Aalish D’Mohlen – Rossz vadászat Sÿtisben

Palazzók fekete körvonalai az éjezüst horizonton, lidércfényű ablakok. Suttogó víz a házak oldalán, alvó galambok a púpos hídkorlátokon. Acélszínűt villan a csatorna tükörsima felszíne. Csónak siklik némán. Zenefoszlányokat ringat a szellő, csilingelő kacajt. Egy balkonra pazar kelmékbe öltözött dáma lép; mögötte kristálycsillár és színes forgatag. A fehérrel kövezett úton köpönyeges alak áll, arctalan arcára árnyék suhan.

Alattomosan nyújtózik el a nyugalom.

Sÿtisi éjszaka.

A szerény, kétemeletes palazzo falát szürke, sávok, a lecsorranó eső nyomai csúfítják, árkádjai alól nemes, de vénségtől kopott szobrok hajolnak a csatornavize fölé. A Hold csonkári úszik a fiatornyokkal díszített tető felett, puha léptű macska sétál a párkányon. Megdermed egy pillanatra, tág szemei a holdfényt tükrözik. Hallott valamit: fojtott neszt, tompa dobbanást. Lelapul, majd feszesen és némán, akár a kilőtt nyílvessző, tovairamodik.

Sötétek az ablakok, kivéve egyet. A brokátfüggönyön rőt fény csapong, tusakodó alakokat rajzol. Fekete permet hullik rá. Vér. A viaskodók árnyai elhanyatlanak, a lobogó fény lassan lecsillapodik, majd kihuny. Aztán félrebillen a függöny, és kifordul mögüle egy élettelen test. Rövid zuhanás után a csatorna vízébe csapódik.

Az ablaktól óriási denevérhez hasonlatosan válik le egy férfialak. A kiszögellésekbe kapaszkodva, szaporán ereszkedik lefele, habár véres ujjai meg-megcsúsznak a sima köveken. Végigaraszol a földszinti párkanyon, majd átszökken a csatorna felett ívelő hídra. Miután csizmás lábai szilárd talajt fognak, lekuporodik. Fején széles karimájú kalap, arcát selyem rejti, a maszk szemrései vad izzással nyelik el az éjszaka fényeit. Zihál. ..

A csatorna vize lassan kisimul ott, ahol a becsapódó holttest felkavarta. Mire napok múltán meglelik majd a gátra akadva, az akácfüzek hűvösében, addigra úgysem számít már.

Hosszú testű csónak közeledik; íves orra, keskeny törzse szelíden hasítja a felszínt. A csáklyát egy fiatal férfi emeli, alakja hajlékony és sudár, mint egy lányé, mégsem erőlteti a munka. Egyetlen utasa van.

Nem fedezik fel a gyanús lobbanást a híd oldalán, alásiklanak. Csak akkor kapják fel a fejüket, mikor sötét szárnyák gyanánt nyílik ki felettük egy köpönyeg. Veszélyesen megbillen a csónak, ahogy a merész ugrás után landol benne a férfi.

- Mit akar? - sikkantja egy riadt női hang.

- Hölgyem! - egyenesedik fel a kalapos. Megveti lábát a ringó ladikban, és udvariasan fejet hajt az utas előtt. Egy ezüstöt pöccint a csónak végében mozdulatlanul várakozó fiatalember lábai elé. Halkan zörren az érme a padlón, egy szívdobbanásnyi csendet követően pedig ismét alámerül a csáklya, és lágyan meglöki a csónakot. Kisiklanak a híd árnyékából.

Mint az olvadt fém, sűrűn és csillogva fodrozódik a víz mellettük.

Bár az utas bársonykék csuklyával rejti kilétét, mégis fény lopózik az arcára, ahogy dacosan felemeli a fejét. Ifjú nő. Inkább bájos, mint kimondottan szép teremtés, forró szenvedélye még most, ebben a riadt pillanatban is átitatja vonásait.

