Csigás Gábor - Elmondhatatlan

Hegek. Fehér, vékony hegek. A vállaimon, a combjaimon, a nyakamon. Viszketnek - de nem vakarom meg őket. Sohasem. Inkább kiülök az ablakpárkányra, és bámulom a várost. Hervadt pompájú, cicomás épületek, magas, derengő ablakok és víz. Víz, végig a cölöpökön nyugvó város alatt. Fekete, mint fölötte az éjszaka. Csónakok, tompán csobbanó evezők, petyhüdt zászlók. A csatornák fölött megülő rothadás szaga. Nem elég erős a szél. Épp csak enyhíti a kínt a hegeken. Viszketnek.

Sÿtis. A császári szajha. A város. Ugye, Kisio?

Ne félj.

Én hallgatok.

Vannak történetek, amik soha nem mondatnak el, amikről soha senki nem szerez tudomást. Ez egy ilyen történet, Itt, Abrÿs világán nem lesz ember, Kisio, s más sem, aki lejegyezné - mert nem lesz mód arra, hogy bárki is megismerje rajtam kívül. Soha, Csak én tudom, és én nem mondom el senkinek. Varázslat pedig - az egyetlen dolog, amivel kiszedhetnék belőlem -, nem fog már rajtám többé. Ziraqas óta már nem.

A bábu az asztalon ül. Mellé lépek, lehajolok. A szemébe nézek. Varázslattal a helyükön tartott rubinszilánkok. Önkéntelenül is odanyúlok, megsimítom a fejét. Sápadt selyem bőr, fekete, rövid haj, haragos szemöldök, festett arc. Elkapom a kezem. Hányinger. Olyan, mint én vagyok, engem is ugyanígy rángatnak, engem is ugyanígy varrtak össze, engem is ügyes kezd mesterek teremtettek Varrott kezek,, varrott lábak. Hegek. Én sem voltam más azelőtt, mint nyersanyag. Váz és szövet. De nem csak ezért hasonlítunk. Ez még nem lenne elég.

Felkapom, és a sarokba vágom.

Aztán mosolygok rá. Mirías nagyúr, mondóim neki gondolatban, erre nem számítottál, ugye?

Prytt Méra Mirias.

Kisio, te mutattál be neki.

Az én nevem lényegtelen.

Kisio. Amilyen szép nő, ugyanolyan rohadék üzletember. De azért persze eljöttem Sÿtisbe, amikor megkaptam az üzenetet. Kíváncsi voltam, mit tud ajánlani ezúttal. Unatkoztam. Meg fogytán volt a pénzem is, Vagy mindez csak kifogás lenné? Lehet.

Talán csak meg akartam csókolni még egyszer.

Kijött elém a dokkokhoz, hét vagy nyolc napja talán. Jobb karján vékony, fémes-sárga vívópáncél, imitt-amott forgókkal megtörve, hogy kellő mozgásszabadságot biztosítson. Jellegzetes sÿtisi munka. Mestermű. Megszilárdult, acéllá lényegített méz. Ha meg¬nyalnád, édes lenne, tüskék, ívelt fullánkok - darazsak fulladtak a mézbe, kilóg a potrohúk. Mégse nyald meg inkább, hacsak nem szereted saját véred ízét. Ezen kívül csak egy szorosan összefogott utazóköpeny, lemetszett jobb ujjal - hogy a karpáncél szabad maradhasson.

Odaléptem hozzá, Kisiohoz. Megcsókoltam.

Most már akár vissza is fordulhattam volna.

Alkonyattájt végtelenné nyúlnak a kis piazzák, a terecskék, meg a házak közt futó girbegurba utcák. Csak ketten voltunk, bóklásztunk a kőbe vésett, röpke örökkévalóságban. A csomagjaimat bérelt hordárok vitték el, nem tudom hova. Kisio mondta meg nekik a címet.

Rég nem láttuk egymást.

