Önnek kötelessége lett vohia, hogy az egész dolgot egy papnak meggyónja. Mivel ezt elmulasztotta, bűnrészességet vállalt egy gyilkosságban. Igaz, sok alkalma nem lehetett, hogy pappal találkozzék, de legalább Hilario fráterrel osztotta volna meg titkát! Bizonyára segítségére lett volna abban, hogy megtalálja a legjobb megoldást.

- Hiszen éppen ez az! Nem tudom, mit szabad tennem!

- Ezt, mindenltéppen. Az ügy már nem titok többé. Hiszen hallotta, már csaknem annyit tudok a

dologról, mint ön. Hilario testvér derék, becsületes férfiú, egyházi ember. Ha rábízza a gondját, és tanácsért fordul hozzá, biztos lehet benne, ugyanúgy megőrzi titkát, mintha meggyónta vohia.

Várhatóan azonban ő sem fog más választ adni, mint én.

Szótlanul, mélyen eltűnődve nézett maga elé. Csak hosszú hallgatás után szólalt meg:

- Ahogyan megvilágítja a tényeket, igazat kell adnom ömiek, ám még nem tud mindent. A Senda… azaz a gyilkos még mást is közölt velem.

- Annak nincs jelentősége! Nem arról van szó, hogy milyen sok mindenről kell hallgatnia az eskü miatt!

Az a lényeges, hogy az eskü érvénytelen, nem kötelezi semmire. Úgy rémlik, a halál közelsége súlyosbítja terhét, döntsön tehát, és szabaduljon meg tőle! Jobb tanácsot nem tudok adni, pedig higgye el, átérzem a helyzetét. Azt ajánlom hát, hogy forduljon teljes bizalommal Hilario fráterhez.

Száraz ujjaival tétován tépdeste a takaró rojtjait, feje fáradtan billent oldalra, majd így szólt:

- Meg kell gondolnom.

- Tegye, kedves barátom! Ám ne feledje, mindenkinek elérkezik: a nagy pillanat, amikor már nincs idő

a hosszas gondolkodásra.

- Igen, a halál, a halál! - sóhajtott. - Ón fél a haláltól?

- Nem.

- Nem arra gondoltam, hogy ön vajon erős szívű férfi! Az élet buktatói nem érdekelnek, hanem csak attól tartok, ami a halál után következik.

- Értem önt. A halál angyala a bűnbánóért érkező isteni békekövet, aki az elveszett gyermeket az Atyjához visszakíséri. A megátalkodott előtt azonban a hozzá vezető út mindörökre zárva marad. Aki életében teljesítette kötelességét, bűneit őszintén, hívő szívvel megbánta, nyugodt lélekkel járulhat az Úr színe elé, megbocsátást, szeretetet remélve…

Lehunyta a szemét, mintha utolsó szavaimon töprengene. Hosszú, nagyon hosszú ideig feküdt

mozdulatlanul, csak ujjai gyűrögették folyvást a fodrokat. Aztán felnyitotta a szemét, és megszólalt:

- Igaza van, igaza van! Hilario fráterhez kell fordulnom. Kérem, küldje be!

Eleget tettem kérésének, és a barátjött is azonnal. Odakint a lakószobában jó óra hosszát üldögéltünk szótlanul, míg ismét visszatért. Arca komoly volt, ám szeme melegen ragyogott. Kezét nyújtotta felém, és így szólt:

- Gyóntató papot kér. Azonnal küldök érte valakit Montevideóba, talán még életben találja. Örömmel észleltem, hogy a beszélgetésük során a beteg megszabadult a kétségektől és aggódástól.

Egy gaucho útnak indult a városba, a barát pedig így folytatta:

- Érdeklődött, mikor óhajt elutazni. Nagyon kéri, ha megteheti, ma még maradjon.

- De hát nekünk azonnal indulnunk kell az Estancia del Yerbateróra - vetette ellene Monteso.

- Kérem, maradjanak! - kérlelt a ranchero is.

A felesége és a barát is támogatták a kérését, és én maradtam is vohia szívesen. Monteso azonban menni akart. Érthető, hiszen az estancia lakói a legnagyobb bizonytalanságban lehettek hosszú elmaradásunk miatt, és szerette volna mielőbb megnyugtatni őket. Megkíséreltem rábírni, hogy maradjon, de hasztalan. Azonnal indulni akart, de megígérte, hogy később visszatér, mert a hegyekbe vezető utunk amúgy is itt halad el a rancho mellett.

- Tudnia kell, senor, hogy útja nem veszélytelen - figyelmeztettem. -Változatlanul nem bízom ebben a gyülevész bandában.

- Pah! Ok már olyan messze vágtatnak, hogy nem is érdemes rájuk gondolni. Féltik a bőrüket, és meg is van rá minden okuk.

- Nem mernék rá megesküdni. Legalább kérjen senor Bürglitől néhány gauchót, akik elkísérik, míg kellő biztonsággal folytathatja útját, és nem kell félnie eseteleges csapdától.

- Teljesen fölösleges. Egyébként is a nap már erősen lemenőben van, sietnem kell, nem várhatok arra, amíg az emberek felkészülnek.

Én azonban nem hagytam békén, és nem nyugodtam, amíg a ranchero elő nem szólította és

rendelkezésére nem bocsátotta két emberét. Megígértem neki, hogy másnap korán reggel követem.

Rövidesen útnak is indultak, sebesen kivágtatva a kapun.

Onnan intettem nekik búcsút, tekintetemmel hosszasan szemléltem a tájat, még az után is, hogy eltűntek a szemem elől. Ám semmi mozgást sem észleltem, a folyópart is végig kihaltnak, elhagyatottnak tetszett. A látvány megnyugtatott.

Pedig jobb lett volna, ha én is elkísérem. Bizonyára keresztezték volna utunkat nyomok, amelyek felhívják a figyelmet, hogy a visszatérés a birtokra egyáltalán nem olyan veszélytelen, mint ahogy gondolta.

Ráadásul a két gaucho már alig negyedóra múlva visszatért. Monteso hazaküldte őket, mondván, hogy a kíséret fölösleges, mert semmiféle veszély nem fenyegeti.

Amikor visszamentem a szobába, megtudtam, hogy a beteg már nyugodt, mély álomba merült. A rancho lakói mindennapos tevékenységükhöz láttak, én pedig kisétáltam a baráttal a szabadba, hogy megmutassa a tanyához tartozó területeket. Ezután rágyújtottunk, és kiültünk a kapu mellé a padra.

Eddig egyetlen szó sem esett a haldoklóról. Sőt, fiilario fráter még magáról sem mondott semmit, pedig mondanom sem kell, milyen kíváncsi voltam, mennyire érdekelt a személye. Természetesen elkerültem minden kérdést, nehogy tolakodónak tartson. A beszélgetés során megtapasztaltam, hogy magas szintű képzettséggel rendelkezik. Társalgásunk a személyemre, az élményeimre, úti céljaimra korlátozódott.

Amikor meghallotta, hogy Tucumánba is el akarok látogatni, meglepődve szólalt meg:

- Senor Pena? Honnan ismeri őt?

- Két évvel ezelőtt találkoztunk Mexikóban, és búcsúzáskor mondta, hogy ez idő tájt Tucumánban lesz.

Akkor megbeszéltük, hogy ha útitervem megengedi, fölkeresem.

- Pontosan ez a helyzet. Nemcsak hogy ott tartózkodik, hanem ott is lakik. Jelenleg éppen a következő

útját készíti elő, mivel gyakorlott vezető, és sűrűn kap megbízást. Közvetlenül oda készül?

- Nem. Előbb fölmegyünk a Gran Chacóra.

- Ah, milyen különös ez, senor. A véletlenek által összehozott, váratlan találkozás. Én ugyanis szintén Tucumánba készülök, és a Gran Chacón át is mehetek.

- Valóban? De hiszen akkor pompás lenne, ha együtt utaznánk!

- Részemről örömmel. Mikor szándékoznak indiiíni?

- Egészen rövid időn belül, talán egy-két nap múltán.

- Remek. Hasonlóképpen tervezem én is. Most már csak az a kérdés, hogy útitársai szívesen látnának-e?

Ők kicsodák?

- Senor Monteso öt emberével, akik valóban örömmel vennék, ha ön velünk tartana.

- No de mit keresnek a yerbaterók a távoli Chacón? Hiszen sokkal közelebb, biztonságosabb részeken is találhatnak gazdag teamezőket.

- Ezúttal más feladattal utaznak e távoli vidékre, nem teát gyűjtenek

- Talán valami titok?

- Tulajdonképpen, igen. De mondja csak, a Gran Chaco valóban olyan veszélyes vidék, mint ahogy

sejtetni engedte?

- Igen. Önnek talán kevésbé tetszik annak, sőt az, aki indiánok között élt, velük együtt vadászott észak vadjaira, talán még mosolyog is rajta. Pedig higgye el, ugyanolyan veszélyeket rejt magában, mint a végeláthatatlan pampák, tikkadt sivatagok.

- Vadállatokra gondol?

- Nos, a jaguár nem bengáli tigris, mint ahogy a puma sem hasonlítható afrikai vagy ázsiai oroszlánhoz, de azért éppen eléggé veszélyesek, mert a kígyók nesztelenségével képesek mozogni.

- Arra én is képes vagyok.

- Ebben kételkedem, bár nem szeretném megbántani…

- Fogadok önnel. Rövidesen besötétedik. Ón itt ül, ezen a padon, én pedig kint állok a kapu előtt. Már sötét este van. Gyönge szellő sem rebben, és megesküdne, hogy a legcsekélyebb zajt is meghallja.

Mégis bejövök, és leülök ide, ön mellé a padra. Ha nem ér hozzám közvetlenül, azt hiszi, egyedül van.

- Senor, tisztelem minden szavát, de ezt nem hihetem.

- Pedig ha együtt akarunk utazni, hitelt kell adnia a szavaimnak. Úgy gondolom, hogy itt az alkalom a bizonyításra; sohasem túlzok, nem állítok valótlant.

- De hát hogyan akar bejönni? Hiszen a kapu zárva van.

- A lasszóm segítségével, amelynek a hurkát a kapu tetejére vetem.

- Talán elképzelhető. Am, ha nincs ez a lehetőség?

- Akkor találok mást.

- A kaktuszon keresztül is?

- Ha rákényszerülnék, lyukat nyitnék az ágak között, mert higy-gye el, az én Bowie-késem felveszi a versenyt az önök machetájával.

- Senor, ön veszélyes ember! A rátermett betörő minden adottságával rendelkezik! Ezer szerencse, hogy nem qzí ezt a szakmát! No de bármilyen módon hatolna is be, a közeledését meghallanám.

- Tegyünk kísérletet?

- Semmi értelme. Gondolja csak meg, ezekben az óriási csizmákban, bármennyire is vigyázna, minden lépését hallanám…

- Várjon csak egy kicsit! Igaz, nincs egyiptomi sötétség, de közben már teljesen beesteledett. En most eltávozom oda, jobbra, abba a sarokba. Ón maga mellé helyezi a kalapját, ide, ahol ülök. Én majd visszajövök, és elviszem, úgy, hogy észre sem veszi…

- Hát legyen. De biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni.

- Meglátjuk. Igaz, könnyebb lenne, ha minderről a kalap tulajdonosa nem tudna, de így is menni fog.

Viszont van egy kikötésem: a kalapot nem foghatja.

- Magától értetődik.

- Ha észreveszi, hogy visszajöttem, szóljon, de a kalapot a kísérlet kezdetétől a végéig nem érintheti.

Természetesen, ha bármit észlel, vesztettem.

- Rendben. A dolog egyre érdekesebb. Úgy fogok figyelni, mint valami bagoly vagy denevér!

A jobbomon ült.

Felálltam, ő pedig a helyemre tette a kalapját. Olyan sötét volt, hogy nem láthatta, a hold még csak később kelt fel. A bal oldalán volt tehát a kalap, én pedig a tőle jobbra eső sarokba igyekeztem, vagyis előtte elhaladva. Természetesen a vissza-utam is erre vezet, gondolhatta, vagyis jobbról várt, és biztosra vette, hogy meghallja lépteimet. Nekem más volt a véleményem. Egyébként szórakoztatott a játék, legalább bizonyságát adhattam, hogy nem ismeretlen előttem a lopódzkodás tudománya.

Jobbra indultam tehát, és jó hangosan lépkedtem, ám elérve a sarkot, négykézlábra ereszkedtem, úgy indultam viszszafelé. Ujjaimra és a csizmám orrára támaszkodtam. Nem a pad irányában haladtam, hanem a kapu és a sövény mentén kerülőt téve áttértem a bal oldalára. Hogy még inkább megtévesszem, három-négy lépésenként homokszemcséket dobtam az indulási pontom felé. Az így okozott zajból nyilván azt következtette, hogy meghallotta közeledő lépteimet. Egyébként az utam könnyűnek ígérkezett, mert puhán süppedő, homokos talajon surrantam. Elértem a padot. Még néhány szemcsét átdobtam rajta a másik oldalára, úgyhogy minden figyelmét abba az irányba összpontosította; úgy vélte, már a közelében vagyok. Óvatosan elvettem a kalapot a padról, és a helyére ültem. A fráter nem mozdult, feszülten figyelt továbbra is jobbra. Kis idő után megszólaltam:

- Rám vár? Megrettenve fordult felém.

- Lehetséges, hogy ön itt van? De hiszen semmit sem hallottam!

Elmagyaráztam, hogyan vittem végbe a dolgot. Beszéd közben leoldottam a lasszómat a derekamról, és a szabad végét a kalap szalagjához kötöttem.

- Tehát így történt? - tűnődött - Én is meg tudnám önt téveszteni.

- Most én kételkedem, sőt biztos vagyok benne, hogy nem sikerülne. Én könnyen meg tudnám

különböztetni a dobált homokszemek által okozott zajt az emberi léptektől. Egyébként a vadonban való élet rákényszeríti az embert olyan cselfogások alkalmazására, amelyek legtöbbször többet érnek a nyers erőszaknál.

- Az meglehet, ám énvelem még egyszer nem járatná április bolondját!

- Tegyünk még egy kísérletet, Hilario fráter?

- Igen, igen, kérem…

- Nos, jó. Most azonban jobban figyeljen.

- Abban nem lesz hiba. Ha ezúttal is sikerrel jár, elismerem, hogy a legjobb vadász, akit életemben láttam.

- Szép. Visszateszem tehát a kalapot oda, ahová az előbb helyezte. Győződjék meg róla.

A lasszót a kezemben tartva három-négy lépést visszaléptem a padtól.

- Igen, itt van - szólalt meg, de nem érintette a kalapot.

- Győződjék meg alaposabban, hiszen nem látja. Fogja csak meg. Követte felszólításomat, és

elégedetten nyugtázta:

- Itt fekszik, minden kétséget kizárva.

Merészség volt tőlem biztatni, hogy tapogassa meg, hiszen észrevehette volna a szíjat. Szerencsére nem talált rá.

- Akkor tehát kezdjük, figyeljen! Ugyanabba a sarokba indulok, jobbra. A kalapot nem érintheti, csak engem foghat meg, ha úgy érzi, hogy el akarom venni. Rendben?

Folyamatosan, jó hangosan beszéltem, sőt apró köhintéseket is ejtettem, nehogy fölfigyeljen a zajra, mert a kalapot közben magamhoz húztam.

- Semmi probléma - válaszolta. - Induljon!

Mint az előbb, most is hangos léptekkel távolodtam tőle. Közben leoldottam a lasszót, és visszatekertem a derekamra. Leporoltam a kalapot is, majd négykézlábra ereszkedve indultam visszafelé. Bizonyosra vette, hogy ismét balról közeledem, ezért minden figyelme arra irányult.

Elértem a padot, fölegyenesedtem, majd zajtalanul leültem melléje.

- Rágyújthatok most már? - kérdeztem. Kalapja a fejemen volt.

- Hát ilyen csak a mesékben lehet! - kiáltott fel döbbenten, önkéntelenül balra nyúlva a kalap után.

- A fejemen keresse, Hilario fráter! - nevettem el magamat.

- Megfoghatatlan! Hogyan csinálta?

- Ez egyelőre maradjon az én titkom. Látja, hogy mi minden lehetséges? Elhiszi most már, hogy

kívülről, a kapu elől indulva is a közelébe tudnék férkőzni?