- Ha a férjem küldte - suttogja élesen, de elcsuklik a hangja - kérem... kérem mondja meg neki, hogy akkor sem bánom, ha megöl!

- Nem, hölgyem, én nem ismerem az ön férjét.

- Nem? - kerekednek el a nő szemei. Csak most látszik igazán, mennyire fél.

- És úgy gondolom - dörmögi a fekete kalapot viselő férfi, hogy mindnyájan jobban járunk, ha nem firtatjuk egymás titkait, így hát bocsásson meg, amiért nem mutatkozom be önnek! - Lép egyet, és lehajol, hogy kezet csókoljon. A nő reszket, és bizalmatlanul méregeti! Összehúzza, arca előtt a csuklyát.

- Mit akar? - kérdezi.

- Látom, hogy a késői óra ellenére is kíséret nélkül utazik. Igaz, nem ismerém a férjét, de nem hinném, hogy igazi úriember, ha engedi ifjú feleségét egyedül járni éjszaka. - Ismét megbillenti a kalapját. A szája vértelen, elszánt vonal. Nem mosolyog. - Engedje meg, hölgyem, hogy elkísérjem önt a Kék Madár hídig.

- De én nem arrafelé tartok!

- Vagy úgy! Nem arrafelé lakik a szeretője.

A nő vállai megroskadnak. Egy lélegzetvételnyi ideig szólni sem bír, majd könnyes hangon azt mondja:

-A Kék Madár hídig.

A kalapos férfi a csónak végében álló fiatalemberre pillant, aki kérdezés nélkül nekifekszik a csáklyának, és a Kék Madár híd irányába tereli járművét.

- Gyorsan! - sziszegi a férfi. A csónak sebessége érezhetően megnő.

A továbbiakban egyetlen, pisszenéssel sem zavarják meg a feszült csendet. A nő egészen kicsire kuporodva ül a padon. Az álarcos fél térdre ereszkedik a jármú elkeskenyedő orrában, és meredten bámulja az utat maguk előtt. Baljával úgy szorítja a csónak peremét, hogy belefehéredik az ökle, ujjasának könnyű, sötét anyagából sűrű folyadék csepeg, és tócsába gyűlik a lábánál. Rubinvörösen szikrázik fel, mikor elhaladnak egy-egy fénygömb alatt.

Feltűnik a híd, Csipkés kőszárnyakat tárva, mintegy védelmezőn borul a víz fölé, árnyéka hűvös és áttetsző.

- Lassítsak? - kérdezi a fiatalember unottan. A fekete kalapos bólint. A csáklya kiemelkedik a vízből, rúdjáról ezüst patakok folynak. A ladik szinte észrevétlenül veszít a sebességéből. A férfi balra int, a csáklya újra alámerül, és puhán arrafelé irányítja a hajót. Befutnák a hideg homályba, alakjukra jégvirágszerű árnyak kúsznak. A híd kőcsipkés szárnyai, mint egy istennő védelmező karjai, egyszerre óvják és rettentik őket. A fekete kalapot viselő férfi nem várja meg, míg partot fognak, megkapaszkodik a híd mélyre ívelő végén, felhúzza magát, és átlendül a korláton. Felzavarja az alvó galambokat, a madarak kábultan rebbennek szét. A csáklyás felfelé fordított arcába langyos permet szitál. Letörli a kézfejével. Vér. Megfordítja a csónakot, közben még látja a köpönyeges alakot lerohanni a hídról. Aztán kezéről a nadrágjába dörzsöli á vért, és az utasa felé pillant.

- Merre is indultunk, hölgyem?

A férfi megtorpan egy pillanatra a lépcsősor tetején, s a korlátnak támaszkodik. A távolban a Carvis-palazzo emelkedik az égre, mellette jelentéktelenné törpülnek a környező épületek. Csillagfényben fürdő, mély árkádokkal és égő ablakszemekkel tagolt homlokzata uralja a látóhatárt. A csatornák holdszín szalagjai úgy futnak felé, mintha tudatosan köré szőtték volna hálójukat Itt is, ott is feltűnik egy-egy csónaklámpa ringatózó fényaurája, úgy rémlik, bújócskáznak a pazar és gőgös épületek labirintusában.

