- Nem. A barátom sohasem említette.

- Tehát addig nem találkozott vele, és ezért sem barátja, sem rokona nem lehetett a szerzetesnek.

- Nem, nem. Sem az egyik, sem a másik.

- Talán a Sendador valami rendkívüli szolgálatot tett útjuk során az atyának?

- Nem hiszem, nem tudok róla. No de miért kérdezi mindezt? Mi köze ennek a két kipuhoz?

- Nagyon is sok. Hol található az a két lerombolt helység, ahol a kincseket elrejtették? Tucumán közelében?

- Ellenkezőleg. Nagyon is távol a várostól.

- Akkor miért Tucumánba igyekezett az atya, és nem a két említett helyre? Hiszen ha valaki, ő

bizonyára tudta, hogy az átkelés az Andokon nemcsak fáradságos, hanem meglehetősen veszélyes is.

Hyen korú személynek pedig kimondottan életveszélyes.

- Ez valóban igaz. Idős szervezetben a rendkívül ritka levegő vér-tolulást okozhat, ami könnyen életveszélyessé válhat.

- No látja, ön is ezt mondja. Ráadásul az atya rendkívül idős férfiú volt, tehát az úttal kockáztatta az életét. Ilyen veszélyt csak különleges esetekben és rendkívül nyomós ok miatt vállal az ember. Ekkora kincset, már ha az valóban létezik, elfogadhatunk ilyen oknak. Holmi szerzetes azonban nem törekszik arra, hogy saját maga számára kutasson elrejtett értékek után.

- Igen. El kell ismernem, meggyőzően érvel.

- De hát kinek szánhatta? Talán a Sendadornak?

- Kezdetben semmi esetre sem lehetett ilyen szándéka a barátnak.

- Valószínűleg később sem. Ha nem jön a betegség, a Sendador nagy valószínűséggel semmit sem tudott volna meg a dologról. Az atya csak közvetlenül a halála előtt beszélte el, tehát nem jószántából, hanem az utolsó pillanat kényszerében. De hát hol kereshetjük a hagyaték igazi tulajdonosait?

- Természetesen Tucumánban, a dominikánus szerzetesrend tagjai közt…

- Ügy bizony. Gondolja csak meg, hogy a rend testvérei mennyivel jobban értettek az írások

lefordításához és a kipuk megfejtéséhez, mint a Sendador. Jó okunk van tehát feltételezni, hogy a barát hagyatéka nem őt illeti, hanem a rendet.

- A szerzetes azonban a kipukat nem hozta magával.

- Ezt nem hiszem.

- A barátom állítja ezt, és nincs okom kételkedni a szavaiban.

- Nékem viszont annál több! Tulajdonképpen honnan jött a szent férfiú?

- Fogalmam sincs róla. Ezt nem említette a Sendador.

- Hol található a gyűjteménye, amiről beszélt? És az írásmű, ami nem került kiadásra? Hiszen ez a kézirat rendkívül értékes!

- Ezt senki sem tudja.

- Elhunyt volna a szerzetes, mielőtt éppen a legfontosabbat közölte volna a Sendadorral? A kipuk fordítását magával hozza, a kipukat azonban nem, pedig azok legalább, mondom én, legalább olyan fontosak, mint maga a fordítás.

- Hm! On a kérdéseivel valóban zavarba hoz.

- Meg vagyok győződve róla, hogy az ön barátja még sokkal kínosabbnak érezné azokat. Mert jogos a gyanúm, hogy nemcsak az írásokat, hanem a kipukat is eltulajdonította.

- De hát az előbb már említettem, hogy a szerzetes azokat a gyűjteményében hagyta.

- Én pedig állítom, hogy nála voltak, és rábízta mind a kettőt a barátjára. Ő egyébként ért kecsua nyelven?

-Ert

- És a kipukkal mégsem boldogult? -Nem.

- Nos, a két kipu ^számára nemhogy fölösleges, hanem valósággal veszélyes lehet. Ő tudja, hogy

léteznék a kincsek, hiszen olvasta a fordítást, de képzelje csak el, ha véletlenül elvesznének a kipuk, vagy ellopnák őket, és olyan ember kezébe kerülnének, aki képes megfejteni titkukat! Ebből következik, szinte rákényszerül, hogy megsemmisítse őket, vagy egyáltalán megszabaduljon tőlük.

Mit fog tenni, ha kutatásai nem vezetnek eredményre?

- Az biztos, hogy nem adja fel.

- Pedig több sikerre nem számíthat.

- Egyelőre talán nem, de rá akarja bízni magát olyasvalakire, aki a jelöléseket helyesebb módon értelmezi, mint ő. Megbízott, hogy érdeklődjem ilyen személy után, és én úgy hiszem, meg is találtam az illetőt…

- Gyanítom, hogy rám gondol.

- Valóban.

- Egy pillanat, senor, ön szörnyű nagy tévedésben leledzik. Én a legkevésbé sem vagyok alkalmas arra, hogy beváltsam az ön reményeit. Amellett a dolog veszélyes is. Miért nem keres a Sendador személyesen valamilyen megfelelő embert? Miközben önt megbízásokkal terheli, ő a vadonban bujkál, pedig nyilvánvaló, hogy ezt neki kellene intéznie. Talán azért, hogy ne kelljen közvetlenül válaszolnia a feltett kérdésekre, mert ön, mint köztes személy, könnyebben kitérhet a vádaskodás elől.

Ö ezt nem tehetné, ezért könnyen veszélyessé válhatna számára a dolog.

- De ha elkísérem önt hozzá, akkor minden kérdésére kap majd választ.

- Igen ám, de akkor már jelentós hátrányba kerülök.

- Ó, dehogyis! Hiszen bármelyik pillanatban szakíthat velünk, és szabad, mint a madár.

- Azt hiszi? Gondolja csak meg, én, egy vadidegen ember, elhagyatva kóborlók zord tájakon,

őserdőkben, a Gran Chaco sivatagjaiban, minden veszélynek kitéve. Talán a Sendador is pont erre számít?

Monteso mulatságos bosszankodással mindkét kezével beletúrt a hajába.

- Senor, ön az alaptalan bizalmatlankodásával teljesen megzavar! - mondta végül. - De azért mégis remélem, hogy csak elfogadja az ajánlatomat.

- Hát, sok kedvem nincs hozzá, amellett, ismételten mondom, alkalmatlan vagyok arra a feladatra, amelyet nekem szán. El sem tudom képzelni, hogy magamfajta tapasztalatlan idegen megfelelne az önök céljainak. Talán ön nincs tisztában azzal, mennyi helyismeretre, a környék részletes feltárására van szükség ahhoz, hogy az ember megtalálja a tavat, nem is beszélve a befalazott aknáról!

- Az aknát nem is találtuk meg, de a tavat igen. Csak a pontos helyet nem sikerült meghatáromunk, ahol a kincs fekszik.

- Ezt így elhiszem. Am tételezzük fel, valóban elsüllyesztették a tóba azt a bizonyos kincset, amiről beszél. Hogyan akarja a pontos helyét megállapítani? Talán lemerül búvárruhában, és átkutatja a tófenéket?

Higgye el, nem gondolták át eléggé a feladat nagyságát, mert a megoldás meghaladja az önök lehetőségeit. Ezt próbálom önnek bebizonyítani, és rábírni arra, hogy hagyjanak fel az egésszel.

Eltekintve a búvárkodástól, csakis a környéken élő, a tájat éveken át tanulmányozó tudós ember

rendelkezhet a kellő ismeretekkel. Én pedig nem élek ott, és tudós sem vagyok.

- Majd csak kiismeri magát. Én bízom önben, és ez pillanatnyilag elég. Amellett megszokta a hasonló utazásokat, a veszélyt, tűri a fáradságot meg a nélkülözést Az idejével szabadon azt teheti, amit akar.

Ha sikerül megegyeznünk, abból csak előnye származhat. Ugye, azt mondta délután, hogy nem

túlságosan gazdag?

- Valóban azt mondtam, és, sajnos, ez igaz is.

- Akkor gondolja csak meg, ha tervünk sikerülne, egy csapásra dúsgazdag lenne. Hogy milyen összeget tenne ki az ön részesedése, arról csak a kincs megtalálása után dönthetnénk.

- Megmondom őszintén, a pénz nem vonz különösebben. Már korábban mondtam önnek, hogy én

másfajta kincseket gyűjtök, mint amire önök törekednek. Es holmi bizonytalan nyereség reményében nem sodródom veszélyes kalandokba, amelyeknek, megítélésem szerint, csak rossz vége lehet.

Itt megszakadt a beszélgetés, szótlanul fogyasztottuk vacsoránkat. A yerbatero előbb végzett.

Kedvetlenül nézett maga elé, majd megszólalt:

- Tehát elválnak útjaink?

- Nem feltétlenül. Szívesen lovagolok önökkel, anélkül azonban, hogy bármilyen szerződést kötnénk.

Komor arca egy csapásra földerült.

- Pompás, pompás! - kiáltott föl boldogan. - Erre vártam dél óta! Tehát megegyeztünk?

- No, no, ön túl könnyen lelkesedik. De őszintén elárulom, hogy tulajdonképpen izgat az ügy, és remek szórakozásnak ígérkezik. Nem beszélve arról, hogy valamilyen természetes vonzódást is érzek az ilyen rejtélyes dolgok iránt. Meg akarom ismerni a tájat, a lakóit, tehát legokosabb, ha úgy teszek, mint aki gyorsan akar megtanulni úszni: fejest ugrom a vízbe ott, ahol a legmélyebb. Tehát, ha elvisznek magukkal, megyek. Lenne azonban egy kérésem.

- Parancsoljon, hadd halljam.

Monteso arca ragyogott a boldogságtól. Döntésem, hogy velük tartok, örömmel töltötte el. Utóbb nap mint nap tapasztaltam, hogy valóban megkedvelt, a szívébe zárt.

- Mindenekelőtt szeretném tudni, kik vesznek részt a vállalkozásban?

- Csak a Sendador és mi, akik itt ülünk. Mi hatan már hosszú évek óta együtt dolgozunk, ismerjük egymást, és fenntartás nélkül bízunk egymásban. Társaim derék, hallgatag emberek, akik meg tudják őrizni titkukat.

- Nos hát, ez az, amire gondoltam, nevezetesen a hallgatagság. Ehhez kapcsolódik a kérésem, és talán, ha mondhatom így, az egyetlen feltételein, hogy csatlakozzam önökhöz. Én teljes őszinteséggel feltártam önök előtt minden gyanúmat, amit a Sendador személye ébresztett bennem. Ő erről nem tudhat semmit. Ez egyformán, miiidannyiunk érdeke. Ha a legszigorúbban megígérik, hogy erről hallgatnak, akkor önökkel tartok, egyébként nem.

- Rendben, elfogadom! Itt a kezem, senor, csapjon bele! Kövessétek ti is a példámat - fordult a társaihoz.

A teaszedők örömmel tettek eleget a felszólításnak, és ezzel számomra eldőlt az elkövetkezendő

időszak sorsa: csatlakoztam a yerbaterókhoz.

- Ezzel tehát megvolnánk - mondta Monteso elégedetten. - A többi már megy magától. Két kérdés.

Mikor indulunk, és hogyan áll a felszereléssel? Holnap délelőtt útra kelhetünk?

- Hogyne, hiszen tudják, semmi sem köt ide a városhoz. A dol-gannat elintéztem, és semmi kedvem tovább időzni, mint ameddig szükséges.

- Tehát holnap délelőtt. Mi addig előteremtjük a szükséges felszerelést.

- Voltaképp mire gondol?

- Egy poncho kell, kalapja már van. De kell még egy olyan kendő is, amellyel leköti, nehogy a vihar elsodorja, amellett védi a nyakat és a tarkót. Majd meglátja, milyen praktikus dolog. Én majd korábban megyek önhöz, hogy elkísérjem, és segítsek a bevásárlásban. Higgye el, szükség van rá, hiszen nem ismerheti az itteni viszonyokat. A ponchón kívül szükség van még egy chiripára is.

- Az meg mi a csoda?

- Egy takaró, amelyet hátul az övhöz erősítenek, majd a combok között átvezetve felhúznak, és elöl is az övhöz kötik. Továbbá be kell szereznünk egy kényelmes, könnyű pampa-nadrágot, és hozzá erős, jól megvarrt, talp nélküli gaucho-csizmát. Majd recado-nyer-get, fegyvert, lasszót, bolát és kést. A lasszó és bola használatát útközben majd szépen megtanulja. Itt önt, magától értetődik, vendégemnek tekintem, ezért, kérem, engedje meg, hogy én viseljem a felszerelés költségeit.

- Mélyen meghat a kedvessége, senor. Készséggel elfogadom az ajánlatát, már amennyiben szükség lesz rá. Én ugyanis elláttam magam meglehetősen jó felszereléssel. Ami pedig a ruhát illeti, hadd használjam ugyanazt, amit az észak-amerikai prériken megszoktam…

-Ugyan már, senor, ez képtelenség! Gondolja csak meg, micsoda különbség van az itteni és az északi tájak között!

- Nincs semmi különbség, már ami a ruházatot illeti. Remek, kipróbált fegyvereim vannak, úgyszintén lasszóm is. Bolát tényleg kell szereznem, és szorgalmasan kell gyakorolnom a használatát. Ami valóban hiányzik, az a nyereg és a ló.

- Én gondoskodom majd mind a kettőről. Hoztunk magunkkal több lovat, majd választok egyet közülük, és szerzek nyerget is.

Ekkor új vendég érkezett.

Jól Öltözött fiatalember volt, udvariasan köszönt, majd helyet foglalt a mellettünk álló asztalnál.

Felbontott egy üveg bort, újságot vett elő, és felénk hátat fordítva beletemetkezett. Föl sem vetődhetett a gondolat, hogy érdekelné, amiről beszélünk, vagy netán a legkisebb mértékben is zavarná társaságunkat.

- Merre vezet az utunk? - kérdeztem.

- Keresztüllovagolunk Uruguayon, majd az argentínai Entre Rios tartományon Paraná felé. Ott hajóra szállunk, és Corríentesig meg sem áUunk. A várostól balra térünk el, és irány a Gran Chaco.

Az utazás első része megegyezett a Tupido általjavasolt iránnyal. Ez pompásan megfelelt

szándékaimnak.

- Természetesen ez rendkívül megerőltető lesz Önnek - folytatta a j’erbatero. - Ezért megfelelő

helyeken esetenként pihenőt tartunk, hogy kifújja magát, és új erőt gyűjtsön.

Úgy tetszett, hogy megmaradt azon véleménye mellett, amelyet eddig kialakított rólam. Pedig már messze nem voltam holmi zöldfülű, mint akkoriban, amikor először kerültem a Vadnyugatra.

- Nem leszek a terhükre, senor - tiltakoztam. - Jól tűröm a fáradságot, és eléggé kitartóan lovagolok.

- Csak azt hiszi! -nevetett. -Az első nap még csak kitart az ember, másnap véreznek a combjai, a harmadikon pedig lehámlik a bőre. Ezért aztán a szerencsétlen lovas heteken át hever, míg úgy-ahogy begyógyulnak a sebei. És azután kezdődik minden elölről. Hogy igazi lovas váljék valakiből, ahhoz a pampán kell születnie. Holnap tehát csak San Jóséig lovagolunk, holnapután Perdidóig, majd röviddel Mercedes előtt letérünk északra, hogy a bátyám estanciáján pmenjünk egyet. Ott föl kell készülnünk a további útra, ami a határhoz vezet, tehát olyan vidékre, ahol meglehetősen bizonytalan állapotok uralkodnak.

- Nem érzek különösebb veszélyt - vetettem ellen. - Semmi közünk ezekhez a politikai villongásokhoz.

- Nagyon is sok, senor. Mint már említettem, az itteni körülmények alapvetően eltérnek az ön

szülőhazájában megszokottaktól. Különösen az utazónak kell vigyáznia magára. Reggel mint szabad ember ébred és lovagol tova, fogalma sincs a különböző pártokról, este pedig már katonaként ül a nyeregben, és olyan pártért kénytelen harcokú, melyről jószerével semmit sem tud.

- Azt próbálja meg valaki! En külföldi vagyok, német, és senkinek nincs joga arra, hogy erőszakkal beszervezzen! Azonnal a követségemhez fordulnék!

- Azonnal? No de mégis hogyan gondolja? Ahogy megkísérelné elhagyni a csapatát, szökésnek vennék, és a dezertálás büntetése a halál. Mielőtt ön bármiféle kapcsolatba léphetne a képviselőjével, a csontjai már a pampán fehérednének. Erőszakkal itt nem megy semmire, csak az előrelátás, az óvatosság segít! Egyébként az oltalmunk alatt áll, és gondolhatja, hogy eszünk ágában sincs önt veszélynek kitenni, szintúgy igyekszünk saját magunk is kitérni előle. No de hagyjuk ezt a témát, sajnos, lesz vele dolgunk, akár akarjuk, akár nem, és akkor is ráérünk töprengeni rajta. Szólok a hölgynek, hogy tegyük szabaddá az asztalt, teremtsünk helyet egy kisjátéknak.

A bejelentés valósággal áramütésként hatott a többiekre. Felugráltak, és lelkesen segítettek a tálak, tányérok, evőeszközök leszedésében. Monteso kártyát vett elő, majd pénzt raktak ki maguk elé az asztalra, mégpedig olyan sokat, hogy önkéntelenül hátratoltam a székemet.

- Maradjon, senor! - szólt rám Monteso. - Természetesen meghívjuk, játsszék velünk.

- Köszönöm, senor! Nem játszom. Szeretnék visszatérni a szállóba, lefekszem.

Hitetlenkedve nézett rám. Nem értette a dolgot. Náluk mindenki mindenkor szenvedélyesen, nagy

tétekben játszik. Hogy valaki vonakodik, ha játszani hívják, egyszerűen nem fordulhat elő. Ha mégis, azt sértésnek veszik.

- No de senor, mi jut eszébe! Vagy talán beteg? - kérdezte.

- A, nem, csak nagyon fáradt vagyok - kerestem a kifogást.

- Ezt elfogadom, főleg azért, mert holnap önre talán élete első igazán megterhelő, fáradságos lovaglása vár…

Szerencsére az utóbb érkezett vendég, a fiatalember, most hozzánk lépett, és udvariasan közölte: szívesen átveszi a helyemet, beszáll a játékba, ha a társaság elfogadja. A yerbaterók beleegyeztek, és mi gyorsan helyet cseréltünk.

Kézfogással búcsúztam új barátaimtól. Most a hölgy után néztem, hogy kiegyenlítsem a számlámat, de ahogy a tárcámért nyúltam, Monteso rámszólt:

- Hagyja csak, senor. Megsért beimünket. Holnap reggel ott leszek a fömyergelt lóval a szálló előtt pontosan kilenckor. Nem lenne jobb, ha most elkísérnénk? Hiszen tudja…

- Köszönöm, senor! Innen a hotelig nem történhet velem semmi. Majd vigyázok magamra. Buenas

noches!

- Jó éjszakát, senor! Álmodjon a tóról és a befalazott aknáról! Talán az álom megmutatja önnek a helyes utat…

4. Kalandos utazás

Másnap reggel korán ébredtem, jóval előbb, mint amikorra Monteso jelezte érkezését. Ezért alkalmam nyílt, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. Nem mintha nagy fáradságba került volna.

Szeretek igazi amerikai módra utazni. Bőröndben hoztam magammal a teljes utazóruhámat, amelyet

most magamra vettem. Az üres koffert a pincérnek, a tegnap viselt ruhát pedig a hotelszolgának ajándékoztam.

Néhány ing, zsebkendő és más szükséges apróság bőrbe csomagolva az asztalon hevert. Tehát mindent összekészítettem, készen álltam az utazásra.

Rendeztem a számlát, és a pincér a bőrönd mellé még borravalót is kapott. A svájci születésű férfiú rendkívül hallgatagnak mutatkozott Az ajándék azonban, de főleg a borravaló valamelyest beszédesebbé tették.

Amikor megtudta, hogy nyeregben, lovasok kíséretében szándékozom útnak indulni, őszintén gratulált, hogy ezt a módját választottam az utazásnak. Rettenetes képet festett a delizsánsszal való közlekedésről, és be kell vallanom, hogy későbbi tapasztalataim alapján csak megerősíthetem véleményét.

Ez az úgynevezett állami postakocsi a szilárd felépítésű szekér óriásra nőtt, torz változata. A súlyos alvázszerkezeten helyezkedik el az utaskabin, ezen ponyvával letakarható tetőtér van, míg elöl a kocsis birodalma, a bak emelkedik a magasba. Általában hét kiéheztetett ló vontatja, melyek közül négyet közvetlenül a kocsi elé fognak, kettőt azok elé, míg a hetedik az élre kerül, ezen ül a fiúlajtár.

Egy másik peón a hátsó nyergeslovon kap helyet Mellettük a nyolcadik lovon egy újabb lovas

galoppozik, aki unos-untalan, okkal vagy ok nélkül csépeli a lovakat egy korbáccsal, kicsikarva belőlük erejük utolsó szikráját is.

A fullajtár dolga, hogy az esetlen járműnek utat találjon, és a megfelelő irányba terelje. A kocsist majoramak nevezik, s elöl, fenn a magasban trónol örökké gőgös, megvető arckifejezéssel. Messziről látszik rajta, hogy neki teljesen mindegy, sikeres lesz-e az útjuk, vagy néhány lovat halálra korbácsolnak, és a felboruló kocsiból Ösz-szetört tagokkal zuhannak ki az utasok.

