Dale Avery - A hollók

„ A háború a politika folytatása más eszközökkel."

Enis Siita a Carvis Ház titkos fegyvere volt. Akik tudtak létezéséről, nagy harcosnak, hatalmas varázslónak, vagy félelmetes hadvezérnek gondolták, holott Ő nem volt több, csak egy művelt és finom úriember: szerteágazó ismeretekkel, fürge észjárással és némi testi ügyességgel megáldva - közel sem annyival, amennyit krónikásai tulajdonítottak neki. Mert szép számmal akadtak krónikásai; más Házak jól értesült nemesei, mesterkémek és képzeletükben gazdag regősök egyaránt. Közülük mégis kevesen tudták, hogy Enis Siita legnagyobb ereje kiváló csapatában rejlik: a Carvis száz válogatott emberében, kiknek sorában vegyesen kaptak helyet nemesek és egyszerű kézművesek, katonák, varázstudók, de még bölcsek is. Sokrétűen képzett, különleges emberek: hűségükben kősziklák, gondolataikban szabadon szárnyaló madarak. Úgy nevezték őket; a „Hollók".

Miért pont Hollók?

Mikor harcba indultak, arcukra fekete hollószárnyakat festettek, azok alá rejtették vonásaikat, de gyanítható, e szép hagyomány csak utólag született, csupán a róluk terjedő legendák nyomán….

AZ ELSŐ NAP REGGELÉN...

A szigetet egyszer Nish-vi-nek, másszor Transineának hívták- jószerivel a helybeliek sem tudták - aszerint, melyik hatalmasság bárkája hajózott el utóbb sziklás partjai mentén: a shagrin hercegé-e, vagy az ardún királyé? A Lineas néven elhíresült szigetvilág legnyugatibb, magányos szárazulata volt, félúton valahol az Ardúnia, Shagír, Arcantis háromszögben - stratégiailag rendszerint félreeső helyén, kalózok járta Vizeken. Olykor Solidas Fokaként is szóltak rója, ha éppenséggel egy harmadik népség, a távoli Sÿtis uraságai vetődtek erre. Neve mindenesetre három nyelven is egyet jelentett azzal: ami túlonnan fekszik, de nem elég messze.

Mindeme kétely az utolsó holdnapban szertefoszlott: á sziget Transinea lett. Egyetlen halászfalvának máskor néptelen öblében a Catellán Flotta vetett horgonyt, a víz fölé tornyosuló sziklaormon rönkfából és az előző végvár köveiből rakott erősség nőtt ki a földből. Nem az első, mi odafent épült, s nem is az utolsó, mit egyszer feléget majd az ellen. Mint történelme során annyiszor, Transinea háborúra készült.

A napkorong alig szakadt el á látóhatártól, a halászfalu robotra fogott népe máris cöveket vert és várfalat rakott, és az asszonyok háromszor annyi, éhes szájnak készítettek étket, mint békeidőben. A hajókon kürtszó hajszolta a legénységet, odafenn, a fellegvár fokán zászlójelek hirdették a napi teendőt. Mindeközben Gróf Palusztriai Galvenrana Őkegyelmessége, a király unokaöccsének sógora, a Catellán Királyi Flottá admirálisa még az igazak álmát aludta erődjének első fedél alá hozott kőházában. Álmát eluviesi számszeríjászok és vaskos brokátfüggönyök vigyázták - nem elég gondosan.

Az ardún vitorlás a tengerek királynője. Fehér vitorlái igába fogott sirályok, szelek szárnyán röpítik oda, hová más hajók csak emberek verejtéke árán jutnak el.

A Misericordia a Pátriárka Őszentségének zászlaja alatt hajózott; a nyílt vízen várta ki á hajnalt, véle a révkalauz csónakját, hogy az napvilágnál vezesse át Transinea veszélyes zátonyai közt.

Tatbástyáján medve termetű férfiú parancsnokolt, az apologetai palotagárda arannyal szegett, bíbor egyenruhájában, veretes mellvértben, s balját, ha az dologtalan volt, kardja markolatán nyug¬tatta - miként a katonának nevelt nemesek, szerte Ardúniában. Kalapján hattyútollakat borzolt a szél,illetlenül abrín-vágású szemében dölyfös nyugalom honolt. A palotagárda harminc embere kísérte - őszentsége messzi földön híres testőrsége.

Az újonnan érkező bárkát kíváncsi tekintetek és faggatózó zászlójelek kísérték az öbölben.

- Személyedről érdeklődnek, uram! - tolmácsolt készséggel á kormányos; de a medvetermetű hadfi viperaként szisszent:

- Méltóságos uram!

A tiszt szégyenkezve hajbókolt, mit a másik már szóra sem méltatott.

- Tudassátok velük! - hagyta meg. - És kérelmemet is az audienciáról!

Őkegyelmessége aluszik még, jött rövidest a válasz; de a medvetermetű férfi ezen csak mosolygott, hisz' tudta jól, személye elegendő indok, hogy Galverana gróf ma korábban keljék. És valóban, jelek lobogtak a zászlóshajón, feleletként rá a vár fokán, és hamarost megvolt a válasz is:

- Őkegyelmessége várja a méltóságos báró urat!

- Csónakot, íziben! - nyugtázta az a hírt.

Így történt, hogy a főméltóságú admirális ür a mai napon ingerülten ébredt, mi nála köztudottan szófukarsággal és némi engedékenységgel párosult.

- Mély tisztelettel tolmácsolom kegyelmességednek Őszentsége jókívánságait - lengette meg harmadóra múltán kalaptollait báró Antaera, miközben belépett a szegényesen berendezett, sötét kis szobába. Hangja kenetteljesen csendült.

Idebenn gyertyák adták a világot, mert a napfény nem talált be a nyugatra tájolt, keskeny ablakon.

A durván ácsolt bútorokkal erős ellentétben állt az asztalnál reggeliző bivalynyakú férfiú díszes egyenruhája. Ez a minden lehető pompával gazdagon felcicomázott katona félbe sem hagyta az étkezést, csak felpillantott: gyanakvón és vaksin mérte végig a belépőt. Pislogott. Aztán helyet mutatott magával szemközt, hol teríték várta a vendéget.

A frissen ácsolt tábori karszék panaszosan nyikordult a báró súlya alatt.

- Főméltóságod vérbeli katona - ejtett el egy burkolt megjegyzést az érkező.

- Elsőként a kaszárnya készült el - adta magyarázatát mindennek a túloldalt terpeszkedő hatalmasság. Villájával megkocogtatta a bádogtányért. - Az ezüstöt ki sem csomagoltattam, míg helyre nem állítják a palotaszárnyat.

- Barbár népség ez a shagrin! - váltott társalgási hangnemre a medvetermetű, mert pimaszságából és fölényességéből ugyan mit sem veszített, de a modorának fölöttébb jót tett, hogy magánál nagyobb hatalmassággal szólt. - így lerontani egy várat! Bár a szentélyt mintha épségben láttam volna!

Katonaszokás szerint elintette a szolgát, nem maradt rest maga felvizezni a bort, amibe aztán ardún módi szerint falatonként mártogatta, a kenyeret, és hideg sültet lakmározott hozzá. Közben így élcelődött:

- Jó Livuentiera báró forogna sírjában, ha látná ősei fészkét. - Azzal vállát rántva megeresztett egy vaskosabb tréfát is: - Már ha nem lenne holt annyi esztendeje, mi alatt kizabálhatták a férgek a szemét is a hasadt koponyájából A királyi rokon eleddig kedvetlen ábrázatán most gúnyos mosoly futott át - a Livuentiera család magva szakadtában egykor az ő atyjának is jutott, némi szerep. Isten kegyelméből.

- No! Akkor Isten hozott, báró uram! - immár szívélyesen köszöntötte vendégét, s utána hangot is adott kellemes csalódásának: - Bár nem ilyennek képzeltem Őszentsége híres... hmm... a neves Antaera bárót - helyesbített inkább. - Beszélnek ám kegyelmedről egyet, s mást, még a halálhírét is költik!

A másikat láthatólag nem rázta meg a hír, csak rántott egyet újból a vállán. Következő hatalmas falat ázott kenyér és húscafat tűnt el á szájában, de mielőtt gyomrába csusszant volna, még szavakkal vegyült.

- Őszentsége szolgálatában, áldassék a neve, nem csak jóakarókra tesz szert az emberfia.

Olyasféle igazság volt, mi eztán elegendő elmélázni valót kínált, miközben hosszan adóztak az étkezés örömének. Merthogy ezüstben vagy bádogban, kutyát érdekli, ami számít: eledel tekintetében gazdagon terítettek a szolgák.

- Amúgy ..., - magyarázta kis idő múltán a báró - nem először támadok fel holtamból, mióta az ördöggel lepaktáltam. Azzal hirtelen kacajra fakadt, mihez kisvártatva a vendéglátója is társult, persze csak halk udvariassággal.

- Kegyelmed hát az a bizonyos Antaera báró? A Pátriárka hírneves.., hmm... - megint elakadt a szónál - vagyis, áld oly sok kétes ügyet simított el Őszentsége szolgálatában.

A medvetermetűn látszott, fontolóra veszi, ne sértődjék-e meg ezen a kétértelmű beszéden. Végül megmaradt az értetlenkedő félmosolynál:

- Miféle kétes ügyletekre gondol kegyelmed? Nem értem.

- Nos hát...

- Őszentségének aligha lehetnek kétes ügyletei! - vágott közbe amaz. - Jómagam pedig a Palotagárda kapitánya vágyok!

A királyi rokon hirtelen elvörösödött, haragra gyúlt, de azért csak sietett kimenteni magát.

- Nem úgy gondoltam... hmm... csak kétes emberekkel kapcsolatos ügyek... hmm... úgy értem.

- Értem, értem! - szakította félbe újfent a másik. - Akkor hát én hallottam félre. Főméltóságodnak a látásával vannak nehézségei, nekem meg olykor a hallásom rakoncátlankodik.

Színigaz, hogy a szentélyt állva hagyták - kezdett egyszeriben másról beszélni az admirális..-- Felégették az épületeket, földig rombolták a falakat, de a szentélyhez, való igaz, ujjal sem nyúltok. Még az oltárra sem rondítottak rá, mit pedig az összes más szoborral megcselekedtek Képzelheti kegyelmed! - előredőlt, úgyszólván áthajolt az asztal felett, s cinkosán letompított hangon folytatta: - Livuentiera báró mellszobrát, egyenest a pöcegödörből ástuk ki!

A medvetermetű férfiú szájában megdermedt a falat, elkerekedő szemmel meredt a grófra, aztán egyszer csak ellenállhatatlan erővel tört ki belőle a derültség. Oly féktelenül, hogy attól néhány félig rágott húscafat is visszajutott a napvilágra.

- Elnézést - jelentette ki később, kedélye csillapodtán.

- És mi járatban van kegyelmed? - dőlt hátra a gróf szájában az utolsó falattal, és igyekezett ezenközben olyan ábrázatot vágni, mint akit továbbra is lekötnek az ínycsiklandó ízek.

No de ugyan kit foglalkoztatnak a zamatok, mikor már teli a bendője!? - báró Antaera elleplezte gúnyos mosolyát.

- Mint mondottam, őszentsége áldását hoztam főméltóságod tevékenységére.

A gróf erélyes mozdulattal rendelkezett az asztal letisztításáról.

- Dicsértessek a Pátriárka gondviselése... - cifrázta ki illendően a mondandóját -, de a szavakon kívül miben nyilvánul meg?

Báró Antaera rókamosollyal kérdezett vissza:

- Kegyelmességed tán hiányt szenved valamiben?

A királyi rokon nemigen töprengett.

- Megvallom, hajóknak vagy katonáknak nagyobb hasznát venném egy áldomásnál. Vagy csengő aranytalléroknak!

- Hajók és katonák? - tűnődött el a másik, de az afféle hiú ábrándot, mint egy aranyakkal teli láda, még figyelemre sem méltatta. Habár az asztalt már leszedték, kezében kimentett báránycombot lóbált, - Nem értem: főméltóságod flottája máris diadalmas. Tizennégy csatahajó, tűzköpőkkel, ballisztákkal, dún-bombákkal.. Mind felér legalább öt shagrin bárkával!

- Csakhogy uraságod megfeledkezik a sziget védelméről! - rótta fel a főméltóságú, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, ügy mutatott körbe, mintha ez a felölelő mozdulat is meghaladná a lehetőségeit. Hisz akkora a vár, olyan hosszúak' a falak! Az erőd védelmére elkélne még néhány századszámszerijász.

A palotagárda messziről jött kapitányának ábrázatán elhatalmasodott a fölényes, ámde titokzatos mosoly.

- No... ha kegyelmed ilyesmikben gondolkodik, máris többet nyert a vártnál!

- Tán erősítést hozott, báró uram?- Ezt gróf Galverana sem hihette, Találgatására csak elégedett hümmögés volt a válasz, azután mégis szavasult:

- Minden szempontból! Főméltóságod nem is sejti, milyen, nagyra értékeli képességeit és buzgalmát őszentsége. - A báró maga felé bökött a báránycombbal. - Én ennek bizonyságát hoztam.

Ennek hallatán vörösre váltott megint a királyi rokon ábrázata, mintha bizony mellényelte volna azt az utolsó falatot. Mert egyikük sem gondolta, hogy őszentsége valóban kitüntetett figyelmet fordítana Palusztriai Galverana főméltóságára; így hát bármit is küldött, annak elsősorban Apologeta látja majd hasznát. Vajon mire vágyhat a Pátriárka ezen a lineasi, félreeső szigeten?

Báró Antaera lélegzetnyi időt hagyott a mérlegelésre, aztán így folytatta:

- Mert lám, katonának itt vagyok jómagam, harminc válogatott emberrel a palotagárdából. A Miserícordia pedig, ha nem is hadihajó, alaposan fel van fegyverezve.

- Színigaz – fogadta el az admirális, hisz' vaskos illetlenség lett, volna részéről alábecsülni a vendég hadászati értékét. - Ám aligha hihetem, hogy uraságod a parancsnokságom alá adja magát és embereit. Így hát... - A zárszót hagyta a semmibe hullni.

A báránycomb egy ideje már nem fogyott amiért a báró figyelmét teljességgel lekötötte a beszéd. Oda is intette az egyik szolgát, kezébe nyomta a félig lerágott csontot.

- Most eridjetek ki, fiam! - Nemigen akadt fent azon, hogy ez a három ember, nem az ő szolgája. Magyarázatképpen azzal fordult vendéglátójához; - Magam is kívül hagytam az enyimet, holott az néma és a betűket se ismeri.

Tekintélyének védelmében a gróf sietett megerősíteni az utasítást, közben jól látszott sűrűn pislogó szemein, hogy majd szétveti a kíváncsiság.

- No, akkor már beszélhet is kegyelmed! - sürgette m másikat abban a minutumban, mihelyst az utolsó szolga betette maga mögött az ajtót.

- Főméltóságod az egyesített ardún armada Catellán Flottájának admirálisa - kezdte az nagy kerülővel. - Ami ugyan királyi hajókból lett előteremtve, viszont az Armadában bőséggel szolgálnak őszentsége hajói és katonái is. Háború idején nincsen jogosultsága a belső pártoskodásnak. - Eddig úgy hangzott, mint valami rendreutasítás; a királyi rokon már kezdett is nekivörösödni, s tán közbe is vág, ha szavát nem akasztják egy engesztelő kézmozdulattal. - Ekként kegyelmed akár parancsolhatna is nekem - oldotta fel a báró a feszültséget -, és örömest is vagyok a segítségre.

- Ámde? - szúrta közbe a másik, előre sejtvén, hogy valami kibúvónak itt lennie kell.

A palotagárda kapitánya eltanulta a szót:

- Ámde! Én titkos küldetésben járok!

- Nocsak! - rikkantotta el magát a főméltóság tőle merőben szokatlan habitussal. - Ezt mindjárt gondoltam..

Leplezetlen gúny színezte a hangját, de beszélgetőtársa erről tudomást sem vett.

- Őszentsége egy ereklyét küldött általam - így szólt, ismételten fennkölt hangnemben. Közben olyan taglejtéseket tett, melyek egyértelműsítették személyének mellőzhetetlen szerepét ebben a bizalmas ügyletben.

Gróf Palusztriai Galverana arca színének változása ez alkalommal éppen fordított irányban zajlott le: fehérre sápadt a meglepetéstől. Minthogy azonban sehogy sem értette, miféle titkos szándék rejlik az elhangzottak mögött, egyre idegesebbé vált, s ettől nemhogy eredeti színét nyerte vissza, de hamarost újra ki is vörösödött. Ám ha vére áramának nem is tudott parancsolni, egyebekben fegyelmezett és leereszkedjen gúnyos maradt. Száját csak. a szent dolgok említésekor szokványos szavak hagyták el:

- Áldassék azúr neve és legyen hála minden szentjeinek! - Eddig tartott a fohász, innen következett a ravaszkodás: - Legfőképp Őszentségének... hmm,. ki bölcsességében tán azt is megizente nekem, mihez kezdjek én egy templomi szentséggel.

- Mihez? Mihez? - gesztikulált a báró. - Épp az imént említette főméltóságod, hogy sértetlen a szentély. Felteszem, már be is lakta kegyelmed tábori lelkésze.

- No és?

- No és,.. ha adva van egy szentély, meg egy kellően hatalmas ereklye, meg van hozzá egy lelkészünk is, akkor főméltóságodnak már temploma van.

A Catellán Flotta admirálisa kezdte érteni az elgondolást, ez arca színében is megmutatkozott.

- Ami lélektani szempontból, ugye...

-...felét holmi erősítéssel - fejezte be helyette a gondolatot a medvetermetű férfiú. - Minthogy kegyelmed katonái azontúl nem egy toldozott-foltozott erődöt oltalmaznak, hanem az Úr templomát.

Ez a terv megnyerte a főméltóságú gróf tetszését - egy jó hadvezér éppen ilyen aprónak tetsző körülményeknek köszönheti a diadalt A legutolsó közkatona is szeret az erkölcs magaslatán állni, épp olyan előny ez egy hadseregnek, mintha a valóságban is a dombtetőn vonulhatna fel.

