Juhász Viktor – Amikor mindent betemet a hó

I

Két tébolyult elme.

Körülöttük sárkánymintákat formázott a fal. Észvesztő forróság tombolt odakint, a rácsos ablakon tűi. Kék és sárga csíkokból rakott csempén tapodott a lábuk.

Egymásra nevettek. (Baljós, idegen mellékzönge bujkált hangjukban.)

- Teát kérdezte a varázsló.

- Kérek mondta az ezüst fejpántot viselő férfi, és mosolygott, A zsúfolt helyiség fogadószoba lehetett. Kényelmes karosszékekkel, kígyómintás porcelánvázákkal telizsúfolt titkos szentély. Sárga függönyöket lebegtetett az enyhe huzat, vadvirágok illata tespedt a tölgyasztal alatt. A sarokba állított paravánokon császári vértesek meneteltek egy művészien elnagyolt sövénylabirintusban (a fejpántos férfinek most tűnt fel, hogy vezetőjük nyakába gondatlanul megfestett vízesés kékje csorog, de nem szólt)..

Leültek, finom csészéket markoltakba szemközti falat figyelték. A fekete márványból rakott sebet a csodás ízléssel kifestett szobában, ahol gyertyák égtek a fal tövében, és különös rajzolatok pókhálómintája zavarta meg a tekintetet.

- Mikor? - kérdezte a fejpántos férfi izgatottan. írópultot húzott maga elé, finom rizspapír tekercseket halmozott a karosszék mellé. írótolla hegyes, a kalamárisban elegendő tinta.

A varázsló vállat vont.

- Legkésőbb napnyugtakor - mondta. - A szertartás utolsó stádiumában személyes jelenlétem is szükséges. Mindent szemmel tarthatok hát.

- Mi gond lenne? - kérdezte a másik szorongva. - Soha nem volt baj. Minden a megfelelő kerékvágásban, nem igaz? Mint eddig.

- Hát persze - csitította a varázsló. - Hát persze.

Aztán a rácsos ablakon túli világ rácsos rizsföldjei felett alkonyodni kezdett, színes lampionok gyúltak a birtok bambuszkunyhóinak teraszán. Gyermekek lármáztak a ligetben.

És a torony dermesztően hideg pincéjében óramű pontosságával, egyszerre gyújtott gyertyát tizenkét Sáfrányköpenyes férfi. Borotvált fejükön izzadtság cseppek gyöngyöztek, tekintetüket már réges-rég magukba nyelték a különös minta szerint elrendezett füstölők. Torokhangon kiáltott valaki, és ők megint mozdultak, összehangoltan, egyszerre. Most jobbra, tenyerüket felfelé fordítva, mindegyik száj megfeszült, arcukon révült rémület.

Taps. Megint mozdulnak. Megint egyszerre. Ők a tizenkét apró részből Összeállított, sáfrányszínű, gyöngyözve izzadó gépezet A várázsló színes port szórt a lángokba, a gonoszul fojtogató pinceboltozat árnyékában.

Parázsló és mégis hideg mágikus energia söpört végig a pincén.

Odafent, a három lakattal lezárt szobában felnyögött a fejpántos férfi, összerándult, és ha nincsen kikötözve erős bőrszíjakkal, talán még le is esik a puha takarókkal bélelt ágyról. így csak a nyelvét harapta ketté.

A falon, a padlón, a mennyezeten vérvörös, éjfekete, kénsárga rajzolatok nyüzsögtek. Cellája ablakán sült hal és főtt rizs illata óvakodott be, de mit sem érzett ebből. Szemeit mintha fogva tartaná az ágya fölé erősített, finoman csiszolt lencse.

Álmot lát. Verítékes, életszagú, hús-vér álmot.

Egy erődről.

Tél van, és mindent betemet a hó.

II

Tél volt, és mindent betemetett a hó.

- Te is látod, cimbora? - üvöltötte tűi a szelét az omladozó bástya tövében megbúvó lándzsás. Szavait a lőrések mellett kuporgó társának címezte, aki a nyakukba zúduló hóförgeteg ellen még egy sálat kanyarított a fejére. - Hééé, Lien! Váálaszooolljál má', hééé!

Ameddig a szem ellát, irtóztató hegyóriások állnak őrt. Ezt a feneketlen szakadékot őrzik talán? Vagy a környező völgyek oldalába vájt barbár barlangvárosok gyermekeinek nyugalmát? Esetleg.... esetleg ezt a félig romokban heverő, különös tornyokkal ékesített erődmaradványt? Ha igen, miért ez a megkülönböztetett figyelem?

- Héééé! Lien, hééé!

- Mi a francos nyavalyát akarsz, Keg? - A napbarnított arcú férfi. (Milyen furcsa látvány ez idefent! Messzi-messzi, napsütötte vidékeket idéz.) megmozdult végre, köpönyegként kanyarította le magáról a ruhájára tapadt hótakarót. - talán megint lidércet láttál, mint múlt éjjel?

- Ne pofázz, cimbora, figyelj inkább! - mordult fel a lándzsás. (És szívdobbanásnyi időre ismét az alsó raktárszinten őrjáratozik: dohos a levegő, és messzehangzóan koppannak a léptei, keze a garantáltan hatásos borostyán amulettet markolja, ez a csöpögés, ez az állandó csöpögés maga a pokol, megőrülök, ha nem mehetek el innen mormolja.. . és később megesküdött rá, hogy a következő pillanatban macskaként surranó, embermagas árny furakodott keresztül azon a keskeny járaton.) - Aszondom, inkább azt az emberfej alakú sziklát figyeld ott! Megvan?

Egy riadt és egy bizalmatlan szempár próbált lyukat ütni a kavargó hófüggönyön. Hideg volt, iszonyatosán hideg. Aztán; égi kegyként talán, a szélvihar egy másik bástyát választott célpontul, és azt rohamozta vadul. Egy pillanatra kitisztult a környék. Csend.

- Szerinted mit keres ott? - kérdezte rekedten a lándzsás.

Csend.

- És mi a francot csinál?

Lien nyelt egy nagyot.

- Minket figyel? - kockáztatta meg fojtott hangon. - De minek?

A fagyos karmokkal felfegyverzett szél lemondott a komor bástyáról. Az már évszázadok óta moccanás nélkül tűri vad ostromát - ez a két, idegen földről érkezett puhány sokkal kívánatosabb célpontnak ígérkezett.

Azok ketten fürgén az omladék takarásába kuporodtak.

- Utálom ezt a helyet - nyögött fel Keg. - Utálom ezeket a francos hegyeket, a barbárokat, akiktől a hideg is kiráz! Emlékszel, mit csináltak azzal a nyomorult rabszolgával? Meg amikor láttuk azt a sámánt... ugye? És a frászt kapom attól a toronytól, a bányajáratoktól különösen, és semmi pénzért nem lehet rávenni, hogy bemenjek abba a kamrasorba...

- Ahol azok a kampók vannak a falon? - Lien a szemét erőltette. Ijedtnek látszott. Zavartan pislogott.

- Aha. Meg ott az a kerengő... ami mintha lefelé vezetne, kanyarogva, a föld alá vagy a pokolba, mittomén hova, pedig megnéztük Kachirral, és vízszintes, mint a tó tükre...

- Hallgass már!

Szavaikat a szél újabb jégszilánkos pofonja fojtotta el. A szakadék újabb hóförgeteget okádott az arcukba, és jótékonyan eltakarta előlük a felzaklató látványt.

Gondolataikat azonban nem állíthatta meg.

Mit keresett ott? - tűnődött Keg hideglelősen. - Minket figyelt...

Olyan tisztán látta maga előtt a képet A szőrmékbe öltözött barbárt azon a csipkés sziklakiszögellésen, sastollas botjával a kezében, csak áll, mintha szoborrá fagyott volna (lehet, hogy tényleg ez történt vele?), meg sem moccan, pillanatra sem zavarja a szakadék mélyére csábító szél...

Nem feledhetik a látványt (bár nem beszélnek róla a többieknek, cinkos titok marad köztük, míg csak élnek), hiszen egy szívdobbanásnyira mindketten kristálytisztán látták az arcát.

Azon az arcon nem volt más, csak a ráncokba gyökeredzett gyűlölet.

De valamit nem láthattak.

A rettegést. A fegyelmezetten kordában tartott, szembogarak mélyén mégis kivillanó, eszelős rémületet.

Figyel. És fél.

Öt masszív bástya, és az a-különösen csavarodó toronymonstrum középen.

Nem tudták, mi lehetett a neve, sejtelmük sem volt, kik építhették, csak suttogva merték megosztani egymással, kik lehettek az építők. Összeborzongtak, valahányszor eszükbe jutottak az alsóbb régiók szobái.

Úgy döntöttek, jobb, ha névtelenül marad. Egyszerűen csak erődnek hívták, és nem szívesen kóboroltak egyedül a sötétezüst felfestéssel jelzett bányaszinteken túl.

Egy hete szorgoskodtak a rabszolgák a központi toronyban, az omladékos udvaron, a romokban álló kapu környékén, a vaskos falu kőházaikban - de a legszükségesebb helyiségek rendbetételén kívül munkájuknak nem volt más látható eredménye. Hatalmas labirintus volt ez az ősöreg vár. Szemet fájdító mintákba rendezett, időtálló kőcsempékkel fedett, dohos termekkel alápincézett folyosórendszer. A várfal mellett futó, hóval telifújt csatornák (akárcsak az elkopott torzókkal tarkított egykori függőkertek) olyan ősrégi korokról regéltek, amikor a vidéket csak nagy ritkán kereste fel a tél.

Mert bizony régen lehetett az, amikor Naisurban, a Sárkánygerinc hegyóriásainak árnyékában nyaranta víz csobogott a szökőkutakból.

Most tél van, és mindent betemet a hó. Örökre.

Megpróbáltak térképet rajzolni az erődről. Még az első nap (egy héttél ezelőtt, amikor még a vérvörös festésű alagutakba is bátran bemerészkedtek) akkurátusan kiterítettek a nagyterem asztalára egy nagy ív rizspapírt. Az írnokok színes tintákat, kihegyezett tollakat készítettek elő, és az őrjáratok büszkén csengő hangon sorolták, mikor, hol, mit láttak. A hófehér lapot vörös, fekete, sárga és zöld vonalak szabdalták keresztül és kasul - furcsa pókháló szövődött lassanként., A három rían az első napokban gyarapodó gyermekét figyelő büszke apaként biccentett a márványfalra szegezett térkép előtt. Később nem biccentgettek. Egyre komorabbak lettek. Parancsszóval zavarták vissza megriadt, balsejtelmektől gyötört embereiket a még ismeretlen alagutakba. Az írnokok pedig rajzoltak tovább rendületlenül.

Középre természetesen a rettenetesen vastag falakból rótt, ötszintes torony került. (Valamelyik ügyes kezű írnok zöldből és sárgából megpróbálta kikeverni a csúcsos tető márványzsindelyének színét, de oly jól sikerült eltalálnia az árnyalatot, hogy még maga is borzadva öntötte ki a hóba). Az alsó szélen kígyózott a feneketlen szakadék, hajszálvékony ecsettel még a keskeny gyalogösvényt - az egyetlen kapcsolatot a távoli hazával - is odaszorították. Amott a kaputorony, szabályos sorrendben váltják egymást a bástyák, aztán bezárul a félkör.

Az erődöt délről a szakadék, keletről és nyugatról meredek sziklafalak határolják. Északon pedig... északon pedig ott a bánya. Ezernyi járatával és eltömődött szellőzőaknájával.

Az írnokok előszedték legvékonyabb ecseteiket. Új színeket kevertek apró agyagtégelyeikben, és alkalmanként, amikor írópultjaik mellől kiszabadultak a farkasordító hidegbe, borzongva pislogtak fel a északi sziklafalra, amelynek árnyékában még a központi torony is eltörpült. És ezt a roppant meredélyt véges-végig, szintekbe rendeződve több tucatnyi barlangjárat tarkította: mint messze délen a homokfalakat a fecskefészkek. Mindegyik egy újabb kapu a fagyos mélységbe. Újabb és újabb csákányrágta járat, ami a sötétben kacskaringózva összemosódik egy másikkal, alfolyósókat fial, zsákutcává alakul vagy meredek kürtövé, ha esetleg nem zuhan éppen a mélybe.

De valahol csak véget ér egyszer. Ott pedig újra lesújthatnak a csákányok, és csillogó drágaköveket szül a kemény föld.

És az írnokok ilyenkor sóhajtanak, mélyeket szippantanak a fagyos levegőből, majd visszatérnek kényelmetlen zsámolyaikhoz. Drágakő. Hiszen ezért vannak itt. Ezért a rengeteg pénz, á roppant expedíció, a rengeteg fáradalom. Kincs! Rajzolnak tovább.

Van, amit már képtelenek rávinni az egyre kuszább térképre. Nem is állt szándékukban.

Elborzadtak, amikor először meglátták. Elképedtek, amikor belegondoltak, mennyi munkájuk lesz még ezzel, óvatos léptekkel próbálták ki megbízhatóságát. Aztán rájöttek, mennyi fáradozástól kímélheti meg őket.

