül a kereveten, magasra húzott szoknyával, és éppen a lábfejét masszírozza.
- Bocsánat! - nyögte zavartan a férfi, és azonnal visszalépett, majd tüzetesen megvizsgálta a szobaszámot. Stimmelt.
Még értetlenül körbenézett a folyosón, de a megfelelő emeleten volt; Négy holdnapja lakott itt, a Hét Forrás panzióban, sziklaszilárd bizonyossággal érezte, hogy nem tévedt el, ez az ő szobája. Ezen megállapítással felvértezve ismételten belépett.
A nő még mindig ott ült a kereveten. Már lesimította szoknyáját, de topánkáit még nem vette vissza, mezítelen lábujjain messze csillogtak az aktuális divat szerint aranyfényűre festett körmök. Fehér selyem ruhája a legfrissebb módi szerint mélyen dekoltált volt, és arannyal hímzett. Szintén aranyszín haja kedves tincsekkel fogta körbe csinos, festett arcocskáját.
Aramento épp csak fél szemmel merte mindezt felmérni, aztán lesütötte a tekintetét.
- Üdvözlöm, gyönyörű hölgy! - hajolt meg illendő módon. - Bocsánatát kell kérnem, hogy megzavarom, de attól tartok, ez az én szobám!
- Reméltem is, hogy így van! - kacagott fel a dáma, majd baráti leereszkedéssel még hozzátette:
- Nagyfokú illetlenségre vallott volna, hogy ön csak úgy belép egy idegen szobába, kopogás nélkül! De ha ez a lakosztály az öné, akkor természetesen megbocsátom eme apró malőrt! – mosolyodott el kedvesen.
Aramento elképedt a nő szemtelensége hallatán.
- Önnek mélységesen igaza van, szépséges hölgyem, ám engedje meg, hogy értetlenségemet fejezzem ki. Ha ez az én szobám, akkor ön vajon mit keres itt?
- Hát természetesen önt! Nem hinném,hogy holmi végtelen agyafúrtságra lett volna szüksége, hogy erre magától rájöjjön, uram! Bár ne érezze úgy, hogy ostobasággal, vagy esetlegesen egyszerű gondolkodással vádolnám, ez távol álljon tőlem! - mosolyodott el ismételten a hölgy majd felpattant, odalépett az ablak előtt álló kisasztalhoz, és leemelte róla a szépen metszett, jóféle vörösborral teli kristálypalackot.
Végtelen kecsességgel töltött az üveg mellett álló két pohárba, majd felkapta őket, és Aramento elé sétált. Mit sétált, szinte táncolt! Csípője érzékién ringott karcsú lába felett, melyet alig takarva lengett körbe ruhájának könnyű, habfehér selyme.
Aramento nyelt egyelt, és erővel fordította tekintetét a hölgy arcára - És megtudhatnám, hogy mivégre tisztel meg látogatásával?
- Eh, Uram, ön már elfelejtett engem? - kérdezett vissza kacéran a dáma, és a zavarában még tiltakozni is elfelejtő férfi kézébe nyomta az egyik poharat.
- Tán ismernénk egymást? - tapogatódzott óvatosan Aramento.
- Összetöri a szívem, ha azt mondja, nem emlékszik rám! - búgta a hölgy, majd kortyolt egy aprót a pohárból, aztán nyelvét körbefuttatta festett ajkain. Mindezek után, ügyet sem vetve az őt bámuló férfira, visszatette a poharat az asztalkára, és megigazgatta aranyszín tincseit.
A férfi értetlenül szemlélte, de nem sikerölt felidéznie, vajon hol találkozhattak.
- Végtelenül sajnálom, hogy csalódást kell önnek okoznom...
- Csitt, ne tovább! - kulcsolta össze, kézét a keblei felett a hölgy, és színpadiasan felszegte fejét. Meghalok, ha elfelejtett!
Aramento ezt erős túlzásnak érezte, ám mielőtt ennek hangot adhatott volna, a hölgy a nyakába borult, és szorosan átölelte. Épp csak félre tudta előle rántani a poharat, abból így is kilöttyent a vörös nedű, természetesen egyenesen a szőnyeg közepére.
