- Egy pillanat, senor, már jövünk is.

Katonának nem tarthatott, hiszen látnia kellett, amikor megérkeztünk. Azt hihette, valami

megbízatásunk van, tárgyalást folytatunk velük, de hogy ők a mi ellenségeink, az esze ágába sem jutott. A férje nyilván titokban tartott előtte mindent.

Egy ilyen ranchóban nem szokás az alvásnak nekivetkezni. Ezért az asszony percek alatt elkészült, szólította a gyerekeket, és már mentünk is kifelé. A fészerbe vezettem őket, de úgy haladtam mellettük végig, hogy a földön heverő, megkötözött rancherót ne vegyék észre. A fészer hátsó részében megálltunk, az asszony a hozott takarókból helyet készített a gyerekelmek és saját magának, majd lefeküdtek. Kifelé jövet intettem az egyik yerbaterónak, jöjjön az ajtóhoz, és tartsa szemmel őket, nehogy kijöjjenek. Ezután néhány lépésnyire félrevontam az indián fiút, és érdeklődtem tőle:

- Úgy gondolja, ön is veszélyben forog?

- Természetesen, az anyám és én is. Együtt jöttünk, tehát együtt is fognak el önökkel.

- Azért túlságosan ne aggódjék. Beszéljen inkább a rokonáról, aki korábban a rancho tulajdonosa volt.

Milyen ember? Megbízhatatlan, gonosz?

- Ó, dehogyis! Családszerető, talpig becsületes. Csak nagyon komoly, zárkózott. Megölték a bátyját, akit nagyon szeretett. Azóta embergyűlölő.

- Híve Jordánnak?

- Már hogyan lenne?! Egyáltalán, ő és a politika! Soha egyetlen párttal sem volt kapcsolata…

- Mintha azt mondta volna, hogy ő is indián?

- Az is, ugyanúgy, mint én.

- Nos, Jordán fut-fát ígér az indiánoknak, szabadságot, jómódot, és így érthető, hogy sok hívet állított közülük az oldalára. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az ön rokona valami lelkes szószólója lenne.

- Nem is az. Fogalmam sincs, hogyan lett tiszt. Nem emlékszem, hogy valaha is mint katona szolgált volna. Kényszeríthették.

- Mivel foglalkozott korábban?

- Csincsillavadász volt.

A csincsilla a prémes egerek családjához tartozik. Kicsit nagyobb, mint a mezei rokona, és magasan fenn él az Andokban, ahol nagy telepeket alkot. Értékes prémjéért vadásszák, és szívós, kitartó embernek kell lennie annak, aki erre adja a fejét. Ez a ranchero is, aki vállalta ezt a nehéz, nélkülözésekkel teli és veszélyes életformát, figyelemre méltó tulajdonságokkal rendelkezhet, amelyekre oda kell figyelni.

- Magunkhoz kéretem tárgyalni - mondtam az indián fiúnak. -Mit szól hozzá?

- Teljesíti a kérését, de ne várjon sokat a látogatástól.

- Attól senrmit, de van egy elképzelésem…

Visszatértünk a tűzhöz, ahol az ezredes még mindig a katonával beszélgetett. Az elégedett mosoly, ami át-átsuhant az előbbi arcán, sejtette, hogy a társalgás nem eredménytelen. Alsina helyet mutatott maga mellett, és így szólt:

- Feltehetően maradunk az elképzelésénél, vagyis megadjuk magunkat. Hyen túlerővel szemben nem

vehetjük fel a harcot.

- Igen - bólintottam -, és amellett olyan mesteri módon építették körénk hálójukat, hogy azon ember át nem csúszhat, és áttörni is képtelenség!

- Akkor tehát?

- Azért ne kapkodjunk. Vagy kedve támadt mielőbb Jordán fogságába kerülni?

- Azt éppen nem mondhatnám. Szívesebben védekeznék, és nem is adnám olcsón a bőröm! De hát ilyen körülmények között? A siker legcsekélyebb reménye nélkül a halálba rohanni?! Ez is meggondolandó!

- Egyetértek. Amellett van még egy ütőTíártyánk, talán csak arra jó, hogy időt nyerjünk a tárgyaláshoz.

Nevezetesen: kihoztam a fészerbe a gazda feleségét és a gyerekeit. Abban a pillanatban, ha ránk törnének, agyonlőjük őket.

- Jó gondolat, bár embertelenül kegyetlen.

- Nem vitatom, de könyörtelenek a velünk szemben állók is. El vagyok szánva a végsőkre, és ha

egyetlen katona feltűnik a bejáratokban, vagy egyetlen lövés csattan ránk, végzünk velük.

- Qué desgracia! Micsoda szerencsétlenség! - tört ki megbotránkozva a ranchero.

- Ón a bűnös mindenben - szóltam rá. - Elárult minket. A vendégei voltunk, és az ellenség kezére játszott bennünket! Az élete és a családjáé hajszálakon ííigg. Larsen, távolítsa el ezt a fickót! Vigye be, kérem, a fészerbe, kössék be a száját, és úgy helyezzék el, nehogy a hozzátartozói valami ostoba ötlet fofytán kiszabadítsák!

- Bízza csak rám, senor. Rendben lesz minden.

Az óriás a vállára kapta a rancherót, és indult a fészerbe. Bement vele a yerbatero is, aki a bejáratra ügyelt Ezután a katonához fordultam:

- Látja, elszántuk magunkat a végsőkre. Meggyőződhetett, hogy amit mondunk, azt meg is tesszük.

- Hiszen ez gyilkosság, senor! - válaszolta döbbenten. - Higgye el, ezzel nem javítanak semmit a helyzetükön. Legföljebb a végkifejletet odázzák el néhány órával.

- Aki időt nyer, az életet nyer.

- Az önök esetében ez nem áll.

- Meglátjuk. Van azonban más elgondolásom is. Szeretnék a mayorral, vagy a képviselőjével tárgyalni, megismerni a feltételeit.

- Ezt közöljem vele?

- Igen, megkérem rá. De várjon még egy kicsit! Az a kérésem, hogy tárgyaló félként senor Gomarát, a vezetőjüket küldje a mayor.

- Miért éppen őt?

- Mert alapos ismerője a térségnek meg a körülményeknek, ezértszámunkra minden szava kétszeresen értékes.

- Értettem! Pontosan közlöm minden kívánságát a mayorral.

- És azután…, de ezt meg kell előbb beszélnem az ezredessel.

A tiszthez fordultam, néhány lépésnyit oldalra vontam, majd halkan odasúgtam neki, hogyan

viselkedjék a továbbiakban. Ezután úgy tettünk, mintha nagy buzgón vitával tarkított beszélgetésbe fognánk.

Végül a szóváltás hevében az ezredes felkiáltott, elég hangosan, mindenesetre úgy, hogy a katona meghallhatta, bár nyilvánvaló volt, hogy ezt messzemenőkig el akartuk kerülni.

- Ebbe nem egyezem bele!

- Kénytelen!

- Nem! Úgysem tudnának kényszeríteni semmire sem!

- Meg kell próbálnunk, ez az egyetlen lehetőségünk. Foglyul ejtjük, amint a követ eltávozott, legalább egy órára. De ne beszéljen olyan hangosan, ez a fickó meghallhat valamit!

Ismét suttogva beszélgettünk, majd egy idő után mintha haragos lennék, én emeltem föl a hangomat, s az ismét eljutott a katonáig.

- Könnyen megoldható, egyáltalán nem veszélyes!

- Ellenkezőleg! Halomra lövöldöznek minket!

- Igen, ha kellően figyelmesek a fickók, de fogadok, hogy fáradtak, a legtöbbjük bóbiskol. Ha nekik hajtunk, átrepülünk fölöttük, mint a madarak.

- Merre gondolja?

- Délnek, hiszen ott a hajó. A két karám között egyenesen a folyóhoz vezet az út. Higgye el, néhány perc alatt áttörünk rajtuk.

- Hm! Végső soron lehetséges.

- Sikerülnie kell, és fog is sikerülni. De ismét kérem, ne beszéljen olyan hangosan. Isten Őrizz, hogy valami a katona tudomására kerüljön, mert akkor tényleg búcsút mondhatunk a legparányibb lehetőségünknek is!

Kicsit még maradtunk, mintha tovább tárgyalnánk, majd visszatértünk a többiekhez. A katona arcán diadalmas mosoly játszadozott. Teljesen meg lehetett győződve felőle, hogy megismerte terveinket, és elképzeléseink birtokába jutott. Igaz is, ahogy lefolytattuk az ezredessel a beszélgetést, azzal még egy okosabb, körmönfontabb személyt is megtévesztettünk volna. Alsina meg én egymásra vetett pillantással nyugtáztuk, hogy fáradozásunk nem volt hiábavaló.

- Egyetértésre jutottam a senorral - fordultam a katonához. - Elhatározott szándékunk, hogy tárgyalunk a mayorral. Egyáltalán, kiket akar közülünk elfogni?

- Természetesen mindannyiukat

- Ohó! Vannak ám közöttünk olyan emberek is, akikkel semmi dolga!

- Ehhez semmi közöm. Ő tudja, mit csinál.

- Esetleg váltságdíjat kér?

- Most semmi esetre. A foglyokat azonnal továbbszállítják.

- No, majd meglátjuk. Akkor tehát mondja meg neki, hogy ragaszkodunk senor Gomarához mint

közvetítőhöz.

- És ha nem áll rá, hanem valaki mást küld?

- Azt foglyul ejtjük, és itt marad nálunk túszként. Csak senor Gomara távozhat sértetlenül, mivel őjó ismerőse a mi vezetőnknek. Bizonyára meg fog lepődni, hogy itt találja Gomezt, aki távolról még rokona is.

- Rendben van. Ha a mayor beleegyezik, akkor rövidesen várható is. Még valami jelentenivaló?

- Igen. Egyedül jöjjön, minden kíséret nélkül.

- Ez magától értetődik.

- Mondja meg még továbbá, hogy mind a négy, ranchóból kivezető kijáratot figyeljük, és azonnal

lövünk, ha engedélyünk nélkül valaki bemerészkedik. Mi ugyanis úgy gondoljuk, hogy a tárgyalások befejezéséig fegyverszünet van közöttünk, és ezt mindkét félnek tiszteletben kell tartani. A megbeszélés alatti esetleges támadással veszélyeztetik a közvetítőjük életét. Most pedig menjen, jelentsen mindent pontosan!

- Istennek hála! -fohászkodott nagyot sóhajtva. -Végre, valahára! Amikor eltűnt, az ezredes hozzám fordult:

- Senor, úgy tetszik, Önnek kész terve van!

- Igen, méghozzá egész jónak látszik, már ha valóra válnak az elképzeléseim. Szinte biztos, hogy sikerül meglépnünk, mégpedig a tárgyalás alatt.

- Képtelenség.

- Ne higgye, nagyon is elképzelhető. Én legalábbis így gondolom.

- Jó, jó, de a szándék és a kivitel között jelentős különbség lehet

- Úgy tervezem, hogy lerövidítjük az utat.

- És merre?

- Északnak.

- Tehát nem délnek! Az előbb mintha azt mondta volna!

- A katona fiilének, igen. így remélem, ezt az oldalt zárják le a legnagyobb erővel, és természetszerűleg más részeken lazább lesz az Őrség. Egyébként is ostobaság lenne visszamenni a hajóhoz. Ki tudja, mozgásképese már, bár védelmet ez ellen a horda ellen akkor sem nyújthatna.

Amúgy is Corrientesbe készülünk, tehát fel északnak.

- Valóban ezt terveztük. De hát hogy akarja véghez vinni?

- Nos, kitörünk.

- Az vérontással jár!

- Várhatóan.

- Aha! Most kezdem érteni. Egy látszatkitörés délre, majd északon az igazi…

- Úgy valahogy.

- Tehát újabb csel. Azt gondolja, hogy az északi oldalt vigyázó őrség elhagyja a helyét, ha délről lövéseket hall?

- Remélhetőleg, és akkor a kaktuszsövényen át kitörünk. Megdöbbenve nézett rám.

- Ah…! Hát erre gondol?! Azt hiszi, átjuthat bárki is ezen a tüskefalon?

- Igen. Ha a mayor teljesíti a kéréseinket, és nem változtat a kiadott utasításain, akkor nem is rémlik túl nehéznek.

- Golyóik eltalálnak minket.

- Kétlem. Nem szokás ugyanis lövöldözni olyanokra, akiket nem lát az ember, és zaj sem árulkodik jelenlétükről.

- Senor, senor, ne vegye olyan könnyedén a dolgokat!

- Nem szokásom, sőt, ellenkezőleg: inkább veszélyesebbnek ítélem meg a helyzetet, mint amilyen, és így elkerülöm a kellemetlen csalódásokat irigyeljen rám! A birtok óriási négyzet alakú, amely további egymáshoz simuló négyszögekre osztódik, és ahol a sarkok találkoznak, ott emelkedik az épület, ahol mi tanyázunk. A négy Ms területet egyenes utak választják el egymástól, amelyek ide, az épülethez vezetnek.

Körben az egész ranchót kaktuszsövény őrzi, s azon csak az utak külső végén nyílnak kapuk Tehát itt, ahol táborozunk, ezek a bejáratok egymás mellett vannak, míg a külső részeken a négyszögek sarkain, jó távol egymástól. Nos, a mayor nyilván lezárta az utakat, őrzi a sarkokat is. Ezzel számolnunk kell. Arra viszont nincs elég embere, hogy mind a négy karám kerítését kellő biztonsággal szemmel tartsa. Ezt a lehetőséget kell tehát kihasználnunk

- Ez logikus, de hogy gondolja, miként nyit kaput a kaktuszsövényen? El sem kezdte, és a tüskék már ronggyá tépték a ruháját a bőrével együtt.

- Ezt a bőrruhát? Kíváncsi lennék rá. Egyébként, higgye el, nem először vállalkozom ilyen feladatra.

De csönd, lépteket hallok!

Sajátságosnak, mondhatnám óriási hanyagságnak tűnhet föl részemről, hogy nem állítottam őrséget a kapukhoz. Meg voltam azonban győződve, hogy egyelőre nem kell tartanunk támadástól, legalábbis a tárgyalás időszaka alatt. Pedig hát milyen egyszerűen elkaphatnának bennünket: kúszva megközelítenének, és adott vezényszóra. lerohannának. Hyen túlerővel szemben oktalanság lenne részünkről bármilyen ellenállás.

Szerencsére, nem ez történt. Egyetlen személy bukkant fel előttünk, lassú léptekkel közeledett.

Hosszú, sovány ember volt, a szokásos gaucho-ruhába öltözve. Széles karimájú kalapjára tarka kendőt csavart, amelyet az álla alatt összekötött. Komor, sötét arcvonásai indián származásra utaltak.

Szeme nem valami barátságosan villant meg, ám pillantása nem mindennapi értelmességről,

akaraterőről árulkodott. Amikor az indián fiú megpillantotta, felugrott, hozzáfutott, és a kezét nyújtotta, miközben örvendezve így szólt:

- Végre, Sobrino, csakhogy itt vagy! Végre, hogy látlak! Most már minden jóra fordul!

A jövevény azonban csak egykedvűen bólintott, és színtelen hangon válaszolta:

- Maradj csak! Mit lelkendezel?

- Már csak szabad örülnöm, hogy vége lesz ennek az egésznek?

- Ellenkezőleg! Éppen hogy most kezdődik. Téged azonban semmi veszély sem fenyeget.

- Csak annyi, mint a többieket. Együtt érkeztünk, összetartozunk.

- Ami téged illet, rokon, veled semmi dolgunk. A többiek azonban az életükkel fizetnek.

- De hát a barátaim! Velem jöttek ide!

- Azért még külön megfizetnek.

- Azt ígértem, vendégként fogadod mindannjdukat. Ez a senor megóvta anyám életét a pampero alatt!

- Szép dolog volt tőle. Anyád majd megköszöni neki.

- És ezért büntetés jár? Fogság?

- Fogság? Rosszabb! Őt kivégzik.

- Cielo!

- Ne rémüldözz, fiú! A halál az élet velejárója. Ki így, ki úgy távozik. Van, aki gyilkos kezek által.

- Muszáj mindig a testvéredre gondolni?

- Igen, mindig és mindig! Egyetlen pillanatra sem feledhetem!

- De hát mi köze ennek a mi helyzetünkhöz?!

- Mindenhez van köze, ami velem történik. De most már hallgass! Biztonságban vagy anyáddal együtt, viszlek magammal mindkettőtöket.

- Csak a többiekkel együtt megyünk.

- Ahogy gondolod. Maradj tehát!

Most tekintete körbefutott a társaságon, és megállapodott rajtam. Leült velem szemben, majd

megszólalt:

- A személylekás alapján jól gyanítom, hogy ön a német?