A lovakat nem hagyják lépésben haladni. Az ügetés is ritka, elvétve ha előfordul. Leginkább, illetve szinte mindig Őrült vágtában űzik a szegény párákat, és éppen a legrosszabb, legveszélyesebb útszakaszokon a legsebesebben.

Csalt így képzelhető el, hogy az ember a delizsánsszal az elképesztően rossz útviszonyok mellett is napi tizenöt német mérföldet képes megtenni. Ez akkora teljesítmény, amin egy európai postakocsis ugyancsak csóválná a fejét.

Ha itt én útról beszélek, az csak képletesen értendő, mert az erre nem található, semmi jelét vagy nyomát sem lehet felfedezni. A jármű a csupasz földfelületen halad, úgy, ahogy a természet azt megteremtette, és az európai nem hisz a szemének, hogy iryen körülmények között is lehet kocsival utazni.

Hegyen-völgyön át, árkon-bokron keresztül szágiúd a delizsánsz, ami ismét csak képletesen értendő, mert a pampán jószerint sem árkok, sem bokrok nincsenek. Buckák, gödrök, kiszáradt patakmedrek váltogatják egymást a legvadabb öszszevisszaságban, ezeken keresztül száguld, röpül a kocsi. Az utasok egymásra zuhannak, komolyan veszélyeztetve testi épségüket.

- Az ön feje koppant, senor?

- Nem, talán a senoritáé.

- Uram, a lábamra lépett!

- Nem, senor, Ön térdelt a combomra!

- Van életbiztosítása, kedves szomszéd?

- Isten őrizz! Nekem nincs családom. Ha a nyakamat törném, ami nagy valószínűséggel bekövetkezik, az örökösök ugyancsak pórul járnának!

- Szerencsés embert! Engem hazavárnak a feleségem és a gyermekeim. Ám amióta ebbe a delizsánszba ültem, csak mint özvegyre és árvákra gondolok rájuk.

Hyen és ehhez hasonló társalgás folyik szinte állandóan, hol tréfásan, hol pedig komolyan az utasok között, akik jó pénzért szinte a halál szélére sodródtak.

A kocsis kiabál, a fullajtár üvölt, a peón káromkodik, az oldallovas, mint egy őrült, veri a szegény állatokat, amelyek éhségtől gyötörve, erejük végső megfeszítésével ragadják tova az esetlen batárt. A vad hajsza meredeken tart a folyónak, ami mély szurdokban kanyarog. Félig a víztől elragadva, félig a lovaktól vonszolva, mintha egyetlen óriási ugrást tenne, úgy éri el a kocsi a túlsó partot, amelyre üvöltések, kiabálások és korbácsütések közepette ráncigálják föl a félholt, lovak. Itt megtorpan a zilált sereg. Az egyik ló nem bírja tovább. Összeroskad, az utolsókat rúgja. Az emberek elvágják a szíjakat, amelyekkel a kocsihoz kötötték, leveszik róla a nyerget, félrelökik, és megy minden tovább, tovább, tovább!

A szegény párának kilóg a nyelve a szájából, oldala lüktet, és nyomorúságos pillantásokat vet maga köré. Két perc, esetleg három, és máris gyülekeznek a dögkeselyűk. Várják a halál pillanatát, hogy lecsaphassanak.

A pampákon mindenfelé elhullott állatok csontjai fehérlenek. Senki sem törődik velük. Ló van itt, több mint elég. Egy ló, német pénzben számolva, tizenkét-tizenöt márkát ér. Az ember szinte szégyell lóra ülni. Ezek az állatok olyan értéktelenek, hogy elhullott csontjaikat, bőrüket fűtésre használják.

Az istálló ezen a vidéken ismeretlen fogalom. Az állatok a szabadban vannak éjjel-nappal, télen-nyáron, tűző napon és tomboló viharban. A legcsekélyebb gondozásban sincs részük. Nem takarmá-

nyozzák őket szénával, kukoricával vagy zabbal. Az állatoknak kell gondoskodniuk magukról. Az

egyetlen, amit tesz velük a tulajdonos, az az, hogy beégeti a bélyegzőt a bőrükbe. Ha erre sor kerül, akkor a peónok vagy a gauchók karámokba terelik az állatokat, és lasszóval kiemelik a bélyegzésre szántakat.

Uruguayt korábban, amikor még nem volt független állam, Banda Orientálnak, vagyis keleti

tartománynak nevezték, és ezt az elnevezést még ma is sokan előszeretettel használják. Az országot északon Brazília határolja, míg nyugaton az Uruguay folyó - amelyről a nevét kapta -, déli irányban a La Hátáig, keleten pedig az Atlanti-óceánig terjed. Úttalan, hullámos dombvidék, amely északkeletről délnyugatra tart, tehát nagyjából a Rio Negro folyására átlósan, amely Odera méretű folyó. Csaknem párhuzamosan fiit azzal a hegyvonulattal, amelynek Cuchüla Grandé a neve. (A kést nevezik spanyolul cuchillónak, és ez esetiben az elnevezés igencsak találó.) A hegység, mint égnek mutató késpenge emelkedik ki a síkságból, sok esetben járhatatlan akadályt jelentve az utazónak. A folyócskáktól, patakoktól szétszabdalt, fűvel benőtt, hullámos vidék a pampa. Legfeljebb az úgynevezett vízfolyások ágyaiban talál az ember alacsony növésű bokrokat; ezek a cserjék észak felé haladva ligetekbe mennek át, de zárt erdőt nem alkotnak.

A mi értelmezésünk szerinti településeket alig találunk, legföljebb majorságokat, tanyákat.

Különbséget kell tennünk az estancia (ahol csak állattenyésztés folyik) és a hacíenda közt, ahol földműveléssel is foglalkoznak. Egy ilyen majorság fehérre meszelt épületekből áll, s ez messziről városias külsőt mutat, ám ha közelebb megyünk hozzájuk, akkor látható, hogy valójában egyszerű, igénytelen helyi anyagokból összetákolt építmények.

A ranchók kisebb birtokok, amelyeken a kevésbé tehetős lakosság él. A szalmával vagy náddal fedett falak leginkább keményre döngölt agyagból készülnek.

A régió szarvasmarha-állománya igen jelentős. Ha az ember átlovagol vagy átutazik ezen a vidéken, szinte félóránként találkozik hatalmas tehéncsordákkal, ménesekkel vagy juhnyájakkal. A kifejlett, teljes súlyú vágómarha alig ötven márkát ér, míg egy hátasló, ahogy előbb is említettem, legföljebb tizenöt márkát. Ilyen árak mellett a birtokos nemigen törődik egy-egy állattal, számára mindegy, hogy éhezik, szomjazik, vagy a hajcsárok űzik halálra. Ha egy gaucho meglátná azt a gondoskodást, amelyben a német gazdálkodó részesíti a lovait, teheneit, hangosan fölnevetne.

Röviddel küenc előtt lehetett, amikor hangos lódobogásra lettem figyelmes. Az ablakhoz léptem, és lenéztem. A yerbaterók érkeztek meg, és a látvány, amit nyújtottak, elkápráztatott.

A lovasokat már leírtam, és ma cseppet sem voltak jobban öltözve, mint tegnap. A lovaik is illettek hozzájuk: sovány, lompos, bozontos gebéken ültek. No de a nyereg és a lószerszám! A bőrből készült részeket ezüst veretek díszítették. A lovak fején hatalmas bojt ringott, s a forgóból színes szalagok csüngtek alá. A nyeregtakarón apró csengők csilingeltek, és az állatok farkát selyemszalagokkal fonták be. A kengyel is ezüstből készült, ám csak olyan nagyságban, hogy egy lábujj beleférjen. A lovasok sarkantyúkat csatoltak a mezítelen lábukra, mégpedig akkorákat, hogy tíz centiméter is lehetett az átmérőjük. Hogy milyen gyakran használják, azt bizonyították a lovak ágyékán látható vérző sebek.

Az ilyen csillogás a dél-amerikai embernek, tehát a yerbaterónak is a mindene. A teaszedő hazatér fáradságos, nehéz munkája után a vadonból, és talán a legelső dolga, hogy beszerezze magának a csillogó lószerszámot; nem sajnálja érte a nehezen megkeresett pénz java részét Nem ritkaság azonban, hogy a lovas, aki a paripáját oly ragyogóan felcicomázta, mezítláb ül a nyeregben, nadrágja, zekéje foszladozik, kalapja alaktalanná formálódott a fején. Az európai koldus bizonyára gondolkodóba esne, vajon egy rendőr mit szólna hozzá, ha ilyen öltözettel kilépne az utcára.

Majd a yerbatero elmulatja és elkártyázza azt a kis pénzét is, ami még megmaradt, eljátssza a lovat a csillogó díszekkel együtt, és akkor visszamegy az őserdőbe, hogy újabb hét vagy nyolc hónapon keresztül dolgozzék a megbízójának, mint egy rabszolga. Munkája közben el-elmereng a szép napokon, amikor mint afféle világfi vágtatott végig Montevideo, Asunción vagy Corrientes utcáin.

Az én új barátaim, most, amikor elhagyni készültek Montevideót, még mindig birtokában voltak a

feldíszített nyeregnek, lószerszámnak, és ez azt bizonyította, hogy aligha tartoznak e nehéz hivatást űzők szegényebbjei közé.

Senor Mauricio Monteso leszállt a nyeregből, és felsietett hozzám, hogy lekísérjen. En az ajtóhoz léptem, kitártam, és üdvözöltem. Ő azonban csak állt. Nem hallotta szavaimat, és azt sem vette észre, hogy feléje nyújtom a kezemet. Zavarodottan torpant meg, és valami leírhatatlan arckifejezéssel, szinte magánkívül vizsgálgatott A beszédkészségét legalábbis bizonyosan elvesztette, mert szája félig kinyílt, ám hangot nem adott.

- Üdvözlöm, senor! - próbáltam felrázni. - Remélem, nem tart teljesen ismeretlennek, és emlékszik, hogy tegnap este mit csináltunk, miről beszélgettünk.

- Mindenható Atyám, ne hagyj el! - ennyit tudott nagy nehezen kinyögni.

- De hát mondja már, mi hozta ki ennyire a sodrából? - kérdeztem. Belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Térjen már magához, az Istenért! - nevettem föl hangosan. -Mi az ördögöt talál rajtam olyan

különösnek? Min csodálkozik?

Erre megragadta a karomat, közelebb húzott az ablakhoz, aprólékosan megvizsgált tetőtől talpig, majd harsogó kacagásban tört ki úgy, hogy az ablaküvegek beleremegtek.

- Senor, de hát mi történt önnel? Ki tette ezt? Igazi csodát él át az ember, ha önt nézi! Időben utána kell számolnom, és megkérem, segítsen. Talán a farsang napjait éljük?

Ismét harsogó hahotában tört ki. Hagytam neki időt, hogy lecsillapodjon. Természetesen tudtam, hogy az öltözékem váltott ki belőle ilyen fergeteges hangulatot.

- Senor, mondja már meg őszintén, melyikünk őrült meg, ön vagy én? - kérdezte. Most nagyon komoly arcot vágtam, mert ilyen bizalmaskodó hangnemet nem engedhettem meg köztünk, majd így válaszoltam:

- Talán ön! Amikor először találkoztunk, az ön megjelenését legalább olyan idegennek találtam, mint ön most az enyémet. Óvakodtam azonban attól, hogy kinevessem, vagy talán még bolondnak is nevezzem.

Szavaim azonnal hatottak. Kezét leejtette rólam, és bocsánatkérő hangon szólalt meg:

- Elnézést, senor! Nem akartam megbántani, de lássa be, hogy ebben a ruházatban rendkívül

mulatságosan hat.

- Semmit sem látok be! Én sokkal nevetségesebbnek látom azt, ha valaki meztelen lábbal

felsarkantyúzva készül a vadonba, a lovát felcicomázza, mint egy karácsonyfát, a ruhája pedig foszladozik róla, egyszóval rongyosabb, mint egy koldus. Ha ön engem valóban olyan mulatságos embernek tart, akin csak nevetni lehet, jogában áll, hogy komolyabb útitársat válasszon magának.

Most már komolyan aggódott.

- Ezerszer kérem a bocsánatát, tisztelt senor! Ismétlem, fel sem vetődött beimem, hogy kinevessem, de oly rendkívül különös a külseje! Felejtse el, kérem, az egészet, és legyen olyan jó, mondja el, hogyan illik a mi utazásunkhoz ez a talpig bőr ruha?

- Ez az észak-amerikai vadász ruházata.

- Nyilván megfelel fenn, a távoli északon, de itt, délen, képtelenség!

- Úgy látszik, hogy ön szerint északon csak hideg, délen pedig csak meleg van. A legnagyobb hőség az Egyenlítőnél van, és mennél jobban távolodik az ember akár északra, akár délre, a forróság csökken. Mi megközelítőleg a harmincötödik szélességi körön vagyunk, az Egyenlítőtől délre.

Északra, hasonló fokon ugyanilyen éghajlatot találunk. Egyébiránt jártam én már sokkal délebbre is ugyanilyen bőrruházatban.

- Amiről ön beszél, azt én nem értem, senor. Tanulatlan vagyok hozzá.

- Megpróbálom egyszerűbben elmagyarázni. Önöknél itt az éjszakák általában hűvösek, míg a nappalok forrók. A bor sokkal rosz-szabb hővezető, mint az önök ruházatának az anyaga. Ennek következtében én nappal kevesebbet izzadok, és éjszaka kevésbé fázom, mint önök. Mialatt önök számtalan takaróba burkolóznak éjszakánként, addig én ebben a bőrruhában kint fekszem a szabadban, és álmomból nem ébreszt föl a hideg.

- Hát ez valóban meggyőzően hangzik!

- Errefelé gyakran van felhőszakadás. Ezen az indián módszerrel kikészített bőrön nem hatol át az eső, míg az önök ruházata néhány csepp után pacallá ázik. Velem nem tudnak mit kezdeni a vadon tüskés bokrai, míg az önök ruházatát foszlányokra tépik. Es nézze, milyen szorosan zár nyakban ez a ruházat. Egyetlen moszkitó sem képes alábújni. Önöknél hogy van ez?

- Ó, senor - sóhajtott nagyot -, négy-öt napi munka után merő moszkitócsípés az egész testünk.

- Most már kezdi belátni, hogy olyasmin nevetett, amit irigyelnie kellett volna?

- Lehet, hogy igaza van, de hát nem tud mozogni. Úgy fest, mint valamilyen búvár a lemerülés előtt, teljes fölszerelésben. Ezek a rettenetes csizmák!

Szörnyülködve méregette az úgynevezett láböltözékemet, amelynek gallérjai valóban a felső combomig értek.

- Ezek egyáltalán nem rettenetes, hanem nagyon is praktikus ruhadarabok - vetettem ellen. - A csizmák bőrén egyetlen kígyó méregfoga sem hatol át, és teljesen vízhatlanok. Tehát én nyeregmagasságban lovagolhatok a folyó vizében, és a lábam mégsem ázik át.

- Es ez a nadrág ezzel a sajátságos varrással?

- Ezt a lábszárvédőt jávorszarvasbőrből varrták, szinte elnyűhetetlen.

- És amit ing helyett visel?

- Indián vadászing bivalyborjú bőréből. Olyan könnyű és vékony, mint a legfinomabb lenvászoning.

Nem szakad és könnyen mosható. A felsőruha szintén indián vadászkabát wapiti-bőrből, amelynek

megfelelő kikészítéséhez több mint egy év szükséges. Rendkívül vékony az anyaga, és mégsem hatol át rajta a nyíl, hacsak nem közvetlen közelről lövik ki.

- Ez nagyon hasznosnak látszik! Tudja ön, senor, hogy a Gran Chacóban és a környező északi

vidékeken még élnek indián törzsek, amelyek mérgezett nyíllal vadásznak. Csak egy halvány karcolás ilyen nyíllal, és az illetőnek rövid időn belül vége.

- Igen, számítok rá. Ezért hoztam magammal ezt a ruházatot.

- Kezdem belátni, hogy melléfogtam. Hanem a legfontosabb mégiscsak hiányzik, senor, a sarkantyúk.

- Becsomagoltam őket. Majd akkor szedem elő, ha szükségem lesz rájuk.

- Ón azonban rövidesen lovagolni fog, és az e nélkül nem megy! Az itteni lovak már megszokták a sarkantyút, és csak azzal boldogul velük.

- Ennek megvan az oka. Önök okkal, ok nélkül olyan gyakran használják ezt a derelyeszaggatót, hogy az állatok már hozzászoktak, sőt most már csak akkor veszik figyelembe, ha teljes erővel a vékonyukba vágják.

Nem az én stílusom. Lovagoltam már napokon keresztül úgy, hogy egyetlenegyszer sem ösztökéltem

sarkantyúval a lovamat. Hiszen éppen ez a jellemzője a jó lovasnak.

Ha végképpen szükséges, akkor is csak megérinti az állat bőrét a tüskekerékkel, és a paripa már repül is, mint a madár.

Micsoda szemeket meresztett rám a yerbatero! Bármire számított, csak ilyen hosszú előadásra nem, de azért hallgatott. Megszemlélte a fegyvereimet, a revolvereket és az Övem tartalmát. Akadt, amit fölöslegesnek talált, sok mást viszont hiányolt. Végül is élénk -vitába keveredtünk. Látva azonban határozottságomat, veleszületett udvariassága hamarosan arra késztette, hogy feladja a vitát. Maradt minden úgy, ahogy előkészítettem.

Az ablakon keresztül felfedeztem a szabad lovat, amelyet várhatóan nekem szántak. Ez sem volt különb a többinél. Ennek is sebes volt mindkét lágyéka, és ugyanolyan aggódó, félénk pillantásokat vetett körbe, mint társai, amelyek soha a legcsekélyebb szeretetben vagy gondoskodásban sem részesültek.

- Az az enyém? - kérdeztem.

- Igen, senor. Igyekeztem kiválasztani a legnyugodtabbat és a legmegbízhatóbbat.

- Ezért aligha mondhatok köszönetet, mint ahogy azért sem, hogy ugyanúgy fölcicomázták, mint a

többit. Én ezt nem szeretem. Szedjenek le róla mindent, a takarót is. Csupasz nyeregben lovagolok.

- Isten őrizz! Micsoda ember ön?! Nagyon fog hiányozni a takaró, de ahogy akarja. Lemegyek, és

intézkedem.

- Köszönöm, senor.

Volt még egy másik nyomós okom is, hogy igyekeztem megszabadulni a nyeregtakarótól, de

természetesen erről hallgattam. Ez az ok a bogarakban rejlett, mert biztosra vehettem, hogy több mint elég rejtőzött a takaróban. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy már az első nap szálláshelyet biztosítsak nekik.

Az ablakon át lepillantva láttam, hogy lehúzzák a takarót, és megszabadítják a díszektől a lovat.

Közben Monteso buzgón magyarázott társainak. Gyanítottam, hogy rájuk parancsolt, nehogy

tréfálkozzanak szokatlan öltözékem láttán. Ezután körbevezette az állatot. Hirtelen felfigyeltem, hogy a ló az egyik hátsó lábát, ahogy rálép, visszakapja, majd szinte ugrásszerű mozdulattal helyezi vissza a talajra. Hej, micsoda lovasnak képzelnek ezek engem, hogy ilyen állatot ajánlanak fel?! Kinyitottam az ablakot, és lekiáltottam:

- Hohó, senor, ez a ló fájlalja a hátsó lábát!

- Csak egy kicsit, nem érdekes! - kiáltott vissza Monteso.

- Komolyabb az, mint ahogy ön véli!

- Ha a nyeregben ül, észre sem veszi!

- En ugyan nem lovagolok ezen a gebén!

Bezártam az ablakot, és a vendéglős után néztem. Ő ugyanis azon kevesek közé tartozott, akiknek volt istállója. Már érkezéskor felfigyeltem erre, mert több lovat láttam benne. A vendéglőst lent találtam a pincérek kíséretében, éppen búcsút akartak venni tőlem. Előadtam kérésemet, és sikerült rávennem, hogy adja el az egyik lovát. Ki is vezettette az udvarra.

Igen, ez már paripa, nem olyan, mint a sánta. Négyéves pejkó, tele tűzzel, erős és mégis karcsú alkatú, nyaka formás, fejtartása szép, sörénye lobogó, járása ruganyos. A yerbaterók körbeállták, és csodálkozó pillantásokkal méregették.

- Erre még nem szabad felülni - mondta Monteso. - Csak ha már egy napig futott mellettünk, és

kellőképpen elfáradt.

- Igen - helyeselt a fogadós. - Még nincs betörve, csak egy hete tartjuk az istállóban. Csak magam lovagoltam, és nem tűr meg senki mást a hátán. Figyelmeztetem, senor, mielőtt megveszi!

- Mit kér érte? - kérdeztem válasz helyett.

- Százötven papírtallér az ára.

Német pénzre átszámítva ez nyolcvan márkát jelentett. Nem alkudtam, hanem azonnal kifizettem az összeget. Még többet is megadtam volna érte. Az istállóban megpillantottam az angol nyerget a hozzávaló lószerszámmal. Ezt is megvettem száz papírtallérért, vagyis hatvan márkáért.