- Hát, hogyne. Hiszen megcáfolta minden kételyemet.

- Akkor fogadja el az én véleményemet, hogy az ön indiánjai sem fognak túljárni az eszemen.

Megmondom önnek őszintén, hogy örülök a vad Chacóra tervezett kirándulásnak, főleg ha azt a vidéket és az ott lakó indiánokat az ön oldalán ismerhetem meg.

- Megbízható emberek az útitársai?

- Nem ismerem őket különösebben, de yerbaterók, tehát derék emberek.

- Hm! Az előbb említette, hogy ezúttal nem teát gyűjteni indulnak a Chacóra. Alkalmasak más feladatra is?

- Értem önt, Hilario fráter. A cél, amiért oda készülnek, tulajdonképpen titok. Miután azonban ön úgyis elkísér bennünket, rövidesen fény derülne rá. Ezért nem követek el szószegést, ha elárulom.

Egy nagyon híres vezetővel, Sendadorral akarnak találkozni, hogy vele együtt felmenjenek a

Kordillerákba, és elrejtett kincsek után kutassanak.

- És ön velük tart?

- Igen. Hogy úgy mondjam, megfigyelőként. Mint nagy tapasztalatokkal rendelkező utazót visznek

magukkal.

- Mifélék ezek a kincsek?

- Eszközök, edények, ékszerek az inka időkből.

- Ismerik a helyet, ahol ezeket elrejtették?

- Térképvázlatunk van róla.

- Ugyan kitől kaphatták?

- A Sendador valamilyen egyházi embertől örökölte, akit a hegyeken kísért át, de az közben elhunyt.

Eddig teljes nyugalommal kérdezősködött, és én is hasonlóképpen válaszoltam. Hiszen nem tudhattam, közölte-e vele a beteg, mennyit tudok a dologról.

Most azonban komor arccal szólalt meg:

- Ne játsszunk bújócskát! Ón tudja, hogy a történet ismerős előttem.

- Csak sejtettem. Reméltem, hogy a beteg önre bízza a titkát

- Erre most nem válaszolhatok. De egy bizonyos időpontban, bizonyos helyen és bizonyos körülmények között beszélni fogok róla! Elhatároztam, hogy önökkel utazom. Látnom kell azt a Sendadort. De

figyelmeztetem és megkérem, hogy az egész történetről, és ami vele kapcsolatos, egészen addig hallgasson! Az utam eredetileg Santa Fén és Santiagón át vezetett volna Tucumánba, de ez a kitérő a Gran Chacóra nem követel túl nagy áldozatot. Holnap korán indulunk az estanciára, hogy mielőbb megismerjem útitársaimat. Most azonban szeretném megnézni a betegünket.

Az még mindig aludt. Még akkor is, amikor a vacsoránkat elfogyasztottuk. A papot csalt késő éjjel várhattuk. Csöndesen beszélgettünk tehát a háziakkal a szülőhazánkról, amelyen a szívével csüng bármely német még akkor is, ha messze távol alapított új otthont és teremtett megélhetést.

Éjféltájban halk kiáltás hallatszott a betegszobából. A fráter azonnal besietett, és magával vitte a házaspárt is. Halk, visszafogott szavak szűrődtek ki, majd csönd lett. Kicsit később visszatértek, a házaspár sírva, a barát pedig a túlvilágba vetett hittel az arcán.

Elhunyt - szólalt meg -, mielőtt a pap megérkezett volna. Requiescat in pace!” A Mindenható

kegyelmében való teljes bizalommal távozott Minden lélek dicsérje az Urat, aki nékünk Jézus Krisztus, a Megváltó által elküldte az üdvözülés lehetőségét..

8. A teagyűjtő birtokán

Szinte mély gyászban ültünk órákig, némán, szótlanul. Ám bármennyire nyomasztó volt is a

szomorúság, az élet követelte a maga jogát: jelentkezett az egész napi fáradtság, és rövidesen nyugovóra tértünk.

A reggeli indulás sem sikerült olyan korán, mint ahogy terveztük. Bürgli gazda azt javasolta, hogy ad két lovat, ne a miénket fárasszuk. Mivel a fráter mindenképpen itt kívánt lenni a temetésnél, és engem is megkértek, hogy mondjak el egy imát a sír lezárása előtt, úgy terveztük, hogy akkor majd visszahozzuk a lovakat. Bürgli továbbá arra kért minket, hogy a szertartás után egy napig maradjunk még náluk, és akkor újult erővel, pihent lovakkal bátran nekivághatunk a legnehezebb útnak is.

Örömmel áUtunk rá javaslatára, majd szívélyes, ám rövid búcsút vettünk, hisz tudtuk, hogy nemsokára visszatérünk.

Csak rövid szakaszon követtük azt az utat, amelyen ideérkeztünk. A portyázok ugyanis messze

elkerülték a lakott helyeket, és emiatt kerülőket kellett tenniük.

Minket természetesen nem vezéreltek ilyen szempontok. Hilario testvér pompásan ismerte a környéket.

Elkerültük a nehezen lovagolható területeket, de azért igyekeztünk mennél egyenesebb irányban haladni. Nem csoda tehát, hogy két teljes órahosszával hamarabb tettük meg az utat, mint amennyire fogvatartóinknak szükségük volt.

Kevéssel múlt dél, amikor elértük az Estancia del Yerbaterót.

Bevágtattunk az udvarra, leugrottunk a lovainkról, amelyeket a peónok átvettek, majd bementünk a házba. Bent a fogadószobában egy urat találtunk, aki csodálkozva, kérdő arckifejezéssel nézett ránk.

Amúgy megszólalásig hasonlított Montesóra, ezért biztosra vettem, hogy a testvére a yerbaterónak, vagyis ő a hacíendero.

- Legyenek üdvözölve, seííores - fogadott udvariasan, ám kutatóan tovább vizsgálgatott. - Már

megbocsásson, de a bőrruhájáról ítélve ön az a német úr, akivel a testvérem ellovagolt?

- Igen, én vagyok - válaszoltam. - És ez az úr itt Hilario fráter. De hát hol van a fivére?

- Hiszen önnel kell lennie - csodálkozott el. -Tegnap délután érkeztem meg távoli utamról, és feleségem azonnal szólt, hogy már nagyon aggódik a távolmaradásuk miatt. Mondanom sem kell, hogy azóta, csalt fokozódott az aggodalmunk…

- De hát ő már tegnap estefelé elindult a ranchóról ide, az estanciára.

- Nem érkezett meg - csóválta fejét a haciendero. - Vajon hol lehet? Valami baleset érte?

- Ha nem érkezett meg, aligha gondolhatunk másra - véltem. -Vagy talán ismét a portyázok fogták el?!

- Portyázok? A lovas katonák? Ah! Mivel önök nem tértek vissza, és a tisztről meg a katonáiról sem hallottam semmit, próbáltam érdeklődni. Az embereimtől megtudtam, hogy nagyszámú lovascsapatot láttak a külső karámokból tovavágtatni, de hogy mit kerestek ott ezek az emberek, arról nem sikerült megtudnom semmit. Amilyen váratlanul felbukkantak, olyan hirtelen el is tűntek.

- Azért jöttek, hogy az öccsével együtt engem is elfogjanak, ami, sajnos, sikerült is nekik.

- Díos! Szinte hihetetlen!

- Valóban, mégis igaz. Olyan ügyesen állítottak csapdát és törtek ránk, hogy ellenállásra még csak nem is gondolhattunk. Több mint ötven lovas! Egyszerűen elsodortak…

- Senor, az álmélkodástól és a megdöbbenéstől nem jutok szóhoz! A legnagyobb veszélyben voltak, és, sajnos, a fivéremet még mindig fogva tartják. Azonnal menjünk fel a feleségemhez. El kell beszélnie mindent, mi is történt valójában. A hölgyek olyan sok jót, érdekeset mondtak önről, és nagyon sajnálom, hogy a vendégemként ilyen szerencsétlen helyzetbe sodródott.

- Efelől nyugodjék meg, senor. Az ön házát és annak lakóit semmiféle felelősség nem terheli a

történtekért. Az én személyemre ment a játék, és az ön öccse csalt azért szenved, mert velem volt.

A hölgyek jelenlétében mindent részletesen elbeszéltem. A legnagyobb figyelemmel hallgattak végig.

Monteso helyzetét illetően két lehetőség adódott: elfogták ismét, vagy valami más jellegű baleset érte.

Én az első felé hajlottam, míg a barát a második mellett erősködött-

- A katonák átkeltek a folyón, erről meg is győződtünk. Ezt nem tették volna, ha további cselfogásokat terveznek - mondta.

- Vagy meg akartak tévesztem bennünket. Ha ezen az oldalon maradnak, bizonyára óvatosabban járunk el, és maga Monteso is jobban vigyázott volna. Amikor látták, hogy már nem figyeliink, viszszatértek, és újabb csapdát állítottak.

- Azt mondta, valójában önt akarták megkaparintani. Akkor miért üldözik Montesót?

- Nyilván azt hitték, együtt vagyunk. A csel sikerült, viszont kénytelenek voltak fél eredménnyel beérni.

- Legyen már olyan jó, és írja le ezeket az embereket! - szólalt meg türelmetlenül a haciendero. - Az eddigiek során ezt valahogy elmulasztotta.

Eleget tettem a kérésnek, és igyekeztem mennél pontosabb képet adni a portyázókról.

- Többször említett egy bizonyos mayort -jegyezte meg. - Sikerült talán megtudnia a nevét is?

- Igen. Nem mondtam volna még? Caderának hívják ezt az állítólagos tisztet.

- Cadera! No, most már végre tudom, hányadán állunk! Ez a Cadera félelmetes argentin katonatiszt és haramiavezér, aki a bandájával már többször átkelt az Uruguay folyón, hogy lovakat szerezzen, azaz lopjon.

Tegnap, az utam során hallottam, hogy ismét átkelt a határon, és a hatóságok igyekeznek elkapni. Ez ő, senki más!

- Ezt én a szemébe mondtam, ám tagadta - szólt közbe a fráter.

- Nem kellett volna szabadon engedni.

- Akkor az ön testvére fogoly maradt volna.

- Ismét el kellett volna kapni. Egyébként, ameddig Cadera az önök hatalmában volt, emberei nem

tehettek volna semmit a fivéremmel. Most viszont ki vagyunk szolgáltatva nekik, mert a mayor, mint túsz, nincs a kezünkben.

- Micsoda szerencsétlenség! - sóhajtott fel fájdalmasan a sefiora. - Bizonyára megölik!

- Ettől nem félek - vigasztalta az estanciero. - Inkább kényszerítik, hogy álljon be a katonáik közé, vagy jelentős összeget kérnek váltságdíj gyanánt a szabadon bocsátásáért…

- Az utóbbi a valószínű - szólalt meg Hilario fráter. - Meg nem ölik, az biztos! Szerintem az erőszakkal besorozott katona többet árthat, mint amennyit használ. Marad tehát a zsarolás. Az ön öccse gazdag, és ezt tudjak ők is. Amikor a hadnagy itt járt az embereivel, értesült erről. Ezért gondolom én, hogy jelentkezni fognak, és tekintélyes összeget követelnek…

- Sarcolás, rablás! - tört ki a haciendero. -Tüstént indulok Montevideóba, és fölkérem kormányzatunkat, azonnal intézkedjen a tekintetben, hogy Buenos Airesben megtegyék a szükséges lépéseket.

- Nem gondolja, hogy ez veszélyes lehet a fogoly szempontjából? - ellenkezett a fráter. - Míg az ön értesítése alapján a hivatalos eljárás döcögve nekilódul, sok idő eltelik, és ez alatt a portyázóknak bőven lesz alkalmuk céljuk elérésére. De még ha sikerülne is a hatósági beavatkozás, addig milyen körülmények között kellene sínylődnie a testvérének?!

- Igaza van. Úgy véli, okosabb, ha a nyomukba szegődünk?

- Igen, és addig követjük őket, míg találunk alkalmat a fogoly megszöktetésére. Hogy ez erőszakkal vagy csel útján történik, azt majd a körülmények döntik el.

- Elfogadom a javaslatát, és megyek, intézkedem is azonnal. Ösz-szeszedem a szabad gauchóimat, és utasítom őket, készüljenek fel egy hosszabb útra.

Es már indult is, ám én visszatartottam.

- Várjon egy kicsit, senor. Még nem tartunk ott…

- De hát egy pillanatot sem szabad elveszítenünk!

- Való igaz, mindenekelőtt azonban meg kell beszélnünk, mit akarunk, hogyan szeretnénk eljárni, és erre kell fölkészülnünk, sem többre, sem kevesebbre. Ón személyesen is velünk óhajt tartani?

- Micsoda kérdés! Ez magától értetődik.

- Valóban, bár a birtokon való jelenlétét is fontosnak érzem. Hölgyeim, mi a véleményük?

Mindketten buzgón megerősítették, hogy a bajba jutott testvér megmentése mindennél fontosabb. Bár ők szívük szerint visszatartanák a ház urát, hiszen ez a várakozás veszélyes lehet, de hát a kötelesség mindenek előtt.

- Látja, nincs tovább miről tárgyalnunk - zárta le a vitát a haciendero. - Készüljünk, azonnal indulnunk kell!

- Még nem. Ezúttal nem szokványos útra készülünk. Tehát nem csak a legszükségesebbel kell magunkat ellátnunk, hanem élelmiszerrel is több napra, és mindenekelőtt jó lovakkal.

- Mindezekről azoimal intézkedem.

- Továbbá jelentős pénzösszeg kell arra az esetre, ha a testvérét más módon nem sikerülne

megszabadítanunk.

- Rendelkezem azzal is, de most mái valóban fejezzük be, hadd tehessem meg az előkészületeket!

- Kérem! Még egy pillanat. Van olyan embere, aki a határ mentén ismerős?

- Nincsen. Legalábbis úgy tudom.

- Akkor, sajnos, nem tudjuk őket használni. Mennél több embert viszünk magunkkal, akik még csak nem is járatosak a térségben, annál nehezebb lesz a feladatunk. Ötven főt nyilván nem tudunk ösz-szeszedni, pedig legalább annyira lenne szükség, hogy egyenlő eséllyel induljunk a mayor ellen.

Mivel ez a megoldás nem lehetséges, cselhez kell folyamodnunk. Nagy csoportot könnyebb észrevenni, tehát mennél kevesebben vagyunk, annál jobb.

- Tökéletesen igazat adok önnek - helyeselt a fráter. - Én is szeretném elkerülni az erőszakot. Ha csak lehet, vér ne folyjon! Kevesebb, ám rátermett férfi eredményesebb lehet, mint valami nagy csapat, amellyel csak felhívnánk magunkra a figyelmet.

- Hajói értettem, úgy fogalmazott, hogy magunkra”? - kérdezte a haciendero. - Ebből arra

következtessek, hogy szintén csatlakozni akar?

- Igen, önökkel lovagolok.

- De hát gondolja meg! Ez az út nemcsak nehéz és fárasztó, hanem minden bizonnyal veszélyes is, és az ön hivatása…

- Mit kell ezen gondolkodni? Egy jó lovast mi akadályozhat?

- Valójában semmi. Meglehet azonban, hogy küzdenünk is kell.

- Ám legyen, akkor harcolunk.

Az estanciero hátralépett, majd csodálkozva nézett a barát arcába.

- Harcolunk? Ön saját maga is?

- Ki tilthatja meg ezt nekem? Ha valaki el is kötelezte magát a hite mellett, azért az életéért csak küzdhet, ha megtámadják? Talán nem szabad védekeznie az erőszakoskodás és az aljasság ellen?!

- Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, senor. De ahogy Ön beszél, úgy csak a leghíresebb

szentéletű férfiú, Jaguár fráter szokott…

- Még nem láttam, de annál többet hallottam róla. Tulajdonképpen a tucumáni szerzetesrend tagja, leginkább azonban úton van. Elmerészkedik az őserdők indiánjaihoz, a pampákra, föl a Kordillerákba. A jaguárt a késével győzi le, ellenségei elől pedig sohasem menekül el. Az emberek félnek tőle, bár sohasem ont vért.

Rettenetes testi erővel rendelkezik, és mindig a gyöngébbek oldalán áll. De hiszen a rendtársa is önnek, nem hallott még róla?