A központi torony mellett emelt raktárépületekből rozsdásan kanyargó sínpárok sokasága futott szét. Kusza ábrákat róttak a gigantikus udvarra: kőrámpákra siklottak, alagutakban tűntek el, hogy pár méterrel arrébb ismét felbukkanjanak, három emelet magas kőhidakon egyensúlyoztak... A több tucatnyi barlangjárat pedig elnyelte mindet, mélyen leengedte a torkán, a fénytelen tárnák legaljáig. A vakvágányokon helyenként csillék maradványai feketéllettek.

És mindezek közepén, a sínek rengetegében, az udvaron tátongó lélegeztető aknák között, a járatókból kilógó láncok, emelők, lépcsők, csúszdák vadonjában, egy feneketlennek tűnő kút mellett ott állt a torony. A messzi délről érkezett idegenek menedéke, az otthon illúziója ebben az idegen világban, ahol az Újbirodalom idején emelt rettenetes épületek között farkasként vonyító barbárok vigyázzák területeiket.

A vastag falak menedékében gyakori az elsuttogott pletyka. Vannak dolgok, amikről még ezek a babonás délvidékiek sem beszélnek.

Arról, hogy vajon kik építhették ezt az irdatlan erődöt.

.. .miféle furcsa hangok szűrődnek ki éjidőn a Kút mélyéből?

…hova tűnhetett a Carvis Ház küldöttjeinek halk szavú testőre, aki két nappal ezelőtt egy rabszolga után indult a kékkel jelölt alagutakban?

.. .mennyi időbe került, amíg az előző expedíció rendbe hozta az udvart, a síneket, a rámpákat, az alagutakat és ezernyi mást?

Arról pedig még véletlenül sem esik szó, hogy ….

.. . vajon mi történhetett az előző expedícióval?

Vannak dolgok, amikről még ezek a babonás délvidékiek sem beszélnek.

A két rían, a kereskedőházak különleges küldötte a romos kapubástya őrhelyén állt, és az alant kanyargó ösvény szalagját figyelte Testőreik a törmelék halommal borított sarokban festtettek, tisztes távolságra egymástól. Faarccal bámulták a keskeny lőréseken át bekandikáló hegyóriások szikláit.

- Egy egész hete volt rá, hogy eldöntse, mit akar - mondta csendesen a Seq Ház signumát viselő, keskeny bajszú férfi.

- Megértheti a helyzetemet, Soltiss rían - pillantott rá savanyúan a hollófekete hajú küldött. Görbe ujjai az Iraquar Ház labirintus-ábrába börtönzött signumát cirógatták.

És odakint, a torony alatt ásító szakadékban sikoltva örvénylett a szél. Az ösvényen vánszorgó prémbundás alakok, a rémülten nyerítő öszvérek és a vasalt kerekű málhás szekerek a hófúvás paplanán áttűnve a Tiltott Kanton árnyjátékainak szereplőire emlékeztettek. Torokhangú kharag kiáltás bődült, markos kezek taszítottak a sziklákon döcögő járműveken.

Az első szekér elérte a romba dőlt kaput, ámuló pillantások simítottak végig a falakon vicsorgó szörnypofákon, és odafent a két Ház küldötte, a két rían végre egyezségre jutott. (Testőreik faarccal bámulták a sziklákat.)

- A Szállítmány utolsó része is megérkezett - mondta Soltiss rían. - Hivatalosan ez jelenti küldetésünk kezdetét. És nem szeretném, ha különösebb kétségek merülnének fel eme beszélgetés kapcsán: az alku lényegében már Sÿtisben megköttetett. Házunk vezetőinek hallgatólagos szerződése, véleményem szerint, az összes gondjára választ kínál, Alventar.

- Nem az egyezséggel van nekem bajom - szólt a másik mogorván. - Hanem a helyzettel. Sÿtisből nézve mindez... - Köhintett. - ... sokkal egyszerűbbnek tűnt.

- Miért, mit hitt, barátom? - mordult fel Soltiss. - A tengeri úton kellett volna vízbe hajigálnunk a Carvis Ház embereit? Esetleg a naisuri partraszállás után fertályórával kardot rántunk, és lekaszaboljuk őket? Emlékeztetném, hogy egészen a Sárkánygerinc lábáig velünk voltak a Tesunban vendégeskedő császári küldöttség főemberei. Velük mit csinált volna? Beköti a szemüket?

Csend lett, kényelmetlen csend. A gigantikus hegybirodalom néma őrei, a hósapkás csúcsok - a barbárok szerint isteni lelkek kelyhei - érdeklődve hallgattak. Egy pillanatra még a szél is pihenni látszott.

- Mostantól viszont... egyedül vagyunk, igaz? - szólalt meg nagy sokára az Iraquar Ház küldötté. - Nincs, aki figyeljen ránk.

- Azt teszünk, amit csak akarunk - tette hozzá elmélázva. Soltiss bólintott.

- Alighogy betelepültünk az erődbe, lezúdultak az első hóviharok - mondta kéjesen, - legalább három hónapig se ki, se be. Még ezek a vadállatok, ezek a prémbundás barmok, ezek a kharagok sem merészkednek ki barlangvárosaikból. Az erősítés és az újabb szállítmány csak tavasszal, az első olvadások után várható. Addig pedig... sok minden történhet itt a világ tetején, nem igaz?

- Milyen szerencse, hogy felborult az eredeti útiterv - pillantott fel gyanakvóan a hollófekete hajú férfi; - Ha nincsen az a bonyodalom a kalózokkal, jóval többén lennénk itt. Nem a viharos évszak küszöbén toppantunk volna be erre az átkozott, fagyos sivatagba. És jóval több köpenyen virítana a Carvis Ház signuma. Micsoda szerencse.

-A szerencse makrancos hölgyhöz hasonlítható - vigyorgott Soltiss rían. - Kellóő mértékű adakozással megzabolázhatóak, mi több, jó cél szolgálatába állíthatók a kegyei.

Odalent rekedt kürtszó harsant. Kucsmás, állig begombolkozott fegyveresek rohantak a kapuboltozathoz, szélmarta arcú, tetovált rabszolgák feszültek a köteleknek... és a hatalmas kőlap, ami innnentől fogva elzárta őket a külvilágtól, irgalmatlan döndüléssel a helyére csapódott.

Alventar idegesen összerezzent, a keskeny bajszú férfira pillantott.

- Rendben van - mondta kissé határozatlanul, sok ezernyi császári mérőfal távolságra otthonától, a csatornák tengerszagú városától. - Rendben van.

- Gondoljon a busás nyereségre - suttogta mézédesen a másik. - Ez a bánya... felmérhetetlen kincs. Már csak a felkutatása... a régi legendák ellenőrzése... az utazók és vándorok pénzelése. .az alkudozások a barbárokkal... évek munkája fekszik abban, hogy itt lehetünk. Mindkét Ház jobban jár, ha nem háromfelé kell osztania a hasznot.

- Igaz - bólintott Alventar megkönnyebbülten. - Milyen igaz.

Aztán eszébe jutottak azok a furcsa rajzolatok a nagyterem padlózatán, pillanatra felrémlett előtte a központi torony előtt ásító, feneketlen kút, és szorosabbra húzta köpönyegét.

A rabszolgák szállása felé jártak, amikor Nedwornak eszébe jutott a furcsa öregember.

- Tudjátok-e, hogy miféle démonimádó, vérivó barbárok vigyázzák itt a biztonságunkat?- kérdezte sokat sejtetően.

Megint hárman voltak. Szokásuk szerint kanyargós nyomokat tapostak a falak mellé befújt, érintetlen hóba.

- Csak nem?- kérdezte Sek unottan. A fiatal lány kezdte megszokni, hogy lévén egyiké az erőd csekély számú nőnemű harcosának, férfi társai a legvadabb történetekkel szórakoztatják, hogy felhívják magukra a figyelmét. Hiúbb pillanataiban hajlamos volt azt hinni, ebben nem csekély szerepe van csinos arcának, karcsú termetének és dús, rézszín hajának.

Sek csinos teremtés volt, kétség sem férhetett hozzá, közelebbi ismerősei azonban óvakodtak mindezt a tudomására hozni. Amikor a hajóút során valamelyik hódolója párductestű lánynak merészelte szólítani, két bordája bánta, és sokáig cinkos tréfák tárgya volt az az apród, aki ódát írt „a hiúzszemű szépséghez", aztán napokat töltött a gyengélkedőn. Azóta, ha lehetett, békén hagyták és messzire elkerülték. Nedwor, a tetovált arcú, cicomás fülbevalót viselő ficsúr valahogy mégis kitartott mellette. Legalább van társasága, gondolta néha.

- Így van, ahogy mondom - bizonygatta az ápolt szakállú hadnagy. Felsandított a komor bástyafokokra, figyelmesen körülnézett, nem hallgatózik-e valaki az apró kőkunyhók árnyékában, aztán suttogó hangon folytatta:

- Tegnap éjjel két emberemmel jártam erre, a szokásos őrjárat, tudjátok. Arrafelé kószálhattunk éppen, látjátok, a vörös márványdíszítéses barakk mellett, ahol a kharagokat szállásolták el, amikor meghallottuk a zajt...

Bátrak vagytok, az biztos. - Sek megborzongott. Erősödő széllökések találtak utat a védett zugokba, a hegyormok között sötétlő felhők viharosabb időt ígértek - Mintha nem szoktatok volna hozzá, hogy ezek egyfolytában isznak, gajdolnak meg pofozkodnak Szerintem...

- Nem vagyok hülye - vágott közbe Nedwor ingerülten. - Rá se hederítünk, ha most is ez megy Mióta darabokra törték annak a nagyszájú Krishnek a csontjait, a közelükbe se megyünk De ez... ez valami más volt. Uram! , mondja nekem az egyik katona, mi a fészkes nyavalyát művelhetnek, ezek odabent? És igaza volt, mert huhogtak, meg nyögtek, meg kántáltak valamit ,.. hát odapislantottunk, mi folyik odabent. - Sokat sejtetően elhallgatott.

Sek harmadik társukra sandított, a hozzájuk hasonlóan állig beöltözött Kala Csu felé. Az apró termetű shagiri kacsintott;

- És?

- Volt odabent egy öregember. Egy vénséges vén múmia, tollakkal a hajában, meg apró állatok koponyájával az övén. Fogalmam sincsen, kiféle-miféle lehetett, azt meg végleg nem tudom, mikor jutott be közéjük, de soha az életben nem láttam még itt. Ezek az óriások meg ott kuporognak a tűz mellett, torokhangon dünnyögnek valamit; az öreg pedig valami olajjal kenegeti azt a vezérfélét, akinek embernyi pallosa van, tudjátok, az egyetlen, akinek tudom a nevét... Grak, ha nem csalódom .. szóval magyaráz hozzá mély dörmögő hangon. Nem úgy néztek ki, mint akik nyilvános előadásnak szánták a dolgot, ezért jobbnak láttuk sürgősen folytatni az őrjáratot. Hogy mi...

- Jelentetted? - kérdezte halkan a shagiri.

- Persze - mondta a ficsúr megbántva. - Senki se mondja, hogy a hadnagy nem tartja nyitva a szemét.

- És?

- Soltiss rían szerint lényegtelen apróság. Szerinte van ezeknek annyi babonájuk meg rituáléjuk, mint égen a csillag.

- Fel nem foghatom, mit dolgunk velük - sóhajtott a lány. Vágyakozó pillantást vetett a központi torony felpislákoló ablakszemei félé. Erősen sötétedett.

- Tőlük szereztük a rabszolgákat, nem emlékszel? - pillantott rá Kala Csu. - Ők a hajcsárok. Fizettünk érte eleget.

- Ami engem illet - mondta a hadnagy -, felőlem vihetnék innen az egész kompániát. Szerencsétlen nyomorultak... a hideg kiráz, ha rájuk nézek.

- Miért, talán majd te pucolod ki a beomlott járatokat? - kérdezte Sek gúnyosan. - Azokkal az ápolt kezeiddel?

A hadnagy elvörösödött.

- A tolmácsunk azt mondta, a kharagok nem csak más törzsektől szereznek rabokat - szólt közbe a shagíri. - lecsapnak Miracleára, néha egészen délvidékig is elmerészkednek. Lehet, hogy más barlangvárosokban földijeink senyvednek. Akkor is így beszélnél róluk?

Kényelmeden csend ereszkedett közéjük Szótlanul megindultak a torony felé. Rozsdás pókhálóként feszültek a levegőben a sínek, ritmusra nyikorogtak az ökölnyi láncszemekből összeállított hágcsók A barlangjáratok szájában fáklyák izzottak, torokhangú üvöltés terelte kifelé a botladozó rabszolgákat. Sek megállt egy pillanatra.

- A Carvis Ház testőre is ebbe az alagútba ereszkedett alá - suttogta szinte csak magának - Hol lehet? Három napja oda... .

- Azért kíváncsi lennék, mi a nyavalya volt az az egész - tűnődött félhangosan a hadnagy. - Meg mit jelenthet az a szó, amit egyfolytában ismételgettek: - Dunnakt skvalor, vagy valami ilyesmi .

A lány felrezzent merengéséből.

- Micsoda nyelv! - csóválta meg a fejét.

- Megkérdezhetnéd Kaliz őrparancsnokot - vigyorodott el a shagíri. - Ő a titkok tudója, ha nem csalódom.

- Tudod jól, mit mondana - vihogott a hadnagy.