Nos tehát, van lovam, nyergem, azt tehetek, amit akarok. A vásár közben leszivárgott az udvarra a hotel minden vendége és a teljes személyzet. A pejkó egyetlen pillanatig sem tudott nyugton maradni.

Kecses mozdulatokkal ugrált az udvaron körbe, és a peón, aki kihozta az istállóból, hasztalan

fáradozott, hogy elkapja a kantárt. Ujabb két szolga sietett elő, abban reménykedve, hogy talán együttes erővel sikerül lecsillapítani a lovat, de nem így történt. A pejkó szinte megvadult, és erőteljes rúgásokkal védekezett.

Ekkor lasz-szót hoztak, de úgy rémlett, a ló pontosan tudja, hogyan használják ezt a szerszámot. Amikor ugyanis repült a hurok, a nyakát hirtelen behúzta, oldalt ugrott, és sikerült minden dobást kivédenie.

Monteso kinevette a szolgákat, azt mondogatta, hogy ügyetlenek a lasszóvetésben. Am az ő

próbálkozásai is sikertelenül végződtek, úgyszintén a társaié is.

- Senor, itt már csak a bola segíthet - fordult hozzám. - Majd a golyók megállásra kényszerítik. Az ördög bújt ebbe a pejkóba!

- Azt hiszi? Szerintem elég a lasszó, csak egy kicsit ügyesebben kell bánni vele.

Szavaim hallatán leírhatatlan arcot vágott, s olyan tekintettel vizsgálgatott, mint a fejszámoló művész az iskolás gyereket, aki azt állítja, hogy képes köbgyököt vonni háromjegyű számból…

- Nahát, ez kedvesen hangzott öntől - nevette el magát. - Talán saját magára hagyatkozik, azt gondolván, hogy jobban vet hurkot, rmnt mi? Akitor próbálja csak meg! Ki fogják nevetni, mint engem.

Nem válaszoltam. Fogtam a lasszómat, és felcsévéltem a bal kezembe, a jobbal pedig a hurkot fogva óvatosan közelítettem a ló felé. Tovább ugrott, én pedig szép lassan követtem oldalról. Aztán megcsóváltam a fejem fölött a hurkot, és olyan mozdulatot tettem, mintha dobni akarnék, de nem tettem. Sikerült becsapnom a pejkót, mert gyors, szokásos oldalugrásával válaszolt. Alig érintette azonban patájával a földet, kirepült kezemből a szíj, és a nyakára burkolódott Szinte megdermedt a kötél érintésétől, majd vadul megugrott, s bizony teljesen körbevonszolt magával az udvaron, mivel a lasszó végét erősen tartottam. Eközben a hurok mind szorosabbra feszült a nyakán, míg végül levegő

után kapkodva megtorpant. Villámgyorsan mellette termettem, és felugrottam rá. Kicsit lazítottam a hurkon, és összeszedtem minden erőmet, ő úgyszintén, majd kezdetét vette a lovas és ló közti küzdelem. Nehéz cseppekben hullott rólam a verejték, de a nyeregben maradtam, a pejkó pedig föladta.

Leszálltam a lóról, majd felküldtem az egyik szolgát a holmimért, amit a szobában hagytam. Ezután elkezdtem felszerszámoz-ni a pejkót. Amikor a gyönyörű santillo-takarómat a ló hátára terítettem, és erre felcsatoltam a nyerget, megszólalt Monteso:

- Ön pompás lovas, senor!

- És hogyan állunk a lasszókezeléssel?

- Nos hát, azt is remekül csinálja. Mindinkább erősödik bennem az érzés, hogy egyre kevesebb gondunk lesz önnel az utunk során.

- Köszönöm! Szeretném, ha belátná, hogy nem akadályozni fogom önöket a vállalkozásban, hanem

egyenesen szükségük lesz rám. Most pedig nyeregbe!\Henry-karabélyomat a nyeregkápára akasztottam, majd felültem a lóra.

Lassú léptekkel lovagoltam ki az utcára. A vendéglős és a szolgahad mély meghajlással búcsúzott, és még sokáig integettek utánam. Hiába, a pejkó betörése nagy hatással volt rájuk.

Az első ember, akit a fogadót elhagyva megpillantottam, senor Esquilo Aníbal Andaro volt, a pompás haciendero, aki a nyakamra küldte a bravót. A szemben lévő ház kapujában állt, és igyekezett olyan látszatot kelteni, mintha épp akkor érkezett volna, és csak véletlen szemlélője elindulásomnak. Vajon honnan tudott róla, hogy ma délelőtt távozom a városból? Hosszasan méregetett bosszús, de valami módon mégis fölényesnek rémlő

pillantásokkal. Ha az a szándékom, hogy tovább maradok Montevideóban, számolnom kellett volna a tekintetéből sugárzó fenyegetéssel, ami világosan üzente: tegnap ugyan nem sikerült, de állítottam újabb csapdát, amelybe majd gyanútlanul besétálsz, és benn is maradsz!

Egy pillanatra meg kellett állnom, hogy bevárjam a yerbaterókat. Az alkalmat kihasználva Andaro hozzám lépett, a lovam útját keresztezve, és gúnyos hangon rám kiáltott:

- Szerencsés utazást, senor!

Nem válaszoltam egyetlen szót sem, hanem úgy tettem, mintha nem is látnám. Monteso, aki közben

utolért, felbőszült a haciendero arcátlanságán. Sarkantyúba kapta a lovát, az a hátsó két lábára ágaskodott. Egy rántás a kantáron, és az oldalra ugró állat a földre sodorta Andarót. Dühödt átkozódása sokáig hallatszott utánunk.

- Ezt a csirkefogót tulajdonképpen szét is taposhattam volna -szidta a yerbatero.

- A tekintetében volt valami fenyegető! Ha maradnánk, újabb veszélyekkel kellene számolnunk!

- Nekem is ez a meggyőződésem. Igen, úgy vélem, nem adta fel, és továbbra is az életemre tör. Talán már szervezett is valamit, ami elől nem tudok kitérni, legalábbis ezt a sejtést keltette berniem.

- Valóban úgy látszott. De hát mit tehet? Legföljebb kiállít valahová egy fickót, aki rálő önre.

- Lehetséges. Erdőségen vezet át az utunk?

- Micsoda kérdés! Erdők és pampa! Ezen a tájon nem lát mást, mint végtelenbe vesző, hullámzó

dombságot, melynek hajlataiban, már ha akad ott némi nedvesség, találhat ritkás, csenevész bokrokat.

Fákat csak a birtokok majorsági épületei körül láthat.

- Tehát valamilyen lesipuskást, aki ránk vár, már messziről észrevennénk?

- Hogyne. Egyébként előreküldtem két emberemet, hogy jobbról és balról biztosítsanak, amíg ki nem érünk a házak közül, amelyek mögött valóban megbújhat valaki. Különben sem vagyunk teljesen magunkra utalva, mert velünk lovagol egy senor, aki ilyen helyzetekben nagy segítségünkre lehet.

- Hogyan? On megengedte egy idegen személynek, hogy csatlakozzék, mielőtt ezt velem megbeszélte volna?

- Biztosra vettem, hogy beleegyezik. Amellett nem tartottam szükségesnek, hogy a hozzájárulását kérjem.

Szavaiból fontoskodás érződött, ezért így válaszoltam:

- Természetesen szükséges, hogy tudjak róla. Én csak olyan emberekkel lovagolok együtt, akikkel jól érzem magam. Éppen ezért magától értetődik, hogy előbb meg kellett volna beszélnünk.

- No de kérem, ennek a kis csoportnak én vagyok a vezetője!

- Nincs külön vezető. Ehhez, véleményem szerint, egyformán joga lenne a csoport mindegyik tagjának.

Ón vezetője a társainak, ha a vadonba készülnek yerbát gyűjteni. Én azonban nem vagyok teagyűjtő, és meg akarom őrizni az önállóságomat. Ha ez nem megy, inkább egyedül utazom.

A yerbatero önmagában bizonyára derék ember, de nem szabad túlértékelnie magát. Gyakran előfordul, hogy bizonyos műveltségi fokon álló emberek többre értékelik magukat, mint amire képesek. Szavaim meghátrálásra késztették.

- Sajnálom, ha félreértett volna, senor! Eszem ágában sincs önnek parancsolgatni, vagy a vezető

szerepét játszani. Ha egyáltalán beszélhetünk valami kiváltságról, az csupán az, hogy szeretnénk önt óvni, védelmezni…

- Természetesen ez ellen semmi kifogásom.

- Es a felett sem szabad bosszankodnia, hogy ez a caballero az engedésemmel velünk lovagol. Semmi okot nem szolgáltat rá.

- Tehát ez a caballero nem mindennapi ember?

- De nem ám! Igen tekintélyes úr, fontos beosztású rendőrhivatalnok.

- így természetesen semmi kifogásom a jelenléte ellen, feltéve, hogy valójában az, akinek mondja magát.

- Hát persze, hogy az! Miért adná ki magát másnak, miért akarna becsapni engem?

- Hm! Az Ön szavaiból azt gyanítom, hogy nem ismeri igazán jól?

- Ellenkezőleg, nagyon is alaposan. -Mióta?

Kissé zavarba jött

- Nos - válaszolta -, voltaképp csak… tegnap óta.

- Ah! És ezt nevezi ön alapos ismeretségnek?

- Az adott körülmények között igen. Egyébként ismeri ön is. Emlékezzék csak arra az úrra, aki tegnap este az ön közelében ült, majd engedélyt kért, hogy részt vegyen a játékban, amikor látta, hogy ön menni készül.

- Szóval ő az? Hm!

Elgondolkodva dörmögtem a bajszom alatt, és ez újabb kérdésre sarkallta.

- Valami baj van?

- Úgy ám! Ha valaki magas rangú rendőrtisztviselő, az nagy tapasztalatot és jelentős pályafutást tételez fel, ahhoz pedig túl fiatalnak rémlik ez a férfi!

- Ne gondolja! Itt nálunk sokkal gyorsabban futnak be karriert az emberek, mint máshol. Sok magas állású hivatalnok található, akik fiatalabbak, mint ő. Majd meglátja, hogy ez a bűnügyi tanácsos milyen alapos felkészültségű, jól tájékozott ember! Amikor közöltem vele, hogy egy világot járt német utazó is lovagol velünk, végtelenül megörült a hírnek.

- Hol van most? Érte megyünk a lakására?

- Nem. Úgy beszéltük meg, hogy a városon kívül csatlakozik hozzánk.

- No, ez megint nem tetszik nekem. Egy tisztviselő az ő állásában ne az országúton csatlakozzék az útitársaihoz, mint valami csavargó. Miért nem jött el a Hotel Orientalba, hogy ott találkozzunk? Vagy miért nem fogadott a szállodában, ahol lakott? Egyáltalán tudják, hol szállt meg?

- Nem!

- De hát a nevét csak ismerik?

- Igen. Senor Carrerának hívják.

- A neve jól cseng. Reméljük, hogy jól fest a tulajdonosa is. Ha elmegyünk érte, talán tudtunk volna bizonyítékokat szerezni, hogy valóban az-e, akinek mondja magát, és… Ah, senor, micsoda feledékenység!

Utolsó szavaimnál buzgón beletúrtam a zsebeimbe, mintha valamit keresnék. Megállítottam a lovamat, és meglehetősen aggódó arcot vágtam.

- Mi történt? Hiányzik valamije? - kérdezte Monteso.

- Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a pénztárcámat a hotelszobában hagytam. LŚ No, ez nem egy nagy szerencsétlenség, mert bizonyára ott hever még mindig, ahová tette. Mindjárt visszaküldöm az egyik emberemet, hogy hozza el.

- Köszönöm! Inkább magam megyek. Gyorsabb a lovam, és ha lassan haladnak, rövidesen utolérem

önöket.

Elhárítva további ellenvetéseit, megfordultam, és már ügettem is visszafelé, de nem a szállodába, mert a pénztárcám a zsebemben lapult. A rendőrség felé igyekeztem. Úgy emlékeztem, hogy a dóm közelében láttam.

Könnyen megtaláltam. A bejáratnál leszálltam, megkötöttem a lovamat, majd a kapuban posztoló rendőrt megkértem, vezessen a parancsnokhoz. Az első emeleten találtuk meg.

Ugyancsak elcsodálkozott idegenszerű trapperöltönyöm láttán. Bemutatkoztam, majd érdeklődtem nála, hogy ismeri-e Carrera nevű bűnügyi tanácsost. - Nem, senor, ez a név ismeretlen előttem - válaszolta.

- Lehetséges, miután ön idegen, hogy rosszul értette a nevet.

- Ó, nem. Többen hallottuk, és ez az ember magas rangú rendőrtisztviselőnek adja ki magát.

- Ez bizonyára csak tréfa.

- Lehet, de okom van feltételezni, hogy ez a tréfa a bőrömre megy, és ez az állítólagos rendőrtiszt valójában rosszban sántikál, esetleg még az életemre is tör.

- Akkor természetesen hivatalossá kell tennem a följelentést. Kérem, foglaljon helyet.

Egy székre mutatott. Leültem, ő pedig a saját asztala mögött foglalt helyet. Néhány ív fehér papírt húzott maga elé, bemártotta a tollat a tintába, és elkezdte:

- Mindenekelőtt kérem a nevét, szülei nevét, nemzetiségét, születési helyét, vagyoni állapotát, itt-tartózkodásának célját és még néhány apróságot.

- Az egeidbe is! - kiáltottam fel, és felpattantam a székről. - Ön szabályszerű törvényszéki kihallgatást akar lefolytatni?

- Mindenképpen! Ez múlhatatlanul szükséges!

- En csak azért jöttem, hogy feljelentést tegyek, és kérjek egy hivatalnokot, aki velem jön, hogy fülön csípje a fickót. Ön pedig egy regényt akar írni.

- Túl sokat kíván. Egyáltalán, megalapozott a gyanúja? Ok nélkül nem lehet vádaskodni, csak úgy rosszat feltételezni valakiről…

- Tökéletesen igaza van, de nekem van okom, hogy gyanakodjam. Tegnap este ugyanis kétszer támadtak meg. Most indulóban vagyok Mercedes felé. Útközben egy fiatalember csatlakozott hozzánk, aki velünk akar utazni. Azt mondja, Carrerának hívják, és rendőrtisztviselőnek adja ki magát. Gyanús ez az ember, mivel nyilvánvaló, hogy hazudik, és bizonyára valami rosszat forral ellenem!

- On képzelődik! Két gyilkossági kísérlet? És erről mi semmit sem tudunk! Senor, ön nem utazik

Mercedesbe. Kézbe kell vennünk az ügyet, hogy alaposan kivizsgáljuk, és önnek mint tanúnak, itt kell maradnia!

- Ugyan meddig?

- Ezt most pontosan nem tudom megmondani. Egy hónapig mindenesetre, de lehet, hogy több ideig…

- Köszönöm szépen! Ennyi időm nincs. Csak annyit szerettem volna, hogy szabadítsanak meg ettől az embertől, aki nyilván csaló. Azonban ilyen áron…

- De önnek hivatalos formában is meg kell tennie a feljelentést.

- Mióta beléptem önhöz, egyebet sem teszek.

- Igen ám, de szükség van azokra a formaságokra, amelyekért ön nem nagyon lelkesedik. Nekem

azonban mindenképpen meg kell kapnom a kérdéseimre a válaszokat.

- És a válaszaimat jegyzőkönyvbe akarja venni?

- Igen. Azután adok ön mellé két rendőrt, akik elkísérik, és letartóztatják azt a bizonyos személyt, majd önnel együtt visszahozzák ide.

- És azután?

- Lefolytatom az előzetes kihallgatást, összeállítom az anyagot, majd átadom a vizsgálóbírónak.

- Tehát szokványos bírósági tárgyalást készít elő?

- Magától értetődik.

- És a jelenlétem ehhez meddig szükséges?

- Az ítélethozatalig, vagyis néhány hétig.

- No hát ez nekem nem tetszik, nem az ízlésem szerint való, senor. Nekem Mercedesbe kell mennem.

Itt maradni ezért a fickóért, nem vagyok hajlandó. Sajnálom, hogy zavartam, felejtse el, kérem, az egészet. Ajánlom magam!

Fogtam a kalapomat, és az ajtó felé indultam.

- Állj, állj! -kiáltott rám haragosan. - ón elfelejthet mindent, én azonban nem! És most tudni akarom, hogy…

Többet nem hallottam, mert ahogy kiléptem, behúztam magam után az ajtót, és indultam a lépcsőn

lefelé. Ő azonban nem nyugodott, hangosan kiáltva a kérdéseket, követett.

- Hogy a két gyilkossági kísérlet, ami ön ellen irányult… Leértem a lépcső aljára, ő pedig még fönn volt, és onnan kiabált:

- Ki kell vizsgálnom mindent! És kényszerítve érzem magam, hogy önt…

Közben a kapuhoz értem, majd eloldottam a lovamat. Ekkor már az alsó lépcsőn állt.

- És önt a dolgok kimeneteléig itt kell tartanom. Ezért megparancsolom… - Már a nyeregben ültem, amikor a kapuhoz ért. Mindkét kezét a lovam felé nyújtva rikácsolta:

- A leghatározottabban megparancsolom, hogy maradjon, mert különben letartóztatom, és börtönbe

záratom, egészen addig…

A többit már nem értettem. Gyors iramban vágtattam a piac felé, mert amellett vezetett el utam az óvároson át, ki, a szabadba. Eszem ágában sem volt, hogy időt vesztegessek egy uruguayi rendőrségi procedúrára. Ha a rendőrfőnök valóban úgy véli, hogy le kell tartóztatnia, hát csak próbálja meg. Legföljebb eggyel több esetet tárgyalnak majd a bíróságon.

Leereszkedtem az öbölhöz, majd felkapaszkodtam az utcán, amelynek végén a yerbaterók vártak rám.

- No, csakhogy megérkezett! - kiáltott messziről Monteso. - Már azt hittük, hogy eltévedt. Megtalálta a pénzt?

- Igen, rendben van a dolog. De hát hol az útitársunk, akire várunk? Nem látom sehol, pedig ön azt mondta, hogy a városon kívül találkozunk.

- Talán kicsit előbbre lovagolt. Szabad feltételeznem, hogy nem lesz vele barátságtalan?

- Miért lennék? Ahogy ő viselkedik velem szemben, én ugyanúgy fogok bánni ővele.

- Megnyugtatott, mert ő valóban kifogástalan caballero, és nagyon udvarias ember.

- Egy bűnügyi tanácsosnál ez természetes.

Feltehetően Monteso érzett valami iróniát a szavaimban, mert kutatóan vizsgálgatva kérdezte:

- Még mindig nem hiszi, hogy valóban az?

- Megteszem önnek azt a szívességet, hogy nem beszélek többé kétségeimről.

- Szép! Meg fog győződni róla, hogy senor Carrera valóban rendőrtiszt.

Több érdekes esetet mesélt el nekünk, amikor csak az éleslátásán, nemegyszer a személyes bátorságán múlt, hogy sikerült felfednie a bűnöst. Előfordult, hogy az életét tette kockára.

Jól haladtunk. Rövidesen magunk mögött hagytuk a várost, és eltűntek szemünk elől az utolsó házak is.

Elszórtan körülkerített földeket láttunk, ahol erős kaktusz-és agavesövények védték a csordáitat; egyébként olyan nyílt térségen vágtattunk, amely egész Uruguayra jellemző. A lankás dombvidéket finom, vékony szálú pampafíí borította, nemritkán térden fölüli magasságban. A mélyedésekben ritkás bokorcsoportok bújtak meg, amelyeket inkább csak satnya növésű cserjésnek lehetne nevezni.

Az ember legelésző állatokat látott mindenfelé: lovat, ritkábban juhot, leggyakrabban azonban

szarvasmarhát.

Nem messze előttünk magányos lovas haladt. Többször körbepillantott, míg végül észrevett bennünket.

Megállt, hogy bevárja kis csoportunkat. Amikor olyan közel értünk, hogy arcvonásai tisztán kirajzolódtak, ráismertem a fiatalemberre, akinek tegnap este átengedtem székemet a játékhoz.

- No végre, hogy utolértük! - szólította meg Monteso. - Jó napot, senor! Üdvözöljük! Minket már ismer, és íme, itt van az a német caballero, akiről már beszéltem önnek.

A férfi bő kék nadrágba és hasonló színű zekébe öltözött. A mellénye fehér volt, úgyszintén az öve is, amellyel körbeszíjazta a derekát. A bőrpántból kés és pisztoly markolata kandikált elő. Puskáját a nyereg gombjára csomózta. Levette a kalapját, mélyen meghajolt, és német nyelven üdvözölt:

- A-ján-lom ma-ga-mat, uram!

Szavai darabosan csengtek, olyan tónusban, mintha papagáj beszélt volna, amelynek előre betanították a szöveget.

- Ön beszéli az anyanyelvemet? - kérdeztem spanyolul.

- Ó, nem - válaszolt most már szintén spanyolul. - Csak ezt a köszönést tanultam meg még Buenos Airesben, amikor ott egy időben németekkel körbeutaztam. Most csak azért szóltam szülőhazája nyelvén, mert meg akartam önt lepni.

- Köszönöm, nagyon kedves.

- Remélem, ön is beleegyezését adta ahhoz, hogy csatlakozzam az önök kis csoportjához.

- Minden igaz embert szívből üdvözlök.

- Nagy kő esett le a szívemről, köszönöm!