Ishalt ettünk valahol, egy fogadóban, négy vagy öt évvel ezelőtt lehetett. Akkor találkoztunk először, Kisio félig átsütve szerette, pontosan úgy, mint én. A vér íze a szájban, azt mondta, olyan, mint amikor... - de nem fejezte be. Rossz volt a szakács. Rosszul csinálta meg az ő adagját. Erre gondoltam abban a pillanatban. Kisio aztán három napig feküdt a szobámban eszméletlenül, világoskék bőrrel. Az ishal színe. A legtöbb világoskék bőrű ember halott, vagy legalábbis már annak tekinthető. Végigkutattam a csomagjait, hátha rájövök, kit kell értesítenem a temetésről. Megtisztítottam a fegyvereit, és megmostam őt is. Kell a víz a bőrnek. Szerencséje volt. Tudom, mi kéli annak, aki ishalmérgezést kap. Így volt egy kis esélye. Nem öltöztettem fel éjszakára sem - nyár volt, és az abÿrnossi nyarak elég melegek ahhoz, hogy az ember meztelenül aludhasson. Ott feküdt mellettem, ő majdhogynem holtan, én álmatlanul, karikás szemekkel. Viszkettek a sebhelyeim. Kisio. Meg kellett volna ölnöm. Rivális háznak dolgozott. Nekem készíttette azt az ishalt. Ő - nekem. Csak összecserélték. Mégsem a szakács volt rossz. Hanem a felszolgáló. Odafordultam felé, néztem a szemeit, a melleit, meg a nyakéket, az aprócska, ám annál árulkodóbb szignumot, amit a ruhái közt fedeztem fel. A harmadik nap estéjén á nyakába akasztottam. Nem tudom miért. Látni akartam, hogy néz ki rajta. Csak akkor találtam meg, Csak akkor jöttem rá. A harmadik napon.

Már késő volt megölni; Sokat beszéltél álmodban, Kisio. Főleg azon a harmadik éjszakán. Az ishal teszi. Helyes arányban keverve a mérge igazmondásra kényszerít. Véletlenül azonban ritkán jön így össze. Nem ölt meg, mert ott voltam és megmentettelek - de azt hagytam, hogy beszéltessen. Soha nem tudtad meg. Már tűnőben volt a világoskék. Elmondtál mindent. A szüleid sÿtisiek voltak, és te gyűlölted őket, mert fejet hajtottak a Mirias Ház akaratának. Mirias. Emlékszem, álmodban egyszer sikoltva mondtad ki a nevet, vékony ujjaid karmokként martak a selyemlepedőbe. Egy párnát szorítottam a szádra. Hiába vastagok a tölgyfa falak. A csend az életet jelentheti. Pryn Mera Mirias, mondtad aztán, amikor az ishal úrrá lett a légszomjadon. Rákényszerítette a szüleidre a házasságot. Pedig testvérek voltak. Igazi, vér szerinti testvérek. Pryn Mera téged akart. Vagyis azt a valakit, aki a gyerekük lett. Gyengék voltak. Sokkal gyengébbek nálad.

Végigsimítottam á nyakadon, az álltól kezdve, lefelé. Feszes, forró bőr, még halványkék. Nem álltam meg, csak a medálnál. Miért fogadtad el mégis? Mirias szignum.

Lehet, hogy valójában már akkor engem akartál? Tudtad, hogy mi lesz? Te akartad ezt a jövőt?

A báb a sarokban. Rubinszemek. Selyemtest, fehér, varratokkal. Tudtad? Feltápászkodom az asztaltól, bort töltök. Mint a vér. Bort ittál, akkor, a negyedik nap reggelén, Bort. Sokat. Be kellett rúgnod. Máskülönben eszedet vették volna az ishal harmadik lépcsőjének látomásai. Én is bort ittam. Le kellett részegednem, hogy ne kelljen magyarázkodnom magamnak.

A nyakláncodat visszatettem oda, ahonnét elvettem. Soha nem mondtam el neked amit megtudtam.

Talán tudtad magadtól is. Csak így kényelmésebb Volt; .

Aznap éjjel is meztelenül aludtunk.

Csónakok siklanak lent, a vízén. Hosszú, ezüstözött orrú, fekete bárkák. Karcsú ragadozók. Egy ilyen csónakon indultunk elvégül, érkezésem estéjén a palazzo felé, mely a Mirias Háznak ad otthont. Szótlanul ültünk a lobogó fáklya fényében. Mindketten a lassan sorjázó épületeket néztük. A hatalom sírboltjai, mondtad. Megkövesedtek, nevekké lettek, melyeknél már nem számítanak az emberek, akiket takarnak. Kicserélheted őket, eltüntethetsz közülük bárkit. Nem számít. A név megmarad, a hatalom megmarad, a tábláról távozni kényszerült figura helyére új kerül. Esetleg apróbb eltolódások mutatkoznak az erőviszonyokban. Megváltoznak az érdekek. De a hatalom, az eleven-halott hatalom megmarad.

Igaz, jó nagyuram, Pryn Mera Mirias?.