- Igen - válaszoltam röviden.

- Ugy értesültem, hogy a senor vezeti a tárgyalást, ezért fordultam önhöz. Mit óhajt velem közölni?

- Mindenekelőtt tudni szeretném, kicsoda ön, hogyan került ide, és mire van meghatalmazása?

- Tiszt vagyok, és a mayor utasított, hogy kérésére jöjjek Önhöz tárgyaim.

- Rendben van. Elsőként tisztázzuk az alaphelyzetet, hiszen voltaképpeni tárgyalásra csak az után kerülhet sor. Mit akar a mayor?

- Önöket, mindannyiukat.

- Foglyul akar ejteni bennünket? -Igen.

- Es ha vonakodnánk?

- Akkor halomra lőjük önöket.

- Mi történik velünk, ha megadjuk magunkat?

- Erről már Lopez Jordán dönt.

- Arra kapunk garanciát, hogy senkit sem végeznek ki közülünk?

- A mayornak erre nincs felhatalmazása.

- De hát, senor, amit ön kíván, az képtelenség! Adjuk meg magunkat minden ígéret, biztosíték vagy legalább egy adott szó nélkül, kiszolgáltatva kényükre-kedvükre? Nem kívánhatja komolyan!

- Pedig ez a helyzet.

- Ezt így mi nem fogadjuk el.

- Ahogy gondolja. Akkor tehát készen vagyunk, mehetek is.

- Még azt szerettem volna mondani, mi vagyunk azok, akikkel csúnyán bántak el, és mi követelhetnénk elégtételt.

- Ehhez nekem semmi közöm. Ezt önök bizonyára jobban tudják, mint én,

- Pedig higgye el, ez az igazság.

- Ne vitatkozzunk! En eleget tettem a parancsnak, a továbbiakról hallani sem akarok.

- Még szabadok vagyunk, és tárgyalni szeretnénk. Gondolja meg, nem biztos, hogy erőszakkal célt érnek.

- Úgy gondolja, nem vagyunk elég erősek? Ostobaság!

Rideg, fölényes magatartásával szemben én is megtartottam hangsúlyos, nyomatékos beszédmódomat, és ilyen tónusban folytattam:

- Ez az ön véleménye, nem az enyém.

- Minden ellenállás őrültség!

- Várhatóan előbb cselekszünk, mint ahogy erre már feltétlen szükség lenne.

- Tegyék csak! - nevette el magát fölényesen. - Ismerjük a lehetőségeiket Bizonyára értesült róla, hogy déli irányban szándékozunk kitörni. Láttam arcvonásain, hogy az elvetett mag kezd beérni. Természetesen eszem ágában sem volt megingatni hitében, sőt, kicsit még rájátszottam, és úgy válaszoltam, mintha magam sem lennék teljesen biztos a dolgomban.

- Igaz, gyíkube fogtak, de ha összpontosítjuk erőinket, bármelyik oldalon kitörhetünk. Ha viszont önök támadnak, lezárjuk a kapukat

- Három ember száz ellen! - nevetett tovább.

- Igen ám, de ez a három ember húsznál többször tüzelhet a fegyveréből!

Összeráncolt homlokkal, elgondolkozó tekintettel vizsgálgatott, majd megvonta a vállát, és így szólt:

- Senor, mondhatok Önnek valamit őszintén, a legőszintébb módon?

- Kérem, hallgatom.

- Ón épeszű gondolkodásra képtelen, ostoba tökfilkó!

Ez nagyon goromba sértés volt. Társaim tekintete mind rám szegeződött. Azt várhatták, hogy

haragomban a beszélőre vetem magam, és leütöm. Ám eszembe sem jutott. Inkább az okozott gondot, hogy hangosan föl ne kacagjak. Nyugton maradni nem esett nehezemre. Tűnődve néztem az arcába, sem nem csodálkozva, sem nem haragosan, majd így válaszoltam:

- Nem veszem rossz néven, ahogy viselkedik, inkább furcsának találom. Talán azt gondolja,

megengedhet magának mindent, még sértegethet is, hiszen közvetítő, s ezért nem eshet bántódása?

- Na és, ha foglyul ejtenek? Azonkívül mit tehetnek? Önök nem ismernek engem. Bár indián szülőktől származom, de ugyanúgy megtanultam írni és olvasni, mint önök. Kutattam arany után az Andok rengetegeiben, vadásztam csincsillára, átéltem ezer és ezer veszélyt. Ki mondhatja ezt el magáról önök közül? Melyikük csinálta utánam? Arra pedig ne is gondoljanak, hogy értem cserébe akár csak egyvalakit is szabadon engednek. En leszek az első, aki ezt megakadályozom. Amit cselekszem és mondok, a magam nevében teszem, és nincs szükségem a küldetésből származó mentségekre.

Ezt a túláradó önérzetet komolyan kellett vennem. Rossz ember az, aki nem tudja, mire képes; ennél már csak az a gonoszabb, aki túlértékeli önmagát.

De hát egyáltalán elvárható egy dél-amerikai indiántól a szolid mértéktartás? Mozdulatlanul, csöndben ültem a helyemen, ami a többieknek ugyancsak nagy fáradságába került. Egyedül a kormányos nem tudott uralkodni az érzelmein. Megszólalt:

- Senor, ne hagyjuk a kátrányt túl sokáig száradni, később annál nehezebben lehet levakarni.

Foglalkoznék a fickóval egy kicsit, no nem a kijelentéseivel, mert azokhoz semmi közöm, hanem

magával a személyével. Remélem, nincs ellene kifogása?

Beleegyező bólintásomra Gomara mögé lépett, jobb kezével az övénél fogva megragadta, a feje fölé emelte, és ötször-hatszor körbecsóválta, majd talpra állította, mint valami kis lurkót. Ezután elébe penderült, súlyos ökleit félelmetesen lógatta le kétoldalt, és így szólt a megdöbbenéstől mozdulatlanná vált emberhez:

- Így! És most, senor, ön következik! Csinálja utánam!

Az indián lassan visszanyerte önuralmát, ám csodálkozva nézte a vasgjrúrót, és tagadóan rázta a fejét:

- Nem, ezt… ezt… nem tudom!

- Nos, akkor kicsit óvatosabban dicsekedjék. Útitársaim között többen is vannak, akik ezt a mutatványt minden nehézség nélkül játszva megismétlik. Ezenkívül még jó pár fortélyt, mesterfogást ismernek, amelyekről önnek fogalma sincs. Egyelőre legyen nagyon boldog, hogy nem mutatták meg önnek, mire képesek…

Mondandóját befejezve visszaült a helyére. Példáját Gomara is követte. Ugyancsak igyekezett, hogy mielőbb túl legyen a góliát okozta megrázkódtatáson, majd végül megszólalt:

- A helyzetükön nem segít, bármilyen erősek is. A leggyengébb katona golyója is leteríthet egy óriást.

És ön, senor - fordult hozzám -, pontosan ön az, aki a legsebezhetőbbnek látszik társai közül.

Egyszerűen nem értem, hogyan beszélhettek össze annyi ostobaságot a személyéről!

- No csak, és miket fecsegtek?

- Hát, ha a fele igaz lenne, akkor valami óriás ülne itt velem szemben, akinek egyetlen pillantásától reszketve húzná össze magát bárki! És az éleslátása, a furfangos gondolkozása, a kivédhetetlen cselei!

Szinte himnuszokat regéltek önről. Mintha az első pillanatban kitalálná az ellenfél gondolatait, és már a szerint intézkedik azonnal. No és, most mit tapasztalok? Mindennek az ellenkezőjét! Vagyis röviden: Ön nem az az ember, aki mögé felsorakoznak, aki vezetésre képes, és aki hatékonyan harcol ellenünk.

Esze ágába sem jut odamerészkedni, ahol lőnek; túlságosan is vigyáz a bőrére. Nem látom értelmét a további időhúzásnak! Adják meg magukat mielőbb!

- Ez a toraink, természetesen. Szeretnénk azonban kedvező feltételeket kicsikarni.

- Kicsikarni? Nevetséges! Egyébként saját személyére nézve semmi jóra sem számíthat.

- És társaim számára?

- Talán.

- Nos, jó. A következő ajánlatot teszem önnek, mert magamnak csak sikerül valami kedvező

megoldást találnom. Tehát az a kérésem, hogy a vezetőnket az édesanyjával együtt engedjék szabadon.

Ennek fejében mi megadjuk magunkat…

- Rendben.

- Átadjuk a fegyvereinket.

- Még szép. Másképp hogyan képzeli?

- Minden mást azonban, mint például a pénzt is, magunknál tartunk.

- Ezenkívül van még valami? - kérdezte fölényesen.

- A lovakat is megtartjuk. Nem sétálhatunk gyalog önök mellett.

- Lovakat? Hiszen csak egyről tudok!

- A többit a hajón hagytuk. El kell tehát mennünk értük. Ezt az egyet csak azért hoztuk magunkkal, mert a vezetőnk anyja beteg, és nem tudott gyalogolni.

- Ah, tehát ez a helyzet! Rendben, majd mi elhozzuk a lovakat. Befejezte?

- Még csak annyit, hogy nem kötöznek meg minket. Közrefognak, és úgy lovagolunk el.

- Remélem, most már tényleg vége.

- Igen. Pontosan félóra múlva várom a válaszát, sem előbb, sem később, különben lövünk. Ettől a perctől kezdve őröket állítok a bejáratokhoz.

Szememmel intettem a yerbateróknak, akik azonnal felálltak, majd a kapitány meg a kormányos

kíséretében elindultak, és lövésre kész fegyverrel a kezükben kettesével elfoglalták az őrhelyeket.

Gomara még ülve szemlélte a készülődést, majd amikor magunkra maradtunk, kezét a vállamra téve, elgondolkozva mondta:

- Senor, talán jobb lenne, ha a mayorral személyesen beszélné meg az elképzeléseit. Ő dönthet egy személyben, és akkor nincs szükség további egyezkedésre.

- Igaza lehet, de hogyan gondolja?

- On átjön hozzánk.

- Köszönöm! Ön túl sokat kíván tőlem!

- Miért? Tárgyalni jön, tehát személye sérthetetlen.

- Általában igen, de önöknél… Nem is sejti, tisztjei közül hányan szegték már meg a szavukat velem szemben.

- Nos, jó. Akkor a mayor jön ide.

- Megteheti minden veszély nélkül. Nálunk van becsülete az adott szónak.

- Tehát megígéri, hogy a mayort közvetítőnek tekinti, és a tárgyalás eredményétől függetlenül akkor tér vissza közénk, amikor ő jónak látja?

- Igen.

- Az ezredes úr is így gondolja?

- Természetesen-bólintottAlsina.

- Akkor közlöm vele.

- Helyes - intettem. - De hangsúlyozom, senki más ne jöjjön, csak a mayor. Egyedül vele folytatjuk a tárgyalást. Megértett? Döntést akarunk mielőbb. És hogy önnek legyen ideje mindenről tájékoztatni Őt, a helyzetről, az elhangzottakról, adunk rá egy teljes órát. Pontosan akkor kérjük a választ, illetve a mayor jelentkezését, sem előbb, sem később. Ha valaki közelünkbe akar férkőzni, vagy támadást kísérelnek meg, lövünk, és megöljük a rancherót a családjával együtt.

- Nos, akkor készen vagyunk, indulhatok - állt talpra.

Ahogy fölegyenesedett, tűnődve nézett rám, majd karjait a mellén összefonva így szólt:

- Senor, én nem tehetek mást, jószerint semmit sem. Ón igencsak ellövöldözte minden maradék

puskaporát, és a véleményem változatlan: ön valójában egy papagájt sem tudna lecsalogatni a fáról, pedig az már igazán nem sok.

- Nem bizony! Rekedt hangon nevetett föl, megfordult, és magunkra hagyott.

Követtem a tekintetemmel, amíg a sötét kapunyílás el nem rejtette. Ekkor megszólalt a barát:

- Serior, gyakran nem értjük, ahogyan viselkedik, bár az igazat megvallva, eddig igazolódtak

cselekedetei. Mindig rejlett mögöttük valami, ami számunkra jónak bizonyult, kedvezően módosította helyzetünket. No de ez a beszélgetés! Miért tűrt el ennyi gorombaságot egy efféle rípőktől?

- Azért, hogy teljes mértékben megtévesszem, ami, úgy gondolom, pompásan sikerült is. Úgy érzi, tehetetlenül állunk a helyzet előtt, jómagam bizonytalankodom, kapkodok, és ami a legfontosabb: úgy ítél meg minket, hogy sem okosság, sem csel vagy bátorság dolgában nem vehetjük fel velük a versenyt. Tehát még csak a gondolatával sem foglalkozunk valamiféle kitörési kísérletnek.,. No de elég a szóból, indulok a karámba.

- Mi dolga ott?

- Arról majd később! Ügyeljen, hogy itt rendben menjen minden. Egy órán belül ne engedjen senkit az udvarra lépni.

- És ha mégis próbálkozik valaki?

- Lőjenek rá, úgy, ahogy megmondtam.

Ezután az északi karámba vezető kapuhoz indultam. Erős deszkapallókkal zárták le, amelyeken az

állatok nem tudnak áttörni. A pallókat egymás fölött vízszintesen úgy erősítették fel, hogy szálanként oldalra lehessen tolni őket. Kettőt félretoltam, így a többin már kényelmesen átmászhattam, és máris a karámban álltam.

Üresnek rémlett. Igaz, a hold még nem kelt fel, mint utóbb kiderült, szerencsére. Annyi fény azonban verődött vissza az égboltról, amennyi elegendő volt számomra. Az óvatosság voltaképpen azt parancsolta volna, hogy a portyázok által körbezárt területnek mind a négy oldalát kutassam át. Ehhez azonban sem időm, sem kedvem nem volt, s így csak reménykedhettem, hogy nem tévedek.

A bejáratnál álltam tehát, mögöttem feküdt a rancho épülete. Jobbra-balra húzódott a karám két oldala, míg a negyedik velem szemben, keresztben. Ezen a részen a kerítést magas kaktuszsövény alkotta. A két távoli sarokban, most figyeltem föl rá, hasonló kapuk nyíltak, mint amelyiken bejöttem.

Katonák vigyázták, tehát arra nem mehettünk. Egyenesen velem szemben azonban a kaktuszfal

őrizetlen volt. A mi utunk tehát csak erre, azon keresztül vezethetett. Gyors léptekkel indultam meg a sövény felé.

A talajt az állatok puhára, ruganyosra taposták, ezért lépteim zaját teljesen elnyelte. A karám méretét tekintve akkora volt, hogy a két sarkon strázsáló katonák aligha figyelhettek fel méfyen görnyedt, csaknem futó alakomra. Holdfénynél, bizony, sokkal nehezebb lett volna a dolgom.

Ahogy a sövényhez értem, lehasaltam a földre, és egy darabig hallgatóztam, de nem észleltem semmi gyanúsat sem.

És most következett a nehezebbje: ajtót rágni a kaktuszfalon. Ha valaki úgy gondolja, hogy ez valami egyszerű dolog, hát az jócskán melléfogott Sok-sok türelmet, nem kevés gyakorlatot, és alapos körültekintést igényel, főleg az én helyzetemben, mert nem vághattam csupán egy lyukat a sövényen, hiszen a tátongó nyílásra felfigyelhetnek a katonák, és akkor az egész tervünk kútba esett. Nem rést kellett tehát nyitnom, hanem valójában ajtót, amely csak közvetlenül akkor tárul fel, amikor ki akarunk lopódzni rajta. No de lássuk, hogyan is történik ez. A kaktusz változó magasságú, ám mindig tömör, mert ágaival kuszán összefonódó, tüskés falat képez. Elsőként függőleges rést kell felülről lefelé vágni, keskenyet, és csak annyira kell szélesíteni, hogy a munkálkodó kéz elférjen benne. A talaj közelében átfordulunk vízszintesbe, de itt már dupla szélességű rést nyitunk, így a falba vágott nyílások derékszöget alkotnak, vagyis kész az ajtó.

Az ajtólap nem esik széjjel, mert az összefonódó ágak, tüskék tömör la-potképeznek. Ha ügyesen

választjuk meg a helyet, vagyis ahol sok új, friss zöld hajtás, vékony ágbog alkotja a szövevényt, akkor ez az ajtószárny úgy működik, mintha pántokon mozogna. Bármikor nyitható, zárható.