Kezet nyújtott; természetesen elfogadtam. Az állítólagos rendőrtiszt legfeljebb harrnincéves lehetett Arcvonásai nem tükröztek különösebb bátorságot, és vakmerő jellemre sem utaltak. Inkább afféle ravasz, fortélyos fickónak látszott, aki célját nem erőszakkal, hanem alattomos csellel igyekszik elérni. Tovább indultunk A yerbaterók hátul lovagoltak. Úgy gondolhatták, az udvariasság azt diktálja, hogy a vezetők haladjanak az élen.

így tehát mi hárman arra kényszeriiltiink, hogy beszélgessünk, észrevételeinket kicseréljük. Rövidesen észrevettem azonban, hogy a rendőrhivatalnok” igyekszik mennél távolabb húzódni tólem, és rendkívül szűkszavúan viselkedik.

Bizonyára attól tartott, hogy egy meggondolatlan kijelentéssel elárulhatja magát Mivel már rég

elhagytuk a várost, nem volt szükség arra, hogy előreküldött emberekkel biztosítsuk az utat. Ezen a tájon, ahol most lovagoltunk, már fel sem vetődött ennek a gondolata. A szabad, tágas térségen pompás kilátás nyílt körös-körül mindenfelé. En teljesen elmerültem a táj szemléletében, ami a rendőrtisztünknek” szemlátomást kedvére volt. A lovak pompásan futottak. A többieké azért, mert unos-untalan verték, űzték őket, míg az én pejkómat a vére vitte, méghozzá ugyancsak nagy erővel. Ismételten ki akart törni, hogy maga mögött nagyja a társaságot, ezért kénytelen voltam feszített kantárral állandóan visszafogni.

Még a déli órák előtt alacsony dombvonulathoz értünk, amelynek lejtőin elszórt sziklatömbök hevertek.

Ezek az emelkedők annak a Cuchilla-hegységnek voltak a nyúlványai, amelyen át kellett kelnünk. Egy óra múltán, tőlünk jobbra, lakott helységet pillantottunk meg; a nevét már elfelejtettem.

Előtte, nem messze tőle meglehetősen terjedelmes épület magasodott, a postakocsi-állomás.

Számtalan kocsinyom vezetett feléje, és egymást keresztezve tartottak tovább minden irányban.

Ahogy elértük, a yerbaterók közölték, hogy szeretnének inni egy kortyot IxszáUtunk tehát lovainkról.

Az épület mellett széles agyagpadok sorakoztak, letelepedtünk az egyikre. A rendőrhivatalnok”

bement a söntésbe, és három üveg borral meg poharakkal tért vissza. Nyilvánvalóan azért, hogy

megvendégelje a yerbaterókat, és akkor nekem is koccintanom kellene őkelmével. Bennem azonban fel sem vetődött, hogy elfogadjam a meghívást.

Az épület közelében kicsiny patak folydogált; vizét a Rio Negróba szállította. Medre meredeken

vágódott az agyagos talajba. Ennek ellenére láttam olyan kocsinyomokat, amelyek egyenesen a folyónak tartottak, keresztezték, majd a túloldalon fölkapaszkodva eltűntek a messzeségben, jelezve, hogy ilyen vízfolyás a postakocsinak nem akadály. Es hogy ezhogyan fest a valóságban, annak is rövidesen szemtanúja lettem. Éppen fel akartunk kerekedni, amikor arról a tájról, ahonnan érkeztünk, éktelen lárma hangzott fel, mintha fékeveszett hajtóvadászat közeledne. Visszamentem a ház sarka mögé, és egy galoppban közeledő delizsánszot pillantottam meg.

A kocsis és a három hajtó, mintha megzavarodtak volna, állandó üvöltözés közepette csépelték a

lovakat. A szerencsétlen állatok megfeszített erővel ragadták tova az esetlen alkotmányt. Úgy rémlett, hogy a kocsi bármelyik pillanatban darabokra törhet, mert nem egyenletesen, hanem óriási rántásokkal vonszolták a lovak. A peónok rikoltoztak, mint az Őrültek, míg a kocsi tetejéről és belsejéből sikoltozások és rimánkodó hangok hallatszottak. Az utasok szerették volna lassítani az iramot, nem egy közülük ki akart szállni az állomásnál, de hasztalan. A hajsza folytatódott, neki a folyónak, le a meredek parton, keresztül a magasba csapó vízen, majd fel a túloldali parton, úgy, hogy a lovak csaknem a hasukon csúsztak.

Micsoda hangzavarban és látványban volt részünk! Inkább lovagoljak a világ legrosszabb gebéjén, mintsem ilyen kocsival utazzam a pampán át!

Fölkerekedtünk. Nekünk is át kellett kelnünk a patakon. A víz a kengyelig ért. Ahogy magunk mögött hagytuk a vízfolyást, a yerbateróknak az az ötlete támadt, hogy érjük utol a delizsánszot. Lépésből ügetésbe váltottunk. Ahogy megközelítettük a járművet, és az éllovas kitalálta szándékunkat, őrült versenyfutás kezdődött.

Olyan ordítozás tört ki előttünk, mintha elszabadult volna a pokol. Ügy hullottak a csapások a szegény állatokra, mint a jégeső. A kocsi egyetlen rándulással felgyorsult. Az egyenetlen terepen száguldva hol jobbra, hol balra billent, méghozzá elég nagyokat. Úgy rémlett, egyetlen hatalmas ugrással repül a pampán át.

Ami itt zajlott a járművön kívül-belül, azt nem lehet leírni. Félelemtől való üvöltés, jajgatás, kiabálás, és féktelen hajszolás a verseny izgalmában. Természetesen a yerbaterók is felemelték a hangjukat, mintha jaguárokat vagy pumákat üldöztek volna.

Az izgalom magával ragadta a lovamat is, én azonban viszszafog-tam. Az egész verseny nem volt a kedvemre való. A kocsiban ülők testi épsége komoly veszélyben forgott. Többször ráüvöltöttem társaimra, hogy hagyják abba, de hasztalan. Kegyetlenül megdolgozták sarkantyúikkal a lovaikat, ezért azok vágtattak, mint az őrültek.

A terület errefelé meglehetősen sík volt. Szerencsére, mert ha bármilyen akadályba ütközött volna a postakocsi, egy a százhoz mertem volna fogadni, hogy azonnal összetörik. De mégis, ott volt az akadály!

Előttünk, még kicsit távolabb, keskeny patakocska keresztezte utunkat. Medre nem volt széles, ám mélyen belevágódott a talajba. Ezek a kis folyócskák általában sebes folyásúak, a talaj agyag, ezért a lezúduló víz megbontja, magával sodorja a szemcséket, ezért a patakok egyre meredekebb kanyon-szerű szakadékban futnak.

És mi száguldva közeledtünk egy ilyen vízfolyás felé.

Természetesen a kocsi lovait űző peónok is látták az akadályt, ők azonban hozzászoktak ezekhez, sőt ilyenkor szokták a sebességet a maximumra fokozni, nehogy a mederbe ragadjanak. Ez esetben még egy nyomós okuk volt a vágtára: nem akarták, hogy utolérjük őket. A lovak és a kocsi csak úgy repültek a patak felé. Aztán egy ugrás a vízbe - a delizsánsz félelmetesen kilendült jobbra. A tetőn lapuló három utas félelemtől üvöltözve kapaszkodott a kocsiperembe. A lovak átértek a vízen. Erejük végső megfeszítésével ugrottak a szemben lévő

partnak, és fölkapaszkodtak rajta. A kocsi most balra billent. A lovak a kíméletlen ostorcsapások alatt már a parton vonszolták az esetlen járművet. Óriási rántás, a delizsánsz ismét jobbra dőlt, ám ebből még fölegyenesedett. Újabb ugrás, ismét kibillent a kocsi, majd átfordult, és ledőlt a jobb oldalára. Rövid darabon még vonszolták a lovak. A tetőn meghúzódó három utas messze repült. Mozdulatlanul nyúltak el a földön, és komoly veszélybe kerültek, mert a yerbaterók közvetlenül a kocsi mögött vágtattak. Szerencsére idejében sikerült visszafogni lovaikat, ezért újabb sérülés nem történt.

A földre került három embertől nem messze hevert a majoral, két további utassal, akik mögötte ültek a bakon. A vezető peón lova kidőlt a sorból, ugyanúgy az egyik a mögötte befogott kettőből. Több lasszó elszakadt, amely a lovak teste mellett fut. A kötélhez erősítenek egy lasszót, amelynek a másik végét a kocsihoz kötik. Ezen a módon minden ló húzza az utána következőt Ha elpusztul egy ló, fekve hagyják, leoldják a kötélről, kibontják a lasszót, és minden mehet tovább.

Körbeálltuk a szerencsétlenül járt kocsit. Leírhatatlan lárma, zűrzavar uralkodott, peónok, lovak hevertek, vonaglottak a földön. A kocsiról leesett utasok jajgattak, átkozódtak, ápolták sérüléseiket.

Még rosszabbul jártak, akik a kocsiszekrénybe szorultak. Mivel az oldalán feküdt, az utasok föltehetően nem a legkényelmesebb helyzetet foglalták el. Ahogy csak tüdejük bírta, jajveszékeltek.

Különösen egy asz-szonyi hang ismétlődött, minduntalan kiemelkedve a többi közül:

- A kalapom, a kalapom! - sikoltozott.

- Az ördögbe a kalapjával! -bömbölt egy vastag férfihang.

- Ne lépjen állandóan az arcomra!

- MegsebesiÜtem! Kifelé, kifelé! - üvöltözött egy másik.

Leugrottam a lovamról, és felkapaszkodtam a kocsira, mert szerencsére az az oldala volt fölül, ahol az ajtó nyílt. Nagy nehezen kinyitottam. Üvege az esésben összetört, és a szilánkok behullottak a kocsi belsejébe, tovább rontva a szerencsétlen bent szorult utasok helyzetét.

Elsőként egy férfi tűnt elő, aki bizonyára a karján sebesült meg, mert hasztalan próbálkozott, hogy kibújjon a nyíláson. Segítségemmel végül is sikerült neki. Vézna kis emberke követte, majd egy harmadik, aki olyan kövér volt, hogy csak Monteso segítségével sikerült a napfényre cibálnunk.

- Istenem, a kalapom, a kalapom! - hangzott föl ismét a kocsi belsejéből. Ne mozogjon, ne mozduljon, senor, tönkre teszi nekem a gyönyörű szép kalapomat!

- Törődöm is én az ön kalapjával! Engedjen kiszabadulni!

A haragos szavak tulajdonosa lassan kúszott elő az ajtónyílásból. Majd feltűnt két hosszú női kar, s utánuk a siránkozó hölgy feje. ösz-szegörnyedt állapotából megszabadulva, teljes nagyságában emelkedett ki a kocsiajtóból, mint valami hosszú, száraz paszulykóró.

- A kalapom, a kalapom! - siránkozott ismét olyan szívhez szólóan, mintha legkedvesebb családtagját vesztette volna el.

Az arca vérzett, ruháján az átvészelt szerencsétlenség minden nyoma ott virított: foltos és piszkos volt, összegyűrődött, több helyütt elszakadt.

- Először csak szálljon ki, senora! - szóltam rá. -A kalapot majd azután próbáljuk megmenteni.

- Ó, senor, higgye el, teljesen új, a legújabb párizsi divat szerinti! Tegnap vásároltam Montevideóban.

- Kérem, először saját maga helyezkedjék biztonságba. Segítek önnek, ha megengedi.

Megvetettem a lábam a kocsi oldalán, és az övénél fogva kisegítettem a nyílásból, majd le a földre.

Alig érintette azonban lábával a talajt, ismét visszahajolt az ajtónyílásba, és mélyen benyúlva keresett valamit. Végül előhúzott egy alaktalan tárgyat, amelyet maga elé tartva rövid ideig szemlélt, majd kiejtette kezéből a földre.

- Ó, micsoda fájdalom, micsoda szerencsétlenség! - kiáltott föl a kezét összecsapva. - A kalapdobozt teljesen összetaposták! Milyen lehet akkor a kalap?!

Teljesen magánkívül panaszkodott. Sokkal jobban bánkódott értékes fejfedője, mint saját maga miatt.

Az ő jajveszékelése azonban nem harsogott egymagában. Aki csak ki tudta nyitni a száját, az mind használta. Egyesek szitkozódva tapogatták végtagjaikat sérülés után, míg mások dühöngve szidták a majoralt és embereit, akik csoportba verődve civakodtak, egymást okolva a balesetért. Az utasok a hatóságokkal fenyegetődztek, fájdalomdíjat kértek az elszenvedett sérülésekért, és a teljes útiköltségük megtérítését követelték. A kocsi vezetője és a peónok azt állították, azzal védekeztek, hogy a lovak az utasok minden ok nélküli, indokolatlan kiáltozására, sikoltozására vadultak meg, és ragadták tova fékevesztetten a kocsit.

Így folyt a vádaskodás oda-vissza, míg már-már tettlegességbe csapott át. Szerencsére a yerbaterók beavatkoztak, és nem kis fáradság árán szétválasztották a szemben álló feleket.

Végül is a legfontosabb dolog, nevezetesen a batár állapota, megvizsgálása senkinek sem jutott eszébe.

Körbejártam, és megállapítottam, hogy csak a két jobboldali kerék tört össze, egyébként semmi baja.

Amikor ezt közöltem, ismét magasba csapott a veszekedés lármája, ami egyébként már csitult. A

majoral kijelentette, hogy az utazás folytatására még csak gondolni sem lehet. A kerekeket megpróbálják lasszóval összekötözni, ami önmagában is sok időt vesz igénybe, már ha egyáltalán sikerül, de ez esetben is csak lépésben haladhatnak tovább.

Amikor a dáma, aki még mindig a földön heverő kalapdoboz mellett állt, ezt meghallotta, hangos

siránkozásban tört ki:

- Ó jaj! Micsoda nyomorúság! Órák hosszat várni, és azután is csak lépésben utazni! Én ezt nem

tűrhetem!

Teljes hosszában kiegyenesedve, rendkívül harcias testtartásban a majoralhoz lépett, és izgalomtól felhevült arccal rivallt rá:

- Senor, ön valóban azt állítja, hogy nem tudunk azonnal útnak indulni?

- Sajnos, ez a helyzet. Nem tudunk rajta változtatni. Megpróbáljuk, amilyen gyorsan lehet, a kocsit San Luciába vonszolni, és ott remélem, hogy találunk járművet utunk folytatásához.

- Reméli, hogy találunk?! Reméli?! Senor, az ön reményére én nem hagyatkozhatoni! Most a

legszigorúbban megparancsolom önnek, hogy azonnal teremtsen elő egy kocsit, és már induljunk is!

- Lehetetlen! Ezt önnek is be kell látnia!

- Semmit, érti, de semmit sem látok be! Nem ismerek lehetetlenséget! Amit én követelek, és

mindnyájan követelünk, önnek teljesítenie kell! Tudja-e ön, hogy én ki vagyok?

- Emlékszem önre, hisz batárjainkon gyakran látom, de sajnos, a kérdést nem tudom pontosan

megválaszolni.

- San Jósé polgármesterének húga vagyok, a nevem senora Rixio, és a férjem a helybéli, hasonló nevű

üzletés kereskedőház vezetője. Most tehát tudja? A majoral mindezt tudomásul vette; szótlanul meghajolt. - És -

folytatta harsogva a harcias hölgy - nekem a legsürgősebben haza kell érnem. Ma estére ugyanis kitűnő

társaságot, az egész város előkelőségeit hívtam meg hozzánk vendégségbe, egy pompás tertuliára. Teljesítenem kell vendéglátói kötelességemet, ezért nem hagyhatom várakozni vendégeimet. En vagyok a vezetője, a királynője a társasági életnek, és nem vehetem magamra azt a szégyent, hogy hiányozzak a tertuliáról, amelyet éppen én hívtam össze. Tekintettel kell lemiíük a helyzetemre, tehát azonnal indulnunk kell! A seiiora a társasági élet királynője” kifejezést olyan hangsúllyal mondta, hogy más körülmények közt talán még a legkisebb ellenállási kísérlet is megtört volna erélyességén. A többi utas csendben állt körülötte. Beláttak, hogy számukra az a legjobb, ha hallgatnak, mert az indulatos hölgy a lehető legjobban képviseli érdekeiket. A majoral azonban fejcsóválva mutatott a kocsira, és megmaradt előbbi javaslatánál.

- Valóban lehetetlen teljesíteni a kívánságát. Önnek is be kell látnia, mint mindannyiunknak, hogy baleset áldozatai vagyunk!

- Eszem ágában sincs bármit is belátni! A tertulia miatt utaztam Montevideóba, hogy olyan kalapot vásároljak, amely megfelel a legújabb francia divatnak. Sikerült beszereznem, és most feltétlenül haza kell érnem időben, hogy azt…

Hirtelen félbeszakította önmagát:

- Ó, egek! A doboz ott fekszik a földön, és ilyen állapotban! Milyen lehet maga a kalap?! Az önök delizsánszával semmi dolgom, darabokra törhetik, összezúzhatják, nem érdekel, de a kalap, az én gyönyörű

kalapom! Mekkora összeget fizettem érte, és most itt fekszik összetaposva, megnyomorítva, és mindezek után még lekésem az estélyt is! Ó, Istenem! Rosszul leszek, ha kinyitom a dobozt!

Visszasietett oda, ahol a doboz feküdt, fölemelte, hogy kiszabadítsa a kalapot fogságából. Nincs festő, aki ábrázolni tudná arcvonásait, ahogy az összelapított, formája vesztett dobozt szemlélte. Valóban, eredeti állapotához képest rettenetesen nézett ki. Sohasem láttam még hölgy arcán ilyen kifejező, szívhez szóló fájdalmat csupán azért, mert kénytelen lemondani a vendégek, a barátnők csodálatáról, amelyet az új kalap láttán fejeznének ki. A siránkozásnak, amelyet véghez vitt, tulajdonképpen mosolyt kellett volna ébresztenie, valójában azonban megszántam. Hasztalan fáradozott, hogy kinyissa az összekötözött dobozt, végül is bosszúsan a földre dobta, és haragosan kiáltott fel:

- Tudni sem akarok többé a kalapról! Teljesen Összetaposták az emberek. A pompás tavaszi modell a kárhozaté. Ki tudja ezt on’osolni?! És egyáltalán hogyan kárpótolnak engem, ha lekésem a tertuliát?!

Panaszt teszek a bátyámnál, és ő majd bezáratja az egész társaságot!

Fölemeltem a dobozt, megvizsgáltam, és vigasztaló hangon szóltam a hölgyhöz:

- Talán sikerül a károsodásokat orvosolni, senora.

- Képtelenség! Nézze, milyen alaktalan lett! Összetört, belapult! Ember ezt ki nem tudja nyitni…

- Megpróbálhatom?

- Kérem, kérem, legyen szíves! Talán önnek mégis sikerül. Valóban sikerült, bár jó darabig elbajlódtam vele. Lebontottam a

szalagokat, majd lefeszítettem a tetőt. Ezután kiemeltem a kalapot. Hát igen, ahogy ez a tavaszi modell eltorzult… Bizonyára a legújabb divat szerint készült, de most visszavonhatatlanul megtipródott, és teljesen elvesztette formáját. A senora összecsapta két kezét a feje fölött, és felsikoltott:

- Rettenetes! Ez a mestermunka számomra örökre elveszett! Akár a tojástartó doboz. Reszketek az iszonyattól! Megöl a fájdalom! Hyen szerencsétlenséget még nem élt át ember!

Megvizsgáltam a kalapot. A váza vékony dróthálóból állt, amire finom szövésű kelmét erősítettek.

Erre az alapra fátyolszerű, fekete anyag került. Díszítésként széles selyempántot kötöttek rá, majd két fényes, aranyozott rózsát, és végül hosszú fehér strucctollat. Hát, őszintén szólva, rettenetesen festett az egész.

Ennél már csak a hölgy tekintete látszott reménytelenebbnek.

- Nyugodjék meg, senora - vigasztaltam. - Én bízom abban, hogy ezekből a romokból még ki lehet

formálni valamit. A horpadások kiegyengethetők, és a tollat is helyrehozhatjuk valahogy.

- Ugy gondolja? - kérdezte reménykedve.

- Úgy ám, minden bizonnyal. A selymet ugyan le kell szedni, hogy a vázat eredeti formájában

helyreállíthassuk, majd némi kis búzakorpa és lemezdarabka segítségével a visszaerősítése is egyszerűen megoldható. A rózsadíszeket meg kell fényesíteni, és a műremek olyan lesz, mint új korában.

Kerekre nyílt szemmel bámult rám.

- Hogy ért ön ezekhez a dolgokhoz, senor? A divatszakmában dolgozik? Vagy netán kalapos?

- Egyik sem, senora - nevettem el magam a megjelenésemre gondolva, ami aligha adott okot ilyen

föltételezésre. - Van azonban egy nővérem, aki mindig saját maga javította, díszítette a kalapjait, és amikor tehettem, buzgón segítettem neki. így bizonyos ügyességre tettem szert, és kijelentem önnek, hogy ezt a kalapot rendbe tudom hozni…

- El sem tudja képzelni, milyen boldoggá tett ezzel a közlésével. Kimondhatatlanul hálás leszek, ha valóban segít rajtam.

- Ahogy ígértem, senora. Csakhogy itt a pampán ez nem lehetséges.

- Nem is akarunk itt maradni. Ön voltaképpen hová utazik?

