- Ahogy gondolja. Változatlanul az a véleményem, jobban járnánk, ha kapna egyet!

Letelepedtünk a fák alá, és figyeltük a portyázókat. Csendben fogadták a vezetőjüket, aki közéjült lépve néhány szót váltott velük, majd eloldozták a tutaj legénységét. Az utóbbiakkal a mayor még tárgyalt egy kicsit, aztán a katonák hozták a lovaikat, és minden más dolgaikkal együtt felrakodtak a tutajra. Ahogy elhagyták a félszigetet, követtük őket.

Láttuk, hogy eloldozták a tutajt a parttól, és már úsztak is ki a vízre. Ahogy elérték a sodorvonalat, lényegesen felgyorsultak. Mindenki dolgozott keményen, tutajosok, katonák egyaránt, hogy a nehézkes rönkalkotmányt mielőbb a túlsó oldalra vigyék.

Lassan sétáltunk lefelé a parton, egyetlen pillanatra sem tévesztettük szem elől őket. Ez nem bizonyult könnyűnek, mert a sok cserje, zsombék, de leginkább a mocsaras talaj ugyancsak akadályozott minket. Végül is egy mélyen vízbe nyúló földnyelvről zavartalanul követhettük az eseményeket, ebben nagy segítségemre volt a távcsövem is.

A tutaj végre a partnak ütődött. Többen a vízbe ugráltak, és kötelekkel rögzítették a járgányt. A lovakkal kicsit nehezebben boldogultak, de végül is mindenki elhagyta a tutajt, kivéve a mayort, aki még kiűzette a viteldíjat. Ezután ő is partra szállt, eloldozták a köteleket, és az úszó alkotmányt lassan mozgásba hozta a víz, aztán pedig mhid gyorsabban. A folyó közepére érve a tutaj folytatta megszakított útját, míg el nem tűnt a szemünk elöl.

Visszatértünk a Kajmán-félszigetre, és alaposan átkutattuk, de nem találtunk semmi említésre méltót.

A kapitány megtudta az indiántól, hogy késő délután várható egy hajó, amely a tengerpart felé tart.

Mivel nekik várniuk kellett, a kapitány kért minket, maradjunk még mi is, tehát ne induljunk azonnal, ahogy terveztük, legalább elbeszélgetünk egy kicsit. Könnyen ráálltunk a kérésére, mert ránk fért egy kis pihenés.

Letáboroztunk a földnyelven, és a készleteinkből pompás reggelit csaptunk. Később idehoztuk lovainkat is. Bár semmi jel sem árulkodott arról, hogy a portyázok vissza akarnának térni, a biztonság kedvéért azonban őrt állítottunk a partra, hogy folyásirányban lefelé szemmel tartsa a környéket. Félóránként váltottuk.

Azt könnyen kitalálhattuk, hogyan került a yerbatero ismételten a portyázok kezébe. Kíméletlenül bánhattak vele, mert égett a vágytól, hogy ismét találkozzék velük, és törlesszen valamit Pompás hangulat kerekedett Mindenki örült, hogy kalandunk ilyen szerencsésen végződött. Kiszabadítottuk foglyainkat a két tengerésszel együtt, és úgy-ahogy sikerült a felégetett tanyán okozott károkat is enyhítenünk. Csak az indián szomorkodott. Fájdalmai nem enyhültek, ezért visszatért a kunyhójába, hogy a feleségétől valami gyógyító főzetet kérjen. A nap sugarai kellemes meleget árasztva tűztek a lombsátor alá, és az álmosító csöndet csak fokozta a partot nyaldosó hullámok csobogása. Fogyott a beszédtéma is, a társaság lassan elcsöndesült. Az öbölből időnként hangosabb vízcsobbanások hangzottak fel; talán egy aligátor indult vadászatra, vagy csak rosszat álmodott…

13. Az oroszlán barlangjában

Különös nyugtalanság fogott el, nem is sejtettem, miért. Hiszen a portyázóktól nem kellett tartanunk, közöttünk hömpölygött a folyó. Vissza nem térhettek, mert a tutaj is, ki tudja már, hol, milyen messze jár.

Gondolataim azonban zaklatottan kavarogtak. Túl magabiztosnak látszott a mayor, amikor elváltunk. Szinte kihívó fölényességgel viselkedett, mint akinek határozott terve van a bosszúállásra, és azt képes is megvalósítani.

Ez járt egyre a fejemben, míg végül bosszankodva felálltam, és kisétáltam a partra.

Elhaladtam az őr mellett, aki semmi zavarót nem észlelt, és még jó darabon ballagtam lefelé a folyó mentén. Mondanom sem kell, hogy utam haszontalannak bizonyult. Körös-körül a mozdulatlan nádtenger, még szellő sem lengedezett, csak a mocsár apró neszei jutottak el hozzám. Gyanúm teljes mértékben alaptalannak bizonyult, mert el sem tudtam képzelni, hogy ilyen körülmények között támadás érjen beimünket.

Lassan sétáltam visszafelé a nádtorzsákat kerülgetve, amikor oldalt, mögöttem zajt hallottam. Hirtelen megfordultam. Valaki előugrott a bokor mögül, ahol eddig rejtőzött, és éppen dobta felém a lasszóját.

Csak annyi időm maradt, hogy fegyveremet középen megmarkolva vízszintesen a fejem fölé emeljem.

Ez a módja, hogy az ember elhárítsa a veszélyes pányvát, mert így a szíj nem tud a testre hurkolódni. Am ezúttal valami még rosszabb történt. A lasszó a puska csövére fonódott, és szilaj rántással kitépte a kezemből, a fegyver tusa pedig teljes erővel a fejemnek csapódott.

Csaknem elvesztettem az eszméletemet. Az égbolt összes csillaga a szemem előtt villogott.

Homályosan kivettem azonban, hogy több fickó rohan elő a bokrok közül. Bizonytalan kézzel nyúltam a revolvereimért, ám ebben a pillanatban már három bola repült felém. Oldalra akartam ugrani, de elkéstem. Az első bola ólomgolyói a combomnak csapódtak, és a szíjak összetekeredtek a két lábam körül. A másik a felsőtestemet, a harmadik pedig a fejemet találta el. Moccanni sem bírtam a rám fonódó szíjaktól, most tehát valóban a saját bőrömön tapasztalhattam, milyen veszedelmes ez a dobó fegyver. Támadóim rám vetették magukat, és pillanatok alatt összekötöztek, úgyhogy tehetetlenül hevertem előttük. A hat fickó kaján röhögéssel vett körbe, és gúnyosan fenyegető szavakkal árasztottak el. Egyetlen szót sem szóltam. Tudtam, semmi értelme, hogy most beszédbe elegyedjem velük.

A portyázókhoz tartoztak, felismertem őket azonnal. De hát hogyan kerültek ide észrevétlenül?

Bizonyára kijátszották az őr éberségét is. Nem hallottam egyetlen lövést, kiáltást, a legparányibb zajt sem, ami küzdelemre utalt volna. Ezek szerint ugyanígy meglepték kísérőimet is, és távollétem alatt küzdelem nélkül foglyul ejtették őket a táborhelyen. Bajtársaimnak valószínűleg annyi idejük sem maradt, hogy fegyvereik után kapjanak.

Mivel gúzsba kötöztek, és nem tudtam járni, úgy gondoltam, majd visznek. Ám a gazfickók már most elkezdték a bosszúállást. Lasszót hurkoltak a hónom alá, és azzal vonszoltak a félszigetre. Még szerencse, hogy bőrből készült a ruházatom, mert egyébként aligha maradt volna rajtam valami, amire megérkeztünk. Ahogy közeledtünk, hangos kiáltásaikkal tudatták társaikkal, sikerült a csel, a foglyuk vagyok.

Úgy történt, ahogy számítottam. A földnyelven a mayor várt rám a társaival. Csupán hat embere nem tért még viszsza, akiket más irányban küldött a keresésemre, mivel nem tudták, merre vagyok. Ezek is megérkeztek azonban hamarosan, és ujjongó kurjongatásba törtek ki, amikor megláttak összekötözve. Kísérőim a fák alatt hevertek, hasonló helyzetben. Nem hiányzott senki közülük, és sebesülésnek sem láttam nyomát rajtuk. Hogyan lephették meg őket ilyen észrevétlenül, hogy a legcsekélyebb ellenállásra sem voltak képesek?

Ez egyszerűen megfoghatatlan volt előttem.

Természetesen lehettem volna én is óvatosabb, figyelmesebb, de semmi szín alatt sem esem a

csapdájukba, ha társaim nem ennyire gondatlanok. Ha egyetlen lövés eldurran, már azonnal fölkeltette volna a gyanúmat, és akkor minden másképpen történik. Még abban az esetben is, ha az ő védekezésük nem jár sikerrel, én megőriztem volna a szabadságomat, és bizonyára találtam volna megoldást, hogy segítsek rajtuk.

A mayor elé vonszoltak. Kezét mellén összefonva gúnyos, fölényes nevetéssel üdvözölt:

- Tiszteletem, senor! Szerfölött Örvendek, hogy ismét látom. Hogy érzi magát?

Nem válaszoltam.

- Beszéljen, ha önhöz szólok! - förmedt rám, és belém rúgott. Am ez sem vezetett eredmétryre.

- Aha! - nevetett. - Most már értem. A német utazó tiszteletre méltó senor. Méltósága nem engedi, hogy a földön heverve szóba álljon velünk. Támasszátok csak ahhoz a fához, akkor talán megtisztel a válaszaival.

Az emberei teljesítették a parancsot Ez a fickó egyszer már agyon akart lövetni, és ezúttal bizonyára meg is teszi. Tudtam: kétségtelen, hogy életem komoly veszélyben forog. A helyzetet még súlyosbította, hogy bosszújuk legfőképpen ellenem irányult. Ezért nem volt tanácsos szándékosan bőszíteni őket Inkább az tetszett előnyösnek, ha tárgyalásba bocsátkozom velük, legalább némi időt nyerek, és ki tudja…

- Nos, senor - szólalt meg -, most már abba a testhelyzetbe került, amelyet tiszteletre méltó személye megkövetel. Remélem, ezúttal halljuk majd kedves, szeretetre méltó hangját. Nagy örömömre szolgál, hogy ismét találkoztunk. Ón is így van ezzel?

- Természetesen - bólintottam.

- Kissé hamarabb következettbe, mint ahogy gondolta, és bár én ezt jeleztem önnek időben, ön nem hitt nekem. Mindenesetre talán nem felejtette el, hogy megfenyegetett: ha ismét találkozunk, nem kímél többé.

Emlékszik, senor?

- Kitűnően.

- Nos hát, bekövetkezett, csak fordítva. Nem én kerültem az ön kezébe, hanem ön az enyémbe. Ezek után vár-e tőlem kíméletet?

- Nem tudom pontosan, mit nevez annak.

- Mondjuk például, nem oltom ki az életét, de hogy ártalmatlanná tegyem, egy töltet puskaport lövök a szemébe.

- Nem teszi sem az egyiket, sem a másikat.

- Úgy gondolja? És mire alapozza ezt a határozott kijelentést?

- Arra, hogy embernek és nem vadállatnak tartom önt. Nagyon jól tudja, hogy a közöttünk fönnálló ellenségeskedésnek nem én vagyok az okozója.

- Ó, dehogynem! Ón hazaáruló és gyilkos! Ezért pedig bárhol a világon golyó jár!

- Ón saját maga sem hisz ezekben a vádaskodásokban, de ha bűnös is lennék, akkor sincs felhatalmazva, hogy törvényt üljön felettem, és az ítéletet végre is hajtsa!

- Hogy nekem mihez van jogom, és mit teszek, azt csak bízza rám. Semmi szükségem a beleegyezésére, senor. De hogy ne legyen sokáig kétségek között a további sorsát illetően, most megmondom, mi a szándékom Önnel. Igaz, csakugyan főbe akartam lövetni, mert úgy ítéltem, hogy az ilyen rakoncátlan alakkal ez a célravezető eljárás. Most azonban már eszem ágába sem jut, hogy az életét vegyem. Katona lesz! Megértett?

Csaknem felujjongtam. Ha életben hagy, akkor semmi baj! Hogy mit terveznek velem, az teljesen

mindegy! Ha időt nyerek, majd csak találok megoldást bármilyen helyzetre. Mindenesetre óvakodtam látható jelét adni Örömömnek. Arról viszont fogalmam sem volt, miért tett le szándékáról; a Rio Negrónál agyon akart lövetni, itt az Uruguay partján pedig nem. No de egyszer talán erre is kapok választ.

- Igen, értem!

- Es, ugyebár, természetesen boldogan üdvözli a döntésemet, és hálásan mond köszönetet?

- Eszembe sem jut! ónnek egyáltalán nincs joga ítélkezni felettem, még kevésbé bedugni a katonái közé!

- Lassan már egyhangúvá válik, hogy mindig a jogaira hivatkozik. Értse meg végre, itt az történik, amit én akarok. A parancsnoka vagyok, és fegyelemsértés esetén egyszerűen kivégeztetem.

- Nem tartozom önnek engedelmességgel.

- Rövidesen bebizonyítom ennek az ellenkezőjét, mert ügyét a tábornok elé terjesztem, és biztos lehet benne, hogy az jóváhagyja döntésemet. Ezért mostantól kezdve katonának tekintem Önt.

- Én pedig ismételten kijelentem, civil vagyok! A katonának a zászlóra kell felesküdnie, és csali azt követően vonható vétség esetén büntetés alá.

- Legyen nyugodt, rövidesen megtörténik az is. Egyébként nem ön az egyedüli, társai is készek, hogy a sorainkba álljanak. Megkaptam a beleegyezésüket.

- Az az ő dolguk, nem pedig az enyém. Én ugyan sohasem egyezem bele!

- Pedig ez az egyetlen lehetőség, hogy megmentse az életét. Mert mi akadályoz meg abban, hogy akár azonnal golyót röpítsek a fejébe? Semmi, egyáltalán semmi! Csak a jóságomnak köszönheti, hogy nem teszem.

Nem is érdemli meg egyébként. Én azon fáradozom, hogy kíméljem, elindítsam azon az úton, ahol dicsőséget szerezhet, és mi a hála? Egyetlen elismerő szót sem kapok, csak a kifogás, mindig a kifogás…

Fejcsóválva húzta maga elé mindazt, amit a katonái elkoboztak tőlem. Átkutatta a nyeregtáskámat, az övemet még egyszer, és úgy folytatta a beszélgetést, mint aki semmit sem talált.

- Tapasztaltam, hogy pompás lovas. Annak is bizonyságát adta, hogy nincs híján a bátorságnak,

vakmerőségnek sem. Ha ezt a vonakodást feladja, rövidesen használható katona válnék önből.

Szolgált már valaha?

- Soha.

- Akkor saját magam irányítom a kiképzését, és biztos lehet benne, hogy a gyors előléptetés nem várat soká magára. Utóbb csak hálával emlékszik meg rólam. Hogy azonban szándékomat megvalósítsam,

gondoskodnom kell megfelelő felszerelésről, ruházatról. Sajnos, az önnél talált pénz erre nem elegendő.

Most már tisztán látszott, hová akar kilyukadni. Közönyösen válaszoltam tehát:

- Aki felszerelést akar biztosítani, gondoskodjék pénzről is. Egyébként abból az összegből, amelyet elvettek tőlem, akár tíz tisztet is kiállíthat!

- Mit ért ön ehhez! Fizetnie kell. Van még pénze?

- Nincs egy huncut vasam sem, hiszen elszedtek tőlem mindent.

- És hitelt tud szerezni?

Végiggondolva a lehetőségeimet, egyetlen embert sem ismertem a la Háta menti államokban, aki nekem akár egyetlen fityinget is kölcsönzött volna, de véget akartam vetni ennek az undorító, kéjel-gő társalgásnak, úgy azonban, hogy kártyáimat ne fedjem fel, ezért így válaszoltam:

- Jelentéktelen az a kölcsön, amire számíthatok.

- Milyen kereskedőházzal áll kapcsolatban?

- Egy német bankkal Buenos Airesben.

- Mégis, mire számíthat?

- Csekély összegre, mint mondtam, nem vagyok gazdag.

- Pedig a fellépése ezt sejteti, Ön most aláír egy utalványt, amit elküldök a bankjához.

- Szó sem lehet róla! - vonakodtam látszólag.

- Nos, ahogy óhajtja! Viszont ön lesz a hibás abban, hogy előáll az a helyzet, ami a Rio Negrónál kialakult, vagyis: agyonlőjük!

- Az imént ígérte meg, hogy nem végeztet ki.

- Igen, mert feltételeztem, elfogadja az ajánlatomat. Ön azonban vonakodik, tehát visszavonom a szavamat.

- Tehát ez a végső döntése?

- A legvégső! Még csak gondolkodási időt sem adok. Megírja az utalványt, vagy nem?

Úgy tettem, mintha vívódnék, tusakodnék magammal, majd végül kedvetlenül válaszoltam:

- Tehetek mást?! Hiszen kényszerít!

- Szó sincs róla, senor! Ón dönt a saját akaratából. Ezt később még igazolnia is kell.

- Ha ön a kivégzéssel való fenyegetést nem tekinti kényszernek, akkor igazán fogalmam sincs, mit nevez annak.

- Tehát hogyan dönt?

- Legyen, megírom az utalványt.

- De most azonnal! Egyelőre elég, ha aláírásával igazolja, hogy tartozik tízezer papírtallérral. A hivatalos papírt ráér később kiállítani.

- Tízezer?! Ennyiért aranyba csomagolhatják a katonáikat!

- ónt legalábbis igen. Nos üljön le, itt a jegyzetfüzetem.