- Uraságod ravasz ember - nyilvánította ki, ám a másik elhárította magától a dicséretet:

- Csak parancsokat teljesítek, mint kegyelmed. Az a dolgom, hogy vigyázzak az ereklyére.

- Soha rosszabb parancsokat! - Az admirális nem állta meg, hogy hangot ne adjon megelégedésének. Sajnos azonban éppen ez juttatta eszébe, hogy továbbra sem világos, mit kíván tőle cserébe a Pátriárka.

Halkan felkuncogott.

Válaszul báró Antaera is elvigyorodott, kissé azért értetlenül.

- Elárulod, kegyelmes gróf, uram, mi mulattat?

A másik láthatóan röstellte, hogy nem tud úrrá lenni a hangulatán.

- Eszembe jutott a báró mellszobra - vallotta be. Minthogy ennék felemlegetésével újra barátivá vált a légkör, eztán már úgy vélte, vannak olyan bizalmas kapcsolatban, hogy nyíltan rákérdezzen: - De mondja csak uraságod! Mi érdeke fűződik személyemhez Őszentségének?

- Őszentsége, áldassék a neve, szerfelett igazságos természet. Valószínűtlen, hogy érdemein túl jutalmazná kegyelmedet.

A palotagárda kapitánya ezzel á burkolt bókkal tért ki a kérdés elől, csakhogy vendéglátója makacskodott^

- Vagy tán a sziget keltette fel becses figyelmét?

- Ej!- sóhajtotta amaz. Felszökkent ültéből, s töprenkedőn tett pár lépést az ajtó felé. Mikor aztán odaért, egészen hirtelen feltép¬te és kikémlelt az udvarra. - Főméltóságod nem valami hiszékeny ember! - fordult vissza, és újra. behúzta az ajtót. - Rendben van, akkor hát beszélek.

Az admirális jól leplezte győzelemből fakadó örömét - ami nem csoda, mert a stratégia mindenféle ágazatai közül leginkább a politikában szerzett eleddig jártasságot. Szintúgy hírhedt férfiú volt, legalábbis a maga nemében, még ha nem is oly' rejtélyes személy, mint vendége. Mert admirálisi erényeit sokan kérdőre vonták, rokoni kapcsolatainak tudták be, miközben mások éppen ezt hozták fel védelmében - hisz' az elvitathatatlan, hogy az érdekek és indulatok tengerén nagy ügyességgel navigált. Szép számmal akadtak összeköttetései, de még családtagjai is mind a két oldalon: a pátriárkához húzó pártoskodó nemesek közt éppúgy, mint a királypártban. Birtoka, Palusztria, már csak földrajzi fekvésiénél fogva is kétkulacsos politikát folytatott immár századok óta - kegyelme hűen folytatta a családi hagyományt. Az ismét kiújuló shagrin háborúban ingatag pártállása nemhogy hátrányt jelentett, hanem újabb előnyökhöz juttatta, mert egyik fél sem bízott meg benne, de mindkettő igyekezett lekenyerezni, és ezzel magához sodorni. Márpedig az afféle egyesített hadakban, mint amilyen az Ardún Armada volt, a magas méltóságú kinevezésekben súllyal esik latba, amit mindenki tudhat: gróf Palúsztriai Galverana őkegyelmességében senki más sem bízhat.

- Alaposan megdolgoztattál báró uram a sovány sikerért - közölte dorgáló, ámde baráti hangnemben. - Ugyancsak kíváncsivá teszel, minthogy őszentsége mindmáig nem tanúsított különösebb megértést a személyem iránt.

Báró Antaera értette a célzást. A főméltóságú gróf úrnak fél esztendeje, mikor jelen magas hivatalát elnyerte, a főadmirálisi címre is lett volna némi kilátása, ha a pátriárka-párt végül más mellett nem voksol. Így találta magát a királyi flották egyik zászlóshajóján - igaz, őszentsége beleegyezésével.

- Uraságod, kegyelmes uram, győzedelmeskedni fog a shagrin bárkákon - jelentette ki, mintha ez már elintézett tény lenne. - Ha várában templom áll majd, minek alapítója őszentsége...

A másik félbe szakította:

- Kedves barátom, lenne lehetőségem visszautasítani?

- Nem - ismerte el a medvetermetű.

- No, akkor tán ne vesztegessük erre a szót!

Az apologetai palotagárda kapitány elnézést kérőn lengette meg kalapját, kissé meg is hajolt hozzá. Hagyta, hogy látszólag leomoljanak az utolsó falak is kettejük között. Egészen őszintén így szólt: - Őszentsége részesülni kíván a dicsőségedből, jóuram.

AZ ELSŐ NAP NAPNYUGTAKOR :

A Misericordiáról eztán már egészen napestig nem szállt partra senki. Az öbölben horgonyzott, a Catellán Flottá többi hajója mellett, s habár méretét tekintve nem maradt el azok mögött, a tapasztalt szem rögvest láthatta, nem közülük való.

Mindkét csónakja a szelíd hullámokon ringott, még délelőtt a fedélzetre hordta az üdítő ivóvizet, a bort és némi friss élelmet, de azután: csak menetkészen vesztegelt a hajó partfelőli oldala mentén. Titokzatos egy hajó volt!

Tatján és magasabbik árbocán a Pátriárka zászlaja lobogott, annyi pedig a partról is látszott, hogy az apologetaí palotagárda egyenruhás katonái teljesítenek rajta őrszolgálatot. Még a réggel elhagyta egy dölyfös nemesúr, az admirálissal négyszemközt reggelizett, majd szemlátomást elégedetten tért meg hajója fedélzetére - ilyesmiket beszéltek az emberek. Mondták azt is, hogy a főméltóságú gróf úr ugyancsak jó kedvében volt a mai napon.

Így aztán, mire bealkonyult, és az egyik csónak útnak indult, hogy partra tegye utasait, azoknak már jókora respektusa volt a táborban, és jó néhány bámész tekintet kísérte útjukat.

Miként a reggeli megállapodásban lefektették, gtóf Palusztriai Galverana őkegyelme vacsorát adott az újonnan érkezett urak tiszteletére, hogy azok megismerkedhessenek a haditábor tisztikarával. Jelen volt az eluviesi íjászok parancsnoka, mind a tizennégy csatahajó kapitánya, és mindenek előtt persze a főméltóságú admirális kegyes személye. Pompás egyenruhák és drágakövektől ékes kardhüvelyek tették előkelővé a gyülekezetet - a háborúra való tekintettel majd1 mindenki díszes mellvértet is öltött Báró Antaera őméltóságát csak a palotagárda két nemesi származású katonája kísérte el, és persze elmaradhatatlan néma szolgája.

A kopácsolás, zajongás már elhalt, a munkások otthonaikba tértek, az erődben csupán katonák és szolgák maradtak. A nap során hosszú tábori asztalt ácsoltak az udvaron, azok mellé padok készültek. Immár előkerültek az ezüst tálak és serlegek, csak az itókát tartották kis hordókban és agyagkorsókban, mert a borértő ardún nemesség kiérezte volna abból a fém ízét.

- Emelem poharam Őszentsége követére, az apologetai Palotagárda kapitányára, báró Antaera őkegyelme egészségére! - kiáltotta az eluviesi íjászkapitány, minthogy neki jutott a tisztség, hogy főméltósága nevében bemutassa a tisztikarnak újdonsült társaikat. A tisztek egyként emelkedtek fel a padokról, hová pedig csak az imént ültek vissza, s mind a magasba tartották serlegeiket. Az imént éltették a grófot, most megéljenezték a bárót is, mert hallottak már legendákat egynémely tettéről, másfelől a délután folyamán főméltósága nyomatékosan megkérte őket erre.

Alighogy visszazökkentek, a báró js felállt. Medvetermete, széles vállai tiszteletet parancsolóan terebélyesedtek az asztal fölé, alakjának fenségét csak kiemelte a bíbor ruha és a bronzszín mellvért. Középkorú, első pillantásra durva arcú férfiú volt, mogyoróbarna haját hullámos fürtökben hagyta a vállára omlani. Az ardún nemesi körökben kívánatosnál vágottabb szemei rossz megjelenést kölcsönöztek személyének, dölyfös ábrázatán mégis letörölhetetlen félmosoly ült. Talán nevének nimbusza tette ilyenné. Ki elnézte, idővel meggyőződésévé. lett, nálánál veszedelmesebb ellenséget aligha szerezhet magának. Holott ez a dúvad kezes báránynak tűnt nyájas szavaival:

- Köszönöm, uraságtoknak e szívélyes fogadtatást! Poharam Őszentségére, az Apologetai Pátriárkára emelem. Nélküle szomjan vesznénk valahányan a lelkek sivatagában. Midőn felhajtjuk az áldomást, itassunk mi is egy kortyot a szomjas földdel. Ez a föld Ardúnia borát issza, mert népem ősi jussa! - Azzal serlegéből jócskán löttyintett maga mögé, csak a maradékot hajtotta fel.

Hatalmas éljenzés támadt, miből később a kába emlékezet csak annyit őrzött meg, hogy a leghangosabb áldomást ezen a vacsorán Őszentsége tiszteletére itták. Kevéssé tetszett ez már a főméltóságú admirálisnak, mert nem volt ínyére, hogy valaki ilyen ravaszul forgassa- a szót az ő tisztjei előtt.

- Igyunk akkor a Király őkegyelmességének egészségére is - javallotta, miután a szolgák újratöltötték a serlegeket -, mert az ő hajói híján belefúlnánk a sok vízbe, mit az égiek szétlocsolnak.

Néhányan felnevettek, á jó bor lágyan egyengette az utat a durvább tréfák előtt. Újra felpattantak, újra ittak, a szolgák újra töltöttek - immár negyedszerre. Senki nem figyelt fel rá, hogy báró Antaerának és kíséretének, habár rangjuk szerint szerteszét ültek az asztal körül, csak a néma szolga töltött.

Ahogy telt-múlt az idő, s egyre fogyott az áldomás nélkül maradtak sora, néhányan kibújtak vértjeikből, megengedték ruhájukon a fűzőket és csatokat. A bort jól viselték, csak a meleg gyöngyözte ki homlokukat. A tálakon félig rágott csontok, gyümölcsmaradványok váltották fel az ínycsiklandó étkeket.

Az eluviesi számszeríjászok kapitánya, habár a katonai fegyelmet betartva stratégiai döntőképességének a birtokában maradt, gátlásaiból jó néhányat levetkőzött már, mintha azok is öltözetének tartozékai lennének.

- Ha a fele igaz annak, mit rólad beszélnek, báró uram - ekként kiáltott át az asztal felett-, máris ihatunk a győzelemre!

Néhányan elhallgattak, a méltató szavak közérdekű kérdést takartak - a báró meg is felelt rá:

- Maradok. A templomot védelmezem.

- Templomot emelsz? Ide? - Közvetlen szomszédja, egy hajóskapitány tudakolta, nem kevés meglepetéssel a hangjában.

Egyre többen figyelték az asztalfőnél kibontakozó társalgást.

- Őszentsége akaratából - hangsúlyozta a báró. - Ám komi még szólani erről!

Csakhogy az ardún nemesnek legfeljebb Isten mondhatja meg, miről ábrándozzék és miről ne. Látszott is az arcokon, hogy a bódulat dacára megindultak a gondolatok.

- Ahol templom áll, ott uraságnak is lennie kell - összegezte végül többek aggályait az iménti hajóskapitány. - Ez a föld a Léneai őrgróf fennhatósága, és a Livuentierák holta óta visszaszállt reá. Birtokosának bárói rangot hoz. Ki adományozta hát és kinek?

Akit e népes gyülekezetben éleslátással áldott meg az Úr, ritka pillanatnak lehetett szemtanúja: báró Antaera arcán zavar futott át. Röpke és rejtező volt csupán, de példának okáért a királyi rokon figyelmét nem kerülte el.

- Lesz ennek gazdája! - rikkantotta közben a báró, tréfával hárítván a váratlan csapást. - Tán épp uraságod az! - kacagott, és áldomást kért a hajóskapitány egészségére. Ezzel a kellemetlen kérdést, ha nem is feledtette, elnapolta legalább.

- Akkor hát kegyelmed nem kapott itt birtokot? - Gróf Galverana őkegyelmessége nyíltan és egyenesen szegezte neki a kérdést.

A vacsora véget ért, a tisztikar visszatért hajójára vágy falubéli szállására. A gróf és a báró négyszemközt maradtak az erőd kápolnájában, hol rövid imádság után suttogó hangon, ezúttal kevésbé körmönfontan osztottak meg egymással á nézeteiket.

- Biztosíthatom főméltóságodat. Szerény szolgálataimért Őszentsége már érdemeimen felül megjutalmazott.

A padokra telepedtek le a félhomályos helyiség két fényszigeté közül az egyikben, mivelhogy a gróf odahúzta magukhoz a gyertyaállványt, A néma szolga távolabb, a bejárat mellett kushadt, és hangtalan imádságba mélyült ura helyett is . A királyi rokon hitte is, nem is a báró szavát. Ezt a kérdést - úgy vélte- körbe kell még járni:

- Csakhogy Sinturella lovag felvetése jogos... noha.... hmm... önös érdekből fogant! A földnek úr kell, egy templom az már védelemre szorul.

- Ez a sziget az őrgróf birtoka, a rajta álló várral és faluval egyetemben. Vajon képes-e megvédelmezni a shagríhoktól... mert ebben mindmáig nem jeleskedett! - vélekedett a medvetermetű. - Márpedig a templomot, uraságod is megmondta, oltalmazni kell.

- Színigaz, a föld azt illeti, aki megvédi.

A báró ezzel ugyan a legmesszebbmenőkig egyet értett, azért kitért a részletekre:

- Ami nem kevés fáradságba fog kerülni. Mert nézzük példaként uraságod birtokát! Fekvésénél fogva az is bizonyos gonddal jár, de mindaz semmi ehhez a szigethez képest?! A szüntelen háborús költségek, a hosszú utazás!

- Mondd báró uram, mire szándékszol kilyukadni?

- Hah! Megfeledkeztem főkegyelmességed éles eszéről! - A palotagárda kapitánya a bejáratra pillantott,honnan újabb áhítatoskodó érkezett. Lépteit egyenest feléjük irányozta, a bárónak sebtében csak ennyire jutott ideje: - Csík azt, hogy főméltóságod többet is nyerhet ezen a győzelmén.

A haditábor lelkésze közeledett, lapos pillantással vette tudomásul az oltár mellől elmozdított gyertyaállványt, de nem tette szóvá.

Egymás kölcsönös köszöntése után a főméltóságú admirális - aki korai ébredése és a temérdek bor folytán ugyancsak álmos volt már - rögvest a tárgyra tért:

- Azért hívattalak fráter, hogy megtudd, Isten ma kegyes volt hozzád! - Maga mellé bökött, de még a bemutatáshoz sem ált fel ültéből: - Ez az uraság itt a híres Antaera báró...

- ... Őszentsége szolgálatában! - tette hozzá az érintett.

A pap cseppet sem palástolta, hogy elmélázik a néven, mígnem felismerés csillant a szemében. Át is adta a helyét menten a megvetésnek.

- Örvendek! - bökte ki, mert arra nem vitte rá a lélek, hogy Isten nevével üdvözölje a rosszhírű idegent.

- Holott ő hozta a szerencsédet! - rótta meg a gróf, aki pontosan leolvashatta arcáról, miként ítéli meg a palotagárda hírhedt kapitányát.

A lelkész szótlan maradt, ábrázatára mégis illendőbb kifejezést erőltetett. Kezeit a mellén fonti össze, a csuha bő ujjának rejtekén. Inkább látszott valami fiatal szerzetesnek, mint szentségosztó papnak, pillanatnyi hivataláról is csak az övébe dugott tomphegyű tőr tanúskodott.

- Templommá avatjuk a kápolnát - avatta be őt is a báró. - Készülj fel a szertartásra!

A pap megütközött a tudatlan szavakon.

- Én nem szentelhetek templomot! - Úgy mondta, mintha magától értetődő dolog volna, amit mindenkinek tudnia kellenék. Mellesleg a Pátriárka bizalmi emberének, amilyen báró Antaera volt, valóban illendő tisztán látnia az efféle vallási akadályokat.

- Arra semmi szükség! - rázta le magáról az á terhet. - Az oltár szentsége nem sérült, a fölibe emelt épület kibővítése meg amúgy is szükségszerű lesz. Ezek részletkérdések - vélte, melyekről később is gondoskodhatunk.

A tábori-lelkész az admirális őfőméltóságára pillantott, és amit annak az arcán látott, végképp meggyőzte róla, hogy a medvetermetű idegennek igaza van. Mert végül is igaza volt, a maga körmönfont módján. Már csak egy valami hibádzott:

- Minden templomnak van ereklyéje. - Az Úr a megmondhatója, hogy nem az akadékoskodás végett említette. - Amíg nem hozatunk...

- Elég legyen a kifogásokból! - szakította félbe az idegen uraság. - Az ereklye megvan! Mit gondolsz, minek vagyok én itt harminc palotagárdistával?

- Láthatnám?

- Mindent a maga idejében. Amúgy is mielőbb áthozatom - pillantott jelentőségteljesen az admirális őkegyelmességére.

Ám a pap nem tágított;

- Tudnom kell, mi az, a szertartás végett. No, és uraságodnak is van bizonyára megbízólevele Őszentségétől! Mert templomot alapítani...

- Na, most aztán már! - harsant fel a báró, hogy szavainak visszhangja hosszan vergődött a kapókra falai közt. - Mit képzelsz te magadról, te tudálékos csuhás?! Tudod te, ki vagyok én?! - Kurtán és gúnyosan kacagott. - Még hogy megbízólevél! Nekem?! Aztán miről szólna, mi? Hogy teszek, amit akarok? Hogy őszentsége nevében teszem, mit teszek? - Felpattant, fölébe tornyosult a papnak,, s csuháját megragadva magához rántotta. Az arcába hajolva sziszegte neki: - És ha az a levél ellenség kezébe kerül? És ha felhasználják Őszentsége ellen? - Elengedte, hátrébb taszajtotta a hozzá képest törékeny alkatú embert, s ezzel hirtelen haragja látszólag el is szállt. Immár csendesen, vészt jósló hangnemben folytatta: - Tudod te egyáltalán, milyen „ügyleteket” szoktam én végezni? Még hogy megbízólevél!

