Szabó Jenő - Hit és Geográfia



Az öreg tölgy büszkén állt az udvar közepén, kevélységében kettéosztva a világot. Az egyik oldalán elhelyezkedők csak úgy juthattak át a másik oldalra, ha megkerülték. Átengedte őket jobbról, balról, esetleg felülről vagy alulról, választásra kényszerítve á világ mozgóságait. Feladatát rendíthetetlenül látta el, többek között árnyékot vetve a lombja alatti fűben szuszogó pocak tulajdonosára...

Az ebéd utáni szunyókálás helyét Terep gondosan úgy választotta meg, hogy a nap leghamarabb az uzsonnaidő közeledtével süthessen hasára, de tekintettel kellett lennie a legkülönfélébb állatok területi határjeleire is. Ám a fűszagú kényelem ez alkalommal rövidnek bizonyult.

- Kis unokám, merre vagy? - Az öregasszony hangja lassan, de kérlelhetetlenül közeledett. - Egy effajta súlyos ebéd után nem alhatsz el ilyen gyorsan.

Az ifjú erdőmester Valamiféle trükk után kutatott emlékezetében. „Drága gazok, rejtsetek el! Világ! Az nem lehet, hogy éppen most legyen rám szükséged. Oldd meg valahogy nélkülem, kérlek." A csalán tétován közelebb hajolt ugyan, de vannak események, amelyeket legfeljebb késleltetni lehet.

- Á, megvagy gyermekem! Olybá tűnik, nagyapád feladatot akar rád osztani.. - Hiába a kedves mosoly, Terepnek úgy tűnt, hogy még az orra előtti harangvirág is átlát rajt - legalábbis bólintott egyet biztatásként.

Már másolom az irományát, éppen a szimbólum jegyzék fordításán gondolkodom..

- Az irkálásnál csavargóbb feladat vár rád. Egy becses vendégünket kellene elvezetni útjának céljához.

A harangvirág lemondó fejrázással kísérte Terep virágrengető tápászkodását.

- És, hová kívánkozik a vendég a holdnap legszebb napján? .

- Nem a szomszédba. Nagyapád azt mondta, sok pogácsát süssek...

A vendég kissé kényelmetlenül érezte magát. Sokat utazott, egy távoli ország bölcsétől remélve segítséget, de egyelőre csak szellemi kardcsörtetés előidézőjévé vált. Durva anyagból varrt köpenyének ujjait szinte könyörgően emelte fel, első jelét adva annak, hogy a bő ruha mélyén valahol karok bujkálnak.

- Nem kérnék ilyet, ha nem lenne fontos - suttogta a szükségesnél egészen biztosan nyájasabban.

- Ugyan, uram, az unokám ég a vágytól, hogy végre kimozdulhasson otthonról. Betegesen retteg ugyanis az ellustulástól - mondta az öreg térképész kajánul, írótollával szakállát kurkászva.

- Nem félek én semmitől! Az embernek nincs joga elmenekülni az öröksége elől - vágott vissza Terep ujjával a magasba mutatva, megijesztve az alacsony mennyezet egy pókszerű lakóját.

- De akár harcolhat is ellene, a teljes behódolás helyett. A küzdeni készség a legfőbb nemesi erény!

- Örököltem a lustaságnál komiszabb dolgokat is, így hát szükségem van szövetségesekre. Vegyük például a szörnyű tapintatlanságot! - törölgette pókhálós ujját a súlyos függönybe.

- Hogyan, beszélhetnék rólad tapintatosan édes lányomnak egy fia? Hogyan bukfenceznek a teknősök?

- Ők nyilván nem a Te kényedre-kedvedre, nagyapa...

A súlyosan sötét Rabino tekintetek valahol közvetlenül a vendég előtt ütköztek meg. Peregtek a pillanatok, s ahogy mindig, most is Terep vigyorogta el magát először.

- Megállj csak, Papa, megtéped te még a szakálladat! - gurgulázta remegő pocakkal, amitől a vendég is halványan elmosolyodott.

- Úgysem tudnálak visszatartani, ha egy pillantást vetnél a kedves vendég térképére.