Felveszem a bábut, s megszorítom a nyakát.

Igaz.

A következő épület, mondtad mozdulatlanul. A Miirias palota.

Megmutattad. Nekem a helyet, az őröknek, akik a függőfolyosók félhomályából figyelték, magadat - és engem. Tudtam, miért csinálod, bár még szinte semmit nem tudtam arról, mi is pontosan a feladatom. Ügyetlennek akartál látszani, ügyetlenebbnek, mint ők. Fel akartad hívni magunkra a figyelmet. Azt akartad, hogy a Miriasok legjobbjai, a védelemre kiképzett defensisek megtudják: mi az ellenséghez tartozunk. Veszélyt jeléntünk.

Megtudták.

Tovatűntünk, el az árnyak közé. Ishal, mondtad. Én pedig bólintottam. Tudtam, hogy tudsz egy helyet itt, Sÿtisben is, ahol,ishalt készítenek. Mindenhol tudsz egy ilyen helyet Kisio. A vállamra hajtottad a fejed, én pedig átkaroltalak. Tenyerem alatt hideg fém pihent. A vállpáncél. Szántszándékkal megböktem az ujjamat az egyik tüskével. Kissé csípett az apró seb. A pihenni készülő várost figyeltük.

A Mirias Ház ellenségéi elkönyvelték, hogy újabb, eladdig ismeretlen fegyvertársakra tettek szert. A Mirias Házba beépült kémek jelentették jöttünket, s a jelentéktelen lépéseket, amiket a Mirias defensisek rendeltek, el ellenünk. Apró mozzanatok csupán - mégis: a legfontosabbak Egész Sÿtis a Mrrias Ház vesztét akarta. Megnyugtattuk hát Sÿtist.. Nincs váratlan szövetséges.

CsakPryn Mera Mirias tudta, hogy nem ellene vagyunk. Egyedül ő.

Remek volt a szakács. Értette a dolgát. A szobában ettünk, amit nekem béreltél ki. Meg fogjuk ölni a Mirias Ház fejét, mondtad mosolyogva. Mi érünk oda hozzá először.

A szemedbe néztem. Az arcom, türkiz tükrökben, a vállaim, a sebhelyek, s önnön képem mögött a te küsmerhetetlenséged. Komolyan gondolod? Valóban meg akarod ölni? Vagy ez csak látszat, hogy becsapjuk a nyugodt felszín alatt háborgó Sÿtist? Fekete, örvényekkel teli víz a város alatt. Á gyűlölet és a hideg politika.

Félretoltam a tálakat, és előrenyúltam, hogy megoldjam a karpáncélod szíjait. Elhúztad a kezed, elhajoltál. Még nem, mondtad.

Még hátra volt valami.

Tudtam, mi az.

Több helyen szakadt fel egyszerre a mennyezet. Festett sárkánypofák tárulták fél, fekete ruhás alakok zuhantak le körénk, összegömbölyödve, hogy a lehető legkisebb támadási felületet nyújtsák esés közben. Én hátra ugrottam. Te jobbra, az ablakok mellé. Darázsfullánkok csapták arcul azt, aki az erkélyről támadott. Úgy ütöttél, hogy fájjon, még ha csak szemrebbenésnyi ideig is, mielőtt meghal. Méreg a tüskéidben. Hörögve zuhant vissza.

Ismerted a taktikájukat: Mirias orgyilkosok voltak. A te taktikádat, a te technikádat használták. Tőled tanultak, ha áttételesen is. Mert a Mirias Házban ekkorra már csak a házfő tudta, hogy nem ellenség vagy, hanem barát. Mindenki árulónak tartott, elpártolt defensisnek, aki valahogy megtörte a kondicionálást. Csak a házfő nem.

De ő is rosszul tudta, amit tudott.

Hárman jutottak rám. Az első elől félreléptem, fel, a teásszekrényre. Emlékszem, amint a fekete, vékony fa egyetlen reccsenéssel széttörik - de én akkor már nem vagyok rajta, nem. Elugrattam és leérkeztem, süllyesztett terpeszállásban, pontosan az ishal fölé. Tigriskarom-csapással hántottam egy vágást: a második ellenfél. Üvölt. Összegörnyed a fájdalomtól. Szinte láttam, hogy rándul minden egyes izom sziklakemény görcsbe a fekete szövet alatt.

A sikeres tigriskarom-csapás csak azoknak nem fáj, akiknek semmi nem fáj, még az eleven láng sem.

Az én ütésem sikeres volt.