Visszazökkent a padra, továbbra is hitetlenkedőn csóválta a fejét. A meglepett grófhoz fordult:

- Elnézést; Főméltóságod tábori lelkésze egy ökör. - Ezt megsemmisítő közönnyel nyilvánította ki. - Azért én szót fogok érteni vele,.. máskor is megesett már.

A főméltóság csak bólogatott, szerfelett kényelmetlenül érezte magát, hogy szemtanúja lett ennek a szóváltásnak.

- Úgy legyen! - hagyta jóvá végül. - Ám azt az ereklyét,.. hmm... magam is megszemlélném. - Báró Atttaera ezt a kérelmet már egészen más módon kezelte.

- Reggel át is hozatom - ígérte készségeskedő taglejtéssel.

- Kegyelmed lekötelezné, ha nyomban megtekinthetnénk.

A másik töprengeni látszott, a kínosan hosszú csendben tisztán hallatszott a gyertyák sercegése és a néma szolga neszezése az ajtó mellől. Odakinn lassanként álomba szenderültek az emberek.

- Főméltóságod óhaja parancs - határozott nagy sokára a báró, és alkut kínált. - Most megtekintjük, reggel pedig áthozatom.

A Misericordia fedélzetét ezen a késői órán a hadihajók szomszédsága dacára is megkettőzött őrség vigyázta. A bíborruhás palotagárdisták tisztelegtek kapitányuk előtt, ám tekintetükben gyanakvás ült, valahányszor lopva a vendégek felé pislantottak.

Őkegyelme irigységgel szemlélte ezeket az éber harcosokat: hiánytalanul felszereltek és fegyelmezettek voltak, egészséges férfiak, egyetlen beteg, öreg vágy túlontúl ifjú sem akadt közöttük. Értelmes ábrázatuk pedig egyenest nyilvánvalóvá tette, hogy gondosan válogatták őket tízszer, vagy tán százszor annyi ember közül. Bizony, harminc belőlük felért két-három századdal is az övéiből.

Átvágtak a főfedélzetén, egyenest a tatbástyához, odabenn pedig a folyosó legutolsó ajtajához. A gróf őkegyelmességét bivalynyaka és széles mellkasa ellenére feltűnően alacsony testalkattal verte meg az Ég. Mindezidáig gondosan ügyelt rá, hogy ne mutatkozzék felállva a hatalmas növésű báró mellett, most is igyekezett néhány lépés távolságot tartani, de még így is szerfelett kényelmetlenül érezte magát. Szerencsére a lámpások szűkös fénye és a hosszú árnyékok jótékonyan leplezték kettejük mulatságos látványát.

Egy efféle nagyobb hajón minden fából készül, és minden pontosan illeszkedik, ami már önmagában is a jómód látszatát kelti, de az a helyiség, amit itt, a folyosó végén, közvetlen a tattükör mögött helyeznek el a legvilágosabb és a legpompásabb mind közül. Nem volt ez másként Misericordián sem.

A tiszti ebédlő előtt két újabb palotagárdista strázsált, ők végezték az ajtónálló dolgát, és tárták ki azt a legelöl haladó báró és magas rangú vendége előtt. A szoba valójában nem csak étkezésre szolgált, amellett a tanácskozó és afféle társalgó szerepét is betöltötte, és egyben a kapitány lakrészének nappalija volt - minthogy egy hajón kevés a hely. Széles ablaksora a tattükrön körbefutó keskeny erkélyre nyílt; kiláttak rajta keresztül az öbölre: a sötét, tömegként magasodó szirtre, a lámpásokkal megvilágított hadihajókra, és az alant sötét olajként hullámzó, minden fényt sziporkákban visszatükröző tengerre - a látvány festő vásznára kívánkozott, Csakhogy a néma szolga most odaugrott, és behajtotta sorra az ólomüveggel bélelt ablaktáblákat, behúzta előttük a súlyos brokátfüggönyt.

- Foglaljon helyet főméltóságod! - invitálta a báró. - Nagy örömmel látom vendégül ezúttal én kegyelmedet.

Jóféle borokat rejtegetek itt- biccentett egy szőlőfürtökkel faragott szekrényke felé.

Ám a főméltóságú gróf úr kissé már pilledtnek látszott.

- Mutassa inkább, kegyelmed azt az ereklyét! Azután - indítványozta-tegyük el magunkat holnapra.

A kapitány szobájának ajtaja előtt is posztolt gárdista, minthogy az innen nyílt, akárcsak az aprócska fedélzeti-kápolna. Ennek intett a báró, hogy legyen a néma szolga segítségére, akit a kápolnába küldött egy kulccsal, amit mindeddig a saját nyakában ezüstláncon viselt, a mellvért és a ruha alatt.

A főméltóságú admirális ezenközben lezökkent az asztalhoz. Lelkészéi kívül a flotta két katonája kísérte el, azok közte és az ablak között foglaltak el őrhelyet.

- Szép a hajó - dicsérte kötelességszerűen a szoba fényűző berendezését, de nem volt ez több udvarias szócséplésnél, amivel az időt igyekezett elütni.

A kápolnából zörgés, zárkattanás, lánccsörgés hallatszott, azután feltűnt ismét a szolga, s a katonával együtt valami görnyesztő terhet cipelt. A vendégek nyakukat nyújtogatva lestek, mi érkezett, de ez idő szerint csak egy súlyos, vasalt ládát láthattak, ami vagy teli volt arannyal, vagy belül acéllal bélelték, oly nehezen bírta el még két ember is.

Míg vendégeinek figyelmét lekötötte a kíváncsiság, a báró is békén adózhatott a magáénak: fürkészte a vonásaikat; a szemük rebbenését. Maga mellé intette a ládát, megint újabb kulcsot varázsolt elő öltözeté rejtekéből, saját kezével nyitotta fel a drága, biztonságos zárszerkezetet: tömjénillat szabadult ki, s szinte nyomban be is lengte a szobát. A palotagárda medvetermetű kapitánya jelentőségteljesen mérte végig az arcokat, azután kiemelt az asztalra egy bíbor bársonyzsákot. Mélyen átitatta azt is a tömjénfüst.

- No, hát alaposan elcsomagolta kegyelmed! - recsegte a gróf, mert a kíváncsiságtól máris kiszáradt a szája. - Mégiscsak szükségeltetik az a bor!

Biztos ujjak oldozták ki a zsákot elszorító selyemmadzagot, s hajtogatták le a bársonyt a benne rejlő aranyszín holmiról. Életnagyságú emberi arcmás, egy fejszobor állt az asztalon, aranyból, vagy legalábbis vastagon bearanyozva. A művész keze gondosan nyírt szakállat formázott rá, fején koronát viselt, de nem az ország mai koronáját.

- Első Marses fejszobra! - Ardúnia első királyáé, ki még a Napcsászárok kora előtt uralkodott több, mint háromszázötven esztendővel, aki egységbe kovácsolta az országot, függetlenné nyilvánította a távoli Dún Birodalomtól. Nagy Marses, a Conflatura első lovagja, a Catellán Dinasztia ősapja; - a lelkész rögvest felismerte történelmi arcvonásait. - Ez a szobor... - elakadt a szava. .

Gróf Palustriai Galverana őkegyelmessége kevésbé jött ki a sodrából. Mérsékelt érdeklődéssel hajolt közelebb, ujjaival óvatosan végigsimított az arcmáson.

- Arany - tudatta szinte már közönyösen, és hátradőlt. - Vizsgáld meg, testvér, aztán eridjünk aludni!

Ám az atya csak magamagát szajkózta, mint akiből sehogyan sem akar kibuggyanni a torkán akadt szó;

- Ez a szobor...

Mindazonáltal engedelmeskedett, szintén megérintette a szobrot, de nem az arcát, hanem a koponyáját, mintha bizony beletúr¬hatnának az ujjai azokba az aranylón hullámzó hajtincsekbe. Egészen belesápadt az élménybe.

- Ez a szobor...

Most már. mindkét uraság ingerülten mordult. A gróf felhajtott egy pohárral az időközben felszolgált édes nedűből, s midőn a pohár a baljában biztonságban volt a kiborulástól, jobbjával az asztallapra csapott.

- Testvér!

A fiatal pap ettől észbe kapott, zavartan pillantott fel: tekintete előbb a báróra rebbent, azután a főméltóságú admirálisra siklott át.

- Ez a szobor. . - nyögte - eredeti.

- No és akkor?

- Ez a.. ez a catellai katedrális ereklyéje - rebegte a pap. - Aranyba foglaltak benne egy darabot a szent király koponyájából. Az ő ötezer esztendős koponyacsontjából!

A gróf őkegyelme lététté a poharat, mohón hajolt közelebb a hihetetlen értékű holmihoz. Újfent végigsimította, immár jócskán nagyobb óvatossággal. ...

- Nem tévedsz?

- Ki van zárva, kegyelmes uram. - Nagyot nyelt. - Láttam a másolatot, és.. .és érzem.

- Megtisztelő - dörmögte erre a másik, holott igazán maga sem tudta még felfogni, miféle következményekkel jár ez á váratlan fordulat az ő személyére nézve;

- Főméltóságod félreérti a helyzetet - próbálkozott a báró, de őkegyelme határozottan leintette. Meg is volt rá minden oka, mert a pap, ahogyan lassan tudatosult benne, mibe is keveredett tajték- fehérre sápadt, szeme valósággal villámokat szórt az apologetai kapitányra. - Mondani akarsz valamit, atyám? - biztatta meg a gróf.

Az ifjú tábori lelkésznek több sem kellett, kifakadt belőle á szó, mint holmi vádirat:

- Tolvaj! - nyögte ki. Magyarázatként őkegyelméhez fordult: - Három évszázada nyoma veszett. a vallásháború idején. Mikor a király... rejtélyes módon. Azóta nincs meg.

Báró Antaera ugyancsak belesápadt az elhangzottakba. Dicséretére legyen mondva, hamar magára talált. Felállt, az ablakpárkányhoz sétált.

- Bizonyára megmagyarázza uraságod! - nógatta éppen ekkor a főméltóságú.

A medvetermetű hátrapillantott, bólintott, kezében ezüstcsengő csendült. Egyszer, kétszer, háromszor, Az ajtó előtt strázsáló katonák berontottak, már vonták is ki kardjukat.

- Fogjátok le ezt az embert! - rikoltotta a báró, mielőtt bárki is mozdulhatott volna. A papra bökött. - Vigyétek a hajófenékbe, és zárjátok el!

Az admirális katonái is a kardjuk után kaptak, és rövidest kellemetlen csetepaté támadt volna, ha nem robban be a szobába újabb két gárdista. Ezek már felajzott számszeríjakkal jöttek. A főméltóság nyugalomra intette sajátjait.

- Mit jelentsen ez? - vonta felelősségre vendéglátóját, de hangját elnyomta a pap méltatlankodása:

- Ezt nem tehetik! Nem tehetik! - kiáltozta. - Egyházi személy vagyok! Felettem csak Isten ítélhet!

Hiába volt azonban minden igyekezete, mert két markos gárdista ragadta meg és hurcolta kifelé, miközben társaik sakkban tartották az ellenpárt katonáit. A vékonydongájú lelkész be is szüntette az ellenállást és saját lábán távozott, inkább jótanacsait hadarta:

- Ne hallgasson rá, főméltóságú uram! Ez egy csaló! Egy tolvaj! Az ereklye elveszett! Nem lehet nála jogosan! Vissza kell vinni! Láncra kell verni! Hallgasson rám, kegyelmed.. .- utolsó szavait már odakintről kiabálta vissza, míg félbe nem szakította szózatát a becsapódó ajtó.

- No! - zárta le az ügyet a báró, s csak most tette vissza a csengőt az ablakpárkányra. Visszaindult onnan.

- Méltóságodnak ehhez nem volt joga - panaszolta a gróf, s miközben ezt mondta, igyekezett megőrizni előkelőségét, csakhogy aggodalmas szemei elárulták.

Báró Antaera követté a tekintetét; mígnem pillantása a nyílpuskákba ütközött. Akkor aztán látszólag hirtelen haragra lobbant, mintha csak most mérté volna fel a helyzetet:

- Mit műveltek ti? Teszitek azt le! - Valósággal ráripakodott a gárdistáira. . . de minthogy háttal állt már a vendégeknek és tükör sem volt vele szemközt, rákacsintott a katonákra. Azok jó színjátékkal: zavartan eresztették le fegyverüket.

- Magyarázatot követelek! - A hang inkább megnyugvástól, mintsem erélyről árulkodott.

A palotagárda kapitánya biztosította:

- Hamarost megkapja főméltóságod. Előbb azonban - békéltetően mosolygott - magam intézkedem, hogy az atya méltányos elbánásban részesüljék. Kegyelmed engedelmével... - biccentett,, és az ajtó felé lépett .

- Menjen csak uraságod! - hagyta jóvá: a gróf. Örvendezvén a tisztelettudó hangon, mert lám, méltóságán csorba sem esett. Visszatalált szokott és tettetet közönyéhez: - Csak aztán siessék vissza, mert korán keltem!

AZ ELSŐ NAP BEVÉGEZTEKOR

Báró Antaera, midőn méltóságos lomhasággá kilépett az ajtón, igencsak megváltozott: minden mozdulata fürgévé és céltudatossá, arcjátéka gazdagabbá lett.

Féltucat palotagárdistába ütközött idekint a folyosón. Pisszenéstélen csendben, kivont kardokkal, felajzott számszeríjakkal várakoztak. Vezetőjük - szeplős ábrázatú ifjú, kinek gárdista-kalapja alól vörös tincsek türemkedtek elő rögvest tudakolta:

- Minden rendben,uram?

- Rendben. Kerítsétek elő Caliort, de sebtében! És hagyjátok szabadon a folyosót, nem lesz semmi baj.

A gárdisták visszahúzódtak innen nyíló szállásaikra. Fegyelmezett, válogatott katonák voltak, egytől-egyig kifogástalanul beszélték az ardún nyelvet, ami szép teljesítmény, tekintve, hogy idegen országból jöttek: a Carvis Ház emberei voltak.

A báró háta mögött a néma szolga siklott ki a tiszti ebédlő ajtaján. .

- Ez rázós volt! - sóhajtotta lágy sÿtisi nyelven. - Hála legyen az önuralmadnak, barátom.

A híres Enis Síita – mert ő alakította az ardún bárót - finoman t elmosolyodott.

- Hibáztunk.

- Ki gondolta, hogy ilyen értékes az a vacak..

- Háromszáz esztendeje hever a Ház kincstárában... valaki rosszul vette lajstromba.

- Mit teszel most?

- Hogy mit? - A sÿtisi nemesúr eltöprengett, jobbjával átkulcsolta . bal csuklóját, de ekkor rádöbbent, most nincs ott a karkötő, amivel ujjai játszadozni szoktak. Kizökkent - Majd kiagyalom. Hagyj gondolkodnom! Menj, ne legyenek az emberek magukban az idegen úrral.

A néma szolga távozott, de Enis Suta nem sokáig maradhatott egyedül a gondolataival. Újabb palotagárdista érkezett: vérbeli ardún ifjú, magas termettel, szőkésbarna hajjal. Calior.

- Hívattál, uram.

- Caliorf fiam, te ardún kolostorban nevélkedtél, igaz-e? - Köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést, de meg sem várta a választ, hisz' minden emberének napról-napra, óráról-órára ismerte az élettörténetét; - Kell ide egy ardún pap!

A hatalmas ifjú megriadt, mintha démont látna;

- Hogy én, uram?

- Ki más?!

Zavartan rebbent faltól-falig a tekintete.

- Szerinted képes vagyok rá, uram?

- Képes vagy rá - bíztatta a másik. - Ezzel kitűnhetsz a sorból!

- Parancsodra, uram! - húzta ki magát az. - De.., - megbicsaklott a hangja, erőt vett magán: - igazi pappal jobb lenne nem találkoznom, uram.

- Gondoskodom róla - ígérte Enis Siita. - Öltözz át!

Azzal visszatért az ebédlőbe, hol már tapasztalnia kellett, bizony a kegyelmes gróf úr hangulatának nem tett jót, hogy megvárakoztatták..

- Rendelkeztem a papocska jó sora felől - biztosította a báró.

- Kegyelmed adósom egy vallomással. Inkább azt rendezze!

A medvetermetű báró - aki valójában nem is a báró volt, hisz' az már fél esztendeje visszaadta lelkét az Égnek - letelepedett a helyére.

- Főméltóságú admirális uram - kezdte nyájasan - a dolog egyszerű, akár egy paraszt ábrázata. Bevallom, elhallgattam egyet s mást kegyelmed elől, de higgye el nekem, megvolt rá a jó okom!

Gróf Galverana őkegyelmessége tüntetőleg ásított, valójában szinte remegett a kíváncsiságtól - és zavarát, erős érzelmeit vagy gondolatait mindig mesterkélt ásítással palástolta. Azon emberek közé tartozott, akik nem nyugodhatnak, míg ki nem tudják mások titkait. Ami ezúttal nem esett nehezére, minthogy a báró készséggel folytatta:

- Ez az ereklye, minek is tagadnám, valóban eltűnt. Jól mondta az oktondi pap azt is: éppen háromszáz esztendeje. És mert országunk egyik leghatalmasabb szerit hagyatéka volt, elvesztése súlyos csapás egyházunknak. Kerestük égén - földön. - lett előadásmódja egyre fennköltebb - felforgattuk érte a királyságot kikémleltük a kincstárakat, de sehol sem leltük. Miután lemondunk róla... - cinkos vigyora szétzúzta a költői képet - véletlen került elő. Valami elmés szerzetes a kolostora pincéjében, egy boroshordó fenekén rejtette el.

Az álbáró ehelyt szünetet iktatott be a meséjébe, hadd töprengjen a másik az elhangzottakon. Lopva pillantott néma szolgájára; az is kereste az ő tekintetét. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy beszédesek legyének azok a szemek: ebből mit fogsz kihozni, barátom? - ezt kérdezték. Megnyugtatóan pislantott vissza: bízz bennem, tudom, mit teszek! No igen: minél semmitmondóbb egy történet, annál hihetőbb - régi bölcselete ez hazugoknak és szemfényvesztőknek. Mások hibáit és ostobaságát sokkal inkább elhisszük, mint hősi tetteit.