A nagyapa - ahogy a történelem említi: Litisi Terep - tanítóterme mindenhol tágasnak számított volna, ahol nem ismerik Sÿtis báltermeit, sem az ardún székesegyházakat. A faoszlopok rendezett erdeje termetes asztalokat nevelt aljnövényzetként. Máskor itt tanulók tucatjai vezetik a tintát a drága papirosokon, de a nyár vége rendszerint mindenki számára a varjak vonulásnak követésével zajlik. A térképrajzolás ünnepe ez; hiszen egyetlen más madár sem engedi olyan készségesen, hogy a tekintetével lásd az alant elterülő világot, mint a varjú. A sólymoknak a mester szerint jobb a látásúik, de mentalista legyen a talpán, aki a távolból megbabonáz egy sólymot.

A megsárgult térkép a nagyapa asztalán hevert. Szimbolikája végtelenül gyermeteg volt ugyan, de kidolgozottsága olyan aprólékos, hogy Terep önkéntelenül is hozzápréselte húsos orrát. Az öreg térképész ravaszul vizsgálta unokáját.

- Küiismered magad rajt'?

- Természetesen - füllentette Terep.

- Látod azt a furcsa keresztet, ami mellé minden mókásabb kedvű diákom azonnal odarajzolná a Titok valamely szimbólumát? Ha eljuttatod oda az urat, a térkép a tied. - Berto - mert így hívták a köpenyest - óvatosan bólogatott, bár most éppen senki sem figyelt rá.

- És miért bízod rám ezt a megtisztelő feladatot?

- Mert pár részlettől eltekintve elképzelésem sincs, hogyan értelmezzem. Arra pedig nincs időm, hogy egy félreértelmezett arány miatt holdnapokat bóklásszak. Szívesen bíznám egy másik nagyszájú tanítványomra, de mit tehetnék, ha csak te vagy itthon?

- Rendben - sóhajtotta Terep megjátszott unalommal; bár valójában már nagyon is izgatta a dolog. Ő személy szerint jobban szerette Kincs jelekkel felvidítani a hosszú másolással töltött órák unalmát.

- Köszönöm - rebegte Berto, bár az; Úr látta lelkét, annak is örült volná, ha valami megakadályozza küldetésének végrehajtásában.


A búcsúzkodás a szokásoshoz képest is túlzottan sokáig tartott, ráadásul az ifjú erdőmester mindért pillanatban azt várta, nagyapja mikor kiáltja utána gúnyosan, hogy éppen az ellenkező irányba indultak el. Terep ugyanis semmiféle utalást nem talált égtájakra, de még a császári trón irányára vonatkozóan sem. Ez a rajzoló nagyfokú illetlenségére vallott, sokan emlegetnének egyenesen felségárulást mérgükben. Gondterhelten merült gondolataiba. Már az öreg tölgy integetése is a távolba veszett, amikor legközelebb újra egymáshoz szóltak.

- Nem tűntél túlzottan meglepettnek, amikor megtudtad, hogy Ardúniából érkeztem.

- Mindenkinek jönnie kell valahonnan, ha nem haragszol. Különben sem gyakori felénk a született szőke. Hajóval jöttél, ugye?

- Igen, egy szép nagy gályával.

- És, mit szállított a hajó?

- Hogyhogy mit?

- Gyümölcsökét, fűszereket, esetleg jószágokat?

- Engem.

Terep ráébredt, hogy bár a férfi idegen létéré szokatlanul jói beszéli az abrin helyi nyelvjárását, mégiscsak fokozott türelemmel kell viseltetni iránta.

- Úgy értem, mi volt a hajó elsődleges célja azzal, hogy nálunk kötött ki?

-A hajó kapitányának el kellett juttatnia engem a nagyapád- hoz, egyenest Mirout bíboros kérésére.

- Ez a bíboros, ugye, valamiféle egyházi rang? - firtatta Terep; némiképp zavartan.

- Igen, méghozzá igen magas.

- Ti ardúnok gondolkodás nélkül teljesítitek papjaitok kérését?