A barát nevetve válaszolt:

- Csak olyan emberektől, akik még nem látták. Azok, akik ismerik őt, nem szoktak nekem róla beszélni.

- Senor, ez azt jelenti talán, hogy Ön maga Jaguár fráter?

- Eltalálta. Valóban szoktak így nevezni.

- Akkor tízszeresen legyen üdvözölve a házamban, és tiszta szívből köszönöm, hogy csatlakozik

hozzánk.

- Önökkel tartok, mint már mondtam, de ne higgye, hogy ez részemről pusztán csak kedvtelés. Az ön testvére ezzel a senorral és a yerbateróival a Gran Chacóra készül. Magam is arra tartok, ezért kértem a beleegyezésüket, hogy csatlakozhassam. Kérésem teljesült, ezért a társasághoz tartozónak, útitársnak tekintem magam. Mivel egyik társunk bajba került, kötelességem a segítségére sietni.

Ellenfeleinkre ugyan nem vadászom, mert emberi vért ontani a legnagyobb bűn! Nagyon jól ismerem azonban a határfolyó vidékét, és higgye el, jó szolgálatot tehetek önöknek.

- Fogadja a legmélyebb köszönetemet. Egyébként nem vethetjük el azt a lehetőséget, hogy a testvérem még sincs a portyázok fogságában, hanem egyszerűen baleset érte. A lova megrettent valamitől, lezuhant róla, és valamelyik ranchón ápolják…

Ebben a pillanatban egy peón lépett be: jelentette, hogy lovas érkezett, és a senorral óhajt beszélni.

- Miféle lovas? - kérdezte a haciendero.

- Az egyik a katonák közül, akik a tiszttel jártak itt lovat vásárolni.

- Vezessék fel.

- Lám csak! Már meg is érkezett a mayor követe! Küldetésének célja aligha lehetett kérdéses.

- Na végre, megtudjuk, hogy mi a helyzet - mondta az estanciero. - Alig várom már, hogy történjék valami.

- Hálás lennék, ha megengedné, hogy én tárgyaljak ezzel a küldönccel - fordultam hirtelen hozzá.

- Miért? Úgy gondolja talán, hogy nem rendelkezem kellő ügyességgel?

- Ó, dehogyis^Hiszen ön énnálam sokkal jobban ismeri az itteni körülményeket! Am a yerbatero az ön testvére, és róla, a sorsáról lesz szó. Úgy gondolom, a magamfajta idegen tárgyilagosabban kezelné az ügyet…

- Legyen, talán igaza van. Beszéljen tehát ön a nevemben ezzel az emberrel.

A fickó belépett. Egyike volt annak a két zsiványnak, akiket a lugasban kihallgattam. Bizonyára úgy számított, hogy egyedül találja a házigazdát. Amint a frátert és engem megpillantott, arca vesztett az Öntudatosságából.

- Mit óhajt? - kérdeztem tőle.

- Öntől semmit - válaszolta büszkén. - Egyedül senor Montesóval akarok beszélni.

- Megbízott, hogy én fogadjam önt.

- Akkor adja át neki ezt a levelet.

Előhúzott a táskájából egy borítékot, és átnyújtotta nekem. Az esíancierónak szólt: nevét tintával írták rá a borítékra. Átadtam neki.

- A testvéremtől jött, megismerem az írását - mondta a címzésre pillantva.

Fölbontotta a borítékot, majd elolvasta a levelet. Látszott rajta, hogy nagyon lesújtja a tartalma.

Ahogy a végére ért, ceruzát húzott elő a zsebéből, és néhány sort írt a levél aljára, az után átnyújtotta nekünk, hogy olvassuk el.

Bátyám! Ismét fogságba estem! Azoknak a kezében vagyok, akiktől már egyszer sikerült

megszabadulnom. Sajnos, útközben az történt, hogy véletlenül találkoztunk Jóséval, aki balszerencséjére korábban indult útnak Santa Féből, mint ahogy tervezte. így őt is elkapták.

Megkérlek, légy szíves a levél átadójával tízezer boliviánót küldeni, mert pompás üzlet van kilátásban, már ha a pénz időben érkezik. A küldöncben megbízhatsz, de ne kérdezz tőle semmit, és lehetőleg ne is hátráltasd, mert ha sokat késik, nagy szomorúság érhet téged és az egész családot. Az útjában se akadályozd, mert ezzel is csak helyzetünket rontod. Egyébként a legszigorúbban megtiltották neki, hogy bármilyen engedményt tegyen. Ismételten kérlek, hogy az elmondottak szerint intézkedj.

Öcséd, Mauricío”

A néhány szó, amelyet az estanciero a levél aljára írt, így hangzott:

Jósé fogságáról a hölgyek előtt egyetlen szót sem! Kétségbeesnének!”

Valóban, ezt elkerülhettük. Ezért a levelet, még a véletlent is kizárva, nehogy a senora kezébe kerüljön, a zsebembe süllyesztettem.

- Ismeri a levél tartalmát? - fordultam az átadóhoz.

- Igen.

- Tehát miről szól?

- Felszólítás, hogy önök tízezer bolíviánót fizessenek ki nekem.

- Egyedül van?

- Igen.

Gyorsan, gondolkodás nélkül válaszolt. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy hazudik.

- Elképzelhetetlen! Valakit csak hozott magával.

- Senkit, senor, higgye el.

- Nem küldhették egyedül! Bármi történhet az ilyen úton, és ki tudja, mi is hogyan, fogadjuk. Ha valami baj érné, azonnal értesíteni kellene a csapatát, hiszen fogalmuk sem lenne semnüről, ha a mayort nem tájékoztatnák.

- Mindezek ellenére egyedül érkeztem - állította határozottan.

- Am legyen, bár alig hihető! Tudja, hogy mire akarja senor Monteso ezt a pénzt felhasználni?

- Nem.

- Ezt is kétlem. Biztos vagyok benne, ön tudja, hogy a kért ösz-szeg váltságdíj. No de hagyjuk, beszéljünk másról. Ón igazán bátor ember. Idemerészkedik, ilyen küldetéssel. Mégis, mire számított, hogyan fogadjuk?

- Barátságosan.

- Túl magabiztos. És ha tévedett volna?

- Ezt legjobban a yerbatero sínylette volna meg. Ha egy megadott időre nem térek vissza, és a jelzett összeget nem viszem magammal, aligha látják őt viszont valaha. Olyan távoli vidékre lovagolna, ahonnan nem szokás visszatérni!

- Hm! Be kell látnunk, minden adu az önök kezében van, tehát legjobb, ha fizetünk. De ki biztosít minket arról, hogy ön tisztességesenjátszik?

- A mayor becsületszavát adta, hogy azonnal szabadon bocsátja a foglyokat, mihelyt megkapja a pénzt.

- Az ön mayorja már kétszer szegte meg a nekem adott szavát. Nem hiszek neki. Ahol egyszer rabolt a róka, oda másodszor is kívánkozik! Elküldjük a pénzt, ő pedig még többet kér…

- Egészen biztosan nem.

- Vagy tegyük fel, hogy a mayor tisztességes. De honnan tudjuk, hogy ön is így jár el? Tízezer bolíviai peso valóságos vagyon önnek! Mi van akkor, ha ön átveszi a pénzt, de nem juttatja el a megbízóihoz?

- Ugyan, senor! Nem vagyok csirkefogó!

- Nos, valóban nem fest úgy, mint holmi tolvaj, és szeretnénk is bízni önben. Be kell látnia azonban, hogy ilyen nehéz kérdésben nem dönthetünk egy-két perc alatt.

- Ebben nem segíthetek. Sokáig nem tudok várni.

- Azért néhány falatot elfogad, ugye? Sétáljon át a konyhára, és meglátja, szívesen fogadják. Aztán majd jöjjön vissza a döntésért. Ami engem illet, én hajlok követelésének teljesítésére, mert jobb megoldást nem Iátok.

Kiszóltam a peónnak, aki az ajtó előtt állt, és utasítottam, hogy kísérje az idegent a konyhára, és kínálják meg valamivel. Ez azonnal meg is történt

Tízezer bolívíáno német pénzre átszámítva csaknem huszonkilencezer márka. Amint vártam, az

estanciero aggodalmasan szólalt meg:

- yalóban úgy gondolja, hogy fizessük ki a kért összeget?

- Éppen hogy eszem ágában sincs.

- De hát akkor fogva marad a testvérem!

- Ellenkezőleg! Csak így szabadulhat meg. Most legalább már biztosan tudjuk, hogy a portyázóknál van.

- Azt igen, de azt nem, hogy hol!

- Majd megtudjuk azt is. Maga a küldönc árulja el, bízza csak rám. Egyébként nincs egyedül.

- Valóban úgy gondolja?

- Igen. Vagy azt hiszi, hogy a mayor rábízna erre az emberre ilyen óriási összeget?

- Hát ez elég valószínűtlen…

- No látja! És még ha a legtisztességesebb ember lenne is a küldöncük, akkor sem engednék, hogy egyedül lovagoljon át a pampákon. Mindenképpen elkísérné valaki. Vagy maga a mayor, vagy egy tiszt, mondjuk az, aki azt a csinos csapdát állította nekünk, tehát bebizonyította, hogy méltó a bizalomra. Ha az első eset áll fent, akkor megnyertük a játszmát. Ha a második, akkor elkapjuk a fickót, és kényszerítjük, hogy vezessen a portyázókhoz.

- Senor, ez túl veszélyes! Ezek a gazfickók közben megölhetik az öcsémet!

- Teljes biztonságban lesz, higgye el. A mayor ugyanis a követére vár, és fogalma sincs, milyen eredménnyel tér vissza. Helyette majd mi érkezünk meg.

- De hát kitol tudjuk meg, hogy a társa hol rejtőzik?

- Mint már mondtam, tőle magától. Egyébként tart itthon ennyi pénzt?

- Szerencsére, most épp igen. Az utóbbi napokban nagyobb ösz-szeget hajtottam be, és még nem

helyeztem el bankban.

- Ezt még véletlenül sem szabad sejtetnünk a fickóval, senor! Ha gyorsan bólintunk, azt hinné,

keveselljük az összeget Önnek el kell mennie valamelyik szomszédjához, hogy a hiányzó pénzt kölcsönkérje. A küldöncnek meg kell várnia, míg ön visszatér, és bizonyára nem itt fog várni, hanem viszszamegy a társához, aki nem tartózkodhat túl messze. Én majd követem, és földerítem a rejtekhelyét Kérem, gondoskodjék számomra egy csíkos ponchóról és egy másik kalapról, továbbá tartsanak készen egy fölnyergelt lovat az udvaron.

Egyébként az a legokosabb, ha a saját józan eszünkre hagyatkozunk, mert ezek a fickók úgy hazudnak, mint a vízfolyás. A követük, ha elindul, nem arra az útra tér, amelyik a társához vezet, csak hogy megtévesszen betűiünket Csak később fog majd a helyes irányba kanyarodni. Mi azonban számolunk ezzel.

- Elkísérhetem, senor?

- Jószerint nemet kellene mondanom, hiszen bármilyen balfogás elronthatja az egész tervünket. Am, ha megígéri, hogy mindenben az elgondolásom szerint jár el, akkor velem jöhet.

- Ez magától értetődik.

- Akkor, legyen szíves, nyergeitessen föl két gyors lovat, és készíttessen elő két lasszót…

- Egy ló önnek, egy pedig nekem már lenn áll az udvaron.

- Rendben van. Csakhogy ne az udvaron maradjanak a lovak, mert az emberünk fölfigyelhet rájuk.

Valahol máshol, a közelben helyezzék el őket. Egyébként úgy gondolom, hogy a búvóhely nem az ön birtokán fekszik. A portyázok nyugatról érkeztek, tehát ebben az irányban a határon túl kell keresnünk a szóban forgó helyet. Csupasz, széljárta dombtetőn aligha búvik meg valaki, inkább a zártabb, védettebb talajmélyedéseket keresi. Ha ügyesen járunk el, hamarább a búvóhelyre érhetünk, mint ez a fickó.

Az estanciero azonnal intézkedett, miközben vártuk a küldönc visszatértét. Ugyancsak siethetett az evéssel, mert néhány perc múlva már meg is érkezett. Arckifejezése nagyon határozott, öntudatos volt. Abból ítélve, hogy vendégül láttuk ételre-italra, úgy gondolhatta, mintha a kedvében akarnánk járni, és fel sem vetődhet bennünk holmi ellenséges magatartás.

Ahogy belépett, meg sem várta, hogy mi szólítsuk meg, hanem azonnal nekünk szegezte a kérdést:

- Nos, mit határoztak?

- Úgy döntöttünk, a békés utat választjuk - mondtam. - Csakhogy tízezer peso nagyon sok!

Színleg alkudtam, hogy mennél biztosabb legyen a dolgában.

- Szó sincs róla, egyáltalán nem sok! - rázta a fejét.

- No de gondolja meg, jókora birtokot lehet vásárolni enynyiért!

- Ezt tudta a yerbatero is, amikor megajánlotta. Másképpen nem tette volna.

- Igen ám, hiszen kényszerítették!

- Ellenkezőleg. Ő maga határozta meg az összeget.

- Képtelenség! Mondja meg, kérem, meddig mehet el az alkudozásban?

- Egyetlen pesót sem engedhetek! A legszigorúbban megtiltották, és ezzel egyetértett a yerbatero is!

És még hozzátette, hogy a bátyja gondolkodás nélkül kifizeti majd a pénzt.

- Elég könnyelműen beszélt. Tudnia kell, hogy tízezer bolíviánót nem szokott otthon tartani az ember, még ha nagyon gazdag is!

- Ehhez semmi közöm. Az önök dolga, nem az enyém.

- De bizony nagyon az öné is! Milyen utasításokat kapott arra az esetre, ha senor Monteso nem

rendelkezik idehaza ekkora összeggel?

- Semmilyet, nekem kell döntenem a körülményektói függően.

- Akkor teszek egy ajánlatot. Átadunk önnek hatezret készpénzben, a további négyre pedig utalványt kap.

- Nem, nem! Utalványt nem vehetek át. A legszigorúbban megtiltották. A beváltása veszélyes lehet.

- Hm! Akkor mást javaslok. Senor Monteso jelentősebb összeget vár az egyik szomszédjától a

napokban. Útba ejti a ranchóját, és megkaphatja a hiányzó részt.

- Köszönöm, de ez sem megoldás. Lehetőleg mennél kevesebb személlyel kell tárgyalnom!

- Akkor Monteso úrnak saját magának kell elhoznia a pénzt.

- Sok időt vesz igénybe?

- Mintegy három órahosszát, feltételezve, hogy a szomszéd otthon tartózkodik.

- Hm! Úgy látom, türelemmel kell lennem.

- Kérjük, legyen szíves. Maradjon itt az estancián, legalább kipiheni az út fáradalmait.

- Nagyom köszönöm, senor, de nem akarom terhelni önöket. Kilovagolok a szabadba, és három óra

múlva visszajövök.

- Ahogy óhajtja! Hopp, még valamit! A pénz átvételéről természetesen nyugtát kérünk.

- Erre nincs meghatalmazásom.

- Mi -viszont ragaszkodunk hozzá. Ha nem is adott önnek a mayor ilyen utasítást, attól még egy átvételi elismervényt aláírhat.

- De hát nem is ismernek. És ha becsapom önöket?

- Az ön becsületes arca a biztosíték, hogy nem fog hamis nevet aláírni.

- Megtisztelőén bánik velem, senor. Már észrevettem, mint caballero szándékozik rendezni ezt az ügyet.

Ennek nagyon Örülök. Kölcsönözzünk egymásnak bizalmat. Adios!

A búcsúzást követően magunkra hagyott, én pedig az ablakhoz léptem. A függöny mögé bújva

letekintettem az udvarra, és láttam, hogy lóra száll, majd elhagyja az udvart.

Lesiettem utána, ki, a kapu elé. Éppen akkor kanyarodott be balra a legközelebbi kaktuszsövény

mentén. Követtem tovább, és a sövényt elhagyva ismét megpillantottam. Kint vágtatott a szabad térségen, egyenest kelet felé. Visszatértem, és fölmentem a szobámba, ahol visszaérkezésünk óta még nem is jártam. A fegyveremet akartam lehozni; és már odakészítették a ponchót és a kalapot is. Az előbbit a vállamra vettem, az utóbbit a fejembe nyomtam.

Eközben megérkezett az estanciero a baráttal.