Leültettek, és meglazították csuklómon a kötelékeket. Amint éppen írni kezdtem, felbukkant a sűrűből Pedro Aínas a feleségével. Nekik sejtelmük sem volt a történtekről. Döbbenten torpantak meg, amikor meglátták a portyázókat.

- Ide, hozzánk! - rivallt rájuk a mayor. - Különben lövünk! Parancsa nem járt eredménnyel. A két indián, amint első meglepetéséből felocsúdott, szempillantás alatt eltűnt a bokrok közt.

- Utánuk! -parancsolt embereire a mayor. - Keressétek meg, és hozzátok ide őket! Kutassátok át a kunyhót is, hátha ott rejtették el a pénzt…

Többen utánuk rohantak, de egy idő után dolgukvégezetlenül tértek vissza. Nyomát sem lelték a két indiánnak, és a kunyhóban sem találtak semmit, amit érdemes lett volna elhozni.

Amikor végeztem az írással, ismét szorosan összekötöztek, és a többi fogolyhoz vittek. Fényes nappal volt, ezért könnyedén szemmel tarthattak mmdannyiunkat. Nem is kötöztek sem fához, sem egymáshoz bennünket, és még azt sem tartották szükségesnek megakadályozni, hogy beszélgessünk.

A mayor elküldte két. emberét a parton a folyásiránnyal szemben, az első kanyarulatig, hogy figyeljék a folyót, és azonnal jelezzék, ha olyan járművet látnak közeledni, amely alkalmas az átkelésre. Ezután ismét hozzám fordult:

- Hallotta, hogy ismét át akármik kelni. Bizonyára nagyon szeretné tudni, hogyan jöttünk vissza.

Nem válaszoltam, ám ő folytatta:

- Ón a hibás abban, hogy ilyen hamar sikerült a nyomukba szegődnünk. Most egyben átadom a

tutajosok üdvözletét. Hálásak azért, hogy gondolt rájuk a fogságuk alatt.

- A legnagyobb ostobaság a részükről.

- Miért nem szabadította meg őket, és akkor talán minden másképpen alakul…

- Miért tettem volna? Ok nem forogtak veszélyben, és időm sem lett volna hozzá.

- A magyarázkodásnak már semmi jelentősége nincs. Bent hagyta őket a pácban, ezáltal magára vonta haragjukat És hogy bosszújukat hűtsék, szívesen visszahoztak, és ezen az oldalon ismét partra tettek.

Hogy megtévesszük önöket, mi belovagoltunk a parti sűrűbe, a tutaj pedig beúszott a folyó közepére.

Ám amint eltűnt a szemünk elől, megint kikötött, mi már vártunk rá, és rövid időn belül itt termettunk.

Látliatja tehát, hogy okosság dolgában nem maradunk le ön mögött. On mostantól kezdve katona, ám én biztos vagyok benne, hogy az első adódó alkalmat megragadná, és elszökne, ezért egyelőre megkötözve marad, míg olyan körülmények közé nem kerülünk, ahol biztonsággal szabadon engedhetem. Egyelőre most végeztünk egymással, senor -mondta, majd sarkon fordult, és faképnél hagyott.

A katonák a barát és a kapitány közé fektettek. A foglyok mindent hallottak, amit a mayorral beszéltem.

Turnerstick elfojtott hangon szólalt meg:

- Átkozott egy helyzet, átkozott körülmények, Sir! Hát nem?

- Csak ne hagyták volna magukat elfogni!

- Én, mint katona! Méghozzá ezek között! Panaszt fogok tenni az Egyesült Államok követségén.

- Ugyan mi módon?

- Dezertálok.

- Akkor majd elkapják, és agyonlövik.

- Az ördögbe is! Egyre rosszabb! De hát ezen a gyönyörűséges környéken az a szokás, hogy a katonákat csak úgy lasszóval fogdossák össze?

- Úgy rémlik, igen.

- De hisz ez ellentétes a nemzetközi joggal!

- Valóban az. Ok azonban már akkor bizonyságot tettek a jogról alkotott véleményükről, amikor önt a kormányosával együtt foglyul ejtették. Hanem vajon ön nem szokott-e néhány paragrafust megsérteni a matrózok verbuválásakor? Csak önként jelentkezőt vesz a hajójára? Vagy netán alkalmaz erőszakot is?

- Hm! Bizony, előfordult már hébe-hóba… De hát még az ördög is megtanul repülni szükség esetén.

- No látja, ezért ne kötözködjék.

- Sir, no de azért az teljesen más helyzet! Ha egy-két matrózom megszökik, pótolnom kell, mert

másképpen időtlen időkig a vasmacskán gubbasztva leshetnem a vizet!

- Bizonyára így van. Most azonban ön került személyesen ilyen helyzetbe, és már az elején ekkora siránkozást csap! Egyáltalán, hogyan kapták el önöket?

- A világ legegyügyűbb módján!

- A legparányibb védekezés nélkül?

- Oly gyorsan történt minden, hogy még csak nem is gondolhattunk rá…

- Miként volt ez lehetséges? Hiszen önök mesterfokon bánnak a késsel meg a puskával! Személy szerint ön nemhogy egy almát, mint Teli Vilmos, hanem egy mogyorót is lelőne bárki fejéről!

- Gúnyolódjék csak! Könnyen teszi, mert nem volt itt!

- Es a kormányosa, az a Góliát, ezúttal sem használta azokat a dinnye méretű ökleit?

- Nem, bár bizonyára kásává csépelte volna a fickókat, ha alkalma lett volna rá, de ezúttal eszméletlenül feküdt a nád között.

- Ugyan mitől rémülhetett meg annyira, hogy ájultan esett össze?

- Sir, ne bőszítsen, és hagyja ezt a fölényes kérdezősködést. Ezt én nem viselem el. Ha pontosan meg akarja tudni, mi történt, akkor forduljon a túloldali szomszédjához, Hilario testvérhez. Semmi kedvem ilyen stílusban együtt evezni önnel. Úgyis majd szétvet a düh! Egyébként, ami önt illeti, valami pompás győzelemmel Ön sem dicsekedhet! Meglepték önt is, és most itt fekszik köztünk megkötözve, akár a húsvéti sonka. Ha velünk marad, akkor sem tudott volna változtatni a helyzeten semmit sem…

- Nem - szólalt most meg a barát, aki eddig hallgatott. -A senor nem esik ilyen ostoba módon csapdába!

Erről meg vagyok győződve.

- De hát hogyan történt mégis? - kérdeztem most már türelmetlenül.

- Olyan ostoba módon, hogy szégyellek róla beszélni, senor. Legalább igeije meg, hogy nem fog

kinevetni…

- A helyzet sokkal komolyabb, semhogy derülni lehetne rajta.

- Sajnos, valóban! Kezdem tehát. A kormányos nem sokkal ön után elment, hogy leváltsa az Őrt, de nem találta a helyén, ezért a keresésére indult. Amint a nád között kutatott, egyszer csak egy váratlan pillanatban puskatus csapódott a fejéhez, úgyhogy ájultan ösz-szerogyott.

- Ezek szerint a portyázok már előbb megérkeztek, és az őrrel már elbántak?

- Igen, és olyan csendben, hogy a legkisebb zaj sem árulkodott jelenlétükről.

- Folytassa!

- Nos, rövid idő múltán egy hang senor Montesót hívta. Azt gondoltuk, hogy az őr. Ót is legyűrték rövid úton. Ezután engem szólítottak.

- És ön ment? Még csak gyanút sem fogott?! Hm!

- Olyan egyszerűen, természetesen zajlott az egész, nem keltett semmi bizalmatlanságot.

- Önt is elfogták?

- Sőt, leütöttek. Ezután még ártalmatlanná tették a fiatal Montesót is, akivel együtt már öten kerültünk a hatalmukba. A többiekkel is könnyen elbántak, hiszen nem gyanakodtak semmire. Olyan hirtelen termettek a katonák előttük, hogy a szó legszorosabb értelmében a kezüket sem tudták felemelni…

- De hát nem is szükséges mindenkinek a legéberebbnek lennie, folytattam. Most azonban már ne

kritizáljunk, hagyjuk a szemrehányásokat is. Ezek úgysem segítenek. Fogadjuk el a dolgokat, úgy, ahogy vannak, és töprengjünk, hogyan szabadulhatunk ki ebből a kutyaszorítóból.

- Lát valami lehetőséget?

- Ki tudja? És hát nincs olyan szerencsétlen helyzet, amiben némi kis remény valahol ne lappangana.

Csak meg kell találni…

- Ont hogyan kapták el tulajdonképpen, senor? Úgy gondolom, önt azért nehezebben ejtették foglyul, mint mindanynyiunkat együttvéve.

- Köszönöm a megtisztelő bizalmat, ám ezúttal, sajna, nem szolgáltam rá. Ugyanolyan könnyelműen viselkedtem, mint önök.

Elbeszéltem a bolás kalandot, amely a portyázok kezére juttatott. Szótlanul végighallgattak, és egyetértettek a baráttal: ugyanúgy csapdába esem akkor is, ha ők figyelmesebbek. Helyzetünk pillanatnyilag elfogadható volt, legalábbis azokéhoz képest, akik még a puskatusokkal is megismerkedhettek. Őket fájdalmak gyötörték, és gőzmalom gyanánt zakatolt a fejük. A kormányosnak dühösen csikordultak meg a fogai:

- Csak még egyszer legyen szabad a kezem, istókuccse, meghálálom ezeket a simogatásokat! Volna csak egy kormánykerék küllője a markomban, szépen összeraknám ezt az egész siserehadat egy halomba, és válogathatnék, melyik fej kihez tartozik, melyiknek adjam a legnagyobb pofonokat!

- Most már hagyja, úgysem tehet semmit. Egyébként is közösen kell kilábalnunk a bajból. Most tegyünk úgy, mintha elfogadnánk, hogy ők irányítják a sorsunkat. Az életünk nincs veszélyben, és ez a legfontosabb.

- Később azonban még kevesebb lehetőségünk marad, mint most - szólalt meg a yerbatero -, ha a fickók magukkal hurcolnak. Vagy kételkedik abban, hogy valóban be akarnak dugni a katonák közé?

- Nem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez a szándékuk.

- Akkor pedig igyekeznek majd mindjobban szétszórni berniünket, hogy ne tudjunk közösen fellépni.

- Addig még sok idő eltelik. Egyébiránt igencsak szeretném tudni, hová tartozik ez a gyülevész banda, amely katonát akar faragni belőlünk.

- Lopez Jordán seregéhez, amelyet maga köré gyűjtött.

- Hm! Csak biztos lennék benne, hogy ez az ember felkelést szít a törvényes argentin kormány ellen.

- Ezt rebesgetik mindenhol.

- Ezek csak szárnypróbálgatások! Amint megtépázzák a tollait, tüstént megjuhászodik…

- Nem megy ez olyan gyorsan, senor. Jordán hatalmas ménesekkel rendelkezik, míg ellenfelei, vagyis a kormánycsapatok rosszul fölszereltek, és állandó lóhiánnyal küszködnek. Pedig ezen a vidéken ez igen nagy hátrány.

- Rendelkezik a szükséges pénzzel is?

- Hatalmas birtokot szerzett a nagybátyja révén, aki Urqiza elnöke volt.

- Vagyis meggyilkoltatta, hogy az örökébe lépjen. De lehet ám bármilyen gazdag, efféle zendülés rengeteg pénzt emészt fel, ha sikert akar elérni.

- Nos, éppen ezért rabol, ahol csak tud. Hiszen láttuk, hogy banditáit még a határon túlra is átküldi lovat lopni. Bandái rátörnek a védtelen tanyákra, és fosztogatnak, gyújtogatnak. Nem hagynak ott semmit, amit érdemes elvinni, mint ahogy kiraboltak minket is. Elszedték a pénzünket is az utolsó pesóig.

- Az enyémet ugyan nem! - nevette el magát a kapitány.

- Ezt hogy csinálta? - kérdeztem.

- Már mondtam önöknek, úgy elrejtettem, hogy szinte magam sem tudom, hol keressem. Eddig sikerült megőriznem, de nem is kötöm senkinek az orrára, hol a rejtekhely!

- Nincs is rá szükség, kapitány. Hanem, mondja csak, valóban jól ismeri New Yorkot?

- Ügy vélem.

- Van ott egy ember ugyanis, aki tudna segíteni rajtunk.

- No, az valami csoda lenne! És ki az illető, és mivel foglalkozik?

- Exportőr.

- Tehát tengeri szállításban érdekelt. Hol található az üzletháza?

- Az Exchange téren. Minden lehetséges üzlettel foglalkozik, bár legtöbbje semmilyen kimutatásban sem…

- Csak nem Goodwin? - vágott közbe a kapitány.

- De igen, William Goodwin.

- Hej, az aztán cégéres gazember! Jól ismerem, jobban, mint a saját kezemet!

- Bonyolítottak már közös ügyletet?

- Néhány alkalommal, bár nem hiszem, hogy többé sor kerülne rá! Agyafúrt hímpellér, és egyáltalán nem becsületes… És ön őrá számít?

- Őrá.

- Akkor itt maradunk továbbra is a pácban, Sir! Ha valaki segíteni akar rajtunk, annak itt kéne lennie…

- Talán mégsem. Ez a helyzet legalábbis kivétel. Egy a fontos, hogy ön ugyanazt a nótát fújja, mint én.

- Vezényeljen csak, én meg úgy komyikálok, ahogy kéri!

- Rendben! Mindenekelőtt azt kell mondania, hogy a hajója Buenos Aires kikötőjében vetett horgonyt.

Rakománya még érintetlen, és erről nem is akar többet beszélni. Egyáltalán tegyen úgy, mintha a hajó mélyén rejtőző árut valami nagy titok övezné…

- Ugyan miért?

- Erről majd később. Ón tulajdonképpen nem is tudja, hogy azok a ládák, hordók, amelyeket én

rakattam fel, mit tartalmaznak…

- Ön? - kérdezte csodálkozva.

- Igen. Én önnel együtt hajóztam ide New Yorkból, csakis New Yorkból. Montevideóban partra tett, ön viszont továbbment Buenos Airesbe, hogy ott várjon rám, míg megérkezem.

- Sir, egy huncut szót sem értek az egészből!

- Nem is kell. Tehát, hogy folytassam, New Yorkból jó fél rakománnyal indult, amelynek legnagyobb részét az én ládáim és hordóim tették ki, és a szállítmány tulajdonosa, feladója éppen William Goodwin. Ezt az urat én képviselem, kísérőként adott ön mellé, azzal az utasítással, hogy csak az én rendelkezésem alapján járhat el, és továbbíthatja az árut.

- Én már most összekeverem a szezont a fazonnal, Sir! Jóllehet olyan világos mindaz, amit elmondott, az én fejemben mégis merő sötét katyvaszként kavarog minden! A szavai úgy hemzsegnek a kobakomban, akár a hernyók!

- Majd meglátja, hogy azokból a ronda hernyókból milyen gyönyörű lepkék kelnek ki! Figyelje csak!

Én tehát Montevideóban kiszálltam, de előtte megbeszéltük, hogy egy hét múltán találkozunk Buenos Airesben. Hiába várt rám. Már kissé sokallotta a várakozást, ezért felhajózott az Uruguayon, hogy a visszaútra felhajtson valamilyen rakományt így állt elő ez a teljesen váratlan helyzet, hogy itt találkoztunk…

- Sir, ön ezt az egész dajkamesét komolyan gondolja? Még talán el is akarja hitetni valakivel?

- Igen, sőt állítom, szíves-örömest hisznek majd nekünk. Kimondottan megörülnek némelyek, ha ezt az ön által képtelenségnek tartott dolgot meghallják!

- De hát kinek mondjam én el?

- Kizárólag egyetlen embernek: személyesen Lopez Jordánnak.

- Azt sem tudom, kicsoda! Nem ismerem, és soha sem volt vele semmi dolgom!

- Eddig valóban elkerülték egymást, de ezúttal, ha minden igaz, őhozzá készülünk. Tehát csak vele beszélhet, mindenki más előtt burkolózzék titokzatos hallgatásba. Ha magához rendelné, ragaszkodjék a kíséretemhez. Csak a jelenlétemben beszélhet a rakományról, erre is kaptunk utasítást még New Yorkban, mert így elkerülhetjük az esetleges féleértéseket Ha valamit nem tud, vagy bizonytalan, hogy erre vagy arra a kérdésre mit válaszoljon, úgy csak hozzám fordulhat.

- Társaink közül szerepel még valaki ebben az ostoba titkolódzásban?

- Senor Mauricio Monteso.

- Én? - hökkent meg a yerbatero.

- Úgy bizony, ön. A kérdésekre majd azt válaszolja, hogy énvelem senor Tupidónál találkozott

Montevideóban.

- No de ez nem hazugság, hanem a színtiszta igazság!

- Annál jobb. Ön élvezi Tupido teljes bizalmát, ő utasította, hogy kísérjen el engem Entre Rios tartományba. Nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy épen és egészségesen, minden baj nélkül kell megérkeznem! Az utunk pedig természetesen Buenos Airesen keresztül vezet, hogy a kapitányt is magunkkal vigyük. Minden mást, amit útközben átéltünk, mondjon el úgy, ahogy történt.

- És mit várunk ettől az egésztől?

- A szabadulásunkat, ugyanis, ha sejtelmünk nem csal, ez a díszes rablóbanda Lopez Jordán embereiből áll.

- Jóllehet föl nem foghatom, hogyan akarja célját elérni, de gondolkodás nélkül teljesítem, amit kér.

Nem lenne azonban jobb, ha mindemről nyíltan, részletesen tájékoztatna?