Mit fog szólni a szobaasszony, gondolta Aramento egy kurta pillanatra, aztán rádöbbent, hogy van ennél égetőbb problémája is, például a nyakában csimpaszkodó dáma.
- Rosszul van, hölgyem? Szalajtsak tán gyógyítóért? - érdeklődött, miközben igyekezett az asztalka fáé oldalazni, ahol végre letehette az üres poharat.
Eh, az én szívem fájdalmára nem gyógyír a repülősó!
- Tán egy vizes borogatás... - próbálkozott tovább Aramento kétségbeesetten, és megpróbálta lefejteni magáról a hölgyet.
A karcsú kezek szorosan ölelték, hogy levegőt is alig tudott venni.
- Ha megfojt, bizonyosan nem tudok segíteni! - tolta el magától a hölgyet. - Ha pedig nem bír megállni a lábán, kérem jöjjön, ott a dívány, oda lefekhet!
- Lefeküdni? Remek ötlet! - csillant fel a hölgy szeme, és egy váratlan mozdulattal elgáncsolta áldozatát.
Aramento szólni sem tudott, miközben hanyatt vágódott a csúszós parkettán. Alaposan beverte a fejét, hogy megszédült, de még ez sem tántorította el szándékától; szerette volna a diplomácia adta kereteken belül megoldani a problémát, és megszabadulni a nevenincs hölgytől, aki immár rajta feküdt.
- Asszonyom.
- Még lány vagyok!
- Kisasszony, ez esetben különösen nem értem viselkedését! - tiltakozott hanyatt fekve. - Mit akar tőlem?
- Ó, hát nem világos? $ hajolt fölé a hölgy, hogy napszőke tincsei a férfi arcába hullottak. Mélybarna szemében arany lánggal izzott valami, ami heves aggodalommal töltötte el Aramento szívét.
- Ha nem haragszik, nem szeretnék közönséges módon találgátasokba bocsátkozni - kísérelt meg hátrébb húzódni, ám mindhiába igyekezett eggyé válni a padlóval, a hölgy szorosain hozzátapadt.
- Hát nem jött rá, mit akarok? - búgta közvetlen közelről. - Oly végtelen csalódást okozna ezzel, hogy...
- Tudom, belehal, és közben megfojt, majd elgáncsol! De higgye el, ennél lentebb már nem kerülhetünk! És lenne oly kedves nem beletérdelni a... a combomba? - szisszent fel Aramento, miközben megpróbálta a kezével eltolni magától a hölgyet. .
Az hirtelen mozdulattal felült, és lábait szorosan a férfi csípője köré fonta.
- Tán nem tetszem? - vette fel a fejét, és megoldotta a dekoltázst.
- Eszemben sem volt megkérdőjelezni az ön szépségét, gyönyörű hölgyem.
- Eh, ne akarjon kedveskedni, ne pazarolja hazug bókokra az időt! - csattant fel a nő. - Mondja a szemembe, milyen,ek lát!
- Hmm... céltudatosnak- jegyezte meg félénken a férfi, és felhagyott a szabadulási kísérletekkel.
A hölgy elérzékenyülve elmosolyodott.
- Ó, ez az nyíltság, őszinteség, mily ritka kincs ez napjainkban! Csodás férfi vagy! - sóhajtott fel, és előre dőlt, hogy megcsókolja áldozatát.
Aramento ijedten hátrarántotta a fejét, de csak annyit ért el vele, hogy jól beverte a padlóba. Aztán hosszan, és meglehetősen egyoldalúan csókolództak, miközben a hölgy rutinosán kigombolta a férfi gallérját, majd hántani kezdte lefelé zubbonyát és ingét Aramento lelkében forrongtak az indulatok. Bár igen jó nevelést kapott, de arra nem készítették fel szigorú arcú nevelői, hogy mit tegyen hasonló helyzetekben! Abban bizonyos volt, hogy nem tudja magáról lefejteni a hölgyet, csupáncsak ha a nyers erőszak módszeréhez folyamodik, amit nem tartott nemes úrhoz méltónak. Megütni egy nőt, minő skandalum! Nem, ezt nem teheti!