- Nos, merre vágtatott el?

- Keletnek, következésképpen nyugat a helyes irány. Ne vegye rossz néven a kérdést, senor Monteso, de jó lovas ön?

- Micsoda kérdés! - nevette el magát. - Természetesen!

- Valószínűleg bizonyítania kell. Képes magát hosszabb ideig megtartani a ló egyik oldalán hosszan elnyúlva?

- A ló oldalán fekve? Hogyan gondolja ezt? Nem is hallottam még ilyet!

- Az észak-amerikai indiánok elég gyakran kényszerülnek erre a mesterfogásra. Ha az ember a testét a ló oldalához hosszan simulva elrejti, akkor az ellentétes oldalról nem látják, és nem is lőhetnek rá.

- De hisz leesik a lovas!

- Dehogyis! Ezért kértem két lasszót. Lazán átliurkoljuk a ló nyakán, és már elő is készítettünk mindent, amire szükség van. Abban az esetben, ha jobbról olyan lovast pillantunk meg, akinek nem szabad minket látnia, a ló baloldalán kell elrejtőznünk. Tehát óvatosan lecsúszunk a nyeregből balra, a jobb lábunkat a kengyelben tartjuk ugyan, de ameddig a szíjak engedik, a ló farára emeljük. Jobb karunkkal előre nyúlunk, megragadjuk a lasszót, amelyet a ló nyakára csomóztunk, és a testéhez simulva teljes biztonságban vagyunk. Ebből a helyzetből még több előny is származik. A ló nyaka alatt kitekmthetünk az ellenség felé, ez esetben jobbra, sőt még lövést is adhatunk le.

- Hát igen, ez így elképzelhető. De hogy tartom én meg magamat a nagylábujjammal a kengyelben?

- Valóban, az önök kengyelkiképzése és a szokásaik nem alkalmasak igazán erre a lovaglási módra.

Bár magát a kengyelt kettős szíjjal erősítik a nyereghez, és azok közé bedughatja a lábát. Mert gondolja csak meg, milyen könnyű megtéveszteni az ellenséget ezzel a módszerrel! Ahogy közeledik valamelyikük, abból a távolságból lovast nem lát, a nyereg pedig rásimul a ló testére, tehát szabadon legelésző állatnak tarthatja.

- Senor, ez mind szép, és ahogy elmondja, könnyűnek is tetszik. Mindazonáltal nekem vannak

fenntartásaim.

- No, majd meglátjuk. Menjünk.

Lementünk a karámhoz, és fölerősítettük a lasszót a lovak nyakára; vigyáztunk azonban, nehogy

ráhurkolódjon. A ló, amelyen ideérkeztem, még az udvaron állt. Levettem róla a nyeregtáskámat és a távcsövemet, s ezeket magammal vittem. Ezután útnak indultunk. A barát sok szerencsét kívánt, a hölgyek pedig az erkélyről kértek, hogy nagyon vigyázzunk magunkra. Északnyugatnak lovagoltunk.

Amikor az estanciát olyan messze hagytuk magunk mögött, hogy körös-körül szabad kilátás nyílt, a távcsővel átkutattam a térséget a katona után. Rövid idő alatt megtaláltam. Még tartotta az hányt, amerre elindult, de már csak lépésben haladt.

Ekkor vágtába lendültünk. Most lehetett érezni igazán, milyen óriási az estanciero birtoka. Jó félórába telt, míg a szélső legelőket is magunk mögött hagytuk. Ezúttal már déh irányba fordultunk.

Elmaradtak a sövények, kerítések: szabad térségen vágtattunk tova. Kaktusz-csoportok is csak a nagy ritkán felbukkanó épületek körül látszottak. Ez már a Monteso-birtok és egy másik nagy estancia közötti határsáv volt, ezért alig találtunk állatnyomokat. A gauchók igyekszenek elkerülni, hogy a csordák átbóklásszanak a másik estancia területére, mert félnek a bonyodalmaiból. Mélyen előrehajolva ültem a nyeregben, és erősen figyeltem a pampafuvel sűrűn benőtt, talajt. Az estanciero hasonlóképpen cselekedett.

- Kíváncsi vagyok, melyikünk fedezi fel előbb a nyomot - szólalt meg. - Remélem, hogy nem tévedett, és jó irányban kutatunk.

- Erre kell neki lennie. Figyeljük csak nagyon!

Be kellett látnia, hogy lovaglásban aligha főzhet le. Most úgy gondolta, talán gyakorlottabb

nyomkereső, mint én, és ezen a téren sikerül megelőznie.

Természetesen meghagytam ábrándjaiban. Jó darabot haladhattunk, amikor hirtelen fölegyenesedtem a nyeregben. Megtaláltam a nyomot. Ő azonban továbblovagolt, én pedig követtem.

- Hm! - szólalt meg nemsokára. - Hasztalan fáradozunk. Higgye el, senor, csak az időnket vesztegetjük.

- Ha tovább megyünk, valóban.

- Belátja tehát, és elfogadja a véleményemet, hogy ezen a területen mi ugyan semmiféle nyomot sem találunk?

- Teljes mértékben.

- Nagyon le van törve, hogy csalódnia kellett?

- Nem mondhatnám.

- De hát nem találtunk semmit.

- Ön nem, de én igen. Mögöttünk van, átjöttünk fölötte.

- Csakugyan?!

- Alkalmat akartam adni önnek, hogy belássa, az egyik nyom nem olyan, mint a másik, legyen az Észak-Amerikában vagy Dél-Amerikában. Tehát ahhoz, hogy felfedezze az ember, nem kell feltétlenül helybéli lakosnak lennie. Tehát, ha valaki német, attól még itt Uruguayban is megtalálhatja, amit keres. Forduljunk vissza, nemsokára elérjük a táborhelyet.

Visszaügettünk, és amikor a kérdéses helyre értünk, leszálltunk a lovunkról. A talaj agyagos volt, a füvet csupaszra legelték az állatok. Ezért a növényzet nem árult el semmit, de az agyagban, bár egyáltalán nem volt puha, jól kirajzolódtak a lópatkók nyomai. Megmutattam az estancierónak, aki először nem szólt semmit, csak elgondolkozva nézett rám, majd halkan megjegyezte:

- Három lovas haladt erre. Ezek szerint még ketten várakoznak a fickóra - pillantott rám kérdően.

- Csakis így lehet. Kövessük a nyomokat. Nyeregbe szálltunk, és továbblovagoltunk.

Hamarosan feltűnt, hogy a nyomok nem egyenes irányban vezetnek, hanem kanyarogva a

talajmélyedéseket követik. Leszálltam ismét, fegyveremet lövésre készen a kezembe vettem, a kantárt pedig a karomra csavartam.

- Csak nem gyalog folytatjuk az utat?! - kérdezte a haciendero csodálkozva.

- De bizony. Ha lovon maradunk, előbb észrevehetnek, mint mi őket! Ezt pedig el kell kerülnünk…

A távcsövemért nyúltam, és nem sokáig kellett keresgélnem; egy alak tűnt föl a látómezőben,

dombtetőn üldögélt, és feszülten figyelt az estancia irányában, tehát nekünk hátat fordított. Átadtam a távcsövet az estancierónak, aki elégedetten szólalt meg:

- Az egyik közülük! És milyen szerencse, hogy nem a háta mögé nézeget. Bizonyára észrevett volna bennünket. Most mit tegyünk?

- Lóra ülünk, és igyekszünk mennél gyorsabban a közelükbe férkőzni. Kihasználjuk a talajmélyedések takarását. Ezúttal már könynyebb a dolgunk, hiszen tudjuk, hol keressük őket.

A mély talajsuvadás hol szűk, hol tágasabb fordulókat téve kanyargott a dombhátak között Nedves alját bokrok nőtték be.

A nyomok világosan rajzolódtak ki előttünk. Amikor úgy gondoltuk, hogy már a közelükbe értünk,

leszálltunk a nyeregből. Felkapaszkodtam a lejtőn, hogy az őrködő fickó után nézzek. Már nem ült a helyén, bizonyára lement a társához. Mondanom sem kell, hogy a helyzet roppantul tetszett, hiszen most már tudtam, nem lehetnek messze.

Továbbhaladtunk, de most már gyalog, a lovakat kantárszáron vezetve. Két kanyart hagytunk magmik mögött, és akkor megálltunk. A lovakat a bokrokhoz kötöttük, nyakukról leoldottuk a lasz-szókat, hogy később a foglyainkat megkötözhessük velük. Ezután óvatosan előrelopakodtunk.

A bemélyedés kígyózva, haladt tovább balra, majd jobbra, és máris a helyszínre jutottunk.

A völgyteknő ezen a részen kiszélesedett, és mélyebb fekvésű is volt, mint arrébb. Kicsiny tavacska húzódott meg a közepén, magas, sűrű niimózabokrokkal övezve. A túlsó parton két ló tépdeste a fiatal hajtásokat.

A felénk eső részen, tőlünk balra, hangokat hallottunk.

A személyeket azonban nem láttuk.

- Ott vannak! - súgta az estanciero. - Rohanjuk le őket!

- Nem, még várjunk. Lopakodjunk inkább a közelükbe. Ez köny-nyűnek ígérkezik, mert az alsó

mimózaágak nem fekszenek rá a talajra, elférünk alattuk. Kövessen! Csináljon mindent úgy, ahogy én, és kerülje el a legparányibb zajt is. A fegyvereinket itt hagyjuk, csak akadályoznának. Most keressük meg őket, kússzunk hozzájuk, ön az egyik, én a másik mögé. Aztán majd felugrunk, torkon ragadjuk és leszorítjuk őket a talajra. Ám csak akkor mozduljon, ha én elkezdem.

- Pontosan úgy, mint az indiánok között! Roppantul tetszik nekem a dolog, senor!

Egészen föllelkesült, hogy indiánosdit játszhat. Kevesebb érzelem és több gyakorlat ígéretesebb lett volna, bár ennek ellenére sem féltem a kudarctól, mégpedig azért nem, mert nem indiánokkal álltunk szemben.

Indultam tehát, és ő követett.

Az alsó ágak és a talaj között legalább félméternyi szabad hely nyílt, ezért gyorsan és könnyen haladhattunk előre.

A víz közelsége jó hatással volt a fűre, mert olyan magasra nőtt a bokros terület előtt, hogy takarta a szabad részt az ágak alatt, ezért a tó felől nem lehetett belátni a mimózák alá. Ennél pompásabb rejtekhelyet el sem lehetett képzelni.

A hangokat egyre tisztábban hallottuk, ahogy közeledtünk, és már meg is pillantottuk a beszélgetőket.

Közvetlenül a bokrok előtt hevertek a íuben, míg mi az ágak alatt hasaltunk mögöttült, a sűrűben.

- És ha nem érkezik vissza, mert foglyul ejtik? - hallottuk az egyiket.

- Azt nem merészelik - hangzott a válasz.

A hangban azonnal ráismertem a hadnagyra, akivel az estancián ismerkedtem meg.

- És ha mégis?

- Az nekik régen rossz lenne. Akkor vörös kakast dobunk a tanyára, a két Montesót pedig agyonlőjük.

- Igen ám, de hogyan értesülünk róla? Itt nem tudunk meg semmit. Egyébként, valami motoszkál

bennem. Úgy sejtem, hogy ez a német a baráttal már igencsak az estanciára érkezhetett. Ebben ez esetben pedig a küldöncünk nehéz helyzetbe kerül.

- Ok sem mondhatnak mást, mint azt, hogy igen, vagy nem!

- Talán mégis. Úgy tesznek, mintha ráállnának az ajánlatra, esetleg még a pénzt is odaadják, hogy a küldönc teljes biztonságban érezze magát, majd titokban követik.

Az estanciero oldalba bökött. Már égett a vágytól, hogy elkapjuk őket, én azonban tovább akartam hallgatódzni, hátha elszólják magukat, hol vár rájuk a mayor. Hiszen ha megtudnánk a pontos helyet, mennyivel könnyebb lenne a feladatunk! Igaz, akkor is veszélyes a vállalkozás, de legalább időt takarítanánk meg, nem kellene fölösleges kutatásra pazarolnunk…

- Nem hiszem, hogy erre sor kerül - tűnődött a tiszt.

- De ha mégis, van egy jó ötletem. Hogy tévútra vezessük Őket, elválunk hárman három felé, és csak később találkozunk. így három nyomot hagyunk, és nem tudják, melyiket kövessék.

- Bármelyiket, te tökfej, hiszen úgyis találkozunk.

- Egek! Erre nem is gondoltam.

- Hát igen. Az ötleteiddel nem sokra megyünk, de nincs is rájuk szükség. Küldetésünk síkere egyetlen dolgon áll vagy bukik, még ha követnek is: a lovaink gyorsaságán. Ahogy megérkezik a pénz, azonnal indulunk.

Egész éjjel vágtatunk. Szerencsére telehold lesz.

- De hát ez nekik is előny.

- Ne gondold. Éjszaka a holdfény ellenére sem tudják olyan biztonsággal követni a nyomainkat, mint nappal. A fő dolog, hogy mennél előbb megérkezzünk a táborba. Ott azután majd fogadjuk a fickókat, úgy, ahogy dukál, ha mégis utánunk lopódznának. Ha előbb utolérnek minket, akkor…

- Semmit sem jelentene - vágott közbe a másik hang.

- Hogyhogy?

- Tekintettel kell lenniük a foglyokra, ezért nem csinálhatnak velünk semmit.

- Hm! Igen! Ez valóban igaz. De azért tanácsosabb elkerülni ezt a találkozást. Mert ha katonaság is jön velük, akkor a túlerő legyűr beimünket, elvesztünk, és nincs az a Lopez Jordán, aki kiszabadítana a kezük közül.

Szerencsére a Peninsula del Cocodrilo pompás helyen fekszik, remekül megfelel a céljainknak, és mi… Figyelj!

Lódobogás hallatszott Mindketten fölkeltünk a fiiból, és láttuk, lekéstünk arról, hogy elkapjuk őket Megérkezett a harmadik katona. A társaihoz léptetett, majd leugrott a lováról.

- Nos? - Kérdezte türelmetlenül a tiszt.

- Megkapjuk a pénzt - hangzott a válasz. - Az estancierónak ugyan nem volt annyi otthon, de átlovagolt a szomszédjához, hogy kölcsönkérje a hiányzó részt.

- Kivel tárgyaltál?

- A némettel és a fráterral.

- Miért nem az estancieróval? Nem volt ott?

- De igen.

- Akkor nem kellett volna szóba állnod a némettel!

- Ez is volt a szándékom, és kijelentettem, hogy egyedül Montesóval akarok beszélni. Később azonban még örültem is, hogy a német átvette a szót, mert értelmes, okos, és belátta, nincs más lehetőség, el kell fogadniuk a feltételeinket. Az estanciero talán még vonakodott volna fizetni, de a német rábeszélte.

- Abban az emberben nem bízom, amióta láttam. Mondd csak el, hogyan folyt le a tárgyalás.

- Sok idom nincs, mert legalább másfél óra az út visszafelé a kerülővel együtt. Néhány percet azért rászánok, hogy tájékoztassalak és megnyugtassalak benneteket. Tehát figyeljetek!

Elmondott mindent szó szerint. Amikor befejezte, kis ideig csend honolt közöttük. Fontolgatták a hallottakat. Majd a tiszt ezt kérdezte:

- Nem vetted észre, követett-e valaki?

- Gyakran megálltam, és gondosan szemügyre vettem a környéket. Senkit sem láttam.

- Valóban fizetni akar a német, és kérte az aláírásodat?

- Igen, pontosan úgy, ahogy elmeséltem.

- Hm! E mögött valami fondorlat rejtőzik.

- Ugyan mi lehetne?

- Ez az, amit nem tudunk. Légy óvatos! Ha megkapod a pénzt egyenesen vágtass ide, minden kerülő

nélkül.

- Akkor nyomban fogják tudni, hol találkozunk, hol vártok rám.

- Nem tesz semmit. Ahogy megérkezel, rögtön indulunk tovább. Vágtatunk, ahogy csak lovainktól

kitelik, és meg sem állunk a táborig. Egyetlen percet sem szabad vesztegetnünk. Természetesen valami hamis nevet írjál alá, ne az igazit.

- Magától értetődik. Most azonban már mennem kell. Nem szabad megvárakoztatni az urakat.