Gróf Palusztíai Galverana őkegyelmessége, mintha csak e régi tanácsnak adná bizonyságát, máris sürgetőleg intett.

- Folytassa már kegyelmed! Csak jobban felcsigázott, holott magyarázatokat ígért.

- No hát! - nevetett fel a báró. - Örvendek, hogy kegyelmed elhiszi ezt a buta históriát, mert jómagam aligha nevezném elfogadhatónak, ha nem magától Őszentségétől hallottam volna. - Előrehajolt, két kézzel könyökölt az asztallapra, s tenyereit az égnék tárta, mintha valami nagy és gömbölyűi dolgot tartana bennük. - Minthogy az igazság alig hihető és hasznunkra sincsen, őszentsége úgy határozott, másként kell az ereklyének előkerülnie. Kegyelmed fog rátalálni az ellenség birtokában, és visszahozza azt dicsőséges hazájába.

A főméltóságú admirális szívdobbanásnyi ideig csak emésztette a szavakat, azután elsápadt, újfent kivörösödött. Alig észlelhetően remegett a keze az örömtől és a sóvárgástól.

- Komolyan beszél, uraságod?! - Fakó volt a hangja, mint a ködbe fúló kürtszó.

- Hogy is ne beszélnék! Itt van-e kegyelmed előtt az ereklye, vagy, sem? Valódi-e, vagy sem? Itt vagyok-e én harminc gárdistával, hogy figyelmezzek rá ... vagy sem?

- Való igaz - dörmögte.

- No hát akkor! - rikkantotta a báró. - Van-e még kétséged, jóuram?

Az igazat megvallva: volt. Ámde nem az ereklye históriájával, hanem á Pátriárka önzetlen jószándékával kapcsolatban. Mert azzal szemben a grófnak bizony alapos kétségei voltak. - Főméltóságod most azon tépelődik, mi okból van segedelmére őszentsége. - Ez a palotagárdista jószerével gondolatolvasónak bizonyult. - Megvan rá az oka!

- Tudhatom is?

- Kettőn áll a vásár!

Főméltósága alaposan elkomorult a vásár felemlegetésére.

- Mit kell tennem? - Igyekezett elébe menni az ajánlatnak, hátha javára íratik a készségesség.

- Mindössze segíteni titkos küldetésemben. Parancsokkal megtámogatni a tekintélyemet.

- Miként tehetném, ha nem tudom, mi kegyelmed feladata!

A báró legyintett, mintha kicsinységről lenne csak szó.

- Időben megtudja kegyelmességed. - Hátradőlt.

- Legalább célozzon rá uraságod! Csak tudnom kell, miben támogatom.

A pergő szóváltás kezdett valamiféle huzakodássá alakulni.

- Kegyelmed elegendő, nyereséget lát ebből a vásárból, hogy bármit megtegyen érte - vélte a palotagárda kapitánya. - Kérdésekre ezért semmi szüksége.

- Úgy véled, báró uram? - De mivel a medvetermetű erre már csak rábólintott, a gróf őkegyelme zavartalanul ravaszkodhatott tovább: - Mégis, miféle nyereségre gondol uraságod... mármint a lovagi érdemeken kívül?

- Ohó! - Nagyot legyintett a másik, az elnézhető illetlenség határain is túl. - Tudja azt nagyon jól kegyelmed!

Jókor jönnek az érdemek, ha az ember az Armada tisztikarában óhajt magasabbra jutni.

- Talán válogassa meg uraságod a szavait! - tiltakozott a sértett, de arca és taglejtései elárulták, hogy hőzöngését inkább csak a kötelesség szülte, nem kell azt komolyan venni. Értette ő jól a világos beszédet: a catellai katedrális ereklyéjének visszaszerzője egyaránt számíthat méltatásra a király-pártiak és a Pátriárka híveinek részéről is. Valóban hatalmas nyereséget könyvelhet el.. már ha belemegy az alkuba.

- Csak egy utalást... és igent mondok - kereste az egyezséget.

Az apologetai lovag látványosan tűnődött, tisztességgel megvárakoztatta a főméltóságú admirálist, mielőtt megfelelt volna: Hallott-e már kegyelmed a Korohar Házról? Na, azzal van kapcsolatban azén ügyem.

Hogyne hallott volna? Egy ardún lovag nem nyerészkedik, más végzi helyette á pénzügyeit... de a Birodalomban másként van. A Fényességes Császár többi országaiban előkelő dolog a kufárkodás. Érdekeik szerint a nemesi családok Házakba tömörülnék, ezért az ardún nemesség is létrehozta a maga érdekszövetségét a más országokkal fenntartott kereskedelemben. Ez a Korohar Ház. Irányítója - mert ki más lenne? - személyesen őszentsége, valamint kívüle még a Király legfőbb méltósága. Mert ami nem illendő az egyszeri lovagnak, éppúgy illetlenség azt felhánytorgatni a legfőbb főméltóságnak... Őszentségére pedig miért is vonatkoznának a lovagi fogadalmak?!

- Értem már... értem én kegyelmedet- biztosította gyorsan a titokzatos férfiút. Kényelmetlen kérdés volt ez, mi tagadás. - Kár is lenne több szót vesztegetnünk!

A báró ábrázatára elégedett vigyor ült ki.

- Akkor hát, számíthatok főméltóságodra?

Alakoskodó arcjátékot kapott válaszul.

- Hazám óhajának, oh, hogyan is mondhatnék ellent!? - így szólt kenetteljesen a gróf. Aztán eszébe ötlött, hogy koránt sincs még minden részlet tisztázva. - No de azt a fiatal papot, azt minek lecsukatni? - Végtére is az ember felelősséggel tartozik az alantasai iránt.

- Nem esik bántódása - ígérte meg íziben a palotagárda kapitánya. - Tehetek én arról, hogy felismerte az ereklyét... főméltóságú admirális uram talán ennyire megbízik benne? Túl fiatal! Ha kifecsegi, vagy valami módon kiszedik belőle a titkunkat, ah, nem csak a tervünk hiúsul meg, de kegyelmességed becsülete is oda lesz. - Bosszús, már-már hitetlenkedő grimaszt vágott. - Néhány napig még fogva tartom a hajón, azután elengedjük... legalább jut ideje az imádságra!

A magas méltóság csak hümmögött, de azután belátta a másik igazát. Amúgy sem kívánatos, hogy híre menjen, a Misericodián, még ha tévedésből is, de fegyverrel fenyegették.. és még ha időlegesen is, de meghátrálni kényszerült. Az efféle szóbeszéd ártalmára van a tekintélynek.

- Legyen hát! - nyugodott bele. - A részletekét boronálja el kegyelmed, aztán meg szóljon, hol és mikor leljek rá az ereklyére: Cserébe megadok minden támogatást a Korohar Háznak ebben a titokzatos ügyletében. - Megkönnyebbült most, hogy ilyen jól összefoglalta a lényeget? – Rendben lesz így?

Azzal már fel is pattant, s indult volna kifelé, kíséretével a nyomában, ha a gárdatiszt utána nem szól.

- Csaknem maradéktalanul, uram!

Megtorpant, visszafordult.

- Csaknem? - hangsúlyozta túl a szót. - Mi hibádzik még?

- Hmm... - A medvetermetű is felállt, innen az asztal mellől is a gróf fölé tornyosult. - Főméltóságú uram megfeledkezik a katonáiról, - Fejét a kíséret felé billentette.

Azok épphogy felfogták, bizony az ő bőrükre folyik most az alku, mire őkegyelme már végig is gondolta a helyzetet, annak minden kockázatával és mellékkörülményével egyetemben.

- Csakugyan - vallotta be. - Lekötelezne uraságod, ha őket is elzárná... és gondoskodna a kíséretemről a hazaúton.

A katonáknak nem adott módot ellenkezésre a fegyelem, sem a gárdisták létszámfölénye, így aztán ez a két ember is a hajófenékbe jutott. De csak később, mert előbb még az admirális főméltósága távozott volna a tiszti ebédlőből. Ám alighogy az ajtóhoz ért, azon kopogtattak, s ő meghátrálni kényszerült, ha nem akarta magát kellemetlen helyzetbe hozni.

A nyíló ajtó mögül egy ifjú lépett elő. A palotagárda egyenruháját viselte, de szemlátomást lelkészi beosztásban. Majd' olyan hatalmas növésű és testes férfiú volt, mint kapitánya - amivel a királyi rokon őkegyelmének szája szegletébe sikérült is bosszús fintort csalnia.

- Ő Calioris testvér - mutatta be a báró -, hajónk káplánja. Amennyiben kegyelmed lelkészét helyettesíteni kellenék, a testvér készen áll!

- Oh, kihúzzuk néhány napig. ..-A gróf elharapta aszót, mert ráeszmélt, honnan is jött ez az ember. Összezavarodott, nem értette, hogyan feledkezhetett meg ilyen kézenfekvő dologról, mint a napi istentisztelet. Nyilván a fáradtság! - ...néhány napig az atya nélkül. Végtére is - találta meg a hangját -, végtére is akad még pap a hajóimon.

A MÁSODIK NAP REGGELÉN

A serég hajnalhasadtával ébredt - a hajókon és az erődben egyaránt. Egyedül gróf Palusztriai Galverana őkegyelme, a Catellán Flotta admirálisa szunyókált tovább zavartalan, mintha mi sem történt volna. Mintha odakint nem rivalltak volna kürtök, nem kopácsoltak volna kőfaragók. Álmát eluviesi íjászok es súlyos brokátfüggönyök vigyázták.

A Misericordia fedélzetén bezzeg glédában állt a palotagárda harminc embere. Két csoportra oszlottak:kétszer tizenöt főre. Az egyik a hajó őrségét adja majd a jövőben is, a másik báró Antaera gárdakapitány irányítása alatt az erődbe készült, mindennemű hosszabb táborozáshoz szükséges holmival, úgymint: sátrak, edények, pokrócok, valamint a katonák teljés fegyverzete. Zászlójelekkel kértek kölcsön még egy csónakot a flotta szomszédos csatahajójáról, hogy aztán egyszerre szállhassanak partra valahányan, minden holmijukkal egyetemben. Ez akkortájt történt, mikor az erőd megkezdte az éjjel fogalmazott napiparancsok kiosztását.

Mire az admirális úr főméltósága felnyitotta becses szemeit házának félhomályos zugán, az erőd udvarán már az apologetai palotagárda címeres sátrai álltak, a kis kápolnába pedig befészkelték magukat Caliorus testvér imái... értő kezek rejtették el odabent az ereklyét is. A vár védelméért felelős íjászkapitány semmiféle ellenállást nem tanúsított mindeme intézkedésekkel szemben, sőt, maga is adott segítségül munkás kezeket a báró úr kívánalmaihoz.

- Nocsak! - adott hangot meglepetésének őkegyelme második közös reggelijén báró Antaerával. - Méltóságod kész tényék elé állít engemet.

- Kegyelmes gróf uram akarata szerint - hárította el az a vádat. - Minden - nyomta meg a szót -, minden készen áll.

Szükséges is volt ez a rejtett beszéd, mert a mai reggelire meghívást kapott Vaira tekintetes úr, az eluviesi íjászok kapitánya is.

- Magam segédkeztem a méltóságos báró úrnak - vallotta be ez az egyenes katonaember. - Nem mentegetőzött, nem törekedett feljebbvalójára hárítani a felelősséget, hisz' úgyis tudja az, mire adott parancsot, és mire nem. - Saját hatáskörömben így láttam helyesnek, és készért állok vállalni döntésem következményeit, főméltóságú uram.

Gróf Palusztriai Galverana őkegyelme röpke értetlenségei meredt rá: ahány sereg, annyiféle arca van a fegyelemnek - azután ingerült legyintéssel hessentette el magától a kérdést.

- Ugyan már! Helyesen cselekedett kegyelmed.

A lovag - bármilyen, szikár-vaskeményre edzette is vonásait az évtizedes szolgálat - láthatóan fellélegzett. A becsület, az engedelem, a lovagi érdemek ugyancsak nagy szerepet játszottak az életében.

Falatoztak, a báró mártogatta a kenyeret, az oroszlánok őserejével tépte és őrölte fogai között a húst.

- Ma megszemlélem a sziget védelmét - vétette fel mindéri átmenet nélkül; teli szájjal beszélt - Láttam egy bozótost az erőd nyugati oldalában: nem irtották már fél évszázada. Márpedig a shagrinok, ha partra szállnak, ott kémeket juttathatnak egész a falak alá.

- Nem szállnak partra - ellenkezett a főméltóság. - Még a tengeren megállítjuk és elsüllyesztjük a hajóikat. Admirális vagyok, nem várkapitány. - Nagy meggyőződéssel vallotta ezt idefenn a barakkban, az ( Úrnak hála!) cseppet sem imbolygó reggeliző asztal mellett. Fél esztendeje képtelen volt hozzászokni a hajókhoz, alig-hogy fedélzetükre tette a lábát, kitört rajta a tengeribetegség. Nincs ( Mért' is lenne?) ebben semmi furcsa, hisz' egy admirális stratéga, nem pediglen matróz!

- Magam is helyesnek vélem az irtást - nyilatkozott váratlanul az íjászkapitány, aki eleddig egyszer sem mondott ellent a parancsnokának -, csakhogy nincs rá emberünk.

Lám, a hírhedt báró jelenléte rossz hatással van a fegyelemre, ekként elmélkedett őméltósága. Ám, ha nem vakítja el saját magába vetett rendíthetetlen bizodalma, akár észre is vehette volna: néma fegyelem lazult meg, hanem a személye iránti tisztelet. A hadászati eredményeivel kimagasló híres kapitány megzavarta a fejeket: a katonák jobban tisztelték és félték, mint saját felettesüket. Márpedig tekintetes Vaira lovag ebben is élen járt emberei előtt.

- A parasztok? - firtatta közben a gróf őkegyelme.

- Máris morgolódnak, főméltóságú uram. Éjjel halásznak, hajnaltól napestig robotra fogjuk őket. Sötétedés után tisztítják a hálót, így aztán elszunnyadnak kint a vízen, ami meg is látszik a zsákmányon. Márpedig azt esszük mindahányan. Csak vihar ne jöjjön! A medvetermetű gárdatiszt nyomban felmérte, mi zajlik itt: palástolta mosolyát. Igencsak jól értett az emberek nyelvén, felettébb jól ismerte gondolkodásukat és érzéseiket.

- Ez nem lehet akadály! - szögezte le irigylésre méltó parancsnoki eréllyel. Persze, könnyű erény ez annak, aki ekkorára nőtt. - Hat emberem marad a templomnál - már ekként beszélt róla - a többi kivetkőzik, és vágja a bozótost. Majd ha végeztem a körúttal, én is besegítek... kegyelmedre is számítok, lovag! Estére megleszünk, mert készen kell lennünk.

Csend honolt. A gróf őkegyelme látszólag a gondjaiba temetkezett, mint ki alantasaira hagyja az efféle csipp-csupp ügyek intézését; az íjászkapitány hallgatott, mert enyhén megszeppent a báró engedetlen szavaitól; maga a szóvivő pedig nem szólhatott, mert hússal, borral, kenyérrel volt teli a szája., . egyszerre.

- A háború nem játék - folytatta azután, egyúttal kéretlen előadásba fogva. - Emberek élete a tét! Katonáké, akik áldozatot hoznak a hazáért - harapott, rágott; mielőtt nyelt volna, teli szájjal mondta: - tartozunk nekik ennyivel.

- Néhány embert magám is nélkülözhetek - szúrta közbe fürgén a lovag, remélvén, hogy ezzel véget vet a kínos beszélgetésnek. - Ám tévedett, mert a báró csak lenyelte a falatot:

- A győzelmet előre kell kivívnunk, hogy a csatában valóra válthassuk. Minden előnyt a magunk oldalára kell állítani. Ami számunkra hasztalan, de az ellenségnek hátrányos, mindazt meg kéli valósítani; ami számunkra hasztalan, de az ellenségnek előnyös, mindazt megkell szüntetni. Ettől végzi az ellen rohama úgy, mint a köszörűkőhöz ütött tojás..

Vaira lovag szemei ékkő gyanánt csillantak, elméje szivacsként itta a szavakat.

- Miről is beszélt kegyelmed? - Ezt a főméltóságú admirális tudakolta, látszólag zavaros, elmélázó tekintettel. - Valami fontosról maradtam le?

Az álruhás Enis Síita ezt már nem állhatta meg mosoly nélkül, így hát báró Antaera öntelt vigyora mögé rejtette azt.

- Csak bátorkodtam tanácsolni á tekintetes kapitány úrnak, hogy csökkentesse a kényszermunkát - szólt. - A nép ellenséges hangulata sokkalta nagyobb veszedelem, mint amilyennek a várfalak védelméből képzeli az ember. Az elvégzetten munkát majd pótoljuk magunk A katonának arany a pihenés, ám a restség árt a fegyelemnek és az éberségnek.

- Figyelemreméltó közhely - értett egyet főméltósága. - Akkor tegyünk így! - Más témára tért: - Látom, kegyelmed hisz benne, hogy megtámadnak bennünket.

A gárdatiszt ravaszkodása eddigre célt ért az íjászkapitánynál, nem állt érdekében tovább szítani a viszályt.

- Főméltóságodat jócskán nagyobb léptékű gondok foglalkoztatják, mint a bozótirtás - kínált békejobbot. - Nem hiszek én amúgy semmiben a Legnagyobb Úron kívül, éppen csak készülök rá. - Elégedetten nyalogatta zsíros ujjait. - Minthogy kegyelmed itt táborozik a flottával, bizonnyal meg is támadnak majd bennünket.

A sziget kellően nagy és sziklás, hogy megvethesse rajta a lábát a t shagrin had... már ha sikerül bennünket kiverniük. A háború kiújultával fontosak az ilyen helyőrségek. - Mérsékelten zsíros kezével kupát emelt az ajkához.