Lent, a Dalnokok terén szökőkút susog, körben féloszlopokon álló márványszobrok őrködnek. A tér bejáratával szemben a Forum palazzo fehér kristályfényben ragyog, nyitott ablakain zene és nevetés szökik a kinti, időtlen csendbe; A szobrok elnéző mosollyal hallgatják a mulatozást.

A fekete kalapot viselő alak ellöki magát a korláttól, és lerohan a meredek lépcsőkön. Sarkában fehéren csillámló por kavarog. Egy teremtett lélek sem tartózkodik a téren, csak az evezősök szunyókálnak utasokra várva a csónakjaikban. A virágszirmokkal borított víz elringatja őket.

A férfi határozott léptekkel tart a Forum Palazzo irányába. Arcába vízpermetet hint a szellő, a cseppek kristálygyöngyökhöz hasonlatosan ülnek meg kalapjának bársonyán. A bejáratnál elegánsan öltözött inas kéri a meghívóját. Átnyújtja, ujjával véres nyomot hagy rajta. Az inas elolvassa az előkelő nevet.

- Kérem, uram, várjon egy pillanatot! - szól, s közben Csaknem földig hajol a véres meghívóval.

A férfi ügyet sem vet rá, elhalad mellette, és belép a fogadóterembe. Mintegy varázsütésre, máris mellette terem két ifjú hölgy. Talán ikrek. Égszínkék nadrágban vannak, hímzett, rafinált szabású kabátkában, mely törékenyebbnek és szelídebbnek mutatja őket, mint amilyenek valójában.

- Segíthetünk? - kérdezi az egyikük balról.

- Szívesén segítünk - kedveskedik a másik jobbról.

Mindkettőjük orcájára ezüst -csíkhal van festve, mély élénken lüktetni látszik olívaszín bőrükön. Belekarolnak a férfiba, érintésük gyengéd, de ellentmondást nem tűrő, kecses mozdulataikban van valami parancsoló. Oldalukon kard. Harcosok.

- Kérem, uram, fáradjon velünk!

- Van meghívóm - feleli a férfi színtelen hangon.

- Természetesen! - bólint rá a nők egyike, ahogy egy akaratos gyermekkel egyezkedik az ember.

- De nem tart sokáig, igaz? Várnak rám - aggodalmaskodik a férfi, mindazonáltal engedelmesen hagyja magát visszafordítani. A szája szögletében bárgyú mosoly rándul, a selyemmaszk szemréseiben azonban élénk tekintet villog.

Arcán dermedt kifejezéssel eltűnik előttük az inas, és a két nő pillantását keresi. A fekete kalapos férfi azt a szívütésnyi időt használja ki, mikor azok hárman összenéznék. Kirántja magát a szórításból, s szinte még ugyanazzal a mozdulattal a jobb felől álló nő arcába súlyt úgy, hogy az hangtalanul roskad össze.

Társa nyomban kardot ránt, de már csak a lobbanó köpönyegbe hasíthat a penge hegyével. Visszalöki fegyverét a tokba, majd udvariasan, kényszerű mosollyal furakodni kezd a báli kavalkádban az idegen után. Még látja a fekete kalapot a pazar hajkoronák és tollas díszek hullámaiban haladni. Feltűnés nélkül kell elintéznie. Az inas jóvoltából máris segítségére sietnek a vadászatban: ragadozószemű alakok fürkészik a betolakodót, kellemes társalgásba elegyedve sodródnak felé, vagy. mintegy véletlenül készülnek az útjába kerülni egy-egy kristálypohárral a kezükben..