- San Jóséba, ahol egy napot szándékozunk eltölteni.

- Hisz ez pompás! Egy az úti célunk, és, ha minden jól megy, még a tertulia kezdete előtt megérkezünk, és rendbe tudjuk hozni a kalapot. Akarja? Akar az oltalmazom lenni?

Könyörgő tekintettel ragadta meg a karomat.

- Amennyire csak erőmből telik, senora, oltalmazom önt. Hanem hogyan gondolja, hogy még este előtt San Jóséba ér? A kocsi kerekei Összetörtek, ezt csak be lehet vontatni valahová. Továbbutazásra alkalmatlan.

- Akkor viszont végem! Ezzel a tertuliával a társadalmi helyzetemet szerettem vohia reprezentálni, és ha lekésem, vége mindennek!

- Hm! Tudna lovagolni, senora?

- Már hogyne tudnék? Melyik hölgy ne tudna ezen a vidéken? Matarában, a Rio Salado mellett

születtem, ahol a nők nyereg nélkül ülik meg a lovat, ha nem éppen a férjük mögött ülve lovagolnak.

- Ön is képes erre?

- Hát persze! Már kislány koromban hosszú utakat tettem meg az apám mögött ülve, sokszor gyors

vágtában!

- Nos, akkor semmi akadálya, hogy tovább utazzék. Senor Monteso!

A yerbatero éppen valamelyik utassal beszélgetett. Hívásomra hozzám jött. Néhány szóval vázoltam a helyzetet, és megkértem, engedje át a szabad lovat a hölgynek.

- Miért nem szólt korábban? - bosszankodott. - Éppen most adtam el annak a senornak, akivel

beszélgettem. Ő azonnal rájött, hogy a kocsival továbbutazni képtelenség. Látta, hogy van egy fölösleges lovunk, és megkérdezte, eladó-e. Igent mondtam, és még örültem is, mert jó vásárt csaptam!

- Ejnye, de bosszantó! Nem tudná visszacsinálni?

- Sajnos, nem. Már ki is fizette. Nézze, itt a pénz… Szétnyitotta a kezét, és egy csomó papírtallért mutatott.

- Megvásárolom tőle a lovat - vélte a dáma. - Igaz, nincs nálam annyi pénz, amennyi szükséges lenne, de kérem, előlegezzék a hiányt, és ígérem, ahogy megérkezünk San Jóséba, azonnal rendezem a tartozást.

- Én szívesen rendelkezésére bocsátom a hiányzó Összeget, senora - mondtam -, csak az a kérdés, hogy a senor rááll-e az alkura. Próbálja meg, kérem.

- Ilyen kérését egy hölgynek nem utasíthatja el, különben nem caballero!

Sajnos, a hölgy tévedett. Úgy látszott, az utas inkább lemond a megtisztelő caballero címről, minthogy itt heverésszen a magányos pampán, ki tudja, meddig, amikor is lehetőség adódik a továbbutazásra. Miközben a senora közölte velem a rossz hírt, a lovamra mutatva kérdezte:

- Ez talán a legjobb és a legerősebb az összes közül. Ki lovagolja?

- Én magam, senora.

- Elbírna két személyt is?

Csaknem hangosan fölnevettem. A hölgy kérdése világosan sejtette szándékát.

- Minden bizonnyal. Elég erős hozzá - mondtam olyan komolyan, ahogyan csak bírtam.

- Akkor maga mögé vehet! Majd önbe kapaszkodom, ha ez nem feszélyezi. A kalapot rákötjük a

nyereggombra, a kendőmet pedig a nyergen át a ló hátára terítjük. Egyezzék bele, kérem, Örök hálára kötelezne!

- A legnagyobb örömmel, senora.

- Ismerős San Jóséban, senor?

- Még sohasem jártam ott. Csak tegnap érkeztem az Önök országába.

- És már tudja, hol fog megszállni?

- Valószínűleg a kocsiállomáson.

- Nem, nem, szó sem lehet róla! Ebbe én nem egyezem bele! Velem jön hozzánk, és a vendégem lesz.

Bemutatom a bátyámnak, és részt vesz a pompás tertulián.

- Sajnos, főleg az utóbbi lehetetlen, senora. Ilyen estélyre megfelelő Öltözet kell, és én ezen a bőrruhán kívül másikkal nem rendelkezem. Ezért vissza kell utasítanom meghívását a Paradicsomba, amelynek kapuját ön végtelen kedvességgel szélesre tárta előttem…

Arca fölragyogott az elégedettségtől.

- Paradicsom! -mondta. - Minden szava azt sejteti, hogy önben egy poéta rejtőzik. És ennek a

Paradicsomnak nem szabad bezáródnia ön előtt. Olyan öltözékben jön, amilyenben tud, és biztos lehet a legbarátságosabb fogadtatásban! Önnel lovagolhatok tehát?

- Természetesen.

- Es elfogadja a meghívásomat?

- Ha bizonyos lehetek benne, hogy elnéző lesz velem szemben…

- Nem szabad elnézést kérnie. Pompás társaságot talál majd nálam. A város előkelőségeit,

értelmiségieket, szép hölgyeket. El sem tudom mondani, mit jelent nekem ez a mai este, milyen hálával tartozom önnek! A fiamat is meghívtam, és át is jön Mercedesből, ahol a csapatteste állomásozik. Lovászmester, és Latorre alatt szolgál, akiről ön is bizonyára hallott már rövid itt-tartózkodása során.

- Valóban, találkoztam már ezzel a névvel. Elképzelhető, hogy fontos értesüléssel szolgálhatok a fiának.

Látta már közehői Latorrét?

- Még nem.

- Gondoltam! Úgy tetszik, hogy a lovászmester úrnak jó kis meglepetésben lesz része. No de erről majd később. Megengedi, hogy most orvosi minőségemben megvizsgáljam? Sajnos, az üvegcserepek több sebet ejtettek az arcán.

A vízhez vezettem a hölgyet, hogy zsebkendőjével letörölgessem az arcáról a vérfoltokat, és a

vágásokat sebtapasszal befedjem; utazásaim során mindig tartok magamnál ilyesmit. A művelet nemigen vált előnyére! De hát mit lehetett tenni?

Egyébként megjelenése alapján a senora nem sejtetett holmi házsártos házisárkányt. Igaz, az imént igencsak haragosan beszélt, mostanra azonban már megnyugodott, és, bár szerfölött erélyes, de amellett kedélyes dámának láttam. Korábban kimondottan szép lehetett, és viselkedése igazolta, hogy valóban úrnője lehet az itteni körülmények közt előkelőnek tartott háznak.

Amikor visszatértünk a kocsihoz, észrevettem, hogy a két megsérült ló közül azt, amelyik nem bírt felállni, megszabadították kötelékeitől. Az emberek, nehogy a rugdalózó paták kárt tegyenek bennük, egyik lábára lasszót dobtak, úgy vonszolták félre, és otthagyták. A szerencsétlen állat hangosan lihegett, fújt, látszott rajta, hogy nagy fájdalmai lehetnek.

- Mi történt a lóval? - érdeklődtem.

- Eltörte a lábát -válaszolta a majoral. - Számunkra már értéktelen, semmire sem tudjuk használni.

- Melyik lábát törte?

- A bal hátsót.

- Tehát éppen azt, amelyiknél fogva önök ráncigálták. Gondoltak egyáltalán arra, hogy ez által milyen nagy és fölösleges fájdalmat okoznak neki?

- Ugyan már! Hisz ez csak ló! - válaszolta nyersen.

- Úgy?! Es mi történik majd a lóval?

- Itt marad fekve, és majd elpusztul.

- És majd keselyűk és sakálok fogják a még élő testet szétmarcangolni? Hiszen teljesen egészséges ez az állat, csak a lába tört el! Még napokig heverhet itt tehetetlenül, míg az éhség vagy a szomjúság nem végez vele, vagy a dögevők le nem tépik csontjairól a húst.

- Mit törődünk vele?! Egyébként is ez a mi dolgunk, nem az öné!

- Nagyon téved! Ez az állat is Isten teremtménye! Nem azért jött a világra, hogy csak szenvedésben legyen része, és hogy élve szétmarcangolják! Megkérem önöket, lőjék agyon!

- Ahhoz a mi puskaporunk túl drága!

Nem is volt nála puska, csak egy ócska pisztoly fityegett az övében. Elfordult tőlem, mint aki befejezte a témát, és nem érdekli tovább a dolog. En a lóhoz léptem, fegyverem csövét a fejéhez illesztettem, és agyonlőttem. Alighogy eldördült a fegyver, a kocsi személyzete összebújt, és sugdalózni kezdett. Kisvártatva a majoral hozzám lépett, és szigorú arcot öltve rám ripakodott:

- Senor, adott önnek a tulajdonosa engedélvt, hogy megölje az állatot?

- Nem!

- Akkor meg kell űzetnie az árát! Ez a ló száz papírtallért ér, amit én most azonnal behajtok önön!

- Úgy?! Szóval erre megy ki a játék! Az előbb azt mondta, hogy ez az állat az önök számára már

értéktelen, használhatatlan, és lassú, kínos halálra ítélték, amit én csak megrövidítettem, tehát nem kapnak semmit!

- Én azonban változatlanul követelem a pénzt!

- Azt csinál, amit akar! Tőlem ugyan egyetlen pesót sem kap! El akartam lépni mellette, de elállta az utamat, és három peón is ott termett, hogy segítsen neki. Ugyancsak harcias testtartással grasszáltak előttem. A helyzetre felfigyelt Monteso is, és a yerbaterókkal együtt azonnal hozzám sietett.

- Egyetlen lépést sem megy tovább, míg nem fizet! - dörögte a majoral.

- Ohó! - szólt közbe Monteso. -A senornak igaza van. Mindannyian hallottuk, hogy ön a lovat

pusztulásra ítélve itt akarta hagyni!

- Kérem! - fordultam a teaszedőhöz. - Ne okozzanak maguknak semmi kellemetlenséget. Egyedül is

rendezem az ügyet ezzel a négy senorral.

- Majd mi elintézzük ezt sokkal gyorsabban - rivallt rám a majoral.

- Fizet azonnal, vagy sem?!

Utolsó szavainál egész közel lépett hozzám, és megragadta a karomat.

- El a kezekkel! - parancsoltam rá. - Nem tűröm, hogy fogdossanak!

Fogása szorosabbá vált a karomon, és megpróbált megrázni. Egyetlen rántással szabaddá tettem magam, és hirtelen mögéje léptem. Ballal megragadtam a nyakánál jobbal a nadrágjánál fogva, fölemeltem, és a még mindig az oldalán fekvő kocsira dobtam, úgy, hogy az öreg batár akkorát recscsent, mint valami kivénhedt deszkaláda. A három peón megrohant, de a legközelebbit a majoral után dobtam, a következőt állon csaptam, úgy, hogy összeroskadt, a harmadik pedig hátraugrott.

- Bravó! - lelkendezett Monteso. - Úgy látom, hogy ön nem szorul senkinek a segítségére! No, ha ezek a fickók még nem elégedettek azzal, amit kaptak, majd mi kiegészítjük a magunk módján.

Erre már nem volt szükség. A majoral és emberei, úgy látszott, okultak a leckéből. Föltápászkodtak, és csoportba verődve dühös pillantásokkal méregettek, ám ezzel nem árthattak nekem. A majoral azonban nem bírt magával, és szitkozódva fenyegetőzött:

- Ón San Jóséba készül? Mi is oda megyünk, és ott majd följelentést teszünk!

- Tegyék csak! - szólt közbe a senora, aki megragadta az alkalmat az újabb vitára. - A bátyámmal bezáratom önöket zsarolásért! Majd én tájékoztatom őt. Jöjjön, senor, hagyjuk itt ezt a tehetetlen társaságot.

Belém karolt, és a lovamhoz mentünk. Az állat hátára terítettük a kendőjét, az értékes kalapdobozt pedig előre, a nyeregkápához kötöttem.

Mivel az állítólagos rendőrtisztben változatlanul nem bíztam, szemmel tartottam még az összetűzés alatt is. Ő is, mint mi, leszállt a lováról. Különös módon azonban, ha csak tehette, mindig mögéje húzódott, és, ha nem csalatkozom a megfigyelésemben, attól a pillanattól kezdve tett így, amikor a hölgy az összetört kocsiból előbukkant Úgy rémlett, nem szívesen venné, ha a senora felfigyelne rá.

Vajon mi lehet az oka? Ezt meg kellett tudnom. A senorát a pejlovam mögé vezettem. Ugyanakkor a rendőrtiszt” is szép lassan a lova takarásába húzódott, amely így közénk került. Ekkor, hogy felhívjam a hölgy figyelmét a fickóra, így szóltam:

- Miért kellene nekem tovább foglalkoznom ezekkel a gazfickókkal, amikor itt a segítség kéznél? -

mutattam a tisztre”. - Hiszen velünk van ez az úr, senor Carrera, aki, mint rendőr, Montevideo

biztonsági hivatalát képviseli körünkben…

Ezúttal már kénytelen-kelletlen előlépett. Ahogy a senora megpillantotta, így kiáltott föl:

- Mateo, mit keresel te itt?!

A férfi elvörösödött, majd látható zavartsággal összeszedte magát, és csodálkozva szólalt meg:

- Hozzám szólt, senora? Hogyan kerül ide ez a név?

- Mert így hívnak. Te hogy kerülsz ide?

- Elnézést, senora! Viselkedése azt sejteti velem, hogy összetéveszt valakivel, akit ön bizonyára jól ismer.

- Hát persze, hogy ismerlek, nagyon is jól! Úgyannyira, hogy tévedésről szó sem lehet! Már csak emlékszem rád, az egykori segédünkre!

- Higgye el, nem az vagyok, akinek tart! A nevem Carrera, mint ahogy előbb a senor is mondta… és Montevideóban teljesítek szolgálatot az ottani rendőrhatóságon - fejezte be élesre vált hangon.

- Rendőrtiszt?! - ismételte a hölgy hitetlenül, és újólag alaposan szemügyre vette. -Tréfál, Mateo?!

- Eszem ágában sincs, senora! Én mindig udvarias vagyok hölgyekkel szemben, ameddig hivatali

állásom megengedi, ám az ilyen sértést, amit szavaiban, tekintetében, egész \iselkedésében érzek, a leghatározottabban vissza kell utasítanom! Megmondtam önnek, ki és mi vagyok, és megkérem, hogy a továbbiakban legyen, tekintettel erre!

A hölgy arcán jól látszott, hogy két érzés küzd benne: egyszerűen kinevesse a hetvenkedőt, vagy hagyja faképnél, értelmetlennek tartva, hogy tovább bajlódjék vele. Am végül egy harmadik megoldást választott. Arca komollyá vált, és figyelmeztető hangon szólalt meg:

- Mateo, arra kérem önt a szülei nevében, hogy ne kövessen el ostobaságot! Viselkedéséből azt

gyanítom, hogy korábbi mtelmeinket figyelmen kívül hagyta. Számomra érthetetlen, hogy valaki másnak adja ki magát, mint ami valójában. Mi lehet az oka? Nem tudom, de hogy nem tisztességes, az biztos!

- Most már elég legyen, senora! - dörögte a fickó. - Nem akarok több szót hallani, mert megbüntetem hatósági személy sértegetéséért, annak ellenére, hogy bátyja polgármester, mint ahogy előbb említette…

Úgy rémlett, a hölgy tanácstalanná vált. Arca váltakozva hol elsápadt, hol elvörösödött. Láttam rajta, hogy fel akarja adni, és nem hajlandó tovább vitatkozni, tehát gyorsan közbeszóltam:

- Kérem, ki az a Mateo, akiről beszél?

- A férjem egykori tanonca, egy boltossegéd, akit rövid úton el kellett távolítanunk, mert lopott a kasszából!

- Es ön ebben a férfiban valóban fölismeri azt a tolvajt? Nem lehetséges, hogy téved?

- Már hogy lenne! San Jóséból való, és ismerem gyerekkora óta! Nagyon is jól emlékszem!

Kellemetlen eset volt!

- Pah! - legyintett nevetve a férfi, miközben nyeregbe szállt. -Asszonyfecsegés!

- Egy pillanat, senor - szóltam rá. -Aligha fogadhatom el az ön álláspontját, inkább a hölgy szavait tartom igaznak. Vagyis hogy ön tényleg az a Mateo, az a tolvaj, aki ezúttal nagyobb gaztettre készül, mint hajdanán.

- Vigyázzon a szavaira! Ön nagyon jól tudja, ki vagyok!

- Valóban, egész pontosan tudom, hogy ön kicsoda. Hazug, csaló, szélhámos!

- Azt akarja, hogy a feg^eremmel válaszoljak?! - fenyegetődzött.

- Felőlem! Am figyelmeztetem, ne próbálkozzék alattomban, csellel, mint ahogy valószínűleg

szándékában áll, mert arra ráfizet! Érdeklődtem Monte\ideóban a rendőrségen. Még csak nem is hallottak Carrera nevű tisztről. Gyanítom, hogy szavaim hatására néhány rendőr már útban van, hogy elcsípje, visszavigye önt, és bíróság elé állítsák. Szálljon tehát le, kérem, a lóról, hogy a találkozás az urakkal mielőbb létrejöjjön.

Aggodalmas pillantást vetett hátrafelé. Mivel azonban senkit sem látott, ismét arcátlan lett, és így szólt:

- Akkor szembe lovagolok velük, hogy mielőbb \isszatérjünk! Ont és a hölgyet letartóztatjuk, hogy a sértésekért megkapják méltó büntetésülcet.

El is indult azonnal visszafelé, át a folyócskán, majd eltűnt az épület mögött.

- Senor, mit csinált?! - kérdezte aggódva Monteso. - Halálosan megsértette! Ha ő valóban rendőrtiszt, nagyon komoly következményei lesznek a dolognak.

- Képtelenség! -válaszoltam. - Egyébként is, majd kiderül.

- De hát miért akarna becsapni bennünket?

- Hogy ilyen módon a közelembe férkőzhessen. Bátornak aligha mondható, vakmerőnek még kevésbé.

Nyíltan az életemre törni nem merészel, ahhoz gyáva. Valami más gonoszságot tervel, ami ellenem irányul.

Pillanatnyilag fogalmam sincs, mi lehet az, de hogy előbb vagy utóbb találkozunk ezzel a csalóval, az biztos.

- Nehezen képzelhető el, hiszen elvágtatott.

- Majd visszatér, és titokban követ. Nem adja fel a tervét, véghez fogja vinni. Szálljon lóra, és csak öt percig jöjjön velem. Ennyi idő elég, hogy bebizonyítsam: esze ágában sincs visszamenni Montevideóba.

Nyeregbe szálltam, Monteso szintén. Átlovagoltunk a kis patakon, vissza a postakocsi-állomás

épületéhez. Ahogy a sarkától körbete-kmtettünk, megláttuk a fickót, amint vágtában tartott a főváros felé.

- No látja - szólalt meg Monteso -, Montevideóba igyekszik.

- Csak addig tartja majd az irányt, ameddig látótávolságon belül van. Figyeljen csak!

Elővettem a távcsövemet, és a szememhez illesztettem. A lovas, ahogy távolodott, mind kisebb és kisebb lett, majd szabad szemmel már nem is látszott. A távcső segítségével azonban tovább követtem, és egy dombvonulat pereme mögül kiemelkedve ismét megpillantottam. Nagy elégtétellel tapasztaltam, hogy balra kanyarodva visszafordult. Átnyújtottam a távcsövet a yerbaterónak, és a lovas irányába mutattam.

- Valóban - bólintott felém, ahogy belenézett -, most már észak felé lovagol. Igaza volt, senor.

- Visszatér tehát, átkel a folyócskán, és biztonságos távolságban követ beimühket. Sikerült

meggyőznöm?

- Tökéletesen.

- Most tehát semmi kétség sem maradt, hogy ő az a bizonyos tolvaj Mateo. Ha még egyszer a szemünk elé kerül, ugyancsak rövid úton végzünk vele. Jöjjön!

Visszalovagoltunk a kocsihoz, de mielőtt odaértünk volna, találkoztunk két peónnal, akik végre rájöttek, hogy az állomásról kell elsősorban segítséget kérniük. A majoral a másik három emberével ottmaradt a delizsánsznál. Az utasok a fűben hevertek, várták a további fejleményeket. Csak egynek nem kellett közülük várakoznia, annak, aki megvette a lovat. Ahogy meglátta, hogy közeledünk, elébünk jött, és engedélyt kért, hogy velünk tartson. Természetesen beleegyeztünk Ezután Monteso fölsegítette mögém a hölgyet. Azonnal észrevettem a mozgásán, hogy csakugyan nem először ül lovon életében. Átfogott a két karjával, s már folytattuk is a félbeszakított utazást Az első negyedórában mintha izzó szénen ülve lovagoltam volna… Szinte satuba fogva éreztem magam: mögöttem a senora, aki ugyancsak komolyan vette, hogy átölel, előttem pedig a nyereggombon az új, ám meglehetősen összetiport tavaszi kalapmodell, amelynek helyrehozását még meg is ígértem. Ez olyan helyzet, amihez csak bizonyos idő után szokik hozzá az ember.

Útitársnőm természetesen úgy ült a pejkón, ahogy a hölgyek szoktak, vagyis mindkét lábát egy oldalon nyújtotta. Rendkívül nehéz, igazi bravúros helyzet, utóbb gyakran láttam a pampákon ilyen módon lovagolni hölgyeket, akik még sebes vágtában sem csúsztak hátra parányit sem.