- Itt akad ivóvíz a legénységnek, fa a sérült hajóknak, száraz ágy a sebesülteknek, és tengertjárt halászok a kihalt matrózok helyébe. Ezért aztán bárki veti is meg a lábát ezen a szigeten, uralhatja a Lineas legészakibb vizeit. - Újabb cipót tört ketté, ezúttal szárnyas húsát markolta hozzá; félelmetes étvágya, való igaz, jóllakatott volna egy medvét is. - Ennélfogva okkal gondolom, hogy idejönnek, és ostrom alá vesznek bennünket... mármint, ha eljutnak a szigetig.

A főméltóságú admirális már befejezte az étkezést, kecses ezüsttűvel piszkálgatta fogai közül a húsmaradványokat. Nagy előkelően.

- Nem jutnak el - ismételte önmagát.

- Kegyelmed hadrendjében, úgy igaz, szépen mutatkozik, hogy tengeri csatára készülünk. Éppen ezért tanácsos óvatosnak lennünk, mert az ellenség sem ostoba!

Itt elhallgatott, hogy újabbat harapjon, de a gróf őkegyelme türelmetlen intéssel követelte a folytatást. Mit volt mit tenni, félretolta az ételt.

- Nem támadnak rá főméltóságod verhetetlen flottájára, inkább csónakokkal partra szállnak távolabb, és gyors rohammal az erődöt veszik be. - Olyan mozdulatot tett, ami hívatott volt jelezni: ez csak féltevés, egy a sok közül. - A zátonyokon átsegítheti őket bármelyik halász, de az is megeshet, hogy az éj leple alatt megszereznek, erővel vagy aranyért, egyre megy, pár halászbárkát, így aztán, ha elég erősek vagy sikerül az utolsó pillanatig rejtve maradniuk, akár sikerülhet is a tervük. - Többször egymás után az asztallapra bökött, hogy ujja csak úgy koppant a deszkán. - Ezért szállásoltam be a gárdistáimat idefent, és ezért irtjuk ki a bozótost, A faluban számos kémük élhet, nem árt tudatni velük, hogy számítunk még erre az eshetőségre is. Az ellenséges érzelmeket meg jobb nem szítani, mert a nép azt az urat segíti, aki kevésbé sanyargatja.

Tekintetes Vaira lovag áhítattal hallgatta a nagyszerű embert, míg ellenben Gróf Palusztriai Galverana őkegyelme ez idő szerint megrémült tőle: az embertől, akit Isten tudja, miféle szándék vezérelt ide. Az állát dörzsölgette, sisakhoz vágott, kurta hajába túrt - igyekezett elleplezni zavarát. Kiábrándító kegyetlenséggel hasított belé a felismerés, hogy a háborúnak nevezett stratégiai játékban, ami eleddig nem tűnt különösebben eltérőnek a diplomáciától, most olyan emberrel került össze, aki mellett a legsikeresebb stratéga úgy válhat belőle, ha néma és tétlen marad. Hálát adott azúrnak, hogy mindeddig nem ellenségéül, hanem szövetségeséül rendelte a bárót De minthogy a hatalom szenvedélye nem ismeri az önzetlenséget ...

- Kegyelmed tanácsait megfogadom, mert olyan ember mondja őket, aki nagy segítségemre van - egyezett bele a maga módján. Remélem, mihamarabb bebizonyosodik, hogy nem tévedtem.

- Hamarább is, mint kegyelmed gondolná - biztosította a másik. Minthogy a szolgák közben leszedték az asztalt, az utolsó pillanatban maga is levadászott a tálról még egy húsdarabot, De nem kezdett bele, csak dédelgette a kezében, miközben beszélt. - Mellesleg, ráakadtunk egy ládára a kápolna pincéjében. Felteszem, főméltóságod tulajdona.

Figyelmetlenségében őkegyelme csaknem rávágta, hogy nincs tudomása semmiféle ládáról, de szerencsére idejében észbekapott.

- A láda! - mondta időhúzásképpen. Szeme sarkából ellenőrizte, hogy az íjászkapitány jól figyel-e minden szavukra: nem lehetett oka panaszra. - No, hát a láda - mondta - az bizony az enyém! Jól tartsa rajta a szemét kegyelmed, mert olyan dolog van abban, ami ugyancsak értékes mind a Királynak, mind őszentségének. - Nem állhatta meg, hogy tekintélye végett hozzá ne fűzzé: - Egyszer tán még azt is elárulom méltóságodnak, mi van benne.

Ezzel véget is ért volna a reggeli eszmecsere, ha báró Altaera élő nem áll legújabb kérésével:

- Körbevezetne főméltóságod a szigeten? Hasznos lenne látnom, miként épül fel a védelmünk.,.. és örömest találkoznék a káplárokkal is. A személyes kapcsolatok.,. hisz' tudja kegyelmed!

Őkegyelme elborzadt a gondolatra, hogy végigparádézzon katonái előtt ennek a kétlábú vártoronynak az oldalán. Hogy is ne! Rögvest élceket faragnának a kettejük testméreteiről, márpedig nem kellet mélyreható lélektan, hogy az ember kitalálja; kinek a hátrányára.

- Vaira kapitány majd elkíséri kegyelmedet. Jobbára az ő katonái védik a szigetet.

A MÁSODIK NAPON, REGGELI UTÁN

Vaira tekintetes úr a messziföldön híres eluviési íjászok egy századának parancsolt. A sziget és azon belül az erőd védelmével bízták meg, alárendelve őt a Catellán Flotta admirálisának. Igazi lovag volt, családja számolatlan emberöltő óta szolgált tisztként az aranyármádiában, a seregben, melyet Ardúnia legütőképesebb és legjobban fizetett zsoldos hadaként tartottak számon. Bárki oldalán hajlandónak mutatkoztak harcolni és győzni ezek az emberek, aki megfizette szolgálataikat - ennek busás bevétele pedig a hercegi kincstárat gazdagította. Olykor megsegítették a Királyt, máskor a Pátriárkát... Shagírtól ezzel szemben hűbéri kötelességből. óvták a hazát.

Báró Antaera ezt a gondolatot választotta diplomáciai hadjárata vezérfonalául.

- Csak méltatást hallok a kegyelmes Montamári Herceg őfőméltósága hadairól - kezdett bele a mondókájába éppúgy, ahogy a kezében szorongatott húsdarab befalásába. Épphogy kiléptek a fővezéri barakkból. - Módfelett öregbítik a hercegség hírnevét!

- Megtisztel méltóságod - szerénykedett a lovag. - Nekem nem érdemem.

- Ugyan-ugyan, az érdemek tagadhatatlanok! Akárkire nem bíznak egy századot ezekből a remek, bátor katonákból. Érdemek kellenek ahhoz: családi és egyéni érdemek. .. tudom én.

- Méltóságos báró uram kiválóan van tájékoztatva, hogyha - bókolt vissza a másik - meg ármádiánk belső szokásait is ismeri.

A medvetermetű férfiú felhős tekintettel révedt kelet felé:

- Csakugyan - ismerte be. - A tájékozódás a legfontosabb. Felderítők, kémek, kivallatott foglyok... felhalmozott ismeretek, melyek csak gyűlnek, ki tudja, mikor lesz hasznuk.. Kegyelmédnek elárulom, lovag, ez az én módszerem!

Lopva Sÿtisről ábrándozott az álruhás férfi. Egy holdnapja hagyták el a feledhetetlen várost... az örök várost! A tévedhetetlen kém, a mester-stratéga, a kiváló katona... és honvágy gyötörte. Magnetikus erővel vonzották a távoli tájak, az idegen emberek, aztán, ha elhagyta otthonát, máris haza kalandoztak a gondolatai. Erővel szorította vissza a feltoluló emlékeket - egy ardún báró nem így gondolkodik.

Harapott a húsból, felkacagott.

- Úgyhogy csak vigyázzon kegyelmed, mit árul el nekem!

Ekkor értek a vár legmagasabban fekvő részéré. A szirtfok tenger fölé törő orma volt ez, valaha itt állt a palotaszárny: egy lakótorony a merőleges épületek csücskében. Lerontott falai csonkán és fedetlen vádolták az eget, még a szinteket adó födém is hiányzott, csak gerendáinak helye ásított sötéten a kövek között. Némelyikbe friss ácsolat kapaszkodott, s vezetett az odafent kiépített „magasleshez".

Lám, védelmünk lelke! - tudatta büszkén az íjászkapitány. Két katona bámult le rajuk, a szókatlan perspektíva lehetetlenné tette számukra az előírásos tisztelgést. Habár számszeríjukat és kardjukat is magukkal vitték, igazi fegyvereik jelzőzászlók voltak.

- A jó összeköttetés olyan a seregnek, amilyen embernek a keze gyorsasága.. . mivelhogy hiába lakozik medveerő az arculcsapásban, ha a másik elkapja a fejét. - így elmélkedett a báró a torony tövében, a reggeli utolsó falatja közben. - Csak azt árulja el kegyelmed, lovag, minek kuksolnak azok odafenn? Az öbölből akkor is jól látnák őket, ha amott a párkánynál lennének!

Az íjászkapitány titokzatosan mosolygott, mire a báró arcán is széles vigyor terebélyesedett ki:

- Persze kitaláltam én, hogy van oka... de mi az? Beszéljen kegyelmed, hisz' szemlátomást majd' kicsattan a büszkeségtől!

A másikat nem kellett nógatni.

- Méltóságod innen nem láthatja, odafentről is csak az, tudja, hol keresse, de az ittenieken kívül négy csapatom van még a szigeten. Egyenként négy-öt fő a stratégiai pontokon, ahonnan belátják a szigetet, a partot és a tengert. Megfigyelők... de ha ostrom alá vesznék bennünket, jó szolgálatot tesznek majd a gyűrűn kívül. - A palotagárda hatalmas kapitánya elismerően lapogatta még a tiszt vállát a tisztábbik kezével - cseppet sem rejtette véka alá elégedettségét, így akik távolabbról látták, milyen jól elbeszélgetnek ezek ketten a magaslaton, a torony tövében, ugyancsak irigyelték Vaira lovagot.

- No hát, efféle érdemekről szóltam az imént! - emlegette fel báró Antaera. - Ha nem ismerném lovaguram rendíthetetlen hűségét, bizony mindent megtennék, hogy átcsábítsam Őszentsége szolgálatába. így azonban... - Nagyot legyintett rá, sóhajtott, más dologra tért; - Bátor katonák azok odakint! Lekötelezne, barátom, ha megizenné nekik - bökött hátra, fel a feje fölé-, hogy báró Antaera üdvözli őket. Fejenként egy aranytallért adományozok nekik.

- Az húsz arány! - hökkent meg a másik. - Kisebb vagyon!

- Estére hiánytalanul ott lesz uraságod asztalán.

- Méltóságod... több, mint nagylelkű. - És már intézkedett is.

- Ah! - A báró legyintett: kicsinység. Egyébiránt megért ennyit, hogy kitudja, valóban húsz emberről van szó, és nem többről. . Immár kétségtelen, mért a zászlójeleket az összes csapat látja, miként bizonyos az is, hogy a lovag nem egészíti ki az összeget a saját erszénye terhére. Az ám, de volt más célja is a ravaszságnak.

- Fájdalom, nem jutalmazhatom meg az összes katonáját tekintetes lovag, mert az már tetemes összeg volna. Uraságod emberei valamennyien zsoldosok, most mégis hűbéri kötelességből ontják a vérüket. ..ez így nem tisztességes!

- A fele zsoldot megkapják - szúrta közbe a másik.

- Tudom én! No, de akkor is! Főként uraságodnak lehet terhes, hiszen a hercegi kincstár is kevésbé gyarapodik.

- Kegyelmes herceg urunk hű a Királyhoz.., és mindenekelőtt Őszentségéhez.

- Tüdőm én! - ismételte önmagát á báró. - Az ország érdeke megkívánja. - Közben, minthogy odafenn kürtszó harsant, fél szemét a magaslesen tartotta: megnyugvással vette tudomásul, hogy á tengerészeknél bevett zászlójelekkel integetnék - persze, mimást is használhatnának a sokcímerű, innen-onnan összevont seregben? Amott a párkánynál is négy hatalmásság lobogóját lengette a reggeli szél: a Királyét, a Pátriárkáét, a Montamári Hercegét, és a Palusztriai őrgrófét, azon kívül meg az Armada, a Catellán Flotta, az aranyármádia valamint további négy, még számára is ismeretlen hűbéri Bandéria hadizászlait... utóbbiak kétségkívül a hajókon katonáskodtak.

- Hazánk érdeke mindenek előtt való - folytatta az imént megkezdett gondolatot pillanatnyi tűnődés után. - Kegyelmed vállán lovag, akkor is nagy teher nyugszik. A herceg bizonnyal megvonná kegyét, ha ingyért veszne oda száz jó zsoldosa! Így aztán engedtessék meg azt tanácsolnom - azzal barátian a másik vállára helyezte irdatlan tenyerét - úgy vigyázzék kegyelmed, minél több embert vigyen haza épségben! Egy csónakban evezünk itt, mert magam is betéve tudom, mit jelent mások katonáit hadba vinni.

Az eluviesi számszeríjászok egyenes természetű kapitánya csak hümmögött ezek hallatán, mert mondania rá nem volt mit. Úgy igaz: hősiesség és ostobaság, bátorság és vakmerőség, megfontoltság és gyávaság közel esnek egymáshoz. Köztük a magafajta nincstelen lovag az életben csak egyszer téveszthet... a határvonal alkalomról-alkalomra máshol húzódik, mindig felismerendő, hol.. . és a bárónak, abban amit mondott, tökéletesen igaza volt.

- No, ezt csak azért említettem - lökte tovább a társalgás kátyúba zökkent szekerét a másik -, hogy látsszék, mi okból törekszem megszervezni itt mindent; Inkább izzadok most bozótirtás közben, mint azután őszentsége magánlakosztályaban Apologetában!

Miközben ezt mondta, magához intett egy falubéli szolgát, hogy annak ruhájába törölhesse zsírosabb kezét.

- Lódulj, fiam! Hozz vizet a kútról! - parancsolta a nálánál idősebb férfinak. Eztán a lovagra tért a figyelme ismét: - Míg ideér a vödör, én felmászom körülnézni - biccentett az ácsolmány felé, és válaszra sem várva nekiindult. Tekintetes Vaira lovag még ha akart, sem ellenkezhetett volná.

A csonka torony legmagasabbik sarkában összeeszkábált les nem állt többől néhány keresztbe fektetett gerendánál. A két katona ugyancsak szorosan fért meg itt már magában is, hát még a medvetermetű uraság érkeztekor. Igyekeztek félrehúzódni, ámennyíre csak lehetett, így is jóval közelebb szorongtak hozzá, mint amennyire egy efféle hatalmassággal szemben az ildomos volna. Szorongtak hát lélekben is.

- Remek a kilátás! - Ellenben a báró cseppet sem feszélyezte magát. - Hah! A hajók! A tenger! A falu! Mutasd csak fiam, hol is rejtőznek a mieink?

A katona sorban megmutogatta: valóban azok a pontok voltak, ahová a báró is kivezényelte volna az embereit, ha történetesen ehhez a taktikához folyamodik. De ő itt és most nem alkalmazná ezt a taktikát! Még mit nem!

- Helyesen járt el kegyelmed - dicsérte ennek dacára a lovagot, amint földet ért újra a lába, - Csakhogy akad még két másik hely is; A falun túli magaslat, mert amögött nem látni az öblöt, ott biza' észrevétlenül partra szállhatnának. Meg én vezényelnék egy csapatot keleten annak ,a vízmosásnak az erdejébe is. No meg, ha uraságod helyében lennék, az összes csoportot megerősíteném két-két emberrel.

Az íjászkapitány vagy egyetértett, vagy csak nem merészelt nyíltan ellentmondani a tapasztalt stratégának, mert így mentegette magát:

- Igaza van méltóságodnak. Mennyire hogy! Bár lenne elegendő emberem!

Nos, a ravasz báró pontosan ezt a mentséget várta, vágta is rá íziben az előkészített választ:

- Hisz' már nem akadály, lovag! Magam a templomot, de ekként a várat is védem. Kegyelmednek felszabadult másféltucat katonája.

Eztán Vaira lovag be kellett lássa a másik igazát; bele is egyezett a tervbe... és ez így folyt egész délelőtt. Két előkelő ruhás, harcídíszbe öltözött nemes (és szolgáik) járta a várat és a környék harcálláspontjait, bástyáit, stratégiailag jelentős helyeit. Mindenütt megtorpantak, a báró tanácsokat sorolt, a lovag intézkedett - a bolond is láthatta, ki parancsol itt. így érkezek el a kapuhoz, hol gróf Palusztriai Galverana őkegyelmébe botlottak. Népes kíséretével a kikötőbe igyekezett.

- Hódolatom főméltóságodnak! - hajbókolt a báró. Számos katona vette őket körbe. Bizalmasan közel hajolt a hatalmasság füléhez, mindenki láthatta ezt, de szávait senki más nem hallotta: - Intézkednünk kellenék az ereklye ügyében! - Azután, mintha csak most eszmélne rá, meghőkölt: - Kegyelmed feldúltnak látszik!

- Futárhajó jött- tudatta az valóban feldúltan. - Támadás érte.

- Nocsak!

- Nem bánnám, ha kegyelmetek is elkísérnének! - Aztán, hogy keretet is adjon a kérésnek, úgy döntött - Összehívom a vezérkart. .. a hajómon.

MÁSODIK NAP DÉLIDŐBEN

A kétárbocos csatahajó újonnan épült, mégis történelmi nevet viselt: Conflatura. A dún vallást megújító mozgalmat nevezték ekként az ősi időkben, ám a hajó történetében e szó, beolvasztás, nagyon is időszerű értelmet nyert. Az Armada egyesítését üdvözölte. Fenségesen ringott az öböl nyugodt vizén; oldalában hat-hat tűzköpő rejtezett az ablakdeszkák mögött, fedélzetére nyolc ballisztát, hosszan előrenyúló: orrbástyájára két katapultot terveztek a hírneves catellán hajóépítő-mesterek. Arzenálja a legtekintélyesebb hajók közé emelte a Vitorlák Tengerén.