A pohár meglódul, de a csípős, gyümölcsillatú, folyadék célt téveszt, és ártalmatlanul csorran le a fekete kalap széles karimájáról. A harcos támadó mozdulata elvásik valahol félúton, a selyemmaszk megvillan a szeme előtt, lebbenő köpönyeg hűvösét érzi az arcán. Minden erő kiszalad a lábaiból, a világ megperdül vele. A padlóra zuhan, s csak akkor ébred rá, hogy megsebesült, mikor fel akar állni, és tenyere megcsúszik egy vértócsában. Valaki megszorítja a vállát. Az egyik társa hajol fölé, orcáján ezüst csíkhal szikrázik a kristálycsillárok fényében.

- Kapjátok el!.

Lazaris Dolle Saline a mai napon tölti be tizenhetedik életévét. Szülei ezen ünnepi alkalom tiszteletére rendezik a bált, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy egyetlen leányuk szelíd, romlatlan bájai meghódítják az előkelő társaságot, különös tekintettel a férfiakra, azon belül is a nőtlenekre. Kitűnő partit remélnek számára, mely mindenki javára válik majd. Jó esélyük van rá.

Saline valósággal lenyűgözi az urakat, nem csak hamvas szépségével, sokkal inkább sugárzó ártatlanságával és szerény intelligenciájával. Utóbbi értékek ritkaságnak számítanak. Úgy keringenek körülötte az éhes férfiak és az irigy dámák, akár a keselyük.

A lány megható félénkséggel fogadja a bókokat. Tehetségesen táncol, és szórakoztató társalkodó. Egy hajnalszínű kelmével borított emelvényen üldögél, ruhája fehér, haja aranyszőke, halántékán rózsaszínnel festett liliomok. A háta mögött egy szoprán hangú lantos zenél.

Az első figyelmeztető kiáltásra össze sem rezdül, csak álmatagon felpillant. A sok festék elnehezíti a szemhéját, s ez - legalábbis a pillanatnyi divat szerint - még vonzóbbá teszi külsejét. A durván harsanó sikolyra azonban már félbehagyja a társalgást, és felkapja a fejét. Az emelvény mellett megbolydul a tömeg, s egy fekete köpönyeges alak szökken fél a három lépcsőfokon. Átperdül a korláton, és két hosszú, fenyegető lépéssel a lány előtt terem. Mint őszi szél a száraz faleveleket, haragja úgy söpri félre az útjába toppanó, zavart úriembereket.

Az oldalához kap, heves mozdulattal elővonja kardját. A karcsú penge felszisszen, gyors ívet húz a levegőben majd a lány torka alatt kis hurkot írván, visszafordul. Éleset villan, és megállapodik. Egy lélegzetvételnyi dermedt csend ereszkedik rájuk. Az álarcos férfi belefagy a vívómozdulatba, feje leszegve, ahogy a támadó vadaké. A kard hegyével feljebb emeli Saline állát. A lány kezében úgy remeg a kristálypohár, hogy a kilöttyenő ital foltosra áztatja a ruháját.

Halk dobogás a hátuk mögött, ahogy a bordák alatt dübörög a szív, aztán csend. Megérkeztek a harcosok is.

- Micsoda bájos kis pofika! - suttogja a kalapos férfi. Hangját eltorzítja az indulat. - Szép, igaz? - kérdezi harsogva. Senki sem válaszol, a lantos ujjai á húrokra ragadnak a döbbenettől.

- Lehet-e ilyen Szép és ártatlan egy gyilkos szörnyeteg? - kiáltja a selyemálarcos. - Nem?! Ne higgyenek a szemüknek, hölgyeim és uraim, mért ez az ifjú hölgy itt, név szerint Lazaris Dolle Saline, nem más, mint egy démoni, buja és mohó szuka, aki felfalja a szeretőit, ha megunta őket.

Ezekre az istentelen szavakra többen is felhördülnek, a lány anyjából fájdalmas zokogás bukik elő. Saline elgyengült ujjai közül kicsusszan a kristálypohár, és egy koppanás után csengőn elreped. A fekete kalapos férfi összerándul, kezében megszalad a kard, és felsérti a lány puha, tejfehér bőrét. Saline sikolt, vadul hátraveti magát a székben.