Hasonlóképpen gyakran láttam nőket a lovas mögött, így nagyobb biztonságban lovagoltak, mintha a nyeregben ültek volna. Útközben remekül szórakoztunk, és mire elértük úti célunkat, éppoly tájékozott lettem az életviteléről, mint ő az enyémről. Mert hát ki az, aki képes egy üyen élénk hölgy társaságában szűkszavú, hallgatag maradni, ha ő csevegni akar, és ehhez minden természet adta képességgel rendelkezik.

5. A kínos rejtély

San Jósé közepén kicsiny piactér terül el, a szélén torony nélküli templom áll. Azzal szemben lakott Rixio kereskedő, útitársnőm férje. A senora leszállt a kapu előtt, én pedig indultam volna a postakocsi-állomás felé, ahol meg akartunk szállni a yerbaterókkal, de előbb meg kellett ígérnem a hölgynek, hogy amint csak lehetséges, fölkeresem.

Alig tettem kissé rendbe magam a szobámban, amikor belépett egy úr, aki Rixio lovászmesterként

mutatkozott be, és tolmácsolta szülei kérését, hogy tegyem tiszteletemet náluk.

A ház, ahová beléptünk, nagy és terjedelmes volt, ámbár európai fogalmak szerint szegényes

berendezésű. A lovászmester szülei a fogadószobában vártak ránk, és kitüntető szívélyességgel fogadtak. Az asszony nem győzött eléggé dicsérni, milyen pompásan lovagolt velem, a német költővel”, viselkedésemben ugyanis vérbeli poétát vélt felfedezni. Majd elvezettek a vendégszobákhoz; választhattam közülük. Ezután áthozatták a holmimat, sőt még a lovamat is. így a szó legteljesebb értelmében a ház vendége lettem.

A ház fia meghívott egy kis sétára a kertbe, de egyelőre nem mehettem, mert előbb a szerencsétlenül járt kalapot kellett rendbe hoznom. Az édesanyja remegett az izgalomtól, vajon sikerül-e, és szinte ujjongott az örömtől, amikor félóra múlva a kalap elfogadható formát öltött, úgyannyira, hogy végül már azt állította: szebb, mint új korában. Ezután a tiszttel lesétáltunk a kertbe, amelyben néhány jegenye.és egy-két, számomra ismeretlen fa meredezett. Naptól védett, árnyékos vagy éppen csöndes, nyugodt beszélgetésre alkalmas hely nemigen akadt. Legföljebb a magasra fölfutó vadszőlő lombja ígért valami hasonlót, úgyhogy le is telepedtünk alá. A lovászmester mindjárt az elején elnézést kért, hogy a szüleit egyelőre nélkülöznünk kell, de őket pillanatnyilag teljesen lekötik az esti ünnepség előkészületei. A rokonszenves fiatalemberen valamilyen tűnődő

komolyság érződött. Nem is tudtam megállni, hogy ne érdeklődjem.-

- Úgy tetszik, sok szellemi munkát végez. Legalábbis a nyugalma és a magabiztossága erről árulkodik.

- Valóban, de ha ezt előnynek tekinti, akkor az csak részben a saját érdemem. Van ugyanis egy pompás mesterem, barátom, akinek lelkes tanítványa vagyok. Egyébként már ön is hallott róla.

Latorre ezredesre gondolok.

- Vagy úgy! No de ön vajon honnan tudja, hogy már találkoztam a nevével?

Ravaszkás mosoly suhant át megnyerő arcán. Pajkos cinkossággal pillantott rám, majd így válaszolt:

- Amikor az ön szállásán bemutatkoztam, észrevettem az arcán bizonyos feszültséget. Ón valamilyen meglepetésről beszélt az édesanyámnak, és hiányolta, hogy ez elmaradt… Igaz-e, senor?

- Pontosan!

- Én már előre tudtam, hogy Ön meglepően hasonlít Latorre ezredesre.

- Még ilyet! No de hogyanjutott ez önnek a tudomására?

- Pszt! Titkos ügynökök járnak mindenfelé, nyitott szemmel. Látták önt Montevideóban, amikor

megérkezett, és tüstént szemet szúrt a hasonlóság. Azóta figyelik. Bizonyos Andaro úr meglátogatta önt, és valószínűleg megtudták azt is, hogy mit akart. Egészen bizonyos, hogy összetévesztette önt Latorre ezredessel.

- Senor, nem győzök álmélkodni azon, amit Öntől hallok…

- Pedig nincs ebben semmi csodálatos. Ilyen országban, ahol az emberek olyan gyorsan elbukhatnak, mint ahogy fölemelkedtek, az óvatosság a legfőbb erény. Bizonyára fölkereste volna önt a mieink közül is valaki, de még kedvezőbbnek tetszett az a hír, hogy ön Mercedesbe készül, tehát át kell utaznia San Jósén is. Én tehát vártam Önre, és akkor is beszéltem volna önnel, ha véletlenül nem ismerkedik meg anyámmal.

- Kérem, árulja már el, honnan tudhatták meg, hogy én Mercedesbe szándékozom utazni, mikor ez csak az indulásunkat megelőző napon, vagyis tegnap este dőlt el?

- Nézze, senor, tegnap este abban a fényűző kártyateremben önökön kívül még sokan tartózkodtak, és azonnal felfigyeltek önökre, amikor beléptek a helyiségbe. Az emberek a yerbaterókkal látták önt.

Tudták azt is, hová szoktak visszatérni, és ezúttal úgy sejtették, ön is elkíséri őket.

- Lám csak, itt jön az édesapám! Javaslom, ezt a beszélgetést később folytassuk! Ha azonban az atyám kíván a kérdéssel tovább foglalkozni, akkor arra kérem a legteljesebb udvariassággal, ám nyomatékosan, hogy ne adjon kitérő választ. A saját érdeke kívánja ezt, hogy kivívja pártunk elismerését Higgye el, nem leszünk hálátlanok…

Mindez kérőén, csaknem ünnepélyesen hangzott, ami engem ugyancsak meglepett. Mit tehetek én az ő

pártjukért? Jószerint akár vörös, akár fehér, nekem ugyan édesmindegy. Aid veszélynek teszi ki magát, könnyen ráfizethet. Eszembe sem jutott, hogy bárkinek is én kaparjam ki a gesztenyét a tűzből, és utóbb ahhoz a közmondásban szereplő vitéz patásállathoz hasonlítsak, aki akkor megy táncolni a jégre, amikor a legjobb dolga van…

Senor Rixio méltóságteljes tartásban állt meg előttem, mélyen meghajolt, mint valami spanj’ol grand, majd engedélyt kért, hogy helyet foglaljon mellettünk. Az egyszerű, szívélyes barátság, ahogy a házában fogadott, rokonszenvessé tette előttem. Komoly, ünnepélyes arccal pillantott rám, és az történt, amit beszélgetőtársam előre feltételezett. Rixio úr azonnal a tárgyra tért, és így szólt a fiához:

- Közöltél már valamit a senorral?

- Csak általánosságban beszélgettünk, még nem tértünk rá a részletekre -, válaszolta a kérdezett. -A senor azonban már tudja: abban az esetben is fölkerestük volna őt, ha a mama nem olyan szerencsés, hogy útközben találkozzanak.

- Tehát a bevezetés megtörtént. Ugye, nem fog csodálkozni, ha megkérdem, senor, melyik párttal ért egyet, a Vörösökkel vagy a Fehérekkel?

Olyan feszültséggel teli várakozással figyelte az arcomat, mintha a válaszomtól függene az egész ország sorsa.

- Nagyon csodálkozom a kérdésén, senor - feleltem. - Én német vagyok, és külhonban is megtartottam a nemzetiségemet.

- Nos, akkor másképpen formálom a kérdésemet. Melyik pártot tartja az ország vezetésére jogosultnak: a Coloradót vagy a Blancót?

- Nem vagyok bíró, hogy ítélkezzem…

- Szó sincs itt állásfoglalásról. Csupán a személyes véleményét szeretnénk hallani.

- Ez pedig nem fog menni, és pedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs véleményem. Ahhoz, hogy tudjam, kinek van igaza, már korábban tanulmányoznom kellett volna az itteni körülményeket.

A politikával nem foglalkozom, ugyanis a legparányibb képességgel sem rendelkezem ezen a téren.

Engem elsősorban az ország földrajzi és néprajzi viszonyai érdekelnek. A tájak, az emberek. Más vonzatok, nézőpontok nem tartoznak rám.

Bosszankodva húzta össze a szemöldökét, de vigyázott, hogy a csalódást ne vegyem észre rajta.

- No de, senor - mondta -, valamilyen formában csak el kell fogadnia az ország körülményeit, és azok közt kell élnie, ahol éppen tartózkodik.

- Valóban így van, és számolok is a helyzettel, kivéve azt a részt, amit az emberek politikának neveznek, mert az számomra teljesen érdektelen. Megeszem a kenyeret, de nem érdeklődöm a pék személye iránt, mint ahogy millióan élvezik a tavaszt, az éltető napsugarat, bár nem tanultak asztronómiát vagy meteorológiát, és fogalmuk sincs a világűrről meg a légkörben zajló jelenségekről.

- Senor, ön engem zavarba hoz. Olyan sikamlós, mint valami angolna! Kicsúszik a kérdéseim elől, noha pontosan érti, miről szeretnék beszélni önnel. Azt csak tudja talán, hogy nálunk két párt áll szemben egymással?

- Ennyit csakugyan tudok.

- Az a párt, amelyhez én tartozom, valóban országunk javát tartja szem előtt. Rendet akarunk,

törvényességet, és általános jólétet szeretnénk teremteni, míg a másik párt ellenkezőleg gondolja: felfordulást, zűrzavart akarnak, hogy a zavarosban tudjanak halászni. Mi tudjuk, hogy győzni fogunk, de, sajnos, addig még hosszú időnek kell eltelnie, ami sok áldozatot kíván. Mi készen állunk ezen áldozatok csökkentésére, ugyanis átfogó, nagy horderejű terven dolgozunk, amivel, ha sikerül, rövid időn belül óriási változásokat tudunk elérni.

Ezáltal ellenfeleinket megsemmisítjük, vagy legalábbis kiszorítjuk a politikai életből, és hosszú évekre ártalmatlanná tesszük őket. Es bármilyen hihetetlenül hangzik is, ön az, aki sokat tudna segíteni terveink valóra váltásában.

- Én? Az idegen, aki csak tegnap léptem ennek az országnak a földjére? Képes lennék ilyesmire? On bizonyára tréfál…

- Ellenkezőleg, a legkomolyabban beszélek! Arra építünk, hogy ön rendkívül hasonlít ahhoz a kiváló egyéniséghez, akit pártunk a vezérének ismer el.

- Latorre ezredesre gondol? Tudhatnék kicsivel többet arról, hogy egyáltalán mit terveznek?

- Természetesen, ha mi is szánthatunk az ön teljes diszkréciójára.

- Ezt a legteljesebb mértékben megígérhetem önöknek.

- Akkor előlegezzük önnek a bizalmat, bár nem ismerjük még közelebbről, de ez a rövid kapcsolatunk, egyáltalán a viselkedése azt sugallja, hogy nem fog csalódást okozni. Ezért pártunk tervei közül máris elárulom az egyik legjelentősebbet, nevezetesen: Latorrét szánjuk elnöknek.

- Ezt sejtettem.

- Tehát mégis gondolkodott a mi helyzetünkön, senor, bár az előbb csak kifogásokat keresett Hogy azonban ez a kívánságunk teljesüljön, nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Ellenkezőleg: dolgoznunk kell, mégpedig sokat És nemcsak nekünk, hanem magának Latorrénak is! Az ezredesnek is fokoznia kell a tevékenységét a végső cél érdekében, és ehhez szüksége van minden erejére, tehetségére. Ezt csak belátja, senor?

- Természetesen! Nincs eredmény küzdelem nélkül, nincs jutalom fáradság nélkül, nincs fizetség munka nélkül.

- Való igaz. Latorre azonban tiszt, köti a hivatása, és munkája igénybe veszi teljes idejét. Ez pedig nagy akadály. Tehát vagy elbúcsúzik a tiszti pályától, vagy legalábbis hosszabb szabadságot eszközöl ki magának, hogy dolgozhasson, eleget téve pártunk elvárásainak. Mégpedig úgy, hogy az elkerülhetetlen szolgálati felügyelet alól is mentesüljön.

- Ezeket mind belátom, de hát mit tehet az én jelentéktelen személyem Latorre gondjainak

enyhítésében?

- Sokat, rendkívül sokat. A mi jövendő elnökünk a legmélyebb titoktartással végzi dolgát, hozza rendelkezéseit. Részt vesz utazásokon, amikről ellenfeleinek még csak sejtelme sem lehet. Adódnak látogatások, tárgyalások, amelyeket csak a legnagyobb titokban lehet megtartani. Az emberek legföljebb csak sejthetik, hogy min munkálkodik, mégis, vagy talán éppen ezért, minden figyelmük őrá irányul. Azért kell hát valamilyen megoldást keresnünk, hogy eltereljük róla ezt a terhes és veszélyes figyelmet. Meg is találtuk. Ez az eszköz…

ön, senor!

- Én? Mint eszköz? Szép! No de árulják már el végre, mit akarnak?

- Csak annyit, senor, hogy elvonjuk ellenségeink figyelmét Latorréról, és önre tereljük.

- Aha, most már kezdem érteni. Szerepet cserélünk, és akkor az ezredesnek hiszik szerény

személyemet…

- Pontosan.

- Ezek szerint át kellene vennem a rangját, és gyakorolnom kellene a munkakörét, mialatt ő zavartalanul járja a helységeket, szervez, gyarapítja pártja népszerűségét.

- Csak félig találta el az igazságot Természetesen a rangját nem veheti át; ez tiszta ügy. Rendezhető

azonban úgy a dolog, hogy egészségi állapotára való tekintettel Latorre szabadságot kér, amit úgymond valamilyen távoli haciendán vagy estancián tölt el, míg kellőképp meg nem erősödik On odautazik, viseli az egyenruháját, vagyis teljesen Latorre lesz. Minden figyelem ön felé fordul, és ország-világ láthatja, hogy Latorre ezredes teljes magányban, csak egészsége hel)TeálHtásán fáradozik Eközben az igazi Latorre elutazik egy teljesen más vidékre, ahol hívei gyülekeznek, kidolgozzák a végleges terveket, majd a megfelelő pillanatot kivárva felkelést robbantanak ki, és átveszik a hatalmat

- És velem mi történik ebben a megfelelő órában?

- Folytatja félbeszakított útját, miután kézhez kapja köszönetünk szembetűnő bizonyítékát.

- No és miből áll ez a bizonyíték? Valami fizetségre gondolnak?

- Fizetség?! Ki használja ezt a szót ilyen kényes vonatkozásban? Nevezzük honoráriumnak, dotációnak vagy valami hasonlónak. Határozza meg az összeget, amelyet méltónak tart ezen áldozat meghozásához, annak érdekében, hogy céljainkat elérjük.

- Nem tudom felmérni a nagyságát és a jelentőségét ennek az áldozatnak. Számomra az időveszteség a legkisebb gond, de itt az életem is veszélybe kerülhet!

- Képtelenség!

- Szerintem megtörténhet. Ha az igazi Latorre a felkelés élére áll, az ellenfelei könnyebben

hozzáférhetnek a hamishoz, hogy megbüntessék, esetleg éppenséggel agyonlőjék. Ha viszont átsegítenek a másvilágra, akkor sehogyan sem leszek képes Örülni a dotációnak, amelyet önök olyan kedvesen felajánlanak nekem.

A lovászmester eddig hallgatott, hagyta beszélni az apját. Ekkor azonban megszólalt:

- Senor, ön fél?! Az eddigi értesüléseim alapján én önt bátor embernek tartottam!

- Nem vagyok gyáva! Ezt már több alkalommal be is bizonyítottam, és valószínűleg találok még a

továbbiakban is alkalmat ennek igazolására. Az azonban más dolog, ha kockára tesszük az életünket a szülőhazáért, honfitársainkért, esetleg kedveseinkért, saját magunkért, és megint más vakmerősködni pénzért, idegen érdekekért. Ami azt illeti, én bízvást kiadnám magam Latorre ezredesnek, és nyugodtan várnék a következményekre. Pártjuk ellenfeleitől éppolyan kevéssé félek, mint önöktől. Ha veszélybe is kerülnék, bízom a rátermettségemben és az ügyességemben, és bizonyára kimásznék a csávából. Tehát nem a várható nehéz helyzetek állják az útját, hogy elfogadjam ajánlatukat

- Hanem akkor micsoda?

- Az, hogy nekem nem tetszik a dolog. Gyűlölöm az igazságtalanságot, a hazugságot, és óriási csalásban vállalnék szerepet, ha teljesíteném kívánságukat.

- Ne feledje, jó ügynek tenne szolgálatot!

- Mindenki más mondhatná ugyanezt.

- Senor, önt szerfölött nehéz jobb belátásra téríteni!

- Mert egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam -válaszoltam, és közben felálltam. A kereskedő azonban megragadta a karomat, visszahúzott a helyemre, majd így szólt:

- Ne kapkodjuk el a dolgot, senor! Ón a vendégünk marad akkor is, ha az önnel kapcsolatban táplált reményeink nem válnak valóra. Amellett én bízom benne, hogy mégiscsak meg tudunk egyezni.

Bizonyára nem mérte fel teljes egészében, hogy mekkora ellenszolgáltatásra számíthat. Gazdag, nagyon gazdag emberek csatlakoznak hozzánk, és a hasonlóság ön és Latorre közt olyan előnyt biztosítana nekünk, hogy a legnagyobb áldozatra is hajlandók vagyunk, ami örökre megalapozná az ön szerencséjét…

- Mit nevez ön szerencsének?

- Mint kereskedő, a szerencsét megalapozni” kifejezésen magas szintű kapcsolatok szerzését értem, és ehhez természetesen akkora tőke felhalmozását, hogy anyagi jóléte élete végéig biztosítva legyen.

Kérem, jelölje meg az összeget, amit kíván, de hangsúlyozom, ne legyen szerény!

- Semmilyen, de sernmilyen összeget nem tudok megjelölni! Higgyék el, teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy teljesítsem kérésüket.

- Reméljük, nem ez az utolsó szava ilyen páratlan lehetőségre, ami egész jövőjét meghatározná.

- De igen, és később sem mondhatok mást. Nem szoktam megváltoztatni a döntéseimet.

- Mégis, arra kérem, ne tegyünk pontot az ügy végére. Szeretnék adni némi időt, hogy átgondolhasson mindent. Ma este talál alkalmat, hogy megismerjen minket. Majd alszik egyet az ajámatunkra, és holnap reggel, fogadom, beleegyező választ kapunk…

Fölállt, és ellenvetésemet a következő szavakkal hárította el:

- Kérem, most ne mondjon többet! A kérésünk adott, és holnap reggelig van lehetősége, hogy jobb belátásra jusson. Látom, már meggyújtották a lámpákat. Rövidesen megérkeznek a vendégek.

Sétáljunk vissza a házba.

Már csaknem besötétedett Október volt, tehát a dél-amerikai tavasz, amikor még bizony hamar

esteledik. A ház felől lámpák fénye csillogott Tehát a híres tertulia rövidesen kezdődik. Az apa és fia a fogadószobába sietett, én pedig úgy gondoltam, visszamegyek a szobámba, hogy ne én legyek az első

az érkezők közt Előzőleg azonban meglátogattam a pékséget, amely a szomszédban üzemelt, és

vásároltam fekete kenyeret, amely a szegényebb lakosság tápláléka. A kenyérrel bementem az istállóba, hogy a lovam is jó lakomát csaphasson.

Egy szolgát találtam ott, ajci ugyancsak csodálkozott, amikor meglátta, hogy a kenyeret, apránként széttördelve, a lovamnak adom. De maga az állat is aligha szokhatott hozzá éhhez a bánásmódhoz!

Mohón falta föl, majd fejét köszönetképpen a vállamra fektette. Bizonyára első ízben érezte, hogy valakitől szeretetet kapott. Amikor megsimogattam, boldogan nyerített föl. Úgy éreztem, sikerült teljes egészében magamhoz idomítanom.

A szoba, amelyet választottam, az udvarra nyílt. Két ablaka volt, üvegezve, ami óriási fényűzésnek számított ezen a vidéken, és az utazónak, ha tovább halad, bizony le kell mondania erről. A berendezés egyszerű

volt: egy jó ágy, néhány szék és egy asztal. Az egyik székre vizestálat helyeztek, a karfára pedig fehér kéztörlőt.

Kerevet helyett két falgyűrűbe fűzött függőágy szolgált. Az asztalon egy doboz cigaretta hevert, ami igazán figyelemre méltó udvariasság volt a háziak részéről. Én azonban nem éltem vele. Aki ennek a szenvedélynek igazán hódol, az - a dél-amerikai dohányosokkal ellentétben - megveti a cigarettát. Dohányt áhít, nem papírt.

Nagy elégedettségemre szolgált, hogy az ajtón éjszakai tolóreteszt fedeztem föl. Természetesen a legcsekélyebb bizalmatlanságot sem tápláltam a ház lakóival szemben; továbbra sem ment ki azonban a fejemből az álrendőrtiszt, aki nagy valószínűséggel ebben a városban rejtőzött. Senor Rixiónál tanult, tehát pontosan ismeri az épület beosztását, a szobák elhelyezését. Könnyentámad-hat az az ötlete, hogy az éjszaka folyamán meglátogasson. Am itt a retesz, amely fölöttébb alkalmas arra, hogy ebben megakadályozza.