Megpördültem, és továbblöktem: saját gyorsaságát fordítottam ellene. Képtelen időben reagálni. Fegyverének pengéje egyenesen első támadóm szívébe szalad. Vér. Megtört tükrű szempár - a Halál maga pillant rám, mielőtt tompa puffanással elzuhan az immár élettelen test. Továbbfordultam.

Hiba volt.

Á harmadik már várt. Várta a mozdulatot - és átvágta a torkomat.

Ügyes.

Kisio darazsai örvénylő, lassú ívben folytak el második támadója rövid, célratörő csapásai mellett csakúgy, mint ő maga. A nő köntöse sárkányzászlónak tűnt, viharos szélben. Fémfullánkjai halált szúrtak.

Lángolt a nyakam. Lángolt a seb. Izzott a levegő, ami a tüdőmbe jutott. Megint vér. Ezúttal az enyém Mozdulnom kellett.

Én nem láthattam a döbbenetet, amit Kisio igen, a rettenetet, ami a hideg, vízkék szempárba költözött, utolsó támadóm tekintetébe. Láttad, ugye, Kisio? A férfi pengéjéről az én vérem cseppjei hullottak, és ő, gyilkosomnak tudván magát, feléd lépett.

Köhögtem, és kirúgtam a lábát.

Elesett Azt hiszem, ha nem bénítja meg a tudat, hogy én támadtam rá, az az ember, akit egyszer már megölt, akkor úgy ér földet, hogy tud védekezni - talán már szúrni is, föl, visszafelé. De nem. Nem volt elég erős. Megijedt. Démonnak gondolt. Kisio azonnal a hátára térdelt, és leütötte, Az, aki a tigriskarom-csapást kapta, a földön hevert Már nem üvöltött. Elájult. Nem bírta a görcsök okozta fájdalmat.

Nem voltak többen. Vagy ha igen, akkor azok eddigre már okosan visszavonultak. Csak a mennyezet réjtekajtói tátongták fölöttünk feketén, üresen.

Kisiora néztem. Megfogtam a torkomat. Újabb seb. Hamarosan újabb heg. Az új hegek iszonytatóan viszketnek egy-két napig.

Ziraqas, mondtam hallóin, amikor már meg tudtam szólalni. Furcsán, nedvesen reszelős volt a hangom.

Emlékszel, Kisio? Ziraqas.

Biccentettél, mielőtt megmondtad, hogy béreltél még egy szobát. Szemközt, a folyosón. Csak az ishal kell, tetted hozzá. A csomagoknak nem esik majd bántódása. Az ájult orgyilkoshoz léptél, és lehúztad a maszkját. Az egyik hordár volt az, akit felfogadtál, amikor megérkeztem.

Átmentünk. Én vittem a tálcát.

Ziraqas, Suttogtad. Nem viseltél a köpenyed alatt semmit. Sejtettem. Megérkezésem óta sejtettem. A vállpáncél szíjait csatoltad ki épp, én pedig a nyakamat mostam, és a mellkasomat. Vöröslött a mosdótál a vértől. Ziraqas emléké, és ötszázezer, mondtad. Aztán hozzátettél még valamit. Azt tervezted, hogy kihozzuk Pryn Mera Miriast Sÿtisből, és elvisszük egy időre egy olyan helyre, ahol senki nem találja meg. És úgy visszük el, hogy senki nem tudja meg, hogy elvittük. Saját Háza sem. Egy darabig legalábbis.

Mert így kívánják az érdekei.

Teljesen eltűnni egy időre.

Így volt - igaz, Mirias nagyúr?

Hosszú, vékony heg fehérlett a lecsatolt páncél alatt a válladon, Kisio. Alig lehetett érezni, kitapintani a bőrödön.

Ziraqas emléke? - kérdeztem magamtól, és közben téged láttalak és hallottalak, de nem akkor, ott, a második szobában, ami ugyanolyan volt, mint az előző, festett shagrn sárkányok, fehér falai, hosszú ablakok. Nem. Évekkel azelőtt jártam gondolataimban, első találkozásunkkor, lázálomban hánykolódva, félelemtől vacogva feküdtél előttem, a gyűlölt Mirias szóval az ajkaidon. Ishalmérgezés. És Miriasok.

Tudtam, mit érzel valójában a Miriasok iránt, saját családod iránt, Kisio. Tudtam azt, amit te, azt hiszem, mindvégig eltagadtál magadtól. És tudtam azt is, hogy mit kell válaszolnom - pontosan ezért.