Hanem, hej, milyen végtelenül fárasztó végigvágni ezt a két rést! Foként jó éles vágószerszám

szükséges hozzá; e célra az én Bowie-késem remekül megfelelt. Ám lehet a kés bármilyen kiváló, ha túlságosan száraz részen látunk munkához! Az elhalt ágak kemények, mint a csont, nem fogja őket a penge, legföljebb csak törnek, hasadoznak széjjel. Nem is beszélve a zajról, amit pattogásuk, a recsegés, ropogás okoz. Nagyon fontos továbbá, hogy a tüskéktói óvjuk, védjük magunkat. A kaktusztüske ugyanis szerfölött kellemetlen sebet tud ejteni. Mélyen tépi a bőrt, és hosszasan gyógyuló sérüléseket okoz. Atn erre is adott a megoldás: a bőr vadászkabátom. Szorosan begomboltam, a gallérját egészen föltfírtem, az ujjait pedig hosszan előrehúztam, hogy takarják a kézfejemet Ezután fejembe nyomtam a kalapot, amennyire csak tudtam, és már készen is álltam.

Kiválasztottam a helyet, oldalra söpörtem a lehullott, száraz ágakat, és a sövényhez térdeltem. Óvatosan kezdtem bontani elölről, elvagdostam az ágakat, közben gondosan újra meg újra eltakarítottam a hulladékot így dolgoztam tovább és tovább, feszített iramban, ám körültekintően, óvatosan. Igyekeztem elkerülni a legparányibb zajt is. Nem hiszem, hogy bárki tolakodna hasonló munkáért, de hogy én lennék a legutolsó, az biztos. De hát a gyakorlat kényszerűség és még mit tudom én, mi minden teszi a mestert, és végre csak elkészült művem. Természetesen, ilyen ajtókat nem kézzel nyitogat az ember. Ahhoz túlságosan barátságtalanok Puskacsövet, rudat vagy valami más alkalmas tárgyat kell használni.

Jó negyedóra eltelt, amikorra végeztem. Indultam vissza a tűzhöz, ahol mindent rendben találtam.

- Nos? - érdeklődött az ezredes. - Már aggódtunk önért.

- Nem kellett volna, hiszen ha most itt valami baj történik, az nagy zajjal járna. Dolgoztam. Elkészült a kapu a kaktuszsövényen keresztül.

- Hyen hamar? Képtelenség! És mivel vágta át?

- A késemmel.

- Méghozzá éjszaka! Nem foszlott le karjáról a bőr?!

- Semmi baj. Most azonban készüljünk fel a szökésre. Kihoztam a lovamat a fészerből, hátravittem a karámba, és ott megkötöttem, vigyázva, hogy hajövünk, könnyen el tudjam oldani. Mindenki magához vette a dolgait, de ezt úgy csináltuk, hogy külső szemlélő nem vehetett észre semmit a készülődésből, viszont mi, ha elérkezett az idő, pillanatok alatt útnak indulhatunk. Ezután már csak a mayort kellett megvárnunk.

Pontosan a megadott időben jelentette a kormányos, hogy közeledik valaki a bejárathoz. Helyeslően bólintottam. A kapuk őreit a helyükön hagytuk, ki tudja, az ördög nem alszik alapon, mi pedig, a többiek a tűz körül ülve vártunk az érkezőre.

Aki feltűnt a kapunyílásban, ötvenes évei elején járhatott. Katonaruhát viselt, de fegyver nem volt nála.

Odajött a tűzhöz, megállt előttünk, mélyen meghajolt az ezredes felé, majd, mintha mi ott sem lettünk volna, megszólalt:

- Senor, beszélni óhajtott velem. Az udvariasság kötelez, hogy kérésének eleget tegyek.

Ha választ várt, akkor alaposan csalódott. Az ezredes úgy viselkedett, mintha nem is látta, vagy hallotta volna. Pillantásával jelezte, hogy vegyem át a kezdeményezést, és tárgyaljak helyette.

Ezért én válaszoltam:

- Ez igazán kedves öntől, senor. Úgy gondoltuk, sokkal gyorsabban célt érünk, ha nem egyik

beosztottjával, hanem közvetlenül önnel tárgyalunk.

Az utolsó szavaimnál lassan felálltam. Megvető, lenéző pillantást vetett rám, és megkérdezte:

- Ón kicsoda?

- Úgy vélem, sejti.

- Meglehet. Am önnel semmi dolgom, kizárólag felettesével, az ezredes úrral tárgyalok.

Modora igencsak bántó volt. Elhatároztam, valamelyest csiszolok, íinomítok rajta, még ha szándékom nem is egyezik az akaratával. Mivel nem volt értelme a halogatásnak, hozzá is láttam.

- Úgy rémlik, többszörös tévedésben van, senor. Nem vagyok alárendeltje az ezredes úrnak, hanem ellenkezőleg: ennek a kis csoportnak a vezetője vagyok.

Megvetően vonta meg a vállát.

- Semmi dolgom önnel. Csak tiszttel állok szóba.

- Ezúttal önnek ez aligha sikerül, mert nem kívánhatja, hogy egy kormányhoz hű, derék katona szóba álljon holmi lázadóval, leüljön tárgyalni a zendülök vezetőjével. Én mint civil, könnyebben megtehetem ezt, az én becsületemen nem esik csorba.

- Tormente! - fujt dühösen. - Vigyázzon a szavaira, mert kiköttetem, ha sérteget!

- Egyelőre még nem teheti, csak ha majd foglyul ejtett minket.

- Rövid időn belül sor kerül rá!

- Lehetséges. Sajnos, ez a véleményem nekem is. Azért kértem, hogy személyesen tárgyaljunk.

- Már megmondtam, önnel nincs tárgyalnivalóm!

- Akkor, senor, fogalmam sincs, miért fáradt hozzánk! Végeztünk, nem tartóztatjuk tovább.

Tüntetően elfordultam. Láthatóan zavarba jött. Eredmény nélkül csak nem akart visszatérni.

Meghunyászkodva, engedékenyebb hangon szólalt meg:

- Hát legyen, tárgyalok önnel, senor. Kérem, jöjjön közelebb.

Visszafordultam, néhány lépést tettem feléje lassan, majd leültem vele szemben.

Érezhette, hogy az első játszmát elvesztette, és ez nem javított kedélyállapotán. Látszott az arcán, aligha számíthatunk kegyelemre, ha egyszer a kezei közé kerülünk.

- Ott mi történik? - kérdezte, a kiállított strázsákra mutatva.

- Vigyázunk, nehogy meglepjenek minket. Aki engedélyem nélkül közeledni merészel, azt lelövik.

- Nevetséges! Hívják csak bízvást vissza az őreiket, mert negyedórán belül ön nem fog már itt

parancsokat osztogatni!

- Erről én is meg vagyok győződve.

- Ne játszanak tehát katonásdit! Bízzák ezt azokra, akik értenek hozzá.

- No csak, ne becsüljön le minket. Azért, mert nem szakmánk a háború, az öldöklés, a bujtogatás, a lázítás, még tudunk vigyázni a bőrünkre. Egyébként is önök közül már találkoztunk egy mayorral, aki nyugodtan elkezdhetné tanulni a stratégiát a legalacsonyabb szinttől kezdve.

- Diablo! Lám, milyen éles lett a nyelve! Erről Gomara nem beszélt! No, de hagyjuk ezt. Próbáljunk egyezségre jutni, lehetőleg mielőbb.

- Helyes! Lássunk hozzá!

- A legfontosabb kérdés: minden körülmények között biztosítják számomra a szabad elvonulást?

- Nem mindenképpen.

- Úgy?! És melyek a kivételek?

- Ha az itt-tartózkodása alatt támadás ér minket, ez az életébe kerül.

- Nincsenek ilyen terveink.

- Akkor teljes biztonságban van közöttünk, lényegesen nagyobban, mint én leírnék az ön tisztikaránál.

- Ott ön már eljátszotta az életét.

- Ahogy gondolja. De még nem vagyunk a markukban, senor! Ón teljes áttekintéssel rendelkezik a

helyzetünk fölött? Valóban úgy gondolja, semmi lehetőség a kitörésre?

- Igen, erről tökéletesen meg vagyok győződve, senor.

- De védekezni fogunk.

- Ugyan! Napfölkeltével nyílásokat vágunk a kaktuszsövényen, és több oldalról betörve lerohanjuk Önöket.

- Kaput mi is vághatunk.

- Nincsenek azonban lovaik!

- Annál könnyebben elrejtőzhetünk a környéken található bozótosokban.

- Olyan messzire már nem hagyjuk eltávolodni önöket.

- Mondja már meg, csak úgy érdeklődöm, miért várnak reggelig a kapuk nyitásával?

- Na látja, ilyenkor tűnik ki, hogy Ön nem tiszt, és fogalma sincs a stratégiáról! Míg mi kívülről dolgoznánk a kerítésen, önök bentről lőhetnének ránk.

- Ah, milyen szerencse, hogy nem gondoltunk erre a megoldásra, mert amit mondott, annak a fordítottja is igaz.

- Látom, kezd értelmesen gondolkozni. Amellett micsoda csapdát állíthatnánk. Akit golyó nem talál, azt boláinkkal tépnénk szét.

- Rettenetes! Gondolja csak meg, fráter…

A barát vette a lapot, és elgondolkozó, komor arccal tanácstalanul tárta széjjel a két karját. A mayor, látva ezt, föllelkesülve folytatta:

- Amellett fogalmuk sem lehet, hogy milyen nehéz egy kaktuszsövényt áttörni! Fölszerelés kell hozzá: csákány, balta, fejsze, erős rudak. És milyen zajjal jár egy ilyen próbálkozás! Pillanatok alatt a helyszínen teremnék több mint ezer emberemmel…

- Ezer? - szóltam közbe. - Talán négyszázat akart mondani.

- Téved. Valóban ezer katonát vontunk össze. Egyébként is, ne lovagoljunk a számokon. Lássa be, hogy önöknek innen kitörni képtelenség.

- Valóban, ha ekkora túlerővel állunk szemben, nem is gondolhatunk rá!

- Esztelenség lenne. Értse meg, ki vannak szolgáltatva kényünkre-kedvünkre. Azt azonban

megígérhetem, ha ellenállás nélkül adják meg magukat, a lehetőségeimhez képest igyekszem az ön részére enyhébb ítéletet kicsikarni.

- Gondol a társaimra is?

- Természetesen.

- És a vezetőnk az édesanyjával?

- Szabadok mind a ketten. Velük semmi dolgunk.

- Szabadon lovagolhatunk önökkel, kötelékek nélkül?

- Nem. Ehhez nem járulhatok hozzá.

- Már minden feltételről megállapodtunk, csak ebből nem enged.

- Sajnálom, ehhez ragaszkodnom kell. Most adok önöknek gondolkodási időt, tíz percet, és annak

leteltével a választól függően távozom, mert mint közvetítőnek, nincs itt további tennivalóm.

- Nos, jó. Jöjjön be a házba.

- Minek, mit keresnék én ott?

- Szeretnénk, ha tapasztalná, hogy mi a tárgyaló partnerrel vendégszeretőén bánunk.

- No, ez már kedvemre való. Úgysem ittam egész nap mást, csak vizet. Bizonyára akad a ranchón

néhány csepp értékesebb nedű is.

A kormányos kivezette a fészerből az asszonyt. Hármasban, a nő, a mayor meg én bementünk a

szobába. Készlet volt bőven, étel-ital, hiszen a tiszt urak fogadására számítottak. Az asszony kis időre kiment, majd nemsokára kenyérrel, hússal és borral tért vissza. Az asztalra rakott mindent, a tisztünk letelepedett, és nekilátott a lakmározásnak.

- Erezze magát jól, én most megyek. Tizperc múlva találkozunk.

- Igen, mostantól számítva.

- Helyes. A fészerben fogunk tanácskozni.

- Miért nem a tűz mellett, a szabadban?

- Azért, mert a vita közbeni magatartásunkból ön egyes személyek álláspontjára következtethetne, és ezért az illető később esetleg szigorúbb bánásmódban részesülne.

- On rendkívül előrelátó! De… nem tervez valami árulást ellenem?

- Jut eszembe! Van éppen elég bajom!

- Mehetek, amikor akarok?

- Ahogy önnek tetszik, akár azonnal is.

- Rendben! Tanácskozzanak tehát! Figyelmébe ajánlom azonban még egyszer: reménytelen bármilyen

szabadulási kísérlet, csak rontanának vele a helyzetükön.

Ezután magára hagytam.

Társaim, bár egyetlen szót sem szóltam nekik, tudták, hogy elérkezett a pillanat. Míg a szobában időztem, Ők már teljesen útra készen a karám bejáratához lopakodtak, a lovamat eloldozták, és ott vártak rám a fegyvereimmel, amelyeket természetesen nem vittem be magammal a házba.

- Indulunk? -kérdezte az ezredes.

- Igen - bólintottam. - Halkan, óvatosan! Bár remélem, hogy a katonák különösebben nem éberek, míg a parancsnokuk nálunk tárgyal. A palánkot helyreállítjuk magunk mögött, hogy ne árulja el tüstént, merre távoztunk.

Elkezdtünk lopakodni a kaktuszsövény felé. A lovamat én vezettem, mert az én kezemben viselkedett a legnyugodtabban. Szerencsésen megérkeztünk a kerítéshez. A puskám csövével sikerült kinyitnom a kaput, úgy, hogy nem omlott össze. Óvatosan bújtunk át a nyíláson, és még úgy-ahogy sikerült is visszazárnunk. Senki sem figyelt fel ránk. Egymás mögött haladtunk, vigyázva, hogy lépteink mennél kisebb zajt okozzanak. Egyenesen a mezőségnek tartottunk. Kezemmel a pejkóm fejét simogattam, nehogy horkantson, vagy esetleg fölnyerítsen.

Körülbelül hatszáz lépésnyire hagytuk el a tüskesövényt, amikor megálltam.

- Mi történt? - kérdezte halkan az ezredes. - Miért nem megyünk tovább?

- Gyalog? Napvilágon a nyomainkat követve pillanatok alatt utolérnének. Lovakat kell szereznünk.

- Igen ám, de honnan?

- A katonáktól, mivel az övék van a legközelebb.

- Lopunk?

- Nincs más lehetőségünk. Egyébként nem nagyon furdal a lelkiismeret, mert meg vagyok győződve, hogy egyetlen pesót sem fizettek értük.

- No de, senor, ha önt fölfedezik, elkapják, akkor mi sem kerüljük el a sorsunkat!

- Ne féljen. Nem következik be egyik eset sem.

- De hát hogyan akar tíz lovat szerezni?

- Ezt a körülmények döntik el.

- Hm! Úgy beszél róla, mint aki hivatalból űzi ezt a szakmát.

- Ha valaki lovat akar lopni, kell hogy értsen is hozzá. Csak senor Monteso kísér el. A fegyvereket itt hagyjuk, mert azt hiszem, késsel jobban boldogulunk. Itt várjanak ránk, amíg visszatérünk.

- Én, mint lótolvaj! - nevetett halkan maga elé a yerbatero. - Érdekes, remek cirkusznak ígérkezik, díszintén mondom, roppantul nagy kedvem van hozzá!

Mindketten visszalopakodtunk a kaktuszsövényhez, ám jóval jobbra letérve, mint ahol a katonákat gyanítottam, és követtük a tüskekerítést. Nemsokára meghallottuk a lovak horkantását, fűjtatását.

- Most ereszkedjünk le a földre - súgtam a yerbaterónak -, és kúszva haladjunk tovább. Maradjon mögöttem, és nagyon vigyázzon. Óvatosan, a legkisebb zajt is kerülve mozogjunk…

- Sikerülni fog? - súgta vissza.

- Egészen biztosan. A legjobb lovakat hozzuk el! Én azonban még mást is akarok…

- Lopni?

- Igen, de ezúttal… embert.

- Észnél van?

- Nagyon is. No de most már maradjunk csöndben.

- Fölöslegesen kockáztat. Ki tudja, hogy sikerül-e ez a lótolvajlás is, és ön még szükségtelenül tovább fokozza a veszélyt.

- Ha végképp lehetetlen, lemondok róla.

- Vajon kit akar elkapni, senor?

- Senki mást, mint Antonio Gomara főhadnagy urat

- Es miért pontosan őt?

- Egyrészt szeretném megleckéztetni az arcátlan viselkedéséért, másrészt jól ismeri a környéket Velünk lovagol, ezért mi nem tévedhetünk el, a katonák viszont vezető nélkül maradnak.

- Nem is rossz gondolat.

- Na látja! De most már ne időzzünk tovább, mert éppen most telt le a tíz perc, amit a mayor adott a számunkra. Remélem, egyelőre még gondtalanul üldögél a hús és a bor mellett, de előbb vagy utóbb csak észreveszi, hogy eltűntünk… Menjünk tehát.

Rövid utat hagytunk magunk mögött, amikor megpillantottuk a legelésző lovakat. Nem lehettek tőlünk távolabb tizenkét-tizenöt lépésnél.

- Álljunk meg - súgtam Montesónak. - Várjon itt rám, ne mozduljon erről a helyről!