Ekkor lecsapnak a harcosok. Valamelyikük egy rúgással a földre taszítja a támadót, kicsavarják a fegyvert a markából, és leszorítják. Olyan gyorsak és összehangoltak, hogy képtelenség védekezni ellenük.

- Emeljétek fel! – utasítja őket egy öblös, szigorú hang.

A harcosok felrángatják áldozatukat a hajnalszín szőnyegről, és leszaggatják róla a kalapot meg az álarcot. Égy ifjút lepleznek le, egy végtelenül felzaklatott, verejtékben üsző arcot, a fájdalom, a félelem és a bosszúvágy ábrázatát. Egy vagyontalan kardnemest. Akad a teremben olyan, aki név szerint, mi több, futólag személyesen is ismeri, de azok beharapják a szájúkat.

- Az a nő ott bűbájjal elbolondította a testvéremét, majd kegyetlen brutalitással megölte! Engem is megkörnyékezett! - ordítja hisztérikusan ifjú, és megkísérli kitépni magát .a harcosok szorításából. - Higgyenek nekem, és ne engedjék, hogy szabadon garázdálkodjon! Hány ifjút és férfit találtak az utóbbi időben vérbe fagyva, feltépett zsigerekkel egy szétdúlt ágyon? Hányat?

Néma csend. Páran elsápadnak.

- Ő tette!- szegezi sötéten izzó. tekintetét Salinéra.

- Sem magát, sem a fivérét nem ismerem - sírja a lány az anyja kebelére borulván. Nevetségesnek tűnik a vád minden egyes szava.

- Ma éjszaka megtámadtak a hálószobámban - bizonygatja az ifjú. - Mert rájöttem, miféle szörnyeteg bújik az ön szép és hazug arca mögött. - Leszegett fejjel, morogva beszél, szeme fehérje világít összeszűkülő pupillája alatt.

Inkább tűnik szörnyetegnek ő, mintsem a lány.

Saline hódolói közül többen is felháborodottan lépnek előre, de az öblös, szigorú hang megálljt kiált nekik. A felhevült udvarlók kelletlenül bár, de visszavonulnak. A tekintélyt parancsoló férfi végigfürkészi a köpönyeges ifjút, és kimérten biccent egyet. Több benne a megvető fensőbbség, mint a tisztelet.

- Megtudhatnám a nevét, fiatalúr?

- Molles Ratinessis Darom.

- Meladis Elvon Randos - viszonozza a férfi a bemutatkozást kevélyen. - Ön sajnálatra méltóan feldűlt, fiatalúr, és beteges a fantáziája. Ez ugyan önmagában még nem bűn, de egy ifjú hölgynek a becsületébe gázolni, már az. Ez tisztázásra szorul. Jómagam rangon alulinak tartanám, ha személyesen vennék elégtételt, de úgy hiszem - itt elegáns mozdulattal a háta mögött toporgó hódolókra int -, hogy akad körünkben számos olyan nemesifjú, aki kihívja önt párbajra, és megvédi a hölgy becsületét.

Akadt.

Kinn a téren tolong az egész vendégsereg. A vízen összekoccanó csónakok tompa hangja, a csatorna felszínéről beúszó pára, a festett arcok kavalkádja s a szelíden mosolygó, fehér testű szobrok színházi díszletnek tűnnek egy gyenge komédia hátterén. Mint egy rémálom.

A harcosnő, kinek arcán az izzadtság elmaszatolta az ezüst csíkhalat, karba font kézzel, metsző tekintettel figyeli Darom készülődését. Nem helyesli a párbajt, sajnálja az ifjútól az esélyt. Ha tehetné, gondolkodás nélkül végezne vele. Mikor Darom kósza pillantása találkozik az övével, egy kurta; agresszív, mozdulattal megrántja a fejét. Ajkain gyűlölködő gúny feszül. Darom ostobán elvigyorodik a nő hátborzongató tekintetére. Hideg futkos tőle a gerincén.