Megráztam a fejem. Nem. Nem segítek neked, mondtam. Tál nagy a kockázat, és Ziraqas titkát nem adhatom ki, nem avathatok be egy házfőt, kiváltképp égy ilyen helyzetben. Az ablakpárkányon ülök. Egyik kezemben a bábu. A másikban ital. Bort; nagyúr? Ha leönteném, úgy tűnhetne, vérben úszik, ki tudja hány puttonyos, méregdrága, nemesi vérben. Nem ez lenne az első eset, igaz-e, ó, nagyuram? Se vérből, se borból.

Bámulunk. Ki, az ablakon. Együtt.

A víz. A csatornák. A sziporkázó város. A fekete, halálos örvények a pompás épületek; a fehér falú palazzók, a szentélyek alatt.

Sokan vannak odakint.

Ránk vadásznak.

Néni tudják, hova tűntél. Nem tudják, hova tűntem.

Kisio - azt mondtad, hogyha nem segítek, Pryn Mera Mirias meghal: Megölik. Bólintottam, Átkaroltalak. Senki más nem ismeri a ziraqási rítust - ez volt a következő érved, tudtam én is, Kisio. Tudtam azt is, hogy ha akarnék, sejthetnék a Mirias Ház urának. Attól, hogy látja, attól, hogy átélné, még nem értene meg semmit a rítusból. Te sem értettél meg sokat, Kisio. Rajtad már megcsináltam. Ismerted a hatását, és ismertél engem is. És ennyi elég volt.

Tudtad, hogy tényleg csak és egyedül én segíthetek Pryn Mera Miriason.

Ezért hívtál Sÿtisbe. . Ezért? Azért, mért tényleg meg akartad menteni, vagy mert tudtad, hogy vissza foglak utasítani, és látni akartad, hallani, amint azt mondom, biztosan azt mondom, Hogy nem?

Vagy csak engem akartál látni?, Akkor még nem tudtam a választ!

Csak azt, hogy nagyon szép vagy. Hogy kívánlak. Nem segítek neked, mert ellened tennék.

Megcsókoltál.

Hagyni akartam, hogy Pryn Mera Mirias meghaljon.

Hogy megfizessen azért, amit veled tett.

Mégis sikerült meggyőznöd.

Másnap titkos utakat jártunk. Értünk az álcázáshoz, Kisio is, meg en is. A csatornákban tilos úszni. Ezért is van a legtöbb fontos épületnek egy alsó ajtaja valamelyik kicsiny, jól elrejtett alagsori szobában. De be lehet ugrani csak úgy, a partról is, egy néptelen, poros utcasarkon. Ki lehet fordulni egy csónakból, észrevétlenül. Aztán már csak úszni kéli, a víz alatt, ameddig az ember csak tud, és reménykedni, hogy amikor felbukkan, légszomjtól égő tüdővel, robbanásig feszült idegekkel, hogy akkor nem lesz ott valaki, akinek nem kéne ott lennie. Elég bonyolultnak tűnik, ugye? A varázslatok viszont igen sok bonyolult problémát képesek megoldani - ezért is alkalmazzák őket oly nagy előszeretettel a császárságban dűlő Árnyékháborúkban. De nekünk nem volt szükségünk ínég efféle pillanatnyi segítségre sem; Ziraqas rítusa megkímél az ilyen vesződségektől. Nem hagyja, hogy megfulladjunk. Nem hagy minket meghalni.

Először persze sétáltunk. Élveztük, hogy figyelnek minket. Láthatatlan hálóba kerültünk, nagy Házak figyelték minden rezdülés síinket, várták, hogy kapálózzunk, várták, hogy belegabalyodjunk, hogy felfedjük igazi kilétünket. Hogy megtudjanak rólunk valamit, ami besorolna minket valahová.

Mi azonban lélegzetelállító finomsággal metszett üvegeket néztünk a délután langymelegében, egyik árnyas kapualjból a másikba sodródva. Bóklásztunk a piacon. Vettem neked egy hatalmas, ezüsttel megfestett legyezőt. Udvaroltam. Messziről érkezett nemesúr voltam. Te pedig a rég nem látott szerelmes.

Persze, hogy átláttak rajtunk. Úgy csináltuk, hogy, nyilvánvaló legyen minden.

Még azt is megengedtük, hogy rájöjjenek, csak játszunk velük.

Ez lebénította a pókokat.

Látták á veszélyt. Érezték. Nem akartak magukra haragítani, mert nem tudták, mi áll mögöttünk. A merészségünk mögött.