- Igen, eredj, és tartsd magad vitézül, nehogy lóvá tegyenek. Nem féltelek különösebben, de ilyen esetekben ott motoszkál az emberben a gyanú, míg a pénzt meg nem kapja. Különben is, ebben a németben végképp nem bízom!

- Én viszont igen. Egyébként szilárd elhatározásom, hogy ha be akar csapni, megízleltetem vele a késemet, majd a zűrzavarban lerohanok az udvarra, lóra pattanok és elvágtatok. Mielőtt felocsúdnának a megdöbbenésből, én már biztos távolságban leszek. De most már tényleg megyek.

Adiós!

Lóra szállt, és elügetett. Társai elkísérték a dombtetőig, kis ideig szemmel követték, majd visszatértek.

- Nem nagyon tetszik ez a történet - szólalt meg a hadnagy. -Legalább azt a pénzt kérte volna el, amennyi volt a tanyán, és azt elhozta volna! Sokkal nyugodtabb lennék. így azonban teljes bizonytalanságban maradtunk.

A társa leült a fűbe, kártyát vett elő, majd így vélekedett:

- Ezen nem tudunk változtatni, meg kell várnunk, hogyan fejeződik be a dolog.

Azt mondom, gyújtsunk rá egy cigarillóra, és üssük agyon az időt egy kisjátékkal.

- Igazad van, játsszunk. Bármi történik is, mi itt biztonságban vagyunk.

- Téved, senor! Az önök biztonsága csak látszólagos! Intettem az estancieronak, és az utolsó szavaknál előrerohantunk

a sűrűből. A bal kezemmel elkaptam a feltápászkodó hadnagy nyakát, majd a jobbal jókora csapást mértem a fejére. Összeroskadt

Monteso sem volt kevésbé gyors. A földre teperte ellenfelét, két kézzel megmarkolta a nyakát, míg az vadul rúgkapált. Gyorsan lefegyvereztük, és az egyik lasszóval összekötöztük. A tiszt csak pillanatokra vesztette el az eszméletét, mert máris mozogni kezdett. A másik lasszó őrá került.

Amikor kinyitotta a szemét, az arckifejezése leírhatatlanná vált.

- A német! - hördült fel.

- Valóban, a német, senor -bólintottam helyeslően. - Rendkívül hízelgő számomra, hogy még emlékszik rám.

- Hát ön tényleg maga az ördög!

- A, dehogy, senor! Ellenkezőleg, a türelem és béke angyala vagyok… Már több mint félóráig hasaltunk önök mögött, ott, a bokrok alatt, és türelmesen hallgattam, hogy megállás nélkül szidnak, gyaláznak! Bár úgy istenigazából befoghattam volna a szájukat! De megbocsátottam önnek még azt az udvariatlanságot is, hogy maga helyett egyik beosztottját küldte hozzám. Mivel azonban megtudtam, hogy ön is itt van, eljöttem, és most bekísérem az Estancia del Yerbateróra.

- Követelem, hogy azonnal engedjenek szabadon! - üvöltötte.

- Maradjon nyugton. Az ön szabadságáról később beszélünk, valószínűleg csak hetek múlva.

- Csak ne gúnyolódjék! A játék a yerbatero és az unokatestvére életére megy.

- És úgy mellékesen a tízezer bolíviánóra. Fel kell világosítanom tévedéseiről. Sem a pénz, sem a foglyok élete fölött nem fognak rendelkezni.

- Majd kiderül! Mindenekelőtt azonban követelem, hogy mint tiszttel tárgyaljon velem! A Banda

Orientál hadnagya vagyok, és Latorre alatt szolgálok. Vigyázzon, mert megütheti a bokáját!

- Az imént, amikor még nem tudtákx hogy kihallgatjuk önöket, mintha Lopez Jordánt említette volna!

Ón tehát nem tiszt, hanem közönséges kapcabetyár, és érmek megfelelően tárgyalok önnel.

- Akkor a foglyoknak végük!

- Bebizonyítom önnek, és ez elégtétel számomra is, hogy épségben-egészségben kiszabadítjuk a két Montesót az önök markából, annak ellenére, hogy ötvenen vigyáznak rá.

- Azt sem tudja, hol vannak! - vágott vissza fölényesen.

- Nagy valószínűséggel remélem, hogy a Peninsula dal Cocodrilón megtaláljuk őket.

- Ördög! - hördült fel.

- Hiszen ön kotyogta el az imént, hogy ez a hely pompásan megfelel a céljaiknak. Bizonyára a mayor is biztonságosnak érzi ezt a kies Krokodil-félszigetet, már addig, amíg meg nem érkezünk, mert akkor kímélet nélkül a vízbe zavarjuk az egész bandájával együtt, és a többi már a krokodilok dolga…

- Előbb azonban a foglyokat etetik meg azokkal az állatokkal!

- Majd igyekszünk megóvni őket, és hogy legyen elég időnk hozzá, most azonnal útnak is indulunk.

Engedje meg, hogy segítsek a nyeregbe szállásnál.

- Itt maradok fekve!

- Ej, dehogy! Az én udvariasságom csak látszólagos, és pillanatok alatt köddé válhat. Jól figyeljen: felültetjük önöket a nyeregbe, kezüket összekötözzük a hátukon, a lábukat pedig a ló hasa alatt, így lovagolnak velünk az estanciára. Ha ellenkeznek, és nem értik meg a helyzetet, akkor erőszakhoz folyamodunk!

- Ugyan, mit tehetnek?

- Roppantul egyszerű! Néhány pofon, ahogy csirkefogókkal szokás tárgyalni, és ha ez nem használ, akkor ötven bot, amit, ha kell, megismétiünk.

- Hozzám ugyan ne merészeljen nyúlni!

- Ember, most aztán elég legyen! - rivalltam rá. - Útszéli haramiák, banditák vagytok, és azt kapjátok, amit megérdemeltek. Engem meg akartatok ölni, embert raboltok, váltságdíjat követeltek! Még egy szó, és megkötözve bedoblak a vízbe! Most pedig fel a lovakra, és semmi ellenkezés, különben az ördög szánkázik a hátatokon!

Talpra rántottam és a ló felé taszítottam. A lábait eloldoztam, de amikor már fenn ült a nyeregben, a ló hasa alatt ismét összekötöztem. Közben hallottam, hogy a fogai megcsikordulnak. Az estanciero hasonlóképpen járt el a másik bitanggal, aki úgy megzavarodott, hogy egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Kantárszáron fogtuk az állatokat, és visszatértünk a lovainkhoz, közben magunkhoz vettük a fegyvereinket. Nyeregbe szálltunk, s a foglyok lovait továbbra is vezetve, vágtában indultunk az estancia felé.

Ott már közben mindenki értesült küldetésünkről, és a gauchók örömkiáltásban törtek ki, amikor

megérkeztünk a foglyokkal. Néhány szóval elmondtam a történteket, és figyelmeztettem őket, hogy ha megérkezik a harmadik portyázó, udvariasan bánjanak vele, mintha mi sem történt volna, nehogy megsejtse, milyen fogadtatás vár rá. A két fickót fölvezettük az egyik oldalszobába, ott székre kötöztük őket, úgyhogy sem a kezüket, sem a lábukat, egyáltalán a testüket nem tudták mozdítani. Ezután az estanciero elmesélte, hogyan ejtettük foglyul a két haramiát.

A fráter csillogó szemmel hallgatta, majd a végén kezet nyújtott, és így szólt hozzám:

- Senor, ön az az ember, akivel egyre nagyobb kedvem van a Gran Chacóra látogatni! Bizonyára

megértjük egymást mindenben, és semmilyen körülmények között nem hagyjuk cserben a másikat.

Ezzel a két emberrel most mit csináljunk?

- Mindenekelőtt karámba kell vinni a négy lovat, nehogy a harmadik fickó meglássa őket. Esetleg gyanút fogna, és megpróbálna elmenekülni.

- Képtelenség! - csóválta fejét a haciendero. - Beengedik ugyan, kedvesen is fogadják, de innen a lábát ki nem teszi, erről én majd gondoskodom.

- Található a házban olyan erős kamra vagy pince, amely alkalmas a foglyok biztonságos elhelyezésére, senor?

- Több is -legyintett az estanciero -, efelől nyugodtak lehetünk. De hát meddig tartsuk itt őket?

- Ez öntől függ. Mielőbb át akarja adni őket a hatóságoknak?

- Szükség van erre egyáltalán?

- A foglyok szempontjából az a legjobb, ha mennél később. Ha még ma beszállítja a haramiákat,

azonnal kipattan az ügy, szóbeszéd tárgya lesz. Hiszen tudja, a rossz hír szárnyakon jár. Rendkívül megnehezítené a dolgunkat, ha a mayor korábban értesülne a helyzetről, mint ahogy megérkezünk.

Azonnal továbbállna, és mi bottal üthetnénk a nyomát!

- Igaza van. Addig itt tartom a fickókat, míg vissza nem térek.

- Ez lesz a legjobb. Azután a körülmények ismeretében majd dönt, hogy mi a jobb megoldás: átadni a portyázókat a büntetőbíróságnak, vagy a kellemetlenségek elkerülése érdekében futni hagyni Őket.

Ami minket illet, azonnal tovább kell lovagolnunk, mihelyt a harmadikat is elkaptuk. Hilario fráter, ismerős önnek ez a név, hogy Krokodil-félsziget?

- Nem, még sohasem hallottam, pedig azt hittem, alaposan ismerem a folyó mindkét partját. Krokodil található itt a lagúnákban éppen elegendő, félsziget szintén, de hogy ez a hely hol van, fogalmam sincs róla.

Talán a foglyoktól megtudhatnánk?

- Nem. Bizonyára félrevezetnének, és még csak ellenőrizni sem tudjuk őket, el kellene fogadnunk, amit mondanának. Ezúttal nem követjük a portyázok nyomait, hanem a folyó mentén haladunk, és majd csak találunk valakit, aki ismeri ezt a félszigetet.

Amikor befejeztem, a peón éppen jelentette a küldöncöt. Amint emberünk belépett, aggódó pillantást vetett ránk, de mivel semmi változást nem észlelt, megnyugodott. Arckifejezésünk ugyan komoly volt, ahogy a helyzet megkívánta, de nem ellenséges. Az etancieróhoz fordult:

- Nos, otthon találta a szomszédot, és sikerült a pénzt megszereznie?

- Sajnos, nem. Csak holnap reggel érkezik haza, és akkor meg is kapom.

- Olyan sokáig nem tudok várakozni!

- Nem nagyon értem, hiszen csak egy fél napról van szó.

- A megbízatásom úgy szól, hogy csak két vagy három órát várhatok. Adják ide legalább azt az

összeget, amivel most rendelkeznek.

- Azzal nem érünk el semmit. Ón mondta, kisebb összeget nem vehet át. Egyébként is így nem

változtatnánk a foglyok helyzetén.

- De hát a hiányzó részért majd visszajövök holnap. _

- Ismételten javaslom, holnap jöjjön az egészért. Önök úgyis csak akkor engedik el a foglyaikat, ha megkapják a teljes összeget.

A fickó tanácstalanul topogott. Látta, hogy a barát az ajtóhoz sétál, de nem gondolt semmi rosszra. Én eddig hallgattam, és mintha mélyen gondolkoznék, az ablakhoz léptem, amelynek a szárnyai nyitva álltak.

Leláttam az udvarra. A portyázó lova már nem volt ott. Bizonyára a gauchók távolították el a biztonság kedvéért.

- Most valóban nem tudom, mit csináljak! - szólalt meg kedvetlenül.

- Ha az ön helyében lennék, én tudnám - szólaltam meg én is. -Visszalovagolnék a mayorhoz, és újabb utasításokat kérnék.

- Sokáig tartana, és addig szenvedjenek a foglyok?

- Ezen, sajnos, nem tudunk változtatni sehogyan sem. Egyébként is, a Peninsula del Cocodrilo nem olyan kibírhatatlan hely. Ónok is megvannak ott remekül!

- Az egekbe is! - kiáltott fel döbbenten. - Ón tudja, hol van a mayor, és ismeri a félszigetet?!

- Persze. De hát miért csodálkozik ezen?

- Senor, a mayor önt ördögnek nevezte. Valóban az!

- Köszönöm! Üdvözöltetem a mayort, ha újabb parancsokért viszszatér hozzá, és azt üzenem, óvakodjék Latorrétól!

- Miért? Hiszen az ő emberei vagyunk…

- Talán Lopez Jordánt akart mondani? Nem szabad ám összetéveszteni ilyen neveket, amelyek mögött országrészek, néptömegek, pártok állnak. Egyébkért Latorre jelentősebb csapatot irányított a félszigetre, hogy elkapja az egész bandát a mayorral együtt…

A fickó most már teljesen megzavarodott. Hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:

- Senki sem tudja, hol fekszik az a hely!

- Ugyan! Hiszen mondtam már, tudom, hogy hol van.

- Akkor ön az egyetlen külföldi, akinek erről Pedro Aínas beszélt

- Pedro Aínas? -vágott közbe hirtelen a fráter, miközben figyelmeztető pillantást vetett rám, jelezve, hogy ezen a nyomon elindulhatunk. - Ismerem őt - folytatta -, és bizonyára szívélyesen üdvözölj ha ismét fölkeresem otthonában.

Úgy éreztem, mindent megtudtunk, amit csak akartunk, és most már mielőbb be akartam fejezni a

kihallgatást, ezért így szóltam:

- Belátja tehát, hogy titkainak nem az egyedüli birtokosa? Mások ugyanolyan vigyázatlanul csevegtek róla, mint ön.

- En, vigyázatlan?

- Inkább megbízhatatlan, és nem mond igazat. Vagy nem ön javasolta, hogy legyünk bizalommal

egymáshoz, és lám csak, becsapott bennünket!

- Téved, senor!

- Aligha! Azt állította, egyedül érkezett ide.

- Így is van, ez az igazság.

- Ellenkezőleg! Színtiszta hazugság! Társai ott táboroznak egy bemélyedésben megbúvó kicsike tónál, amelyet mimózabokrok öveznek…

Most már végleg megzavarodott. Dermedten nézett rám, és egyetlen szót sem tudott kinyögni. Jó időbe telt, míg meglelte a hangját.

- Senor! A mennydörgős mennykőbe is! Ón valóban maga az ördög!

- Helyes. Azt mondjak viszont, hogy az ördögön nem fog a golyó, az ütés és a késszúrás. Ezért nem kell tartanom az ön késétől sem.

- De hát én nem fenyegettem meg önt!

- Rosszul emlékszik! Vagy talán nem azzal vált el a hadnagytól másfél órával ezelőtt, hogy ha valami cselt gyanít, a testembe mártja a kését?

Ekkor a száját is eltátotta, látszott rajta, most már végképp nem ért semmit Sejthette, hogy tervük kudarcba fulladt, és csak a gyors menekülésben bízhatott Keze lassan késének markolata felé mozdult.

Előrántottam a revolveremet, és ráripakodtam:

- El a kezekkel az övétől, mert golyót kap! Elsápadt, és leejtette oldalra a karját.

A barát hátulról hozzálépett, és kihúzta a kést az övéből. Védekezni akart, de a fráter komoly

méltósággal rászólt:

- Rám akarsz kezet emelni?! Meggondoltad, mit cselekszel?

A pernahajder ezúttal már látta, hogy minden elveszett. Gyors tekintetet vetett körbe, látta, hogy az ajtó szabad, mert a barát most kissé oldalra állt tőle, ezért hatalmas ugrással ki akart menekülni.

Számítottam rá, és gyors mozdulattal elzártam a menekülés útját.

- Maradjon nyugodtan! - parancsoltam rá. - Vagy tényleg golyót akar? Jöjjön, nézzen le az udvarra!

Karon ragadtam, hogy megtörjem ellenkezését, és a nyitott ablakhoz húztam. Az udvar üresen tátongott.

- Hol a lovam? - kérdezte döbbenten.

- Biztonságban. Lássa be végre, hogy vesztett, és reménytelen minden szökési kísérlet. Nem is beszélve a lenn őrködő gauchókról és peónokról. Egyébként nem ön az egyetlen, akire ilyen fogadtatás várt, amilyenre még csak gondolni sem lehetett másfél órával ezelőtt. Jöjjön, tekintsünk be ebbe az oldalszobába.