- Nem! Engem hallgatásra köteleztek, és éppen ez lesz az, amiért Jordán majd köszönetet mond.

Ekkor visszatért az a két ember, akiket a mayor felküldött a folyó mentén, és jelentették, hogy tutaj közeledik. A mayor puskát ragadott, és elindult velük. Nemsokára lövés csattant. A folyásiránnyal szemben, jóval felettünk kellett megállapodnia a tutajosokkal, ha azt akarta, hogy biztonsággal kikössenek a félszigetnél. Ügy látszott, sikerült, mert ahogy visszatértek, bekötötték a szánkat, és felkészültek a beszállásra. Előbukkant a tutaj is, és hasonlóképpen kötött ki, mint az előző: a félsziget sodorárnyékában. Gyorsan ment a rakodás, velünk együtt a lovainkat is íolvezették a katonák, s már indultunk is. Tíz percig sem tartott az egész, mert a portyázok nem hoztak magukkal lovakat. A mayor még beszélt néhány szót a tutajosokkal, és pénzt adott nekik, miközben többször ránk mutatott.

Isten tudja, miket mondhatott rólunk, mert a derék emberek vasvillaszemmel meredtek ránk.

Eloldozták a járművet, és éreztük, hogy a hullámok magukkal ragadják az esetlen alkotmányt.

Elhagytuk tehát ezt a kalandokban bővelkedő folyópartot. Csak annak az egynek örültem, hogy az

indián meg a felesége megmenekült. Abban is biztos lehettem, hogy nem terveznek rajtaütést a felégetett tanya lovainak újbóli elrablására.

A tutajt a jobb oldali partnak irányították, és a mayor megmutatta, hol akarnak kiszállni. Ahogy kikötöttünk, a partra vitték a foglyokat és a lovakat, majd búcsút vettek a tutaj személyzetétől, akik megkülönböztetett udvariassággal hajbókoltak a mayor előtt, bizonyára jól megfizette őket. A part lankásan húzódott a vízbe, és sűrű nádas borította, amelyből hellyel-közzel vörösen virágzó bokorcsoportok emelkedtek ki. Jó darabon törtettünk a kusza bozóton keresztül, míg meglehetősen nagy kiterjedésű, füves mezőre nem értünk, ahol öthat portyázó tanyázott a hátrahagyott lovakkal. A fickók örömujjongásban törtek ki, amikor megpillantották társaikat a foglyokkal. A mayor megparancsolta, hogy oldozzanak fel bennünket; a lábunkról és a szájunkról a partraszállást követően már levették a kötelékeket. Ezután fölraktak minket a legrosszabb hátasokra. Cadera értett a lovakhoz, mert saját magának az én pejkómat választotta. Ez némi elégtétellel szolgált.

No de mit szól hozzá a ló? Ezt már igazán kíváncsian figyeltem. Egyelőre nem ellenkezett, ám amikor a mayor megragadta a kantárt, és lábát a kengyelbe helyezte, a pej oldalt ugrott, kitépte magát a bitorló kezéből, és hozzám futott.

- Mi van ezzel a bestiával? - dühöngött Cadera. Egykedvűen válaszoltam:

- Kissé szeszélyes, és csak igazán jó lovast tűr meg a hátán.

- Azt hiszi, nem tudok lovagolni?

- Hogy én mit gondolok, az mellékes, ez esetben a paripa véleménye a döntő.

- No hát majd én megmutatom neki, hogy nem érdekel a véleménye! Két embere fogta a lovat az újabb kísérletnél, de mégsem tudott a kengyelvasba lépni.

- Igazi ördög, akár a gazdája! - szitkozódott a mayor. - No de most megtanítom engedelmességre! És a korbácsért nyúlt.

- Várjon! - figyelmeztettem. - Ez a ló nem szokott a veréshez! Ha bántja, csak kitör, s nem látjuk többet!

- így meg nem enged senkit a közelébe!

- Vezesse mellém, úgy talán engedelmesebb lesz.

Megfogadta a tanácsomat, mert lám, a pejkóm ezúttal nem vonakodott. Amint azonban a mayor már a nyeregben ülve, szorosan fogott kantárral el akarta mellőlem irányítani, óriásit szökkent a levegőbe, és egyszerre kirúgott mind a négy lábával. A hátsókra esett vissza, de alig értek talajt a patái, máris fölpattant a magasba, majd visszazökkenve felágaskodott, és mellső két lábával vadul kapált a levegőben. A mutatványt hatalmas oldalugrással fejezte be, s ezt Cadera már nem bírta kivédeni.

Jókora ívben repült ki a nyeregből, kantárt, kengyelt vesztve, és hatalmas puffanással terült el a füvön.

Megüthette magát, mert igencsak nehézkesen tápászkodott föl.

- Lőjétek le az átkozottat! - hörögte dühtől tajtékozva. - Golyót . neki! Azonnal több puskacső

szegeződött a lóra.

- Állj! - kiáltottam fel. - Wóban agyon akarják lőni ezt a pompás mént? Nem lenne okosabb iskolázni?

Később hozzászokik a lovasához!

- Meglehet, hagyjátok! - egyezett bele Cadera. - Még nem ismer engem. Perez, hátha te ügyesebb vagy, próbáld meg!

A megszólított katona igyekezett eleget tenni a parancsnak, de minden próbálkozása kudarcot vallott.

Csak akkor engedte a ló nyeregbe szállni, ha hozzám vezették. Amikor azonban el akartak távolodni tőlem, azonnal levetette lovasát. Többen megpróbálták, de eredmény nélkül.

- Igazi sátánfajzat! - bosszankodott a mayor. - Senkit sem tűr meg magán. Rakjátok rá a gazdáját!

Egymást csak megértik, hiszen ő is a pokolból származik…

Leoldoztak a lovamról, és rákötöztek a pejkómra. Olyan jámborul tűrte, mint a birka. Ezután útnak indultunk. A portyázok közrefogtak minket Egyelőre csak lépésben haladtunk, ám amikor elhagytuk a náddal benőtt, mocsaras területeket, és kiértünk a szabad mezőségre, átváltottunk ügetésre. A táj megszólalásig hasonlított a folyó túloldalán elterülő lankás, füves pusztákra, legalábbis ott, ahol áthaladtunk. A lovakat ugyancsak meghajtottuk, és csak nagy ritkán engedték meg, hogy lépésben haladva, kicsit pihenjenek. Meg is látszott az eredménye, mert ebéd utánra már jó darabot hagytunk magunk mögött. Tulajdonképpeni útról itt sem beszémettünk Itt-ott elvétve nehéz szekerek nyomait ismertem fel, de ezenkívül semmi sem árulkodott arról, hogy erre valamiféle forgalom bonyolódna.

Jobbról-balról nagy ritkán egy-egy rancho vagy hacienda emelkedett Id a dombok közül, mi azonban a legcsekélyebb figyelemre sem méltattuk őket Szó nem esett közöttünk, s így teljes bizonytalanságban maradtunk úti célunkat illetően. Délután kissé élénkülni látszott a térség.

Ménesekkel már eddig is találkoztunk, most azonban már felbukkantak lovasok is, egyesével és kisebb csoportokban is. Mozgásuk valamilyen tábort sejtetett, mert mindannyian egy irányból közeledtek, vagy ugyanarra tértek vissza. Akikkel találkoztunk, azok váltottak néhány szót a mayorral, méghozzá feltűnően tisztelettudó magatartással. Minket kíváncsi, de még inkább ellenséges pillantásokkal méregettek, majd ellovagoltak

Később balra hatalmas lovascsapatot láttunk. Úgy tetszett, hogy gyakorlatoznak. Őket is elhagyva nagy kiterjedésű épületcsoport tűnt fel előttünk, gyorsan közeledtünk feléje.

- Látják, ez a Castillo del Libertador! - szólalt meg hozzánk fordulva a mayor. - Ott döntenek majd a sorsuk felől!

Tehát ez a Felszabadító Vára! Hm! Mennél jobban közeledtünk, annál kevésbé hatott igazi

erődítménynek az épületcsoport. A falak itt is vályogtéglából készültek, és az épületeket náddal fedték.

Az viszont való igaz, hogy számtalan építményt láttunk, és a település hatalmas területen feküdt. A birtok tulajdonosa minden bizonnyal dúsgazdag lehetett. Marhacsordákat és juhnyájakat nem láttunk ugyan, de ménest és lovast annál többet. Az utóbbiak igyekeztek katonás látszatot kelteni. Egy-egy épület körül, mint sáskák tömörültek a katonák, akik tarkabarka ruhadarabokba vagy inkább rongyokba burkolóztak, és igencsak szedett-vedett fegyverzettel parádéztak. Egyik sem hasonlított a másikhoz semmiben, talán csak a koszosság és a ránk vetett ellenséges pillantások tekintetében. A legtöbben mezítláb jártak-keltek, ám az óriási sarkantyú egynek sem hiányzott a bokájáról.

Különböző kalapokat, sapkákat láttam, de nemritkán egy-egy cilindert is, és a köcsögkalap mellé tollat tűztek, vagy vörös rongyot kötöttek rá! Az a szerencsés tulajdonos, aki ilyen hátborzongató” fejfedőt viselt, afféle elöljárónak tűnt föl.

Lőfegyvert, csak kevésnél láttam. A legtöbbje lándzsát hordott, és hát mindnyájan lasszót vagy bolát tartottak a kezük ügyében.

A főépület előtt megálltunk. Mintegy félezer dalia ácsorgott körülöttünk. A bejárati frontot szabadon hagyták, amiből arra következtettem, hogy valami idevalósi Napóleon vagy más világrengető tehetségű hadvezér rezidenciájához érkeztünk.

A mayor leszállt a lováról, és bement a házba, hogy jelentse az érkezésünket. A többiek nyeregben maradtak, és változatlanul gyűrűbe fogtak műiket. Jó félóra eltelt, mire a mayor visszatért. Fölöttébb komor, fenyegető képet vágott.

- Le velük! Hozzátok be őket! - parancsolta az embereinek.

A lábunkat feloldozták, leszálltunk, majd bevezettek a házba. Néhány újabb haramia vett át beimünket, kinyitottak egy ajtót, és bevezettek valahová, ahol a fényes nappal ellenére teljes sötétség uralkodott.

Az ajtót bezárták, és mi magunkra maradtunk.

- Megfeneklettünk! Zátonyra futottunk! - dühöngött Frick Turnerstíck. - Ordögadta, átkozott egy kikötő!

Még talán annál a pocsolyánál is rosszabb, ami ezúttal hasztalan vár ránk Buenos Airesben.

Hát ez a kirándulásitnk alaposan félresikerült! Kíváncsi vagyok, ugyan mit kezdenek velünk. Hej, csak a kezünk lenne szabad! Megpróbálom eltépni a szíjakat, bár sok reményem nincs hozzá. Csak ne hátul kötözték volna össze!

- Hagyja csak - kértem. - Csak fólsebezné a csuklóját, mert a szíjak belevágódnak a húsba. Próbáljuk meg kölcsönösen kioldozni egymást.

- Hogy képzeli? Mindannyiunknak a hátán kötötték össze a kezét. Csak egjolriinkkel tettek volna kivételt!

- Azért kíséreljük meg. Senor Monteso alacsonyabb, mint én. Álljunk háttal egymásnak, és ha az

ujaimhoz esik a csomó, talán ki tudom bogozni. Lássuk tehát.

A kísérlet sikerült; igaz, a kezem görcsbe rándult az erőltetéstől. Ezután a yerbatero oldozott ki engem, és rövidesen szabadok lettek a társaink is.

- így! - kiáltott föl a kapitány. - Most jöjjön csak valaki, kap akkorát az orrára, hogy elszánkázik a pitvarig!

- Nono, csak lassan a testtel! - óvtam az elhamarkodott duhajko-dástól. - Erőszakkal most nem érünk el célt. fliszen látta, amikor megérkeztünk, több ezer katona állomásozik itt…

- De hát akkor miért oldoztuk ki magunkat?

- Mert bizonyára rövidesen valami magas rangú tiszt elé vezetnek, és nem szeretnék Összekötözve megjelenni előtte.

- Pali! Akkor majd ismét megkötöznek!

- Talán sikerül lebeszélni róla őket. Nagyon kérek mindenkit, senores, semmi forrófejűség! Saját magunknak ártunk vele. Megkötözni csak akkor engedjük magunkat, ha már végképp elkerülhetetlen.

Viszont semmi másban nem ellenkezünk, rájuk hagyunk mindent. Ha Lopez Jordán itt van a táborban, akkor ígérem önöknek, rövidesen szabadok leszünk.

A helyiséget alaposan átkutattuk, de nem találtunk semmit; nem volt más, csak négy csupasz, rideg fal és a keményre döngölt agyagpadló, letelepedtünk, és vártunk a sorsunkra, a bekövetkező eseményekre, amelyek meghatározzák kalandunk folytatását. Nemsokára zörgést hallottunk kívülről, kitárult az ajtó, és egy toprongyos hadfi kíséretében megjelent a mayor.

- Jöjjön a német! - szólt ránk.

- Én, egyedül?

- Igen.

Gyorsan odasúgtam a yerbaterónak:

- Kötözze össze a kezemet, de úgy, hogy könnyen ki tudjak bújni a szíjcsomóból.

Összefogtam hátul a kezemet, és éreztem, hogy Monteso gyorsan és ügyesen dolgozik. A mayor a

sötétben nem vett észre semmit.

- Gyerünk, gyerünk, gyorsan! -parancsolta sürgetően. -Atábornokhoz!

- Mit akar tőlem?

- Majd megtudja.

- Miért csak egyedül? A társaim miért nem jöhetnek?

- Ez nem az ön dolga. Indulás!

Míg ezt a néhány szót váltottuk, végzett a yerbatero, ezért most már mehettem. Úgy festett, mintha a korábbi kötelékeimet viselném. Ahogy kiléptem a helyiségből, láttam, hogy Cadera hozott magával még további négy katonát, akik azonnal közrefogtak.

A fogdánkkal szemben ajtó nyílt előttünk. Olyan terembe léptünk, amelyik ugyancsak háborús

hangulatot keltett. Katonák kuporogtak a padlón, kártyáztak vagy kockával játszottak. Fegyverek hevertek körös-körül, mindenfelé. Akár a finom porhó, cigarettahamu borított mindent, és olyan bűzfelhők gomolyogtak, mint valami pestiskórházban, nagy járvány idején.

Atbotorkáltunk a vedlett harcosok közt, s a következő szobába léptünk; ennek a levegője valamelyest kevésbé facsarta az orrunkat. Jókora asztal állt középen, rajta olajlámpa, körülötte számtalan zsámoly, amelyeken olyan vitézek ültek, akiket délceg tartásukból ítélve tiszteknek gyanítottam.

Rendfokozatukkal azonban sehogyan sem boldogultam.

A következő, a harmadik helyiség látszott a leginkább elviselhetőnek. Két asztal volt benne, egyik az üvegezetlen ablaknál állt, a másik a szoba közepén. Az előbbinél két tiszt ült, dohányoztak, előttük pedig borospoharak csillogtak. A másiknál egy öreg hadastyán foglalt helyet. Szakadozott térképet böngészett, talán azt kereste, hol van Kukutyin, ahol zabot hegyezhet, ám nem sok eredménnyel nézelődött, mert már jó öt perce ácsorogtunk a mayorral az ajtóban, és még a legcsekélyebb figyelemre sem méltatott bennünket. A katonák, akik idekísértek bennünket, kint maradtak a legelső szobában.

A generális jó hatvanéves lehetett, ám a haja még nem őszült. Fehér nadrágot viselt, rövid szárú csizmát sárga hajtókával, mint valami belvárosi bérkocsis, továbbá vörös bársonymellényt és aranyszínű szalagokkal körbeszegett kék frakkot. A vállrózsákról aranyzsi-nórok lógtak csaknem a könyökéig. Úgy éreztem magam, mintha valamilyen háborús témájú operett főpróbáján állnék a színpadon. Nem féltem különösebben. A mayor viszont bosszantott. Az övébe dugva ugyanis megláttam azt a két revolvert, amelyeket szintén éntőlem tulajdonított el. Ezek szerint a fickó megkaparintott mindent, amivel csak rendelkeztem. Legalább tudtam, hol keressem.

A mayor néhányszor finoman megköszörülte a torkát, de hasztalan. Ezután halkan köhögött, majd

erősebben, egyre erősebben. Amikor ez már nagyon feltűnővé vált, a tábornok fölkapta a fejét a térképről, és sötét pillantásokkal kezdett méregetni.

- Ez az a német? - kérdezte a mayort.

- Igen, ő az.

- Helyes! Ón itt marad, hogy majd visszakísérje.

Ekkor szivart húzott elő abból a csomagocskából, amely az asztalon a térkép mellett feküdt, rágyújtott, kényelmesen keresztbe vetette a lábát, és fenyegető, de amellett lekicsinylő pillantásokkal méregetett, míg végül megszólalt:

- Németországban születtél?

A mayor mögöttem állt. Oldalra léptem, és ránéztem, mintha azt gondolnám, hogy a kérdés neki szól.

- Azt kérdeztem, Németországban születtél, vagy csak német szülőktől származol! - förmedt most már rám a tábornok.

- Téged kérdezlek, téged! - ugrott fel a hadastyán üvöltve, és felém lépett.

- Engem? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen, téged! És ajánlom, válaszolj, mert különben kinyittatom a szádat!

- Elnézést, de azt hittem, hogy a kérdés senor Caderának szól. Még kellemesen meg is lepett, hogy ilyen családias a légkör egy argentin generális meg a beosztottja között…

- Ember! Tudod te, kivel beszélsz?