Talán azt hitték, hogy a Császár. Abrÿss sakktáblájának vezérdémona, aki mindenkivel elhiteti, hogy az általa képviselt rend és eszmerendszer a lehető legjobb. Aki ezáltal nyomja el az összes többi démont. Azt hitték, őt szolgáljuk.

Várták, hogy mit teszünk.

Bort ittunk, és bábokat vettünk egymásnak. Kettőt még készít-tettünk is. Nászajándék lesz, mondtam a mesternek, Kisio te mondtad el neki, hogy milyenek légyenek. Gyorsan kellenek. Megfizetjük.

Megfizettük. Gyorsan készen lettek.

Hamar kész lett a börtönöd, ó, Mirias nagyúr.

Nem véletlenül csináltattunk kettőt. És nem is csak egyszerű biztonsági megfontolásokból.

Amikor kettőt kértél, Kisio, már kezdtem sejteni, mi is történik valójában.

Tetszett.

Alkonyat. Visszamentünk a bábkészítő műhelyébe. Amikor az első bábut kézbe vettem, akkor történhetett. Hirtelen, már-már varázsütésre. Eltűntek a megfigyelők. Tudtam. Láttam. Éreztem. Rájöttek. Megértették, amit meg akartunk értetni velük Felismerték, hogy akadályoznak minket, hogy csak hátráltatnak a megfigyeléssel. Addig nem csinálunk semmit, amíg itt vannak. És addig ők sem tudnak meg semmit újat rólunk - csak az marad, hogy veszélyesek vagyunk.

Lépéselőnyt adtak Ha végzünk Miriassal, az nekik mindenképp jó. Akkor lehet majd a szövetségünket keresni. Ha így történik, az azt jelenti, hogy erősek vagyunk. Mi is, és az a pók is, aki mögöttünk áll. Ha viszont elbukunk, mintha mi sem történt volna.

Egyedül maradtunk a színen.

A Miriasok, mondtad, most valószínűleg visszahúzódnak. Nem kémkednek, mert az túl sok erejükét kötné le. Készülnek a közvetlen támadás elhárítására. Én biccentettem. Jól teszik.

Ekkor következett az ajtó, ami vízszintes volt, és a csatornákba vezetett.

Mintha csak most történne.

- Mik a veszélyek? - kérdezi Pryn Mera Mirias.

Kisio nem válaszol. Nem tudja, mi pontosan a válasz.

Látszik rajta, hogy ez zavarja Nagyon zavarja.

Egyedül vagyunk. Érzem. Hatalmas, üres teremben állunk, több emeletnyi magas oszlop és erkélycsarnokban, pompás, ezerszín freskó alatt. Mosolygok. A freskón van egy ember egyetlen egy az ötszáztizenháromból – megszámoltam, akinek világoskék a bőre. Mégsem látszik szenvedés az arcán: Él, jókedvű, és beszél valakihez, talán egy kámzsás női álakhoz, aki nekünk háttal ácsorog, és egy ablakon bámul ki; fel a végtelen égbe, a semmibe. A kékségbe.

A festő is szerethette az ishal veszélyét. A halál ízét.

És azt hiszem, lehet, hogy ismerte Ziraqas titkát is. . Nem lennék meglepve, ha az a kék bőrű alak, ott fent, ő maga lenne.

Nehéz volt észrevenni.

- Tessék? - pillantok hirtelen a türelmetlenül topogó nagyúrra.

- Mik a rítus veszélyei? - csattan fel ő, hatalmának és státuszának teljes tudatában. Sápadt az idegességtől. Nem csodálom. Én is az voltam.

- Nincsenek veszélyei - felelem higgadtan, és a szemébe nézek. Csak rövid ideig képes állni a pillantásomat. Te disznó, gondolom magamban. Udvariasan mosolygok, miközben megszégyenítem önmaga és Kisio előtt.

Elfordul. Sétálni kezd, körbe, körbe, köröttünk, hogy követnünk kelljen a tekintetünkkel.

Nem akarom jobban felbosszantani a kelleténél. Engedek néki, s utána fordulok. Kisio is.

- Az lehetetlen. Az egyensúly törvényei szerint minden mérlegnek két serpenyője kell, hogy legyen.

Sóhajtok.

- Igaz, nagyuram. Igazad van. Megeshet például, hogy elveszik a báb, mielőtt a rituálé a végére ér. Ha ez történne, és ha nem kerülne meg egy holdhónapig, az igazi test meghalna, a lélek pedig a bábu fogságába esne.