Az ajtó felé taszítottam, amelyet a haciendero szélesre tárt.

Emberünk döbbenten nézett összekötözött társaira. Igyekezett ugyan uralkodni magán, de láttam, hogy szája remeg a félelemtől. Csaknem nyögve törtek elő szavai, ahogy megszólalt:

- Senor, esküszöm, hogy ön valóban ördög, igazi, megtestesült ördög!

- Ha erről valóban meg van győződve, akkor tudnia kell, hogy minden ellenállás a legnagyobb

ostobaság. De azért gondoljon bele a helyzetébe: messze nem olyan, mint amilyent önök készítettek elő nekem!

ügy gondolom egyébként, bár ördögnek nevezett, mégis sokkal emberségesebb vagyok, mint önök.

Ezután megkötöztük. Semmi ellenállást nem tanúsított. Úgy helyeztük el a székeket, hogy ne tudjanak segíteni egymásnak. A biztonság kedvéért a haciendero még egy peónt is állított őrnek.

Visszatértünk a nappaliba, és amikor becsuktuk az ajtót magunk mögött, az estanciero így szólt hozzám:

- Most tehát mind a három a kezünkben van, sikerült a terve, senor. A legfontosabb feladat azonban még mindig előttünk áll, ám ennek sikeres megoldásában erősen kételkedem!

- Én másképpen vélekedem - válaszoltam. - Mint önnek már korábban is említettem, tökéletesen biztos lennék a sikerben, ha egyedül lovagolnék. A jó szakács tudja, hogy az étel, melyet ő saját maga készített, kielégít minden igényt. Ha azonban a főzésben más, ismeretlen szakácsok is közreműködnek, már nem lehet biztos a sikerben. Csak akkor tud eleget tenni gazdája elvárásainak, ha a közreműködők minden vonatkozásban az ő

elgondolásait követik.

- Nos, jó! A példabeszéd érthető és világos. Elkísérjük, de minden az ön akarata szerint történik.

Legyen tehát a vezetőnk!

- Azt hiszem, félreértett. Csak ha a kérdéses helyre érünk, akkor kérem majd önöket, hogy a javaslataim szerint járjunk el. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ország, a lakosság szokásainak ismeretében önök a jártasabbak!

Meggyőződésem azonban, hogy olyan feladatok megoldásában, mint amilyen most a miénk, sokkal nagyobb gyakorlattal és tapasztalattal rendelkezem, mint önök.

Erőszaldioz csak egészen kivételes esetben nyúlhatunk, mert a csel sokkal gyorsabb és biztonságosabb sikert ígér. Tolvajként kell viselkednünk, hiszen el akarjuk lopni a portyázok foglyait.

Ehhez azonban a legnagyobb óvatosság és ravaszság kell, és a módot, hogyan kell az ellenség eszén túljárni, az észak-amerikai indiánoktól tanultam. Induljunk, amilyen hamar csak lehet! Gondoskodjék jó fegyverekről, élelmiszerről és munícióról. A foglyoktól nyüván elvették a fegyvereiket, de azért nem árt, ha megnézzük őket.

A haciendero elvezetett bennünket egy masszív kamrához, ahol a peónok elhelyezték a foglyokat.

A hadnagy megállás nélkül fenyegetődzött Változatlanul állította, hogy ők a Banda Orientál katonái, és eljárásunkért hadbíróság előtt kell felelnünk Természetesen ügyeimen kívül hagytuk kijelentéseit Az estanciero még intézkedett, hogy emberei felváltva őrizzék a kamrát, és a legszigorúbban akadályozzanak meg minden szökési kísérletet

9. Hogyan követtük nyomon a martalócokat?

Rövid idő múlva útnak is eredtünk Málhás lovat is vittünk magunkkal: a tartalék készlettel és a fölszereléssel raktuk meg. A vállalkozás rejtett magában veszélyeket, és így magától értetődik, hogy a hölgyek nem csekély aggodalommal búcsúztak a ház urától. Sikerült a feleségével és a lányával néhány pillanatra egyedül maradnom, és megígértem, nagyon fogok rá vigyázni, visszatartom, ha valami vakmerőséget akar elkövetni. Azt pedig természetesnek vettem, hogy sokkal jobban féltik őt, mint minket, az idegeneket Mivel délelőtt későn érkeztünk a ranchóról az estanciára, és az itt lezajlott események is meglehetősen sok időt elvettek, a délután jelentős része eltelt, mire az estanciero birtokának határát magunk mögött hagytuk. Kicsiny csapatunk nyolc főből állt: az estanciero, a fráter, jómagam és az öt yerbatero, akik égtek a vágytól, hogy társukat, vezetőjüket mielőbb kiszabadítsák.

Mindenekelőtt vissza kellett térnünk a ranchóra, hogy az elhunytat sírba helyezzük, ahogy megígértük.

Ez nem jelentett kerülőt, mivel csaknem a tervezett út irányába esett. Ismert területeken lovagoltunk keresztül.

Derekasan meghajtottuk lovainkat, ezért röviddel a sötétség beállta előtt megérkeztünk a tanyára. Röviden elbeszéltük, mi minden történt velünk, mióta elváltunk. A derék Bürgli gazda úgy felbőszült a hallottakon, hogy arra kért bennünket, vigyük magunkkal, mert ott szeretne lenni, amikor leszámolunk a portyázókkal, hadd lássa el a bajukat, ahogy ő szeretné, úgy istenigazából! Komoly fáradságunkba került, mire sikerült lebeszélnünk kívánságáról. Végső soron a fráter szavai győzték meg valójában: nem hagyhatja a birtokát magára, gazda nélkül. A temetés még este megtörtént a Montevideóból hozott pap segédletével, majd búcsút vettünk a kedves emberektől. A ranchero átszállított minket a folyón. Az ilyen alkalmakra készenlétben tartott egy ladikot, jól elrejtette a parti bokrok alatt, ahol idegenek nem fedezhették föl. Szépen megkért, ha utam ismét erre a vidékre vezet, feltétlenül látogassam meg.

Elképzelhető volt ugyanis, hogy a yerbateróval és unokaöccsével vasszaténünk az estanciára, ám

megtörténhet az is, hogy kiszabadulásuk után fölkerekedünk, és nekivágunk a Gran Chacónak. Vagyis elmondhattuk, a jövő kialakítása nem rajtunk múlik. Olyan vállalkozásra indultunk, amelynek végső kimenetelét senki sem sejthette.

A Rio Negrónak ezen az oldalán a fráter volt a vezetőnk. Úgy gondolta, alaposabban ismeri a vidéket, mint a haciendero vagy akár a yerbaterók. Igaza volt.

A hold olyan világosan sütött, hogy az éjszakai lovaglás semmi többlet nehézséget nem okozott.

Ranchók, estanciák, haciendák mellett haladtunk el, időnként kicsiny településeket is érintettünk; ezeknek a nevét ugyan megemlítették, de rögtön el is felejtettem. Napfölkeltére jelentős távolságot hagytunk magunk mögött. Az estanciero a maga és a yerbaterók számára a legjobb lovakat választotta ki, a baráté is jól állta a sarat, bár külsőleg kevesebbet mutatott, az én pejkóm pedig olyan remekül futott, ahogy tőle megszoktam.

Mi ketten természetesen visszacseréltük lovainkat a ranchón. Most azonban pihenőre volt szükségük, és mindenekelőtt vízre. A yerbaterók mindezt időpocsékolásnak tartották, mondván, lovat kapunk bárhol, ha valamelyik kidőlne. Én azonban kiálltam a lovak mellett, és a barátban társamra leltem.

Szétnéztünk tehát megfelelő hely után. Kissé jobbra előttünk vékony, könnyű füstcsík emelkedett a magasba. Gyanús égett szag úszott a levegőben.

- Jókora majorság van ott - mondta a barát bizonytalanul. -Meg mernék esküdni, hogy innen már

látnunk kellene. Elgondolkoztató ez a fíist. Rossz érzésem támadt. Talán csak nem érte valami szerencsétlenség azokat a derék embereket?

- Ismeri a tulajdonost? - kérdeztem.

- Nagyon is jól. Egy éltesebb senor, tiszteletre méltó senorával. A fiukkal és négy gauchóval dolgoznak.

Híres lótenyésztőkként ismertek, komoly sikereket értek el. Ez a környék erre meglehetősen elhagyatott, és körös-körül széles sávban nem található más település. Kigyulladtak volna az épületek? Lovagoljunk oda!

Néhány perc múlva már láthattuk, hogy itt valóban tűzvész pusztított. A falak összeomlottak, és mindenütt még gyengén füstölgő hamurakások szürkélltek. A karámok üresen álltak, és csak a távolban láttunk egy-egy legelésző marhát, amelyek a tűz elől menekültek a szabadba. Lovat azonban egyetlenegyet sem fedeztünk fel sehol.

- Itt gyújtogatás történt! - kiáltott föl a barát. - A portyázok tehették?

- Miért gyanakszik mindjárt rájuk? Lehetett annak más oka is.

- Aligha. Eltűntek az állatok.

- Megriadtak a tűztől, és elmenekültek.

- Nem, nem. Látja ezeket az erős kaktuszsövényeket? A legvadabb állat is óvakodna áttörni effélén!

Nem törhettek ki, egyszerűen elhajtották őket. Egyébként nézze, a bejáratok tárva-nyitva! Rosz-szat sejtek! Itt nemcsak gyújtogatás, hanem rablás is történt.

Amint a fölperzselt épületek közé értünk, láttuk, hogy a tűz mindent elpusztított, semmit sem kímélt.

Erős gallyakat kerestünk, és átforgattuk a még füstölgő, izzó zsarátnokkupacokat. Nagy Örömünkre emberi holttestre nem bukkantunk.

- Tovább kell kutatnunk - vélte a barát. - Szóródjunk szét a karámokba, valami nyomra csak lelünk…

Követtük a javaslatát. A yerbaterók ellovagoltak a távolabbi karámokba, mi pedig csak úgy gyalogosan a közvetlen környéket kutattuk át. Rövidesen hangos kiáltások hallatszottak. A teaszedők hívtak: bizonyára rábukkantak valamire. Hozzájuk siettünk. Lázas munkában találtuk őket. Több személyt igyekeztek kiszabadítani fogságukból. A szerencsétleneket egy távoli kaktuszkarámba vonszolták, és ott összekötözték őket.

A majorság tulajdonosa volt a feleségével, továbbá három gaucho. Alaposan megtépték őket a tüskék, és főleg a két idősebb ember nagyon elcsigázott állapotban volt. Leginkább a szomjúság kínozta őket. A ház közelében gémeskút állt, megszólalásig olyan, mint amilyet a magyar pusztákon lát az ember. Odavezettük, vagyis inkább vittük az öt embert.

A tulajdonos és a felesége teljesen alélt állapotban volt, és az erős, fiatal gauchók is alig bírtak vánszorogni. Egymás szavába vágva akarták elmesélni, mi történt; mi azonban nyugtattuk őket, várjanak egy kicsit, hadd kapjanak erőre.

A víz rövidesen megtette a kívánt hatást, bár a gauchóknál nemcsak a félelem, a kétségbeesés és a szomjúság okozta a kimerültséget. Hamarosan észrevettük, hogy mindhárman kisebb-nagyobb mértékben sérültek, vérzik a testük. Az Öregek csöndben ültek, pillantásuk szomorúan rebbent a füstölgő romokon. A férfi időnként mélyet sóhajtott, a feleség pedig halkan siránkozott. A három peón vagy gauchó azonban rövidesen visszanyerte erejét, cselekvőképességét, és vad szitkozódásban tört ki. Csak a barát jelenléte akadályozta meg, hogy dühük szilaj káromkodássá fajuljon.

- Kérem, ne átkozódjunk! - szólalt meg a fráter. - Higgyék el, ezzel nem tudunk változtatni a dolgokon.

Önök nemrég állhattak szolgálatba, mert még nem találkoztunk. A gazda és a senora viszont ismernek engem, és tudják, hozok segítséget, ha egyáltalán lehetséges.

- Segítséget? - nevetett föl keserűen az egyik gaucho. - Honnan jöhetne az? Az épületet leégették, az állatokat elhajtották!

- Kik voltak?

- Egy portyázókból álló banda, amely kormánycsapatnak adta ki magát.

- Mi éppen ezeket az embereket keressük. Hová lettek?

- Nem tudjuk. Innen déli irányban lovagoltak el.

- Mikor érkeztek a tanyára?

- Föltehetően tegnapelőtt éjszaka. Amikor reggel fölébredtünk, már itt táboroztak a ház körül. Azt mondták, lovakat akarnak vásárolni.

- Vagyis inkább lopni.

- Persze, de ezt nem mondták. Foglyaik is voltak, lehet, hogy több is. Azt állították róluk, hogy államellenes gonosztevők.

- Óriási hazugság!

- Most már tudjuk, de akkor még el kellett hinnünk, bár ami a fiatal senort illeti, ő tiltakozott, és azonnali szabadon bocsátását követelte.

- A gazdáék fia?

- Nem, hanem senor Montesóé, az Estancia del Yerbatero tulajdonosáé. Este érkezett, hogy másnap reggel hazalovagoljon. Santa Fébőljött.

- A fiam! - szólalt meg az estanciero. - Én vagyok az estancia tulajdonosa. Beszéljenek el mindent pontosan! Azt már tudjuk, hogy a fiam és a testvérem is a portyázok foglya. Meg akarjuk szabadítani őket, ezért szegődtünk a nyomukba.

Hogyan követtük nyomon a martalócokat?

- Ha ez igaz, senor, akkor vigyenek magukkal minket is, hadd bánjunk el a fickókkal ugyanúgy, ahogy ők tették velünk.

- Nem lenne okos dolog. Még nagyon gyöngék, és itt nagyobb szükség van önökre. Nem hagyhatják

magukra gazdáikat.

- Igaza van, senor, valóban maradnunk kell. Ezért hát a gazfickókkal való elszámolást önökre bízzuk!

- Legyenek nyugodtak, ellátjuk a lókötó‘k baját! No de nézzük, mi történt tovább. Ismerték a fiamat?

- Este, amikor megérkezett, bemutatkozott. Napfölkeltével indulni akart tovább, ezért még alig szürkült, már ébresztettük. Amikor kijött a házból, észrevette a katonákat, és a fogolyban a saját nagybátyjára ismert.

Azonnal követelte a szabadon bocsátását, de az eredmény csak az lett, hogy őt is elfogták.

- Nem tudták megakadályozni?

- Mi?! Négy férfi és egy asszony ötven útonállóval szemben?! Négyen vagyunk gauchók, de a negyedik társunk elkísérte a fiatal gazdát Saltóba. Tehetetlenek voltunk tehát velük szemben, emellett nem tudtuk, kinek van igaza.

- Jól van, tovább!

- A foglyokat beterelték a szobába, és ott titokban tárgyaltak velük, majd papírt és írószerszámot kértek.

Levelet írtak, gondolom az idősebb senor. Ezután hárman fölkerekedtek, egyiküket hadnagynak szólították, és magukkal vitték a levelet. Még hallottam, amikor a mayor utánuk kiáltott: siessenek, hogy még dél előtt megérkezzenek a címzetthez. Hogy hová, arról fogalmam sem volt.

- A birtokomra. Nekem szólt a levél. És mi történt azután?

- Kértek egy ökröt a gazdámtól, és levágták. Itt maradtak egész nap, és azt állították, még éjszaka sem mennek tovább, várják a társaikat A gazdánk azonban, joggal, nem hitt nekik. \ad, nyers emberek voltak, és ki tudta, éjjel nem állnak-e odébb fizetés nélkül. Ezért megkérte a mayort, amikor késő este nyugovóra akartak térni, hogy rendezze adósságukat A gazdám szavait azonban egyszerűen sértésnek tekintették, és követelték, hogy kérjen bocsánatot Mivel vonakodott, nekiestek

- És önök?

- Azonnal a segítségére siettünk, de a túlerő győzött. Letepertek és megkötöztek bennünket.

Úgyszintén a senort és a senorát is. Ezután kivittek bennünket a karámba, ahol önök ránk találtak, majd hármunkat még meg is botoztak.

- Gyalázat!

- Valóban az, gyalázat! Hanem mit tehettünk volna?! Csak a fogainkat csikorgattuk. Magunkban

azonban bosszút esküdtünk. Minden egyes arcot pontosan megjegyeztem magamnak. Csak találkozzam eggyel is, tudom, megemlegeti még ezt a napot!