- Természetesen, hitünk szerint a Pátriárka szava a Megváltó szava.

- Úgy beszélsz, mint egy pap! - tréfálkozott Terep .

- Igen - mosolygott Berto áhítattal -, hiszen áz Úr akaratából az is vagyok.

Terep nem először erezte ügy, hogy okosabb, amikor éppen hallgat.

- Értem - bonyolódott bele botja tanulmányozásába.

Már második napja járták az erdőt. Beszélni- nem nagyon beszéltek, az ifjú erdőmester ugyanis egy ideje tartott bizonyos vallások híveitől. A vidék színéi és illatai magukkal ragadták volna őket, de a madarak biztatásával mit sem törődve, folyton visszatértek emésztő gondjaikhoz. Terep mindent megtett, hogy magabiztosnak tűnjön, miközben egyre inkább hajlott arra, hogy magától az erdőtől kérjen segítséget. Éppen egy vadászó sólymon akadt meg a tekintete, amikor felszínre tört egy bujkáló gondolat.

- A... khm, a minap úgy mondtad, hogy nagyapó iskolájának híre már Ardúniába is eljutott, ugye?

- Legalábbis Mirout testvér sok jót hallott róla. - És csak a személye miatt utaztál ide, nem pedig azért, mert a térkép a környéket ábrázolja?

- Nem is sejtettük, hogy így van.

- Hmm, arra próbálok rájönni... vajon miből gondolom, hogy így van.

- Azt akarod mondani, hogy két napja járjuk az abÿrnossi erdőt, miközben a térkép lehet akár napnyugati is? Berto könyörgően emelte a tekintetét á lassan alkonyodó égre.

- Ingerültnek tűnsz.

- Azt hiszem említettem, hogy az ügy nagyon fontos. Terep megesküdött volná rá, hogy a bő ruhaujj alatt valami ökölbe szorult.

- Persze, persze, személyesen egy bíboros kérése.

- És egy angyalé.

- Nocsak! Gondolom, ez is magas rang felétek.

- Egy igazi angyal, kövér ember! A Teremtő követe, a sosem alvó. Amirjah, a közbenjáró. Utoljára a hetedik napcsászár idejében jelent meg hívei előtt. Személyesen rótt meg bűnömért, és adta hírül a mennyek akaratát.

- Úgyis mint?

- Rábökött erre a keresztre itt, és így szólt - ardún orr emelkedett a magasba, köpenyujjak hadonásztak hevesen.

- Akit keresel, itt leled. Hozd vissza Őt, és áldott lesz á Te neved. Hagyd Őt sorsára, és átkozott maradsz, míg a Fény uralja az Egeket!

És aztán?

- Elment - konyult le Berto szőke feje.

- Hát, néha a bokrok is érthetőbben fejeik ki magukat, már ha nem haragszol - gondolta meg magát Terep egy vállveregetésnek induló mozdulat közben. - És tudod egyáltalán, hogy ki az a bizonyos Ő, akit keresel?

- Igen....

- Akkor majd holnap meséld el. Ma még a sötétség beállta előtt újra tanulmányozni akarom a térképed.

Terep nem volt válogatós a táborhelyeket illetőleg. Sosem fázott annyira, hogy rőzsét gyűjtsön, avar olyan kemény nem lehetett, hogy ne tudjon rajt' megaludni, annyira ijesztő erdőt nem ismert, amiért hajlandó lett volna éjjel virrasztani - ahogy nagymama sem tud annyi pogácsát sütni, hogy a második napra is maradjon. Berto pedig nem panaszkodott volna semmiképpen. Túlságosan kényelmes volt mostanában, így idejét látta a vezeklésnek. Még akkor is a csillagokat bámulta, amikor a térképre hanyatló erdőmester hangos szuszogása elűzött egy óvatos baglyot.

A reggel csak a köd oszoltával mutatta meg igazi arcát. A szikrázó napsütés és az enyhe szélben lengő ágak közt egy roppant test lógott, fejjel lefelé, lábát egy görcsbe akasztva. Berto már másodszor próbált meg sikertelenül utána mászni -az ágak valahogy kegyetlenül messze voltak egymástól. Az bosszantotta leginkább, hogy a látszólag mozdíthatatlan ember még a botját is felcipelte magárai. Tehetetlenségében az egyik legemberibb dolgot tette: kötekedni kezdett.