- „Ezen a helyen a gonosz fészkel" - utánozta mosolyogva Sek - Menjünk be. Hideg van.

Feltámadt a szél.

Második emelet. Kézforma lenyomatok a falban, díszítés gyanánt.

- Ezen a helyett a gonosz fészkel - mondta Kaliz őrparancsnok. A fényes rézkannával babrált. - Különös érzéseim vannak, amióta csak megérkeztünk. Egy kis teát?

- Kérek – mondta az írnok, és fáradt mozdulattal megdörgölte a homlokát. - A sírba viszel ezzel az állandó vészmadárkodással. Nem elég az, amit látsz?

- A Sárga Tárolóban jártam délután - Sötétarany, illatos tea gőzölgött a porceláncsészében. {Otthoni tájak illata, délutáni ceremóniák megnyugtató mozdulatsora, jázmin és mangó, messze van, nagyon messze.) - Üres még. És...

- Sóhajtott. - Tudod, milyen érzés fogott el? Mintha már jártam volna itt. Valamikor, valakikkel. Ez...

- A Sárga Tároló - mormolta a másik. A falakon kéznyom követett kéznyomot, száz vagy annál is több (egyik sem normális, emberi kéz lenyomata, furcsán görbülnek azok az ujjak). Az írnok letette a csészét. - Ha nem csalódom, arról az épületről beszélsz, ahol spirálforma csatornákat faragtak a padlóba, igaz?

- Igaz - mondta Kaliz őrparancsnok - Különös hely. És különösez az érzés is, Ne hidd, hogy először fog el... Csak szólni nem akartam eddig. Ma azonban... olyan erős sugallat volt. Honnan emlékezhetnék ilyen helyekre? Ez az építészet már évezredek óta megszűnt létezni. Nyomát sem láttam sehol. Képtelenség, hogy ismerősnek találom. De valahogy... Legyintett.

- Ha tudnád, miket hallok én nap mint nap! - Az írnok töltött még egy csészével. - Az elején semmi különös nem történt. Rajzoltuk a térképet, a kutatócsapatok leszálltak, visszatértek, beszámoltak Az arany szintek biztonságosak. Még is kezdték a munkát Három nappal később. A kékezüst tárnákban különös szagról panaszkodnak A fekete aknákban képtelenség dolgozni... ne kérdezd, miért. A fehérarannyal jelölt alagutakba Lithul esete óta még senki sem merészkedett. Amióta megnyitották a sárga folyosót meg a hármas szintet, kétszer annyian ülnek a gyengélkedőn. Megint ne kérdezd, miért. A felcserek sakka-port adnak a fejfájásra, aztán mindenki mehet vissza felügyelni a munkát.

- A rabszolgák persze... - morogta Kaliz.

Nem panaszkodnak Ha szólnának, sem értenénk egy szavukat sem.

Kaliz a hasas hófelhőket bámulta.

Sárga Tároló, gondolta az írnok.

Ittak még egy csésze teát. Odakint szépen, komótosan beesteledett.

Szerencsére bőséges készleteket hoztak magukkal. Nem kellett nélkülözniük az otthoni ízeket.

Varázsbélyeggel jelölt tartályokból előhalászott polipot ettek rizzsel, halat mézzel, desszertként pedig quboai almát. Az ülőgyékényen virágok piroslottak.

Barátságosan mosolyogtak egymásra. Ismerték az etikett körmönfont szabályait, számos árnyékháború veteránjaként érték meg ezt a szép kort, így hát arcukon mi sem látszott abból á mindent elsöprő vágyból, hogy a lehető leghamarabb tőrt vághassanak egymás szívébe.

- Mennyei ez az alma - sóhajtott lustán a Seq Ház ríanja.

- Ilyen polipot gyermekkoromban ízleltem utoljára. — Az Iraquar Ház ríanja a háta mögé tornyozott néhány puha párnát.

- Úgy vélem, ideje rátérnünk a fontosabb ügyekre is - mondta udvariatlanul a Carvis Ház küldötte.

Papírtekercsek zörögtek.

- Mi a helyzet á fehérarany szinteken? - kérdezte Soltiss kedvetlenül.

- Lezártuk mindet - közölte Alventar. - Mint ahogy a rozsdaszín járatokat is. Ugyanazok a tünetek.

- Az alsó folyosók busás Hasznot ígérnek - mondta Kesh mosolyogva. - Sőt, a felderítők szerint a sárga tárnákban is elkezdhetjük a xaunkát.

- Nem ott történtek azok a sajnálatos balesetek? - érdeklődött Alventar. Vett még egyet a borostyánszín mártásban fürdő almákból.

- Megoldható a dolog.

- Behordták mar azokat a vázákat a raktárba? Külön őrt kell melléjük rendelni. Vagyont érhetnek.

- Ha csak minden egyes évükért egy aranyat kapunk, már megérte.

Füstölőt gyújtotok, és megtömték a pipákat.

Mindhárman az alattuk kacskaringózó járatokban lapuló, felbecsülhetetlen kincsre gondoltak. És természetesen arra, milyen ostoba dolog ez az osztozkodás.

III

Vörhenyes fényben izzottak a fáklyák odabent .

- Te érted ezt? - kérdezte a sebhelyes arcú őr a társától.

- Nem én - mondta a másik, aztán döbbenten figyeltek még egy darabig.

A rabszolgák a fejüket fogták. A rabszolgák a fejükét fogták, és a földön kuporogtak. Kuporogtak és halotti csendben vártak valamire, jelre talán vagy támadásra, kitörésre vagy mészárlásra, legalább száz szálas, rongyokba burkolózott, inas test. Egykor szikrázó szemű, arkot forgató hegylakók, most testvéreik kezétől láncra vert nyomorultak. Mocskos kondér hevert félrerúgva a szalmán, füstszag elegyedett testszaggal.

A rabszolgák hallgattak.

- Láttál te már ilyet? - kérdezte a sebhelyes arcú. - Tudod te, mit csinálnak ezek?

- Én csak egyet tudok - mondtad társa; és köpött. Ha pedig felnézel az égre, ugyanolyan okos leszel, mint én. - Mindentudóan bólintott, mintegy nyomatékképpen. - Azt, koma, hogy ma éjjel a nyakunkba kapjuk a legvadabb hóvihart, amit valaha is megférhetett ez az átkozott kőhalom!

Vörhenyes árnyak odabent. Csend.

A testőr sokba került, de megérte az árát.

A remek szerszámokért fizetni kell. Sokat.

- Képes leszel rá mondta Soltiss, a Seq Ház ríanja a halványkék függöny előtt álló testőrnek - Viszont kíváncsi vagyok rá, ti hogyan….

A központi torony negyedik emelete vitézül viselte az egyre vadabbá váló szélvihar dühöngését. Az udvaron járőröző katonák kétrét görnyedve igyekeztek fedél alá, a falakon kijelölt, védettebb őrposztókon mécseslángok gyúltak. Mintha a környező hegyek gyomrában lakó istenek egyszerre zúdították volna haragjukat a hely szentségét megsértő betolakodókra.

A kényelmesen berendezett szoba vaskos ablaktáblája remekül állta a sarat.

- Tegyük fel, Nabu, hogy kharag vagy - mondta Soltiss vontatottan. - A Fagykarmok törzséből, akárcsak barátaink és szövetségeseink odalent. Szeretnéd kellően ijesztő példával bemutatni, mennyére botor dolog betolakodni törzsed birtokára. Mivel érheted el ezt legegyszerűbben? Ha vad mészárlást rendezel, számolnod kell a déli idegenek furcsa harcmodorával és fegyvereivel, a számbéli fölényről nem is beszélve. Ha erősítésért küldesz, ez időbe telik, az emberáldozat ráadásul akkor is kikerülhetetlen. Más törzsekkel nem fogsz össze, mert ez a te területed. Jobban teszed, ha a babonára, helyismeretedre és különleges képességeidre építesz. Harcos vagy... tudod, hogy ellenfeled legyőzésének leghatékonyabb módja, ha rögtön megfosztod a fejétől. Levágod hát az idegenek fejét. Képletesen szólva, persze. Tegyük fel... igen, tételezzük fel, hogy a Carvis Ház rianjával kezded a sort. A három fej közül Őt választod elsőnek. Talán azért, mert neki van a legkevesebb embere, sőt, még testőre sincsen. Halljam, Nabu, miként fognál hozzá?

- A testőr ellépett a parázstartó mellől, biccentett, és halk, monoton hangon belekezdett mondókájába.

- Kihasználom az odakint dühöngő vihart. A torony körül posztolnak a három Ház emberei. Az udvar jól belátható, a hózáport kihasználva viszont könnyén kicselezhetem őket. Megölöm, aki észrevesz. A Carvis-lakosztály a harmadik emeleten van. Egyszerűbb tehát felülről közelíteni. Az ablakoktól nem messze fut az egyik kőhíd. Kharag vagyok, képes leszek átugrani a párkányra, onnan pedig felkúszom a harmadik emeletig. Az ablakot felfeszíteni gyerekjáték.

Soltiss összetekert papírtekercset hajított az asztalra.

- Tegyük fel - mondta savanyúan, hogy kellően jól tájékozott kharag vagy, aki valamilyen úton-módon szert tett a harmadik szint beosztására... mondjuk, egy lepénzelt szolga révén, aki takarítás közben kileste, melyik szobában lakik Kesh nagyúr.

- Előnyömre szolgál, hogy a lakosztályban nincsen hivatásos testőr. Az egyszerű harcosokat hang nélkül elintézem. Ezzel azt a hatást keltem, hogy vaktában öldököltem. A rían sem okozhat problémát. Ezután távozom, ahol bejöttem.

Soltiss keskeny bajuszát pödörgette, mandulaszeme résnyire szűkült.

- Másnap hatalmas lesz a felfordulás. Alventarral vizsgálatot rendelünk el. Átkutatjuk a lakosztályt. A kharag vadászkés jellegzetes nyomot hagy... egyik fegyverünk sem hasonlít hozzá. Összehívjuk az őrparancsnokokat meg a hadnagyokat, és közöljük velük a helyzetet. Ezek a kharagok, ej, ej! - És hamiskás mosollyal ingatta a fejét..

A testőr szobormerev arca mintha megrezdült volna.

- Szólhatok, rían?

Soltiss biccentett.

- Ha én kharag bosszúálló vagyok, rían, számolnom kell azzal, hogy másnap reggel a nyakamba szakad az egész erőd. A kharagok viszont meglepetten veszik tudomásul a vádakat, majd a fegyverükért nyúlnak, és itt olyan vérfürdő lesz, amit már nagyon régen láttak ezek a falak.

Soltiss gyengéd mozdulattal végigsimított sárkánymintás selyemköntösén.

- De mi van akkor, ha a kharagokhoz küldönc érkezik… mondjuk,, éppen ebben a pillanatban vagy késő éjjel... átjut a falakon, és közli, hogy az éj leplét és a harcos férfiak nagy részének távollétét kihasználva régi riválisuk megtámadta barlangvárosukat? Nem vonulnak el azonnal? Dehogynem.

- És érkezik küldönc?

Soltiss mosolygott.

- Nagy eséllyel igen.

- Bátorkodhatom megkérdezni, honnan tudja mindezt?

Soltiss lezárt, lakkozott útiládikájához lépett, és a nyakában lógó kulccsal felnyitotta. Durva posztóba csavart tárgyat szedett elő, gyengéd mozdulatokkal kicsomagolta, és letette az asztalra. Acélba maratott rónák sorakoztak a vaskos, jellegzetesen görbített végű pengén, az agyarból faragott nyelet bőrszalaggal tekerték körbe.

- Ha másról lenne szó, azonnal lefejeztetném arcátlanság miatt mondta halkan. - De neked megmondhatom. Nézd ezt. Igazi harcosé volt. Aki ízig-vérig kharag is, mellesleg. - Felpillantott. - Legalábbis, egy percig sem habozott igent mondani az ajánlatomra. falán emlékszel még több napos pihenőnkre a Dermedt lelkek Völgyében. Egyik emberemnek hála, sikerült találkoznom e kés tulajdonosával. Ha pedig tartja magát a megállapodásunkhoz - (fekete láng lobbant a szemében) -, ebben a pillanatban már vérmocskos pallosokkal vágnak rendet régi riválisaik; a Fagykarmok törzsének harcosai között.

A kést hanyag mozdulattal á testőr felé csúsztatta az asztalon.

- Indulj, Nabu - mondta. - Hosszú még az éjszaka.

Később, lefekvés előtt, a lélek megtisztító rituáléja után megerősíttette az őrséget a lakosztálya alatt.

Amióta Kaliz elsajátította a betűvetés fortélyait, szinte nem is olvasott mást, csak rémtörténeteket. Sÿtisi házikójában felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény sorakozott a polcokon, a felettébb ritka és kis népszerűségnek örvendő abrÿssi rémirodalom gyöngyszemeiből. Akadt ott rizspapírra rajzolt történetfüzér, aranyozott gerincű, vastag kapcsos fóliáns, apró tekercsekre feljegyzett helyi történetek, hegyvidéki falucskákban elsuttogott hátborzongató históriák, a Napcsászár írnokai által összeállított gyűjtemények, és számos más, értékes kincs.