Így maradt a beletörődés. Végül is a hölgy kétséget nem hagyva kinyilvánította szándékát. Ha pedig egy dáma óhajt valamit, akkor ő, mint úriember, nem habozhat azt megtenni! Igen, már csak ez okból sem lenne helyes, ha tovább tiltakozna! Ez igen hamar meggyőződéssé érett benne, annál is inkább, mivel hogy a hölgy már az övét oldotta meg.
Hát átfogta a nő derekát, hogy közelebb vonja és megcsókolja, mikor is valaki határozott kézzel bedörömbölt az ajtón.
- Jaj, ezek bizonyosan a nagybátyám emberei! - sikkantott aprót a hölgy, és belekapaszkodott a férfi vállába.
- A nagybátyád? - kérdezte értetlenül Aramento, aki már éppen kezdett volna belemelegedni a helyzetbe, és gyors volt számára a váltás.
- Ő a gyámom! - magyarázkodott a hölgy. - Mostanság némileg megneheztelt rám. Ő igen nagy súlyt fektet rá, hogy erényes életet éljék!
- Nem lehet könnyű dolga - sóhajtotta megtörten a férfi, miközben megpróbált visszatérni a valóságba.
- Megölnek, ha így találnak!
- Ugyan, ez talán túlzás... — motyogta Aramento, ám a hölgy közbe vágott.
- Végünk van! - sziszegte, és szorosan a férfihoz tapadt, mintha tőle remélne oltalmat.
Odakint megismétlődött á dörömbölés, ha lehet, még határozottabban, mint az előbb.
- Egypillanat... oöö... most éppen öltözöm!- szólt ki Aramento, miközben megpróbált feltápászkodni a padlóról. Igen kevés sikerrel, mivel a hölgy még mindig szorosan kapaszkodott belé.
- Azonnal nyissa ki! - kiabált kint egy érces férfihang.
- Rejts el! - könyörgött közben bent a hölgy.
- Tenném, ha lenne oly kedves leszállni rólam! - vágott vissza a férfi, és kezdett szép csendesen pánikba esni.
Erre minden oka megvolt, mivel éppen ekkor törték rájuk az ajtót. A fa ezer szilánkot vetve szakadt be, és kintről benyomult három cifra öltözetű, minden bizonnyal nemes férfi. Hajuk hosszú fonatban lengett, oldalukon kard csillogott versenyt a szemükben égő haraggal.
A hölgy szorosan Aramentohoz tapadt, fejét annak nyakába fúrta. A fiatal férfi kétségbeesetten próbálta megőrizni a hidegvérét.
- Üdvözlöm önöket uraim! - mondta, miközben kisöpörte az arcából a nő haját. - Megértem, ha kétkedéssel fogadják szavaimat, de higgyék el; nem árról van szó, mint amire gondolnak! - magyarázkodott, bár maga is érezte, hogy ez gyenge volt.
A nemesek vezetője - középkorú, koromfekete hajú férfi szintén így ítélhette meg.
- Valóban, uram, engedje meg, hogy ezen kijelentését valótlannak bélyegezzük - jelentette ki hideg hangon, és elővonta fegyverét. Két társa követte mozdulatát, Aramento pedig arra gondolt, hogy alig negyed órája még az volt a legnagyobb problémája, hogy melyik csipke kézelőjét válassza az esti mulatsághoz.
Azóta alapjaiban rengett meg körötte a világ!
Jelen helyzetben legfeljebb azzal védekezhetett volna, hogy nem helyén való fegyvertelen embereket megtámadni, de nem érezte magához méltónak eme utolsó mentsvárba menekülni. Így inkább behunyta a szemét, és mozdulatlanul várta, hogy az idegen leszúrja:. A kurta pillanatok vésszel terhes évszázadoknál is lassabban vánszorogták tova.
- Ezt nem tehetik! - csattant fel a hölgy hirtelen, és ezzel párhuzamosan felült, majd pár mozdulattal rendbe szedte ruháját.
- Kérem kisasszony, lépjen hátrébb, és ne szóljon bele! Ha végeztünk, majd nagybátyjához kísérjük, akinek feltehetőleg lesz pár szava a történtekhez! - válaszolta a nemesek vezetője.