- Természetesen, veled!

Döbbenten hőkölt vissza, a két tiszt az asztalnál felugrott, a mayor pedig fenyegetően megragadta a karomat.

- Chispas! - üvöltötte a tábornok. - Teringettét! Hallottak már ilyen szemtelenséget? Ez a csirkefogó tegez engem!

- Ez még mindig nem olyan hihetetlen, mint amikor egy tábornok tegez egy csirkefogót -

válaszoltam.

A tisztek kardjuk markolatához kaptak, a mayor az ajtónyílás felé rángatott, és közben azt kérdezte:

- Hívjam be az őröket, senor generál?

Az azonban csak legyintett. Visszalépett a székéhez, leült, majd így szólt:

- Nem! Egy ilyen fickó nem tud megsérteni. Önnek azonban igaza volt, amikor ezt az embert

jellemezte. Képes bármire, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy engem tegezni merészelt.

De csak nyugalom. Rövidesen rádöbben, milyen sors vár rá!

Ezután hozzám fordult:

- Németországban született?

- Igen, senor - válaszoltam udvariasan.

- Mivel foglalkozik?

- Tudós vagyok.

- Ojalá! Ha az ön hazájában ilyenek a tudósok, nagyon szeretném látni, milyen a tudatlan, képzetlen hontársa…

- Talán egyszer még lesz alkalma, bár annak sem jutna eszébe, hogy egy ismeretlen, vadidegen személyt letegezzen. Egy német ennél sokkal udvariasabb!

- Ember! Tudja-e, hogy egyetlen intésemmel összemorzsolhatom?

- Nem tudom, és nem is hiszem. A magamfajtát nem olyan köny-nyű összemorzsolni. Egyáltalán

megfoghatatlan számomra, hogyan beszélhet így velem. Hogy ön tiszt, az nem jelent nekem semmit.

Tudását, felkészültségét nem ismerem, de nem is érdekel. Viszont tudni szeretném, milyen jogon nevez csirkefogónak? Megvizsgálta már, miért állítottak ön elé? Biztos benne, hogy nem tévesztették meg? Meg kellett volna kérdeznie engem is. Az igazi bűnösök azok, akik idehurcoltak, és ezúttal is arra kérem, szigorúan büntesse meg őket…

Olyan gyorsan beszéltem, hogy nem bírtak félbeszakítani. Leírhatatlan arckifejezéssel bámultak rám.

A generális úr úgy pislogott, mintha fél tucat pofont kapott volna, de fogalma sincs, honnan.

Egyébként nem volt túlzott merészség részemről, hogy így viselkedtem. Pontosan tudtam, mit akarok.

Ettől a négy embertől nem féltem. Már előbb józanul felmértem a helyzetemet. Az ablak olyan kicsi volt, hogy azon át senki be nem bújhatott. A retesz az ajtó belső oldalán volt. A két tisztnél csak kard volt, semmi más fegyver. És a mayor? Ő a legjobb helyen állt: a kezem ügyében.

Miután egy darabig még döbbenten néztek, a tábornok a tisztek felé fordult:

- Üljenek csak le, senores! Ez az ember megzavarodott, tehát nem vehetünk tőle semmit rossz néven.

Inkább talán hallgassuk meg, micsoda esztelenségekkel akar még traktálni minket…

- Kérem! -vágtam a szavába. - Nem hallhatnám előbb én azokat a hazugságokat, amelyek miatt

idecipeltek?

- Nem, nem, barátocskám, az teljesen fölösleges. .Semmi kedvem az egész történetet még egyszer

végighallgatni. Ón csak válaszoljon egyszerűen a következő kérdésekre: foglyul ejtette ön Cadera mayort?

- Igen, csakhogy előbb ő fogott el engem!

- Ismer egy bizonyos Esquilo Aníbal Andaro nevezető senort?

- Igen.

- Hol találkoztak?

- Montevideóban.

- Milyen alkalomból?

- Latorre ezredesnek nézett engem.

- Tudom, tudom! On összetörte a mayor kardját, tegnap este foglyul ejtette őt, és elvette a pénzét?

- Igen.

- Ez elég. Többre nem is vagyok kíváncsi. Lépjen az ablakhoz, és nézzen ki rajta!

Engedelmeskedtem a felszólításnak. -Mit lát?

- Tizenkét katonát, akik az ajtó előtt menetelnek.

- Mivel vannak felfegyverkezve?

- Puskával.

- Ön pompás, kitűnő megfigyelő! No mármost, tíz perc múlva ebből a tizenkét fegyverből tizenkét golyó a fejébe vagy a szívéve fog fúródni! Vagyis kivégezzük önt.

Hangja komoran, vészjóslóan csengett. Eljöttem az ablaktól, ismét a mayor mellé álltam, majd így szóltam:

- Senor, Ön könnyen ejt ki olyan szavakat, amelyek számomra végzetesek. Én készséggel válaszoltam a kérdéseire, de ezeket csak találomra ragadta ki az elmúlt időszak eseményeinek sorából. Ezért téves eredményre jutott. Hangsúlyozom, semmi olyat nem követtem el, amiért a legenyhébb feddést is megérdemelném, nem hogy a legsúlyosabbat. De ha bármi lenne is a bűnöm, akkor is megkövetelhetem, hogy törvényes bíróság elé állítsanak.

- Ez történt. Ezek az mak az ülnökök, én pedig a bíróság elnöke vagyok. Tehát minden rendben van.

-Úgy! És a védőm?

- Fölösleges.

- Már hogy lenne! És én, mint vádlott, miért nem vettem részt a kihallgatáson?

- Nem tartottam szükségesnek. Itt kivételes körülmények uralkodnak. Ón kezet emelt az egyik

tisztünkre. Ezért agyonlőjük.

- Van lehetőségem a fellebbezésre?

- Nincs. Teljes jogkört ruházott rám a generalissimo.

- És hogy hívják ezt a magas beosztású, legfőbb hadúrt?

- Lopez Jordán.

- Jordán! Hiszen éppen őt keresem! Tegyék azonnal lehetővé, hogy beszéljek vele!

- Most nincs itt a táborban. Am ha jelen lenne, akkor sem adnék helyet a kérésének. Nem terhelhetem ilyen dolgokkal.

- Mi történik a kísérőimmel?

- Besorozzuk őket.

- Most jól figyeljen: én Lopez Jordánnak rendkívül fontos üzenetet hozok.

- Nem hiszem.

- Pedig igaz. Ezen közlések nélkül az önök felkeléséből nem lesz semmi.

- Minden elítélt próbálkozik valamivel. Am ha meghallgatja őket az ember, kiderül, hogy csak valami semmiség, amivel az illető igyekszik néhány perccel meghosszabbítani eljátszott életét. Ón tehát nem beszélhet a generalissimóval. Egyáltalán az egész viselkedése olyan kihívó, szemtelen, hogy semmi kedvem önt eléje engedni.

- Tehát valóban agyon akarnak lőni, noha idegen vagyok, és önnek nincs joga ítélkezni felettem?

- Igen, már mondtam, kivételes körülmények között élünk.

- General, döntését számon fogják kérni önön!

- Majd igyekszem elviselni… Mayor, vezesse el ezt az embert, és hajtsák végre az ítéletet.

- Így nem lövethet agyon senkit! - tiltakoztam, miközben óvatosan meglazítottam csuklómon a

kötelékeimet. - Előbb szabad legalább beszélnem a kísérőimmel?

- Nem! El vele!

- General, ön nem ismer engem, különben másképpen beszélne velem. Ön nem lövethet agyon,

egyszerűen nincs hozzá joga… Védekezni fogok!

- Pah! Vigye, mayor, és jelentse, ha végrehajtották az ítéletet . A tábornok felemelte a karját, és az ajtóra mutatott.

A mayor megragadott, ám abban a pillanatban hatalmas ökölcsapást kapott; úgy roskadt össze, mint egy zsák, és ájultan terült el a földön. Most valóban nem kíméltem. Ami harag, bosszúság összegyűlt bennem, azt ebbe az ütésbe sűrítettem.

Ugyanazzal a mozdulattal lehajoltam hozzá, kirántottam övéből mindkét revolveremet, majd a

tábornokra és a tiszteltre fogtam őket. A teljes megdöbbenésben még arra is maradt időm, hogy a reteszt rátoljam az ajtóra.

- Seíiores! - szólaltam meg félhangosan, ám kellő nyomatékkal, vigyázva, meg ne hallják a külső

szobában. - Ha valaki önök közül egyetlen hangos szót ejt ki a száján, vagy olyan mozdulatot tesz, amire nem kapott engedélyt, azt agyonlövöm!

Némán, megzavarodva tekintgettek egymásra, majd rám. Bármire számíthattak, csak arra nem, ami

történt.

Hogy jobban megfélemlítsem őket, így folytattam:

- Önök mondták az imént, hogy tőlem minden kitelik. Erre nyugodtan hagyatkozhatnak is, és higgyék el, előbb lövöm le mindhármukat, mint ahogy nekem a legkisebb bajom is esne. Golyóim gyorsabbak az önök kardjánál. Elszámították magukat. Nem holmi argentin birkával állnak szemben, akit a generál szó hallatán vágóhídra terelhetnek. Nálam az ember számít, nem a titulus. Nem hagyom, hogy efféle csirkefogók megfélemlítsenek. Ez az úgynevezett mayor rabolva, fosztogatva portyázott a határ túloldalán. Mi a törvényes jogainkkal élve védekeztünk ellene, és ezek után még engem akarnak agyonlőni? Hát látott már ilyet a világ?!

Üljenek le azonnal a helyükre!

Nem nagyon engedelmeskedtek a szavaimnak.

- Leülni! - parancsoltam rájuk. - Jól ismerem ezeket a fegyvereket, hiszen az enyéim. A mayor tőlem lopta el őket. És nem szokásom a golyót pazarolni. A legkisebb engedetlenség, és önök jószerint halottak!

Két lépést tettem előre, és fenyegetően rájuk irányítottam a fegyverek csövét. Az arcom talán még félelmet keltőbb lehetett, mert ezúttal, igaz vonakodva, de mégiscsak leültek a székekre.

- Ón nem fog lőni. Őrültség lenne, és ennyit már nem merészel! - sziszegte a generális.

- Miért ne? Egy halálraítéltnek semmi sem drága!

- De ezzel nem segít magán!

- Ez vitatható! Mindenesetre bosszút állok a buráimon a gyilkos ítéletért. Egyébként miből gondolják, hogy nem tudok kitörni? Társaimmal együtt bármire elszántuk magunkat, és ne higgyék, hogy az a néhány katona az előszobában visszatartana minket. Az biztos, hogy jó páran holtan maradnának utánunk. No de ne menjünk ilyen messzire. Hajlandó vagyok alkalmat nyújtani önöknek, hogyjóvátegyék a hibájukat, amely, ha beteljesült volna, nagy bajt zúdított volna a nyakukba. A helyzet ugyanis az, hogy Cadera mayor velünk szemben mindig Latorre emberének adta ki magát. Ha csak egy szóval is mondja, hogy Lopez Jordán alatt szolgál, egyáltalán nem került volna sor közöttünk erre az ellenségeskedésre. Ugyanis én valóban rendkívül fontos üzenetet hozok a generalíssimo számára.

- Ezt csak most találta ki!

- Am legyen, kételkedjenek csak! Messze van innen Jordán?

- Háromórányira.

- Küldjenek érte!

- Szó sem lehet róla. Meggyőződésem, hogy ön hazudik.

- Erre a sértésre egyelőre nem válaszolok, viszont teszek egy ajánlatot amire, remélem, vonakodás nélkül rááll. Jól gondolja meg, mielőtt válaszol, mert az élete a kezemben van! Tehát most visszatérek a társaimhoz, ön pedig kijelöl egy emberi tartózkodásra alkalmas helyet, ahol Őriztet minket.

Ugyanakkor futárt küld Jordánhoz, hogy amilyen gyorsan tud, jöjjön ide, és akkor eléje vezet. Ha ő is megerősíti a halálos ítéletemet, akkor vonakodás nélkül alávetem magam.

A tábornok kérdőn nézett a tisztekre, majd ismét rám meredt, bizalmatlanul.

- Valami cselt forral?

- Nem, őszintén beszélek.

- Az ördögbe! Fiit gondol Jordán, ha ezt megtudja, hogy… hogy… Óvakodott befejezni a mondatot,

azért a segítségére siettem:

- Hogy önöket egy német csirkefogó sarokba szorította? Meg fogja bocsátani. Azt viszont már kevésbé, ha sikerül az ítéletet végrehajtaniuk, vagyis meggyilkolniuk engem. Mert senor, meg mernék esküdni rá, hogy önök teljes mértékben meg vannak győződve az ártatlanságomról.

Nyilván óvakodott válaszolni az utolsó kijelentésemre, ezért mintha nem is hallotta volna, megkérdezte:

- Ha elfogadom az ajánlatát, átadja a fegyvereit?

- Nem, csak Jordánnak… Nos, látok itt balra egy ajtót. Hová vezet?

- Egy üres hátsó szobába.

- Nincs is belőle más kijárat?

- Nincs.

- Akkor vezettesse ide a kísérőimet, természetesen szabadon, kötelek nélkül. Szállásoljon el minket ebbe a szobába, hozasson enni-innivalót és néhány szivart. Amint Jordán megérkezik, az ajtón keresztül átadom neki a revolvereket. Addig azonban megtartom őket.

- Becsületszavát adja ön, hogy addig nem tesz kísérletet szökésre, és egyáltalán nyugodtan viselik magukat?

- Igen.

- És semmi erőszakoskodás, hátsó gondolat?

- Ahogy megmondtam. Kérem azonban az ön becsületszavát is, hogy feltételeimet minden változtatás nélkül elfogadja!

- Legyen! A kezét, senor!

Felém nyújtotta az övét, de én csak lassan, vonakodva fogadtam el.

- Cadera mayor már több alkalommal adta a becsületszavát nekem, de ismételten megszegte -

folytattam. - Remélem, hogy ön, mint tábornok, nagyobb tiszteletben tartja a sajátját. Én megbízom önben. Vezessenek a másik szobába, ahová várom a kísérőimet, és a többi kért dolgot.

- Én állom a szavamat! - mondta büszkén a generális -, de van egy kérésem önhöz: ígérje meg, hogy beosztottaim előtt nem beszél az itt történtekről. Jordánnak, sajnos, muszáj megtudnia.

- Én hallgatok mind a beosztottak, mind pedig a generalissimo előtt

- Akkor menjen át a szobába, kérem. Azonnal idehozatom a társait, mondta, és kinyitotta az ajtót.

A mayor még mindig eszméletlenül feküdt. Odahajoltam hozzá, és lecsatoltam az övemet, hogy

magamhoz vegyem. Abba voltak ugyanis belefűzve a töltények. Ezután bementem a hátsó szobába.

Ahogy beléptem, és lassan behúztam magam mögött az ajtót, még sikerült meghallanom a tábornok

néhány szavát:

- Igazi Ördög! Pokolfajzat! Pontosan olyan, mint amilyennek a mayor…

A többit már nem értettem, de nem volt nehéz kitalálni a befejező szavakat. A magas rangú senor aligha sejtette, hogy ez a teljesen másképpen induló epizód így ér véget. Miért nem hozatta be a négy katonát is az őrzésemre! Mindenhogy védekezni kényszerültem volna, és akkor talán már nem is élnék. Bíztam a

tábornokban, hogy megtartja a szavát, és nem csap be. És valóban, alig múlt el néhány perc, már meg is érkeztek a kísérőim. Az ajtót gondosan bezártak mögöttük.

- De hát mi történt itt? - kérdezte döbbenten a barát. -A mayor úgy fekszik odakinn, mint valami hulla.

- Nem az, csak gyengélkedik egy kicsit.

- Tehát beteg? Ahogy elnézem önt, már sejtem is az okát. Mit csinált vele?

- Megdorgáltam. Meguntam az örökös okvetetlenkedését.

- Cielos! Micsoda vakmerőség! Most miért cipeltek ide bennünket? Javít vagy ront ez a helyzetünkön?

- Önöknek mindenképpen előnyös. Számomra kegyelmi haladék. Ugyanis agyon akarnak lőni…

Elszörnyedve hallgatták az elmúlt félóra eseményeit. A vakmerőségemet pedig egyenesen csodálták, pedig hát viselkedésemet nem is tartottam annak. Mert mit kockáztat egy halálraítélt? Természetesen ugyancsak örültek a kedvező fordulatnak, de nem sok esélyt adtak a Jordánnal való tárgyalásnak, inkább a bosszújától féltek. Én azonban bizakodtam, és pontosan megbeszéltem velük, mi a teendőjük a továbbiakban.

14. Lopez Jordán

A poroszlók húst, kenyeret, sót, vizet hoztak, sőt még egy üveg bort is. Nem felejtkeztek el a szivarról sem. Többet már igazán nem Itívánhattunk. Letelepedtünk a padlóra, és falatozni kezdtünk. Ittunk rá, kinek mi jutott. Amikor rágyújtottunk, valahogy a jövő is biztatóbbnak tetszett. A mellettünk lévő szobában teljes csönd honolt Csak jó négy óra múltán hallatszott be kintről halk beszéd, s abba időnként egy-egy határozott hang is vegyült Aztán ütemes léptek dobbantak. Rövidesen kinyílt az ajtó, de csak résnyire, és a tábornok pillantott be rajta. így szólt:

- Mint látja, én megtartottam a szavamat, most önön a sor. Senor Jordán itt van, vár önre. Kérem, adja át a forgópisztolyokat!

- Tessék - nyújtottam át a fegyvereket. - Mikor beszélhetek a senorral?