- Muszáj ennyit lógatnod magad? Már vöröslik az arcod.

- Sápadtan talán szebb vagyok? - kiáltotta Terep a magasból.

- Vigyázz! A fordított dolgok az ördög művei.

- Akkor talán meglep a hír, hogy innen fordítottan látszol magad is - vigyorgott az erdőmester.

- Ezért nem is értheti az Ördög az Urat - rótta sietve a levegőbe az oltalom jelét Berto.

- Látod, kár is igyekezned, sosem érthetem meg az érveidet - Terep fejjel lefelé igyekezett utánozni a mozdulatokat, ami borzongást váltott ki a papból.

- Mit teszel odafenn? - kérdezte hát, hogy megakassza a kellemetlen párbeszédet.

- Próbáltam szót érteni a fával, de nem beszél velem. Furcsa.

- Valóban az. Hát még, ha beszélne!

Berto éberen figyelte, hogyan mászik le a másik, de nem bírt rájönni, mikor miben kapaszkodott meg. Terep közvetlenül előtte ért földet, és aki ismerte, az megismerte volna azt a komisz lángot is a szemében..

- Miért hinnék a te Uradban, miközben kételkedsz az enyémben?

- Nem kételkedem. A Teremtő nagyhatalmú lényeket is teremtett, akiket sokan tartanak kisebb isteneknek.

- Kisebb isteneket? Miért? Hogy megzavarja az embereket?

Berto nem volt buta, épp csak korábban nem szokott hozzá az ellenálláshoz. így nem csoda, hogy azonnal támadni próbált.

- Ugyan ki vagy Te a Teremtőhöz mérten, hogy kétségbe vond döntéseit?

- Mert te talán kellőképpen tiszteled őt, ha tetszésed nyilvánítod valamely tana felé? Az nem bírálat? Vagy Őt csak egyik irányban szabad megítélni?

- Milyen alapon vonhatnád, kétségbe hitemet? Hogyan is mérhetnéd azt, amit nem ismersz?

- Ó, a hiteddel semmi báj, de az előbb személyesen hozzám hasonlítottad. Ki vagyok én, hogy a Teremtőt hozzám hasonlítsd?

- Én téged hasonlítottalak hozzá.

- Á, az mindjárt más. Gondolom, most valami nyelvi félreértés áldozata vagyok.

Berto csak egy pillanatig habozott á válasszal.

- Hibáztam, belátom - mondta meghajolva, de Terepnek ennyi ma nem volt elég.

- Nocsak! Megmondom én, hogy miben hiszel te maradéktalanul! A szavak hatalmában. Elég volna, ha uralnám a szavakat, és te már szolgálnál engem.

- Sosem szolgálok embert, csak az Urat.

- Így hiszed. Vajon el tudod-e választani, mikor szolgálod az Urat, és mikor a bíborost?

- Ha a bíborost szolgálom, azzal az Urat is szolgálom.

- Értem. És mitől több számodra az Úr, mint a neve, amikor kimondod?


- Hogy? - Berto jól bírta ugyan a nyelvet, de nem mindent érdemes elsőre megérteni.

- Hagyjuk! - intett nagylelkűen az erdőmester, majd mindentudó mosollyal fordított hátat a papnak. -A fa ugyan nem segített, én mégis megtaláltam magunkat a térképen. Nézd csak! - teregette elő a némiképpen megviselt papirost. - Itt vagyunk. Ez a szikla, ez a domb, és ezt az ösvényt is megtalálom egy kicsivel beljebb - cikázott a kövér ujj a papír felett.

- Ott a majomalak mellett?

- Igen.

- És mit jelent az a Majom? És az a Hal?

- Nos, ennek a térképnek elég érthetetlen a szimbólumrendszere, igazából akármi lehet. Talán majd helyben felismerjük - ismerte be Terep ezúttal őszintén.