- A nagybátyámnak semmi köze sincs hozzá, ha a vőlegényemmel találkozom, elvégre már nagykorú vagyok! - ellenkezett a hölgy;
A halált váró Aramento meghökkenten nyitotta ki a szemét. Micsoda? Vőlegény?
- Az úr valóban a kisasszony jövendőbelije? - kérdezte a nemesek vezetője; kardjának hegyét a még mindig hanyatt fekvő férfi nyakához szorítva.
Hát... tulajdonképpen... bizonyos vonatkozásban... Igen - nyögte Aramento, az élé táruló látványból merítve az erőt a hazugsághoz. Elképesztően csúfan nézett ki a nemes úr kardja a fiatal férfi perspektívájából szemlélve!
- Valóban?
- Valóban - ismételte kevés meggyőződéssel.
- És mikor lesz az esküvőjük?
- Hamarosan!
- Ó, majd, egyszer! 1 válaszolt egyszerre a hölgy és Aramento, majd gyorsan egymásra néztek.
- Majd később!
- Hamarosan! - helyesbítettek, ismét egyszerre.
A nemes megcsóválta a fejét.
- Nos; ne haragudjanak, de nehéz ezt hinnem! Szívesen részt vennék én azon az esküvőn! - rázta meg a fejét. .
Küldünk majd meghívót - felelte szolgálatkészen Aramento.
- Meggyőzőbbnek érezném, ha magukkal mehetnénk!
- Velünk?
- Igen! Én, és két barátom örömmel vennénk, ha elkísérhetnénk önöket! Igaz? - fordult társai felé, akik engedelmesen és végtelenül komor arccal bólintottak.
- Márhogy... Mikor? - kérdezte bátortalanul Aramento. Rossz előélet kerítette hatalmában, mintha valami nagyon mély vízesés felé tartana csónakja.
- Természetesen most!
- Most?!
- Gondolom, örül, hogy ily hamar elveheti eme pompás virágszálat! - mosolyodott el a középkorú nemes, majd összevonta a szemöldökét. - Hiszen el akarja venni, nem? –
- De! - emelte fel védekezőn a kezét Aramento, és arra gondolt, hogy jobb lenne meghalni. Legalábbis egyszerűbb, az bizonyos.
Ám immár nem visszakozhatott, a hullámok átcsaptak a feje felett. Szótlanul, és fehérré sápadva tűrte, hogy felsegítsék, aztán ketten közre fogták, kikísérték. A harmadik, az idősebb úr a hölgynek nyújtotta a karját, de az ifjú dáma gőgösen felemelt fejjel ellépett tőle, és Aramento mellé szegődött; bíztatóan megszorítva a kezét.
A fiatal férfi a lelkébe idézte, hogy nőt megütni szégyen, és szótlanul mént tovább.
A panzió hámló vakolatú, rossz szagú hátsó lépcsőházában mentek le. Odakint a szűk csatorna vize széles tolont ringatott, kísérőik magyarázat nélkül segítették be őket. Az evezők a vízbe merültek, a csónak nekilendült, és hamarosan már sebesen szelték a lomha hullámokat.
A Xalin Zork kolostorba mentek, melynek világi részében külön traktus állt azok rendelkezésére, kik házasságkötésük megszenteltetésére keresték fel a szerzeteseket. A nemesek vezetője egyedül ment be, majd rövid tárgyalás után visszajött.
- Szerencséje van, uram, a szerzetesek hajlandók azonnal a rendelkezésünkre állni.
- Mily remek - sóhajtotta Aramento, majd a halálba indulók elszántságával belépett a kolostorba.
Hamarosan előkerült egy világi írnok, és megírta az egyszerű szerződést, majd két szerzetes érkezett, és celebrálták a szertartást. Mindössze egy intermezzo zavarta meg az eseményt, amikor - a ceremónia szerint - Aramentonak nevén kellett volna szólítania menyasszonyát.
- Elnézést, kedvesem, ööö... hogy hívják? - kérdezte zavartan.
- Averris Iriana.
- Igazán szép név! - bókolt rutinból a férfi.. - Nevis Aramento, szolgálatára!
- Nekem öröm, hogy megismertem! - fejezte be a bemutatkozás kis szertartását Iriana zavartalan mosollyal.