Természetesen nem lehet külön említés nélkül hagyni az éjfekete bőrbe kötött, ezüst betűkkel díszített négy könyvet: A Kárhozottak énekeit. Sÿtiss kézről kézre terjedő, hivatalosan nem is létező ritkaságát, az emberfeletti félelmek hátborzongató krónikáját. Senki sem tudta, ki a szerzője. Nem bírták elképzelni, honnan meríti ötleteit. Tébolyult? Lángész? Szürke kisember? Bárki lehetett. A kötetek időről-időre felbukkantak, néha újabb folytatással gyarapodtak, rejtélyesen, kissé félelmetesen, ahogy az efféle irományokhoz illik.

Különös történetek voltok ezek: zaklatott stílusban íródott jegyzetek, verssorok, színdarabok töredékéinek furcsa egyvelege. Hátborzongató történetek hátborzongató módon előadva. A komor lelkű poéták, dekadens ficsúrok, hollókat cirógató kisasszonyok, éltes matrónák, bárki, akiben szikrányi komorság is leledzett, betéve tudták ezt a négy kötetet, várták az újakat, és arról álmodoztak, hogy egy napon térdet hajthatnak a rejtélyes szerző előtt, Kaliz nemkülönben. A szálas termetű őrparancsnoknak a könyvein kívül nem akadt más társasága. A zsoldosok... ugyan. A munka, az valami egészen más. Ő egyedül szeretett szárnyalni saját komor képzeletvilágában.

De ez az erőd... mintha saját félelmetes képzelgéseinél is rettenetesebb titkokat rejtene.

Különös érzés. Mintha álomvilágban élne itt, olyasmiben, amire mindig is áhítozott: zord hegyek árnyékában, egy elhagyott erőd tornyának menedékében^

Mégsem tetszett neki.

Balsejtelmei voltak.

Éjjelente úgy érezte, van odalent valaki.

Sőt, egyszer még beszélt is hozzá.

IV

Éjszaka.

A vaskos torony lámpaszemei is beleszédülhettek a hópelyhek eszeveszett kavargásába egymás után lobbant ki bennük a láng. Őrök léptei csikordultak a keményre fagyott havon. Valaki köhögött, halk szitokszót cibált magává a szél.

Dermedt csendben kanyarogtak az ősi kőrámpák, rezzenéstelenül tűrték a vihart a magasba ívelő kőhidak. Szellembirodalom.

Valaki moccan odafent. Ujjak markolnak a több emeletnyi magasságban feszülő híd peremébe.

- Hallottad ezt? - Az őr idegesnek tűnt, képzelete ezernyi legendás kísértettel népesítette be a szurokfekete éjszakát. (Kecsau, az öt szerzetes, meg a sajt meséjén járt éppen az esze, a hideg futkározott a hátán, különösen, amikor a malomban játszódó részek is eszébe jutottak). - Tengal, hallottad ezt?

- Fogd már be a szád, az égre! Megőrjít ez az állandó nyavalygás.

- Ott, a sarkon túl.. mintha valamit láttam volna a kunyhóknál.

- Ostobaság. A többiek már régen riadót fújnának.

- Tényleg nem fogod elhinni. Egy pillanatra... szerintem láttam valakit.

- Kit?

- Fogalmam sincs. Az égre... a pokolba ezzel a széllel, Mintha az agyamban fújna.

- Az könnyen meglehet. Na, gyerünk!

A hó már most kezdi belepni, hártyás rétegben olvad rá. Még szerencse, hogy senki sem látja; nem túl tetszetős látvány az a vicsor, az a rémületbe kövesedett szempár. A feltépett nyaki sebből még bőven szivárog a vér. Hála az égiek, a salakcsúszda felé ritkán járnak. Még valaki megijedne.

Rúnadíszes penge mar bele a megviselt zsalukba. A szél újabb ellenfelet szimatol, megkettőzött erőfeszítéssel támad újra meg újra, de azok az ujjak, azok az acélos erővel szorító ujjak méltó ellenfélnek bizonyulnak. Nem bírja lesodorni; Nem és nem. - Akkor azt hittem, a szél - mondta másnap elfúló hangon a főszakács a kuktáknak. - Esküszöm, pontosan olyan hangja volt. Amikor felriadtam, arra gondoltam, azok ott a harmadikon derekas botozást érdemelnének. Nem bírják rendesen behajtani a spalettát, a többiek meg aludjanak, ahogy tudnak. Aztán puffant valami,tompán, na mondom, végre becsapta valamelyik fajankó.

Átlépett a holttest felett. Szuszogás jobbról, szaggatott horkolás balról. Kőváza a sarokban. Üres. Frissen festett faajtók határolta előtér. Tömjénillatú füstölők illata, A sarkon beforduló strázsa kínzón álmos volt már. Puha vánkosról álmodozott, nyakig húzott takaróról (tompán beszűrődik majd a szélvihar tombolása), aztán felmagasodott mögötte a szurokfekete ruhás alak.

Sikoltani sem volt ereje.

- Tudod, mi a félelmetes? - kérdezte másnap reggel az éjszaka sörös Seq-őr a váltótársát. - Amikor megláttam azt a szolgát, viaszfehér arccal tántorgott felfelé, azt hittem, valami eltörött, valaki megbetegedett, ezért fél. Eszembe nem jutott volna, hogy odalent öltek az éjjel.. Itt álltunk két lépésre a szintet záró ajtótól, és semmit sem hallottunk... semmit, érted? Ezek tényleg vadállatok... én mondom neked.

- Pedig a ríannak nem volt könnyű halála - mondta elmélázva a váltótárs. - Legalább tizenkét szúrást kapott; ha jól hallottam. És csak az utolsók voltak halálosak.

- Az a nyomorult csodákat tudott művelni egyetlen pokróccal.

Mindent meleg, ragacsos hártya borított. Csend, a formátlan kupac sem mozdul már a gyékényszőnyegen. Micsoda elemi erejű rémület fortyogott azokban a szemekben! Hamar rájött, hogy esélytelen, az arcát eltömő, szájába furakodó takaró elnyeli sikolyát, az acélos szorítású marok feltűzött bogárként szegezi a földhöz. A kés (rúnák sorakoztak a pengén, takaros rendben) először csak megkóstolta, ízlelgette, az eszeveszett üvöltés hangjai mind, mind belefulladtak a takaró bolyhaiba.

Aztán a lidérc megindult az ablak felé, óvatosan kikerülte a tócsákat.

Tucatnyi test a padlón, görcsös pózban ölelik magukhoz utolsó pillanataikat, gyilkosuk formátlan árnyként lendül ki az ablakon.

Éjszaka.

V

Mint a szimatoló patkányok, mint a temető kerítésén kuporgó várjak, mint a falusi vénassszonyok. Beszélnek és pletykálnak, aggódó pillantásokkal méregetik a tornyot, munkát tettetnek, és be nem áll á szájuk.

Széttapossák a tiszta havat.

Sek unott pillantással mérte végig az udvaron sertepertélő tömeget (katonák, írnokok, szolgák és rabok), ásított, megrázta vörös haját, és határozott léptekkel megindult a barakk felé. Ha árnyalatnyival is, de enyhülni látszott az idő - szelídén kavargott a hó, visszafogta hangját a szél, és a reggeli napfény is élénkebbnek tűnt.

- A torony kapuja mellett összeverődött tömeget mindez hidegen hagyta.

Sék egy szívdobbanásnyi időre Kalizt vélte felfedezni a bejáratnál. Végigsimított az oldalára szíjazott pengén, és a hajóútra gondolt (sós tengerillat, rángatózó polipok a kondérban), rendszeres pengeváltásaikra és gúnyos szópárbajaikra. Az őrparancsnok lenne az egyetlen ember ebben az egész díszes kompániában, akivel kedve szerint elcseveghetne, gondolta. Művelt, olvasott, remekül vág vissza a csipkelődő megjegyzésekre (a legtöbb férfi ennél a pontnál váltott menekülőre), ráadásul jó harcos. Most vajon milyen feladatot bízhattak rá?

Kikerülte a szájukat jártató szolgákat (mint a szimatoló patkányok, mint a temető kerítésén kuporgó Varjak.), és megigazította prémsapkáját A barakk bejáratánál már rég elfeledte, min is töprengett az imént.

- Mozgás, emberek! - mondta fagyosan az álmosan pislogó, szánalmas katonaféléknek odabent. Mezítelen talpak dobbantak a padlón - a lándzsás újoncok már a legelején rájöttek, hogy ezekben a pillanatokban képtelenek nőnemű személynek tekinteni parancsnokukat. Pedig most nem is üvöltött.

Sek szélesre tárta az ajtót.

- Ha valaki még nem tudná, mi történt az éjjel - közölte úgy nagy általánosságban tőlem végképp nem fogja megtudni. Mozgás!

Nedwor szépen pomádézott szakállát tépkedte. Félt. Egy üres teremtől.

Nem a teremmel volt itt a baj, hanem azokkal, akik itt laktak.

A padlón szétszórt szalma, tépett zsákok, csontok, cubákok és csontkupák - némelyik furcsán ismerős formákat idézett -, kondérok a sarokban. Darabókra zúzott lócák és asztalok.

- Ezt én nem hiszem el - dadogta hideglelősen, csak úgy magának. Más úgysem hallotta volna... egyedül volt.

Éppen ez a gond.

Nedwor mesterien titkolta, milyen gyáva is valójában; Siheder korában még csak ízlelgette a fortélyait- a többi növendék nemes egyszérűséggel beszarinak nevezte. Katonai pályája kezdetén már csak tanítóit nem tévesztette meg; amikor pedig hadnagyként a Seq Ház soraiba lépett, már tudta, hogy a romlott, pompázatos és buja Sÿtisben ügyesen felöltött cicomával és negédes stílussal mindent el lehet leplezni.

Most azonban senkinek sem alakoskodhatott. Félt.

Régi, megszokott módszeréhez folyamodott hát.

Veled nem történhet baj, téged nem érhet vész, mormogta, veled a szerencse, bármerre is mész... Régi gyermekmondóka, mindig bevált. Litániaként ismételgette, morzsolgatta az agyában, míg a központi torony felé botorkált, de három makacsul visszatérő gondolat minduntalan megzavarta.

Hová tűntek el a kharagok?

Hogyan szívódhattak fel ilyen nyomtalanul?

És a legfontosabb: miféle balszerencsét tartogathat ez számára?

Kaliz becsukta az ajtót.

Sokat látott már, és sokat tapasztalt. Rohamozott szárazföldi csetepatéban, harcolt tengeren, küzdött hínárszagú sikátorokban, Ölt már gyilkost és védett meg ártatlant, de ez a papírparavánok, kővázák, selyemköntösök és vastag szőnyegek közé fröccsentett mészárszék felkavarta a gyomrát. A lépcsőház korlátjának támaszkodott (felette mindkét szinten a másik két Ház emberei hajoltak össze suttogva). Csigalépcső görbült fel és le, visszhangos aknájában az éjjel pisszenés sem hallatszott. Így állítják mindegyik szint őrei. A vaskós faajtóra pillantott (a toronyszint bejáratairól még érkezésükkor levakarták a zavaró karcolatokat), sóhajtott, és arra gondolt, miért ez az átkozott, dübörgő érzés a fejében.

Miért ez á furcsa otthonosság?

És miért érzi úgy, hogy tegnap valami rettenetesen fontos dolgot látott. Akkor elsiklott mellette, csak éjjeli magányában vetődött fel hánykolódva. Mi lehetett az?

Elindult felfelé. Soltíss rían tényekre kíváncsi, nem képzelgésekre.

A beszámoló azonban még neki is tartogatott meglepetéseket.

Teát ittak, és sültet ettek ezüsttányérból. Szobormerev őrök feszítettek mögöttük. De Soltíss testőre nem állt szokott posztján. Csak Alventar mestergyilkosa kuporgott az asztal mellett.

- Beszámolód részletes volt és kifogástalan, őrparancsnok - mondta a Seq- Ház ríanja hűvösen. Ivott égy kortyot. - Úgy gondolom, a történtek nem kívánnak különösebb magyarázatot - tette hozzá csendesen. A jelenlévők figyelmét nem kerülte el, hogy a máskor jeges nyugalmú férfi keze megremegett. - Ők úgy gondolják, megsértettük a területüket. Mi úgy gondoljuk, fizettünk érte... ezért itt lehetünk.

A szobában összegyűlt őrparancsnokok biccentettek. A kharagok aljas gyilkosságát nehéz lett volna másként magyarázni. Szökésük pedig mindent bebizonyított. A hanyag kapuőrök már megbűnhődtek vakságuk és süketségük miatt. Fertályórája a deresen tűnődhettek azon, hogyan szökhettek ki a barbárok figyelő tekintetük előtt. Később már mással voltak elfoglalva.)

- A kapukat lezárattuk, az őrséget mindenhol megdupláztuk - mondta Alventar kapkodva. - Mihelyst lehetőségeink engedik, a gyilkosok illő büntetésben részesülnek.

És vajon hogyan? - töprengtek a jelenlévők Hadiállapot. Félelem és értetlenség.

Ma éjjel illő temetést celebrálunk, mondta az előbb valaki. A Carvis Ház megmaradt emberei akkor teszik meg ideiglenes hűségnyilatkozatukat a két rían előtt.

Zavargás támadt az ajtón kívül. Valaki durván felcsattant, valami csörömpölt, aztán kivágódott az ajtó.