Mellette megpörkölt csúf kiskacsának látszott az egykor kecses és fürge futárhajó. Néhány napja még sirályhoz, hattyúhoz mérte volna a költői képzelet, most félig leégett, tépett roncs volt törött árbocával és hasadt vitorláival. Beszakadt oldalánál gálya taposhatta le, mert megdőlve, vízzel félig telve vergődött a könnyűi hullámokon - miként menekült meg, s jutott el idáig, értő szem abban az Úr kezét gyanította.

- Átkozottak! - Ezt sziszegte gróf Palusztriai Galverana őkegyelme, a Catellán Flotta admirálisa, és ökölbe szorult a keze. Csónakjuk megkerülte a tönkrevert bárkát, a csatahajó oldalához simult.

Kötélhágcsón másztak fel á fedélzetre mind az urak, azután szolgáik és kíséretük, Sorra érkeztek nyomukban az újabb csónakok A hajótatban, a Conflatura tiszti ebédlőjében ülték még a haditanácsot.

Még nem is érkeztek meg mindahányan, mikor a katonák vállukra támaszkodó sebesültet kísértek be. Alacsony, erőteljes testalkatú ember Volt; élte delelőjén túl, kemény, de fájdalmas fintoroktól rángó arccal. Kezén, fején és az elkoszolódott ruha alatt feltehetőleg az oldalán is a felcser friss kötései fehérlettek - szerencsére sérülései korántsem voltak olyan súlyosak, mint amilyennek a látvány sejtette.

- Ez az ember két társával együtt túlélte, a támadást és elhozta idáig a hajót - jelentett az egyik kísérő.

Eddigre néma csend támadt a tanácskozóasztal körül* mert a sérült érkezése belefojtotta a szót az élénken vitázó urakba, A főméltóságú admirális gesztusa Sinturella lovagnak a testvérhajó kapitányának juttatta a szót, mint első emberének.

- Katona! - szólította meg az a sebesültet, büszkén a kitüntető figyelemre, miben parancsnoka részeltette. - Ki vagy te?

- Agira a becsületes nevem, nagyuram, de a társaim Szatócsnak szólítanak, mert az volt az apám, és így magam is értek hozzá. Meg is javítom mindenkinek a..; - Itt leintették, sebesültnek kijáró türelemmel szólították fel: tán a lényeget jelentse. Eztán így is tett: - Káplár vagyok az Armadában, az Aurán (Szellő) szolgáltam. - tekintetével búsan intett, amerre a futárhajót sejtette, -Kegyelmes gróf úrnak hoztunk üzenetet a Főadmirális úr őfőméltóságától... de elkéstünk. .

- Mi az üzenet? - Maga a címzett szólt közbe.

- Aztat én nem tudom pontosan, főméltóságú nagyuram. Egy lovag volta követ... aki odaveszett.

Báró Antaera kellően éléseszű volt hozzá, hogy he kerülje el figyelmét az apró következetlenség.

- Ne hazudj, kurafi! Olyan kémény hangon ripakodott rá, pú rosszallást váltott ki többekből az asztal körül ( Hát nem látja a báró, milyen hős volt ez az ember?! ). De az csak tovább szigorított a hangnemen: - Honnan vetted akkor, hogy késik az üzenet?

- Hát... mert megtámadtak bennünket! - bökte ki amaz, és dicséretére legyen mondva, nem szeppent meg a hatalmasság haragjától. Azt íis belátta, hogy ez így önmagában nem elegendő magyarázat, bevallotta még: - Kezeim közt halt el a lovag.

Sinturella kapitány mindenkit megelőzött:

- Mit mondott akkor? - Ezzé visszavette a kérdezés jogát.

- Megparancsolta, hogy mindenképp jussak el Transinea szigetére, és mondjam meg a főméltóságú admirális úrnak, hogy a shagrin flotta holdnappal hamarabb kifutott és nem keletről, hanem nyugatról, kerüli a szigetet. - Mindezt egy szuszra hadarta el, mint aki betanulta.

Felhördültek ekkor az urak, nagy lett a hangzavar, heves a vita, szélesek a kézmozdulatok. Ezt kihasználva báró Antaera a sebesülthöz lépett, mélyen a szemébe kémlelt, közel hajolva fürkészte az arcát, azután megparancsolta a katonáknak, hogy tegyék szabaddá bal felkarját. A ruhaujj alól régi heg tűnt élő: csúf, formátlanná égett bőr borította azt egész a fickó válláig. Többen felfigyeltek erre a különös viselkedésre; a beálló csendben biztosan csendült az apologetai gárdakapitány hangja:

- Ismerem ezt az embert! – Megenyhült tekintettel mérte végig megint. – A palotagárdában szolgált, mígnem megsértett egy Priort, akkor elkerült onnan, nem tudom hová.

- A flottához, méltóságos uram - vallotta be az. - Immár négy esztendeje.

A bárón látszott, felrémlenek a régi emlékek; így szólt az urakhoz: - Jó katona volt, csak tiszteletlen. - A káplárhoz beszélt újra: - A hajód elsüllyedt, bajtársaid odavesztek. Az úr kegyelméből te megmaradtál és teljesítetted a küldetést, mintha lovag lennél. Jóvátetted a hibát. Ezennel visszaveszlek a gárdába... aligha emlékszik már rád az a sértett kegyelmesség.

A maga részéről be is fejezte a társalgást. A többi urak még hosszan faggatták a katonát: hol, miként, mennyi ellenséggel találkozott, hogyan zajlott a támadás, mi módon menekült meg? Az pedig tisztességgel válaszolt, legjobb tudása szerint, így aztán a főméltóságú admirális előtt lassanként kirajzolódott egy ugyancsak veszedelmes ellenséges hadművelet terve.

- No, és kegyelmed báró, mit tanácsol? - Ezzel fordult őkegyelme a gárdakapitány felé, miután tisztjeivel hosszasan tanácskozott.

A medvetermetű katona szótlan ült mindvégig, és csak hallgatta a mások véleményét. Aligha illett ez össze eddigi habitusával, talán éppen ez szúrt szemet a másiknak.

- Tudja azt jól főméltóságod, mi a kötelessége - hárította el most is a kérdést. - Ha pedig a személyes tanácsaimra kíváncsi, nos azokkal igazán nem kívánom feltartani az urakat.

Megértette a királyi rokon a titkolt kérelmet, nem is akadékoskodott Befejezte annak rendje és módja szerint a tanácskozást, elbocsátotta a, kapitányokat, s csak azután ismételte újra, mikor már kettesben maradtak:

- Akkor hát, mit tanácsol kegyelmed?

- Főméltóságodat ugyancsak pártolja az Úr-vélekedett erre a báró, jó szokása szerint nagy kerülővel közelítve mondandója magvához. - Olyan lehetőséget juttatott újfent kegyelmednek, mit kihasználatlanul hagyni valóságos istenkáromlás lenne.

Ám úgy látszik, őkegyelmének sietőslett a dolga, mert nem volt ínyére a sok beszéd.

- Lekötelezne uraságod, ha világosabban Beszélne!

- Legyen úgy! - adta be derekát a báró. - Elsőként ott volt az ereklye, melyet főméltóságodnak van módja megtalálni, most meg adódott lehetősége látványos hadisikerre is. Nem értem, mi végre a tétovázás? Vagy tán kivárja kegyelmed, míg odaér az ellenséghez a főadmirális az Armada derékhadával? Hogy aztán kegyelmed személye a Catellán Flottájával csak amolyan kisegítő szerepben tűnhessék fel? Ha magam lennék ilyen kedvező helyzetben, már. bontanám is a vitorlákat, hogy . mihamarabb beleköphessek a shagrin hajók nyomdokvizébe! - Hangjának szándékosan adott ingerült színezetet?

Az admirális őfőméltósága még inkább elbizonytalanodott, minthogy fejéré; olvasták mindazt, amin titokban vívódott. Hangja alig érzékelhetően, de elvékonyult: először kért tanácsot igazári szükségből.

- Az én parancsom a szigetet védeni. Ezek megkerülték a szigetet, . . nem támadják meg! A shragrín flottát szétverni az Armada dolga.

A báró felállt, a tattükör széles ablaksorához sétált, és a párkányra támaszkodva kibámult az öbölre. A legyőzhetetlen Catellán Flottában gyönyörködött.

- Egyáltalán hallotta kegyelmed,' amit mondtam? - így türelmetlenkedett a gróf őkegyelme, mert csak múltak a szívverések, és a másik nem felélt.

- Hallottam én - egyre csak kifelé nézelődött -, hogyne hallottam volna? Éppen csak töprengek a kegyelmed helyzetén.

- No lám! - mutatott rá a másik, mert így legalább azon diadalt ülhetett, hogy amaz is belátta: nem olyan egyszerű kérdés ez. Ám korai volt az öröm:

- Azon töprengek - a báró lassan beszélt -, vajon min töprenghet kegyelmed. Hogy tán én nem látok itt valami akadályt, ami főméltóságod előtt pedig nyilvánvaló? Mért én azt látom, hogy £ Catellán flotta őrzi a Lineas legnyugatibb száraz pontját. Namármost, ha a shagrin had keletről törne át a szigetek között, akkor megérteném, hogy kegyelmed az Armadára hagyja a tisztogatást, hiszen az a pont az őrgrófság szempontjából mögöttünk van... node nyugatról kerülnek, a mi felségvizeinken! Ekként, ha Lénea városa felől nézzük, akkor a shagrin flotta rajtunk túl esik, következésképp a szigetet fenyegeti legelőbb! Értnek folyamodványa az is, hogyha áttörnek, az olyan, mintha kegyelmed hitszegő módon átengedte volna őket... vagy ami még rosszabb; ugyanaz történik, mintha elfoglalták volna a szigetet.

A királyi rokon nagyokat hümmögött, hallgatván ezt a némileg nyakatekert fejtegetést.

- Arra utalsz ezzel, báró uram, hogy ne a Király érdekét nézzem, hanem a Léneai őrgrófét?

A gárdakapitány csak meredt az ablakon kívülre.

- Nem merészelnék ilyet tanácsolni. Csak felhívtam kegyelmed figyelmét, hogy erre hivatkozhatunk.

- Csakhogy ez a Király flottája!

- No, de kinek a szigete? - Minthogy a hátát mutatta, rejtve elmosolyodhatott. - Mit is kapott főméltóságod parancsba, mit kell tennie?

Csend lett. Mindössze a szék lába, majd a padló nyikorgott, ahogy őkegyelme felpattant, hogy fel s alá járkálva hányja-vesse meg magában a javaslatot.

- Kegyelmed, báró, zseniális elme - született még végül a döntés. - Beszéljünk a részletekről!

- Tegyen úgy! - Felettébb készséges volt ma ez a dúvad hírű ember. - A szigeten helyőrséget kell hátrahagyni... ami részben adott is, hisz ezért küldték kegyelmeddel Vaira lovagot az íjász-századával. - őkegyelme önkéntelen is rábólintott. - Azután itt vagyok én az embereimmel, kik látszólag a templomot,'valójában, mint tudjuk, az ereklyét őrzöm. Ez a kettő tehát nem válhat el egy-mástól:, az ereklye á templomban marad, hol amúgy is nagyobb biztonságban van, mint kegyelmed hadjáratán.

Gróf Paluszriai Galverana őkegyelme kurta kézmozdulattal hallgattatta el.

- Értem a tervet - jelentette ki. - Uraságod mindenáron a szigeten szándékszik maradni. Rendben. Én elhajózom a flottával, ám előtte mindenki füle hallatára kegyelmedre bízom az ereklyét, amit én találtam meg. - Törte a fejét, hogyan kovácsolhatna magának minél nagyobb érdemeket, pusztán a ravasz megfogalmazással. - Hirdessük ki, hogy uraságod valójában azért jött Transineára, mert én üzentem őszentségének az ereklyéről, s ő kegyelmed személyében küldött annak oltalmat. Ékként az ereklye is és kegyelmed is a szigeten marad, nekem pedig adódik okom bejelenteni, mekkora szolgálatot tettem egyszerre őfelségének és őszentségének A palotagárda kapitánya fontolóra vette az ajánlatot. Elfordult az öböl látványától, féligrészt letelepedett az ablakpárkányra - amit bizony kevesen értek volna fel az ülepükkel - baljával az állát simogatta, jobbjának ujjai bal csuklójára zárultak. Úgy festett most, mint valami rossz ízléssel formázott szobor.

- Legyen úgy! - bökte ki nagy sokára. - Főméltóságod alaposan elhitette velem, hogy a tanácsaimra szorul, holott pedig lám, mindvégig az orromnál fogva vezetett. Kegyelmed újfent szép hasznot húzott a társalgásunkból!

- Ah, méltóságod túloz! - A királyi rokonnak igencsak sután ment a szerénykedés. - Mindössze éltem a lehetőséggel!

- Akkor legyen kegyelmed nagylelkű á legyőzöttel; gróf uram: nekem is vannak kisebb kívánságaim.

Még a nyájas szavakkal is csak óvatos biztatást sikerült kicsikarnia:

- Lovagi neveltetésem erre kötelez. Mondja hát kegyelmed.

- Ember marad a szigeten elegendő, ám szükségem lenne két ballisztára a kapu védelméhez. - A báró kivételesen nem kertelt, kimondta egyenesén: - Ha két kisebb hajóról leszerelnénk egyet- egyet...

- Ugyan már! - vágott szavába a másik. Ekkor már valószínűtlennek tűnt a kedvező válasz, a gárdakapitány gyűjtötte is az érveket a meggyőző beszédhez, végül mégis jobban járt, hogy késlekedett, mert őkegyelme ekként folytatta: - A leszerelésre semmi szükség, hoztam magammal több szétszedett ballisztát, katapultot és még tűzköpőt is. Sorolja csak kegyelmed, miből mennyit igényel!

MÁSODIK NAPON SZÜRKÜLETKOR

A hagyományok szerint hadba indulása előtt a Flotta lakomát ül: ilyen alkalmakkor a katonák számára is süttetik ökör, ingyen méretik a bor, ki mértéken túl nyakal, az pedig negyedszáz vesszőcsapástól bűnhődik másnap....

Minthogy azonban a kapitányok szürkületre már hajóik nyomdokvize mögé kívánták a veszélyes zátonyokat, ezúttal csak szárnyas és egyéb aprójószág került a nyársakra, s kevesebb volt az itóka is, nem lévén, idő a kijózanodásra.

Kurta mulatság volt. A gróf őkegyelme beszámolt terveiről, a megegyezés szerint beszélt az ereklyéről is; némelyek megértették, micsoda nagy dolog van itt kibontakozóban, legtöbben mégis csak saját hadiszerencséjükkel és eljövendő élőmenetelükkel törődtek. A tisztek teljes harci díszben ültek a várbéli asztal körül, mindösszesen három áldomást ittak: a Királyra, Őszentségére, és legvégül főméltóságú admirálisukra... meg aztán leges-legutoljára, mintegy ráadásként a győzelemre is, Ez utolsót csaknem elfeledték, ám báró Antaera résen volt, s emlékeztette őket a könnyen végzetessé válható mulasztásra.

Azután a vár fokán és a kikötésen felsorakozott a helyőrség minden katonája, hogy búcsút tisztelegjék a sorban kihajózó vitorlások előtt. Az öbölben mindössze a Misericordia maradt, s kívüle még egy lomha teherhajó, mely az aranyármádia íjász-századát szállította.

- Isten legyen , velük segítse őket győzelemre - mormolta a várfok párkányán Vaira lovag, hosszan csodálva az egyre sötétülő északi,, majdan nyugati égboltnak forduló hajókat. - Ha csatát vesztenek, nekünk is végünk.

Amolyan nyugalmas időszak volt ez, mikor hosszú percek telhettek kit szó között - sokára felelt a báró is:

- Egyet se féljen kegyelmed, győzni fognak. Bennünket hatalmas ereklyeoltalmaz, uraságod katonái bátrak és pihentek. ..az enyémek sem tegnap óta viselik a kardot az oldalukon! - Rálegyintett a dologra. - Ha ma nem is végeztünk vele, holnap kiírtjuk a bozótost is.

Mert a két csapat katonái együtt dolgoztak egész áltó nap, csak a mulatság végett szüntették be a kaszabolást - ha még nem is az ellenségét, de legalábbis az ellenséget pártoló cserjékét. Ez idő szerint pedig együtt imádkoztak a templomban.

A két vezér búcsút mondott egymásnak, s mindkettő visszatért övéi közé. Báró Antaera őméltósága a kápolna felé irányította léptéig Odabentről könyörgő ima dallamfoszlányai jutottak el a füléhez: jókora tömeg gyűlt egybe a kis csarnokban katonákból és halászokból, tömjénnel illatosított áporodott levegő sodródott ki a szabad ég alá a szellőzés miatt tárva hagyott kapun.

A palotágárda kapitánya elnyomta mosolyát: aki az oltár mellett kenetteljes hangon előénekelte a fohászt, nem más volt, mint az ifjú Galior... pontosabban Caliorus testvér. Miseruhát viselt - a magukkal hozott szabóval varratta- két segédje is akadt, azok a palótágárda egyenruhájára húzták rá a jelmezeket. Többé-kevésbé pontosan követték a szertartás menetét, hisz' nem csak az ardún nyelvet ismerték, hanem a szokásokat, törvényeket, hatalmi viszonyokat... egyszóval mindent, amit egy hollónak tudnia kellett hozzá, hogy Enis Siita beválogassa a „Misszió" rejtnéven tervezett küldetésbe. Alig több mint harmincan feleltek meg - többségük ereiben ardún vér is csorgott.

Az álruhás Enis Siita most térdre ereszkedett, mint mindenki más a templomban, csakhogy ő imádság helyett a gondolataiba mélyédt...

A közös imádság végeztével mindössze öten maradtak vissza a kápolnában, minthogy a palotagárdisták udvarias eréllyel kitereljek mindenki mást. Öt férfiú: Caliorus testvér, a néma szolga, a hajótörött Agira és a „Láng" nevezetű harcos... meg persze vezérük, Enis Siita. Odakint társaik vigyázták az épület környékét - mindenféle tevékenységgel elleplezve őrségüket-, az idebent maradtak mégis visszafojtott hangon tárgyaltak, ámde sÿtisi nyelven:

- Csapjunk le, uram! - sziszegte a Láng; ő vezette a Misszió csapásmérő szakaszát. - Ennyi katonával játszva elbánunk, és miénk a sziget. Sok bort vedeltek, vissza nem tér az alkalom!