- Nos - fordult vissza az elképedt szerzetes felé Aramento.-, akkor talán folytathatjuk.
És folytatták.
Már az estébe hajolt a nap, mikor kiléptek a kolostor kapuján. Köröttük csendesedő zsongással élte életét a város. A - viszonylag - tisztességes emberek már hazafelé tartottak, az éjszaka ragadozói pedig még nem ébredtek fel.
- Nos, uram, örömünkre szolgált, hogy megismertük önt! - búcsúzkodott a három nemes szélesen mosolyogva, ám mielőtt Aramento válaszolhatott volna nekik, Iriana karon ragadta, és elhúzta.
- Viszont látásra, uraim! - köszönt még kurtán, és aztán már nem méltatta őket szóra. Aramento, az újdonsült férj, némán, gondolataiba mélyedten lépkedett mellette.
Hamarosan kiértek a Fényfolyó sétányra. A sÿtisi mértékkel széles utcát egyik oldalról a Naria palazzo ablaktalan fala határolta, a másik oldalon alacsony kőkorlát választotta el a csatornától, a mindenütt jelenlévő víztől.
Már a sétány felénél jártak, mikor Aramento megállt.
- Mi van, kedvesem? - kérdezte Iriana, és körbenézett, de semmi figyelemre méltót sem vett észre. Az út kihalt volt, még a csatornát sem fodrozták erre járó csónakok.
- Elgondolkodtam. És módfelett kellemetlen következtetésekre jutottam.
- Ugyan, nem a világ vége, hogy összeházasodtunk! Magam sem örülök neki, de végül is, mit változtatna ez az éltünkön? Még össze sem kell költöznünk! A következő sarkon egyszerűen elválunk, aztán pár holdnap múlva, mikorra lecsillapodik nagybátyám haragja, már nyilván könnyedén felbonthatjuk a házassági szerződést, és kész! - mosolyodott el kedvesen a nő.
- Gondolom, ez örömére lenne, hölgyem! - vonta össze szemöldökét Aramento, és szorosra kulcsolta kezének szorítását a dáma karján. Ám magam még igényt tartanék előbb egy magyarázatra.
- Magyarázatra? Nem értem. - csodálkozott a nő; de ekkor férfinál betelt a pohár.
Kurta mozdulattal lökte arccal a falhoz, fél kézzel odaszorította, másik kezével a nyakára fogott.
- Mire volt jó ez a színjáték? Miért rendezte úgy, hogy össze kelljen házasodnunk? Mire kellek én önnek, drága feleségem! - sziszegte a fülébe.
- Eh, engedjen, modortalan fráter! És ne aggódjon, maga; semmire sem kell nekem! - vágott vissza Iriana.
Aramento lassú, mozdulattal engedte el. Nem hitt neki, sőt, még abban sem volt biztos, hogy a nő nem ránt fegyvert, valahonnan, ruhája rejtekéből. Ám mar ez sem érdekelte. Mindent mindegynek érzett, hisz bizonyos szempontból élete alig fél órája mondott, tökéletes csődöt.
- Köszönöm - mordult fel a nő. Nem rántott fegyvert, nem akart ölni. Megigazgatta a nap megpróbáltatásai által feldúlt hajkoronáját, elrendezgette ruhája fodrait, majd mikor már nem húzhatta tovább az időt, a férfi szemébe nézett.
- Valóban van egy nagybátyám - kezdett magyarázkodásba. - Épp csak meghalt a múlt holdnapban. Sosem szeretett igazán, ám ennek leginkább a végrendeletében adta jelét. Nagy összeget hagyott rám, azzal a feltétellel, hogy elveszek egy quaboai bugr... ööö... nemest. A határidő sürgetett, hát nem tehettem mást, megrendeztem ezt a játékot. Bíztam benne, hogy így nem kell majd osztoznom azzal az illetővel, aki feleségül vesz. Ez ugyan nem így alakult, de nem baj , a lényeg, hogy összeházasodtunk. Hajlandó vagyok az örökség akár tizenöt százalékát is önnek adni, az önt ért megpróbáltatások kárpótlására - tette meg végül ajánlatát.
Aramento felvont szemöldökkel hallgatta végig.