Ahol legelésző állatok vannak, ott kell lennie pásztornak, őrnek, valami felvigyázónak is. Ezt

ártalmatlanná kellett tennem. Tovább kúsztam, be, egészen a lovak közé. Rövidesen meg is pillantottam, de sajnos nem egy, hanem két őrt, amint lovaik mellett álldogálva beszélgettek. Ostoba dolog! Vállalkozhatom egyedül ilyen feladatra? Ereztem, hogy meg tudok vele birkózni, ám volt egy bökkenő: míg leütöm az egyiket, a másik segítségért kiálthat. No de meglátjuk.

Továbbkúsztam egészen a közelükbe, míg csak a hangjukat tisztán nem hallottam. Es akkor csaknem összecsaptam a kezemet örömömben, mert az egyikük hangjában a főhadnagyéra ismertem.

Ki tudja, meddig kellett volna keresgélnem, újabb és újabb veszélynek kitenni magam, és most, íme, lám, mintha az égből poty-tyant volna elém! Természetesen mindkettőt egyszerre nem lephettem meg.

Abban bíztam, hogy Gomara csak nem időzik itt túl sokáig. Talán csak azért jött, hogy megnézze a lovát, és nemsokára visszamegy. Kissé távolabb kúsztam, és csendben elheveredtem a pampafuben.

Talán öt percet várakozhattam, amikor éles kiáltás hangzott fel a rancho felöl:

- Ide, ide, mindenki! A fickók megléptek! Ide, ide!

A mayor hívta az embereit. Mögöttem, a kaktuszfal irányából hangos kiáltozás, hangzavar, majd rohanó lábak dobogása hallatszott. Előttem a főhadnagy is felfigyelt a zajra, és sietős léptekkel a rancho felé indult.

Közvetlenül előttem kellett elhaladnia. Elérkezett tehát a pillanat!

Engem ő nem láthatott. Ahogy tovalépett mellettem, elkaptam a lábát, úgyhogy a földre zuhant. Rajta termettem, összeszorítottam a torkát, majd lesújtott rá a vadászcsapásom, és már el is ájult.

Fölvetettem a bal vállamra, és már rögvest indultam is vissza a lovak őrzőjéhez. Egy embertől nem kellett tartanom, amellett számítottam rá, hogy a rémülettől hirtelen mozdulni sem tud. Amikor megpillantott, vállamon alélt terhemmel, rám kiáltott:

- Mi az a lárma a tanyán?

- A parancsnok hívta az embereket.

- Miért?

- Erről később! A többi ló merre van?

- Túl a következő sarkon.

- Őrség?

- Csak egy, ugyanígy, mint itt.

A derék silbak pompásan válaszolt eddig, most azonban kezdett gyanút fogni. Meghökkenve kérdezte:

- De hát mi ez? Mit kérdezősködik? A vállán meg ki az az ájult ember?! Egyáltalán, kicsoda ön?!

- A német, akit el akarnak fogni, ez meg itt Gomara főhadnagy, akit én fogtam el. Jelentsd a mayornak, ha majd fölébredsz! Elviszünk néhány lovat is. Jó éjszakát!

Jól irányzott ütéssel földre terítettem, még csak kísérletet sem tehetett a szökésre. Látszott rajta, hogy hosszú percekig nem fog eszméletre térni.

- Senor Monteso! - kiáltottam meglehetősen hangosan, hiszen további óvatosságra nem volt szükség.

- Igen? -jelentkezett.

- Hozza ide a többieket rohanvást. Megvannak a lovak, több mint elég, jobbnál jobbak…

Hallottam futó lépteit, majd rövidesen megérkezett társainkkal, akik, látva a helyzetet, nem jutottak szóhoz a csodálkozástól.

- Az Isten szerelmére, micsoda könnyehnítóég! - méltatlankodott az ezredes. - Ilyen közel a ranchóhoz, az ellenség szájában!

- Semmi veszély. Most éppen a kerítéseken belül, a tanyán kutatnak utánunk.

-És itt ki fekszik?

- Az őr. Ez meg a főhadnagy, akit magunkkal viszünk. Ne beszélgessünk azonban tovább, mert a

nyakunkon lesznek mindjárt. Fogjon mindenki egy lovat és már indulunk is. Mert a nyakunkon lesznek mindjárt.

Mindegyik fel van nyergelve…

Az ezredes parancsára lelkesen ugrott mindenki. A lovak lasszóval oltak kipányvázva a földbevert cövekekhez. Csak ki kellett húzni őket, és össze kellett fogni a szíjakat Jó vásárt csaptunk! Ló, lasszó, nyereg a teljes szerszámmal! Nyeregbe szálltunk Én magam elé emeltem az ájult főhadnagyot, és tekintélyesre duzzadt pcnnat.

Túljutottunk a rancho veszélyes közelségén, megálltunk, és tartottunk egy kis pihenőt Rendeztük sorainkat és megkötöztük a foglyunkat nehogy valami zavart okozzon, ha fölocsúdik.

- És most merre? - kérdezte az ezredes.

- Mindenekelőtt északkeletnek - válaszolta a yerbatero. - Míg sötét van, csak lassan, óvatosan, hogy szerencsésen magunk mögött hagyjuk a Paraná mocsaras, ingoványos területét Rövidesen fölkel a hold, és a fényénél már gyorsabban haladhatunk

Igaza lett. Alig félóra múltán a tiszta, felhőtlen égbolton föltűnt a holdkorong.

18. Győzelem az egész arcvonalon

Szélsebes iramban vágtattunk a mezőségen át, az eddigi irányban. Néha kereszteztünk egy-egy keskeny vízfolyást, ezek azonban nem jelentettek akadályt. A mocsaras részek sem okoztak gondot, mert a holdfényben növényzetük élesen elütött a íuvel borított, járható területektol. Gyorsan haladtunk. Teltek-múltak az órák. A foglyom nem mozdult. Már kezdtem aggódni érte. Csak nem fojtottam meg? Ez egyáltalán nem állt

szándékomban, ezért eszméletre kellett ébresztenem.

Fölemeltem, és a szemébe néztem.

Zárva voit.

Nem nyugodhattam tovább. Megálltam, leszálltam a lóról, és Gomarát lefektettem a főbe, majd

leoldottam lábairól a köteléket. És most lássunk csodát! Mintha rúgó lökte volna, úgy pattant fel, s félelmetes szitkozódásban tört ki, ezúttal már nyitott szemmel. Nevetve álltuk körbe, majd véget vetve a haragos áradatnak, mosolyogva szóltam rá:

- Na, ilyen gyorsan eddig még senkit sem sikerült életre keltenem! Már azt hittük, jobblétre szenderült, senor! Meg sem moccant egész úton.

- Tudtam volna egyáltalán?

- Legalább szólt volna.

- Ugyan mit? Hogy megmondjam, ön szörnyű ember? Erre ráérek most is. Csak ne lennék megkötözve!

- Igen, és akkor ismét elmondaná, hogy ön fölényesen elbánik velem, mert én csak afféle ostoba, tompa eszű fickó vagyok, aki a legparányibb tiszteletet sem érdemli. Hogy melyikünk az okosabb, az abból látszik, hogy én hallgattam, tűrtem a sértegetéseit, mert tudtam, rövidesen itt fog szégyenkezni előttem, kiszolgáltatva, tehetetlenül. Am nem természetem a bosszúállás. Nem lesz semmi bántódása, sőt, meg kell mondanom, rokonszenves nekem.

- Ön tehát ezt már akkor eltervezte, amikor ott jártam követségben?

- Úgy bizony.

- Bár hallgattam volna társaimra! Ón valóban maga az ördög! És most voltaképpen mi a szándéka

velem?

- A vezetőnk lesz.

- Köszönöm! Arra nem kényszeríthetnek.

- Talán mégis.

- Szeretném én azt látni! És ha rossz útra viszem önöket?

- Akkor agyonlőjük. Egyébként nem olyan könnyű megtéveszteni minket. Nem szoktunk csukott

szemmel járni a világban, mint a vakondok. Amúgy meggyőződésem, hogy rövidesen jól fogja érezni magát közöttünk.

- Mit nem képzel?! Én meg azt mondom, bármeddig maradok is önöknél, csak eggyel foglalkozom:

megszökni mindenáron!

- Próbálkozzék csak! Meglátja, hasztalanul. Most lóra kötözzük, így is történt. Két bokáját a ló hasa alatt összekötöztük, a kantárt

pedig a keresztbe szíjazott kezébe adtuk. A kis pihenő után frissen indultunk tovább, amíg csak az elmúlt nap fáradalmai megállásra nem szólítottak. A rétség egyik mélyedésében bokorcsoport zöldellt hívogatóan. Engedtünk a csábításnak, hogy letáborozzunk a közelében. IxszáUtunk a nyeregből, földbe vertük a magunkkal hozott cövekeket, és kipányváztuk hozzájuk a lovakat. Őrt kellett állítanunk, már csak Gomara miatt is. Enni-innivalónk nem volt semmi, de nem is hiányzott.

Pihenni akart mindenki.

Egymás mellett fekve úgy helyezkedtünk el a sorban, hogy az őrségváltásnál ne zavarjuk az alvókat.

Gomarát magam mellett akartam tudni, ezért ő feküdt utolsónak a pihenők mellett. Mivel én kezdtem az őrséget, halk léptekkel sétáltam le s föl.

A hold magasan fölöttem ragyogott, és valami mágikus fénnyel árasztotta el a pampát. A közeli

mocsarakból békakoncert hangzott, sok szólamban. Máskülönben mély csönd borult a végtelen síkságra.

Hogy társaimat ne zavarjam lépteimmel, leültem. Mindkét térdemet felhúztam, ráfektettem a

könyökömet, és ráhajtottam a fejemet Mire gondolhat ilyen percekben az ember? Ki tudja ezt? Ki tudná megmondani? Talán események peregnek előtte végig, ébren álmodozik, vagy éppen semmit sem csinál, csak hallgatja a csöndet Az ilyen ezüstösen átszőtt, sejtelmes félhomály a legalkalmasabb arra, hogy beszélgessünk a lélekkel. Már jó ideje üldögéltem, amikor halkan szólítottak

- Senor? Gomara volt az.

- Mit óhajt? - kérdeztem, és felkaptam a fejem.

- Válaszolna a kérdésemre őszintén, egészen őszintén?

- Ha tudok, minden bizonnyal.

- Azt mondta, kedvel. Csak gúnyolódott, vagy a bolondját járatta velem?

- Nem, senor, őszintén gondoltam, úgy, ahogy mondtam, tetszik nekem.

- Nos, nevezhet gyermetegnek, de még a legnyersebb, legdurvább férfinak is vannak gyenge pillanatai, és most ilyen ellágyult hangulatban hadd kérdezzem meg: mire alapozva, mi okból mondta ezt? Kérem, senor, legyen olyan jó, válaszoljon őszintén.

Mennyire megváltozott mostani viselkedése az eddigi fellépéséhez képest! Jószerint én magam sem tudtam, miért találtam rokonszenvesebbnek, mint általában a többi portyázó! Elütött tőlük. Érződött rajta, hogy szomorú, tragikus élmények űzik, hajtják, és csak véletlenül keveredett Jordán emberei közé. Az arcát nem láthattam, de hangjából ítélve fájdalmas emlékek törtek rá. Ezért barátságos hangon válaszoltam:

- Éppenséggel megtudhatja. Ugye, ön régebben nem volt ilyen komor, embergyűlölő, mint most?

- Eltalálta, senor. Jókedvű, életvidám embernek ismertek.

- Valamilyen tragikus esemény okozta ezt a változást?

- Igen.

- Megtudhatom, mi történt?

- Sajnálom, senor, nem szoktam róla beszélni.

- Ahogy gondolja, senor, ám így soha nem fog megszabadulni a lelkét mardosó emléktől, ha magába zárja, és nem enged bepillantást a részvéttel közeledő számára!

- Lehetséges. Mutasson azonban olyan embert, aki őszinte együttérzéssel közeledik hozzám. Nem fog ilyet találni!

- Ó, talán mégis! Ón most gyűlöli az embereket, az egész világot. Gondolja meg azonban, csak több a tisztességes, becsületes lélek, mint a gonosz.

Az már régen történt, olyasmin vitatkozgatunk, amelyeken már úgysem lehet változtatni. A megosztott fájdalom fél fájdalom. Ismeri ezt a közmondást? Igen, de tudom azt is, hogy a felidézése a sokszorosa lehet.

Egyébként mit segítene az rajtam, ha valóban találnék valakit, akire rábízhatnám szomorú titkomat? Tudna segíteni a bosszúállásban? Vagy felkutatni azt az embert, akit évek óta hajszolok, hogy elnyerje megérdemelt büntetését? Nem, egészen biztosan nem! Akkor pedig nem látom be, miért kellene olyan dolgokról beszélnem, amelyeken nem lehet változtatni.

- Ha nem akarja, én nem erőltethetem, de higgye el, én sejtem, mi az; ami megkeseríti az ön életét.

- Ön? Egy vadidegen?

- Mégis, úgy sejtem, az keserítette el, hogy meggyilkolták a fivérét…

- Senor - kérdezte döbbenten -, honnan tud ön Jüanról, a testvéremről?

- A vezetőnk, az Ön rokona ejtett néhány szót róla.

- Ez a szószátyár, fecsegő! fö engedte meg ezt neki?

- Sose haragudjék rá! Ha nem tudok a dologról, ön valószínűleg nem élne. Olyan arcátlanul sértegetett, amikor fiával a helyzet ismerve udvariasan, körültekintő lennie. Emlékezzék csak, ennek éppen az ellenkezője történt, úgyhogy egy hajszálon függött az élete. Én azonban tudtam, hogy a gyilkosság előtt teljesen más ember volt, és aki ennyire szívére veszi a testvére halálát, az bizonyára derék ember. Ez volt az alapja a rokonszenvemnek, ami után az imént érdeklődött. - Tehát ez az oka.

Croi nem beszélt az okáról? – Nem, csak a gyilkosságot említette.

Jószerint nem is avattam be a részletekbe. Vele sem voltam közlékenyebb, mint mással. Nem vezetett volna semmire.

- Ezek után, mint idegen, én sem remélhetem, hogy velem szemben megváltoztatja álláspontját?

- Talán mégis, senor!

- Örülnék, ha megajándékozna bizalmával.

- Hiszen éppen ez az, senor! Megbízom önben, az idegenben. Bár ön az ellenségem, a foglya vagyok, és fogalmam sincs, hogy mi a terve velem. Am az a mód, ahogy beszél, nem kelt bennem semmi aggodalmat, a legkevésbé sem olyat, mintha valódi ellenség kezei közt lennék. Hallottam beszélgetésüket a lovaglás során, és csak most kezdem sejteni, hogy valójában milyen ember Ön.

Kizárólag önnek, egyedül önnek köszönheti ez a kis társaság, hogy kitörhettek az ostromzárból! Es ahogy engem elfogott, abból már-már arra kell gondolnom, hogy önnek minden sikerül, amit egyszer elhatározott. Hallottam még az utunk során, hogy nem akar sokáig itt maradni ezen a tájon, hanem a Gran Chacóra készül? Valóban ez a szándéka?

- Valóban.

- Talán még tovább is, föl a hegyekbe?

- Sőt, még azokon is túl, át Peruba.

- Hm! Talán ez az utóbbi az, ami mégis megnyitja a szájamat. Talán Ön véletlenül rábukkan arra a nyomra, amely után én eddig hasztalan kutattam. A testvérem vére bosszúért kiált! En érzem és hallom ezt a kiáltást, és ez űz nappalokon-éjszakákon át addig, amíg a gyilkosra le nem sújt a megérdemelt büntetés! Sajnos, be kell vallanom, az eddigi kutatásaim eredménytelennek bizonyultak.

Am, ha ön is arra a vidékre készül, visszatér a reményem. Valahogy az az érzésem, ha ön keres valamit, azt meg is találja, és ha nyomra bukkan, azt el nem veszíti soha többé…

- Ne értékeljen túl! Egyébként milyen régiek ezek a nyomok?

- Több évesek. Akad azonban egy pont, ahonnan el lehet indulni, ahol kutatni is kezdtem, ám szinte azonnal el is veszítettem a fonalat! Fölvinném Önt arra a helyre, talán önnek sikerülne… de nem, emberileg ez képtelenség…

- Micsoda?

- Hogy valaki, legyen az bármilyen okos és éleslátású, a gyilkos nyomára bukkanjon, ha évek múltán elviszik arra a helyre, ahol a gaztett megtörtént.

- Hát, ez valóban nehezen képzelhető el.

- Sajnos. Főleg az okoz gondot, hogy ez a hely kopár, kietlen hegyvidéken fekszik, ahol a nap mint nap végigszáguldó viharok elsöpörnek minden nyomot!

- Ott hantolták el a testvérét?

- Ott.

- És a sírhant/a az egyetlen kiindulási pont, ami önt a gyilkos nyomára vezetheti?

- Nem. A palack szerencsére még ott van.

- Micsoda palack?

- Abban rejlenek a zsinórok, amelyeket a gyilkos akkoriban ott ásottéi…

- Zsinórok? Valami kipukra gondol, a régmúlt idők perui írásaira, amelyeket zsinórra csomóztak?

Ezúttal már nem szabad elhallgatnia semmit! Kérem, mondjon el mindent, mindent, ami történt, a

legaprólékosabban…

Önkéntelenül a Sendadorra gondoltam, aki iránt már korábban gyanúm támadt. Ő azonban csak a régi térképekről beszélt, a kipukról nem tett említést a yerbaterónak. Mindenesetre elrejtette őket, nehogy illetéktelen kezébe kerüljenek, és az esetleg megrongálja őket, vagy, ami még rosszabb, segítségükkel a kincs nyomára bukkanjon. Nos ha ez ugyanaz a két kipu lenne, amelyről Gomara beszél! Alaposan meglepett, amit hallottam, és az utolsó szavaimat hevesebben, emeltebb hangon ejtettem ki, úgyhogy Gomara meg is kérdezte:

- Mi történt önnel, senor? Valósággal izgalomba jött!

- Olyasmiről beszélt, ami engem rendkívül érdekel: lapukról…

- Kí tudna valamit olvasni belőlük?

- Hm! Ez nehéz kérdés. Bár jó pár könyvet áttanulmányoztam, amelyek kipuk megfejtésével

foglalkoznak, és jól ismerem a nyelvet is, mégis kétségeim vannak, hogy vajon sikerülne-e.

- Valóban olyan nehéz?

- Rendkívüli módon. Sokat könnyít azonban, ha tudjuk, miről szól a szöveg. Ezen ismeret birtokában valószínűleg sikerülne kibetűznöm a tartalmukat, már úgy nagy vonalakban.

- Hiszen ha tudnám. De hát fogalmam sincs az egészről.

- Azért nem kell feladni. Osszefíigg a testvére meggyilkolásával?

- Természetesen, senor!

- Akkor mondjon el mindent. Esetleg rábiikkanunk valami összefüggésre a gaztett és a rejtélyes

zsinórokban rejlő üzenet között.

- Tulajdonképpen hol történt a gyilkosság?

- Odaát, a nyugati Pampa de Salinas vidékén, a bolíviai Andokban.

– Ismerős arra?

- Még sosem jártam Dél-Amerikában, ezért nem ismerem egyetlen táját sem… Mielőtt azonban útra

keltem, több jó könyvet átböngésztem, így azért van fogalmam egyes területekről, mint például a Pampa de Salinasról is. Valóban olyan szomorú, elhagyatott ez a vidék, mint ahogy írnak róla?

- Talán még szépítik is a helyzetet az utazók. Napokon át lovagolhat, és fával, bokorral nem találkozik.

Csak a sóvirág szürkéll mindenütt Én ugyan magam soha föl nem merészkednék, ha a vadászat oda nem csalogatna. Átkeli ugyanis haladni ezen a részen, ha az ember el akar jutni a csincsilla hazájába.

- Sóstó is található ott?

- Nem is kicsi. Összefüggően tölti ki az egymásba futó völgyek alját. Mondják, mielőtt fehérek jöttek volna a vidékre, több virágzó település is létezett a tó partján. Ellenséges népek azonban lerombolták őket, és ma már semmi nyomuk.

- Talán elsüllyedtek a romok, mint az oly sokszor megesik olyan környéken, ahol vulkáni tevékenység fejti ki hatását.

- Valóban, arrafelé megtörténhet bármi…

- Esetleg a tó a korábbi területéhez képest megnövekedett, és víz árasztotta el a düledékeket. Van lefolyása?

- Több is, de csekély vizüek és rövid lefutásúak.

- Úgy hallottam, hogy a tó felszínét szilárd sókéreg fedi…

- Valóban. Olyan vastag, hogy járható, sőt lóval is rámehet az ember. Már többször megkíséreltem.

Nagy esőzések után azonban a beömlő folyók vize megemeli a sópáncélt, óriási repedések támadnak rajta, és teljességgel elveszíti korábbi szilárdságát. Ilyenkor nem szabad rámerészkedni.

- Így szinte biztos, hogy a tó most sokkal nagyobb kiterjedésű, mint korábban volt.

- Hogyhogy?

- A víz mennyisége a beléje torkolló folyók által növekszik, a párolgás viszont lényegesen kevesebbet von el, mert a sókéreg visszaveri a napsugarakat, és mint említette, a lefolyások sem képesek elszállítani a magnövekedett vízmennyiséget, mert hordalék zárja el az útjukat.

- Tudja a nevét is?

- Nem. Csak gambusinónak hívta mindenki. Én azonban tudom, hogy túlnan, a Banda Orientálón

rokonai vannak, és ha nem tévedek, valahol Mercedes közelében. Ok is németek.

- Igaz. Ezt az embert ismerem én is.

- Micsoda véletlen! Tudja, hogy mostanában merre jár?

- Sajnos, ő már nem keres több aranyat, mert elhunyt. Ott álltam a halálos ágyánál.

- Elhunyt! És ágyban lehelte ki a lelkét, ahelyett, hogy derék gambusino szokás szerint élte volna meg utolsó óráját fönn, a hegyekben. Nyugodjék békében! Csöndes, zárkózott ember volt világéletében.

Csak ritkán, nagy nehezen lehetett szóra bírni. Mintha valami súlyos teher nyomta volna a lelkét. Nem árult el róla valamit?

Erre a kérdésre kitéróleg kellett válaszolnom. Igaz, a haldokló elmondta, hogy látta, amikor a Sendador megölt valakit ott, a hegyekben. Továbbá, kényszer hatása alatt esküt tett a gyilkosnak, hogy hallgatni fog holta napjáig. Mindezt bizonyára elbeszélte a barátnak is. Gomara elmondása alapján szinte biztosra vettem, hogy a két gaztett összefügg, a sorrendiség sem kétséges, és az indián testvérének gyilkosa is a Sendador.

Minderről azonban hallgatnom kellett, legalábbis egyelőre. Kérdéssel folytattam tehát a beszélgetést:

- Miért lett volna közlékenyebb velem, egy idegennel, ha jó ismerősei előtt hallgatott?

- Nos, mert úgy rémlik, hogy ön különös érdeklődést tanúsít iránta.

- Lehetséges. Tudott ez a gambusino arról, hogy meggyilkolták az ön testvérét?

- Nem. Mint már mondtam, senkivel sem beszéltem a gaztettről, tehát vele sem. Egyébként teljesen véletlenül találkoztunk ott, fent, és csak rövid ideig voltunk együtt. Éreztette, hogy szívesebben maradna egyedül. Hasonlóképpen gondolkoztam én is, így néhány szokványos kérdés és válasz után rövidesen búcsút vettünk egymástól. A továbbiakban nem tudtam róla semmit, mint ahogy ő sem rólam.

- Tehát ő az egyetlen ember, akivel ott, fenn akkoriban találkozott?

- Legalábbis a csincsillavadászokat kivéve, akikről még el lehet mondani, hogy a hegyekbe

fölmerészkedő emberek közül a tisztességesek közé tartoznak.

- Akad tehát olyan is, akiről ezt nem állíthatjuk?

- Igen, csirkefogók, banditák. Arrierónak, vagyis öszvérhajcsárnak, hegyi vezetőnek adják ki magukat és elhitetik a tapasztalatlan utasokkal, hogy itt kényelmes út vezet az Andokon át. Az ilyen utak során az utas mindig szerencsétlenül jár, nem hall többet róla az ember, az arriero azonban mindig szerencsésen előkerül. A testvérem ilyen embernek került a karmai közé!

- Furcsának találom, hiszen ő ugyanúgy ismerte az ottani körülményeket, mint ön. Alig hihető, hogy megbízott volna valamilyen sötét gazemberben.

- Szó sincs bizalomról. Egyszerűen meglepte, és már tüzelt is. A legkisebb esélyt sem adta meg neki.

Aljas gaztettet követett el!

- Honnan tudja ön ezt ilyen pontosan? Ha a gyilkosság után érkezett a helyszínre, már nem tudott beszélni az áldozattal.

- Még élt! A gyilkos holtnak hitte.

- És úgy találtak rá?

- Igen, senor. A szívem még most is majd kiugrik a helyéről, ha erre a pillanatra gondolok! Mi tehát magára hagytuk a fivéremet, és továbblovagoltunk fölfelé. A hegyi ösvény elkanyarodott a tótól, és keskeny csapásként kígyózva kapaszkodott a magasba, az egyik sziklaomlástól a másikig. Egy ilyen omladék peremére érve az ember messze belátta az alant elterülő tájat. Öszvérháton lovagolva egészen lassan haladtmik, hogy a testvérem mielőbb utolérjen bennünket. Rövid idő múlva találkoztunk egy arrieróval, aki a hegyekből jött egyedül. Feltűnő volt, hogy két öszvért vezetett.

- Talán utast kísért át az Andokon, és visszafelé nem talált társra.

- Ő is ezt mondta.

- Tehát beszéltek vele.

- Nem, én legalábbis nem, csak a társaim. Éppen kitértem oldalvást egy magaslatra, hogy utánanézzek a testvéremnek. Amikor visz-szatértem a többiekhez, a vezető már ellovagolt.

- Érdeklődtek a neve után is?

- Igen, de hamisat mondhatott, mert egyetlen arrierót, egyetlen hegyi vezetőt sem hívnak úgy!

- Társai fölismernék azért, ha ismét találkoznának?

- Minden bizonnyal, erre azonban, sajnos, ez idáig nem került sor. Igaz, szétszóródott a csapat is.

Többen közülük szerencsétlenüljártak fenn, néhányan átmentek Brazíliába, és nem is jöttek viszsza, de olyan is akadt, aki katonaként az életét áldozta…

- Úgy. Tehát csak pusztán a gaztett helyének ismeretére hagyatkozhat, illetve… a palackra, amiről az imént tett említést. Az hogyan kapcsolódik ehhez az egész szörnyűséghez?

- Hagyja csak, hadd mondjam végig! Úgy déltájban lehetett, amikor megálltunk. Nem akartunk

továbbmenni, amíg utol nem ér a testvérem. Am telt az idő, ő pedig nem jelentkezett. Aggódni kezdtünk, főleg azért, mert kezdett gyanússá válni az, amit társaim az arrieróról mondtak.

Fölkerekedtem tehát, és egyik társam kíséretében visszaindultunk. Arra fent rövidek a napok, és már közeledett az este, amikor elértük az utolsó sziklaomlást, ahonnan letekinthettünk a tóhoz. Itt fedeztem föl a testvéremet, egészen az omlás szélén hevert. Keskeny vércsík jelezte, hogy idáig vonszolta magát, itt azonban már elhagyta az ereje. Leugrottunk a lovakról, és odarohantunk hozzá.

Letérdeltünk melléje, szólítottam, de nem mozdult.

- Aztán eszméletre tért? Gomara nem válaszolt.

Csak jóval később törte meg a csendet.

- Elmondhatatlan, mit érzek még ma is, ha arra a pillanatra gondolok. Fel tudja fogni? Nem, nem hiszem. Erre csak az képes, aki ezt átélte.

- Higgye el, sok hasonló tragédiával találkoztam már életem során, és mély részvéttel hallgatom ezt a szomorú történetet.

- Részvét, mit ér az? A testvérem a második énem volt. Jobban szerettem, mint az életemet. Úgy

éreztem, mintha a lövés a saját mellembe hatolt volna. A golyó közvetlenül a szív mellett fúródott be, és a hátán keresztül elhagyta a testét. Ráborultam, és hangosan sirattam. Ekkor kinyitotta a szemét, és rám nézett. Még élt.

Összeszedtem minden erőmet, hogy valamennyire nyugodtan viselkedjek.

Kérdeztem, mi történt, majd fülemmel a szájához hajoltam, hogy az alig hallható, suttogó, szinte leheletszerű, halk válaszból minden szót megértsek. Már haldokolt.

- Remélhetőleg megtudta tőle a legfontosabbakat!

- Tökéletesen eleget! Úgy rémlett, hogy a lelke addig nem hagyja magára, amíg el nem mond mindent.

Iszonyatos volt, ahogy küzdött a halállal!

- Az arriero gyilkolta meg?

- Igen, amire számítottam is. És a gonosztett nem másért történt, mint azért, hogy egy ütök továbbra is titok maradjon. A testvérem ugyanis elég sok idő múltán bukkant rá az elcsatangolt öszvérre. Azonnal indult utánunk. Amint az első magaslatot elérte, meglepődve pillantotta meg, hogy a sziklához két öszvér van kikötve.

Mellettük valaki térdelt, és egy palackot ásott el a törmelékbe. A testvérem kilépett a szikla mögül, és rákiáltott a sietve dolgozó idegenre. Az illető megrettenve ugrott fel, döbbenten nézett rá, s szinte azzal a mozdulattal felkapta a fegyverét, és már lőtt is. A testvéremnek semmi esélye sem volt. Lezuhant a nyeregből, és elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért és körbepillantott, már egyedül volt. A gyilkos elvitte az öszvérét, és a gödör, amelyet az imént ásott, üresen tátongott. Jüan összeszedte minden erejét, az omlás szélére vonszolta magát, hátha a szikla mögül kitekintve meglátja még a tettest.

- Sikerült?

- Igen. A tó partján mélyített egy újabb gödröt, abban helyezte el a palackot. A három öszvér mellette állt. A megerőltető mozgás következtében Jüan ismét elvesztette az eszméletét, és csak akkor tért magához, amikor rátaláltunk. Mind halkabban, akadozva beszélt; mikor már alig lehelve a szavakat, befejezte, megremegett, és a halál megváltotta szenvedéseitől. Elhagyott, magamra maradtam. Egy gyilkos rabolta el tőlem, de bűnhődni fog érte! Számomra megszűnt minden, az életem egyetlen értelme a bosszú!

- Ezek szerint az arriero valóban holtnak tartotta a testvérét.

- Igen, és ki is rabolta. Elvett tőle mindent.

- Meg tudta jegyezni a tó partján azt a helyet, ahol a hegyi vezető kiásta a második gödröt, amelyben ezúttal már tényleg elrejtette a palackot?

- Igen, egészen pontosan.

- Ezután mit tett? Üldözte a gyilkost?

- Ahhoz már túl késő volt. Ránk tört az este. Sötétben nem tudtam követni a nyomokat. Kőhalmot

emeltünk az elhunyt fölé, nehogy a keselyűk hozzáférjenek. A tetejére négy nagyobb szikladarabból keresztet formáitunk, és én az éjszaka további részében ott ültem, imádkoztam a sír mellett, búcsút vettem a számomra legkedvesebbtől. Ez az éjszaka változtatott meg örökre, azóta csak a bosszú éltet.

A hajnali szürkületben társammal még imádkoztunk, elénekeltük az Ave Mariát, majd elváltunk.

- De hát miért? Legalább egy kísérőre igazán szüksége lehetett…

- Talán még a többiekre is, ám egy dolog visszatartott, hogy magammái vigyem őket, egy dolog… a palack! Sejtettem, hogy valami titok lappang körülötte, nem is jelentéktelen, ha ilyen kegyetlenül gyilkoltak miatta. Úgy véltem, okosabb, ha csak egyedül tudok róla.

- De hiszen meghallhatta a társa is, amint a haldokló beszélt róla!

- Ugyan, dehogy! Még én is alig értettem a sóhajszerű, halk szavakat. Amit pedig Jüan mondott,

legalábbis a palackot illetően, arról én egyetlen szót sem szóltam neki.

- Talán okosan járt el, talán nem, ki tudja. A hajnal hasadtával tehát azonnal a tettes üldözésére indult?

- Nem rögtön. Amint elváltunk, lelovagoltam a tó partjára, hogy megkeressem azt a helyet, ahol az arriero ismételten elásta a palackot. Bár az éjszaka erős szél fujt, mégis sikerült rábukkannom, és megtaláltam a palackot is. Nem volt azonban benne semmi más, csak egy összecsomózott zsinórköteg.

- No de nem is sejtette, milyen jelentősége van ennek a leletnek? Régészeti bizonyság a múltból.

Lehet, hogy egy olyan nép üzenete, amelynek már az emléke sem él…

- Akkoriban még nem sejtettem. Csak később, amikor többfelől érdeklődtem, akkor döbbentem rá a

fontosságára. Az után már örültem, hogy nem tettem semmi kárt benne.

- Ezek szerint nem vitte magával?

- Dehogyis! Annyira ostoba nem vagyok. Elástam a palackot a tartalmával együtt, ugyanabba a gödörbe, ugyanúgy, ahogy volt, nehogy megsejtsen még csak valamit is a gyilkos! Nehogy rájöjjön, hogy a titkát megosztotta valakivel!

- Úgy gondolta tehát, hogy az arriero ismét visszatér?

- Természetesen! Csak úgy szórakozásból nem ás el senki ilyesmit. Előbb vagy utóbb szüksége lesz rá.

Egyébként járt már fönn többször.

- Ezt honnan tudja?

- Olyan módon raktam vissza a szikladarabokat a gödör fölé, hogy azonnal észrevettem, ha valaki újra kiásta a gödröt. Ha láttam, hogy hozzányúlt, mindig újból elrendeztem a köveket. Ám, sajnos, sohasem találkoztunk.

- Ezenkívül nem sikerült fölfedeznie semmiféle nyomát sem?

- Nem…

- Hm! Bizonyára érdeklődött a legközelebbi településeken?

- A legnagyobb alapossággal. Sőt, esetenként hónapokig időztem a környéken, átkutattam mindent, de hasztalan.

- Nem gondolt még arra, hogy megmutassa a kiput valakinek, aki talán ki tudja betűzni?

- Felötlött berniem, de nem találtam rá alkalmas személyt. Most azonban rábukkantam önre, és

szeretném, ha…

Megszakította a mondatot, mintha túl sokat mondott volna.

- Mit?-kérdeztem.

- Hagyjuk, hiszen ez képtelenség? A foglya vagyok, az ellensége, és gondolom, rövid úton akar végezni velem. Egy golyó, és végem.

- Azt hiszem, hogy ön még mindig saját tévedésének az áldozata. Ha az lenne a szándékom, akkor miért cipeltem volna magammal?

- De hát akkor mit tervez velem?

- Rövidesen kiderül. Valószínűleg szabadon engedjük.

- Senor, ha szándéka komoly, akkor csak egy kívánságom van: engedje meg, hogy felvezessem önöket a Pampa de Salinasra. Említette, hogy a hegyekbe készülnek.

- Még tovább is.

– Talán nem tekintené elvesztegetett időnek, ha fölkeresnénk a t, és megvizsgálná a palackot.

– Valószínűleg. Egyébként már csaknem negyedórája elhatároztam, hogy fölmegyek a Sóstóhoz. Ügy

gondolom, talán sikerül még a gyilkos nyomára is rábiikkannunk.

- Cíelos! Bár igaz lenne!

- Nem tartom lehetetlennek. Ön azonban később ranchero lett. Felhagyott a vadászélettel?

- Igen. Fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy a hegyekben csavarogjak, legalábbis egyelőre.

Elcsüggesztett az is, hogy nem sikerült a gyilkos nyomára bukkaimom. Hónapokon át rejtőzködtem a tó környékén, hátha felbukkan. Am olyan szerencsével járt az átkozott, hogy mindig elkerültük egymást.

Reménykedtem, egyszer csak a kezeim közé fut, éheztem, szomjaztam, fáztam… időt nem sajnálva lestem rá…

minden eredmény nélkül. Amint azonban elhagytam a tó vidékét, és újból visszatértem, mindig tapasztaltam, hogy közben ott járt. Átkozott szerencséje van, vagy az ördöggel cimborál!

- Talán több, valami más, mint szerencse.

- De nemcsak óvatos és gátlástalan gazember, hanem alaposan ismeri a vidéket meg az ottani

körülményeket is.

- Igaza lehet. Úgy érkezik, mintha a felhőkből szállna alá, majd újra közéjük emelkedve eltűnik!

Egyszer határozottan láttam, hogy a rejtekhelynél van, de amikor odaértem, már nyomát sem leltem…

- Ez is a véleményemet támasztja alá. Rendkívül tapasztalt, megfontolt fickó.

- Igen, mintha Jerónimo Sabuco lenne saját személyében.

- Az kicsoda?

- Ön még nem hallotta ezt a nevet? Ez az ember, akit így hívnak, a leghíresebb, legalaposabb ismerője az Andoknak. Mint hegyi vezető páratlan, ezért csak úgy általában Sendadornak nevezik.

- Találkozott, beszélt már vele?

- Furcsa módon még soha.

- Gyakran megfordul azon a vidéken is?

- Ott is és mindenütt máshol. Általában fenn, a Gran Chacón tanyázik. Sendador néven hallott már róla valamit?

- Igen. Említették már előttem a Sendador nevet.

- Az emberek szívesen beszélnek tetteiről, különleges bátorságáról, arról, hogy milyen ügyességgel igazodik el az Isten háta mögötti zugokban is, milyen jól ismeri a körülményeket. Azt rebesgetik, hogy még télen is nekivág az Andoknak, a behavazott hágókon át!

- Ez már szinte mesébe illő!

- Azok után, amiket beszélnek róla, még ez is elképzelhető. Ha át akar kelni az Andokon, tanácsolom, próbálja megtalálni, és őt szerződtesse, senki mást.

- Éppen ez a szándékom.

- Valóban? Akkor megsokszorozódott a kedvem, hogy elkísérjem a Sóstóhoz. Gondolja, teljesülhet a vágyam?

- Nehezen! Ön Lopez Jordán tisztje, tehát ellenségünk.

- Ugyan! Mi közöm nekem Lopez Jordánhoz! Egyszerűen meguntam az életet a ranchón. A hegyekbe

kívánkoztam fel, hogy kutassak ismét a gyilkos után. Ezért megragadtam az első adandó alkalmat, és eladtam a tanyámat. A pénzt, mit kaptam érte, Entre Rios egyik nagyobb városában biztonságba helyeztem, és úgy terveztem, hogy utána irány az Andok! Útközben azonban fölfogadtak Jordán emberei, hogy vezessem el őket Corrientesbe. Jó pénzt ajánlottak, ráálltam. Mint vezető, nem lehettem közkatona.

- Csak néhány napja kerültem kapcsolatba velük, elmondtam, hogyan. Csupán a véletlen vezetett Jordán emberei közé, és csak a kedvező körülmények csábítottak rá, hogy csatlakozzam hozzájuk.

- És most valóban meg akar szabadulni tőlük? Nem érzi úgy, hogy eddigi bajtársai ellen tervez árulást?

Én pedig hogyan bízzak egy hitszegőben?

Csak hosszabb idő múlva válaszolt:

- Kétségkívül igaza van, senor, noha szavai nem valami hízelgőek rám nézve. Minden kertelés nélkül, élesen fogalmaz. Ez a Jordán közönséges kalandor, lázadó, fölforgató, ezért nem szabad neki csodálkoznia, ha úgy arat, amint vet, vagyis a neki adott ígéretek nem azonosak a törvényes hatalomnak tett hűségesküvel. Én teljes odaadással végeztem a dolgom, ameddig nála teljesítettem szolgálatot Ezúttal azonban úgy döntöttem, megválók tőle, és ezért nem érzek semmi önvádat, semmi lelldíurdalást A fivérem emléke iránt érzett kegyelet sokkal előbb-revaló a katonai szolgálatnál.

Semmiféle bajtársi érzés nem föz ahhoz a pártütőhöz, akinek a tisztje, hogy úgy mondjam, csak

formálisan lettem, és napi zsoldért végeztem a féladatomat Ugy vélem, teljes bizalommal lehet irántam, hiszen a hatalmában vagyok, kezem-lábam összekötözve, tehát a legcsekélyebb gyanús mozdulatra agyonlőhetnek.

- Ez igaz, a kérdés csak az, lesz-e erre időnk és alkalmunk, ha szükség lenne rá.

- Biztosíthatom önt, hogy javaslatom tisztességes. Ha kívánja, megesküszöm bármire, ami szent.

Amellett gondolja meg, hogy fel szeretném vinni önt a Sóstóhoz! Lám, éppen ez az, semmit sem

kockáztat, ha hisz nekem… Hogyan dönt, senor?

- Nos, be kell vallanom önnek, hogy eddig másképpen beszéltem, mint ahogy gondolkodtam. Hallani akartam a válaszait. És most lássa a döntésemet Odaléptem, lehajoltam hozzá, és kicsomóztam a kötelékeit.

Ahogy végeztem, felugrott, nagyot nyújtózkodott, és megrökönyödve kérdezte:

- Kioldozott? Mit jelentsen ez? Talán azt, hogy szabad vagyok?

- Mi mást?

- És ha megszököm?

- Nehezen tehetné, mert csak fogoly szökhet, ön azonban nem az. Egyébként meggyőződésem, senor

Gomara, hogy ön még csak nem is gondol rá, mert itt akar maradni nálunk.

A katonák ban vannak, és ha mi belovagolunk a mocsárba, oda is követnek. Elvezetjük őket olyan helyre, ahol csak két lovas fér el egymás mellett az ösvényen. Itt néhányan bevárjuk őket, míg a többiek bekerítő

hadmozdulattal a hátukba kerülnek. Három-négy fő elég, hogy sakkban tartsa a láp közé szorultakat, hiszen sem jobbra, sem balra nem tudnak kigázolni…

- Visszafordulnak, ha nehezen is, és elhagyják az ösvényt.

- Hiszen ez az! Ezért volna jó, ha kicsivel többen lennénk. De talán boldogulunk így is.

- Az a véleményem - szóltam közbe -, hogy bánmelyikünk jó párral felveszi közülük a versenyt.

- Valóban, senor - helyeselt Gomara -, mint ahogy ezt az elmúlt éjszaka be is bizonyították. Am ez most nem jelent igazán előnyt. Igaz, sokan visszamaradtak, mert elhoztuk a lovukat, de így is vannak elegen. Óriási a létszámfölény! És gondolják meg, a legbátrabb ember is tehetetlen egy gyáva golyójával szemben.

- Ez igaz. Pedig az ön terve remek. Micsoda húzás lenne, ha mi néhányan csapdába csalnánk ezt a hatalmas csapatot, és ők a nagy túlerejük ellenére sem tudnának visszatartani bennünket!

- Hm! - dörmögte az ezredes elgondolkozva. - Ha így áll a dolog, talán segíthetnénk magunkon. Nem tudom azonban, lehetek-e teljesen őszinte.

- Miért ne? - tudakoltam.

- Mert ez a vállalkozó kedvű senor Gomara néhány perccel ezelőtt még ellenségünk volt. Nehezen

hihető, hogy üyen rövid idő alatt kiérdemelt minden bizalmat.

- Én megbízom benne.

- Nos, legyen, de ha téved, ön viseli a felelősséget a következményekért.

- Vállalom… Valami ötlete támadt?

- Igen. Mint már említettem, Corrientes tartományba készülök, ahol támadást szervezek Jordán ellen.

Ott már várnak rám. Küldtem előre tiszteket, akik már munkához is láttak. Őrláncot állítottak fel a határ mentén, és szabadcsapatokat szerveztek. Egyelőre azonban csak gyalogos különítményekről van szó, mert Jordán még a tervezett fölkelés előtt agyafúrt módon fölvásárolta vagy összelopkodta a lovakat. Ezért örülök én különösen, hogy sikerült ilyen * nagyszámú állatot magunkkal hoznunk…

- Bs ami azt illeti - vélte Gomara -, további néhány száz ló birtokábajut, ha sikerül a szükséges létszámot előteremtenie…

- Azt hiszem, megoldható. Összevonnánk néhány csapatot az említettek közül, és idevezényelnénk őket.

Ehhez azonban szükségem van egy megbízható küldöncre, de még inkább jobb, ha magam mennék. Nem

ismerem azonban az utat.

- Senor, én elvezetem Önt! - ajánlkozott Gomara lelkesen.

- És a többiek, velük mi lesz?

Kénytelenek megadni magukat, ha nem tvaiiiaií a sárba beleveszni, vagy a golyóink által elpusztulni.

- Az elképzelés pompás! - lelkesedett az ezredes. - Csak sikerüljön!

- Azon múlik, hogy visszatérünk-e időben az ön katonáival.

- Remélem. Majd megteszünk mindent…

- Célszerűnek látszik azonban, ha nem rostokolunk itt tovább, hanem mielőbb útra kelünk. Nem

hagyhatjuk, hogy az üldözők megközelítsenek, és idő kell az osztagok összeszedéséhez is.

- Teljesen igaza van. Kiismeri magát sötétben is’?

- Mint fényes nappal. Egyébként némi világosságot ad a hold is.

- És… és valóban önre hagyatkozhatunk’?

- Senor, fegyverem nincs, a hatalmukban vagyok. Az első gyanús mozdulatra azt tesznek velem, amit akarnak. Különben ha akarják, kötözzenek meg ismét.

- Valóban! A legszívesebben így járnék el - helyeselt az ezredes. -Teljes biztonságban lennénk, és még csak a gyanú árnyéka sem vetődhetne fel. Mit szól hozzá, senor?

- Valóban ez nyújtana teljes garanciát - válaszoltam, mivel a kérdését hozzám intézte -, de szerintem a nélkül is megbízhatunk senor Gomarában. Nincs kétségem, hogy végérvényesen hozzánk szegődött.

- Nos, ha már ön eldöntötte a dolgot, akkor ébresszük föl a társaságot. Biztosan rossz néven veszik a háborgatást, de majd később kialusszák magukat.

Valóban, bosszús tiltakozás követte az első kísérleteket. Am a hangulat egy csapásra megváltozott, amikor megismerkedtek a tervünkkel, vagyis hogy fogságba ejtjük az üldözőinket. Ekkora orrot adni a pökhendi mayornak! Már a gondolata is osztatlan lelkesedést keltett! Gomara szabadon engedését furcsa módon szinte természetesnek vették. Fölkerekedtünk tehát, és a zsákmányolt lovakat kantáron fogva ügetésben vágtunk neki a mezőségnek.

Elöl lovagoltam Gomarával. Noha teljes bizalommal voltam iránta, az elemi óvatosságról azonban nem mondtam le: szemmel tartottam minden mozdulatát, és revolvereimet meglazítottam a tokjukban, hogy a legelső

gyanús jelre golyóval válaszoljak. Semmi efféle nem történt azonban, sőt, úgy látszott, mindinkább kedvét leli az új helyzetben.

Nyomaink eltüntetésével nem törődtünk, hanem ellenkezőleg, legyező alakzatban szétterülve haladtunk tova, mennél szélesebb csapást hagyva magunk után, hogy az üldözők még csak véletlenül se veszíthessék el a nyomunkat.

Jó idő telt el, amikor átkeltünk egy kicsiny patakon. Gomara megjegyezte, hogy közeledünk a

Espinillához, a határfolyóhoz, és ez a lustán csordogáló vízfolyás, amelyen átkeltünk, sok-sok társával együtt abba torkollik, ám szintkülönbség hiányában szétterülnek a sík részeken, és csaknem összefüggő láprengeteget alkotnak.

- Eljött tehát az idő, hogy bizonyítsa őszinteségét - szóltam rá. -Lássuk tehát!

- Semmi baj, senor - válaszolta. - Nem fog csalódni bennem. De tovább kell haladnunk, míg nem értük el a megfelelő helyet.

- Legyen, ahogy jónak látja. Távol áll tőlem a türelmetlenség. Egyet azonban mondok: ha ígéretét valóra váltja, olyan módon jutalmazom meg, amire még álmában sem gondol.

- Megtudhatnék róla valamit?

- Esetleg találkozni fog testvére gyilkosával.

- Mit? Hogyan? Tisztában van azzal, mit mondott? Ezek szerint sejti, ki az?

- Mindenesetre van róla elképzelésem.

- Senor, kérem önt, könyörgök, árulja el a nevét!

- Hisz ön már megnevezte, amikor a gyilkosságról beszélt.

- Képtelenség! Nem említettem neveket.

- Gondolkozzék csak!

- Igen, az öreggambusinót említettem, akinek a halálánál önje-len volt, csakhogy Öt sem név szerint, mert fogalmam sincs róla, hogyan hívták.

- Még tett említést valakiről, aki járatos ott fönn, a Sóstónál, az Andok rengetegeiben pedig

tájékozottabb bárki másnál.

- Talán Jerónimo Sabucóra gondol, a Sendadorra? Képtelenség!

- Miért? Annyira lehetetlennek tartja?

- Senor, rettenetes tévedésben van. Ha ismerné azt az embert, fel sem vetődne ilyen gondolat önben. A Sendador, mint gyilkos! Ő, aki életét kockáztatta számtalanszor, hogy a rábízott utasokat sértetlenül elvezesse a kitűzött célig. Nincs ember, higgye el, aki helyt adna a gyanújának!

- Én ismertem egyet, bár az már elhmryt. Nem vitatom, hogy ez a Sendador bátor, sőt vakmerő ember, és általában, legalábbis látszatra, tisztességes személy, ám titokban könyörtelen gonosztevő.

On nem ismeri, soha nem látta, soha nem állt módjában beszélni vele, ezért csak hallomás alapján ítélheti meg, tehát védelmezése cseppet sem megalapozottabb, mint az én vádam.

- Tudom azonban, milyen örömmel végzi hivatását, és feltétlen bizalmat élvez a Gran Chacótól a

messze nyúló hegyekig mindenütt. Van bizonyítéka, hogy feltételezi róla ezt a szörnyűséget?

- Majd később. Egyelőre hagyjuk a témát.

- Ne! El sem tudja képzelni, mennyire éget a kíváncsiság, hogy többet tudjak meg róla.

- Később, majd később! Csak sejtetni engedtem, hogy mivel jutalmazom meg, ha vállalkozásunk

sikerrel jár.

- Addig én meghalok a türelmetlenségtől, senor!

- Nos, akkor még a halála előtt igyekezzék a kezünkbe juttatni Jordán embereit, és ígérem, hogy akkor meg fog tudni mindent, valóban mindent!

- A társai is tudnak róla?

- Nem, csak a szerzetes van beavatva a titokba. így kizárólag csak vele beszélhet a dologról, de vele is csak tanúk nélkül, kettesben. A többiek, különösen a yerbaterók, meg vannak győződve, hogy a Sendador, Jerónimo Sabuco tisztességes ember, nem pedig aljas gonosztevő.

- Hát, nékem is nehéz, mondhatnám lehetetlen elhinni az Ön vádját. Változatlanul meg vagyok

győződve, hogy téved.

- Ellenkezőleg! Mondhatom, biztos vagyok a dolgomban. Nos, akkor csak még egy kérdés: beszélt

nekem az öreg garnbusinóról. Hazug embernek tartja?

- Ot? Isten ments! Bárkiről föltételezném, de róla soha. Igaz, keveset beszélt, de amit mondott, az mindig a színtiszta igazság volt.

- Nos, akkor figyeljen ide. Közvetlenül a halála előtt beszéltem neki egy eseményről, amelyről más megközelítésben korábban már tudomásom volt Nem véletlenül tettem ezt, mert az elejtett szavaiból úgy rémlett, hogy a lelkét nyomó súlyos teher valami módon kapcsolatban áll ezzel a történettel.

Szintén egy gyilkosságról volt szó, és amikor fejtegetéseim során eljutottam odáig, hogy feltehetően a Sendador a tettes, teljesen elszörnyedt, majd révetegen suttogta: On ezt tudja?”

- Senor, hihető ez?

- Igen, mert ez az igazság. A Sendador meggyilkolt egy szerzetest, egy szentéletű férfiút. Gondolja csak meg!

- Ilyen bűnre nincs feloldozás! De honnan tudta ezt a gambusino?

- A szemtanúja volt.

- És nem tudta megakadályozni?

- Nem, mert a tetthely fölött állt, magasan, egy bércfokon. Kétségbeesetten üvöltött az iszonyattól, de hasztalan.

- Ez esetben a Sendadornak el kellett volna némítania őt mint tanút, vagy a maga oldalára kellett állítania.

- Legalábbis ártalmatlanná tenni, s igen, ezt meg is tette. Jól ismerték egymást, ezért nem ölte meg, hanem kicsikart tőle egy esküt, hogy halála pillanatáig nem beszél senkinek a dologról.

- Rettenetes, borzasztó! A gambusino tehát megszegte az esküjét, hiszen elmondott önnek mindent.

- Szó sincs róla! Az utolsó pillanatig megőrizte titkát, és semmi olyat nem mondott, amit én már előzőleg ne tudtam volna. Legföljebb kiegészítette néhány jelentéktelen részlettel. A Sendadorról nem beszélt, tehát azt sem állította, hogy gyilkos, de a suttogva ejtett kérdés, amiről beszéltem, többet jelentett minden beismerő vallomásnál. Önnek nem ez a véleménye?

- Ahogy elmondta, úgy igen. Valóban gyilkos lenne? Képtelen vagyok elhinni! Esetleg a nagy beteg már nem volt a tudatánál?

- De igen, még sokáig. Utánam beszélt a baráttal, majd ezt követően végrendelkezett. Kedélye teljesen megváltozott. Felszabadultan, sorsában megnyugodva várta a végső pillanatot.

- De talán mégis, esetleges tévedés, a körülmények sajátos ösz-szejátszása… Nem is tudom, mit

beszélek. Képtelenség elfogadnom!

- Pedig a tények’ ezt igazolják. Egyezik minden részlet. A két gyilkosság röviddel egymás után történt.

A palackba zárt két kiput a Sendador a kegyes szerzetestől vette el, annak a halála után.

Magával hozta az öszvérét is. Ezután találkozott az Ön testvérével.

- Biztos benne, hogy ugyanazon kipukról van szó?

- Igen. De nemcsak ezért ölte meg a szerzetest Teljesen kirabolta, és számára további nagyon értékes dolgokat vett el tőle… Erról azonban majd később. Most olyan titokba avattam be önt, amiről még a yerbaterók sem tudnak, pedig ezen a földrészen ők lettek az első barátaim. Remélem, megőrzi a titkot

- Egy szót sem szólok róla senkinek.

- Mint már említettem, Hilario fráterrel válthat róla szót, de csak olyan körülmények közt, amikor nem hallhatja meg senki. Ha találkozunk a Sendadorral, még csak sejtetnie sem szabad vele, hogy tud a dologról.

- Hogy kívánhat ilyet tőlem? Hisz most már ő a bosszúm célja!

- Később majd erre is sor kerül. Ne feledje, egyelőre nincs bizonyíték a kezünkben. Ha most

nekitámadunk, letagad mindent. Meg kell lepnünk, csapdába kell csalnunk. Elkísér bennünket, fel, addig a helyig, ahol elásta a palackot de úgy, hogy ne is sejtse, mit tudunk erről…

- így akarja tehát szóra bírni?! A megdöbbenés, a rémület hatására sikerül majd kicsikarni belőle a beismerést?

- Pontosan. A tények kényszerítő hatása megtöri, és ebból már nem tud felemelkedni, hogy tagadjon, hazudozzon. No de most már elmondtam önnek mindent még azt is, amit voltaképpen el akartam hallgatni. Úgy látszik, önnel szemben gyöngébb vagyok, mint ahogy gondoltam. Remélem, most már belátja, milyen jó szívvel vagyok ön iránt

- Igen, igen! Belátom, és végtelenül hálás is vagyok, senor. Miiven boldogan folytatnám még ezt a beszélgetést önnel, ha lehetne. Ám látom, most már nincs kedve hozzá… Egyébként rövidesen megérkezünk ahhoz az ösvényhez, amelynek végén az ezredessel el kell majd válnunk önöktől.

- Tőlem nem. Én önökkel lovagolok. Nem szeretném senor Alsi-nát magára hagyni.

- De hiszen én vele leszek!

- Három több, mint kettő, és itt a határ mentén jobb az óvatosság. Amikor az ezredes meghallotta, hogy kísérőjük leszek, igencsak

megörült. Hiába, ő még nem bízott teljesen a vezetőnkben.

Sík, zöld területen lovagoltunk. A lovak patái sűrű pampafóben dobbantak, amely errefelé már nem volt olyan száraz, barnás, mint a mögöttünk elterülő részeken. Alaposabban megvizsgálva kiderült, hogy a fűszőnyeg nagyrészt mocsári növényzetből, lápvirágokból áll.

Néhány lépésnyit letértem oldalra, és leszálltam a nyeregből, hogy közelebbről is megvizsgáljam a talajt, ám Gomara hirtelen rám szólt:

- Vigyázzon, senor! Még egy lépés, és elnyeli a süppedek!

- Csak itt, a bal oldalon?

- Jobbra is. Most értünk arra a helyre, amelyről beszéltem önöknek. Igazat mondott. Rövidesen

meggyőződtem, hogy mindkét oldalon mély, ingoványos berek terül el, amelyre rámenni maga a biztos halál.

Korábbi vezetőnk, az indián fiú, aki a teljesen felépült anyjával együtt még mindig velünk volt, be is akarta bizonyítani, milyen veszélyes ez a csalóka, üde zöld pázsit. Leszállt a lóról, a hóna alá lasszót erősített, és néhány lépést tett az álnok iszaptenger felé. A második lépés után térdig merült el. Újabb lépés, és már a mellénél gyűrődtek a ragacsos sárkoloncok. Több ember csak megfeszített erővel tudta kiszabadítani az iszap fogságából. A próbát megismételte a másik oldalon is, hasonló eredménnyel. Hogy nyakig sáros lett, az nem zavarta, hiszen úgy volt, hogy hamarosan elérjük a folyót, ahol megíürödhet.

Bizonyossá vált, hogy ezen az ösvényen oldalra letérni nincs lehetőség. Igaza lett tehát Gomarának: a csapda tökéletes. Ha sikerül ide becsalni az ellenséget, a szűk ösvényen valóban csak kettesével tudnak majd haladni, mi pedig már szilárd talajon megvetve lábunkat, a nád és a bokrok védelmében az egész területet végig tudjuk pásztázni golyóinkkal. Amennyiben \dsszafordulva igyekeznének menekülni, akkor viszont katonáinkba ütköznek, akik hozzánk hasonló körülmények között lövésre kész fegyverrel várják őket így nem marad más választásuk, mint hogy megadják magukat.

Egyébként már az is kérdés, hogy a szűk helyen, mocsárteknők közé szorítva, vissza tudnának-e

fordulni egyáltalán. Bármit tesznek is, a helyzetük reménytelen.

Hosszú sorba rendeződtünk Gomara lovagolt elöl. Egyenként követtük, és mindegyikünk két szabad

lovat vezetett Ezen a módon biztonsággal haladtunk át a csalóka lápmezők között A csapás ölnyi szélességű

lehetett, néhol szűkebb, esetenként szélesebb. Nem tartott egyenesen a folyónak, hanem kiszámíthatatlan kanyarokat véve kígyózott a mocsártengeren át Oly hosszan elnyúlt, hogy látnivaló volt-üldözőink teljes létszáma elfér majd rajta, úgy, hogy amikor a menetet záró utolsó lovas az ösvényre lép, az első még nem érheti el a folyó felőli végét Mintegy négyszáz lovassal számoltunk. A talaj a lovak lába alatt lépten-nyomon mélyre süppedt, patáik nem ritkán teljes egészében elmerültek a latyakos, haragoszöld fűvel borított csapáson.

Nyomdokainkból esetenként sűrű, ragacsos, fekete iszap buggyant a felszínre. Az állatok is sejthették a veszélyt, mert óvakodtak egyetlen fölösleges lépést is tenni. Szerencsésen elértük az ösvény végét. Elmaradt a csalóka ingovány, bokorcsoportok ígértek kellemes pihenőhelyet, és fölöttük áttekintve égre meredező fák csúcsai koszorúzták a tájat Társaink kényelmesen letáborozhattak, úgy várhatták a visszatértünket. Már éppen le akartak szállni a lovakról, amikor Gomara - aki egyébként teljesen felnőtt a feladatához, és mindinkább bebizonyosodott róla, hogy okos, rendkívül körültekintő, óvatos vezető - rájuk szólt:

- Maradjanak még a nyeregben, senores! Egy darabig még velünk kell lovagolniuk, és majd a folyótól gyalog térnek viszsza.

- Hogyhogy gyalog? - méltatlankodtak többen.

- Nem azt mondta, senor -fordult Gomara az ezredeshez ~, hogy katonáinak nincsen lovuk?

- „Valóban, ez a helyzet.

- Nos, segíteni kell nekik, hogy mielőbb ideérjenek, ezét viszünk nekik annyi lovat, amennyit csak elbírunk.

- Pompás ötlet.

- No látják? Több mint harminc lovunk van, ha kettesével ülnek rá a katonák, az majd hetvenfős

csapatot jelent. Igyekeznünk kell, hisz nem tudjuk pontosan, mikor várhatók Jordán emberei.

- Innentől már használható út vezet tovább?

- Igen, de csak az találhatja meg, aki ismerős erre. Amint lehet, átkelünk a folyón, de addig is nagyon óvatosan kell haladnunk. Ahogy elértük a partot, mi hárman már boldogulunk a lovakkal, és a többiek visszatérhetnek.

így is történt Lekanyarodtunk jobbra, a folyásiránnyal szemben, és észrevettük, hogy túlnan hosszan elnyúló homokpad ékelődik a folyóba.

- Itt átkelünk -mondta Gomara. -A túloldalon már nincs mocsár, és biztonságos út vezet ki a mezőségre.

A többi senor visszatérhet az ösvény végéhez, csali előbb segítsenek a vízbe terelni az állatokat.

Mi hárman, az ezredes, Gomara és én, belegázoltunk a folyóba. A többiek leszálltak a lóról; a derék jószágok a suhogó lasszóktól való félelmükben engedelmesen követtek minket. Társaink már el is tűntek a bokrok között, indultak vissza oda, ahol előzőleg le akartak táborozni. Amint a nyílt pampára értünk, ügetésbe váltottunk át, tartva a keleti irányt, mert az ezredes azt remélte, hogy arrafelé rábukkanunk katonáira.

Talán negyedórát vágtattunk, szorgalmasan kutatva nyomok után, amikor észrevettük, hogy az északi horizonton felbukkan két lovas, és sebesen közeledik felénk. Nyilván ők is megláttak minket, és tudni akarták, kik vagyunk. Az ezredes feszülten figyelte őket, és ahogy a közelünkbe értek, örömmel kiáltott föl:

- Mauricio kapitány! Őt küldtem előőrsként, és a társa szintén ismerős hadnagy. Micsoda szerencse, hogy találkoztunk velük!

A százados szintén fölismerte, és már messziről üdvözölte parancsnokát. Amikor hozzánk értek, nem győztek csodálkozni, hogy üyen meglepő módon és váratlanul találkoztak az ezredesükkel.

- Erről majd később, fiúk! - hárította el Alsina a kérdésözönt. -Mindenekelőtt, mit keresnek erre?

- Határellenőrzésre indultunk -válaszolta a kapitány, majd kelet felé mutatva folytatta -, ott táboroznak a katonáink.

- Hányan vannak?

- Kettőszáz fő, mintegy hatvan lóval. Nem sikerült többet összeszednünk a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem. Jordán a határ mentén összelopkodta az összes fellelhető állatot.

-Tudom jól. Hatvan, és mi hoztunk harmincat. Ha két katona ül egy lóra, csaknem a teljes csapatot elvisszük. Mit gondol, megbirkózunk ennyien Jordán négyszáz katonájával?

- Ha kedvezően választjuk meg a terepet, minden bizonynyal.

- Hogy vannak fölfegyverkezve az emberei?

- Remington-puskával mindegyik.

- Pompás! A terep is eszményi, ahol meglepjük őket. Majd meg* látja, no de most induljunk meimél gyorsabban, nincs vesztegetni való időnk! Vezessen a csapathoz!

Ismét útnak eredtünk, a lehető legnagyobb gyorsasággal. Útközben az ezredes elbeszélte kalandjainkat a két tisztnek, akik nem ismerték. Rövidesen elcsöndesült mindenki, kivéve a barátot meg engem, ránk esett ugyanis elsőként az Őrség. Hogy így kettesben maradtunk, megragadtam az alkalmat, és tájékoztattam mindenről, amit Gomarától hallottam. Csodálkozva hallgatta a történetet a kipukról, amelyek ezek szerint mégiscsak előkerültek, bár a Sendador azt mondta a yerbateróknak, hogy soha nem is voltak a birtokában.

- Ismét bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek - tűnődött félhangosan a barát. - Vagy elképzelhető

a dolgok ilyen véletlenszerű egybeesése? Ón alighogy megérkezik, már barátságot is köt a yerba-terókkel, akik ismerik a Sendadort, tudnak a nála lévő vázlatokról, rajzokról, majd a halálos beteg gambusinótól értesül a rendtársam meggyilkolásáról és a kipukról. Végezetül pedig a hiányzó láncszemeket Gomara pótolja egy újabb gyilkosság felfedésével. Ez mind égi sugallatra történt, így rendelte a mennyek országában a Mindenható, aki él és élni fog mindörökké! Fel akar lovagolni a Sóstóhoz?

- Minden bizonnyal.

- Ónnel megyek. Majd a Sendador vezet minket.

- De vajon rá tudjuk venni?

- Bízza csak rám. Jó fizetség reményében a Holdra is elvezetne minket. De mondja csak, meg tudja fejteni a kipukat?

- Aligha. A zsinórokba csomózott üzenet kibetűzése nagy feladat, alapos felkészültséget, tudást igényel.

Ilyen magas fokú képzettségem nincsen. A csomók mellett fontos a zsinórok színezése is, amely ki tudja, mennyire fakult meg! Hiszen talán több száz év telt el az óta. Mindenesetre, ha birtokunkba kerülnek a kipuk, mindent elkövetek, hogy valamit kihámozzak belőlük…

- A feljegyzésektől és a rajzoktól, amelyek most a Sendador birtokában vannak, okosabbak lennénk?

- Remélhetőleg, bár ne feledje, ezek a régmúltból származnak, és azt a nyelvet, amelyen írták őket, már nem beszélik, talán örökre a feledésbe merült. Esetleg abban bízhatunk, hogy képírásos rendszerben készültek, és akkor talán boldogulunk velük.

- Mindent elmondott Gomarának, amiről tud? #

- Nem, csak ami a gyilkossággal összefügg. Ami az elrejtett kincseket illeti, azokról nem tud semmit, legalábbis egyelőre.. Előbb vagy utóbb azonban csak el kell mondani neki. Szeretném, ha erre mennél később kerülne sor. Minek ültessünk el benne holmi kételyeket.

- Cielo! Biztos halálba rohannak! - rémüldözött a barát. Figyelmeztetnünk kell őket!

Már szája elé is kapta a kezét, hogy messze hangzó kiáltásban törjön ki, ám én visszafogtam:

- Csend, testvér! Ne áruljuk el magunkat. Ha néhányan belegázolnak is, marad még éppen elég, aki kihúzza őket…

Bekövetkezett, amit mondtam. Az egyik lovas megcsúszott, és az állat lábai csüdig merültek a latyakba.

Ügyesen fordult azonban, és sikerült a lápból kiugratnia. Hangos kiáltással figyelmeztette társait, hogy vigyázzanak. Többen leszálltak a nyeregből, és lándzsával szurkálva a földet, igyekezték meghatározni a szilárd talaj peremét. Rövidesen rájöttek, hogy nem tréfadolog az egész. A mayor összehívta a tiszteket tanácskozni.

- Vajon követik-e a nyomokat? - tűnődött Monteso.

- Hát persze! - válaszolta egyik társa.

- Akkor bolondgombát ettek! Elment az eszük!

- Miért? Azt még csak nem is sejthetik, hogy mi itt lapulunk…

- No de legalább átkutatnák az ösvényt, meggyőződnének… de nézzék csak, a mayor már indul is!

Úgy látszik, ezt nem bízza másra. Am meggondolhatta magát, mert két emberét magához intve azokat küldte felderítésre. Lassan lovagolva közelednek, szorosan kitaposott nyomainkon haladva…

- Ajaj! - sóhajtott fel mulatságos kétségbeeséssel Tumerstick. -Most kiküldtek két jelzőhajót, és ha ezek ránk bukkannak, vége a szép tervnek!

- Erre azért nem kerül sor - mondtam. - Éppen elég bokor, csepő-te, zsombék van körmöttünk,

kényelmesen elbújhatunk mögöttük…

- De ha itt maradnak, hogy bevárják a többieket, akkor nekünk befellegzett!

- Előbb nekik! -vélekedett Larsen, lapáttenyereit ökölbe szorítva. -Intsen csak, senor, ha alkalmasnak találja a pillanatot

- Ne hamarkodjuk el a dolgokat! - kértem. - Pusztán testi erővel egyelőre nem boldogulunk. Ha

valamelyikük fölkurjant, már árulónkká lehet!

- Akit én megfogok, az ugyan nem kurjongat! - méltatlankodott a kormányos. ť

- Elhiszem, de azért várjunk, figyeljünk, mert lehet, hogy mégis itt maradnak. Rejtőzzünk el…

Furcsa módon nem gyorsabb vágtára utasította katonáit, hogy mielőbb ideérjenek, hanem ellenkezőleg:

- Állj! Vissza, vissza! Itt vannak!

El akar fogni, üldöz minket, és amikor ránk bukkan, elzavarja az embereit! Fura szerzet! Ekkor

megsarkantyúzta hátasát, hogy visz-szaforduljon, de Larsen az övénél fogva megragadta, lerántotta a lóról, és a földre teperte. A vasmarok szorításában tehetetlenné vált.

Egy pillantással meggyőződtünk, hogy a katonák megtorpantak. A legelöl lévő tíz lóhossznyira állt tőlünk, de már az utolsó is elhagyta a szilárd talajt, vagyis úgy sikerült, ahogy terveztük: az egész csapat a lápteknök közti szűk, kanyargós ösvényen szorongott. Körbefogtuk a mayort, úgy, hogy a menekülés, az övéihez való visszatérés lehetetlenné vált számára. Csak ült csöndben, magába roskadva, közben tanácstalanul tekintgetett hol az egyikünkre, hol a másikunkra.

-Üdvözöljük, senor! -köszöntöttem. -Végül is csak találkoztunk ismét, igaz, más helyen és más

körülmények között.

Összeszorította az ajkát, de nem válaszolt.

- A ranchón vártuk egy darabig, hogy visszatérjen - folytattam -, ám egy idő után úgy véltük, hogy a háziasszony szíves vendéglátása, az ételek, italok még sokáig az asztalhoz bilincselik, ezért útnak indultunk.

Reméljük, mindezt nem tekinti úgy, hogy a szíves vendéglátást holmi alattomos csel gyanánt használtuk fel.

Még mindig hallgatott. Ekkor megszólalt Monteso:

- A viszontlátás öröme elvette szegény ördögnek a hangját!

- Tormenta! - csattant most fel a tiszt. - Kikérem magamnak, hogy sértegessenek!

- Távol álljon tőlünk -válaszoltam -, bár a helyzetét, amibe került, nem az ön iránt érzett csodálatnak és megbecsülésnek köszönheti.

- Ezt majd még számon kérem önökön, méghozzá nemsokára! Hogy merészeltek megtámadni?!

- Sokkal több jogon, mint amivel ön akart hatalmába keríteni bennünket a ranchón. On a foglyunk, ehhez tartsa magát!

A kardja után nyúlt, és fel akart ugrani, ám az orra elé tartott revolverem jobb belátásra bírta.

- El a kezekkel, mert lövök! Félreérti a helyzetet. Ón minden emberével együtt a hatalmunkban van! ť

- Ohó! Csak parancsot adok, és katonáim eltapossák önöket!

- Kísérelje csak meg! Nem látja, hogy csak ketten támadhatnak egyszerre ránk? Párosával sorban

lepuffantanánk őket a puskáinkkal, és nem hiszem, hogy emberei sokáig állnak ezt az esélytelen harcot..

- Akkor visszafordítom őket, és a mocsárt megkerülve oldalról támadnak önökre!

- Ez sem járható út, mindjárt be is bizonyítom. Azt mondja.-megparancsolom”… On itt már nem

parancsol senkinek semmit. Azt teheti kizárólag, amit mi megengedünk, és csak az utasításaink szerint járhat el.

És most lássa, felszólítom, utasítsa embereit, hogy feltétel nélkül adják meg magukat, és szolgáltassák ki fegyvereiket.

Szavaimra olyan elképedt arcot vágott, amilyet csak nagy ritkán láthat az ember.

- Hogyhogy tegyük le a fegyvert önök előtt?! - hördült föl. -Négyszáz katona adja meg magát tíz civilnek?!

Hangos hahotára fakadt.

- Nevessen csak! - szóltam rá nyugodtan. - Még mindig nem érti, hogy csapdába kerültek, amelyből nincs kiút? Csak a puszta életüket menthetik meg, semmi mást, azt is csak úgy, ha önként megadják magukat.

Fegyvereinkkel nemcsak a sor elejét, hanem a végét is tűz alatt tarthatjuk, ezért sem előre, sem hátra nem tudják elhagyni a ösvényt! Kétoldalt pedig lezárja az ingovány. Mindamellett az a talaj sem szilárd! figyelje csak, egyre inkább vizenyőssé, süppedékennyé válik. Az egész csapás iszapon úszik, és egy-egy lovast még elbír, de sokáig nem képes ekkora terhet hordani. Várható, hogy rövidesen beroskad, és az ön híres négyszáz katonája percek alatt az enyészeté lesz!

Riadtpillantástvetett az emberei felé, és elsápadt Látta, hogy igazam van. Az út kezdte elveszíteni korábbi szilárdságát, és a lovak patái már belenyomódtak a latyakossá váló talajba. A katonák között kezdett felbomlani a rend. Nem tudták elképzelni, miért nem mehetnek tovább, azt viszont látták, hogy helyzetük egyre aggasztóbbá válik. Hangosan kiabáltak, többen ki akartak törni oldalra, de a könyörtelen mocsár megálljt parancsolt nekik. Valóban nem lehetett az időt tovább vesztegetni, ha meg akartuk menteni ezeket az embereket

- Ön úgy hitte, csak mi tartózkodunk a környéken? - folytattam. -Nagyon téved… Ha kissé

gondosabban jár el, és alaposan átkutatja a területet, elkerülhette volna a csapdát, és nem lovagolt volna bele csukott szemmel. Most pedig figyeljen: pontot teszek a dolgok végére!

Intettem a yerbaterónak, aki elsütötte a puskáját. Alig csattant el a lövés, balról már vágtatott is elő az ezredes csapata, minden lovon két ember. Amikor elérték az ösvény túlsó végét, a hátul ülők leugráltak, és a kétszáz fő, fele lovon, fele gyalog, áthatolhataüanul lezárta a mayor emberei elől a menekülés útját.

Az ingovány fogságába szorult katonák belátták, nincs esélyük a menekülésre, főleg akkor, amikor mi is előléptünk a bokrok közül, és rájuk szegeztük fegyvereinket. A helyzetük is egyre romlott A szűk ösvény egyre jobban kezdett süllyedni. Elgondolásom helyesnek bizonyult. A keskeny csapást a lápnövényzet gyökerei tartották össze, és az egész ösvény iszapon úszott, amely az állandó teher hatására engedni kezdett. Ha nem mentjük ki időben a katonákat, végük.

Most a mocsáron túl felhangzott az ezredes hangja, amint megadásra szólítja fel az ellenséget.

Hasonló követeléssel fordultam én is a mayorhoz, aki fogcsikorgatva szemlélte emberei helyzetét, ám ennek ellenére ádáz, dühödt hangon válaszolt:

- Tegyen, amit akar, az embereimet nem szolgáltatom ki!

- Nincs is rájuk szükségem, sőt, szabadon engedem önt is. Menjen vissza a társaihoz.

- De hát… tudja-e, mit kockáztat ezzel?!

- Semmit. Csak alkalmat akarok adni önnek arra, hogy ha már feláldozza embereit, osztozzék

sorsukban. Az utókor mint nagy hősről fog megemlékezni önről, aki a halálba is elkísérte katonáit.

A mayor elvörösödött.

- Ezt nem akarhatja - hebegte.

- De akarom, senor, és ha kell, kényszerítem is rá. Ezzel be is fejeztük a szócséplést. Egy percet adok önnek. Szólítsa fel megadásra és fegyvereik átadására embereit, mert ha nem, esküszöm, lasz-szóval korbácsoltatom vissza közéjük!

A katonák között már óriási zűrzavar uralkodott. Lovaik nem engedelmeskedtek tovább, mindenáron ki akartak törni. Többen lecsúsztak az ösvényről, és segítségért kiabáltak A hozzánk legközelebb vergődő lovasok hangos szóval kérték a mayort: adjon parancsot a megadásra. Az ezredes felőli végen erre már nem is volt szükség: a katonák már egymás után fordultak vissza, és amint szilárd talajra értek, leszálltak lovukról, átadták fegyverüket, és csoportba verődve, némán vártak sorsukra. A mayor belátta, vonakodása nem vezet ered-*

menyre. Emberei nem engedelmeskednek neki, és a halál árnyékában már az ő vélt vitézsége sem csillog olyan fényesen. Ezért így szólt:

- Nos, legyen, ezúttal megnyerte a játszmát. Remélem, hamarosan sor kerül egy újra, akkor majd én osztom a lapokat, az ön számára az utolsókat az életében/ Megadom magam!

- Ezt aligha teheti, mert már a foglyunk. Utasítsa az embereit, hogy forduljanak vissza, és adják meg magukat az ezredesnek. Errefelé nem jöhetnek. Ha valaki mégis próbálkozik, azt lelőjük/

A mayor kiadta a parancsot. Itt nem fogadhattuk embereit, mert veszélyes lett volna: sem hely, sem kellő létszám nem állt rendelkezésünkre, hogy foglyokat ejtsünk, legfőképpen pedig nem akartam bajlódni velük. Ismét a mayorhoz fordultam:

- Ami a kártyát illeti, soha nem forgattam az ördög bibliáját, és általában nem is szeretem a

szerencsejátékot. Igaz, Jordán tisztjei többször megpróbálták, hogy megtanítsanak rá, de eredménytelenül.

Amellett adut nem játszottam ki ellenük, vagyis a fegyvereim hallgattak, pedig sokszor éreztem vágyat, mint most is, hogy azokkal válaszoljak ostoba, nevetséges hősködéseikre, fenyegetődzése-ikre. On pedig aligha fog nekem lapokat osztani, mert mint hazaárulót, várhatóan rövid úton felkötik.

A fegyverletétel folyamatosan zajlott. Igaz, a katonákból álló sor felénk eső része vonakodva tett eleget a parancsnak, mármint annak, hogy forduljanak vissza, és az ezredesnek adják meg magukat, de a rájuk szegezett puskacsövek jobb belátásra bírták őket. Bpp idejében, mert az ösvény már aggasztóan veszélyessé vált.

Nagy térközöket hagyva, egyesével, óvatosan léptettek rajta, és sikerült mindegyiküknek szilárd talajra jutnia.

Lefegyverzésük nem okozott gondot. Az ezredes emberei oldalra terelték a lovakat, közrefogták a foglyokat, a zsákmányolt fegyvereket pedig halomba rakták.

Az ingoványon átvezető Ösvény csaknem használhatatlanná vált. Több helyütt besüppedt, elárasztotta az iszap, és a fű között mindenütt víz csillogott. Nem volt tanácsos végiglovagolni rajta, ezért Gomara és én a folyó menti kerülő utat választottuk, hogy kis csapatunk visszatérjen az ezredeshez. A mayor kénytelen volt gyalogosan caplatni mellettünk. Amint megérkeztünk, ezekkel a szavakkal állt az ezredes elé:

- Senor, Fortuna ma ön mellé pártolt. Am a szerencse forgandó, és remélem, az ön velem szembeni magatartását ez a tudat hatja át/ Az ezredes megvető pillantást vetett rá, és így válaszolt: - Döntéseimet a hivatásomból származó kötelességtudat határozza meg, és nem a szerencse forgandósága. Am aki árulóvá lett, ne számítson elnézésre, kegyelemre. Ón lázadó, megszegte az esküjét. Mint a felkelők vezetője felbujtónak számít, ezért tízszeres büntetést érdemel. Rangja az én szememben nem jelent semmit! Pusztán azért, mert tiszt, nem részesül más bánásmódban, mint társai! Sőt, mindent elkövetek, hogy a legszigorúbb számonkérésben legyen része! Most pedig nincs több mondanivalóm önnek.

Elfordult, és faképnél hagyta a mayort, aki haragosan rikácsolt utána:

- Csak árulás útján sikerült legyőznie minket! Olyan tiszt, aki árulónak köszönheti sikereit, ne használjon ilyen gőgös szavakat!

Ekkor Gomarához fordult, és így folytatta:

- Ön az, aki kelepcét vetett nekünk! Óvakodjék attól, hogy még egyszer találkozzunk! A késemtől fogja elnyerni jól megérdemelt jutalmát!

- Nos, ön árulónak nevezett - válaszolt Gomara. - Ha valóban így van, nem tudom, melyikünk a

nagyobb gazember, mert ön a tiszti becsületszavát taposta sárba, és magát az elnököt árulta el, amikor a zászlóra tett esküjét megszegte. Ami pedig a találkozást illeti, semmi kifogásom ellene, hiszen késem nekem is van, csak arra kérem, ne hozzon négyszáz katonát magával.

- Csirkefogó! Hogy mersz így beszélni? Megfojtalak! - üvöltött a mayor, és nekiugrott Gomarának.

Az ezredes azonban közbelépett, és utasította embereit, kötözzék meg a dühöngőt.

-Tanulja meg, hogy ezután csak engedélyemmel mondhat vagy cselekedhet bármit! - mondta haragosan Alsina. - Ültessék a foglyokat nyeregbe, kötözzék össze a kezüket, és induljanak mennél gyorsabban! Nincs vesztegetni való időnk, még sötétedés előtt Palmarban akarok lenni!

A parancsot gyorsan végrehajtották. A foglyul ejtett katonák nem tanúsítottak semmi ellenállást, beletörődtek sorsukba. A zsákmányolt fegyvereket az ezredes katonái magukhoz vették, és már öszsze is rendeződtünk, indulásra készen. Néhány rövid parancsszó, és már folytattuk is utunkat ismeretlen tájakra, új kalandok felé…