Ahogy lekapta gárdista-kalapját, haja Vörös szénaboglyáként ágaskodott a fejé tetején, rakoncátlan önállósággal tagadva még a természet és a jó ízlés törvényeit. Amilyen veszedelmes harcos volt ez a hirtelen ifjú, olyannyira nem látszott annak. Vékony és magas termete, szeplők pettyezte ábrázata inkább illett holmi igrichez,.. akárcsak tüzes vérmérséklete.

- Sok vért követel! - vetette ellene a „Néma", kinek mágikus akarata jótékonyan oltalmazta ezenközben mindahányukat.

A hajótörött is vele értett egyet:

- Nem ez volt a terv!

A lángvörös ifjút igazán nem kellett volna emlékeztetni.

- Tudom, mi a terv... nem egészen ez! - Vádlón meredt ujja a másikra. Azt is tudom, mekkora áldozatot hoztál, de a rajtaütéshez én értek. Ne várjunk tovább, azt mondom: most vagy soha!

Agira - sÿtisi nevén ArnCasetis Nior - fattyú nemes lévén évekig tisztként szolgált kereskedőgályákon, s fél esztendeje a Ház legkisebb, mégis talán legveszedelmesebb hadigályájának kapitánya volt. Mindezt hátrahagyta, hogy önnön tőrétől sebzetten, önnön vérét kiontva az ellenfél kezére játssza magát - a terv érdekében. Ő zsákmányolta fél esztendeje a Misericordiát (akkor még „Laseivus" néven), s ő szerezte be a Misszió, sikeréhez elengedhetetlen ardún futár-vitorlásokat isi Tál sok munkát áldozott és túlontúl sok álmot kockáztatott ezért a tervért ahhoz, hogy most egy fejvadász diadalra szomjas hevülete okán felrúgják.

- Nem értek egyet, uram - mondta csendesen. - A tervet, meg ha részleteiben el is tértünk tőle, mindeddig sikerült megvalósítani. Hadakozni ráérünk akkor, ha nincs más mód.

- Nior mellett vagyok, uram - foglalt állást végérvényesén a ; „Néma", is.

Fegyelmezett katonák lévén itt mindhárman elhallgattak, további érveik csak a szót csépelnék. Tanácsaik elhangoztak, a döntés immár vezérüké - máskor is így volt, és lesz ezután mindig.

Enis Síita pedig nem szólt közbe,, csak figyelte embereit. Érveiket és kérdéseiket maga is felvetette már gondolatban az imádság alatt.

- Mindkettőtöknek igaza van, én mégis Casetis kapitányra hallgatok - határozott ekkor. Döntésébe a Láng minden látható jel, fintor, és bosszankodás nélkül, nyugodott bele.

- Ahogy parancsolod, uram.

Enis Siita viszont ismerte annyira embereit, hogy ne feledje, a harcos bár szóval sem említi, de indoklást vár. És valóban, bizonyos esetékben a parancsnok magyarázattal tartozik a katonáinak, amit megtagadhat ugyan, ám akkor helytelenül cselekszik. Ezért így szólt:

- A rajtaütés győzelmet hozna. Hogy az erdőbe vezényelt csapatok és a falusiak észlelnék-e... nem tudom... hiszem, hogy észrevétlenül is sikerülne. Három okból utasítom el. - Ugyanennyi ujját felmutatta, majd az egyiket rögvest lé is csukta: - Egyrészt nem akarok vérontást... százak élete árán a shagrinok is elfoglalhatnák maguknak a szigetet. Másrészt, túl értékesek az embereim ahhoz, hogy akár egyet is elveszítsek közülük. Harmadszor - utolsó kinyújtott ujja is az ökölbe zárult - ha mégsem maradnánk észrevétlenek, és a flotta hamarabb visszaérne, minthogy a shagrinok partraszállnak a szigeten... nos, akkor kegyetlen ostromra számíthatnánk. Márpedig a Holló nem nyílt harcba való! Elfogadod az indokaimat, Láng?

A vöröshajú elvigyorodott. Annyiszor adta már bizonyságát makacs természetének, hogy válaszában nem igazán kételkedett senki:

- Még mit nem, uram! Még hogy észrevennének?! Még hogy emberveszteség?! No, de te vagy a parancsnok, uram, és a katona legfőbb erénye az engedelmesség, uram. - Továbbra is szemérmetlenül vigyorgott. - És én jó katona vagyok, uram. . . olyan jó, hogy még a pimaszságomat is elnézed nekem, uram. Úgyhogy nyugton maradok a mesterien kiképzett értékes ülepemen... uram.

Mindannyian mosolyogtak - a Lángra valahogy soha nem haragudott senki... talán csak az ellenség.

-Az Ég vert meg bennünket, hogy éppen te beszélsz ardúnul a késelők közül – dörmögte Casetis kapitány.

Kedvtelő marakodásuknak a parancsnok intése vette elejét. Keményebbre fogta a hangját:

- Holnap eljön a mi időnk. Ha mégsem Válna be a terv, harcolni fogunk. Ne feledjétek! Szigorúan megtiltom, hogy ardún egyenruhában kardot emeljetek bárkire is! Amint fegyveres összecsapásra kerül a sor, ledobjátok a bíbor zubbonyt, és kitűzitek a Carvis-signumot; Akinek módja van rá, átöltözik és Házunk egyenruhájában harcol. Aki megszegi a parancsomat, azt saját kezemmel vágom le. Ti tudassátok az emberekkel!

Miután ezzel is megvoltak, feloszlott a titkos gyűlés. Ki-ki nyugovóra tért. Mert holnap…

A HARMADIK NAPON

Báró Antaera a nyílt ég alatt étkezett, a várudvaron ácsolt hosszú asztalnál. Egymagában volt, Vaira lovag korábban reggelizett ma, azután kilovagolt (három lovat hoztak összesen a szigetre) megszemlézendő kihelyezett harcálláspontjait. Minthogy a báró még tegnap este a lelkére kötötte, vitte magával az adományozott aranyakat is.

Őméltósága ezenközben mártogatta a kenyeret, falta a húst,, és figyelte maga körül az emberek ténykedését - ahogy étkezett és kismerhetetlen ábrázattal szemlélődött, olyan volt, mint valami nagy, rosszindulatú keselyű.

Szemközt vele a kápolna állt. Annak bejáratát hajnal óta két palotagárdista vigyázta, de posztolt kettő odabent is, ugyanis a báró parancsa szerint közszemlére tették az oltáron az ereklyét, hadd imádkozzék ahhoz bárki emberfia. Jöttek is sorban az emberek mind, ki cseppnyi időt szakíthatott munkája közben: halászok, asszonyaik, katonák az aranyármádiából. De a bárót nem csak az utóbbiak érdekelték; tépte és rágta a húst, áztatta a kenyeret, közben vizsla szemmel megfigyelt mindenkit a templomkapuban; Balról kopácsolás hangjait hozta felé a szél. A nyugati domboldalban népes kis kompánia gyűlt egybe gárdistákból, íjászokból és falusiakból, ezek mind a bozótost kaszabolták - ki karddal, ki baltával. Délre meglesznek, vélte a falatozó férfi. Akik együtt dolgoznak, megszokják és elfogadják egymást. Ennek pedig nagy haszna lesz az elkövetkezendőkben.

Északon, a kápolnán túl a „fellegvár" tornyosult... csonkán és romosán, a néhány napos helyreállítás még a látványán is alig javított. A lakótorony tetején ott gubbasztott a két őrszem: az egyik; mindenkor talpon állt, körbe-körbe kémlelt, míg a másik a sarokba telepedett, és lábát lógázta a mélység felé. Váltották egymást. A Catellán Flottát már aligha pillanthatták meg: a fehér vitorlák még az éj leple alatt eltűntek a látóhatár mögött, vagy ha nem; hát legkésőbb a hajnal ködében-Keleten a várkapunál épphogy felállították a két kölcsönzött ballisztát, onnan remekül lőhették velük az erődbe vezető utat. Vaira lovag emberei szorgoskodtak mellettük, de a báró gondoskodott róla, hogy palotagárdisták is segédkezzenek. Ez a csoport most fejezte be a munkát, lihegve pihentek a falnak vetett háttal, és szemlátomást feszélyezte őket a nagyúr kutakodó tekintete.

Báró Antaera őméltósága ezenközben bevégezte reggelijét. Jómaga is kisebb szemleútra indult a vár körül, ám annak hamarost olyan kimenetelé lett, hogy letelepedett a napsütötte sziklákra, és a jókora reggelitől pilledten a kék eget bámulta, meg annak homályos háttere előtt a rovarok kerge táncát. . így telt az idő csaknem napestig: számára, több-kevesebb semmittevéssel...

Az erőd és helyőrségének nyugodt élete alkonyat előtt néhány órával ért véget: A magasles személyzete már órákkal korábban jelentette a délnyugat felől közeledő apró vitorlást, ebből mindenki úgy vélte, tán a Flotta küldött üzenetet.

- Győztünk - jelentette ki magabiztosan báró Antaera őméltósága. Felkacagott: - Nem is volt vitás!

Ezzel kapcsolatos elméleteit tekintetes Vaira lovaggal osztotta meg, miközben egy tál gyümölcsöt pusztítottak közös erővel az udvarra ácsolt asztalról.

- Méltóságod ne igyék előre a medve bőrére! - intett óvatosságra a másik, ám a jó kedély és étvágy, amivel a szőlőt majszolta, aligha hagyott kétséget valós meggyőződéséről. Minthogy szavai egybeestek a mozdulattal, amivel társa ajkához emelte kupáját, nagyot nevettek az eseten, azután közös áldomást ittak a diadalra.

- Maga Első Marses, a hatalmas király áll mellettünk - biccentett a templomkapu irányába, s azon túl az ereklye felé a gárdakapitány. - Amíg velünk marad, semmitől sincs okunk tartani. Igyunk Első Marsesre!

Magához intette a néma szolgát, fülébe súgott pár kurta szót, minek nyomán az elsietett. A báró és a lovag pedig iszogattak és szőlőt szemezgettek, míg a gyors kis vitorlás be nem fűtött az öbölbe.

Mikor aztán befutott, nagy lett a felfordulás.

Még a zátonyok között járt, de már előre bőszen lobogtak a fú: tárzászlók közte és a magasles között. Ennek nyomán az egyik őrszem majd' nyakát törte az ácsolaton, ahogy rohanvást érkezett a békésen poharazgató urakhoz.

- Lovag úr! Tekintetes uram! Méltóságos uram! - Lecövekelt az; asztal előtt, hol becsületére legyen mondva, kivárta a szívdobbanásnyi időt, amíg parancsnokától szót kapott. Holott ábrázatán látszott, oka van a sietségnek. - Baj van, tekintetes uram! - bökte ki akkor.

Vaira lovag csak felvonta a szemöldökét, nemigen tudta elképzelni, mi lehet akkora nagy baj, hogy megmérgezze az ő fényes hangulatát - hiába no, a lovagi szívben bőséggel jut hely a hazaszeretetnek is! Tréfálkozva buzdította:

- Akkor beszélj hamar, hisz csaknem az életedbe került!

- A flotta, tekintetes uram... - az őrszem hangja megbicsaklott - odaveszett.

A másik néhány szempillantásig fel sem fogta az elhangzottakat; ösztönös taglejtésekkel köszönte a jelentéstételt, ám keze egyszer, csak megdermedt a levegőben. Aztán mozdult is tovább, mintha mi sem történt volna.

- Hogy... mi? m .

- Odaveszett, uram! A flotta!

Vaira lovag biztos kézzel tette le a boroskupát, csak az ujjai remegésén látszott, milyen indulatok hevítik belülről. Fojtott hangon feddte meg emberét:

- Balgaságot beszélsz, katona... hátrahagytad a fegyvered... büntetést rovok ki rád... tíz botütést.

Az őrszem valóban a toronyban feledte kardját és számszeríját; mert nincs abban semmi csodálnivaló, hogy szűk és veszedelmes helyen az ember leteszi és félrerakja az akadályt jelentő tárgyakat. Kezével az oldalára csapott. Való igaz: nem volt ott semmi se. Csakhogy a máskor alapos riadalmat kiváltó megrovásnak ez alkalommal nem volt nála foganatja, hajtogatta tovább a magáét: . - Tekintetes uram?! A flotta!

- Hallottam, no! - intette le az íjászkapitány. - Eridj vissza az őrhelyedre, és tudasd a hírnökkel, nyomban elvárom jelentéstételre,¡amint kikötött!

Mikor azután a katona elsietett, ő csak meredt maga elé kifejezéstelén tekintettél, s néhány pillanatra még a báró társaságáról is megfeledkezett.

Pedig az javában dohogott.

- Ej, lovag! - Szintúgy zavarodottnak látszott a hírtől. - Uraságod meg se kérdezte, hogyan történt?

- Az őrszem nem tudja azt. Hihetetlen! Ha a hír igaz... - Függőben hagyta a gondolatot, ám a másik készséggel befejezte:

- A sziget is elveszett. Akkora hajóhad ellen, amely legyőzte a Catellán Flotta tizennégy jól felszerelt hajóját, nekünk reményünk sincs. Hiába a vár... a romvár! - pontosított emelt hangon. - Másfélszázán.. magunkra hagyva?

Azzal keserű ábrázattal bekapott egy mézédes szőlőszemet.

- Nem úgy van az! - Az eluviesi íjászkapitányban felhorgadt a büszke lovagi szellem. - Megtartjuk utolsó vérünkig!

- Ah! - Őméltósága szája szegletéből szőlő leve csöppent a mellvértjére. - Aztán minek! Én biz' ki nem várom a shagrinokat! . - Nagy természetességgel jelentette ezt ki, mintha, ugyan a világ legszokványosabb dolga lenne, hogy á katona feladja a reá bízott harcálláspontot, amint ahhoz túlerejű ellenség közeleg. Nézett is rá megütközve a másik, és hogy nem szökkent fel és vonta felelősségre, csak a hírnévnek és az együtt töltött utóbbi napoknak volt köszönhető. Hiába azonban a sötét tekintet, az apologetai palotagárda hírhedt kapitányában aligha ébredt bűntudat.

- Mert nézze uraságod! - magyarázta tovább az igazát. - Hajóhad nélkül a sziget értelmetlen... de nem csak az, hanem védhetetlen is.

- Tartjuk, amíg jön a felmentő sereg...

Ki más szavába vág, attól erőveil veszik vissza a szót; így tett a báró is:

- Ugyan! Felmentés? - Gúny lopózott a hangába. - Miféle felmentő seregről beszél itt, lovag? Az a hajóhad, mely szétverte a Catellán Flottát, ellenfele az Armadának is. Amit majd éppen ide küldenek, igaz? Ellenséges vizekre, ahelyett, hogy Lénea városát oltalmaznák vele... ezt akarja mondani uraságod? - Elragadott a tálból egy egész szőlőfürtöt, és szétmorzsolta a markában, hogy csak úgy dőlt a leve és hullottak a darabjai az asztallapra. Azután megvetően földre hajította a maradványokat. - Ez a sors vár ránk: éppen ilyén értelmetlenül fogunk elpusztulni.

A színpadias jelenet megtette hatását, az aranyármádia tisztje szemlátomást elbizonytalanodott. Nem volt azonban még megnyugtatva lovagi lelkiismerete, márpedig addig tapodtat sem engedett.

- Nem futok meg az ellenség elől - nyilvánította ki, ámde érezhetően csappanó eréllyel. – Soha!

- Nagy szavak! Üres szavak! - A báró megengedte immár magának a nyílt gúnyolódást. - Szó sincs menekvésről. A hadászatban úgy nevezik ezt tekintetes uram: „taktikai visszavonulás'', A sziget pillanatnyilag elvesztette stratégiai jelentőségét. . . számunkra legalábbis, de nem az ellenségnek. - Emelt ujja az okító hangnemet kísérte. - Márpedig a stratégiai pontokon mindig sok vér folyik, hiszen akinek szüksége van rá, hatalmas áldozatokra hajlandó. Ezért hibás taktika a stratégiai pontokon elvérezni, különösképp, ha abból semmi előnyünk nincs. Mert ötször ennyi emberrel tartósan védhetnénk, akkor akadályoznánk az ellenségét, és ekként lenne értelme az áldozatnak is... de így!- Lemondó sóhajjal zárta le a gondolatot.

Mi tagadás alaposan összekeverte az ál-báró a különféle hadászati tanításokat, addig csűrte-csavarta a szavakat, míg azok a számára kedvező mondattá nem álltakegybe. Most aztán eljött az ideje, hogy levonja belőlük a tanulságot - a számára kedvező tanulságot:

- Mindkettőnknek, lovag, megvan a maga ura kinek elszámolni köteles a felesleges áldozatokkal. Nekem Őszentsége, uraságodnak pedig a Montamári Herceg őkegyelme. Namármost, azt ígérhetem, én nem fogok pironkodni holmi rosszul értelmezette lovagi virtus miatt.

Látta azt világosan, hogy jó úton halad. Tekintetes Vaira lovag már ugyancsak meg volt már ingatva az álláspontjában. Csakhogy nem tudta feledni a tényt, mit a szó megszépített, de a lelkiismeret nyersen tárt élé: megfutni készülnek a túlerő elől.

- Azután van még valami, lovag, miről uraságod nagyvonalúan megfeledkezik! - Úgy mondja a közmondás: addig üsd a vasat, amíg izzik! Nos, a báró ütötte, ahol érte: - Az ereklye sincs többé biztonságban; Nem maradhat a szigeten! Még ma éjjel elviszem innen. - Ezzel kimondta azt is, hamarost indulni készül, minthogy mindketten tudták, a zátonyok között túlontúl Veszedelmes lenne csillaggfénynél kifutni. - Döntsön hát uraságod mihamarabb!

Ez volt a pillanat, mikor a sors megkegyelmezett az íjászkapitánynak, s némi haladékot juttatott neki a gondolkodásra. Az őrszem érkezett vissza ugyanis á toronyból, a futár válaszával. Akárki is lehetett az illető, módfelett sietett, mert tisztelettel kérte az urakat, fáradjanak le véle találkozni a kikötőbe; hogy minél kevesebb időt veszítsen, és mihamarabb indulhasson tovább Léneába. Érthető kívánalom volt. Teljesítették.