Oishor, az Iraquar Ház hadnagya állt a küszöbön. . A példátlán arcátlanság fenyítést érdemelt volna. A jövevény szavai hallatán mindez mégis bocsánatot nyert.

- A Carvis Ház szintjének átkutatása közben ezt találtuk, rían - szólt dadogva a hadnagy. A kezében ezüstszín apróság csillant.

Kérdő tekintetek. A két Ház küldötteinek elfehéredő arca.

Oishor tenyerében ezüst kereszt villant fel a sápadt fényben.

A Tradyss Ház signuma. A Császári Árnyház különleges erőkkel felruházott jelvénye. A titokban működő, mindent megfigyelő és mindent jelentő császári kémek kilétét igazoló jelkép.

- Ezt... - szólalt meg nehézkesen a keskeny bajszú rían. - Ezt... hol találtátok?.

- A Carvis Ház testőrének holmijai között mondta a hadnagy feszengve, - Aki, mint azt tudni méltóztatik... napokkal ezelőtt eltűnt A gyűlés halotti csendben ért véget.

Mindenki megjelent.

Betöltötték a tágas gyülekezőcsarnokot. Katonák álltak feszes vigyázzban a kockás csempéken, írnokok bújtak össze riadtan a galérián, tisztek gyűltek a ravatal mellé. Tisztára súrolt páncélokon csillant a fáklyák fénye. Szolgák és cselédek húzódtak össze a terem árnyékosabb részén. Veríték kipárolgása keveredett füstölők illatával, fojtott suttogás és pisszegés zavarta meg a csendet, száz ember lehelte a levegőbe a félelem szagát.

Soltiss rían éppen a szépen, sorban kiterített elhunytakat búcsúztatta. Mögötte az új hűségesküt tett Carvis-emberek sorakoztak komor arccal.

- Méltatlan halálotok ülő bosszút kíván - mondta kenetteljesen, ravaszdi arcán olykor megfeszült egy izom..

Az emberek egymásra pillantottak, és egyek voltak: megszokott talajából kitépett közösség az idegen messzeségben (talán a bajtársiasság szikrája villant a szemekben?), egymásra utalt délvidékiek, és Igyekeztek legalább most megfeledkezni a mardosó kétségekről.

- Küldetésünk összetart, vérünk szava összecseng, munkánk ad nekünk erőt! - harsogta Soltiss, és boltozatos tartóívek visszhangozták a hangját. - Ne féljetek!

Pedig féltek.

Az elemésztő, vad hóvihar ígéretével kecsegtető ég sem javított hangulatukon.

Alkonyatra lezúdul az újabb fergeteg.

VI

Alkonyatra lezúdult az újabb fergeteg. A pincejáratban mindebből csak tompa dünnyögés hallatszott. Néha meglobbant a fáklyaláng. A szellőzőaknák alatt hókupacok, fehérlettek.

Kwell már nem akarta tudni, hogyan keveredett ide. Valahonnan fentről, a bányafolyosókról indult, hogy megkeresse az elkóborolt rabszolgákat. Még figyelt is az elején, csak a zöld jelzést követte, nehogy véletlenül betévedjen a fehérarany tárnákba. Valamelyik újonc mesélt a szálláson azokról a márványedényekről, amiket a szomszédos, kék-sárga alagutakból hoztak elő ( valami nagyon nem volt azokkal rendjén!, summázta a tejfelesképű legény idegesen). Annyira ügyéit, nehogy véletlenül arra tévedjen. Tessék. Ez lett belőle.

Bár kijuthatna inneni Hamar.

Hogyan keveredhetett idáig? Arra még emlékezett, hogy az átlyuggatott padlójú teremben még látta a falba maratott, ősrégi szín-jelzést. Amikor a láncokon csúszott lefelé... igen, akkor tévedhetett el.

A fáklya maroknyim zsugorodott csonkját bámulta éppen, amikor meghallotta a csákányok hangját.

Végre!

Megszaporázta lépteit, szívébe ismét reménység költözött (elhalványultak a gyötrő víziók, amelyekben kivétel nélkül a csonttá fagyott holttest szomorú szerepét osztották rá). Amikor pedig meglátta a kanyar mögül felvillanó barátságos fényt, fütyörészni támadt kedve.

Csak kicsivel később torpant meg. Valami szöget ütött a fejébe.

Csákányozó rabszolgák. Betemetett folyosó, bejáratánál a kihordott törmelék. Csillagforma jelek az ősöreg kőpadlón.

Az Iraquar Ház signumát viselő fegyveresek.

Gondolatban végigfuttatta elméjében a falra szögezett, színes pókhálóval teli térkép jelöléseit . Mit keresnek ezek itt? Hiszen minden, ásatás jó órányira található innen. Éppen ezekben az elfeledett alagutakban. ..

Vállat vont. Az a lényeg, hogy társakat talált.

Hé! - akarta kiáltani, de már nem maradt rá ideje, Fekete alak olvadt ki mögötte az árnyékból. Saját koponyája reccsenését már nem is hallotta; (Ellobbanó fáklyája fénye Iraquar signumon csillant.) Rászakadt az örök sötétség.

Kaliz nem találta a helyét.

Régen aludnia kellene már, ehelyett ebben a visszhangos rak¬tárban matat. Dobozokat kotort félre. Ládákat tolt egymás mellé.

Szorongó érzés fogta el. Pedig mitől félne? Az üres raktártól talán? Nincsen itt semmi különös - bár igaz, hogy a padlóba vésett, nyugtalanítóan görbülő, csavarodó és tekergőző spirálokat még senki sem bírta sokáig szemmel tartani, mert tompa fejfájás lüktetett fel a halántékában.

A Sárga Tároló.

Elég. A fal mellé kuporodott, és végigsimított rajta. Rendíthetetlen monstrumokként magasodtak körülötte az expedíció holmija¬it rejtő ládahalmok.

Az őrök különösebb kérdezősködés nélkül beengedték. Nem is ezzel lesz itt a gond. Hanem...

Ott. Kaliz döbbenten kapta el a kezét.

Egek! - suttogta, csak úgy, maga elé.

Mögötte vadul nyöszörgött a széllökések sanyargatta kétszárnyú ajtó.

- Egy percig sem bízhatok meg benne! - jelentette ki Alventar rían dölyfösen. Megpördült, és tanácsadójára meredt. - Hogyan is tehetném? Beugratott az alkuba. Azt hiszi, ő keveri a kártyát. Felfuvalkodott hólyag. Ó, hogy lehettek ilyen ostobák Sÿtisben? Éppen ezzel a Házzal... - Dühösen fújt egyet.

- Nem hisz neki, igaz? - kérdezte Tilor-Kíal csendesen.

- Miért hinnék? - fortyant fel ura, - Hol van például a testőre? Hiányolom pár emberét, ráadásul az a fortélyos barom, az a Kaliz, mindenbe beleüti az orrát. Keres valamit. Állítólag. Nincs ez rendjén, nagyon nincsen!

- Ne feledkezzék meg a Császári Árnyház küldöttéről, uram.

- Ostobaság! Régen halott. Vagy talán a bányákban kóborol kísértetként? - Nevetése kissé mesterkéltnek tűnt. Mert ez új lap volt a pakliban.

- Teendő? - Tilor-Kíal nem úgy nézett ki, mint áfát meggyőzött ez az érvelés. Véleményét azonban, jól nevelt szolgához illően, megtartotta magának.

- A kharagok eltűntek ugyan, de... morfondírozott a sárga köntösű férfi. - Ha egyszer gyilkoltak, miért ne gyilkolnának másodszorra is, nem igaz? - Felvihogott, éles, átható hangon. Segítsünk nekik, én azt javaslom.

- Ha szabad tanácsolnom, remek hasznát vennénk a Seq Ház kötelékében szolgáló emberünknek... - javasolta az írnok. - Oly régóta tartogatjuk már.

- Magam is éppen ezt akartam mondani. Eljött az ideje. - Alventar résnyire húzott szemekkel méregette a keskeny, ablak túloldalán tomboló fertelmes vihart. A rosszul záródó spalettákon jéghideg fuvallat nyomakodott be a meleg szobába. - Ne feledkezzen meg arról, hogy ellássa valami barbár fegyverrel, ami könnyen felismerhető nyomot hagy.

És vigyorgott. Szemmel láthatóan elégedett volt zseniális tervével.

- Szabad egy kérdést, uram? - Tilor-Kíal az ajtóban állt. A rían bólintott.

- Segít ugyan a kharagnak, de... miből gondolja, hogy az méltányolni foga. .. és nem ön lesz a következő?

A másik férfi szórakozottan végigcirógatta pecsétgyűrűjét.

- Most nem férhet hozzám - mondta szórakozottan. - Pár nap múlva pedig...

Az írnok mindentudóan biccentett.

- Igaza van. Késő lesz.

És becsukta az ajtót.

Még csak alkonyodott, de az egymás mellett szorongó, hegyormok közé zsúfolódott hófelhők sötét éjszakává változtatták a napnyugtát is. Mintha a Sárkánygerinc összes kóbor viharfelhője itt adott volna találkát egymásnak.

A szakadék peremén egyensúlyozó erőd nyugodtan tűrte. Ez még semmi.

Most jön a java.

A Carvis Ház hadnagya véglegesen eltévedt ezen a pár lépésnyi területen. A kavargó hópelyhektől az orráig sem látott, kezét szilánkosra marta a szél, ráadásul úgy érezte, hogy az utóbbi percekben csak körbe-körbe bolyong. A rabszolgák szállásánál még eltréfálkozott a váltással, aztán magabiztosan elindult a torony felé - el sem lehetne téveszteni -, de a legvadabb szélrohamok elől behúzódott egy kisebb alagútba.

Úgy tűnik, ott mégis jobbra kellett volna mennie.

Már megint ugyanitt van. A kosfejet formázó sziklát már régi ismerősként üdvözölte. Most elindul... mondjuk... egyenesen.

Majdnem belerohant a moccanatlanul ácsorgó alakba.

- Végre! - kiáltotta boldogan. - Meg tudnád...

Aztán felpillantott.

Sikoltását elnyelte a bömbölő vihar.

Jellegzetesen hajlított, rúnadíszes penge hasított a gyomrába.

VII

- Szerinted normálisak vagyunk mi? - kérdezte mogorván a falmélyedésbe húzódott lándzsás.

- Nem - mondta Líen. A bástyákon rajtuk kívül egy teremtett lelket sem láttak A lenti szakadék innen csak üvöltő fehérségnek tűnt.

Hallgattak egy sort.

- Te is hallottad a pletykáiét az előző expedícióról? - szólalt meg nagy sokára Keg. - Mi történhetett velük?

- Nem mondanak semmit - vont vállat a társa. - A rémtörténetekre meg inkább nem figyelek oda.

- Tudod... furcsa ez az egész. A kharagok!.. emlékszel arra az alakra, akit láttunk? És...

- Fogd már be a szádat - mondta Líen idegesen - Ezért ilyen tébolyult mindenki. Csak a szájukat jártatják. Pofáznak ostobaságokat, csak csorog bele a többiek fülébe. Mindegyik.

- Azért... kíváncsi vagyok, így kezdődött-e velük is. Mármint.. .

- Azt mondtam, fogd be a szádat! - Líen pocsék hangulatában volt.

Hallgattak. A lenti szakadék innen csak üvöltő fehérségnek tűnt.

Kaliz gyertyát gyújtott, és kinyitotta a Kárhozottak énekeinek egy szamárfüles példányát.

Keresett valamit. Mogorva arckifejezéssel lapozgatott, néha megállt, olvasott pár sort, töprengve a levegőbe bámult.

Lassan úgy tűnt, valamilyen elhatározásra jut. Felállt, felcsatolta kardját, felvette páncélját, és éppen a prémbundáért nyúlt, amikor, felsikoltott.

Görcsös vonaglásban fetrengett a padlón. Elharapta a nyelvét, vér íze áradt szét szájában, minden szál haja az égnek állt, magatehetetlen roncsként nyüszített.

Hideg van, arcomat friss levegő simítja. Előhívtatok ismét. Teszem a dolgomat.

Kaliz az ablakhoz tántorgott.

Új erőkkel gyarapodtam. Új hatalmaknak parancsolok.

Jégszilánkok, hópelyhek szisszennek fel a parázstartón.

Új játékszereket kaptam.

És csend.

Kaliz sokáig kuporgott fekhelyén, görcsösen markolta azt a cirádás, aranyszín képekkel díszített könyvet.

Belelapozott néha. Hangtalanul mozgott a szája.

A pincében csend volt A csákányok a csillagforma díszítésű kőpadlón hevertek.

Akárcsak az élettélen testek. Rabszolgák. Az Iraquar Ház signumát viselő katonák.

Arcukon a halál görcse: tébolyult grimasz. Mit láthattak abban az utolsó pillanatban?

Távolodó léptek konganak á szomszéd folyosón.

És a befalazott járat kibontva tátong. Nincsen odabent más, csak sötétség.

VIII

Éjjel. Ugyanolyan fehér, ugyanolyan dermesztően hideg, mint a nappal. Nincsen már különbség, a vihar fehérré fakította a napszakokat, és zúzmarával lepte be az órákat.