- Ennyi az egész? Ezek szerint én nem lennék több ebben a játékban, mint azon quaboai fickó, akit elvett, hogy megszerezze örökségét? - kérdezett rá hitetlenkedve.
- Valóban - bólintott a nő.
A férfi lassan megrázta a fejét, aztán felkacagott, őszinte, szívbéli jókedvvel.
- Mi van?
- Csupán csak egy aprócska probléma, szép hölgyem! - tárta szélesre karját, nehezen, visszafogva jókedvét. - Én nem vagyok quaboai! Sÿtisi vagyok, ezer generációra visszamenőleg, minden ősömmel egyetemben!
- Ez nem lehet! - kiáltott fel a nő.
- Ugyan, gyönyörű, hölgyem, ne Kételkedjen szavamban! Gondolja, hogy egy quaboai bugris képes lett volna ily... elegáns módon elviselni ezen nap megpróbáltatásait? Ez fáj legjobban mindazon sebek közül, melyeket rajtam ejtett! - húzta ki magát büszkén.
- De hát jól utána jártam az ön származásának! Megfizettem a portást a Hét Forrásban, aki bizonyítékot hozott rá, hogy a negyedik emeleten, a negyvenhatos szobában égy quaboai nemes szállt meg!
- Valóban, hölgyem, ez így volt, egészen a tegnapi napig, mikor is szobaszomszédom, az egyszerű lelkű Tiss megkért, hogy cseréljünk lakosztályt. Zavarta á hálószoba utcára nyíló ablaka. Túl zajósnak találta Sÿtis pezsgő éjszakáját! Én meg megszántam, és, elcseréltem vele a szobámat. Ennyi a történet, gyönyörű hölgyem! És bocsássa meg, hogy élek! - hajolt földig, de nem tudta visszafogni a szája szélén játszó mosolyt.
A dáma dermedten állt, majd lassan elöntötte arcát a fájdalom, ahogy megértette, hogy vesztett. A cél előtt alig egy lépéssel!
- Ó, átkozott sors! - emelte: az ég felé karját, majd a csatorna menti korláthoz lépett, és lerogyott rá. Arcát kezébe temette, testét hangtalan zokogás rázta meg.
- Ugyan, gyönyörű hölgyem, ne adja fel. - ült mellé Aramento, és átkarolta vállát. - Ön, ki oly remekül játszott, oly szép hálót font, melybe épp oly ostobasággal szaladtam bele, mint ahogy a tavak halait merik ki ezerszám a halászok! Hisz még semmi sincs veszve! Mikorra kell megházasodnia?
- Holnap délben kell egy hivatalnok előtt bizonyítanom, hogy elvett egy quaboai nemesúr - nézett fel a nő, aranybama szemében könnyek csillogtak.
- Nos - húzta ki magát Aramento tettre készen. -, ez esetben még egy egész éjszakánk van, hogy örökbe fogadtassam magam egy quaboai úrral!
A dáma szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Gondolja... Gondolja így kijátszhatjuk a végrendeletet?
- Bizonyos nem vagyok benne, de bolondok lennénk nem megpróbálni! - fogta kézen a férfi. - Szerencséje van velem, azon szempontból legalábbis, hogy szüleim a múlt esztendőben meghaltak, így végül is árva vagyok, bár nagykorú. Am ennek ellenére miért ne kereshetnék egy atyai pártfogót, nemdebár?
A hölgy halovány mosolyra húzta száját, majd gyorsan elővette kendőjét, és felszárította könnyeit, mielőtt azok elmázolták volna arcfestését.
- Ez valóban jó ötletnek tűnik, uram! Ön mindig ily ügyesen leli meg a jog kusza útvesztőjében a kiskapukat? - bókolt.
- Sÿtisi vagyok, gyönyörű hölgyem! És most jöjjön, hosszú, munkával teli éjszaka vár még ránk. .
- Valóban, férjuram! - pattant talpra a nő. Aramento a kezét nyújtotta neki, aztán elindultak a szürkületben, a kihalt sétányon.
- Sok pénzről van. szó?- kérdezte még a férfi.
- Rengeteg pénzről...
És felizzott köröttük a csillaglámpások sziporka fénye.