- Ezek után gyújtották fel tehát a tanyát?

- Még nem. Előbb kihatották a karámok kapuit, és kizavarták a szabadba a marhákat. A legjobbakat azonban kiválogatták közülük, levágták őket, és a húst, mint tartalék élelmiszert, magukkal vitték.

Amíg ezzel foglalkoztak, a többiek összeszedtek minden kötelet és szíjat, amit csak találtak, sőt még a levágott állatok bőrét is felhasogatták. Hogy mi célból, rövidesen kiderült. A lovainkat az utolsó darabig öszszeterelték, majd a szíjak segítségével tropába, azaz egy sorba kötözték össze az állatokat.

- Magukkal vitték a foglyaikat is?

- Minden bizonnyal. Ezt ugyan nem láttuk, de hát nem maradtak itt. Azt viszont hallottuk, hogy halállal fenyegették őket, ha a levelet kézbesítő társaik nem járnak sikerrel.

- Pontosan így történt minden - vette át a szót az idős gazda. -Gondolják csak meg, ellopták a lovainkat, a pompás kitenyésztett állatokat, kirabolták és felgyújtották a házunkat. Egyszeriben koldus lettem: nincstelen, kisemmizett koldus!

- Vigasztalódjék, senor! - bátorította az estanciero. - Utánuk lovagolunk a banditáknak, és megkeressük a módját, hogy valamilyen módon segítsünk önökön.

- Reménytelennek érzem a helyzetet!

- A bizakodást akkor sem szabad elveszíteni. El kell mindent kezdeni elölről. Én gazdag vagyok. A fiam és a testvérem itt-tartózkodása önre szerencsétlenséget hozott. Ezért úgy éreztem, engem is terhel felelősség.

Visszatérésünk során fölkeresem önt, és akkor majd megbeszéljük a legfontosabb teendőket. Egyébként nem kell az alapokról kezdenie. A szükséges pénzt, amellyel az első lépéseket megteheti, előlegezem önnek addig, amíg gazdálkodása nem lesz ismét nyereséges.

- Valóban megtenné ezt, senor?

- Igen, és hogy lássa, nemcsak ígérgetek, most azonnal adok egy összeget, amelynek hovafordításáról gondolkodhat, míg vissza nem térek.

Volt nála pénz, mert felkészült arra a lehetőségre is, hogy csak váltságdíj ellenében tudjuk

megszabadítani a foglyokat. Elővette a pénztárcáját, és bankjegyeket számlált le az öreg kezébe.

A pénz láttán az idős ember csodálkozása egyre nőtt, míg végül döbbenten kiáltott fel:

- De hát, senor, ilyen rengeteg…

- Csend! - szakította félbe az estanciero. - Nagyon kell sietnünk, nincs időnk. Szívesen maradnánk segíteni, hogy összeszedjük az állatokat, de tovább kell lovagomunk. A gauchók majd elintézik ezt.

Egyébként a jószág nem veszhet el, hiszen beégették a bőrükbe a jegyüket A legközelebbi szomszédtól igyekszünk majd segítséget küldeni.

A derék ember elhárított magától minden hálálkodást, köszönetet. Nyeregbe szálltunk, és indultunk tovább. A portyázok nyomai élesen kirajzolódtak, mi azonban mégis lemondtunk arról, hogy kövessük őket. A fráter rövidebb úton akart elvezetni bennünket az indiánhoz, Pedro Aínashoz, akitől megtudhattuk, hol fekszik az a bizonyos félsziget. Jó órahosszát vágtattunk, míg elértük a következő

tanyát. Itt megalltunk pihenni. Erről a szerencsétlenül járt majorságban inkább lemondtunk, csak hogy elkerüljük a hálálkodó szavakat. Elbeszéltük az itteni lakóknak, hogyan járt a szomszédjuk. Rövidesen lóra kapott több ember, hogy segítségükre siessenek a bajbajutottaknak. Ezek után már nem kellett aggódnunk a szegény emberek sorsa miatt. A haciendán, ahová most érkeztünk, nem látta senki a portyázókat.

- Dél felé fordultak volna? - tűnődött az estanciero. -Vajon miért?

- Hogy ne árulják el, mi a valódi úti céljuk - mondtam.

- Senor, ezek a fickók egész ménest cipelnek magukkal! Nem vesztegethetik az időt!

- Valóban, de azért mégsem tarthatnak nyílegyenesen a félsziget felé. Tesznek egy megtévesztő

kerülőt…

- Vagy talán máshová igyekeznek, mint ahová mi gondoljuk? Bizonyos benne, hogy jól hallotta a nevet, amikor meglesték a fickókat?

- Föltétlenül! Szó sem lehet tévedésről. Egyébként nem kell nekik annyira sietniük, ahogy mi

gondoljuk.

- De hát csak számolnak azzal, hogy esetleg követjük őket!

- Egészen biztos. Viszont nagyon jól ki tudják számolni azt is, hogy milyen nagy előnnyel rendelkeznek hozzánk képest. Tegnap késő este hagytak el a fölégetett tanyát, ezért legalább hat órával járnak előttünk. Adjuk még hozzá azt, hogy úgy tudják, úti céljukat nem ismerjük, sem a nevét, sem a helyét. Jogosan hiszik tehát, hogy teljes biztonságban vannak. Milyen messze van innen az Uruguay folyó?

- Az estanciámtól mintegy húszórányi lovaglásra. Jószerével estére elérhetjük.

- Valóban - helyeselt a barát. - Előbb azonban föl kell keresnünk az indiánt, bármilyen késő lenne is. A folyó mellett lakik, de ritkán van otthon. Ha az asszonyától nem kapunk felvilágosítást, hol tartózkodik, akkor kénytelenek vagyunk megvárni, míg hazajön, vagy rosszabb esetben saját magunknak kell őt megkeresnünk.

- Es ha közben a mayor továbbáll a rejtekhelyéről?

- Nem hiszem. Meg kell várnia a hadnagynak és két emberének a visszatérését. Mi azonban most már induljunk. Úgy látom, a lovak is kipihenték magukat.

Ügettünk tehát tovább, mindig csak nyugatnak. Dél körül ismét megpihentünk kis időre egy ranchónál, ahol szintén nem hallottak a portyázókról, és nem tudtak semmit a Krokodil-félszigetről sem. A délután folyamán még több lakott helyet érintettünk, ám felvilágosítást sehol sem kaptunk.

A térség, ahol haladtunk, két kis folyó között terült el, amelyek az Uruguayba torkolltak.

Megközelítőleg a közepén lovagoltunk. A növényzet megváltozott, teljesen más kép tárult elénk, mint korábban. A talajt ugyan erre is pampafu borította, de mind gyakrabban tűntek fel bokrok, majd később fák is, már-már azt a vakmerő képzetet sugallva, hogy valamiféle erdővé gyarapodnak.

Mondanom sem kell, hogy ez nem vált valóra. Legföljebb ligetnek nevezhette az ember, ami erdőnek akart látszani, olyan ritkásan álltak a fák. Mert akármelyik német az erdő szó hallatán a Harz-hegység tűlevelű

vadonára gondol, a magamfajta világcsavargónak pedig Észak-Amerika végeláthatatlan fenyvesei vagy lombos rengetegei jutnak az eszébe…

Ahogyan haladtunk, egyre több vízfolyást, patakocskát kereszteztünk, esetenként keskeny lagúnákat is, amelyeknek a másik vége a folyóba nyílt. A pampául elmaradt, helyébe nád és bambusz lépett. A fák a lombos fajtákat képviselték. Agaik között karnyi vastagságú indák csüngtek alá, és ezek a kúszónövények úgy beszőtték áldozatukat, hogy az a talajtól a csúcsáig eltűnt az indák levelei alkotta haragoszöld palástban.

Alkonyodni kezdett, és mi olyan területen jártunk, ahová éjszaka betévedni nem tréfadolog. Jócskán megközelítettük a folyót, mert a keskenyebb, szélesebb öblök, lagúnák mind gyakrabban keresztezték az utunkat Vízfelületük részben fénylő tükörként ragyogott, de gyakran egész nagy felületeken csalóka növénytakaró borította, amely íbleg szürkületkor hatott megtévesztőén, mintha út lenne, de természetesen nem volt tanácsos rámenni a nap semmilyen szakában sem. Az egyik helyen sajátságos, esetlen, otromba testű állatokat láttunk lubickolni.

- Mik ezek? - kérdeztem.

- Vízidisznók - válaszolta a barát.

Egy másik öbölben sötét fatörzsek hevertek a parton, egyik végük mélyen a vízbe lógott.

- Hát ezek mifélék?

- Krokodilok - kaptam ismét a felvilágosítást.

- És mi ilyen közel lovagolunk el mellettük?

- Ha nem zavarjuk meg őket, akkor veszélytelenek. No persze ezzel nem azt mondom, hogy szívesen bemennék közéjük ebbe a pocsolyába! Ha felbőszülnek, igencsak életveszélyesek!

- Úgy vélem, ezt elmondhatjuk erről az egész ösvényről, amelyen most caplatunk…

- Valóban. Éppen ezért lovagolunk szorosan egymás mögött, én pedig elöl! Most olyan részre érünk, ahol egyetlen téves lépés, és a lovas elmerül a mocsárban!

- Nincs valami biztonságosabb út, ami elvezet az indiánhoz?

- Sajnos, senor, csak ezen tudjuk elérni. Szándékosan úgy választotta meg hajlékát, hogy csak ebből az egy irányból közelíthető meg, és erre az útra is csak olyan valaki merészkedjék, aki ismeri. Ez a körülmény teszi kunyhóját valóságos erődítménnyé.

Óvatosan lépkedtünk tovább a süppedős, ingó talajon. A barátnak ugyancsak kellett ismernie az utat, ha idemerészkedett velünk! Több alkalommal leszállt a nyeregből, megvizsgálta a talajt, majd úgy indult tovább.

Mindenesetre, ha a helyében vagyok, és is így jártam volna el. Közben besötétedett. Az előttem lovaglónak csupán a körvonalait tudtam kivenni. És még mindig jó negyedóra várt ránk, amikor alig kivehető, pislákoló fény tűnt föl előttünk.

- Most szálljunk le a lóról! - rendelkezett a barát. - Innentől kezdve gyalog megyünk. A lovakat kantárjuknál fogva vezetjük, mindenki követi az előtte haladót, és sem jobbra, sem balra nem tér le egyetlen lépést sem! Az ösvény itt nagyon keskeny, és mély mocsáron vezet át…

Felsorakoztunk, ahogy kérte, és továbbindultunk. Éreztem, hogy mélyen merül csizmám az ingoványba, és lépteim nyomán úgy nyÜt széjjel, majd zárult össze a talaj, akár a híg tészta. A lovam is csak vonakodva rakosgatta egyik lábát a másik elé. A fény lassan erősödött. Szilárd talajra értünk, és a libasor, amelyben eddig haladtunk, felbomlott. Úgy tetszett, megérkeztünk.

Nem túl magas, de dús lombozatú fa alatt kunyhó húzódott meg; falait fűből fonták, a tetőzetét nád alkotta. Ablak nem volt rajta, csak egy ajtó, amely most nyitva állt. Kezdetleges, tőzegből és gyep-színföldből kialakított tűzhelyen kicsiny tűz parázslott, ennek a fénye csalogatott ide bennünket. A tűzhelyen vasfazék állt, amelyben sűrű, kellemetlen szagú pép fortyogott. A kunyhóban nem tartózkodott senki.

- Itt lakik az indián? - kérdeztem.

- Itt.

- Akkor itthon kell lennie. Főznek valamit, tehát a közelben kell tartózkodnia.

- Nagy valószínűséggel csak a felesége. Nos, mindenesetre menjünk be, nézzük meg, mit kotyvaszt össze.

Beléptünk a szűk helyiségbe. A barát a fazékba pillantott, majd megszólalt:

- Ebben az edényben több száz teremtmény halála rejtőzik! Nyílméreg!

- Valóban! A híres, vagy inkább hírhedt mérge az indiánoknak! Hadd tekintsem meg!

Természetesen csak a már említett sűrű masszát láttam, zöld színben játszott, és az állaga szirup jellegű

volt. Keverőkanálként egy fadarab szolgált, ami a fazékból ágaskodott fel. A fráter kihúzta. A végén jól láthatóan maradt egy kis anyag a fára tapadva, amelyen a barát végighúzta a mutatóujját, és megízlelte.

- yalóban az, nyílméreg - bólintott. - Megismerem az ízét.

- És ön eszik belőle’?!

- Nem veszélyes. A gyomorba kerülve nem okoz semmi kárt. Csak úgy fejti ki rettenetes hatását, ha a vérbejut.

- Ismeri a receptet?

- Nem. Az indián a legjobb barátjának sem árulja el. Farkastejbe kevernek kígyómérget, különféle gyógy-és kúszónövények zöld nedvét, ezeknek a nevét azonban nem ismerem. Ezt a kotyvalékot

szirupsűrűségüre főzik, majd, ha elkészül, hagyják kihűlni, és akkor gyantás vagy szappanszerű anyagot kapnak.

Használat előtt ismét fel kell melegíteni. -Meddig áll el?

- Akár másfél évig is, feltéve, ha száraz helyen tartják, tehát nem penészedik, nem romlik meg. A nyilaknak a hegyét mártják bele. Ezek meg így festenek…

Úgy látszott, a fráter ugyancsak ismerős a kunyhóban. A sarokba lépett, nádfonatú tokot húzott elő, majd kinyitotta. Legalább ötven nyílhegy feküdt benne, kemény, ujjnyinál alig hosszabb tüskék; ezeket valamilyen kúszónövény indáiról szedik. A hegyüket, mint ahogy a színükből láttuk, már bemérgezték. A másik végére a kedvezőbb repülés érdekében apró papagájok tarka farktollait erősítették. A kicsiny, törékeny fegyver első pillantásra egyáltalán nem látszott olyan veszélyesnek, mint amilyen valójában volt.

Több könnyű rudat láttam a tűzhely mellé állítva, felső végük a tölcsérformájú mennyezet legtetejéig ért. Egyelőre fogalmam sem volt, mire használhatják. A barát fölvett egyet, és közelebbről megmutatta.

- Látja, belül üreges. Ez a fúvócső, a mérgezett nyilat ezzel röpítik célba. Sima, egyenes pálmahajtásból vagy esetleg culihué-szár-ból készítik.

- Mekkora a hatótávolsága?

- Jó negyven lépés, biztos találat, és teljesen zajtalan.

- Találat esetén mennyi idő múlva fejti ki a méreg a hatását?

- Majom és papagáj esetében néhány másodperc, jaguárnál, embernél legfeljebb három perc.

- Es mi az ellenszere?

- Semmi.

- Akkor hát ez borzalmas fegyver! Miért engedik meg az indiánoknak, hogy használják?

- Először is, ki tudna érvényt szerezni ilyen tilalomnak? Másodszor pedig csak ezen fegyver

segítségével képes az indián úrrá lenni ellenségein. Mérgezett nyíl nélkül a vadon lakhatatlanná válna.

A ragadozó állatok, amelyeknek a vadon tökéletes biztonságot kínál, úgy elszaporodnának, hogy az indiánnak menekülnie kellene, de hová?

Hiszen az ő otthona is a rengeteg. Jaguárnak, pumának elég, ha csak könynyedén sérti meg borét a nyíl.

Tűhegynyi szúrás a testén a mérgezett heggyel, és a halál már csak pillanatok kérdése.

- De hát akkor az elejtett vad is használhatatlan!

- Úgy érti, élvezhetetlen? Ó, nem. A méreg úgy fejti ki hatását, hogy a seben keresztül közvetlenül a vérbejut. Az ilyen nyíllal elejtett vad húsa azonban tökéletesen élvezhető, fogyasztható. Tehát bármikor bízvást ehet belőle. Saját tapasztalatom, sokszor ettem már ilyen húst, és soha semmi bajt nem okozott…

Hirtelen elhallgatott, mert ebben a pillanatban a hátunk mögött föltűnt valaki, akiről első pillantásra alig hittem el, hogy emberi teremtmény. Olyan hatást keltett, mint azok a torzszülött törpék, akiket országos vásárokon láthat időnként az ember. Olyan alacsonyra nőtt, mint valami gyerek, ám arcvonásai öregasszonyra emlékeztettek. Pofacsontjai erősen kidudorodtak, ferde metszésű szeme élénken csillogott. Fején sűrű, összecsomósodott bozót lapult, amit én jószerint inkább lekopott, száraz seprőtorzsának, mint hajnak tartottam volna. Olyan sovány, aszott volt, mintha egy deka hús sem lenne a testén.