- Mi a nyavalya...?! : A sebhelyes arcú őr csak nagy nehézen szánta rá magát, hogy utánanézzen a kutyák szállása felől hallatszó éktelen csaholásnak. Az apró őrkunyhó belsejét éppen otthonossá tette a parázstartó vörhenyes zsarátnoka, hangulatát is sikerült feljavítania a jóféle otthoni pálinkával.. , hát a bolondnak lenne kedve ilyenkor kimozdulni a barátságos fészekből.

A csaholás - veszett nyüszítés ez már - mégis erősödött. Kikémlelt a résnyire nyitott ajtón: csak a kavargó hófergeteg.

- Kussoljatok már, hééé! - üvöltötte torkaszakadtából. A karám körítése mögött egy nyikkanással csend lett. .

- Na azért! - És derekasat húzott a pálinkából.

Majdnem megfulladt, amikor mögötte nyikordulva kinyílt az ajtó.

Tele volt a szája itókával, ezért csak torz bugyborékolással búcsúzhatott az árnyékvilágtól.

A kapuboltozatnál strázsáló őrök a Hét repedt bambusz játékkal szórakoztak éppen. Nagy kincs a szélvédett poszt - a beosztást végző írnokok nagy örömére. Van, aki nem restell tisztes pénzkiegészítést adni a szorgos hivatalnoknak.

- Nyertem- mondta elégedetten a vén nonâsi zsoldos. Kupacba rendezte a bambusz-szálakat, és fiatal társára kacsintott.

- Rettegjenek ezek odabent, én mondom! Vacogjon a foguk a rémtörténeteiktől.. az az ő dolguk Hidd el nekem, nincs itt semmi vész. Ilyen vihart nem pipáltunk mi még soha otthon. Nem csoda, ha kissé feszültek odabent. - Előrenyújtotta a markát. - Fogj egyet!

- Hallottad ezt? - kérdezte a fiú idegesen. Az öreg zsoldos rosszallóan méregette.

- Mással próbálkozz, fiam!- szólt atyaian. - Pendelyes koromban ismertem ezt a trükk...

Aztán vért köhögve lefordult a kőzsámolyról.

A fiú csak ült, dermedten, tétova mozdulattal simogatta összemocskolt öltözékét.

Csendben halt meg. Talán fel sem fogta, mi történt vele.

Félelmetes éjszaka volt. A vihar egyre erősödött.

Kevesen aludtak. Volt, aki később a szél üvöltésére fogta a dolgot. Mások fejfájásra panaszkodtak. Sokan egyszerűen csak féltek.

A torony lakói szobáik lereteszelt spalettáit bámulták. A barakkokban minden tilalom dacára pálinkáskorsó járt kézről-kézre.

Megnyikordultak a lépcsőfokok. Fegyvertársak, barátok virrasztottak közösen. Régen beszélgettünk ilyen jót, mondták később, és hazudtak, mert monoton halandzsájuk közben egyfojtában az ablakot, az ajtót, a lépcsőházat, a sarkokat, a vázákat, a paravánokat, és a szellőzők huhogó kürtőit figyelték.

Félelmetes éjszaka volt, suttogták másnap cinkosán.

IX

Két tébolyult elme.

Mézes süteményt ettek, vörös csempén kuporogtak. A fejpántos férfi szeme alatt sötét karikák komorlottak, sovány arcából kiálltak járomcsontjai. Homlokán veríték gyöngyözött.

- Sokáig tart még? - kérdezte a varázslónő kimerültnek tűnt. Sáfrányszín köpönyege orrfacsaró szagot párállott.

- Néha úgy érzem, csak erőm maradékával tudom fenntartani a kapcsolatot - morogta a fejpántos férfi.

- Az a mi dolgunk, testvér - szólt feddőn a varázsló, és kacsintott. Mosolyogtak. A, torony melletti réten pacsirták daloltak. Pókokkal díszített legyezővel próbálták elűzni az arcukra tapadó fülledt párát. Sikertelenül.

- Erősebb, mint volt. És egyre erősebb lesz. Érzem.

- Sokáig tart még? - A mennyezet szemfájdító ábrái újabb rajzolatokkal (kékeszöld és aranyszín vonalakkal) gyarapodtak.

- Kötözz le - mondta a fejpántos férfi. Bőrszíjak kúsztak csuklóira, bokáira, szeme azt a homályos lencsét kereste odafent.

- Még csak most jön a java... - súgta a levegőbe.

A halkan csukódó ajtó zaját már nem hallotta.

X

Tudták, hogy megérkezett a nappal: sápadt fény ragyogott elő a hófüggöny mögül.

Kala Csu talpa alatt frissen hullott hó roppant. Az udvar átalakult. Az úgy-ahogy ismerősnek tartott tájékozódási pontok eltűntek, helyük fehérré változott: különös alakú formákat szült az éjszaka dühöngő vihar. Ismeretlen terepen álltak megint... ahol ismeretlen ellenség vadászik rájuk, a délvidék langymelegéből érkezett betolakodókra.

Kala Csu lesöpörte a csuklyájára tapadt hópelyheket. Hiú erőfeszítés, gondolta, pillanatokon belül megérkezik az utánpótlás. Sóhajtott, és otthonára gondolt, az esőázatta, tiltott városok birodalmára, Shagirra, ahol hasonlóan rideg hegyek között, hósipkás ormok árnyékában töltötte el gyermekkorát, a Tétova Dallamok Kolostorában.

Mélyeket lélegzett a friss, csípős levegőből. Átlagos halandónál érzékenyebb érzékszervei rosszat sejdítettek. Megállt, körülpillantott - behavazott kőkunyhók, semmi sem moccan a hófüggöny mögött aztán rájött, mi az, ami egészen eddig zavarta.

A csend.

A kharagok eltűnése óta a rabszolgák szállása körül örökös hangzavar uralkodott. Á frissen kinevezett hajcsárok - - savanyú arccal szolgálatot teljesítő katonák- nem is akartak, de nem is tudták volna szálas termetű elődeik nyomába lépni. Az expedíció két kharag tolmácsa képtelennek bizonyult arra, hogy megértesse új uraik parancsait a nyomorultakkal. Nem kaptak válaszul mást, csupán ellenségesen villanó tekinteteket, torokhangú mordulást, és néhány loccsanós köpést. Maradt hát az évszázadok óta hatékony nyelvjárás, a csattanó ostor és az emberes taszítás. A déliek viszont olyan helyről érkeztek, ahol nem dívik az ilyesféle rabszolgatartás, ezért meglehetősen szűkszavúan osztogatták utasításaikat az erőszak egyszerű nyelvén, ( Miért, talán majd te pucolod ki a beomlott járatokat? , kérdezte Sek gúnyosan egy oly messzinek tűnő reggelen, és Kala Csunak be kellett látnia, hogy igazat szólt.) Eredmény: a munkára kiküldött páriák jól-rosszul elvégezték ugyan a munkát, de durvább eszközök nélkül ennél többet nem lehetett kikényszeríteni belőlük. Gajdoltak hát, és fejüket verték a falba, verekedtek, meg szitkozódtak torokhangú nyelvükön. Rájuk hagyták: hadd csinálják.

Most azonban csend van. Csak a szél süvölt odafent.

Kala Csu torkát kesernyés érzés szorította el. Érzett már hasonlót: amikor tigrisre vadásztak a kaenori mocsarakban, vagy amikor Sÿtis egy pókhálós palotájában gyanús megbeszélésre érkezett urát védelmezte.

Nem tetszett neki ez a csend.

Fülsértő nyikordulással nyílt a megerősített ajtó ( Hol vannak az őrök? Hová tűnt a vasalt retesz? ). Még nem látott semmit, de már tudta, hogy ez a keserű íz most sem vezette félre.

Sokáig állt odabent, a füstös félhomályban, vigyázott, nehogy bármibe is belelépjen, ábrázata akár az ardúniai katedrálisok faragott angyalszobraié. Csak akkor hagyta moccanni gondolatait, amikor ismét friss szél karmolt arcába. Jobban tette volna, ha inkább nyugtató litániákat mormol szüntelen.

Akkor biztosan nem ez a tébolyult rögeszme zakatol az agyában: Valami megmászta őket, és táplálkozott belőlük, valami meg...

Félúton járhatott, amikor mégis belekezdett az elmét csitító rigmusba.

Nedwor nem mutatta ki idegességét. Még nem. Az égész éjszakát ébren töltötte - legalább tucatszor ellenőriz¬te a bereteszelt zsalugátereket, egyszer felkelt, hogy a ládáját az ajtó elé tolja, és többször elátkozta hadnagyi kinevezését, ami megfosztotta a közös hálótermekben zsúfolódó bajtársak társaságától. Most határozottnak akart tűnni, és ez ideig-óráig sikerülhetett is neki. . .

- Innen hallottad a hangot? - kérdezte a sápadt legényt acélos modorban (mely tekintélyt kölcsönzött tiszti tetoválásainak. . . és jól leplezte félelmeit). Az bólintott.

A rögtönzött tetővel fedett, omladozó pajtában az útiszekereket tartották. Csendben pihentek odabent a vaskos batárok.

Megálltak, mind a hárman. Nedwor, a legény és a katona.

Figyeltek Lábnyomokat keresni értelmetlen. Szinte pillanatok alatt rajzol¬ja újra a terepet a hó. A kifeszített mellékajtó látványa viszont újabb gondolatokra csábítja a rémülten nyüszítő elmét. Menekülni!

- Itt várjatok - szólt a hadnagy, és tényleg nem fájt ( Veled nem.. dúdolgasd magadban szüntelen), még akkor sem, amikor. ..

. .amikor számot kellett adni arról, ki lógathatta fel az őröket fejjel lefelé a mestergerendára, ki lehetett az, aki akkurátusan, darabokra zúzta az összes szekeret, és mindezt háborítatlan nyugalomban.

Riadt birkanyájként gyülekeztek a nagyteremben, sápadt, kialvatlan arcok. Mellékajtókon szállingóztak elő, lépcsőkön siettek le, pletykálni sem volt már erejük.

Aztán elbúcsúztatták a halottakat.

Még nem tört ki pánik. Sokkal dermesztőbbnek bizonyult a zsigereikben bujkáló félelem, a gondolataikat béklyózó félsz. Még nem kiáltoztak, nem roppantak össze, csak álltak, az emelvényen toporgó ríanokat bámulták. Előttük szobormereven, jéghidegre hűlve hevertek bajtársaik és barátaik (szemükbe belekövesedve valamilyen tébolyító bizonyosság, mi már tudjuk, mitől kell rettegnetek, mondták azok a szemek, rátok számtalan hideglelős óra vár még), nyolcan vagy kilencen (és legalább tucatnyi embernek nyoma veszett még), mindegyikük testén az a jellegzetes, szélesen tátongó seb. Enyhén hajlított kharag vadásztőr nyoma.

- Ez hadiállapot - mondta reszketegen a Seq Ház küldötte, aki egy éjszaka alatt láthatóan éveket öregedett. - Iszonytató csapást kívánnak ránk mérni, de nem engedünk, miért is tennénk választ kíván a rettenetes tett! Tapodtat sem mozdulunk, mert miénk ez a vár, amit védelmeznünk kell!

Tapodtat sem mozdulunk, mert nem mehetünk sehova, gondolták odalent, és a tavasz jutott az eszükbe, a csöpögő ereszek ideje, a krií-madár násztáncáé, a leomló hófalaké, és tudták, hogy ők ezt már nem érhetik meg, egyenként végez velük az ismeretlen erő. Hirtelen át tudták érezni teljes szívükkel a helyzet kilátástalanságát és reménytelenségét, hogy tehetetlen barmokként mészárolják le mindannyiukat ebben a rettenetes folyosóktól torz birodalomban. Kristálytisztán tudták, nem látnak többé csepegő ereszt Miracleában, nem halásznak szivárványkeszegre az Aralisban, és nem ringatózhat feldíszített sajkájuk az Álmok Csatornáján. Soha, soha, soha már.

Talán ekkor törhetett ki a pánik.

- Mindenki róla beszél. - Kékesszürke frízek olvadtak be a mennyezet alapmintájába odafent.

- Kezdik azt hinni, ő lesz a megmentőnk - tette hozzá Sek elgondolkodva.

A shagíri vállat vont. Piszkos papírlapot hajtogatott boszorkányos ügyességgel. Sek a formálódó figurát figyelte - hajó lesz, daru netán tigris? .

- Az Árnyház embereiről rengeteg mindent fecsegnek - mondta csendesen. - Pedig valójában alig tudni róluk valamit. Állítólag vannak köztük megfigyelők, testőrök, kémek, orgyilkosok, színészek} méregkeverők és kurtizánok... meg persze démonvadászok. A Császár elitalakulata.

- De miért hagyta ott a signumát? - A lány cseppet sem volt vidám, harsány meg véletlenül sem. A fal dombormintáit simogatta. - Az ereje fonását. Hivatala jelképét. Szerintem... meghalt. Hmmm?

Egy szata. A shagíri letette a kőpadra a papírharcost..

- És ha azt szeretné, ha mindenki ezt hinné? - kérdezte nyugodtan..

A lánynak akadt töprengenivalója aznapra.

Kaliz a fürdődézsából locsolta magát, amikor végigsöpört rajta a szomorúság.