A lefelé vezető úton nem sok szó esett közöttük. Vaira lovag szavasította a sors kegyelmét: gondolkodási időt kért a méltóságos báró úrtól. Jól időzítve éppen akkor érkeztek a kikötőbe, mikor a csónak partot ért, s belőle zömök, pocakos, korosodó férfiú kászálódott ki. Nem viselt lovagi jelzéseket, inkább afféle veterán katona volt: érdemekkel, szolgálati évekkel és kiváltságokkal a háta mögött. Illendően köszöntötte az urakat, kincstári fegyelemmel viselkedett, ennek megfelelő szabályok szerint beszélt;

- Tragédia hírét hoztam méltóságos uraságtoknak - mondta ugyanolyan közömbös hangon,amit éppígy használt volna, ha történetesen gyermekáldásról hoz örömteli hírt valamelyiküknek. - A Catellán Flotta odaveszett az ellenséggel való csatározásban.

A két parancsnok összenézett: lám, a hír igaz, szertefoszlott az utolsó halovány reménysugár is, hogy tán az őrtorony személyzete értette félre a zászlójeleket. Mert Vaira kapitány titkoltan még remélt, különösen, mikor nem látta kedveszegettnek a hírnököt.

- Hogyan történt? - kérdezte ékkor, miként a bárónak ígérte volt. No persze magát is legfőképpen ez érdekelte.

A veterán ábrázata megenyhült, pufók vonásai egy pillanatra inkább gyermeki riadalomról árulkodtak... azután újra megacélozta tekintetét!

- Nem tudom, tekintetes uram. Valami újféle csatagép lehetett, vagy mágia... tán démonokat hívtak segedelmül az átkozottak - Ismét élővillant egy fájdalmas fintor. - Hajóink egyszer csak lángba borultak, többük megsüllyedt, mert ismeretlen erő beszakította az oldalukat. Meddig a szem ellátott, ellenséges bárkák úsztak a vízen: több száz is jött belőlük, mélyre merültek a fedélzetükön összezsúfolt katonáktól, fegyverzettől és ostromgépektől.

- Fele ennyi is sok lenne! - figyelmeztette az íjászkapitány gondolván, hogy tán nagyot mond. Am a veterán elhárította a gyanút:

- Öreg vagyok én már: legfeljebb a rossz szemem miatt látom az egyet kettőnek, tekintetes uram. - Délnyugat-felé lendült karja - Jó pár most is erre tart; több tucat volt a nyomunkban. Jobban tennék uraságtok, ha menekülnének, amíg lehet! Én sietek Lénába, hogy megvigyem a hírt: készüljön a város az ostromra, mert ennyi hajót meg nem állíthatunk a tengeren.

- Ez a... a visszavonulás - eltanulta a szót a bárótól a lovag - főméltóságú admirális urunk parancsa?

- Parancsnak nem mondanám, tekintetes uram. Inkább csak nyomatékosan tanácsolta.

- Írásos üzenet vagy pecsétes irat van-é?

- Hogy lenne, tekintetes uram, a gróf úr őkegyelme tán már az Úrnál vacsorál! Nagy volt a csatában a riadalom. Csák zászlók útján nyílott mód tanácskozni. Ha iratra várunk, itt sem lennénk, mert bizonnyal ott veszünk mi is. - Az ég aljára pillantott. - Engedelmükkel, nékem mennem kell!

Háromszögben álltak a kikötőparton, a báró szemközt az öböllel. Eddig szótlan hallgatott, ám most:

- Még egy kérdés, katona! - állította meg az indulót. - Gyakorlott tengerész vagy, szükségünk lenne a tanácsodra. Mennyi időnk maradt behajózni, míg az üldözők ideérnek?

Amaz eltűnődött.

- Napnyugta után itt lesznek.

- Az még két óra. - Tekintete újfent találkozott a lovagéval. - Akkor inkább kivárják az éjszakát, mikor a sötét leple alatt könnyűszerrel partra szállhatnak... a holnap már ostromgyűrűben virrad ránk. Legkésőbb szürkületkor távoznunk kell!

A veterán bizonyára felbátorodott, hogy adnak a véleményére, mert így szólt:

- Megbocsássanak uraságtok, hogy belebeszélek az urak dolgába, de még kell mondjam: méltóságodnak igaza van. Hajnalra akkor is ideérnek, ha minden harmadik emberük evez.

Figyelmüket ekkor lekötötte a menet, amely a vár felől a kikötőbe érkezett. Nyolc palotagárdista jött, melléjük csapódott néhány íjász és falusi; az élen Caliorus testvér haladt, tömjénfüsttel és dallal egyengette az utat a szent ereklye előtt, mit súlyos ládikóban cipelt mögötte négy gárdista. A Misericordia csónakja felé vették az irányt. Ettől a hírnök is észbe kapott.

- Az Úr legyen uraságtokkal! Nem maradhatok tovább.

Miután távozott, Vaira lovag ugyancsak borús képpel álldogált a parton, míg mellette a bárót már tettvágy fűtötte.

- Két dolgunk van most - ragadta kezébe a gyeplőt. - íziben visszahívjuk uraságod embereit, nehogy aztán itt felejtődjenek. - Ez a medvetermetű ember minden körülmények között hajlandónak mutatkozott a tréfálkozásra. - Másrészt pedig leromboljuk a várat, ahogyan csak bírjuk.

- Én nem rombolok várat! - Mély meggyőződéssel vágta rá a másik. - Ardún várat!

A gárdakapitány tollas kalapjához kapott, mert a hirtelen támadt vízparti fuvallat csaknem lesodorta a fejéről.

- Pedig szükség van rá. - Ujjai a kalapszíjjal bajlódtak. - Ha az ellenség beveszi magát az erődbe,., márpedig a shagrinoknak jut elegendő emberük egy megerősített helyőrségre... no, akkor fáradságos munka lesz visszafoglalni.

Ám az íjászkapitány nem tágított:

- Várat csak barbárok rombolnak. - Nagy igazságérzettel bíráskodott. - Nem azért építettem tegnap, hogy ma leromboljam.

- Hah! - rikkantott fél az óriás ugyanazon a mesterkélten gúnyos hangon, amivel korábban is jutalmazta az efféle fennkölt kijelentéseket. - Hah! Csakhogy minden nép egyazon barbár tőről fakad, barátom: emberek vagyunk! Ám ha uraságodnak modorbéli aggályai vannak, majd én felgyújtatom vagy levegőbe repíttetem ezt a porfészket... mivelhogy mindkettőhöz megvannak az eszközeim.

Persze mindvégig sejtette, hogy ez lesz a dolog kimenetele - hogy is ne sejtette volna, mikor éppen ezért vetette fel:

- Majd én elintézem, uraságodat még a látványtól is megkímélem. Amúgy is fürgébb a hajónk, hajnalra játszva beérjük kegyelmed lomha bárkáját.

Tekintetes Vaira lovagról lerítt, maga sem tud határozni meg-vetően ítélkezzék-e a báróról otromba terve miatt, haragos legyen a sértő gúny okán.. .vagy tán éppen hogy hálás, amiért leveszi válláról az ugyancsak kényelmeden térhet. Végül nem választott:

- Cselekedjék akkor méltóságod belátása szerint... amennyiben odahaza jótáll érte.

Könnyű szívvel felélte rá a gárdakapitány:

- Legyen úgy! Én vállalom a felelősséget.

A Misszió törzskara ezúttal a Misericordia tiszti ebédlőjében gyűlt össze, nem csak behúzott függönyök, hanem ablakok elé hajtott vihartáblák mögött. Magukon tartották az ardún palotagárdisták egyenruháját, hangjuk és viselkedésük mégis nélkülözte az alakoskodást, Átváltozó művészetüknek mestere kétségkívül vezetőjük, Enis Siita volt.

A medvetermetű báró egészen átvedlett: erőszakos ábrázatát egy művelt ember finom vonásai, durva gesztusait fegyelmezett arcjáték váltotta fel. Milyen végtelenül sokat számít egy ember megítélésében az arcizmok kimunkált játéka! Miként azt egyszer maga is elmondta: „Az erőszakos hang a durva arcú emberek sajátja, kiknek modora hatalmas erőt áraszt... mert akinek nincs ereje, az mindenekfelett vágyik annak látszatára. Az igazi erő abban rejlik, kit mindenki meghallgat akkor is, mikor csendesen szól."

Enis Siita csendesen szólt:

- Az íjászszázad behajózott, fertályórán belül kifut az öbölből. - Sÿtis lágyan dallamos nyelvét használta, a költészet, szerelem és nagy tervek nyelvét. - Ránk, barátaim hamarosan pihenés vár.

Casetis kapitány kérte magának a szót..

- Norvrian barátom képességeivel elégedett voltál, uram? - A veterán hírnökre célzott, kiit néhány holdnapja még ő ajánlott a Hollók közé, minthogy nem volt ki a Misszió sikeréhez tervezett létszám.

- Maradéktalanul - biztosította á kérdezett. - Immár köztünk a helye.

Valójában nem most dőlt el; a Hollók vezére soha nem bízott volna újoncra ilyen horderejű feladatot, ha nem bizonyos benne tévedhetetlenül, hogy alkalmas rá. Épp így volt az ifjú Calior esetében is.

Eztán ködként telepedett rájuk a csend, melyben Enis Siita végül kimondta a mindannyiukat foglalkoztató gondolatot: . –Bizakodjunk shagrin szövetségeseinkben! Ha tartják a tervet, korábban érkeznek, mint a Catellán Flotta.

Casetis kapitány olyan hirtelen vágta rá, miből kiviláglott, aligha becsüli sokra az Uralkodóherceg különös népét:

- Egy evezősgálya csak akkor késik, uram, ha parancsba kapja.

Véleményén amaz csak szeretettel mosolygott.

- Nem mindenki Olyan lelkiismeretes,mint te, barátom.

- Vagyis megbízol bennük?

A Hollók parancsnoka nem felelt azonnal, előbb elmerengett a válaszon.

- Nem - vallotta be. Utóbb pontosított: - Csák mértékkel.

- Mértékkel? - visszhangozta a kapitány. - Az ígéreteikben mértékkel bizom én is, de a hajóstudományukban... - Rosszallóan ingatta fejét. - Nyílt tengeren kell átvágniuk; és a navigálásról annyit tudnak, barátaim, mint én a szerelmetes szóvirágokról!

A Lángból hirtelen kibuggyant a nevetés, bár esetében valószerűbb egy ló nyerítésére gondolni, mint holmi illedelmes derültségre. Mígnem észbe kapott, lopva pislantott a másikra: Casetis kapitány, aki néhány holdnapja asztalán feledte kedveséhez írt verseit, majd dolgából visszatérvén más sorba rendezve lelte azokat... és akinek gyanakvása már megvolt, most a bizonyíték reményében, csapda gyanánt hozta fel éppen ezt a hasonlatot... nos, Catestis kapitány villámló tekintettel meredt vissza rá., A kölyökképű harcos haladéktalanul elterelte a szót:

- És mi lesz, uram, ha előbb ér vissza a flotta? Harcolunk?!

- Nem! - Még a lehetőséget is elhárította a híres hadvezér. Aki harcol, vállalja a vereséget. A seregeket emberek irányítják: ha hatalmat nyersz ezen emberek felett, vérontás nélkül is legyőzheted a hadaikat. - Nem harcolunk, folytatjuk a cselvetést. -. További szavait Arn Casetis Niorhoz intézte: - Ezért te, barátom, készíttetsz egy szalmabábot, ráadod a ruháidat, és felakaszttatod a szirtfok párkányánál. Rendes akasztás legyen, dobszóval és pappal! Te Calior - fordult a papruhás ifjúhoz -, varrass hat rend ruhát olyanra, hogy messziről hasonlítson az aranyármádia zubbonyára! Te, Kilioris - most a "néma szolga" volt soron - tudd ki, mint gondolkodnak felőlünk a falusiak! Láng, te pedig vetess az embereiddel Carvis mentét a bíbor zeke alá, mert könnyen lehet, hogy erővel kell kivágnotok engem a Catellán Flotta zászlóshajójáról. - Azért csak ingatta a fejét, mint ki ugyancsak reméli, hogy előrelátása feleslegesnek bizonyul. - Adja az ég, hogy a shagrinok tartsák a szavukat!

A Láng nem tűnt ilyen bizakodónak. Nem értem, uram, hogyan hihetsz nekik? Hiszen ellenségeink. Néhány holdnapja pont ellenük harcoltam!

- Egy Nagy Háznak ritkán akadnak igazi ellenségei, csak ellenfelei és szövetségesei, akik olykor... ugyanazok - okította a parancsnok. - Aki ellenfelünk ebben, még lehet szövetségesünk abban: a háború a politika folytatása más eszközökkel.. . ahogyan azt Házunk árnymestere, Nis Ataion Iluas megírta. Ám, ha rajtam múlik: vértelenül.

Az ember azt gondolná, ez az ifjú a haja színéről kapta a nevét, de kik ismerték, inkább megmondták volna: , a lelkében lobog az a névadó láng.

- Nem kenyerem a politika; sose' értettem hozzá - ismerte el. - A harcosnak egyenes a szándéka, még ha görbe is a kardja, de a diplomata görbe úton jár akkor is, amikor egyenesen szól. - Büszke volt a kerek gondolatra, még ha pimaszul hangzott is. - Én nem tudom, mért kell nekünk ez a világvégi sziget, de meghalok érte, hogy a miénk legyen... mert te parancsolod, uram!

Szép hitvallás volt ez, de. oh nem, nem annak szánta! Burkolt kérdés rejlett a szavak mögött, bocsánatos bűn: emberi kíváncsiság, mit bizony mások is értettek, sőt, részben osztottak is. A Lángnak mindenkor szüksége van táplálékra, hogy loboghassák... mindenkor tudni vágyik, miéit ég, és mit hamvaszt el? Ám Enis Siita - aki jól ismerte emberei lelkét és tetteik mozgatórugóit - ez alkalommal mégis elzárkózott. Csak ennyit mondott a maga csendes módján:

- A feladatot Házunk árnymesterétől kaptam. Az Ő indokai nem tartoznak ránk.

Elegendő volt ennyit közölnie, hogy ne hangozzék el többé egyetlen titkokat faggató kérdés sem.

AZ UTOLSÓ NAP HAJNALÁN

Az utolsó nap hajnalán örömhírré ébredtek a Hollók. Shagrin hajók törték meg a keleti látóhatár azúr vonalát, egyre nőttek, távoli pontokból mind számosabb árnnyá foszlottak szét. A kelő nap aranyhidat vert eléjük a sziget felé.

Enis Siita, aki egy másik, tán még fontosabb hidat épített számukra, a szirtfok párkányáról szemlélte jöttüket. Mikor kétséget kizáróan meggyőződött eredetükről, egy aranypénzt nyomott egykor néma szolgája markába.

- Menj a faluba, barátom, és bérelj halászbárkát Lénea városába!

Azzal odahagyta a tegnap még remélve várt látványt, hogy hajója fedélzetére siessék Szaporáznia is kellett lépteit, maradt még elintéznivalója, mielőtt szertartásos ruhákba öltözik, hogy szertartásos módon fogadja a shagrin flotta nagytiszteletű hadurát.

Maga elé hozatta a hajófenékbe zárt ardún papot, és vele a lefogatott két katonát.

- Bocsánatodat kérem, atyám, amiért modortalanul szóltam rólad - mondta akkor a tábori lelkésznek. - Te vagy az egyetlen, akit nem sikerült megtévesztenem. Biztos vagyok benne, hogy ami történt, tanulságodra volt. Sajnálom, hogy megbántottalak; kötelességből tettem. Fogadd bocsánatkérésem!

A fiatal pap érteden tekintettel meredt a báróra - hiszen a báró volt továbbra is, ez kétségtelen, az apologetai palotagárda arannyal szegett tiszti ruháját viselte, de hangja, vonásai és illeme annyira megváltozták!

- Kicsoda valójában méltóságod? - Ez a pár sző önkéntelenül is kibukott a száján.

Enis Siita finom mosollyal hárította el a kérdést:

- Az nem lényeges, atyám. - Minthogy pedig nem jutott idő a csendre, folytatta nyomban:.- Szeretnélek kárpótolni a sérelmekért, ezért ügy döntöttem, neked adom Első Marses ereklyéjét, légy te, aki visszaviszi az ardún népnek. - A katonákra pillantott, hogy jelezze, ők is visszakapják szabadságukat. - Halászhajó visz benneteket Léneába, ám igyekezzetek, mért nyakatokon a shagrin - had! - Rohanvást távoztak. Akkor Casetis kapitány, aki átvette már a parancsnokságot a Misericordia felett, óvatosan tudakolta:

- Miért adtad vissza nekik, uram? Ingyen!

- A háború az háború - kezdett látszólag másról beszélni a Hollók vezére -, a cselvetés az cselvetés. Mindnek megvannak a maga határai: a vallás nem gyalázható emberi cselvetés fegyverévé. Az ő ereklyéjük, számukra értékesebb a porból alkotott világnál... túl sokáig éltünk vissza a szentségeikkel. Hidd el, barátom: jobb lesz így!

Mert számos legenda szól Enis Siita tetteiről, kit sokan tartanak az örök város legveszedelmesebb emberének. Azt is mondják róla, kerüli a vérontást... talán igaz, talán nem... mert mások pedig jó pár véres kalandot kötnek a nevéhez. Hogy milyen igazából? Alig néhányan tudják talán csak emberei, a hírhedt Hollók, a Carvis Ház válogatott katonái.

Ezekről például azt beszélik, harc nélkül foglalták el Solidas Fokát. Alig néhány holdnappal korábban, mint hogy Arcantis Nagyhercege megelégelte a kalózok pimaszságát, és válogatás nélkül kitiltotta kikötőiből mind az ardún hajókat. Még a Korohár Ház kereskedőhajóit is, melyek hosszú útjukon többé nem leltek pihenőt - legfeljebb Transinea szigetén lelhettek volna. Esztendőkig tartott az áldatlan állapot, és zsákszámra veszett az arany.

Hogy a Carvis Ház árnyháborúban áll a Korohárral? Bizony, meglehet, hogy ennek köze van az esethez!