Kinn, a parton állnak. Bal felől a ködös víz, a másik oldalról a hámész tömeg zárja harci arénába. Az egyik segéd épp most nyújtja át ellenfelének a kardját, mit ünnepélyes gonddal tisztított meg a nyilvánosság előtt - egyrészt a párbaj tiszteletére, másrészt, hogy garantálja, nem használ mérget, részéről becsületes lesz a küzdelem. A karcsú penge fehéren, izzik a pirkadati homályban, épp úgy, ahogy a nő arcára festett csíkhal.

Daromnak is átadják megtisztított fegyverét. Marokra fogja, de nem érzi az egyensúlyát. Kábultan tükrözi ellenfele szertartásod mozdulatait. A kard hegyét a márvány kockakövekkel kirakott földhöz érinti, utána az arcához emeli a pengét, majd maga elé, és könnyű csuklómozdulatokkal a levegőbe metszi tulajdon talizmánjegyét. Vívóállásba helyezkedik. Minden olyan valószerűtlen.

Egymásra merednek az ellenféllel. Sosem látta azelőtt a szemközt álló fiatal és dölyfös férfit, de a nevével már találkozott. Zakassim Maldo. Bravúros kardforgató hírében áll, úgyannyira, hogy egyesek nem sajnálják borsos árért megvásárolni a tehetségét egy-egy vérre menő küzdelem idejére.

Ez a küzdelem most halálig tart.

Összecsapnak.

Maldo könnyű pengeváltással nyit, majd visszavonul. Játszadozik. Ki akarja élvezni fensőbbségét, öregbíteni hírnevét, és nem utolsó sorban szeretné lenyűgözni a szép Salinét. Még arra is van gondja, hogy odabólintson neki, jelezvén, amit tesz; érte teszi.

Darom megvárja, míg ellenfele újra támad. Gyors és taktikás az átkozott ficsúr, Darom azonban meghökkentő ügyességgel hárít. Álmodik. Biztos, hogy álmodik. Fülében visszhangot ver az acél csengése. Hányingere van.

Maldo kezdi komolyan venni a küzdelmet, s mikor az ellenséges penge egy váratlan csavarintással átmetszi a báli kabátját és felsérti alatta a bőrét, feldühödik. A part irányába szorítja ellenfelét. Darom kitart, de kénytelen hátrálni. Két hárítás köze vakmerő, riposztokat szúr, mintha nem félne a haláltól. Mintha kölcsönbe kapta volna a testét.

Előre látja a mozdulatot, amely megmártja húsában a pengét. Meg sem lepődik, mikor ellenfele kardja az oldalába szalad. Kezéből kifordul a fegyver, és csengőn a kövezethez verődik.

Maldo ádázul a szeme közé mered, arcában éles cápavigyor nyílik. Kirántja Darom testéből a kardot, és diadalittasan hátralép. A tömeg felől egyetlen pisszenés sem hallatszik, mintha megbűvölték volna őket. Darom felnyög, megtántorodik. Az emberek színes serege némán figyeli, ahogy a ködborította vízbe hanyatlik.

A sodrás a Páva Ligetig viszi, ott sikerül megkapaszkodnia egy éjjelre kikötött ravon oldalában. A partra vonszolja magát, és elterül a liget virágzó fái alatt, az illatos fövenyen. Hűvös pára úszik a vízen, felkúszik a partra is. lassan rés szakad az éj függönyén, vakít a hajnali fény..Még nincs vége.

Az ablakban egy férfi guggol, fején széles karimájú, fekete kalap arcát selyemmaszk takarja. A szobában bársonyos sötétség honol, alig szemcséi benne némi csillagfény. Fésülködőtükör fénylik olvatagon a szemközti falon. Csend, csak a lány békés szuszogása hallatszik. Parfümillattól édes a levegő.