Nem képletesen értve, nem a szívfájdalom vagy a helyzet okozta hangulat, nem, ez a kockás csempe alól szivárgott elő, felkúszott a parázstartó cirádás állványán, és ezt lehelték ki a falak is. Feneketlen bánat, afféle borongásnál is borongósabb hangulat, mint amikor az ember hideg teát iszik a verandán egy esős, szürke délutánon.

Kaliz hallgatott, feszülten meredt a levegőbe, mintha szellemekkel társalogna hangtalanul! Jó ideig nem moccant. Aztán felállt, felöltözött (pengéjét sem felejtette el felcsatolni az oldalára), s előszedett a ládából ezt-azt.

Nem zárta be az ajtót, amikor elment.

XI

Újult erővel kezdett rá a hóesés.

Sek megdörzsölte kialvatlanságtól vörös szemét, és megint kipislogott az apró ablakon. Még mindig látta. Megigazította kardövét, és kinyitotta az ajtót.

- A termetes alak éppen eltűnt a Hármas Raktár düledező épülete mögött. Volt valami furcsa á mozgásában. Sek ép hajtott fejjél küzdötte el magát a raktárig. Szemét kegyetlenül csípte a szél, mögötte barátságtalan sziluettként magasodott a torony. Az alak sehol sin.. Ott van!

Ó, egek!

Ha a lány nem abból a vakmerő, félelmet nem ismerő fajtából való, most talán visszafordul. Való igaz, hogy pillanatra megdermedt a szíve, elakadt a lélegzete, ám mégis futásnak eredt, szinte kétrét görnyedve a vonyító ítéletidőben.

Más biztosan az ellenkező irányba futott volna, esetleg riadóztatni próbálja az őrséget, de Sek mindezt felesleges időpocsékolásnak tartotta. Mire visszaér, zsákmányának régen nyoma vész.

Pedig az elmúlt napok eseményei után egy termetes kharag már önmagában is félelmet kelt egy átlagos zsoldosban. Nemhogy egy olyan barbár, aki könnyedén, mindéri látható erőfeszítés nélkül sétál felfelé a tükörsima sziklafalon.

Zsibongás és haragos pisszegés, száz riadt szempár és komor arc.

- Utolsónak hagytam a torony őrzését - folytatta Soltíss rían keményen, - Tehát: az őrök hármas csoportokban járnak, a főbejáratot hatan őrzik majd, a Csillag, a Nap és a Hold mellékkapuk közötti folyosórészeket pedig lezárjuk. Az őrparáncsnokok mindenkivel közlik a pontos beosztását. Aggodalomra nincsen ok - karikás szemei ékesen cáfolták kijelentését járműveink, állataink, helyi vezetőink nincsenek ugyan, de még ebben az órában üzenetet küldünk a Háztanácsoknak Sÿtisbe. Kérdés?

Természetesen nem volt. Ki merné kétségbe vonni egy rían parancsait?

- Rendben - Soltiss és Alventyr felálltak székeikről. - Ha...

Zsivaj támadt a bejáratnál (valaki nyögdécsel, ijedt kiáJtozás visszhangzik odakint), emberek fordultak idegesen az indákkal díszített kapuboltozat felé. Csizmák toccsantak a latyakban.

- Rían! - A katonák formátlan ruhakupacot vonszoltak a terembe. Ember lehetett valaha. A verítékes arcra pillantva ezt nehéz volt elképzelni. Még szerencse, hogy ismerték.

A Carvis Ház testőre.

- A Kettes Alagútnál találtunk rá - tüsténkedett az egyik katona. Soltiss intett, és a tömeg azonnal utat nyitott. Mi történt már megint?- zakatoltak a gondolatok.

A számtalan sebből vérző, tébolyult pillantású emberroncs nem várta meg, míg az emelvény elé hajítják.

- Láttam! - sikoltotta fröcsögve. - Láttam... őt... a mélyben!

Sek káromkodott.

Kesztyűje elszakadt, prémkucsmáját magával ragadta a viharos szél. Alatta, felette, mellette sziklák. Tűhegyes élű, gonosz fogsorok.

Előtte tátongó alagút..

Egek, az a vadállat úgy sétált fél ide, mintha a Kanton kavicsos ösvényein járna!

Azért sem hátrál meg. Micsoda dicsőség lesz. .. elakad majd á szó, amikor a rían elé hajítja a barbár fejét!

Összeszedte minden erejét, és felhúzódzkodott a párkányra.

Odabent akadt egy pillanata, amikor úgy érezte, jobb lett volna, ha inkább a szakadékig sodorja az őrjöngő vihar.

Most egy pisszenés sem hallatszott.

Csak az a valami sikoltozott Habos nyál fröccsent a csempékre, undorodva húzódtak el mellőle a katonák.

- Amikor kilépett az árnyékból, ő maga volt az éjszaka! - üvöltötte a Carvis Ház testőre.

- Amikor rám pillantott, ő maga volt minden gyermekkori félelmem! - kiáltotta a Carvis Ház testőre.

- Amikor megmutatta igaz valóját, Ő maga volt a legyőzhetetlen ellenfél! - sírta a Carvis Ház testőre.

Most egy pisszenés sem hallatszott. ..

Az emberroncs féltérdre tápászkodott, és szembenézett a tömegggel. Nem csak egy ember hőkölt hátra riadtan.

- Mert láttam, mert néztem, mert figyeltem, ahogy alakot ölt, és hatalmas barbár volt, acélos izmú harcos, és tudta, hogy ott vagyok, mert megmutatta, mire képes...

Elcsuklott a hangja.

- Mert előttem változott át... míg a szívem egyet dobbant.... és formálódott,…

Elvigyorodott. Ó, csúnya vigyor volt ez.

- ...ésfelvette az én alakomat!

Most egy pisszenés sem hallatszott.

Sek mégsem adta ki magából a reggelijét.

Inkább mélyeket szippantott a folyosó bejáratán betolakodó hideg szélből.

Itt voltak mindannyian - a szolgák, a katonák és a barátok, a pökhendi vetélytársak, az ivócimborák, jó tucatnyian, akik eltűntek az előző éjjelen.

Halomba dobva, mint a mosatlan ruhák.

Azok a nyomok voltak a legszörnyűbbek.

Mintha valaki... táplálkozott volna belőlük.

A földön vérmocskos pengéjű kharag tőr hevert. Zsebkendőbe csavarta.

A folyosó végén függőleges akna ásított. A barbár csak arra mehetett, gondolta Sek, és csak azért nem indult el, mert tudta, hogy az az akna csak a vérvörös jelzésű alagutakba vezethet, ahol soha nem dolgoztak munkások, és felderítők is csak egyszer jártak arra. Mert ott a nyílegyenes alagutak is kacskarigósnak tűntek, ami látszólag felfelé vezetett, az a valóságban spirálban kanyarodott le-felé, és Sek ez alkalommal, úgy vélte, zsákmánya már van: ennyi hősiesség elég lesz egy napra.

Mindenkinek Ugyanaz a gondolat járt a fejében.

Higgyünk a tébolyultnak? - néztek egymásra döbbent csendben, és bár józanabbik énjük vadul tiltakozott, de a szívük mélyén érezték vagy tudták, hogy a Carvis Ház egykori testőrének akár igaza is lehet.

Alakváltó. Az emberek egymásra néztek, és tekintetükben már most ott pislákolt a rettentő gyanú, talán itt van közöttünk, ebben a pillanatban, akár... akár Te, meg Te, meg Te is lehetsz az a valami, amit felzavartunk.

- Nem tudom, higgyek-e neked - szólt komoran a Seq Ház ríanja. Felpillantott. - Kapukat lezárni! Alagutakat eltorlaszolni! Őrök a posztokra! - süvöltötte.

Alventar a vigyorgó emberroncs mellé térdelt.

- Tegyük fel, hogy igazad van - mondta lágyan. - Ez esetben akár te is remekbe szabott másolat lehetsz. Nem kockáztathatunk.

Intett. A nyomorult még fel sem foghatta szavai értelmét, már meghalt.

Ez alkalommal nem idegeskedtek. Talán a füstölő tette, talán az értékes keverékkel tömött bódító pipa, talán a megnyugvás, hogy végre segítségért sikolthatnak, szabadon, szégyen nélkül. Egen- egen, nincs olyan nagy gond. Mért lenne. Óvatos mozdulatokkal csomagolták ki a holmit a dobozból.

Gyermekek kirakós játékára emlékeztetett. Aranyozott szegélyén sellők incselkedtek, hátoldalán azúrfesték tengere hullámzott, a mozaikdarabkák pedig egyenként is vagyonokért cseréltek volna gazdát a sÿtisi árveréseken.

Á két férfi lassú mozdulatokkal illesztette helyére a darabkákat, a formálódó kép. Rúnák vonalaiba börtönzött sárga színfolt. Csont tartóedényekből előhalászott tekercseket tanulmányoztak. Mindegyiken tucatnyi lehetséges mozaik-variáció. Tucatnyi üzenetforma.

- Így ni - mondta elégedetten az idősebbik férfi, és nagyot szippantott a pipából. A füst kezdett megsűrűsödni odabent. - Még azt az egy darabot. .. úgy.

Halk koccanással illeszkedett a helyére a hiányzó darab. A két férfi hátradőlt. Tudták, mi következik - ha lehet, ők inkább elkerülik á hirtelen felcsapó, szemet bántó; ragyogást, amikor megkomponált üzenet varázslatos postagalambként szárnyalva elhagyja a szobát, hogy a világ végén, Sÿtisben egy freskókkal kimázolt szobácska asztalán ugyanilyén mintába rendeződjön, És nem történt semmi.

Az idősebb férfi szájából kifordult a pipa.

Pincék.

Kaliz visszhangos termeken sétált keresztül.

Legszörnyűbb sejtései váltak valóra. Az ovális teremben megtalálta a tűzégette nyomokat a mohos falon. A szomszédos csarnokban sem kellett sokáig keresgélnie: az oszlopokon éles barázdákat hagytak a fejszecsapások. A folyosón jó ideig kotorászott a félhomályban, aztán alaposan megvizsgálta a csecsebecséket, amiket talált: fülönfüggőket, karkötőt, gyűrűt. Pár lépéssel arrébb, egy omladékos részen a törmelék alatt karcos páncélra lelt.

Mégis az agancsmintákkal díszített terembén érzett először valami megnyugvásfélét.

Két csontváz. Egy hő és egy férfi maradványai. Hátukat a falnak vetve küzdhettek, egészen halálukig. Kaliz nem kívánta tudni, miféle lények hagyhatták a repedt bordákon látható agyarnyomokat. Hiszen tudta.

A Kárhozottak énekeinek utolsó történetén tűnődött. Különösen azon a részen, amikor a testvérpár - a nador harcos és húga - végső leheletükig küzdenek a csatornák mélyéből elősereglő patkányforma szörnyalakok ellen.

Sek hólepelből kibontakozó jelenésnek tűnt. Csak most érezte, mennyire törődött valójában, a szél karmolása pedig eszébe juttatta, hogy azok az átkozott sziklák lefelé menet még az arcát is felsértették. Ereklyeként szorongatta a kendőbe csavart kharag tőrt.

A Csillag Kapunál őrködő zsoldosok minden bizonnyal a fülükre ülték odabent. Nyavalyások. Minden dühét belevitte a rúgásba.

Nyikordulás.

- Sek? - kérdezte az ajtórésből egy bizonytalan hang.

- Nem - mondta a lány dühösen. A Napcsászár. Beengednél végre?

Mintha többen gyűltek volna az ajtó mellé odabent.

- Az.. . az egy tőr? - kérdezte ismét a bizonytalan hang. Az ajtórés (csak nem akart szélesedni. A lány kezdett bedühödni.

- Igen, fafej. Kharag tőr, ha tudni akarod, és szeretném közölni veled, hogy ezzel gyilkoltak a mű...

Sek mindig is büszke volt a reflexeire. Joggal. Például most mentették meg az életét A kilökődő lándzsa éppen hogy súrolta a páncélját. A hóba hemperedett ( ugye, ez valami tréfa?, dübörgött a fejében), felpislogott a rámeredő arcokra, és hosszú idő óta először félt.

Majd gyorsan elhengeredett a torka felé sújtó lándzsahegyek elől.

A katonák üvöltöttek.

- Öld meg! Mire vársz?

Erősödik a szél.

- Szegény Sek! Mit tehetett vele? - Szúrj, az anyád mindenit!

- Vigyázz!

- Ne!!!

Sek csak egyet ölt meg közülük. Úgy gondolta, ez éppen eléggé nyomatékos figyelmeztetés ( a szemeik, azok a viszolygó pillantások, miről beszélnek, és egyáltalán, miért akarnak megölni, hiszen ismernek, hiszen.. . ), hárított, szúrt; még egy elhanyatló zsoldos, aztán nekiszorították a falnak.

Ennyi. Elég egyszer óvatlannak lenni. De miért...

Az első katona nem is tudta mire vélni azt a hátborzongatóan fagyos érzést. A hátából kihúzott penge csusszanását már nem is hallotta. Elködösült szemmel meredt a torony tetejét cirógató hófelhőkre.

- Nyomorultak!

Nedwor egészem meglepődött saját teljesítményén. Két katona, egy lefegyverzett üldöző, sőt, még a botladozó lányt is félre tudta rántani egy dobótőr elől.

Örvénylett körülöttük a hó.