Meggyújtottam a faggyúmécsest, amely az asztalon állt. Ezután megvizsgáltam a reteszt, hogy képese betölteni feladatát. Ahogy kissé megfordulva előre-hátra tologattam, egy arcot pillantottam meg, amint kívülről, az ablakon keresztül figyel, ám olyan gyorsan eltűnt, hogy nem voltam képes felismerni vonásait. Még abban sem voltam biztos, hogy nő vagy férfi volt-e az illető. Egyetlen ugrással az ablaknál termettem. Alaposan bedagadt, már hosszú ideje nem nyithatták ki. Mikorra nagy nehezen sikerült az egyik szárnyat kitárnom, és az udvart áttekintenem, már senkit sem láttam.

Egyébként is meglehetősen sötét volt kint, mert a hold alig negyedórája kelt csak fel.

Különösebben nem izgatott a dolog. Bizonyára valamelyik házbeli cseléd kíváncsiskodott, hogy vajon mivel foglalkozik az idegen a szobájában. Bezártam tehát az ablakot, olyan szorosan, hogy kívülről nem lehetett kinyitni.

Nemsokára jött a lovászmester, hogy lekísérjen. Egyetlen szóval sem említette a délutáni beszélgetést, és ugyanolyan udvarias, barátságos volt, mint első találkozásunk pillanatában.

A szalonban meglehetősen nagy társaságot találtunk, hölgyeket, urakat vegyesen. A pillantások,

amelyek belépésemkor fogadtak, elárulták, hogy a vendégek már tájékozottak személyem felől.

Bemutattak a társaságnak, majd tömérdek sok hosszú, dagályosan hangzó nevet és rangot kellett

végighallgatnom, szerencsére abban a pillanatban el is felejtettem mindet. A spanyol ebben a tekintetben hasonlít az arabhoz: szereti nevéhez csatolni ősei nevét és méltóságát. A jó hangzású szavak kellemesen csengenek az idegen fülében, ha azonban lefordítjuk őket, eltűnik a poézis és a fennköltség. Don libamenet kályhakoromból, Donna Maria majomugrás gyaluforgácsról, és más hasonló nevek, címek, amelyek jól hangzanak spanyolul, más nyelven azonban merő szörnyűségek.

Holmi felületes megfigyelő talán ragyogónak nevezte volna a társaságot; sajnos, engem a sors élesebb szemmel áldott meg. Zavart a sok púder, a szemöldökökre mázolt fekete festék, és mindez csak keveredett a különböző színező anyagokkal, amelyeket vastagon raktak fel az arcokra, bizonyára az öregség jeleinek eltüntetésére. Láttam apró lábakat piciny cipőben, mely lábbeliknek a varrásai imitt-amott fesledeztek, vagy éppen a talpai kezdtek leválni. Hosz-szú körmöket láttam, fekete szegéllyel, zizegő selymeket szakadásokkal, kopott beszegésekkel, hamis ékköveket művészi foglalatban, és bármi mást, amit csak szem és orr felfoghatott; volt ott minden, csak éppen semmi sem volt igazi.

Ugyanezt észleltem az asztalnál is. A késemnek szarvasagancsból faragott nyele volt, a kanalam

hajszálvékony ezüsttel befuttatott alpakkából készült, a villám nyele eltörhetett, és szemlátomást hevenyészve hegesztették meg. A gyümölcsök értékes, ám csorba fülű tálakban tornyosultak. Apróbb-nagyobb repedések az étkészlet minden darabján látszottak, az étel azonban, amit felszolgáltak, kiváló volt. Különösen ízlett nekem az e tájon szokásos asado, ezt különlegesen finoman készítették el.

Az asado egyfajta nyársonsült. A gaucho kedvence azonban az asado con cuero, vagyis nyársonsült bőrben. Levágják a marhát, szelnek egy darabot a még gőzölgő húsból, a bőrrel együtt, majd nyársra tűzik, és a tűz fölött sütögetik. Nem várják meg azonban, míg teljesen átsül, hanem falatról falatra fogyasztják el. így a hús folyamatosan vándorol a tűzről a szájhoz és vissza. Közben a gaucho hosszú, éles késével állandóan munkálkodik az orra előtt, mert előbb harap a húsból, és csak utána szeli le a falatot.

A mi asadónk bőr nélkül készült, de ahogy tálalták, fölöttébb kívánatos volt. Hozzá is látott alaposan a társaság. Hölgyek és urak csak úgy, ujjaikat villának, fogaikat késnek használva fogyasztották, ami itt nem tűnt föl senkinek. Sőt, engem is biztattak minden oldalról, h°gy ugyanígy lássak hozzá, és ne késsel-villával illedehneskedjem.

Később elkezdődött a tánc. Hej, ennek aztán megörültem! Úgy terveztem, hogy majd meghúzódom

valamelyik sarokban, és a sutból csendben figyelem a vendégsereget. No hát, ebből nem lett semmi.

Tüstént a társaság középpontjába csöppentem, de meg kell vallanom, hogy a beszélgetés aligha volt érdekesnek, tartalmasnak nevezhető. Minden oldalról elhalmoztak a legképtelenebb kérdésekkel, amelyekre szinte nem is győztem válaszolni. Úgy éreztem magam, mint egy öreg bagoly, amelyet ültében lekötöztek, és csapatnyi varjú meg szarka rajongja körül, és nem képes ellenük védekezni. A társaság persze meg volt győződve arról, hogy el vagyok ragadtatva kedvességüktől. A vendégek gitármuzsikára táncoltak. Az öttagú zenekar mesterien játszott. Igaz lehet, hogy a spanyol gitárral születik.

Így szórakozott tehát a társaság. Ettek, ittak, táncoltak, és valóban már csak egy dolog maradt hátra…

a játék. Rövidesen sor került erre is. Hölgyek, urak mind együtt leültek az asztalokhoz, és már osztottak is. Rosszalló fejcsóválással vették tudomásul, hogy nem játszom, de nem törődtem velük. Jó darabig mint szemlélő figyeltem a játékot, amikor azonban a nyerés ördöge bársony mancsaiból ki-kieresztette karmait is (mert bizony a szebbik nemhez tartozók szájából is hallottam türelmetlen szitkozódásokat), titokban eltávoztam.

Alfélé kedélyes német kártyacsatában szívesen részt veszek, ilyen dél-amerikai juegóban viszont nem. Nem tartom szórakoztatónak, ahogy a szenvedély eltorzítja a játékosok arcát. így tehát a híres tertulia számomra befejeződött, és aligha állíthatom, hogy remekül éreztem magam.

Kívül, az előszobában ültek a felszolgáló peónok, akik remekül szórakoztak, mert szintén játszottak.

Megjelenésem a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket.

Nem zártam be szobám ajtaját, hátha feljön még valamelyik szolga, hogy érdeklődjék, nincs-e valamire szükségem. A hold olyan fényesen sütött be az ablakon át, hogy nem is kellett mécsest gyújtanom.

Meggyőződtem, hogy az az ablak zárva van, ahogy a vacsora előtt hagytam. Rendben találtam, de az ágy alá már nem néztem be. Más alkalommal bizonyára megteszem, de most vonzott az ágy, mert a vendégsereg ugyancsak szorgalmasan itatott, és a rengeteg tájékoztatás, amit adnom kellett, teljesen kifárasztott. Rátoltam a reteszt az ajtóra, leheveredtem az ágyra, és máris álomba merültem.

A prériken való vándorlásaim során érzékeim olyan élessé váltak, hogy még ilyen mély alvás közben sem maradtam teljesen cselekvőképtelen. Azt álmodtam, hogy őserdőben fekszem, és indiánok lopakodnak felém. Egyikük rám rontott, előrántotta kését, és le akart szúrni. Fölugrottam, hogy védekezzem, és…

fölébredtem.

Az ágyon ültem.

A holdfény még beragyogta a szobát, csak az ajtó körül borongott sötétség. Úgy rémlett, mintha az árnyékban emberi alak mozogna.

- Ki van itt? - szóltam rá.

Nem kaptam választ, csak halk csikorgást észleltem. Fölpattantam az ágyról, és egyetlen ugrással az ajtónál termettem. Senki sem volt ott. Tehát bizonyára tévedtem. Megnyugodva visszafeküdtem hát, és zavartalanul aludtam reggelig. Amikor fölkeltem, és mosdás után az ajtóhoz léptem, hogy elhúzzam a reteszt, legnagyobb csodálkozásomra az már elhúzott állapotban volt. Pontosan emlékeztem, hogy este rátoltam.

Ugyanúgy biztos voltam abban is, hogy éjszaka, amikor álmomból felébredtem, és azt az alakot véltem fölfedezni, akkor sem húztam el. Hogy lehet az, hogy most mégis félre van húzva a retesz?!

Átkutattam a szobát, de semmi nyomát sem leltem, hogy hívatlan látogató járt volna nálam. A ruháim, egyéb dolgaim érintetlenek voltak, és zsebeimből sem hiányzott semmi. Fegyvereimet is rendben találtam. A padlón viszont felfedeztem egy kis darab vörös selyemszálat. Egészen rövidre vágták, és többszörösen össze volt sodorva, mintha vastag lyukú tűbe főzték volna, és közvetlen az Öltés után elvágták volna az anyagtól.

Itt heverhetett már este is ez a fonáldarab? Bizonyára! Aligha keresett volna fel egy tolvaj csali azért, hogy egy selyemszálat becsempésszen a padlóra. Vélhetőleg mégiscsak elhúztam éjszaka a reteszt, ha másért nem, azért, hogy kitekintsek a folyosóra, és félálmomban elfelejtettem visszatolni. Igen, ez a magyarázat így egyszerű, elfogadható.

Ennek ellenére talán még foglalkoztam volna a dologgal, de mivel semmim sem hiányzott, és tudtam, rövidesen úgyis továbbutazom, megnyugtattam magam, lezártam az ügyet. Felöltözködtem, majd átsétáltam az ebédlőbe, ahol a család már a kávé mellett ült.

A reggeli befejezése után a ház asszonya eltávozott, az urak, apa és fia, pedig azonnal megragadták az alkalmat, hogy folytassuk az esti beszélgetést. Meg voltak győződve róla, hogy éjjel jobb belátásrajutottam, de hát csalódniuk kellett. Minden létezhető érvet felhoztak, újabb ajánlatokat tettek, hogy rábírjanak elhatározásom megváltoztatására, de hasztalan. Ami engem illet, bántam is én, hogy ma, holnap, vagy egyáltalán bármikor a Colorado vagy valamely más párt ad-e elnököt az országnak! Eszem ágába se jutott, hogy idegen politikai érdekekből veszélynek tegyem ki magamat! Alig tudták leplezni csalódásukat. Arcuk elsötétült, viselkedésük kimértté vált.

- Nos, ha ön saját jószántából nem vállalkozik, mi nem tudjuk kényszeríteni - mondta ki végül is az idosebbik Rixio haragosan. -Remélhetőleg azért megkapjuk az ígéretét, hogy eUenfelernkkel az itt elhangzottakból nem közöl semmit.

- Az égvilágon senkivel sem fogok beszélni róla!

- Milyen soká óhajt időzni országunkban?

- Csak átutazom, lehetőleg mennél gyorsabban. Önök jobban ismerik a távolságokat, tehát könnyebben felmérhetik, hány nap alatt érek a határra, és hagyom magam mögött.

- így lesz a legjobb. A hasonlósága életveszélyes helyzeteket teremthet önnek, miután visszautasította ajánlatunkat. Ezért saját érdekében javasoljuk, sehol se időzzék sokáig!

Szavai csaknem gyűlölködve hangzottak, s ez érthetően felbosz-szantott.

- Ezt a kedves tanácsukat olyan buzgón követem, hogy tüstént megszakítom itt-tartózkodásomat, és azonnal útra kelek - közöltem velük, és indultam is az ajtó felé.

- Kérem, senor! - kiáltott utánam a ház ura. - Nem akartam megbántani! Ón félreértette. A házam rendelkezésére áll, a legnagyobb vendégszeretettel marasztaljuk, ameddig csak óhajtja. Egyébként úgy tervezzük, hogy a fiam önökkel lovagol majd tovább…

- Akkor megkérem, nagyon gyorsan készüljön fel, mert félóra múlva elhagyjuk San Jósét.

- Olyan gyorsan ez nem megy! - tiltakozott a lovászmester. -Csak délután szándékoztam útra kelni!

Ez csak kifogás volt. Megmondtam, nincs vesztegetni való időnk, és már indultam is az istállóba, hogy fohryergeljem lovamat. Előbb azonban búcsút vettem a két Rbdótól, akik oly szívesen fogadták az idegent, majd végül csaknem kiutasították.

A postakocsi-állomás előtt találtam a yerbaterókat, már vártak rám. Monteso lelkendezve lépett elém:

- Senor, igaza volt’ A rendőrtiszt nem lovagolt vissza Montevideóba. Tegnap este itt ólálkodott az udvarban, amikor azonban meglátott, gyorsan eltűnt Most már biztos, hogy valami rosszban töri a fejét

- Óvatosnak kell lennünk. Mi a mai úti célunk?

- Perdido, a delizsánsz egyik állomása, ahol viszonylagos kényelmet találunk.

- Ón természetesen pontosan beszámolt útiten’ünkről ennek az állítólagos rendőrtisztnek?

- Sajnos, igen.

- Hát ezen bizony nem változtathaümk.

- Talán mégis! Éjszakázhatunk máshol is.

- Hm! Nem rossz ötlet, de van egy ellenvetésem. Ón azt mondta, Perdido csak egy állomás, tehát

magányos, szabadon álló épület?

- Úgy van. Széles, nagy kiterjedésű síkságon építették, ahonnan remek kilátás adódik körös-körül.

- így már kimondottan jobbnak ígérkezik, ha ott maradunk. Megfigyelhetjük az emberünket, amint

közeledik, és marad időnk eldönteni, mit tegyünk. Vagyis szemmel tarthatjuk, míg ha máshol szállásoljuk el magunkat, bizonytalan helyzetbe kerülünk.

- Egyetértek önnel. Mikor indulunk, senor?

- Amilyen hamar csak lehetséges, akár azonnal.

- Helyes, mi készen vagyunk, és semmi keresnivalónk ebben a porfészekben.

A yerbaterók már a lovakat is fölnyergelték, ezért aztán nyomban fölkerekedhettünk. Öt perc múlva már magunk mögött hagytuk a városkát, ahol életem első dél-amerikai tertuliáján vettem részt.

A táj, amelyen áthaladtunk, a már megszokott, eddig leírt képet mutatta. Ez egyébkent jellemző egész Uruguayra: lankás dombvonulatok, közük mélyedések, amelyekben mélyen bevágódva patakocs-kák, kisebb folyók igyekeznek a Rio Negróba, valamint pampám” és ismét csali pampaííí. Ennél egyhangúbb tájat elképzelni is nehéz lenne.

Röviddel dél után jókora hodályt pillantottunk meg előttünk, az egyik útba eső postakocsi-állomást, amelyhez boltot, bazárt is hozzáépítettek. Kicsiny folyócska partján épült. Messze távol, az állomáson túl észrevettünk egy lovast, aki gyors iramban vágtatott nyugatnak, sietősen távolodott az épülettől, amely felé mi haladtunk. Ahogy odaérkeztünk, érdeklődtem a lovas után. Kiderült, hogy hosszú órákon át üldögélt az épület előtt, és amikor meglátott bennünket, nyeregbe pattant és tovalovagolt. A leírás, amit a fogadóstól kaptunk, pontosan illett rá: Mateo volt, az álhivatalnok, az elcsapott kalmárjelölt.

Az állomást elhagyva egy óra múltán elértük a már említett Cuchilla Grandé nevezetű hegyvonulatot, ami inkább csak elszórt halmok láncolata volt. A jelentéktelen dombokon imitt-amott zegzugos

falmaradványokra emlékeztető szikladarabok meredeztek. Ebből állt a hegység”.

Ahogy átvágtunk rajta, a korábbihoz hasonló hullámos síkságra érkeztünk: ennek filtakaróját hellyel-közzel nagy kiterjedésű bogáncs-mezők szakították meg. Ezek a bogáncsok embermagasságúnál is nagyobbra nőnek. Rendkívül gyorsan terjeszkednek, és a legértékesebb legelőterületeket rabolják el fokozatosan a helybeli lakosságtól. Számtalan állatnak nyújtanak pompás rejtekhelyet. Azt hallottam, hogy időnként még szarvas és nandu is megbúvik bennük. Sajnos, előttünk nem mutatkoztak. Estefelé a yerbaterók lovain a fáradság jelei mutatkoztak. A lovasok mind sűrűbben használták a sarkantyút és a korbácsot. Az én pejkóm remekül bírta az iramot.

Amint a nap éppen alábukni készült a nyugati láthatáron, elértük aznapi célunkat. A postakocsi-

állomás a Rio Perdido mellett feküdt, és annak a nevét is viselte. Az épület falai keményre döngölt agyagból készültek, és náddal voltak befedve. Egy öreg szolgálólányból és két peónból állt a teljes személyzet.

Megtudtulí, hogy a fogadós Mercedesbe ment, és csak holnap várható vissza.

Az állomás elhagyatott, sivár területen épült, de azért úgy látszott, hogy jó ágyakat és elfogadható vacsorát kínál a fáradt utasnak.

Itt, a kietlen pusztaságon igencsak szófukar emberek éltek. A peónokból úgy kellett minden szót kiimádkozni. A szolgálólány kicsit beszédesebbnek bizonyult. Érdeklődtem, hogy tért-e be ide magányos lovas a délután folyamán. A peónok, amint meghallották a kérdést, kimentek a helyiségből.

A szolgálólány ugyan rendelkezésemre állt, de tagadólag válaszolt. Látszott rajta, hogy nem mond igazat.

- Senorita, meg akar téveszteni egy caballerót, aki önhöz oly udvariasan fordul kérdésével? Önnek olyan őszinte, becsületes arcvonásai vannak! Szívére venné, hogy megcsaljon valakit?!

Senoritának, tehát kisasszonynak szólítottam a kora ellenére. Ehhez járult még az udvarias, barátságos hangnem, és ennek már nem tudott ellenállni.

- Igen, senor, ön valóban caballerónak látszik, de engem figyelmeztettek! - Kicsoda?

- Éppen az a lovas, alti felől érdeklődik.

- Ugyan miket mondott?

- Azt nem szabad elárulnom.

- Nagyon sajnálom, hogy ön holmi gonosztevőnek több bizalmat előlegez, mint a magamfajta valóban tisztességes embernek.

Tekintete mind zavartabbá vált.

- Istenem! - tört ki végül. - Az a lovas is ugyanezt mondta, csak fordítva: ő a becsületes, önök pedig a gonosz emberek!

- Hazugság.

- Elárulta még azt is, hogy ő voltaképp rendőrtiszt Montevideo városából.

- Milyen okból utazik, arról beszélt?

- Igen. Mercedesbe siet, hogy amint megérkeznek, letartóztassa önöket.

- Rólam is mondott valamit?

- Igen. Azt mondta, hogy vezetője a lázadóknak, akik bajt, szerencsétlenséget zúdítanak ránk!

- On ezt bizonyára elhitte neki, senorita. Es mondja, még mindig ez a véleménye, senorita, miután találkozott velünk?

- Ó, senor, dehogyis! Igazán nem látszanak olyan marcona haramiáknak, akik fölfordulásra, vérfürdőre áhítoznak!

- Belátja tehát? En magam igazán békés, társaságkedvelő ember vagyok, és idegen, mert nem az önök hazájában születtem, tehát nem is óhajtok beavatkozni az itteni körülményekbe. Nincs más kívánságom, mint egy jó ágy, amelyben nyugodtan alhatom reggelig, és kipihenhetem az egész nap fáradalmait.

- Hisz éppen ez az! Az a rendőrtiszt megtiltotta, hogy befogadjuk önöket! Es nekem engedelmeskednem kell!

- Am legyen, senorita, de azért nem kellene olyan szigorúnak lennie. Az ágyat egyszerűen csak

megmutatná, és kedvessége révén talán még egy elfogadható vacsorára is számíthatnánk…

- No jó - nevette el magát kényszeredetten -, de hát nékem mindent másképpen mondtak! Ón azonban olyan nyájasan beszél, senoritának szólít, amit itt senki sem tesz, és a modora, ahogyan viselkedik, olyan finom, mint egy… egy… igazi caballeróé. Képtelenség, hogy önt elutasítsam, és hagyjam, hogy a szabadban töltse az éjszakát

- Az az ember tehát kereken megparancsolta önnek, hogy ne fogadjon be a házba bennünket, és

aludjunk a szabad ég alatt?

- Pontosan, senor.

- Ö csaló, senorita. Nem rendőrtiszt, hanem szélhámos, gazember, akit mi fogunk lakat alá tenni, mihelyst csak alkalmunk lesz, és nem pedig ő minket. Ilyen emberrel akar szövetkezni?