A hatalmas majom arcáról legalább akkora meglepetést lehetett leolvasni, mint hőseinkéről. Csak egy pillanatig bámulták egymást, aztán az állat felismervén testi fölényét a behatolók üldözésébe kezdett. No, nem mintha igazán ártani akart volna nekik, csupán át üldözés öröméért. Erre az üldözöttek érthetően elég lassan döbbentek rá, így Terep már alig állt a lábán, amikor egy kiterjedt vadalmafa lezúduló gyümölcseivel sikerült elterelnie a majom figyelmét. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy mágiája mégsem hagyta teljesen cserben, és Berto is másképp tekintett rá ezután: gyakrabban rótta magára az oltalom jelét. . Tovább mentek, miközben Terep egyre hangosabban és egyre aggodalmasabban sóhajtozott.

- Ideje, hogy elmeséld; mit is keresünk mi voltaképp? – bökte ki végül.

- Azzal kezdem, amit korábban tudtam róla. Catellától nem messze helyeztelek papnak, egy mocsármélyi kis városkába. Nyilván nem hallottad még a nevét...

- Catellától délre?

- Inkább délkeletre.

- Mortarimo?

- Hát ezt meg honnan.. Ó persze, Latisi mester iskolája. Szóval, a helyi gyülekezetre igazán nem lehetett panaszom. Mélyen vallásos, igyekvő népek lakták, bár a mocsarat valamivel jobban félték, mint az ördögöt. De volt valaki a gyülekezetben, akivel nem tudtam megbékélni, családi neve szerint: Gatis. Nagy tudású ember volt, ritkán végtelen áhítattal, legtöbbször viszont pokoli ötletekkel. Volt éjszaka, hogy magyarázat nélkül felásatta az egész templomkertet. Néha ékszereket osztogatott, és mesés kincsek történeteivel tömte az emberek fejét, néha pedig részegen könyörgött a kocsmárosnak; hogy tépjen szét egy-egy útleírást, mert neki nincs hozzá ereje. Az emberek egyszerre tisztelték és féltek tőle. Néha ugyan megzavarta a szertartás rendjét, de amikor megfeddtem, mindig azonnal kezes báránnyá változott. Égy alkalommal viszont borzasztó dolgot cselekedett. Misére igyekezvén, a templomot rettenetes állapotban találtam. Az áldozópad és a szószék teljesen szét volt forgácsolva, a bársonyborítás mindenhol szétszaggatva, a képek leszórva. Ő az oltár előtt fetrengett a földön, harsányan nevetve. Őrjöngve kiabált, kezében egy papírdarabot lobogtatva. Ez a térkép volt az. Elvesztettem az önuralmamat. Majdnem megütöttem, de végül inkább a szószék romjaira felmászva, helyben kiátkoztam. Ő esdekelve kért bocsánatot, de én akkor már hajthatatlan voltam- Én átkozott! Bezárattam a fogdába, de másnapra megszökött.

És mi az, amit később tudtál meg róla?

- Papnak szánták, de égy rokona még ifjúkorában telitömte a fejét mesés történetekkel családi kincsekről, amikét meg kell találnia, hogy újból rangot és hatalmat adjon nevüknek. Harminc éves korára már megszállottja lett a kutatás izgalmának, és a világi javaknak. Ekkor figyelt fel rá Amirjah.

- Az angyal.

- Igen. Egyszerűen fogalmazva: vannak lelkek, amelyek valamiért túl fontosak a mennyeknek, és nem kárhozhatnak el. Ilyen volt Ő is. Amirjah újra felébresztette a hitét. Ugyan továbbra is démonjainak rabja volt, de újra égett benne a láng. Ha én akkor és ott nem kiátkozom, hanem megbocsátok neki, újra érezte volna az Úr szeretetét, az angyal szerint ma már újra egy volna közülünk. Ez az a kapu, ahonnan visszafordítottam, s ennek súlyát most is vállamon cipelem.

Némán baktattak tovább, a majom nyomait kutatva az ösvényen. Terep egyszer csak megtorpant, talán túl Óvatosan formálva a kérdést.

- A térképet helyben elvettétek tőle, vagy….

- Nem tudták elvenni tőle, de szökésekor a fogdában hagyta - felelte Berto homlokát ráncolva. - De miért fontos ez?

- Semmi - vonta össze szemöldökét ezúttal Terep is.

Ahogy haladtak, az erdő jellege kezdett megváltozni. Egyre szellősebb lett, ahogy ritkultak a fák, az avar szinte megszűnt, míg végül kizárólag a vörösfenyő-rengeteg uralta a látványt.

- Ajjaj - vakarta meg fejét Terep.

- Mi az? Csak nem fára akartál mászni? - gúnyolódott társa.

- De. Te nem vagy kíváncsi, hogy milyen lesz a Hal?

- Dehogynem, de jobban érdekel a Könyv, és még jobban a Kereszt. Legalább száz ilyén jel van a térképen, nem érdemes igazán kíváncsiskodni. Örüljünk, hogy csak ez a pár szimbólum esik útba.

- De ha példának okáért egy hal lenne, és jól megsütnénk, ennél belőle? Nem tiltja a vallásod véletlenül? - reménykedett az erdőmester.

- Nem, sőt.

- Gondoltam..- húzta el a száját Terep, Hát, remélem, elég nagy adag lesz!

A madarak látszólag elkerülték ezt a helyet, így amikor éppen nem vitatkoztak, nyomasztó csend bujkált körülöttük. Terep a dudorászást is abbahagyta, mért érezhetően most egyiküket sem nyugtatta meg vele. Egyre gyakrabban vizsgálgatta a térképet, míg egyszer csak ott volt a Hal, de egyáltalán nem úgy, ahogy várták.

Hosszú volt, fénylő pikkelyű, és sebesen úszott először a fákat, majd őket kerülgetve. A levegőben. Terep egy ideig kiguvadt szemekkel bámult, majd meglepve vette észre, hogy Berto mellette a levegőbe szökken, és úszást mímelve emelkedik a magasba. - Mi... - akarta kérdezni az erdőmester, deákkor ráébredt, hogy nincs levegője. Valami volt ott ugyan, de nem esett jól belélegezni, és légszomja sem csillapodott tőle.

- Ússz! - bugyogta vissza a pap a levegőből, két tempó között. Az egész olybá tűnt, mint valami súlyos ebédet követő álom, melyből Terep rendszerint sietve az ébredés mellett dönt.

- Hogy... - hörögte, majd szerencsétlenül kapálózni kezdett.

- Csukd le a szemed, és ússz! Vízben vagy, higgy nekem! - hallotta Berto hangját, de ezúttal az elméjében. Kétségbeesve engedelmeskedett, de a kapkodása csak akkor szűnt meg, amikor megérezte, hogy megsűrűsödik a levegő körülötte. Végül sikerült a felszínre rúgnia magát, de ekkor már fekete csillagokat látott. Aztán egy kar ragadta meg, és tartotta erősen a víz felett.

Lám, hát tényleg van kéz a köpeny alatt -f gondolta Terep, de hangosan csak ennyit mondott. - Köh-szöh-nöhm.

A hal ebben a pillanatban továbbúszott, és ők egy huppanással újra a lehullott tűlevelek között találták magukat.

- Azt hiszem, mégis Jobb lesz, ha megpróbáljuk kikerülni a Könyvet, és egyenest a Kereszthez megyünk - vélte Terep.

- Bolond egy hely ez az Abÿrnoss. Jó lenne, ha elmondanád, hogy milyen szörnyűségek várhatnak még ránk - rendezgette a ruházatát Berto.

- Őszintén megvallva... - kezdte volna Terep, dea pap gondolatai már másfele jártak.

- Semmi baj, én is igazán felkészülhettem volna. Meg hát, hallottam is furcsa dolgokat felőletek. De tudod, ebből az esetből is megtanulhattunk valamit.

- Igen, például, hogy a halat kár leengedni a tányérról.

-Azt, hogy mindegy milyennek látod a valóságosa megfelelő dolgot kell hinned róla, hogy el ne veszejtsen. Ígérd meg, hogy nem próbálkozol a megtérítésemmel. - Ezt nem ígérhetem meg,tiltja a hitem..

- Biztos voltam benne - sietett előre lemondóan Terep.

- Nem akarod inkább megköszönni az Úrnak, hogy megmenekültünk?

- Megmenekültünk volna? - morogta halkan hálaima helyett az erdőmester.


Mindent megtettek, hogy kikerüljék a Könyvet, de a térség határán mégiscsak el kellett menniük. Terep kivételesen jól vezetett, így egyszer csak ott álltak a terület sarkán, egy dombtetőn, és a döbbenettől mozdulni sem tudtak.

A határt itt szaggatott vonal jelezte - de nem csak a térképen. Ameddig a szem ellátott, a mezőn szaggatottan nem nőtt növény, a sziklában szabályosan vájt üregek sorozata vonult végig, a folyóban tégla alakú kövek jelezték a határvonalat, és az egész kísértetiesen pontos volt. Gyorsan megegyeztek abban, hogy nem lépnek rá a különös jelölésre, mert ki tudja, milyen módon felelnének meg határkőnek. Végül Berto nyögte ki először:

- Terep, lehet, hogy őrültnek tartasz majd. Én azt hiszem, hogy benn vagyunk. Benn a térképben.

- Nocsak. Nem is rossz valakitől, aki mindent az istenétől vár.

- Te tudtad?

- Már egy ideje. Emlékszel a majom almafájára? Az a fa nem él meg Abÿrnossban. A majomról nem is beszélve. Sőt, vörösfenyőerdők sincsenek.

- Miért nem szóltál eddig?

- Akárhogy is, a hely, amit keresel, ott lesz, ahol a térkép mutatja. Vagyis éppen ott vagy, ahol lenni akarsz, csak nem tudtad, hogy hol akarsz lenni; Miben segített volna, ha tudod?

- Hmm, de akkor... már értem! Amikor az angyal a keresztre mutatott, és azt mondta, hogy itt találom meg, akit keresed, akkor igazából a térképre gondolt..

- A térképre is. És a pártfogoltad sem szökött meg a börtönből, épp csak a vágyat teljesítve beléphetett ide. Azon sem lennék meglepve, ha a térkép is a démonok keze munkáját dicsérné.

- Teremtőm! Úgy beszélsz róluk, mintha' a szomszédok lennének. .. - Berto gyorsan elhadart egy imát. - Hogyan kerülünk majd vissza a... valóságunkba?

- Én még nem tudom, de te majd nyilván Urad kegyelméből...


A keresztet a szomszéd hegy tetején jelezte a rajz. Mire arra is felértek, Terep erősebben támaszkodott a botjára, mint az egy fiatalember esetében ildomos lett volná. A fent elébük táruló látvány akár lenyűgöző is lehetett volna, csak épp nem abban a helyzetben, és nem a számukra.

Egy lépésnyi sávban fegyverek és ékszerek garmadája hevert, szinte kizárólag nemesfémmel és drágakővel díszítve. Tükrök, érmék, evőeszközök egészítették ki a gyűjteményt Nemsokára kiderült, hogy várakozásuknak megfelelően még három hasonló sáv alkotja a keresztet Terep közben eldöntötte, hogy sosem rajzol többet tréfából Kincs szimbólumot másolt térképekre. Lassan haladva szemlélték a csillogó tárgyakon mozgó torzított képeiket, a kereszt közepén pedig...

- Egy gödör - közölte fáradtan az erdőmester.

- Szép mély.

- És sötét. - Távoli hahota hallatszott a kútszerű gödör mélyé¬ről. - Az embered lehet odalenn. Megpróbálod kicsalogatni? - dőlt hanyatt a földre az erdőmester.

Berto töprengett egy keveset, majd rákezdte ardúnul:

- Gatis testvérem! Megbocsátok neked. Térj vissza velem a gyülekezetbe. - De a kacagás nem szűnt meg. - Ez így nem lesz jó. Ugyanazt a hibát készülök elkövetni újból - rázta meg fejét a pap, majd újra kiáltott: - Gatis testvérem! Kérlek, bocsáss meg, hogy megbocsáthassak!