- Mikor szabadulhat ki? - vonja össze ő a szemöldökét, s a kezemben szorongatott bábura néz. Pont olyan, mint ő. Csak egy, egyetlen egy bábu. A másik nincs itt.

- Kiszabadulni? - eltöprengek. Aztán a fogaim közt szűröm a választ. - Ha elpusztul a bábu.

- És mikor pusztul el? - kérdezi ő. Türelmetlen a hangja.

- Ha teljesen szétrohad. Azt hiszem. Vagy, ha mindegyik heg.. ha mindegyik varrat felfoszlik.

Kisio köhög egy kicsit.

Talán még volt egy sós víz a tüdejében.

Pryn Mera Mirias kissé megszeppen.

- És mit tud csinálni... az, aki a bábu foglyává lesz?

Megvonom a vállam.

- Gondolkodni, Idővel megőrül. Jó esély van rá.

- Nem... nem tud mozogni?

- Nem. Csak lát, és hall. Mást nem tud csinálni.

- Miért? - kérdezi ő halkan, és összfonja karjait.

- Csak - felelem. Aztán helyesbítek, nehogy valóban vérig sértsem: - Az az igazsága hogy nem tudom, miért. Nagyuram.

Érzem Kisio szúrós pillantását a nyakszirtemen. Tudja, hogy hazudok. Tudja, hogy tudom, miért tehetetlen a bábuba zárt ember. És. tudja azt is, hogy van egy hosszabb, nehezebb változata is a rituálénak, ami igenis lehetővé tenné azt, hogy a lélek egy ideig igazi testként bánjon a bábuval.

- És erre mondod te, hogy veszélytelén? Amilyen sokat tudsz, épp annyira balgának tűnsz, külhoni!

Mit tehetnék? Balgán mosolygok rá - csak a szemem sugall mást... Vigyázz, mit kívánsz, és mit mondasz, mert beteljesül! És mennyi az esély arra, hogy valami baj történik?

Megrázom a fejem. Semmi. Semmi esély rá, hogy véletlenül baj történjen, nagyuram. Véletlen hibák nincsenek.

Kisiora pillantok. Rövid pillantás. A lelkünk találkozik benne.

Pryn Mera Mirias is Kisiohoz fordul. Észrevétlenül megnyalja a szája szélét, mielőtt megszólal.

- Ez az egyetlen megoldás?

Kisio enyhén meghajol.

- Igen, nagyúr - mondja. - Ez az egyetlen megoldás arra, hogy kijuttassunk Sÿtisből úgy, hogy tényleg senki ne vegye észre, hogy valójában nem haltál meg.

- Miért?

- Mert Ziraqas titkát nagyon kevesen ismerik. Megfizetni pedig nem lehet - felelem én, Kisio helyett. - Senki nem is gyanítja majd, hogy mi történik veled.

- Akkor... ha semmi pénz nem elég, te miért vállalod el, hogy segítesz?- Kapzsi fény villant volná a szemében? Jól láttam?

- Azért, nagyuram - felelem lassan, kimért hangon - mert tartozom neked, és a családodnak. Igaz, Kisio? Sokkal.

- De a pénz, amit ígértünk, kijár neki, nagyuram - mondja Kisio halkan.

-Ki, ki... szusszan Pryn Mera Mirias. - De mondd, miért tartozol nekem?

- Mert egyszer, véletlenül jót cselekedtél velem - mondom, és Kisiora nézek.

Ő pedig visszanéz rám.

- Ha jól tudom... - mélázik el a Mirias házfő, immár mit sem törődve velem, és szívességem indokaival - ha jól tudom, a rituálé fájdalmas. Ha...

Elcsuklik a hangja.

- Csak az elején, nagyúr - feleli neki Kisio. Odalép hozzá, és átkarolja. Én mindkettejükre mosolygok, egyszerre.

- Miből is áll?Pontosan?

És én végighallgatom, amint Kisio ismét elmondja neki mindazt, amit tud, mindazt, ami vele is megtörtént. Elmondja még egyszer, sokadszorra. Mirias fél. Fél attól, hogy ki kell vágnunk a szívét, fél attól, hogy fel kell darabolnunk a testét, fél a leendő hegektől, azoktól, amik a test összerakása után maradnak, fél attól, hogy a lelkét egy bábuba zárjuk, fél, még akkor is, ha cserébe elméletileg egyfajta halhatatlanságot kap. Még akkor is, ha tudja, hogy miután a kémek minderről jelentést tesznek mestereiknek, nem lesz ember, aki úgy véli majd, hogy ő válójában még mindig életben van.