- Rögtön.

- Fogad mindannyiunkat?

- Nem, csak önt egyedül. Jöjjön!

A helyzet teljesen megváltozott. A két tiszt a helyén ült ugyan, de ezúttal már revolverrel is

fölfegyverkeztek, a tábornok szintén. A középső asztalnál, ahová visszatért, még három úr ült rajta kívül. Kettő

közülülí a ruhája után ítélve tiszt lehetett, míg a harmadik, a legfőbb vezér civil ruhát viselt. Mindegyikük előtt pisztoly hevert az asztalon.

Az ajtónál Cadera mayor állt, sápadtan és igencsak elnyűtten. Még jó darabig viselni fogja az öklöm nyomát. Arca engesztelhetetlen gyűlöletről árulkodott, alattomos pillantásaiban pedig bosszú izzott. Ő is kapott pisztolyt, mindegyik kezébe egyet-egyet. Ijesztően festett a szoba: a falaknál végig katonák sorakoztak, lábhoz tett fegyverrel. Bizonyosra vettem, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra szitává lőnek.

Az ilyen pillanatok alaposan próbára teszik a bátorságot, csakhogy ennek ellenére alig tudtam elnyomni egy halvány mosolyt. Ha ezek a fickók elkezdenek itt lövöldözni, elsőként a szemben álló esik áldozatul, hiszen nem bújhatnak el mindannyian a hátam mögé. Egyáltalán, ilyen óriási készültséget mozgósítani egyetlen ember miatt, nevetséges.

A tábornok arra a pontra mutatott az asztal előtt, ahová állnom kellett, vagyis szemben a civil ruhás senorral. Miközben az utóbbi átható pillantásokkal méregetett, körbefutott a szobán a tekintetem. Az arcokon kivétel nélkül a halálos ítélet bizonyossága tükröződött. Túl messze mentem volna? És az egyetlen halvány remény, amelyben bíztam, talán megcsal? Végül is megszólalt a büszke tartású uraság: - A nevem Lopez Jordán.

Te azt kívántad, hogy beszélhess velem. Remélem, van rá okod, és nem vesztegetem hiába értékes időmet. Ha csak időhúzás, hogy értem küldettél, akkor haladéktalanul végrehajtjuk a halálos ítéletedet!

Csúfondáros nyomatékkal tegezett. A tábornok bizonyára elbeszélte, mi történt közöttünk, vagyis hogy én azonnal viszonoztam a tegezést, és most Jordán kíváncsi volt rá, vele szemben meddig merészkedem.

Elhatároztam: egy lapra teszek fel mindent, nyerek vagy veszítek! És ha maradok az elképzelésem mellett, akkor a stílusomon sem szabad változtatnom. Ennél rosszabb már amúgy sem lehet a helyzetem. Határozottan válaszoltam tehát:

- Ez idáig mindenki ellenségként bánt velem, ezért most végtelenül kellemesen érint, hogy ebben a házban igazi barátságos, meleg légkör fogad. Már a tábornok úr is megörvendeztetett a bizalmas te”

megszólítással, és örömmel fogadom tőled is ezt a baráti hangvételt Meggyőződésem, hogy…

- Kutya! - üvöltött rám Jordán, miközben felugrott a helyéről. -Tegezni mersz engem is?

- Miért ne? -válaszoltam gondtalanul. - Csak a te kedves példádat követem…

- Ökrökkel tépetlek szét!

- Nagy károd származna abból, Jordán, mert az esetben nem tudnám átadni sem William Goodwin, sem pedig senor Tupido üdvözletét. Ok küldtek hozzád, hogy rajtam keresztül nyilvánítsák ki készségüket…

Nem tudtam tovább folytatni. A félelmetesen felbőszült, szenvedélyektől fűtött ember egy csapásra megváltozott. Arca pillanatok alatt feszült, barátságos érdeklődést tükrözött. Két lépést tett felém, és türelmetlenül így szólt:

- Senor, ön két nevet említett. Ismeri a viselőjüket?

- Természetesen. Goodwin úr küldött senor Tupidóhoz, és ő pedig…

- Hozzám?

- Magától értetődik…

- Igennel küldte, vagy nemmel?

-Az előbbivel. Már minden előkészítve, útban ide…

- Ah, qué alegría! És önt, éppen Önt akarták kivégezni! Azt a hírnököt, akire minden idegszálammal oly régóta várok! Kifelé veletek, ripőkök, tűnjetek el azonnal, mert rátok lövetek!

A felszólítás a fal mellett sorakozó katonáknak szólt, akik pillanatok alatt kitakarodtak a szobából. Én pedig csak álltam, mintha a szerencsejáték húzásán a főnyereményt ütöttem volna meg. A mayorra néztem, aki döbbent kétségbeeséssel ejtette le a kezét, leírhatatlanul elszontyolodott arckifejezéssel.

- Magunkra maradtunk tehát - folytatta Jordán. - A legszívélyesebb üdvözletem, senor. Beszéljen, tájékoztasson a helyzetről.

Kezet nyújtott, és hosszasan, szívélyesen paroláztunk.

- Ne olyan gyorsan, senor! - válaszoltam. - Itt engem a végtelenségig sértegettek. Ideutaztam, hogy önnek szolgálatot tegyek, olyat, amilyennek a jelentőségéről még csak fogalmam sem lehet, mert kívánságai egytől-egyig várakozáson felül teljesülni fognak. És köszönet, szívélyes fogadtatás helyett mit találtam?

Gyűlölködő rosszindulatot, olyan mértékűt, amire nincs példa! Végül pedig agyon akartak lőni! Egyetlen szót sem a küldetésemről addig, amíg teljes elégtételt nem kapok

- Megtörténik, senor, minden bizonnyal. Csak bizonyos dolgok sajnálatos egybeesése okozhatta, hogy félreismertük önt…

- Személyek a bűnösök, nem a körülmények! Emberei becsapták a tábornok urat, és önt is.

Követelem, hogy az igazságnak megfelelően mondhassak el mindent!

- Természetesen, a legnagyobb figyelemmel hallgatom majd.

- Ehhez szükségem lenne a kísérőimre is. Behívhatom őket?

- Nem. Megbízatása titok, egyelőre senkinek sem beszélhet róla.

- Amit most akarok mondani, azt bárki hallhatja. Szükségem

van társaimra, mirit tanúkra a hazug vádlókkal szemben, akik a pusztulásunkat akarták.

- Kérem, hívja be őket, engedélyezem.

Az ajtóhoz léptem, kinyitottam, és társaimmal tértem viasza. Elöl jött a fráter.

Azonnal Jordán elé lépett, és büszke hanghordozással támadt rá:

- Senor, gyanítom, hogy Ön az, akit itt generalissimónak neveznek. Elégtételt követelek azért a gyalázatos bánásmódért, ahogy emberei velünk szemben viselkedtek! Az ön tervei számomra ismeretlenek, de hogyan bízhat a sikerben, ha tisztjei, katonái tolvajok, gyilkosok, akik rabolva fosztogatnak a határ mentén?!

Nemegyszer fordultak az általam képviselt egyházi rend ellen is!

Jordán komoly arccal, kényszeredetten figyelte a magából kikelt szent férfiút, majd így szólt:

- Merész hangot üt meg, testvér! Hallottam már önről, és tudom, hogy bátor ember, de azért tartson mértéket…

- Semmi túlzás, csak az igazságot mondom, senor. Emberei útszéli csirkefogókként kezeltek minket, és megkötözve hurcoltak ide. Ez az alávaló gaztett nem kiált bosszúért?

- Hiszen szabadok!

- Nos, jó, most már… De mi saját magunk, egymást kioldozva szabadultunk meg a kötelékeinktől,

amelyeket katonái örömmel raktak volna vissza, ha nem félnek barátunk pisztolyaitól.

- ígérem, mindent alaposan ki fogok vizsgálni, de megkérem önt, mérsékelje magát kissé. Tisztelem a bátorságot, de nem szeretem, ha rajtam élesítik. Akár az ön, akár Cadera mayor oldalán áll az igazság, egyelőre döbbenten állok az események hallatán, amelyek a távollétemben itt történtek. A saját főhadiszállásomon, erős falakkal és több ezer katonával körbevéve merészelt egyetlen ember, méghozzá egy idegen, szembeszállni velünk! Fegyvert emelt magas rangú tisztjeimre, és halállal fenyegette meg őket!

- A kényszer vitte rá. Minden ok nélkül agyon akarták lőni.

- Ha minden jog és igazság az ő oldalán van is, akkor is be kell látnia, hogy ez olyan elképesztő tett volt, amire nincs példa. Ha nem olyan szemtanúktól értesülök róla, akikben feltétlenül megbízom, mesének tartanám ezt az esztelen őrültséget. Ez az ember a Rio Negrónál elfogta egyik tisztemet, akit ötven felfegyverzett katona kísért, lefegyverezte őt, majd eltördelte a kardját! Nem sokkal később a Rio Uruguaynál ragadta ki az emberei közül, és még megszabadított négy foglyot is, akik fához voltak kötözve. Végül is, amikor megkötözve ideszállították, nemhogy megtört volna az ítélet hallatán, hanem ellenkezőleg: leütötte a mayort, és a tőle elragadott fegyverekkel megadásra kényszerítette tisztjeimet! Tartok tőle, hogy ezt a szégyent jószerint soha nem tudjuk lemosni magunkról.

- Senor - szólaltam meg -, ön ezek szerint William Goodwin úrra dühöng, amiért ilyen emberre bízta az ön számára oly létfontosságú küldetést?

- Ellenkezőleg! Tiszta szívemből dicsérem. A helyében én is hasonlóképpen járnék el. De hát lássa be, olyan lapot játszott meg, amelyet mindenki más fekve hagy…

- Valóban, mert nem szokásom feladni a játékot. Megragadok minden esélyt, még olyat is, ami alig biztat sikerrel. No de mit akar, senor? Azt várja egy fuldoklótól, akinek egy kötél kerül a kezébe, hogyne ragadja meg, hátha az elszakad? Elképesztő ostobaság! Megragadtam, és elég erősnek bizonyult.

- Mi van, ha ismét vízbe lököm?

- Nem teszi!

- Túlságosan magabiztos. Ne feledje, ön is tévedhet.

- Ilyen tévedés az ön terveit halomra döntené. Mert kivel kötné meg az üzletet, ha megöl?

- Önnel természetesen, csak előbb.

Ezeknél a szavaknál lángoló pillantást vetett rám. Kíváncsi volt a válaszomra, hiszen attól függött minden a továbbiakban. Bár éppen ő volt az, akinek egy csapásra megváltozott a viselkedése, amikor megtudta, hogy én vagyok a várva várt küldött, és ez azt sejtette, ezen túl nincs mitől tartanom.

Eszembe sem jutott azonban, hogy teljes bizalommal legyek iránta. A fáma szerint a mostohaapját épp az Ő utasítására gyilkolták meg. Aki ilyesmire képes, attól nem várható, hogy más dologban viszont tisztességes legyen. Mit jelent neki egy idegennek adott szó! Ha már kihasználta, és nincs szüksége rá, egyszerűen megöli.

Be kellett tehát bizonyítanom, hogy elképzeléseit ilyen módon nem képes megvalósítani. A következőket válaszoltam:

- Senor, Ön ugyanolyan tévesen ítél meg engem, mint korábban a tisztjei és az emberei tették. Higgye el, képtelen az üzletet, ami az ön számára létkérdés, tető alá hozni, ha felhagy a velem szemben tanúsított barátságos, udvarias magatartással. Egyébként csak azután vagyok hajlandó tárgyalni, ha becsületszavával garantálja biztonságunkat.

- És ha nem tartom meg?

- Furcsának találom, hogy ismételten tréfát űz az adott szó hiteléből, és meg kell mondanom, személye megítélésének szempontjából ezt egyáltalán nem tartom előnyösnek. Egyébként nem gondolja, hogy nem utaztam volna Önhöz, vállalva a veszélyeket, ha nem lennék rátermett erre a feladatra?

Bosszúsan ráncolta össze a homlokát, és megvető kézlegyintéssel válaszolt:

- Ón egyenrangú tárgyalófélnek tekinti magát velünk, egész pontosan velem? Ilyet még soha, senki sem merészelt mondani nekem!

- Én viszont már annál többször említettem, és a helyzetéből adódóan be is fogja látni, hogy igazam van. Küldetésemet olyan alaposan előkészítettük, hogy semmitől sem kell félnem, baj nem érhet.

Hogy ön megtartja a szavát vagy sem, az nekem teljesen mindegy. Megvannak az eszközeim, hogy

számunkra tisztességes bánásmódot követeljek. Tehát üzletről szó sem lehet, amíg nem kapok biztosítékot, hogy felhagy a gyűlölködéssel, és nem forral cselt vagy valami alattomos tervet ellenünk.

- Hát éppen megtehetném - nézett rám sunyi mosollyal -, de igaza van, hagyjuk az ellenségeskedést.

Szavamat adom hát, hogy szándékaim nyíltak, őszinték önök iránt.

- Fogalmazhatott volna kissé pontosabban ís, de nekem ez is elég. Követelhetném, hogy ígéretét öntsük határozott, írott formába, de tudom, azzal nem növelném biztonságunkat.

- Most tehát teljesültek a kívánságai, térjünk át a küldetésére.

- Még nem! Előbb szeretném ismertetni a Cadera mayor elleni vádjainkat.

- Arra ráérünk később is.

- Nem! Mert attól függ a további magatartásom, hogy ön miként ítéli meg a cselekedeteit.

- Nos, legyen! De még egy pillanat! Van önnél valamilyen igazolás arról, hogy valóban az előbb említett két úr megbízottja?

- Voltaképp mit kíván?

- Természetesen írott meghatalmazást.

- Csodálkozva hallom kérését. Botot érdemelnék, ha ráálltam volna ekkora ostobaságra. Mi történhetett volna velem, és mi lett volna az ön terveiből, ha ez az irat illetéktelen kezekbe kerül, mondjuk úgy, hogy fogságba ejtenek a kormány emberei?!

- Tehát nem tudja semmivel igazolni magát?

- Dehogyis nem, csak szóbelivel, és nem írottal. Mint látja, teljes áttekintéssel rendelkezem a dolgok állásáról, márpedig ha nem élvezném üzlettársai teljes bizalmát, aligha jutottam volna ilyen értesülések birtokába. Ámbár, ha ez önnek nem elég, akkor küldjenek egy fullajtárt Montevideóba, és annak visszatértéig függesszük fel üzleti tárgyalásainkat…

- Ahhoz sem kedvem, sem időm. Elfogadom önt mint megbízottat, és kérem a feltételeit.

- Nem, nem, dehogyis, majd Buenos Airesben.

- Cimboráljon ön az ördöggel! - kiáltott fel rémülten. - Ott tanyáznak az ellenségeim! Hiszen a jelenlegi kormány az, amely ellen harcban állok. Maga Garmiento elnök, az ő uralmának a megdöntését készítem elő!

Hogy jutott egyáltalán eszébe ez a város?

- Két okom is van rá, senor. Először, mert ott pihen horgonyon a rakomány, amelyet önnek szántunk, a második pedig…

- Ott horgonyoz? - szakított félbe döbbenten. - Ezt higgyem el?

- Miért ne?

- Mert ez lenne a legnagyobb esztelenség, amit valaha is hallottam!

- Ón már több alkalommal beszélt a vakmerőségről, amelyet esetenként még hihetetlennek is tartott.

Nem értem, miért lennék épp ebben a dologban kevésbé bátor? Pontosan azért, mert hihetetlennek

tartják az emberek, ott van a legnagyobb biztonságban. Persze a hordók, bálák és a ládák tartalma mint petróleum, dohány és játékáru van bejegyezve, no meg persze vámolva is…

- Es az ellenőrzésen hogy jutottak át?

- Kis ügyességgel. A hivatalnok kezébe, már egész véletlenül, azok a ládák, bálák kerültek, amelyek tartalma megegyezett az árulistával.

- Óriási szerencséje van, de túlfeszíti a húrt, ha csak egy percig is tovább tartja a rakományt Buenos Airesben, mint ahogy szükséges. Milyen hajóval érkezett?

- A The Wind nevű gyorsvitorlással.

- Tehát háromárbocos, közepes \izkiszorítású hajóval. Ezzel a járművel fel tudnak hajózni a Paranán legalább Rosarióig?

- Sőt egészen Paranáig, Entre Rios tartomány fővárosáig.

- Akkor azonnal el kell hagyniuk Buenos Airest, amelynek kikötőjét még a pamperoviharok is

veszélyeztetik, hiszen számtalan vitorlást tettek már tönkre. Én biztosítok helyet a hajó számára Paranában, ahol bízvást horgonyt vethet, ön pedig indítson azonnal küldöncöt a kapitányhoz, hogy tájékoztassa döntésünkről.

- Az úgy nem megy, senor. -Miért?

- Ön saját maga az, aki ezt meghiúsítja. A velem szembeni magatartása, viselkedése óva int a legkisebb elhamarkodottságtól is. Eszem ágában sincs, hogy a hajót olyan területre irányítsam, amely része Entre Rios tartománynak, mert lehetséges, hogy az már napokon belül teljes egészében az ön fennhatósága alá kerül.

- Vagyis bizalmatlan velem szemben? - meredt rám, és fujtatott mérgében.

- Csodálkozik? Hiszen Ön állandóan fenyegetődzik! Ezért saját magamnak kell megteremtenem azokat a körülményeket, amelyek minden helyzetben garantálják biztonságunkat és szabadságunkat.