A visszhang elhaltával a nevetés abbamaradt. Nem sokkal később egy fénylő tekintetű nemesúr emelkedett ki a gödörből.

- Megbocsátok. Igen... megbocsátok - intett Berto felé - földmocskos kezeivel.

- Jöjj velünk haza!

- Igen. Igen, haza - hebegte Gatis zavartan. - De előbb összeszedek pár emléket! - És már indult is egy nagyobb halom díszes fegyver irányába.

- Nem! Nem viszünk magunkkal semmit, megértettél Gatis testvér?

- Értem. Igen. Értelek - bólintott kisvártatva a kárhozott, szemét erőszakkal fordítva el a látványtól.

- Terep, nem mondtál te akkora bolondságot, mint gondolod. Valóban csak az Úr akaratából juthatunk haza. Higgyünk benne, hogy azúr hazarepít bennünket, és akkor úgy is lesz. Rituáléként pedig most széttépem a térképet.

- Hohoho, azt nekem ígérted - játszotta Terep a felháborodottat.

- Ez igaz. Megbocsátasz nekem, amiért megszegem a szavam?.

- Legyen .

- Nos, akkor imádkozzunk az Úrhoz és az ő angyalaihoz, hogy emeljenek bennünket magukhoz, és találják meg a mi helyünkét, ahol legjobban szolgálhatjuk a mennyek országát...

Berto ekkor színpadias mozdulattal kettétépte a sárga papirost, és egy pillanattal később Terep teljesen egyedül maradt. Elcsigázott dühében már a botját rázni sem maradt ereje.


Legközelebb egy évvel, később találkoztak a szépséges Catella egyik jó hírű vendéglőjében. Az emberek odakinn az éjjeli tüzek felállításán szorgoskodtak, amikor megpillantották egymást a lángok remegő fényében. Berto már nem a régi köpenyét hordta, hanem rengeteg bársonyt tengernyi ékszerrel, amik furcsa fényben játszottak, miközben helyet foglalt. Terep pedig mintha vesztett volna becses súlyából - de már megfogadta, hogy visszaszerzi, ami az övé.

- Ez igen: Berto bíborost Ez valami magas rang, ugye? - nyújtotta kezét Terep mosolyogva.

- Kérlek, légy tekintettel erre a rangra, a helyszín kedvéért. A kézcsókhoz kivételesen nem ragaszkodom - lapogatta meg visszafogotton Berto. - Hamar megtettek bíborosnak, miután megérezték, hogy angyal áldását hordozom. No, de mesélj! Azt már tudod, én miért kerestelek meg bennetek... de mi szél hozott most téged? Talán mégis feltámadt benned az igaz hit?

- Nem egészen. De közben együnk!- kacsingatott Terep vissza a libamájra. - Talán emlékszel a Könyvre a térképen. Visszamentem oda. Sok kalandos dolog történt, de a lényeg, hogy végül rátaláltam egy könyvtárra, ahol ruhátlan szépségek teljesítették a betévedők minden kívánságát...

- Fizetek neked még egy tálat, de cserébe azt kérem, ne próbáld színezni a történetet! - kacagott a bíboros.

- Tanultam pár dolgot a mágikus szimmetriákról. Gondoltam, ha egy térképet követve jutottam arra a helyre, akkor talán egy másikat követve kijuthatok onnan. Kerestem egy Abrÿss térképet, annak segítségével végül tényleg sikerült Naisur egy erdejében felbukkannom.

- Elég sokáig tartott, míg végül meglátogattál.

- Nem egészen. Először nem akartam elmondani, különben is lehet, hogy nem jelent semmit.

- Micsoda?

- Nem volt olyan egyszerű a dolog, mint elsőre hangzik. A könyvtárban hónapokig hiába kutattam valami Abrÿss térkép után. Szinte az egész óriási épületet átnéztem, mire végül találtam egyet. – Terepnek muszáj volt felhörpintenie a sörét, mielőtt kibökte volna: - A Pokol címszó alatt.