- Daya, te vagy az? - kérdezte a fráter. Az asszony bólintott, és keresztet vetett.

- Az embered itthon van?

Ismét bólintott, és megint keresztet vetett.

- Szólalj már meg! - sürgette a barát

- Adj valamit! - válaszolt az asszony alig hallhatóan.

- Később, Daya! Előbb válaszolj néhány kérdésemre.

- Nem tudok semmit.

- Ne hazudj! Tudod, azt nem bocsátom meg neked!

- Te megbocsátasz mindent, te jó vagy!

- Még nem láttad, milyen haragos is tudok lenni, főleg akkor, ha nem válaszolsz a kérdéseimre. Jártak ma nálatok emberek?

- Nem tudom.

- Nos hát, úgy látom, mégis adnom kell neked valamit. Mit szeretnél a legjobban?

- Dayának szép, ragyogó gomb kell a ruhájára.

- Legyen, ahogy kívánod.

Úgy tetszett, jó előre felkészült ismerősei kívánságának teljesíté-j sere, mert zacskót húzott elő a gebéből, és fényesre dörzsölt, domborított rézgombot nyújtott át az indián aszszonynak, aki cérnával azonnal a ruhájára erősítette.

Eközben szeme ragyogott az elégedettségtől, arca olyan boldogságban úszott, mint amikor a gyermek kezébe veszi régen áhított játékát.

- Elégedett vagy? - kérdezte a barát.

- Igen, az vagyok, és te jó vagy!

- Altkor te is legyél jó, és csak az igazságot mondd!

- Daya neked sohasem hazudik.

- Tehát volt itt valaki?

- Senki.

- Jól emlékszel? - kérdezte nyomatékosan a szerzetes.

- Ó, igen. Valaki járt itt…

- Látod, előbb nem az igazságot mondtad! Ismerted?

- Nem.

- Gyalog jött, vagy lovon?

- Lóval.

- Hogyan Öltözött?

- Mint afféle fehér senor. Lándzsa volt nála.

- Jó. Beszélt veled?

- Nem, csak Pedróval.

- Tehát az embereddel. Mit mondott neki?

- Nem hallottam.

- Azt sem tudod, mit akart?

- De igen, az emberemet.

- Együtt mentek el? Hová?

- -Nem mondták.

- Hm! Mikor várható Pedro vissza?

- Azt sem mondták.

- És mikor járt ez az ember nálatok?

- Még világos volt.

- Tehát senki mást nem láttál?

- Nem én…

- Találkoztál valaha egy Enrique Cadera nevű emberrel?

- Nem, soha.

- Esetleg egy katonatiszttel, egy mayorral?

- Azzal sem.

- Beszélt neked Pedro két emberről, akik foglyok?

- Semmit sem mondott.

- Nos, akkor legalább mondd meg azt, ismersz-e a folyó mentén olyan helyet, amelynek a neve

Peninsula del Cocodrilo?

- Igen.

- Hol található, közel vagy távol tőletek?

- Nem messze van.

- Oda tudnál vezetni minket?

- Egész könnyen.

- Akkor vigyél oda, de olyan csendben, hogy senki meg ne hallja.

- Daya odamegy, és előbb megnézi, van-e ott valaki.

- Jól van! Es ha ott találod az emberedet?

- Ő láthat engem, testvér?

- Nem.

- Akkor titokban lesem meg.

- Ezt kérem tőled. Lásd, ha a dolgodat jól végzed, ajándékozok neked még egy gombot.

Újabb rézpitykét húzott elő a zacskóból, és az indián asszony elragadtatva kiáltott fel:

- Daya megkapja a másik gombot! Most megy. Senki sem fogja őt látni vagy hallani, még Pedro sem!

Mint egy denevér suhant ki zajtalanul az ajtón, és eltűnt az éjszakában.

A fráter leengedte utána a gyékényszőnyeget, amely függönyként szolgált.

- Az ön Dayája nem látszik valami megbízhatónak… - szólaltam meg.

- De igen, ha az ember nem kíván tőle olyat, ami meghaladja az értelmi képességét. Elhanyagolt

teremtés, félig asszony, félig vadmacska. Itt, ezekben a mocsarakban van otthon, és meggyőződésem, ha ő úgy akarja, a saját férje sem veszi észre, amikor tovasuhan mellette. A vadállat tulajdonságaival rendelkezik: a lopakodás ügyességével, művészetével.

- Nagyon kíváncsi vagyok, vajon itt vannak-e már a fickók!

- Minden bizonnyal, mert az az ember, akiről Daya beszélt, közülük való lehetett.

- Lehetséges, bár járhatott erre valaki más is.

- Nem hiszem. Lándzsa volt nála, és azt csak indián vagy katona hord. De egyelőre csak várjunk.

Csendben várakoztunk tehát a kicsiny, szűk kunyhóban mind a nyolcan.

Unaloműzésképpen alaposan szétnéztem, hátha fölfedezek valami érdekeset. Fáradozásom

eredménytelennek bizonyult. Az indián asszony negyedóra múlva tért vissza. Ahogy belépett, elhúzta maga mögött a gyékényt, majd így szólt:

- Fráter, kérem a gombot!

- Olyan gyorsan azért nem megy. Előbb érdemeld ki. Mit láttál?

- Semmit.

- Daya, te meg akarsz téveszteni engem!

- Daya sohasem csal meg téged. A szeme éjszaka is lát…

- Akkor hazudtál?

- Daya sohasem hazudik a szent embernek, mert az jó.

- Vagy el akarsz árulni minket?

- Nem csinálok ilyet, mert te adsz nekem csillogó gombot.

- Nos, jó, hiszek neked. Tessék, itt a gomb. Most azonban vezess minket a félszigetre…

Beleegyezően bólintott, miközben a rézpitykét a másik mellé erősítette.

- De teljesen titokban - folytatta a barát. - Senki sem figyelhet fel ránk!

- Az nem megy. -Miért?

- A lovaitok miatt.

- Itt hagyjuk őket.

- Jis ha valaki jön?

- Akkor bizony felfedeznék.

- Elrejtse Daya őket?

- Tudsz alkalmas helyet, ahol nem talál rájuk senki?

- Igen, egész közel.

- Jó, akkor vezessük oda őket.

- Nem lehet. Csak egy ember és egy ló fér el az ösvényen. Ha többen mennek egymás mellett,

lecsúszhatnak róla, és elnyeli őket a mocsár.

- Akkor vezess oda engem egyedül. Majd én átviszem a lovakat.

- Nem. Ezt egyedül csak Daya tudja elintézni, mert senki más nem ismeri az utat Daya is csak akkor, ha adsz neki még egy gombot.

- Hallod, Daya, legyél kicsit szerényebb!

Az indián asszony csak úgy féloldalt nézett a barátra, de tekintetéből látszott, hogy biztos a dolgában, kívánsága teljesülni fog.

- Daya nagyon szereti a gombokat.

- Ezt én tudom, és mert én meg szeretem Dayát, megkapod a harmadikat is, de csak akkor, amikor

lovainkat majd sértetlenül visszahozod. Jól ügyelj tehát rájuk!

- Daya nagyon vigyáz mindenre. Most elviszi a lovakat. Ismét kisurrant a kunyhóból.

Vele akartam menni, de a fráter rám szólt:

- Hagyja csak, rendben lesz minden.

- Néhány fontos dolog van a nyeregtáskámban.

- Nem vész el semmi, higgye el, teljes biztonságban van minden.

- De hát nem ön mondta, hogy hazájának indiánjai szemérmetlen tolvajok?

- Engem még nem lopott meg egy sem, és mivel ön velem van, a holmijaival sem történhet semmi.

- Szeretném remélni!

- Szavamat adom önnek. Dayának egy ilyen rézpítyke értékesebb, mint az összes dolgai együttvéve…

Közben hallottuk a lovak patáinak dobbanását a puha talajon. Ez a zaj mindannyiszor felhangzott, ahogy Daya újabb és újabb lovat vitt a rejtekhelyre. Amint biztonságba helyezte az utolsót is, értünk jött.

Egyenesen a folyónak vezetett minket, tehát nem azon az úton, amelyen ideérkeztünk. Az ösvény zegzugosán vezetett a mocsáron át. Valószínűleg még fényes nappal sem találtunk volna rá. Mivel nem bíztam az indián asszonyban, közvetlenül mögötte haladtam, felhúzott revolverrel a kezemben.

Természetesen nem tőle tartottam, a szegény, együgyű, beszámíthatatlan lélektől, és nem is rá

szándékoztam lőni, hanem bárkire, aki hirtelen felbukkanva utunkat akarná állni. Nem történt azonban semmi zavaró.

Jószerint fele idő alatt tette meg az előbb az utat, mint velünk, mert jó negyedóra eltelt, míg egy nádas ingoványon átverekedve magunkat a vízhez értünk. Keskeny lagúna nyílt előttünk; mélyen ékelődött a szárazföldbe, míg a másik vége a folyóba torkollott.

- Ez öböl, és nem félsziget! - mordult az indián asszonyra a barát.

- Baloldalt van - válaszolta Daya nyugodtan. - Keskeny föld, és megint víz, tehát félsziget.

- És valóban ezt hívják Peninsula del Cocodrilónak? Te ebben biztos vagy, Daya?

- Egészen biztos! Erről csak Daya tud meg Pedro. Rajtunk kívül senki.

- Tévedsz! Ismeri más is ezt a helyet!

- Csak Daya és Pedro! Ok pedig nem árulják el senkinek, jól tudják, miért.

- Nos, mi okból?

- Erről Daya nem beszél.

- Akkor sem, ha még egy fényes, ragyogó gombot adok?

- Még azért sem!

- De hát miért hallgatsz? Bennem megbízhatsz, és tudod, hogy még sok szép gomb van nálam.

- Pedro megtiltotta.

- Akkor igazad van! Engedelmeskedned kell, így van rendjén. Valóban senkit sem találtál a félszigeten?

- Senkit.

- Nem akarod még egyszer átkutatni?

- Ha akarod, testvér, mehetek.

És azzal már el is tűnt. Teljes csöndben, mozdulatlanul álltunk, mégsem hallottuk a legkisebb zajt, a nádlevelek zörejét, esetleg egy víztoccsanást. Ez az asszony valóban lopódzkodásra termett. Néhány perc millva tért vissza, és jelentette, hogy egyetlen embert sem talált a földnyelven.

- Jól van, most menj vissza a kunyhóhoz - rendelkezett a fráter.

- Igen, nem is maradhatok itt. Mérget kell főznöm. Később visz-szajöjjek?

- Nem. Mi megyünk majd oda, ha kivilágosodik.

- Mit csináltok itt?

- Ezt majd később tudod meg.

- Pedrónak szabad tudnia, hogy itt vagytok?

- Igen, Daya, de úgy mondd meg neki, hogy rajta kívül senki más ne hallja meg.

- Daya érti, vigyáz mindenre.

Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, és mi magunkra maradtunk.

- Nos, senor - mondta Hilarío fráter -, szeretnék továbbra is az ön javaslatai mellett maradni. És most mit csináljiuik, hogy megér- -keztünk a félszigethez?

- Várjunk, amíg megérkeznek a portyázok, feltételezve, hogy valóban nincsenek máris itt.

- Dayaaztá

- Nem bízom benne.

- Igazságtalanul ítéli meg - kelt a védelmére a barát. - Ismerem jól. Az indián valóban ravasz, agyafúrt, ha kell, még alattomos is, ha ezzel egy fehér embert be tud csapni. Velem és kísérőimmel viszont ez az asszony sohasem viselkedne rosszindulatúan.

- Azért én mégiscsak szívesebben hagyatkozom saját magamra. Átmegyek a félszigetre, várjanak itt meg. A puskáimat itt hagyom, csak akadályoznának.

Ha már meg is érkeztek volna a portyázok, akkor sem kellett olyan óvatossággal eljárnom, mintha apacsokkal vagy sziú indiánokkal állnánk szemben. Ezért nem is fáradoztam túlságosan a rejtőzködéssel, főleg mivel az éj sötétje is jótékonyan takart. Nesztelenül osontam át a félszigetre, és igyekeztem felmérni a nagyságát, a partvonulatát. A keskeny földnyelv nem túl mélyen nyúlt a folyóba.

Vajon miért kapta a Krokodil-félsziget nevet? Mert hogy krokodil itt nincs, az biztos. Körben a partszegély ugyanis meredeken szakadt a folyóba, és köztudott, hogy ezek az állatok nem tudnak mászni. De hát valami oka csak lehetett. Az egész földdarabot sűrűn benőtték a fák. Lépésről-lépésre haladtam egyik törzstől a másikig, miközben szemem lassan hozzászokott a sötéthez. Bizonyára észre is vettem volna a katonákat, ha már itt lettek volna, de nem találtam senkit.

Amikor az eredménnyel visszatértem a társaimhoz, így fogadott a fráter:

- Most már beláthatja, hogy Daya becsületesen járt el.

- Lehetséges, de a kétségeim változatlanul megvannak. A portyázóknak erre kell lenniük a közelben.

És tovább gondolkozva, olyan helyen kell tanyázniuk, ahol velük vannak a lovak is, és a helynek alkalmasnak kell lennie a folyón való átkeléshez.

- Egyezik a véleményünk. Kiegészítve még azzal, hogy bármelyik pillanatban készenlétben kell állniuk az indulásra. Ez a hely, ahol állunk, nem látszik erre igazán alkalmasnak.

- Ezen a részen a lovakat sem tudják elhelyezni. A félsziget kicsi, körülöttünk pedig láprét és náddal benőtt ingovány terül el. Hiba csúszott volna a számításunkba?

- Várjunk, míg a hold felkel. Jó félóra talán. Holdfénynél könynyebben tájékozódunk, mint ebben a sötétben.

Emelyezkedtünk, már ahogy tudtunk, a nád közé telepedve. Teljes csend honolt a tájon, és a

legparányibb szellő sem borzolta a nád leveleit. Csak időnként hallatszott gyenge vízcsobogás, amint a folyó hullámai a partnak csapódva megtörtek. Csendben maradtunk mi is. Elérkeztünk a döntés pillanatához, és ilyen helyzetekben szótlanná válik az ember.

Eltelt egy negyedóra, majd még egy. Sápadt, fehér fény árasztotta el a nádrengeteget, de a holdat magát nem láttuk. A ragyogás megfestette a folyót, és a vízfelszín úgy ragyogott, mintha folyékony ezüstből lenne. A derengés átszűrődött a nádon, és a környezetünket elfogadható módon megvilágította.

Ahogy áttekintettünk az öblön, több szigetet pillantottunk meg a folyóban, ezek leszűkítették a víz útját, ezért közöttük az áramlás sebessége a kétszeresére nőtt. Alig hihető, hogy a lovak ezt le tudnák győzni, az örvények bizonyára ellenállhatatlanul magukkal sodornák őket. A holdfény most már teljes pompájával ragyogott. Minden részletével beláttuk az előttünk öblösödő lagúnát, balra a félszigetet, jobbra pedig a lassan a folyóhoz simuló partszakaszt, ahogy ívelve tűnt el a szürkés párákba burkolt nádrengetegben. A hátunk mögött mindkét oldalon ismeretlen, alattomos ingovány terült el, vízinövényekkel borított híná-ros mocsár, amelybe ismeretlennek bemerészkedni öngyilkosság.

Már-már úgy éreztem, hasztalan várakozunk a portyázókra.

Hasonlóképpen gondolkozhatott a barát is, mert dörmögve megszólalt:

- Hm! Ha nem tudnám, hogy Daya még sohasem csapott be engem, arra gondolnék, hogy ez a földnyelv ugyan félsziget, de nem az, amelyiket épp keresünk! Ez nem a Peninsula del Cocodrilo!

Nem bízom ebben a helyben!

- Én sem.

- Ón miért nem?

- Egész pontosan nem tudnám megfogalmazni. De hát így van ez az embereknél is. Az egyik az első

látásra rokonszenves, míg a másik nem. Ki tudja, miért?