- Senor, ön túl sokat merészel! Túlontúl próbára teszi a jóindulatomat! Szavaiban nyilvánvaló sértés bujkál, és én ezt nem tűröm!

- Csak az igazságot mondtam, ami a tényekből adódik. Ezeket a dolgokat pedig ön alakította így, tehát ha sértésről beszélünk, annak saját maga az okozója. Egyébként a kapitányhoz bárkit is elküldeni lehetetlen és fölösleges is. Pontosan ismeri az ön elgondolását, ugyanúgy, mint ahogyan én.

- Ez hogyan lehetséges?

- Mert itt áll mellettem Frick Turnerstick kapitány, akire Goodwill úr rábízta a rakományt.

Az utóbbi szavaknál rámutattam a kapitányra, aki ugyan végig nem értette, miről beszélünk, de abból, hogy a nevét hallotta, és rá is mutattam, kitalálta, róla van szó.

Előlépett, és így szólt:

- Yes, senor! En vagyok Fricko Turnersticko kapitáno az Egyesült Államokból. Az én hajóm a The

Wind, és ez, gondolom, lenni elég.

Jordán csodálkozva vizsgálgatta egy pillanatig, majd hozzám fordult:

- Milyen nyelv ez? Angol tájszólás?

- Igen, a kapitány még csak most ismerkedik a spanyol nyelwel.

- Es ennek ellenére rábízták ezt a kényes feladatot?!

- Éppen ezért ő felel meg nekünk a legjobban! így, mivel nem beszéli az ország nyelvét, fel sem tételezik a hatóságok, hogy részt vesz ilyen veszélyes küldetésben, amihez megítélésük szerint feltétlenül szükség lenne megfelelő nyelvtudásra. Az emberei között egyébként több is akad, akiket tolmácsként használhat, mint például itt mellettem a kormányosa, aki elkísérte.

- Tehát itt van a kormányos is? De hát mi célból jöttek mind a ketten?

- Nem jöttek, hanem megkötözve hozták őket. Egyébként eszük ágában sem lett volna, hogy felkeressék önt!

- És csak úgy otthagyták Buenos Airest és a hajót is? De hát miért?

- Üzleti okokból. A hajó teljes biztonságban maradt, állandó őrizet mellett. Goodwin úr engem adott a kapitány mellé, mint teljhatalmú megbízottat.

Küldetésem során elsőként senor Tupidót kellett útba ejtenem Montevideóban. Ott partra szálltam tehát, hogy jelentkezzem nála, a kapitány pedig továbbhajózott Buenos Airesbe, azzal, hogy megérkezésemig minden mozgás szünetel a Tlie Wind födélzetén. Ahogy kikötöttek, azonnal új rakomány után néztek a visszaútra. Azt tanácsolták nekik, hajózzanak fel az Uniguayon, mert annak felső folyásánál jelentős a kézműipar, és talán összeállíthatnak egy rakományt, miután az ide küldött árut átadják önöknek. A visszautazásnál azonban Cadera mayor rajtaütött a tutajon, amelyen utaztak, ezért tiszta véletlen, hogy egymásra bukkantunk.

- Hát ez valóban különös, már-már hihetetlen, senor! - méregetett bizalmatlan pillantással.

- Igen, és látja, a mayor esztelen viselkedése azokat akadályozta az ideérkezésben, akikre ön a leginkább várt, nem is beszélve arról, hogy ami önnek, az nekik is előnyös. Ahelyett, hogy úgy fogadtak volna, mint ahogy üzleti partnereket szokás, tehát barátságos, szívélyes üdvözléssel, fogolyként hurcoltak ide bennünket. Mint már említettem, teljes elégtételt kérek mindenért.

- Meg fogja kapni, biztos lehet felőle.

- Hát ez nem hangzik túl biztatóan, senor!

- Mert én sem bízom önben. Amit itt előadott, egyszerűen hihetetlen, inkább dajkamesének hangzik…

- Valóban? Úgy véli? Akkor javaslom, fejezzük be a tárgyalást. Ón bennem nem bízik, én pedig önben nem bízom, nincs tehát miről beszélnünk. Küldetésem nem érte el a célját, tehát indulunk Buenos Airesbe.

- Mi az, hogy indulnak? Az engedélyem nélkül? Csak nem képzeli, hogy szabadon engedem önöket?

Szó sem lehet róla!

- Úgy?! Akkor cselekedjék a legjobb belátása szerint. Én végeztem önnel.

Visszaléptem a társaim közé, és egykedvű arccal vártam a folytatást. A hatás nem maradt el. A

magabiztosság imponált neki. Am egyelőre még fenyegetődzött:

- Emlékeztetem az ígéretére - sziszegte -, hogy sorsát az én kezembe teszi le!

- Természetesen. Azt mondtam, ellenkezés nélkül hagyom, hogy agyonlőjenek, ha ön megerősíti a

halálos ítéletemet.

- Nos, ezen gondolkozom, talán meg is teszem. Mit szól hozzá?

- Semmit, senor.

- De hát olyan mindegy önnek, hogy él-e, vagy elköltözik a túlvilágra?

- Már hogy lenne! Én azonban állom a szavamat bármilyen körülmények közt is. Egy ember léte nem változtat a világ folyásán, bár ez esetben az én halálom meghiúsítja az ön terveit

- Kétlem, hiszen kezeim között van a kapitány!

- Nem megy vele semmire. Sem joga, sem felhatalmazása, hogy tárgyaljon Önnel.

- A rakomány az ő birtokában van. Csak annak fejében adom viszsza a szabadságát. Látja, rendelkezem eszközökkel.

- Sajnos, ön saját tévedésének áldozata. A kapitány nem rendelkezik semmiféle hatáskörrel. A hajó sorsát a visszatértemig senor Tupido intézi. Azt tesz tehát, amit akar: engem megölhet, fogva tarthatja a kapitányt és a kormányost, de a rakományhoz nem férkőzhet hozzá, csak Tupidón keresztül.

- Cáspita! Mit tehet Tupido a hajóval?

- Sok mindent, mivel üzlettársa Goodwin úrnak, és résztulajdonosa a szállított árunak. Ha nem térek vissza megadott időre, akkor tudja, hogy az ön főhadiszállásán valami baj ért. És ezek után úgy képzeli, hogy szóba áll önnel?

- Pah! Neki legalább akkora veszteség, mint nekem, ha nem kötünk üzletet.

- Úgy hiszi? Téved. Az kizárólag önnek lenne veszteség, Tupido csak nyerne rajta. Amint látná, hogy meghiúsultak az önnel kapcsolatos tervei, azonnal felajánlaná a rakományt az ellenségeinek, és az köztudott, hogy azok kapva kapnának rajta. Hiszen őnekik még nagyobb szükségük van fegyverre, lőszerre, mint önöknek.

- De ők egy fityinget sem fizetnének érte!

- Épp ellenkezőleg! Azonnal és készpénzben, míg ön csak hitelben tud vásárolni.

- No, most megfogtam! - nevette el magát gúnyosan. - A rakomány csempészáru, és ha Tupido csak egy szót is ejt róla, hogy miből áll, Garmiento elnök egyszerűen lefoglalja, nem fizet érte egyetlen rézpetákot sem!

- Űgy vélem, alábecsüli senor Tupidót, aki természetesen óvakodni fog addig feltárni a helyzetet, míg a The Windet biztonságba nem helyezte, vagyis míg át nem hajózik vele Montevideóba. Tehát elkobzásról szó sem lehet. Az ön kára viszont más oldalról is növekedne, mert Tupido bizonyára tájékoztatná az elnököt önnel kapcsolatban mindenről, amiről csak tud. Ezt én még Montevideóban megbeszéltem vele. A két üzlettárs megegyezett a továbbiakban, hogy megadják önnek a kért összeget, bármilyen tetemes is, méghozzá kedvező

törlesztés mellett. Természetesen, ha az üzlet nem jön létre, erről is le kell mondania.

A generalissimo kis ideig fel és alá járkált a szobában, majd a legtávolabbi sarokba húzódva, magához intette a tábornokot. Halkan váltottak néhány szót, majd a tábornok visszament a helyére, Jordán pedig hozzám lépett:

- Válaszoljon egy kérdésemre: miért vitte a hajót Buenos Airesbe, az oroszlán torkába, amely ellen minden törekvésem irányul?

- Pusztán óvatosságból, hogy esetleges cselfogásai ellen biztosítsuk magunkat.

- Diablo! On az őszinteségével már átlép minden határt, senor!

- Hasonló nyíltságot várok öntől is velem szemben, senor.

- Merész a végtelenségig! Tudja-e, hogy agyafúrt bitangnak tartom önt?!

- Köszönöm, senor! Az ön szájából ezek a szavak dicséretként hangzanak. Egyébként nem azért utaztam ide, hogy szópárbajt vívjak önnel. Utoljára kérdem, érdekli-e az üzlet vagy sem?

- Előbb mondja meg, miért a Banda Orientálón utazik át, ahelyett, hogy egyenesen Buenos Airesbe ment volna?

- El akartam jutni önhöz mielőbb! Azt gondoltam, hogy San Jóséban találom, a vidéki birtokán, ahol meggyilkolták az apját. A kitérőket, amelyeket a mayor rám erőltetett, persze nem jószántamból tettem…

Jól tudtam, hogy a nevelőapja halálára való utalással mit kockáztatok, hiszen közvetve ő volt a gyilkosa.

Utolsó lehetőségként azt reméltem, ekkora vakmerőség hallatán alaposan meg fog döbbenni. Úgy rémlett, hogy ez sikerült. Két lépést ugrott felém, karját kinyújtotta, mintha meg akart volna ragadni, ám megtorpant, és szorosan elém állva alig hallhatóan sziszegte:

- Mit tud ön erről a gyilkosságról?

- Nem többet, mint bárki más.

- Külföldön is beszélnek róla?

- Igen.

- Mégpedig?

- Nem szokásom szóbeszédet továbbadni.

- Gauchók tették, alávaló, aljas cselédek, akik fellázadtak ellene…

- Meglehet!

- Talán valami másra gondol, hogy… Itt félbeszakította a mondatot.

- Mire? - kérdeztem rá.

- Hogy ezek az emberek csak eszközök voltak?

- Mindenesetre ezt rebesgetik…

- Mennydörgős mennykő! Kinek az eszközei?!

- Az öné, senor!

Hilario fráter elszörnyedve kiáltott fel. A tisztek felugráltak a helyükről. Jordán visszahőkölt, majd nekem ugrott, mellen ragadott, és felhördült:

- Kutya, ez a halálod! Megfojtalak!

- Senor, mérsékelje magát! Az igazságot kívánta hallani tőlem, és én őszintén feleltem. Ha ön ilyen mérteidben felizgatja magát ezen, még végül az emberek hitelt adnak a pletykának!

- Tehát pletyka! Ez az ön szerencséje - mondta, és kezét elvette rólam. - On tehát pletykának tartja ezt a híresztelést?

- Természetesen, mert ha nem az lenne, önnek a vesztét okozná.

- Tehát valóban ezt beszélik rólam? Azt mondják az emberek, hogy…?

- Igen - bólintottam. - Ez a szóbeszéd járja.

- Odaát Európában is?

- Igen, ott is.

- Micsoda gyalázat! Gazság! És ön? Remélem, nem hisz ebben az alávalóságban?

- A kérdés fölösleges volt, senor. Tárgyalnánk-e mi egy gyilkossal? Megkeresnénk egy ilyen horderejű

üzlettel, és felajánlanánk kölcsönt is neki, ha a legkisebb kétségeink leimének?!

- Ez igaz… igaz!

Elfordult. Láttam rajta, hogy a végtelenségig felizgattam, és nehezen tud úrrá lenni magán. Nehéz léptekkel járkált le és fel a szobában, majd ismét elém állt, s a vállamra tette mindkét kezét.

- Ember, ön vagy eszeveszett őrült, akinek fogalma sincs, mit csinál, vagy a mayornak van igaza, hogy a pokolból szalajtott, született ördög. Egy azonban biztos, mindkét esetben életveszélyes személy. Melyik tehát az igaz?

- Egyik sem. Csupán őszinte vagyok, és azt reméltem, ez találkozik az ön elvárásaival. Aki ilyen körülmények közt át akarja venni a helyzet irányítását, annak tudnia kell, hogyan vélekednek róla az emberek.

- Úgy! Azok pedig gyilkosnak tartanak engem, akinek vér tapad a kezéhez! Én tehát e közvélemény szerint járok el a továbbiakban, és ha azt hiszi, hogy őszinteségéért köszönetet kap tőlem, akkor rettenetesen téved! Az igazmondásnak van egy foka, ami már arcátlanság. Ezt művelte ön.

Kivégeztetem, és más megbízottat küldök Tupidóhoz Buenos Airesbe…

- Az az ember bízvást itt maradhat. Tupido rajtam kívül senkivel sem áll szóba. Itt viszont én, mint Goodwin úr megbízottja, megtiltom Tumerstick kapitánynak, hogy az engedélyem nélkül önnek egyetlen ládát, hordót vagy bálát is kiadjon. Jól gondolja meg, az első lépés után nincs visszaút. Jól tudjuk, előkészületei kimerítették a lehetőségeit, és segítségünk nélkül nem tud továbblépni.

Márpedig, ha engem megöl, és ellenségesen bánik a társaimmal, akkor nem kap egyetlen pesót, egy szem puskaport sem, és az egész szállítmányt átjátsszuk ellenfelei kezére. Ezt a legkomolyabban mondom Önnek, és most cselekedjék, ahogy jónak látja!

Kérdően pillantott a tisztjeire. A tábornok vállat vont, a többiek pedig hallgattak. Útitársaimon láttam, hogy mélységes aggodalomban várakoznak. Eltűnődtem magamban. Udvariassággal talán hamarább elértem volna célomat? Am a mayorral szembeni viselkedésem után ez gyávaságnak tűnhetett volna fel. Lopez Jordán végül is megszólalt:

- Rendben van, legyen úgy, ahogy akarja, de csak az ön, a kapitány és a kormányos vonatkozásában.

És mit tegyek a többiekkel? Velük szemben nem lehetek ilyen elnéző, hiszen semmi dolgom velük, és nem is várhatok a részükről semmi hasznot.

- Senor Mauricio Montesót az embereivel együtt én szerződtettem, hogy elkísérjenek önhöz. Be vannak avatva a dolgokba, és az ő segítségükkel akarom ide felcsempészni a rakományt. Kipróbált emberek, élvezik a teljes bizalmamat. Amennyiben nem fogadja el őket, akkor elállók az üzlettől.

- On átkozottul nyakas, senor! De hogy került önhöz az estanciero és a fia?

- Ezt Cadera mayor majd elbeszéli önnek.

- És a fráter?

- A barátom, akit az emberei minden ok nélkül egyszerűen lerohantak. Nélküle, vagy bármelyik kísérőm nélkül nem eshet szó közöttünk békés megállapodásról.

- Vigye el önt az ördög! Miért nem küldött Goodwin olyan embert, akivel értelmesen és főleg

udvariasan lehetne tárgyalni?

- Véleményünk eltér a józan észről és az udvarias viselkedésről, senor. Az említett két úr úgy vélte, hogy számukra én vagyok a megfelelő ember; tetszem-e önnek vagy sem, az lényegtelen.

- Legyen! De most már mondja el legalább, hogyan képzeli az üzlet lebonyolítását? Már kész

szerződésnek kellene lennie? Van egyáltalán ilyen?

- Senor Tupido hozza magával Buenos Airesbe.

- Az önök részéről ki írja alá?

- Még senki. Nem tudhattuk előre, melyik ponttal nem ért egyet. A megállapodást követően senor

Tupido írja alá, Goodwin úr nevében pedig én. Amennyiben az aláírásom nincs a szerződésen, illetve nem kerül rá, az egész üzlet kútba esik.

- És részünkről ki ellenjegyzi?

- Ön, vagy a megbízottja, akinek írásos meghatalmazást ad. Ő majd elkísér engem Buenos Airesbe.

- Ez roppant veszélyes az illető számára!

- Csöppet sem veszélyesebb, mint az én utam önhöz. Remélem, csak talál tisztjei között legalább egyet, aki vállalkozik erre az útra. Hiszen nem rejt több veszélyt magában, mint egy néhány napos kirándulás.

- Ismét sérteget! Nem tűrök gyáva személyt embereim között.

- Akkor ne nevezze veszélyesnek ezt a sétát.

- Becsületszavát adja, hogy ön és kísérői egyetlen szóval sem árulják el, mi célból érkezett a városba a megbízottam az embereivel?

- Igen, vállalom!

- Elfogadom, és hagyatkozom is rá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy javaslatait módosítás nélkül elfogadjuk. Tanácskozom a jelen lévő urakkal… Önök pedig a szobájukban várják meg az eredményt.

- Megértettem, senor! Csak előbb engedje meg végre, hogy előadjam a Cadera mayor elleni vádjaimat.

- Tudok a történtekről, tehát nem szükséges!

- De igen! Számomra nagyon fontos, hogy a mi szemszögünkből is megismerje az elmúlt időszak

eseményeit. Természetesen igyekszem mennél rövidebb lenni.

- Jó, kezdje el!

Visszalépett a helyére, leült, és egyetlen közbeszólás nélkül hallgatta végig az előadásomat. Cadera is csendben maradt, bár minden vádaskodásom ellene irányult. Annál jobban villogott azonban a szeme, A halálos ellenségemmé vált. Erről tanúskodott az arckifejezése is, a tekintete is. Amint befejeztem, megkértem társaimat, igazolják szavaim hitelességét, s ezt kész örömmel meg is tették.