Csak egy véres húscsomó lesz, amit lepedőbe csavarva visznek el innét.

Mellesleg mindenki meg lesz győződve afelől, hogy minket, Kisiót és engem valóban a Császár küldött.

Mit mondjak?

Jogosak a félelmei.

Most pedig itt vagyok, Kisio.

Itt van Pryn Mera Mirias is.

És itt vagy te is.

Igazad volt. Megmondtad előre, mi történik majd, a rítus befejeztével. Csapda. Ránk törtek a Mirias defensisek.

Elvették a bábut. Nem tudták, hogy van egy másik, itt, a fogadóban. Nem tudták, hogy az a bábu tényleg csak egy bábu. El akartak fogni minket. A tudás kellett nekik. A rituálé. Azért, mert Mirias nem érezte biztonságban magát úgy, hogy csak bennem, az idegenben bízhatott.

Mondtam már. Jogosan.

De a támadással minden esélyét eljátszotta.

A kezemben van. Szó szerint.

Itt fogom.

A nyakadat, nagyúr.

És gyűlöllek.

Csak megvetni tudok mindenkit, aki Ziraqas tudását önös érdekből magának akarja. Igen, Kisio. Igen.

Fel s alá járkálok a szobában, árnyék vagyok a félhomályban. Csillagtalan éjszaka odakint. Démoni kalapácsként ver a szívem. Verejtékcseppek gyöngyöznek a halántékomon. Egyre jobban viszketnek a hegek. A rituálé hegei. Néha csak úgy szabadulhat meg az ember a múlt kísértő emlékeitől, ha már, jelenné teszi őket.

Ha megidézi őket teljes mivoltukban - mondják, sikoltsák csak el, amit akarnak, aztán csituljanak, hallgassanak el, egy időre legalább; Ha már nem bírom a kínt, néha felszakítom, felmetszem a régi sebeket. Másfajta fájdalom. Erősebb - de nyíltabb és őszintébb is. Erről az új hegről, a torkomon, mindig te fogsz eszembe jutni. Egy sebhely leszel a sok közül. Szimbolikus, nem, Kisio? Tudod, részeg vagyok. Egyre részegebb. A bor. Édes, vörös, folyékony kristály. És egyre nehezebb a gondolkodás. Igaz, már így is nagyon sokáig bírtam. Hamarosan beáll a harmadik fázis. Részegnek kell lennem, különben megőrülök. De kíváncsi is vagyok - kíváncsi arra, mit mutat majd a méreg a látomásokban. Igen, Kisio. Fázom. Nagyon fázom. És világoskék a bőröm.

Az ishal miatt.

Ishal.

Beszélek.

És jártatom a számat.

Megoldotta a nyelvem. A vacsora. Vagy a szakács rossz - vagy valaki helyes arányban keverte ki a mérget. Azt hitted, nem látok át rajtad, Kisio. Azt hitted?

Te voltál az.

Hallani akartad.

És tudni, tudni, hogy mi a zíraqasi rituálé igazi titka. Megismerni azoknak a szavaknak az igazi jelentését. Megérteni a szertartás szövegét. Használni akartad te is. Tudni akartad, hogy kell alkalmazni. Adni és aztán, ha kell, visszavenni a halhatatlanságot. Az ishal volt a megoldás. A kulcs. De elszámítottad magad, Kisio.

És én csak azért jöttem ide, Sÿtisbe, hogy megcsókoljalak.

Felkapom a bábut, az ablakhoz lépek és dühödt mozdulattal elhajítom. Ki, az éjszakába. Apró csobbanás csak.

Ég véled, Mirias nagyúr.

Leöntöttem a ruhámat borral. Már nem is tudom mikor. Vagy vér lenne? Kinek a vére?

Az enyém?

Pryn Mera Miriasé?

Vagy a tiéd?.

Kisio.

Odalépek az ágyhoz, félrehajtom a baldachin finom, tort csipkéjét.

Nézlek. Sokáig.

Lehajolok hoznád, végigsimítom kezemmel az arcodat. Selymesen finom, mégis feszes bőröd tapintása az ujjbegyeimen. Érzem az illatod. Megcsókollak. Meztelen vagy. Gyönyörű.

És halott.

Visszavettem tőled Ziraqas ajándékát.

Megöltelek.

A te véred az.

A kezeimen.