- Utánuk!

- Csapda lenne?

- Többen vannak, a pokolba is!

Léptek dobognak a hófüggyöny túloldalán.

- Köszö ... - kezdte a lány, és ebben a pillanatban eltűnt a lábuk alól a talaj.

Egészen a pincelabirintus közepébe zuhantak.

XII

Bedeszkáztak az ablakokat. Mindegyik szinten. Eltorlaszolták az ajtókat. Ahol csak lehetett.

Valami mégis bejutott. A pánik.

Fegyvert szorongatva közlekedtek a folyosókon.

A pinceszinteken verekedés tört ki. Két, haláláig hisztérikusan vagdalkozó katona teteme maradt a nyálkás falak tövében.

A nagyteremben kitört szóváltásnak három áldozata lett. Valamelyik írnokot szabályosan agyonverték.

Az elhagyatott konyhában felborított parázstartóval senki sem törődött. Mintha ott sem lett volna.

Téboly. Pattanásig feszült hangulat.

Alventar rían imádkozott.

- Csak engem kímélj meg, hatalmas, démon! - könyörgött gyertyafényes szobája magányában. - Honnan tudhattam volna, hogy a lefalazott alagút a te otthonod tiltott kapuja? Hagyd meg életem, ne zúdítsd rám haragod, nem téged kerestünk, eltemetett kincsekre vadásztunk, kérlek, kíméld meg az életem!

Hisztérikus mormogását a kicsapódó ajtó hallgattatta A szobába lépő férfi kezében sÿtisi tőrkard csillant.

- Patkány! - mondta csendesen a Seq Ház küldötte, aztán szúrt, szúrt, még egyszer szúrt, és nem nyöszörgött odabent többé senki.

- Szolgálatod nem marad viszonzatlan - mondta a rían a folyosóról besomfordáló férfinak. - Időben figyelmeztettél... megmentetted az életemet.

Tilor-Kíal szerényen mosolygott.

A toronyszinteken az eszeveszett rémület lett az úr.

A füstszagot fertályórával később érezték meg az első emeleten.

Mire észbe kaptak, már vadul lángoltak az alsóbb szintek.

- A konyha! - üvöltötték az emberek. Oltsatok!

Odakint fagy, idebent tűz.

XIII

Kaliz megmentette az életüket.

Ha akkor nem kiált rájuk, ha nem hőkölnek vissza a ravaszul álcázott veremcsapda széléről, már nem élnének, Sek és Nedwor most már csak azon tűnődött, jobban járták-e így. Furcsa egykedvűség hajtotta őket. Úgyis mindegy.

Fogalmuk sem volt, mióta bolyonganak idelent, a torony alatt, véletlenül felbukkant vezetőjük mögött. Lidérces kóborlás volt ez, át a torzító tükrök termén, a kampókkal ékesített folyosókon, a padlóba vájt kutak mellett.

Kaliz megmentette az életüket. Ők pedig készen álltak, hogy az első gyanús jelre végezzenek vele. Hiszen egyedül kóborol idelent, tétován motyogva kukkant be az üres cellákba, mintha keresne valamit, de mi keresnivalója lehet idelent?

Nélküle viszont soha nem találnának ki innen.

Többször is megpróbálták szóra bírni... mindhiába.

Mintha valamilyen belső hangra hallgatott volna mindvégig.

- Elég! - kiáltotta a lány a pikkelymintás domborművekkel díszített szobában. - Mi ez a... - Elakadt a hanga.

Kaliz a rongykupac mellett állt, komoran és némán.

- Látjátok? - kérdezte nagy sokára.

Látták. A rongykupac... valaha ember lehetett.

- K-ki ez? - dadogta Nedwor.

Kaliz felpillantott.

- Az előző expedíció egyik tagja - mondta kurtán. A távolból üvöltözés hallatszott.

Sorban ereszkedtek alá, vasláncokba kapaszkodtak, szitkozódtak és féltek.

- Jól láttam! - kiáltotta az egyik. - Hát van szemem, nem? Ide zuhantak le, ha mondom!

Kapaszkodtak, lefelé, a mélybe.

- Ha megtudom, ki zárta be előttünk az ajtót, letöröm a kezét! - morogta valaki.

- Fogd már be a szádat! Te nem így tettél volna? Ha egyszer valaki kiment, még ha csak egy fertályórácskára is, te sem engednéd be újra, hmm,?

- Ha meglesz a lány, mar bizonyítani is tudjuk... hogy nem vagyunk szörnyetegek. Ő az! A hullája majd magáért beszél!

Ereszkedtek tovább, lefelé, a mélybe.

- Innen egyedül megyek tovább - mondta Kaliz. A föld mélyébe vezető rettenetes kút oldalában álltak, egy mellékfolyosó kijáratában. Keskeny párkány csavarodott felfelé és lefelé. Odalent szuroksötét. Ódafent sápadt derengés, Hó.

Már nem kérdeztek semmit. Különös érzés kerítette hatalmába őket, egyfajta fatalizmus, keserű beletörődés.

- Úgy érzem - szólalt meg a lány - , nem vagyok ura az akaratomnak. Mintha minden cselekedetem valamilyen előre megtervezett séma szerint alakulna.

- És ez pontosan így is van - mondta Kaliz nyugodtan, és elindult felfelé, a sápadt fénybe kacskaringózó párkányon. Azok ketten csak nézték, némán.

Az őrparancsnok pár lépés után visszafordult.

- Drágán adjátok az életeteket - Suttogó hangját felerősítette a Kút.

- Miért kellene..: - kezdte a hadnagy, aztán elhallgatott. A távolból léptek közeledtek.

Fegyvert húztak inkább, komoran, Kalizt pedig lassan elnyelte az fentről szivárgó, sápadt fény.

XIV

- Mindvégig érezted, a jelenlétemet - mondta a démon. - Ráadásul néhány gondolatom utat talált hozzád.

Veszettül tombolt idefent a szél. A Kút felett egyensúlyoztak egy függőhídon. Kaliz a termetes barbár testében megtelepedett démon szemébe nézett.

Mindketten a fegyvereiket markolták.

- Csak néhány órája tudom - szólalt meg végül az őrparancsnok. A felettük magasodó torony bedeszkázott ablakaiból mintha füst szivárgott volna.

- Igen - biccentett a démon. - Ez pedig felgyorsította a dolgokat. Nem maradt idő pepecselni. A hely törvényei szerint a végkimenetel biztosított. Most más eszközökhöz nyúltam..

- Gyors halál mindenkinek - mondta Kaliz keserűen. - Csak egy maradhat. A végső küzdelemben csak a magányos főhős nézhet szembe a szörnyeteggel.

A démon bólintott. Lentről üvöltve menekült fel a szél. Mit láthatott a mélyben, vajon miféle titkokat?

- Már az elején gyanakodtam. - Kaliz a tarkóját masszírozta. - Aztán megéreztem a jelenlétedet... és tudtam, hogy démon lakja a helyet.

- Ez így nem igaz - vigyorgott a démon a Grak nevű barbár szájával.

- Rendben. Ez a hely maga a démon. Te.

- A barbárok mindig is tudták.

- És megint előkészítették neked egy testet. Felváltotta a Seq Ház testőrét. . . hát nem nevetségesek a sors szeszélyes fordulatai? Tette a dolgát, amíg ki nem bontották az alagutat... .

- Amit a hely logikája alapján ki kellett bontaniuk...

- ...elhintette a félelem első szikrait, aztán jöttél te.

- Hiszen az első éjszakát leszámítva nem is csináltam semmit - tiltakozott a démon. - Mindent rátok lehetett bízni. Csak a kezdő lökésnél volt rám szükség. Halottak. Neszek. Megrongált felszerelés. Teljes elzártság a külvilágtól. Megrágott tetemek. Ti pedig kaptatok az alkalmon. De még hogy! Melyikünk a nagyobb szörnyeteg? Ha látnád, mi folyik odabent ...

- Sejtem - mondta Kaliz.

- Micsoda véletlen - csóválta a fejét a barbár. - Pont te érkeztél ide. Rémtörténetek ismerője, démonvadász...

- Nem vágyok vadász - emelte fel a kezét az őrparancsnok. - A Tradyss Ház megfigyelőnek nevelt mindvégig. Viszont mindannyian kapunk némi elemi képzést a démonvadászok praktikáiból is. Már megint a véletlenek.

- Értem - biccentett a démon.

Kaliz fogást váltott a fegyveren.

- Tudod... nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ez az egész, .. túlzottan is ismerős. Mint egy rémtörténet. A környezet... az emberek viselkedése... a gyilkosságok... a rengeteg apróság. Csak...

- Aztán megtaláltad az előző expedíció maradványait.

Kaliz az aknába hulló hópelyheket figyelte.

- És rá kellett jönnöm, hogy én már olvastam a történetüket. A Kárhozottak énekeiben.

A démon felnevetett. Hangja maga volt a szél.

- Amikor idejött a fejpántos férfi, alkut kötöttem véle. Évezredek után... és ne akard, hogy elmeséljem, kik idéztek ide egykor: .. főleg azt ne, hogy miért.. . társaságom akadt. Meglepő társaságom:

- Színházasdit játszol neki - mondta Kaliz. - Ő pedig leír mindent. Miért?

- Nem tudom – mondta a démon; és az őrparancsnok hitt neki.

Lentről elhaló sikoly hallatszott. Fegyvercsörgés. Kiáltozás.

Harcoltak. Pengék csattantak össze, felettük az a sápadt fény.

- Azért kár érted - sziszegte a lány egy nyugalmasabb másodpercében.

- Hát még érted! - A ficsúr elvigyorodott. Aztán összecsaptak a pengék. Csak félholt sebesülteket hagytak itt. Haldokolni. Hősiesen haltak meg. Mintha tudták volna, hogy ezt kell tenniük.

- Sajnálod a lányt - állapította meg a barbár. - De már beszéltünk a törvényekről.

- Igen. - Kaliz felemelte a fegyverét. -A szép lányoknak is el kell bukniuk? Ez olyan nagy ostobaság. A magányos főhős pedig társai holtteste felett szembeszáll a rettenetes szörnyeteggel.

A barbár is felemelte a hatalmas árkot.

- A helyszín is megfelelő - jegyezte meg körülpillantva.

Aztán Kaliz eltette a kardot.

- Nem harcolok veled - mondta.

- Nem harcolsz velem? - kérdezte a démon.

- Emlékezz a törvényekre - figyelmeztette a férfi. - Én fogok nyerni! Mindenképpen. Te pedig... megsemmisülsz.

- Ebben az alakomban legalábbis - ismerte el a démon. - Aztán telik-múlik az idő, és újabb emberek érkeznek, őket újabb történettel traktálom majd.

- Mi lesz az? - kérdezte az őrparancsnok keserűen. - A sírhely átka? A megfékezhetetlen járvány? Szörnyek kúsznak elő odafentről?

- Majd kialakul. - A barbár szája elvigyorodott. - De a harc.., az nélkülözhetetlen. .

- Rendben - mondta az őrparancsnok.

Aztán szúrt.

Később sokat tűnődött azon, hallotta-e sikoltani a démont.

Majd a rémálmok elárulják.

A torony minden szintje vastag füstfelhőt böfögött. Már nem próbálkoztak a kinyithatatlan ajtókkal. Már nem kiabált odabent senki.

XV

Két tébolyult elme.

- Honnan jött volna rá, mi a célunk mindezzel? - kérdezte nyűgösen a fejpántos férfi, a Kárhozottak énekeinek rejtélyes szerzője. Most úgy nézett ki, mint egy csontváz. Bíborszín köntösben. - Nem te magyaráztad el nekem, miféle lénnyel találkoztam odafent? Te mondád, hogy a démonok nem egyszerű, testrabló entitások, hanem olyasmik, mint a betegség... a gyűlölet.., a mocskolódás… a háborús uszítás... vagy éppen a rémtörténetek, hmm.

A varázsló legyintett.

- Az ott fent maga az univerzum összes hátborzongató históriája, a maga törvényeivel és kötöttségeivel - folytatta a másik. - Minden világban létezik... van, ahol erősebb, van ahol gyengébb. Ahol nem ismerik, ahol nem borzonganak az emberek az efféle történeteken, ott gyenge. Nekem jutott a szerep - kiáltotta, a mennyezetnek furcsán elvékonyodó hangon hogy Abrÿss földjén egyre erősebbé tegyem! Nőjön a hatalma... táplálja ezernyi képzelet!

- Az egy Tradyss ügynök, testvér - szólt a varázsló csendesen. - ő is sejtheti mindezt.

- Egy nap mindenki lidérces történetek bűvöletében él majd! - kiabálta a fejpántos férfi. - És akkor olyan lesz az egész kontinens, mint az az erőd ott fent! Hát nem érted?

Nagy sokára elhallgattak mindketten.

Aztán vártak.

Sokáig.

Minden nap kipislogtak az ablakon... érkezik-e idegen.

Egy hős.

A főhős.

Hosszú az út hazafelé.

Először elégeti a könyveit. Mindet. Az egész díszes gyűjteményt.

Utána pedig keserves kutatómunka vár rá.

Meg kell találnia egy szörnyeteget.

Végeznie kell vele. Tűzön-vízen átkel, hogy a szemébe nézhessen.

Akár egy rémtörténetben.