- Amit ön elbeszélt - szólalt meg Jordán -, szó szerint megegyezik a mayor előadásával. Am nyilvánvaló dolog, hogy mindegyik párt a saját színeire festi a zászlót. Javaslom, tekintsük az egész dolgot meg nem történtnek.

- Elfogadom a javaslatát - válaszoltam -, bár így lemondok a jogos elégtételről. De követelem, ami magától értetődik, hogy amit elszedtek tőlünk, mindent adjanak vissza!

- Ohó! Túl messzire megy ismét!

- Katonák az emberei, vagy rablók?

- Természetesen katonák!

- Remélem is, mert útonálló banditák vezérével nem kötünk üzletet! A tisztességes katona pedig nem rabol! Miután megtudták, hogy nem ellenség vagyok, hanem barát, üzletfél, remélem, egyetlen percig sem haboznak tovább, és visszaadják a személyes tárgyainkat.

- Megvizsgáljuk ezt is. Most menjenek! Hívni fogom önöket, amint a tanácskozást befejeztük.

Visszatértünk a szobába. Az ajtót elreteszelték mögöttünk. Visz-szafojtott szavak szűrődtek be hozzánk, de nem értettünk belőlük egy kukkot sem. Várakozástól telve ültünk le a padlóra. Kísérőim megpróbáltak rábeszélni, hogy tompítsak némiképp a viselkedésem élén, én azonban arra kértem őket, bízzanak bennem.

Belátták, hogy ez a helyes, és elhallgattak. Csak a kapitány beszélgetett még halkan a kormányossal, aki szó szerint elbeszélte neki, mi történt. Amikor már mindent tudott, hozzám fordult, és kezet nyújtott:

- Charley, káprázatos munkát végzett! A többiek talán őrültségnek tartják, én azonban ismerem önt, és biztos vagyok benne, hogy kihúzza magát és az egész társaságot ebből a kutyaszorítóból…

Talán egy jó óra telt el, amikor nyílt az ajtó. Egymás után léptünk ki rajta. En közvetlenül Jordán elé álltam, ami nem volt véletlen, mert revolvereim előtte hevertek az asztalon. Cadera igencsak sajátságos képet vágott. Látszott rajta, hogy bosszankodik, és mégis valamilyen alattomos, csaknem diadalmas mosoly bujkált a tekintetében. Talán nem volt elégedett a tárgyalás végkimenetelével, de ígéretet kaphatott, hogy később kitöltheti rajtam bosszúját.

- Készen vagyunk, senor - mondta Jordán. - Ón pedig gratulálhat a döntésünkhöz.

- Majd ha megismerem részleteiben is. Egyébként, ha nekem jó, ugyanolyan előnyős az ön számára is.

Előnyökre, kegyre egyáltalán nincs szükségünk, csak tisztességes üzleti megállapodásra.

Mindenekelőtt, hogyan döntöttek felőlem?

- Meghagyjuk az életét.

- Szép! Ezek szerint akkor magamhoz is vehetem a revolvereimet. Felkaptam a fegyvereket az asztalról, az övembe dugtam őket, és néhány lépést tettem hátra.

- Megállj! - förmedt rám Jordán. - Mit merészel?! Nem engedhetem meg, hogy fegyvert hordjon a

jelenlétemben!

- Ez ellen protestálok, senor. Azzal, hogy megkegyelmezett, ehhez is hozzájárult.

- Nem! Azt ígérte, tartja magát az ítéletemhez.

- Egész pontosan: hagyom magam agyonlőni, ha úgy dönt. A döntése megszületett, életben maradok, következésképpen…

- Arra kényszerít, hogy erőszakhoz folyamodjak!

- Én ugyan semmire nem kényszerítem. A fegyverek az én tulajdonaim, tehát nálam is maradnak.

- Legyen, ahogy akarja! Ha valaki nem ért a szép szóból, viselje a következményeit. Cadera mayor, vegye el a fegyvereket tőle!

A parancs igencsak kényelmetlenül érintette a mayort. Úgy tett, mintha igyekezne engedelmeskedni, ám látszott rajta, hogy nem lelkesedik az ötletért. Két lépést tett felém, megállt előttem, és rám rivallt-

- Ide velük!

- Hát vegye el őket, senor! - nevettem fel. - Am túl közel ne merészkedjék, mert esetleg ismét találkozik az öklömmel, pedig úgy látom, az előző emléke sem múlt el nyomtalanul.

Visszatorpant, majd Jordánhoz fordult:

- Hallotta, senor, nem engedelmeskedik!

- De most már elég legyen! - harsogta a generalissimo. - Azonnal adja át a fegyvereket!

A mayor a legnagyobb zavarban volt, de én a segítségére siettem:

- Ne kényszerítse őt, senor, hogy erőszakoskodjék velem. Rosszak az emlékei, pedig akkor éppen csak hogy hozzám ért.

- Neki is vannak pisztolyai, és ha szükséges, használni is fogja őket’

- Eddig voltak, csakugyan… De többé már nincsenek!

A két mondat között a mayorhoz ugrottam, és kitéptem a fegyvereket a kezéből. Átkozódásba tört ki, és rám akart rohanni.

- Vissza! - áhítottam meg. - Különben saját golyóját kapja a fejébe!

- Diablo! - tört ki Jordán. - Mi történik itt?! Elfelejti, hogy nekünk is vannak fegyvereink? Egyáltalán mit akar elérni? Azonnal adja át a pisztolyokat! Különben hívom a katonáimat!

- Átadom én mindjárt, senor, csak nem úgy, ahogy ön gondolja! Nézzen csak ide, valahogy így!

A pisztolyokat gyorsan átnyújtottam a yerbaterónak, egyik revolveremet pedig a kapitánynak, aki amerikai létére bizonyára jobban ismerte a fegyvert, mint a társaság többi tagja. Ezután az ajtóhoz ugrottam, eltoltam a reteszt, és a nálam maradt revolvert Jordánra fogtam, majd így folytattam:

- Az emberei nem tudnak bejönni! És ha kiáltani merészel, lövök! Mindez olyan gyorsan történt, hogy a mayor mozdulni sem bírt; úgy állt ott, mintha lecövekelték volna. A tisztek ugyan felkapták a pisztolyukat, de óvakodtak lőni. A kormányos Jordán mögé lépett, és cinkosán rám kacsintott. Értettem, mire gondol, de egyelőre válasz nélkül hagytam, mert féltem, hogy valami köiinyelműségre ragadtatja magát.

- Egek! - döbbent meg Jordán. - Lehetséges ez egyáltalán?

- Amint látja, senor, igen!

- De ha csak egy ujjal is hozzám ér, az embereün szó szerint darabokra tépik önt!

- Jöjjenek csak! Ónt rnindenesetre magunk előtt küldjük oda, ahová minket számiak!

- Csak önt. tekintem fogolynak, a társai szabadok!

- Ok azonban nem válnak el tőlem.

- De hát azt képzeli, hogy csak úgy egyszerűen lelőhet? Mit tesz akkor, ha például… ó, jaj!

Fel akarta kapni az előtte heverő pisztolyt, ám fájdalmas kiáltásban tört ki, mert a kormányos a péklapát méretű mancsával megragadta a karját, és a testéhez szorította, feltehetően nem sok kímélettel.

- Hagyja csak azt békén, senor, mert különben kifacsarom, akár a citromot! - fenyegette meg a

tengerész. - Nos, rajta, senor - folytatta, most már rám nézve -, elérkezett a régen várt pillanat. A nagyra nőtt lurkó a satuba szorult, és önnek egyetlen intésére inába szállt a bátorsága…

- Engedj el, te átkozott! -üvöltötte Jordán. - Összetöröd a csontjaimat!

Senki sem sietett a segítségére. A tisztek a rájuk szegezett fegyverek előtt mozdulatlanul álltak, bár a pisztoly még mindegyiknek ott volt a kezében.

- Tüstént le a fegyverekkel, mert különben elbúcsúzhatnak a generalissünótól! Asztalra velük! Egy…

kettő…

Nem várták meg a hármat. Egyébként az urak a legkisebb félelmet sem mutatták. Tudták, semmi

bántódásuk nem eshet, ha nem lépnek fel velünk szemben ellenségesen. Sőt, a tábornok arcán mintha némi elégtételt is láttam volna. Biztos, hogy a korábbi események hallatán alapos szemrehányást kaptak Jordántól, és nem kímélte Őket csípős megjegyzéseitől sem, most pedig vele történik meg ugyanaz.

- Szedjék el a fegyvereiket! - szóltam a teaszedőkre.

Nyomban engedelmeskedtek, és eUenfeleinknek most már csak a kardok maradtak, ám azoktól nem

kellett tartanunk, hiszen most már csaknem mindann^unk kezébe jutott lőfegyver.

- Azonnal menjen az ajtóból, hátra, abba a sarokba! - parancsoltam rá a mayorra.

Engedelmeskedett, bár vonakodva. Intettem a szememmel a kormányosnak, aki elengedte Jordánt, de a háta mögött maradt. A generalissimo összetörve roskadt le a székre, és fájdalmasan sóhajtott fel:

- Cáscara! Micsoda ördöngös bitangok! És mindez a saját főhadiszállásomon történik! Én önök,

senores, nem jönnek a segítségemre!

A szemrehányás a tisztjeinek szólt. Azok természetesen óvakodtak válaszolni, inkább bölcs hallgatásba burkolóztak. Talán helyettük is én beszéltem:

- On miért nem segít magán? A hadvezérnek saját magának kell döntenie cselekedeteiről, arról, hogy mire képes. Most legalább megtudta, hogy nem olyan könnyű bátor, tapasztalt, becsületes emberek élete és tulajdona felett rendelkezni, úgy, mintha azok rablók, útszéli banditák lennének!

- Figyelmeztetem, ezrek várják kint egyetlen intésemet!

- Pah! Most már azoktól sem félünk.

Ahogy végigmért, tekintetében leírhatatlan csodálkozás tükröződött.

- Meg vagyok győződve, hogy egyetlen embere sem merészkedik a közelünkbe - folytattam, hogy még jobban megtörjem.

- Ohó! Egyetlen szavamra széttépik önöket!

- Aligha jut eszükbe, ha tudják, hogy ezzel az ön azonnali halálát okozzák.

- Az enyémet?

- Miért, mit vár tőlem? Mi tízen vagyunk, míg önök hatan. Nincs esélyük velünk szemben.

- És az mit használ Önöknek? Egyszer csak el kell hagyniuk ezt a szobát!

- Sokat, nagyon sokat, mert jól figyeljen csak: egymáshoz kötözzük önöket, amint a lovakat szokás, és kivonulunk a házból, át az emberei között, akik nyilván óvakodnak csak megérintem is minket, mert nem veszélyeztetik az egész tisztikar életét, és velük együtt a generalissimóét is. Ezután lóra ülünk, és elvágtatunk a folyóhoz, önöket csak akkor engedjük szabadon, ha sikerül tutajra szállnunk, és biztonságban leszünk. Tőlem nevezheti az egész tervet őrültségnek, ám, ha kényszerít, esküszöm, hogy véghezviszem. Értse meg végre, ezúttal más emberekkel akadt össze, nem olyanokkal, mint amilyenekhez hozzászokott. Észak-amerikai kóborlásaim során számtalan, ennél sokkal veszélyesebb helyzetbe is kerültem, mégis kivágtam magamat. Pedig ott indiánokkal álltam szemben, akik közül egy az ön tíz katonájával is felér. Az erő nem a tömegben van. Az éleslátás, a vakmerőség előbb visz győzelemre keveseket, mint az értelmetlen zűrzavar egy egész tömeget. És most szeretném látni azt a személyt, aki ilyen körülmények között képes lenne valamiben megakadályozni minket, egyáltalán veszélyeztetni életünket, szabadságunkat! Mint barátok jöttünk önhöz, és itt útonálló zsiványokként fogadtak minket, rabságba vetettek, engem pedig meg akartak ölni, jóllehet nagy horderejű, az ön számára rendkívül előnyös üzletet akartunk megkötni. Én azonban nem az az ember vagyok, aki meghátrál! Amit vállaltam, véghezviszem, ha törik, ha szakad!

Nem bízom önben, ezért ne csodálkozzék, ha ilyen szélsőséges eszközökhöz nyúlok. Az utolsó szavaim megtették a kívánt hatást.

- De hát mit kíván tőlem?

- Tisztességet, semmi többet. Ettől a perctől kezdve a társaimmal együtt szabadok vagyunk.

- Nekem is ez a szándékom. Holnap reggel a teljhatalmú megbízottammal együtt útnak indítom önöket Buenos Airesbe.

- Pompás, de ebből nem következik, hogy addig fogságban tartsanak bennünket. Ki lesz a megbízott?

- Caderamayor.

- Miért éppen ő? Nincs alkalmasabb embere? Hiszen láthatja, hogy az eddigiek során igencsak ostobán viselkedett, amellett esküdt ellenségem. És most vele bonyolítsam le ezt a kényes, sőt, nyugodtan állíthatom, veszélyes üzletet? Nevetséges!

- Én döntöttem így. Élvezi a teljes bizalmamat, és senki sem ismeri a városban. Ahhoz, hogy feladatát teljesítse, biztonsággal kell mozognia ellenségeink között.

- Legyen, ahogy akarja, tőlem akár a lócsiszár gyerek is jöhet! Mostantól kezdve azonban csak mint szabad ember vagyok hajlandó tárgyalni.

- Nos, jó. Megváltoztatom a döntésemet, és az indulásig a vendégem. Remélem, ezzel kielégítettem minden igényét?

- Hogyne, ha ez a társaimra is vonatkozik.

- Úgy gondoltam. Reggel tehát elutaznak Caderával, aki mellé természetesen adok kíséretet, annyi főt, ahányan önök vannak.

- Ez mire jó?

- Bármi adódhat ügyelnek a mayor személyes biztonságára.

- Felőlem, bár az a véleményem, hogy csak fölöslegesen magunkra vonjuk a figyelmet ekkora

létszámmal. Társaim közül egyébként nem jön mindenki velem. Az estanciero a fiával igyekszik mielőbb hazatérni. A többiek természetesen elkísérnek. Mivel utazunk?

- Ismét csak tutajjal. Gőzösön gyanút keltenénk.

- Egyetértek. A mayor tehát teljhatalmú megbízottja, joga van az ön nevében megkötni az üzletet, és ön elfogadja sajátjának az ő aláírását?

- Igen.

- Nekem elég, de senor Tupído kér írásos meghatalmazást is.

- Visz magával.

- Nos, így rendben lesz minden. És hogyan döntött a mi dolgainkkal kapcsolatban?

Látszott rajta, sok mindent szeretne megtartani közülük, talán le is mondhattam volna valamiről, de következetes akartam maradni. Kérdőleg nézett a tábornokra, aki beleegyezően bólintott. Ekkor hozzám fordult:

- Visszakaphatnak mindent, kivéve azt az Összeget, amit ön a mayortól elvett.

- Én pedig követelem azt is! Cadera ezt a pénzt mint kártérítést fizette ki.

- Mit törődik ön egy idegen tanya sorsával?!

- A lakói nem idegenek. Tisztességes, becsületes emberek! A felebarátaim!

- A levonás nem érinti önt. Az estanciero pénzéből vesszük el.

- Az egyre megy. Társaságunkon belül közös minden. Nem járulok hozzá!

- Nem értem önt! Hyen jelentéktelen tételen vitatkozunk, amikor már mindenben megállapodtunk.

- Álljon el a szándékától!

- De Cadera mayor követeli vissza a pénzét.

- Az nem az övé, hanem a miénk. Ne égessen föl védtelen tanyákat!

- Gondolja meg, a lovakat már elvette tőle…

- Teljes joggal, hiszen azokat is lopta. Visszaadtam az egész ménest a jogos tulajdonosának.

- Senor, ön istenverte, megátalkodott akarnok!

- Sajnos, és a legrosszabb benne, hogy csökönyÖsségem csak fokozódik, ha tovább folytatjuk ezt az értelmetlen vitát! Végül azt fogja elérni, hogy elállók a megkötött üzlettől!

- De hát értse meg, a mayor akkor majd rajtam követeli a pénzét!

- Az a kettőjük dolga, nem az enyém. Egyébként meg vagyok győződve, hogy az a pénz nem a

személyes tulajdona volt. Az ön nevében tárgyal, intézkedik, tehát kell rendelkeznie hozzá tőkével.

Láthatja, bármilyen Őrültnek is nevez, azért elég tisztán látom a dolgokat.

- Basta! Nem tudok önnel mit kezdeni! Vigyék azt a pénzt is, semmi dolgom vele tovább! Most már elégedett?

- Még egy apróság! Legyen szíves a megállapodást írásban rögzíteni, és a jelen lévő urak

becsületszavukat adva ellenjegyezzék.

- Senor, ez sértés!

- Csak megjegyzéseinek eredménye. Több alkalpmmal tanújelét adta ugyanis, hogy nem feltétlen ura a szavának. Én pedig a teljes biztonságra törekszem.

- Úgy gondolja, hogy az adott szó írásban erősebb?

- Ha a tiszt urak is aláírják, remélem, de most már elég a vitából, rajta!

A kapitány, a yerbatero és én fenyegetően emeltük föl a fegyverünket. Jordán megtört. Mélyet sóhajtva így szólt:

- Rettenetes, szörnyű egy ember! Az életben nem találkoztam j még ilyen keményfejű alakkal. Tegyék le a fegyvert, legyen kívánságuk szerint. Mit írjunk?

- Diktálom.

- Jó, a lovászmester majd írja, de most már tényleg félre a fegyverekkel.

- Csak az aláírások után, ha a kezemben a papír.

A lovászmester” titulus ebben az országban, úgy rémlett, rang is, nemcsak holmi beosztás. Az illető

mindenesetre papírt és tollat húzott maga elé, majd írni kezdett. Igyekeztem röviden fogalmazni, de vigyáztam, nehogy valami lényeges pont kimaradjon. Ahogy végeztünk, Jordán aláírta, majd a többiek is.

- Ez a kérése is teljesült - állt fel a generalissimo, és átadta a kötelezvényt. - Kérem vissza a fegyvereinket.

- Majd ha megkaptuk a dolgainkat. Hozassa ide, kérem, minden felszerelésünket.

- Ezt már a tábornok intézi.

- Hát akkor mondja meg neki, hogy igyekezzék, mert hajovább csűrjük-csavarjuk a szót, tényleg

elveszítem a türelmemet! Ő elmehet, de a többiek itt maradnak. Tíz perc elegendő, hogy előteremtse az Összes holminkat. Ne húzza az időt, mert csak gyanakvást kelt. És ne próbálkozzék valami csellel!

Úgysem vezetne eredményre, csali kockáztatná vezére és tiszttársai életét!

A tábornok hosszasan nézett rám, de egyetlen szót sem szólt. Felállt, bólintott felém, és az ajtóhoz indult. Valahogy nem tételeztem fel róla semmi becstelenséget. Kiengedtem, de mögötte gondosan helyére toltam a reteszt. A szobában teljes csönd uralkodott. A tisztek némán ültek a helyükön. A történtek szinte letaglózták őket. Becsületükben érezték magukat megsértve, és elismerem, nagy szégyen volt rájuk nézve, hogy ilyen körülmények között, kényszer hatására kellett feltételeimet elfogadniuk. Csak a lovászmester vetett rám időnként olyan pillantást, amelybe már-már rokonszenv vegyült. Sokkal fiatalabb volt társainál, és ruházata is csinosabbnak, rendezettebbnek tetszett a többiekénél. Semmi ellenszenvet nem éreztem iránta.

15. A megnyert játszma

Néhány pillanattal a megadott idő után kopogtattak. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kitekintettem a nyíláson át, kezemben a lövésre kész revolverrel. A tábornok állt kívül néhány katonával, akik a fegyvereinket és más tulajdonunkat hozták magukkal.

- Nyissa ki nyugodtan, senor! - szólt be a tiszt. - Mint látja, kiüríttettem mind a két előszobát, nincs mitől tartania…

Szélesre tártam az ajtót, ő belépett az embereivel, és leraktak mindent az asztalra. Ahogy magunkhoz vettük a dolgainkat, kiderült, hogy több minden hiányzik. Úgy látszott, a portyázok már szemet vetettek felszerelésünk egyes darabjaira. Amikor ezt szóvá tettük, a tábornok visszament, hogy visszahozza azokat is.

Rövid idő alatt előkerült minden… kivéve a pénzt.

Az enyém és a társaimé megvolt mind, de az estancíero pénzéből hiányzott háromezer papírtallér, amelyet, úgy látszik, a tábornok már nem tudott visszaszerezni. Két lehetőség állt fenn: vagy téved az estancíero, vagy Cadera tette el a pénzt magának. Az utóbbi ezt határozottan tagadta, az estancíero viszont állította, hogy pontosan emlékszik, mennyi pénzt vett magához, ám hogy mielőbb békésen lezárjuk az ügyet, kijelentette, kész lemondani erről az összegről. Ekkor azonban közbeszólt a kormányos:

- Háromezer tallér nem gyerekjáték! Nem mehet csak úgy egyszerűen veszendőbe! Adjon nekem kezet, senor mayor, hogy valóban nincs önnél a pénz, és akkor a dolog el van intézve.

Hatalmas lapáttenyerét odanyújtotta Caderának, aki elkövette azt az ostobaságot, hogy belecsapott a markába, miközben biztosította:

- Tessék, itt a kezem és a becsületszavam, hogy az utolsó pesót is visszaadtam…

Alig fejezte be azonban, amikor fájdalmasan felkiáltott. A kormányos ugyanis nem engedte el a kezét, hanem szorítani kezdte, egyre erősebben.

- Cielo, cielo! - toporzékolt a mayor. - Engedje el azonnal!

- Hol a pénz? - kérdezte a tengerész nyugodtan, ám szorítása egyre erősödött.

- Fogalmam sincs róla, nem vettem el!

- Pedig nálad van, te csirkefogó! Ha nem adod ide azonnal, palacsintává lapítom a mancsodat!

- Qué dolor! Qué tormente! - ugrált Cadera. - Nincs, nincs… semmi…

- Engedje el azonnal! -parancsolt rá a tengerészre a tábornok. -Nem látja, hogy ártatlan?

- Hallgasson! - förmedt rá Larsen. - Értek az ilyen gazfickók nyelvén, hiszen a homlokára van írva, hogy bűnös!

Tovább fokozta hatalmas öklének szorítását, és a mayor üvöltve szökdelt a levegőbe.

- Én… én… ó, egek! Igen, nálam van!

- Hová rejtetted?

- Ide, a kalapomba!

- Elő vele, de azonnal!

Cadera más kalapot viselt, mint korábban. Lekapta a fejéről, ám nem bírta fogni, mert összelapított ujjai meggémberedtek, és furcsa barnáskék árnyalatot kezdtek ölteni.

- A verejtékpánt alatt! - sziszegte. - Vegye ki, maga átkozott!

A kormányos előhúzta a pénzt, és a tábornok felé mutatva így szólt:

- Nos, kinek volt igaza, senor? Önnek vagy nekem? Csak hagyja, hogy ilyen kacsói nőjenek, és mindjárt könnyebben elbánik a tolvajokkal. Ez a kitűnő mayor most bizonyára úgy gondolja, hogy száz ujj van a kezén, amelyek eggyé lapultak. Remélhetőleg a jövőben óvakodik elcsenni a más pénzét…

Az estanciero eltette a visszakapott pénzt. A gerieralissimo egyetlen szót sem szólt a jelenet alatt, pedig ugyancsak kínos lehetett számára. Látszólagos nyugalmat erőltetett magára, és elém lépett.

- Nos, elégedett végre, senor?

- Tökéletesen, és remélem, hogy békekötésünk ezúttal már tartós lesz.

- Mostantól kezdve ez már csak önön áll vagy bukik. Mi álljuk a szavunkat, s a továbbiakban hasonlóra számítok az Ön részéről is. Most szólok a lovászmesternek, hogy intézkedjék a szálláshelyéről… Mint mondtam, ön a vendégem.

- Kérem, senor, semmi szín alatt sem szeretnék elválni a társaimtól, ezért arra kérem, közös tartózkodási helyet biztosítson számunkra.

- Ahogy óhajtja. Ón mellé adom a lovászmestert, aki teljesíteni fogja kéréseit.

Ezekkel a szavakkal eltávozott. A többiek követték, Cadera is, aki ránk sem pillantott, pedig bizonyára forrt benne a düh. A lovászmester még maradt egy pillanatig. Kissé félrehúzott a többiektől, és visszafojtott hangon így szólt:

- Senor, itt minden tekintetben megbocsáthatatlan módon jártak el önnel és a kísérőivel szemben! Ami engem illet, ezennel véget vetek a tévelygésemnek! Eddig azt hittem, jó ügyet szolgálok, ön azonban felnyitotta a szememet. Köszönet ezért. Kérem, ne ítélkezzék fölöttem a történtek alapján. A föltétlen híve vagyok, és mindenben a rendelkezésére állok, csak egyet kérek: a teljes titoktartást. Igaz, nem sokáig maradok itt, de addig számíthat rám…

- Köszönöm, senor! - válaszoltam. - Nagyon örülök, hogy végre akad valaki, aki a történteket az igazság oldaláról ítéli meg. Erre az itteni tapasztalatok alapján aligha számíthattam. Mondja, ezt a hadsereget csupa bravóból, brigantiból verbuválták?

- Sajnos, sok igazság van a kérdésben. Erre én is csak az ídeér-kezésem után jöttem rá, és többször támadt már kétségem, hogy szabad-e feláldoznom a becsületemet az oldalukon. Most azonban betelt a pohár!

Amit láttam, hallottam, több mint elegendő! Most már csak egyetlen vágyam van, elmenni innen mielőbb. Am ez meglehetősen nehéz dolog. Jordán bizalmasa vagyok, ismerem a terveit, tehát még kényszerrel is vissza fog tartani.

- Lépjen meg titokban.

- Az is csak valami különös véletlen folytán sikerülhetne, de az üldözők rövidesen a nyakamon

lennének.

- Ugyan már! Azok legföljebb csak jó csomó puskaport pufogtatnának a levegőbe! De azért másképpen fogjuk ezt csinálni. Fölesküdött Jordánra?

- Nem.

- Tehát erkölcsileg nem köti semmi. Ha valóban komoly a szándéka, akkor számíthat a segítségemre.

- Az önére? - nevette el magát csodálkozva. - Hiszen legelsősorban önnek van arra szüksége, senor!

- Nehezen hinném. Ha egyszer mi a fegyvereink birtokában vagyunk, akkor már nem szorulunk senkire, saját magunk intézzük a dolgainkat. Jordánnak el kell engednie minket, és Ön bizonyára talál rá alkalmat, hogy titokban csatlakozzék hozzánk.

- Nos, majd meglátjuk. Mindenesetre legyen róla meggyőződve, hogy az önök oldalán állok, és

lehetőségeimen belül igyekszem elhárítani minden veszélyt. Most azonban mennem kell, nehogy a hosszú elmaradásommal gyanút keltsek.

Ezzel eltávozott, ám rövidesen vissza is tért, hogy szálláshelyünkre vezessen bennünket. Helyünket az egyik melléképületben jelölték ki, ahová a tágas udvaron keresztül vezetett az út. Az udvaron nyüzsögtek a katonák, és kíváncsi, de még inkább ellenséges pillantásokkal méregettek. Nem egyikük igyekezett mellénk nyomakodni, talán tettlegességre is sor került volna, ám a lovászmester szigorú hangon elparancsolta őket a közelünkből.

Az épület, ahová beléptünk, inkább fészer volt, sernmiiit ház. Falai deszkából készültek - keskeny szellőzőnyílásokkal -, a tetőzet szintén. A belső tér olyan nagy volt, hogy megkértük kísérőnket, hozassa ide a lovainkat. Ez meg is történt, bár, mint később megtudtuk, Jordán alaposan megrótta őt ezért. Mi viszont ebből arra következtettünk, hogy változatlanul nem bíznak bennünk. Azáltal, hogy lovaink hozzánk kerültek, nagyban nőtt a biztonságunk, sőt esetleges kitörés esetén ez jócskán növelte esélyeinket is.

Úgy rémlett, a továbbiakban nem foglalkozott velünk senki, míg be nem esteledett. Ekkor két lámpást küldött a lovászmester, és hatalmas adag húst is kaptunk, úgyhogy alaposan belakmároztunk. Vizünk volt, ráadásul még néhány szivart is találtunk a csomagban. A lovak kukoricát kaptak, aztán bőségesen megitattuk őket.

Kívül számtalan tűz égett, és a keskeny nyílásokon kitekintve igazi kalandos, dél-amerikai kép tárult elénk: félvad alakok guggoltak a lobogó lángok körül, s árnyékuk játékos módon mosódott bele a sötétbe.

Mindehhez kiáltozás, alig érthető hangzavar járult. Lassan telt-múlt az idő, a tüzek egymás után kialudtak, majd éles trombitaszó takarodót harsogott. A csoportok elszéledtek, aludni tért mindenki. Fáradtak voltunk mi is.

Kényelemről persze nem beszélhettünk, mert a csupasz padlón kellett elhelyezkednünk. Előbb azonban megszerveztük az őrséget; óránként váltottuk egymást.

Késő éjszaka fölébresztettek. A lovászmester jött el titokban, és halk kopogással kért bebocsátást.

Eltoltuk a reteszt, mire ő feltűnés nélkül besurrant. Lámpásainkat még elalvás előtt eloltottuk, ezért teljes sötétségben voltunk.

- Elnézést, senor, hogy nem jöttem korábban - mentegetődzött. - Kívül őrség áll, állandóan szemmel tartják önöket. Távol kellett maradnom, nehogy magamra vonjam a figyelmet, és esetleg jelentsék Jordánnak, hogy titokban itt jártam. Most azonban az a fickó, aki az ajtót tartotta szemmel, lefeküdt, és gondolom, alszik is, tehát próbálkozhattam…

- Ezek szerint ki is törhetnénk!

- Ugyan, dehogy. A lovak patáinak dobogása árulójuk lenne, és pillanatok alatt talpon lenne az egész tábor!

- Nem gondoltam komolyan. Eszem ágában sincs titokban távozni. Nyíltan, fényes nappal akarom itt hagyni ezt a helyet. Megtudott valamit az elutazásunkkal kapcsolatban?

- Igen. Életember először hallgatództam, és megtudtam, milyen utasításokat kapott a mayor.

- Tehát maradt Jordán eredeti döntése? Cadera kísér el minket Buenos Airesbe?

- Igen. Annyi kísérőt kap, ahányan önök vannak. Én is elkísérem a társaságot a folyóig néhány

katonával, mivel a mayor és emberei a lovakat nem viszik magukkal, tehát viszsza kell hozni Őket, és meg kell győződnünk arról is, hogy biztonságban tutajra szálltak.

- Tehát marad a tutaj is?

- Igen, éberségből, mert ugyan gyakran halad el erre gőzös is, amely fel is venné önöket, de ekkora létszám gyanút keltene, a tutajon viszont maguk lesznek.

- Értem. Jordán talán attól is fél, hogy egy gőzös fedélzetén a kapitány segítségét kérnénk a katonáival szemben.

- Meglehet A mayor írásos meghatalmazást visz magával, s annak alapján joga van megkötni az üzletet.

Ezt követően a hajó felvitorlázik a Paranán egészen addig a pontig, amelyben Jordán és a mayor megállapodtak.

Ott már várják az embereink, akik átveszik a rakományt.

- Hol van ez a hely?

- Nem tudom. Erről olyan halkan beszélgettek, hogy nem értettem belőle semmit. Figyelmeztetem

azonban önt, maradjon mindig a fedélzeten, mert. Cadera parancsot kapott, hogy ha ön szárazföldre lép, azonnal ejtse foglyul. Csak arra kell neki vigyáznia, hogy ezzel már Jordán terveinek ne ártson.

- Számítottam erre, bár engem ugyan el nem kap a mayor, sokkal előbb megtörténhet, hogy Ő kerül a kezem közé. Hol van most Jordán?

- Még a táborban.

- Magához rendel még, mielőtt eltávozunk?

- Föltétlenül. Rendkívül barátságos lesz majd önhöz, de ez ne tévessze meg.

- Ellenkezőleg! Ez csak gyanúsabbá teszi a dolgot. És ön, senor? Önmagával kapcsolatban van már kialakult elképzelése?

- Csak úgy általában. Döntésem azonban végleges. Itt hagyom a tábort, amint az lehetséges.

Természetesen igyekszem elkerülni a veszélyes helyzeteket.

- Helyes, ez az én véleményem is. Akkor tehát ön velünk utazik.

- Képtelenség!

- Dehogyis. Nem szabad mindjárt ezt a szót hasznaim, ha a dolgok menete kicsit nehezebbre fordul.

- Akkor arra kérem önt, mondja el, hogyan képzeli az egészet…

- Örömest. Előbb azonban biztosan kell tudnom, hogy mindenképpen kitart elhatározása mellett, és teljes mértékben őszinte irántam.

- Becsületszavamat adom, hogy a barátjuk akarok lenni, úgy is gondolkodom és „viselkedem. A tábort pedig mindenképpen elhagyom. Ha csatlakozhatnék Önökhöz, az rendkívüli örömömre szolgálna.

- Az adott szó vonatkozásában itt elég rosszak a tapasztalataim, ennek ellenére szeretnék bízni önben, mert becsületes embernek tartom.

- Bízvást megteheti, senor. Nem fog csalódni bennem.

- Jó. Mindenekelőtt mondja meg, sok személyes holmija van, amelyeket magával akar hozni?

- Dehogy. Tábori körülmények között élünk itt, és semmi fölöslegeset nem cipelünk magunkkal.

Minden tulajdonom a lovam, fegyvereim, két öltözet ruha és tartalék fehérnemű.

- Azért ebből jókora batyu kerekedne… Ha meglátnák önnél, gyanút keltene! A ruhákat és a fehérneműt ide tudná hozni titokban?

- Bizonyára.

- Akkor intézkedjék. A mi dolgaink között nem fognak szemet szúrni. A folyóhoz amúgy is velünk kell jönnie, ott pedig feltűnés nélkül követ bennünket a tutajra.

- Megtehetem? Hiszen nekem vissza kellene térnem a lovakkal!

- Pah! Kellene! Hanem, hogy megteszi, az megint más dolog.

- Mit szól majd ehhez a mayor?

- Őt bízza rám. Olyan pompás magyarázatot kap, amit el kell fogadnia, és majd annak megfelelően viselkedik.

- Ne feledje, ő az elöljáróm!

- Csak addig, amíg ön elfogadja. Mi az Ön oldalán állunk, és meg fogja látni, hogy a mayorral szembeni viselkedésem alapvetően meg fog változni. Bízzék berniem, és ígérem, hogy szabad lesz.

Egy darabig elgondolkodva nézett maga elé, majd így szólt:

- Azért ez nagy vakmerőség!

- Ne higgye, senor! Arra gondoljon, mit kockáztattam én ilyen ellenséges gyűrűben! Sikerült, és sikerülni fog ez is! Eszem ágában sincs tartani attól a néhány katonától, akik velünk jönnek.