Daróm óvatosan leereszkedik az ablakpárkányról a szobába. Hevesen kalapál a szíve. A falmászás igencsak megerőltető volt számára a csaknem holdhónapnyi betegeskedés után. Ezúttal azonban nem egyedül érkezett: felbérelt utcai bűnözők biztosítot¬ták számára az Utat. Innen azonban az ő feladata következik.

Combtokjából előhúz egy hosszú pengéjű kést, mit a biztonság kedvéért halálos méreggel preparált. Az ágyhoz lopakodik, és visszafojtott lélegzettel, fölé hajol. Látja derengeni Saline arcát és karcsú nyakát a sötétben: szőke haja szétterül a párnán.

A férfit megrohanják az érzelmek. Felidézi a pillanatot, mikor gyanútlanul rányitott a bátyjára, látja az átvérzett takarót, érzi a halálszagot. A tetem mellkasán egy női teremtés csámcsog. Látja az arcát is, a perverz élvezettől kifordult szemeket. Felkavarodik a gyomra. Szeretne elrohanni, ahogy tette akkor is. Fél. Iszonyúan fél. Felemeli a kést. Fél, hogy a szörnyeteg felriad, fél, hogy nem végez vele az első szúrás. Hogy nem lehet megölni.

Az alvó lány angyali arcára mered, izzadtság folyik a szemébe, átnedvesedik tőle a selyemmaszk. Mindkét kezével megmarkolja a kést, és lecsap. A hosszú penge áthatol a lány nyakán, és odaszegezi az ágyhoz. Rövid vergődés az egész, gyenge, akár egy kismadáré.

Darom hátralép, és reszketőn letörli az arcára spriccelt vért. Rosszul van. Nem érez megkönnyebbülést, félelmet, sem gyűlöletet, csak azt, hogy rosszul van. Hányni fog a vér szagától. Az ablak felé botorkál, friss levegőre van szüksége. Félúton sem jár, mikor fi megszólal egy suttogó hang:

- Sajnálom!

Mintha váratlanul jeges vízbe lökték volna, Darom megdermedj Halálra váltan bámul az ágyra, ahol mozdulatlanul hever a lány teteme.

- Nem ott! - kuncog a hang - Itt!

Darom megperdül, és felfedezi az ajtó mögötti sötétből kirajzolódó alakot. Egy nőt.

- Saline? - kérdezi hitetlenkedve.

- Mondjuk, hogy igen. Az, akit te Salinének hittél. De tévedtél.

Kilép a sötétből. Világoskék nadrágot visel, hímzett kabátkát, arcán ezüst festékkel pingált csíkhal. Darom már látta valahol ezt az öltözéket. Elgyötört elméje zavartan kutat magyarázat után. A csíkhal! A harcosnő! De ez a nő itt Saline! A férfi az ágyhoz ugrik, és eszelősen kirángatja onnan a holttestet. A halványan sziporkázó fénybe emeli. A lány feje félrebicsaklik, aranyszínű haja a vállára omlik, és felfedi a vonásait. Saline. Darom elképedve mered a harcos ruháját viselő nőre. A hasonlóság tökéletes. Kezei; közül kicsúszik a holttest, és tompa zörejjel omlik a padlóra.

- Nem igaz! - dünnyögi a férfi.

A nő közel lép hozzá, és egészen az arcába hajol. Furcsa, vad szaga van, átérezni a parfümillaton.

- Elrontottad a játékomat, ostobakölyök! - morogja. - Pedig jó játék volt. Bőséges és szórakoztató vadászterület ez. S most el kell hagynom. Miattad! - Ujjai hegyével mellbe taszítja Daromot. Nem látszik erőt kifejteni, mégis hajszál híján hanyatt löki a férfit. Kibámul az ablakon, el á város felett. Mikor Visszafordul, higgadt és tűnődő a tekintete. Kísérteties. Félrebillenti a fejét, és elgondolkodva Daromra bámul.

- Őszintén sajnálom, kölyök, hogy meg kell öljelek.