- Eszem ágában sincsen! Ha valóban így igaz, ahogyan ön állítja, senor, akkor mi aligha látjuk őt itt még egyszer. Ajánlom is néki, mert egyszerű emberek vagyunk, de egy ilyen hazuggal nem ismerünk tréfát! Hiszek önnek, és mert ez a fickó az ellenkezőjére utasított, a legjobb kiszolgálásban lesz részük. Most magukra hagyom önöket, hogy elkészítsem a vacsorát, amivel, remélem, meg lesznek elégedve.

Mateo tehát azt szerette volna elérni, hogy mi a szabadban aludjunk, és erre bizonyára megvan az oka.

Csodaszép, enyhe éjszaka ígérkezett. A legparányibb szellő sem rezdült. A yerbaterók közölték,

fikarcnyi hajlandóságuk sincsen, hogy a házban aludjanak. Hasztalan figyelmeztettem őket. Miután elköltöttük vacsoránkat, amely valóban pompás volt, fogták a takaróikat, kivonultak a helyiségből, és elheveredtek egy szalmatető alatt, amely lábakon állt, közvetlenül az épület mellett.

A lovakat szabadon hagyták legelészni.

Óvatosságból bevittem pejlovamat az egyik karámba, amelyet magas, sűrű kaktuszsövény kerített körül.

A cseléd, bizonyítandó, hogy különös figyelemre méltat, még a kutyát is bezáratta mellé.

Biztosított arról, hogy az eb óriási lármát csapna, ha valaki bemerészkedne a lóhoz.

A házat, amely egészen lapos tetejű volt, náddal fedték be. Egy részét úgy képezték ki, hogy elbírt egy embert. Ki lehetett rá menni, hogy áttekintsék a környéket. A szobaajtóm mellett keskeny létra vezetett föl rá.

Onnan figyelhették meg a távolban vonuló csordákat, vagy a még messziről közeledő utasokat.

A mai lovaglás nem fárasztott el, a vacsorát is kedélyesen végigtársalogtuk, úgyhogy még nem

akaródzott aludni térni. Kimentem a folyó partjára, hogy egy kis esti sétát tegyek. Fénylő szentjánosbogarak imbolyogtak a lombok között, hatalmas éjszakai lepkék húztak el az arcom előtt, a balzsamos, üdítő levegőben láthatatlan virágok illata szállt, fölöttem pedig a sötét égbolton a déli földteke csillagai ragyogtak. Álmodozva bandukoltam egyre tovább, tovább. Végül is, amikor visszafordultam, és elértem a házat, rádöbbentem, hogy több mint két óra hosszat voltam távol.

Óvatosan lépdeltem a szalmafészer felé, amely alatt társaim pihentek. Ha még ébren voltak, észre kellett venniük, hogy jövök. A hold az épület másik felére sütött, ezért a szalmatetőre árnyék vetődött. Tehát alatta meglehetősen mély sötétség terjengett. Ennek ellenére mintha egy árnyat pillantottam volna meg! Jöttömre valaki kisurrant a fészerből, és eltűnt a ház mögött. Gyorsan utána osontam.

Ahogy a sarkot megkerültem, teljes holdfény ragyogott be mindent. Sík, fényesen megvilágított mező

terült el előttem, mintegy száz lépés szélességben, a ház falától egészen addig a bogáncsme-zőig, amely tőlem keletre feküdt.

Néhány pillanat telt csak el, mióta azt az alakot látni véltem; nincs ember, aki ilyen távolságon át tud futni ennyi idő alatt. Bizonyára körbeszaladta a házat, hogy a hátam mögé kerüljön. Utána eredtem, de hasztalan.

Kétszer is megkerültem az épületet, ám nyomát sem leltem. Visszasiettem a tető alá. A yerbaterók mélyen aludtak. Monteso valamelyest arrébb feküdt a többiektől, és hangosan, szaggatottan szedte a levegőt.

Fölébresszem? Inkább nem, bizonyára csali tévedtem. A puskája mellette feküdt, és a tolvaj elsőként azt vitte volna el. Mivel megvan, ez bizonyítéka annak, hogy nem járt itt senki. Visszatértem tehát a házba, és az addig nyitva lévő ajtót bereteszeltem.

Már be akartam lépni a szobámba, hogy levetkőzzem, és nyugovóra térjek, amikor az a gondolatom

támadt, föl kellene kapaszkodnom a tetőre, hogy még egyszer körbevizsgálódjak. Bár kitűnő a látásom, mégis jobbnak láttam, ha magammal viszem a látcsövemet. Hátha szükség lesz rá, bár a holdfény beragyogott mindent.

Ahogy fölértem a tetőre, óvakodtam fölállni. Ha bujkál lenn valaki, azonnal észrevesz. Félig hasalva, félig térdepelve lestem körbe, de nem észleltem semmi gyanúsat sem.

Tovább folytattam a kutatást, de most már távcsővel a szemem előtt. Úgy rémlett, hogy az említett bogáncscsoport bal oldalán valami mozog. Szűkítettem a látószöget, és lám, egy ló állt ott. Ahol pedig ló van, lennie kell lovasnak is. Már csak azért is, mert az állomáshoz tartozó lovak a karámban voltak, a yerbaterók lovai pedig a másik oldalon legeltek.

Tehát a ló valamilyen idegené.

Lesiettem, ki a házból, a lóhoz. Útközben senkivel sem találkoztam. Ahogy az állathoz értem, tüstént láttam, Mateo hátasával van dolgom. Fel volt nyergelve. Hogy megakadályozzam gazdája menekülését, felültem rá, kis kört téve kilovagoltam a folyó partjára, leszálltam, és a lombok közt egy bokorhoz kötöttem a kantárt.

Azt kívánta, hogy a szabadban éjszakázzunk, tehát az imént őt zavartam meg a fészerben! Bizonyára ismét ott lappang. Gyorsan visz-szalopakodtam a házhoz, de úgy, hogy onnan ne figyeljenek föl rám.

Amint elértem, az oldalához simulva kúsztam előre a sarokig, majd óvatosan kitekintettem. Igen, Montesónál térdelt valaki, éppen fölállt, hogy visszahúzódjék. Kiugrottam a fal mögül, és nekirontottam.

- Tolvaj, tolvaj! Ébredjenek! - kiáltoztam, miközben rohantam a fickó után.

Mateo abogáncsmező felé tartott, ahol a lova állt. Megrettenve észlelte, hogy az eltűnt, és néhány pillanatig tanácstalanul tekintgetett jobbra-balra. Ez elégnek bizonyult, hogy utolérjem, és galléron ragadjam.

Kést rántott, hogy leszúrjon, de kiütöttem a kezéből, majd a földre tepertem. Hátam mögött fölhangzottak a yerbaterók kiáltásai.

- Ide, ide! - szóltam rájuk, miközben a fickón térdeltem, két karját leszorítottam, úgyhogy kését nem érhette el. A yerbaterók lihegve érkeztek hozzám.

- Mi az?! Mi történt?! Tolvaj? De hát ki ez? - kérdezősködtek összevissza.

- A barátunk, a rendőrtiszt” - válaszoltam. - Önök körül settenkedett a szalmatető alatt, és Montesót akarta meglopni.

- Engem? - csodálkozott a teaszedő. - Nahát, ezt drágán fogja megfizetni! Hihetetlen!

Lehajolt, fölemelte a fickó fejét, hogy lássa az arcát.

- Igen, valóban ő az! Itt hever a kése… Vegyétek el, ami nála van, és vigyük be a házba!

A kiáltozásra fölébredt az állomás személyzete is. Ugyancsak elcsodálkoztak, amikor beállítottunk a rendőrhivatalnokkal”. Ő eddig egyetlen szót sem szólt, dacos képpel, fölényesen mosolyogva

tekingetett ránk. Nyugodtan végighallgatta, amint elbeszéltem, hogy már először észrevettem, amint a tető alatt ólálkodott, majd később átkötöttem a lovát a folyópartra, őt magát pedig elfogtam.

- Tehát tolvaj! - szólalt meg Monteso, amikor befejeztem. - Botot neki, legalább százat, akkor

legközelebb majd meggondolja! Fickó, de hát hogyan jutott eszedbe, hogy éppen engemet lopjál meg?!

- Hallgass! - förmedt rá parancsolóan Mateo. - Hogy juthat eszébe a magadfajta senkiházinak, hogy engem tolvajnak tartson?

- No csak, hátrább az agarakkal! - szóltam rá. - Már az első pillanatban lelepleztem önt. Hitvány csaló, nem pedig rendőrtisztviselő! Miért követ minket? Mi után kutatott ennél a senornál, míg aludt? Aligha gondolhatunk másra, mint hogy el akart lopni valamit!

- En, mint tolvaj! Bizonyítsa be!

- No, az nem lesz nehéz. Megkérjük senor Montesót, nézzen utána, hiányzik-e valamije.

- Tegye csak! És ha én valóban megloptam, akkor bízvást verhetnek, ameddig csak akarnak.

A yerbaterók átkutatták zsebeiket, ám nem hiányzott semmi. Ezután kimentek a fészerbe, és az ott heverő holmijukat is átvizsgálták, majd végül a nyeregtáskákat. Mindent a legnagyobb rendben találtak.

- Nos, tolvaj vagyok? - kérdezte Mateo diadalmasan.

- Talán még időben zavartam meg, és nem tudta elemelni, amit akart.

- Ostobaság! Mit lehet egy yerbaterótól lopni? Az a tolvaj, aki ilyet tervez, az tökfej!

- Akkor mit keresett náluk?

- Ha valakinek, akkor önnek ezt igazán tudnia kellene! Hiszen olyan okos, agyaíurt! Most miért nem tudja ezt az egyszerű kérdést megválaszolni?

- Senor, csak semmi sértegetés! Még egy udvariatlan szó, és akkora pofont kap tőlem, hogy az égbolt összes csillaga a szeme előtt táncol! Valamit tervez ellenünk, és szeretnénk megtudni, mi az.

Ekkor leült egy székre, amely a közelében állt, és fölényes mosollyal kezdett méregetni tetőtől talpig.

- Nos, legyen - szólalt meg -, elmondok önnek mindent. Ámbár bárki más lenne az ön helyében, ezt fölöslegesnek tartaná. Hogy ki vagyok, azt tudja pontosan: rendőrtiszt.

- Ez az, amit nem hiszek.

- Hogy ön mit hisz, az nekem teljesen mindegy.

- Bizonyítsa be!

- Majd megteszem, ha szükségesnek látom. Ön azonban nem az az ember, aki nekem erre parancsot

adhat. Majd a hatóságok előtt igazolom magam, nem pedig itt.

- Akkor hagyjon minket békében.

- Az nem megy! - nevette el magát. - Ón nékünk gyanússá vált!

- Mindenesetre ön nekem lényegesen gyanúsabb, mint én lehetek önnek.

- Meglehet! Ki fog derülni, kinek az oldalán áll az igazság. Ön mindenesetre magára vonta a hatóságok figyelmét, és én azt a parancsot kaptam, csatlakozzam önökhöz, hogy Önt megfigyeljem.

- Nevetséges! Ón azért követ engem, hogy csalást vagy más gonosztettet rám bizonyítson, és eközben rendőrtisztnek adja ki magát? Ez elképesztő ostobaság lenne öntől!

- Miért, elkövet az ember időnként átgondolt módon is úgynevezett ostobaságokat, amelyek végül

pompás, eredményre vezetnek.

- Az ön esetében roppantul kételkedem. Ón követ minket, vagyis hát leginkább engem. Ez nekünk

kellemetlen. Most kénytelenek vagyunk szabadon engedni, de ha még egyszer keresztezi az utunkat, átadjuk a hatóságnak.

- Örülnek majd a rendőrök, mert elöljárójukat ismerik föl bennem. Ónok elüldöztek maguktól, tehát kénytelen-kelletlen titokban követtem a társaságot. És a kinn alvókhoz csupán azért lopakodtam, hogy meggyőződjem, önhöz tartoznak-e. Ha ezért fel akar jelenteni, tegyen úgy, ahogy jónak látja. Most azonban kérem a lovamat, mennem kell tovább.

- Lehetőleg mennél gyorsabban, mert még meggondolom magam, és nem szabadul ilyen könnyűszerrel!

- Nos, ha én egyszer a markomba kapom, ön egyáltalán nem fog többé napfényt látni! Erre esküszöm!

- Most aztán már kifelé, takarodjék! - förmedtem rá. Felmarkolta az övét az asztalról, az ott heverő

dolgaival együtt,

majd sietve kitakarodott a helyiségből. Követtük, és láttuk, hogy a bozót felé tart, majd a folyó felé fordult, és eltűnt a fák között. Aztán ismét felbukkant, most már a lován ülve, és elvágtatott.

- Senor - nyugtalankodott Monteso -, és ha valóban rendőrhivatalnok? Olyan határozott! Olyan

meggyőzően viselkedett!

- Nem meggyőző, hanem arcátlan, pimasz.

- Akkor miért engedtük el?

- Tehettünk volna mást?

- Igen. Ha ön valóban biztos abban, hogy ez az alak nem az, akinek kiadja magát, hanem csaló,

szélhámos, akkor el kellett vohia látni a baját! Jó kiadós fenyítést érdemelt volna, megfelelő husánggal, és legalább elvettük volna a kedvét egy újabb látogatástól!

- Mi hasznunk van abból, ha megbotozunk valakit? Az égvilágon semmi. Egyébként meggyőződésem,

hogy nem akart lopni. Amikor megpillantottam, már végzett önnél, és éppen indulni készült, mielőtt engem felfedezett volna. Tehát tolvajlásról szó sem eshet…

- De Yiát akkor mi az Ördögöt akart toVera?

- Éppen ezt szeretném megtudni. Csak önnél kutakodott, csak önnél keresgélt, a többiekkel nem

törődött. A fegyvere is sértetlen? És valóban semmije sem hiányzik?

- Megvan mindenem, és a fegyver is érintetlen. A pokolba ezzel a fickóval! Vajon mit kereshetett nálam?

- Hát ezen gondolkodnunk kell. Talán rájövünk a dolog gátjára.

- Gondolkozzék csak Ön, senor, mert ez a művelet nekem gyenge oldalam. Mit gondol, lefekhetünk

aludni, nem fog a fickó háborgatni többet?

- Esze ágába sem jut ilyesmi. Örül, hogy ilyen könnyen megúszta ezt a látogatást. Jószerint nem fogjuk előbb látni, csak akkor, ha a számunkra tervezett csapdát jól előkészítette, és várja, hogy besétáljunk!

A yerbaterók lepihentek, én is fölsétáltam a szobámba, ám hogy aludjak, fel sem vetődött berniem.

Leültem az ágyra, és töprengtem. Többször végiggondoltam mindent, Mateo feltűnésétől kezdve a mai napig az egész utazásunkat, de hasztalan. Sehogy sem bírtam rájönni, mit kereshetett Montesónál.

Felidéztem a szavait, szóról szóra, az arcvonásait, hátha utólag elárulnak valamit, de minden eredmény nélkül.

Végül mégiscsak elaludtam, zavart, nyugtalan álommal. Minduntalan fölriadtam.

Amint a nap besütött az ablakon, fölkeltem. A teaszedők meg az igazak álmát aludták a szalmatető

alatt. Lesétáltam hozzájuk. Átkutattam a terepet körülöttük, a ház környékét is, de a legparányibb nyomot sem találtam, amit használhattam volna. Gyötrő, kellemetlen érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket lehetetlen leírni. Ismeretlen, meghatározhatatlan veszély fenyeget, és nem tudok védekezni ellene.

Felköltöttem társaimat. Rendeztük a számlát, és tovalovagoltunk.

6. A bolahajítás mesterei

A táj ugyanolyan egyhangú képet nyújtott, mint tegnap vagy tegnapelőtt Követtük a postakocsik

kitaposott csapásait Lakott I helyen nem haladtunk át, csak néhány ranchót érmtettünk.

Mateónak nyomát sem láttuk

Dél körül élénkebbé vált a táj. Az estanciák és ranchók sűrűsödtek, és emberekkel is találkoztunk.

Közeledtünk Mercedes városához, de nem lovagoltunk keresztül rajta, hanem letértünk jobbra,

északnak, amerre Monteso rokonának a birtoka feküdt. A Rio Negro balra esett tőlünk. Időnként anynyira megközelítettük, hogy fénylő víztükre átcsíllogott a lombok között. Hajók húztak el rajta nyugodt méltósággal.

Mercedes a folyó partján fekszik, és élénk forgalmat bonyolít le az ország belterületével.

Monteso azt mondta, hogy rokona birtoka mintegy háromórai lovaglásra fekszik a várostól.

Szerintem lehetett az négy is, de nem volt unalmas az utunk, mert a folyó közelsége élénkítően hatott a tájra és az emberekre is.

Egész strucc-családot pillantottunk meg, ami itt nagy ritkaságnak számít. A szabad mezőn legelésztek, és ahogy megláttak bennünket, amikor kiértünk a lombok közül, megrettenve vágtattak tova. A hatás, amelyet rám tettek, egészen sajátos volt. Hangosan fölnevettem, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult. A teaszedőknek a madarak látványa bizonyára megszokottabb volt, de azért ők is nevettek, ha máson nem, az én jókedvemen.

Ha nem éppenséggel morcos, embergyűlölő hangulatban van valaki, akkor önkéntelenül hahotában tör ki, ha meglátja ezeket a futó állatokat. Nem szokványos vágtát nuitatnak be, hanem teljesen egyedi, mulatságos botladozást, döcögő kacsázást. Valami leírhatatlanul csámpás módon dobálják a lábukat maguk mögé, a testük csak utána mozdul, és legvégül a nyakuk.

Az amerikai struccot vagy nandut a la Plata vidékén félstruccnak nevezik. Jó magasra nőtt madár, és csak ritkán látható egyedül. A strucckakas öt, gyakran még több tojóst gyűjt maga köré, és ezért olykor akár húsz egyedet is láthatunk egy csapatban. Lasszóval vadásznak rájuk, tehát élve fogják el az állatokat. Ritkán lőnek rájuk. A helybeliek állítják, hogy a húsa finom, ízletes. Ha ez valóban igaz, akkor ez nagy előny az afrikai rokonával szemben. A fiatal állat húsa bizonyára jó puha lehet, de az öregét, akárhogy főzik, nemigen rághatja meg emberi fog. Tollát különböző díszek készítésére használják, de leginkább porsöprőnek, mert messze nem olyan értékes a tollazata, mint az afrikai struccé.

Kedvelt az óriási nandutojás. Az egy családhoz tartozó tojók közös fészekbe rakják tojásaikat. A költést nem bízzák a napra, mint ahogy azt az emberek tévesen hiszik, hanem ezt a madarak saját maguk végzik. A fészek egyszerű, földbe vájt gödör, amelyet a nanduk a lábukkal mélyítenek a talajba. Az emberek szorgalmasan vadásszák a tojásokat, mert rendkívül tápláló, ízletes; a nandutojással habart tortilla nem megvetendő csemege.

Az itteniek állítják, ízletesebb, mint a fácán-vagy a bíbictojás. Hát én nem vitatkozom velük.

A nap már erősen hanyatlott a horizont felé, amikor egy legelésző tehéncsorda mellett haladtunk el.

Monteso egy távolban lobogó lángra mutatott, és így szólt:

- A rokonom! Jelzi, hogy várja érkezésünket. Most már az ő birtokán haladunk.

Iszonyú gazdag lehetett ez az ember. Csordák, ménesek és nyájak mellett lovagoltunk tova, tehenek, lovak, juhok ezerszámra. Tüskés agavésövények választották el egymástól a legelőterületeket, csordákat. Sebes lovakon száguldó gauchók terelték össze az állatokat, és választották széjjel az egymással bakalódó jószágokat.

Majd lombkoronák tornyosultak előttünk, északon, és fehér falak ragyogtak hívogatóan felénk. Előttünk állt tehát az estancia, magas jegenyék, tölgyek és szomorúfüzek árnyékában meghúzódva. Különösen ez utóbbiak pompáztak gyönyörű, magas növésű példányaikkal, őserdőt idéző levéltömegükkel; hozzájuk hasonlót Németországban aligha láthat az ember. Bármely tájképfestő elragadtatással szemlélt volna külön-külön minden egyes fát.

Az estancia több épületből állt, s ezek együtt erődítményszerű települést képeztek. Óriási udvarra érkeztünk, amelyet három oldalról magas falak határoltak. A felénk lévő oldalon alakították ki a bejárati kaput, vele szemben az udvar negyedik oldalát hosszú, kétemeletes épület zárta le, amely a tulajdonos lakóházaként szolgálhatott.

Az udvart rendkívül tisztán tartották, ami ezen a vidéken igencsak ritkaság. Több nehéz ökrösszekér sorakozott az egyik oldalon, néhány fürge csikó játékosan űzte egymást körös-körül, a szolgák pedig végeztek mindennapi tevékenységüket. Keresztüllovagoltunk az udvaron az épület bejáratához. A cselédek, ahogy megpillantottak bennünket, ugyancsak meglepődtek, majd gyorsan elősietve üdvözöltek. Ez olyan

udvariassággal történt, hogy Őszintén elcsodálkoztam. Különös tisztelettel hajlongtak Monteso előtt, aki mezítláb, szakadozott ruhájában meglehetősen szegényes látványt nyújtott.

- A senor idehaza van? - érdeklődött a yerbatero.

- Nincs - válaszolta az egyik. - Fray Bentosba utazott a legutóbbi marhaszállítmány miatt.

- És a senora?

- Ő itthon van a senorítával.

- Jelents be minket!

A peón bement a házba. Monteso tovább rendelkezett: