- A lovainkat lássátok el, hagyjátok őket szabadon. A pejkón különösen rajta legyen a szemetek, semmiben se lásson hiányt!

Mindez úgy hangzott, mintha megszokta volna, hogy itt parancsoljon. Kísérőink elszéledtek, a peónok közé vegyültek. Engem azonban Monteso bevezetett a házba, széles, futószőnyeggel borított lépcsőn föl. Fenn ajtót nyitott az a peón, akit az imént a házba küldött Beléptünk, és két hölgy előtt találtuk magunkat, minden bizonynyal anya és leánya voltak. Monteso szívélyesen üdvözölte mindkettőt, az idősebbet kézcsókkal, a fiatalabbat pedig az arcára adott puszival, mint ahogy rokonoknál szokás. A leány, legnagyobb csodálkozásomra, nagybácsinak szólította a yerbaterót Ezek szerint tehát Monteso a testvére annak a birtokosnak, akinek tulajdonában van ez az estancia, a környék minden bizonnyal legnagyobb birtoka.

Monteso ezután bemutatott engem is. A hölgyek kitüntető kedvességgel üdvözöltek, és meleg hangon biztosítottak vendégszeretetükröl. Ezután Monteso a lakásomként szolgáló szobába vezetett. Elámulva torpantam meg, amikor megpillantottam a lakosztályt, amely elő-lakó-hálószobából és fürdőszobából állt. A berendezést olyan gonddal és ízléssel állították össze, hogy bármely gróf sem talált volna kivetnivalót benne.

Monteso elégedett nevetéssel nézett rám, ahogy meglepődésemet észrevette.

- Tetszik itt önnek, .senor?

- Micsoda kérdés! Önök igazi kastélyban laknak, palotához méltóan berendezve.

- Palota? Ó, nem. Csupán így élünk itt az Estancia del Yerba-teróban.

- Teaszedő uradalma! Senor, néminemű gyanúk támadnak bennem, amelyek szerint…

- Bizonyára eltalálja az igazságot’ - vágott közbe. - Bátyámmal együtt valóban szegény yerbaterók voltunk. Igyekeztünk tisztességgel, szorgalmasan dolgozni, és takarékosan élni, s be kell vallanom, hogy mindehhez némi szerencse is társult. A bátyám gazdag családba nősült, és megvettük ezt a birtokot. Együtt kezdtünk el gazdálkodni. Ő a felesége hatására mindinkább caballeróvá vált, míg én továbbra is a vadont, a pampát, az őserdei barangolásokat részesítettem előnyben. Gyűjtöm a teát nyolc-tíz hónapján át az évnek, de csak úri kedvtelésből, senor, majd visszatérek ide az estanciára, hogy kipihenjem magam. Akit én magammal hozok, azt itt családtagnak tekintik. Gondolja tehát azt, hogy itt született, és érezze is úgy magát nálunk. Mennyi időt igényel, míg felfrissíti magát és megszabadul az út porától?

- Egy óra múlva készen leszek.

- Akkor majd önért jövünk. Én, mivel idehaza vagyok, kénytelen leszek más ruhát ölteni, mert ezt az öltözéket, amely rajtam van, csak altkor viselem, ha teát gyűjtök. Ezért nevetni szoktak rajtam, sőt a háziak perlekednek is velem, de én mégis csak mint szegény yerbatero érzem jól magam.

Ezek után magamra hagyott.

Eredeti ember! Talán különc? Ki tudja. Úgy él, ahogy akar, azt csinálja, amiben kedve telik! Vajon ez az igazi boldogság? Visszagondoltam arra az estére Montevideóban: porcelán étkészlet, ezüst evőeszköz és mindehhez a legfinomabb pezsgő! Ki gondolhatta ezt, amikor kölcsön gyanánt felajánlottam neki azt a nevetségesen csekély kétszáz papírtallért?

A fürdőszobában nagyszerűen megtisztálkodtam. Sajnos, mhát nem tudtam váltani, mivel

elkótyavetyéltem a másikat. Nemsokárajött értem a peón, és lekísért. Amint a társalgóba léptem, pompás dohányzóasztalkát gurítottak be halkan, és az egyik kényelmes kerevet elé állították. A kínálat gazdag volt. Nem is kérettem magam. Kivettem egy illatozó kubai szivart, és a pamlagra heveredve rágyújtottam. Ekkor kopogtattak, és a szélesre tárt ajtó mögül Monteso tűnt föl nevető arccal, majd belépett a szobába. Micsoda változás! Finom fekete anyagból készült szalonöltönyt viselt, fehér mellénnyel, lakkcsizmával. Órazsebéből vastag aranylánc csüngött alá. Fürdést követően megborotválkozott, és az itteni szokásoknak megfelelően igazította meg a szakállát.

- Nos, hogy tetszik az ön yerbaterója? - kérdezte, majd elém állt, és lassan körbefordult.

- így külsőleg tiszta caballero!

- Nemde? Különben szörnyen kényelmetlen! Holnap reggel, ha kilovagolunk, hogy megnézzük a

nyájakat, ismét a megszokott öltözékben lát. Most azonban mennünk kell, a kertben vacsoráztrnk.

Lesétáltunk a lépcsőn, végig egy hosszú, széles folyosón, át egy belső udvaron, majd kiértünk a kertbe.

Pompás virágköltemények fogadtak, amire egyáltalán nem számítottam. Sajnos, már beesteledett, ezért nem tudtam őket teljes szépségükben megcsodálni. Am a virágillat körbefogott bennünket, és amint a könnyű esti szél átsuhant a magasba törő lombkoronák között, föntről levelek finom zizegése hallatszott.

Óriási, tömör lombsátor alatt terítettek meg, a helyszínt színes függőlámpák világították meg. Az asztal szinte roskadozott az ételek terhe alatt! Pompás sült húsok illatoztak hívogatóan felénk.

Aranyozott palackok kandikáltak elő az ezüst jegesvödrökből. A legértékesebbnek azonban azt az

őszinte szívélyességet találtam, ahogyan a hölgyek fogadtak minket.

Hamarosan észrevettem, hogy a yerbatero sok jót mondhatott rólam. Es mégis, itt nyomát sem észleltem annak a harsány, tolakodó vendéglátásnak, amelyben San Jóséban volt részem. Valóban nagyszerűen éreztem magam ebben a kellemes társaságban.

A kert egyik sarkából vidám beszélgetés, pohárcsengés hallatszott

- Hallja? - kérdezte Monteso. - Azok az én yerbateróim. Amim van, az az övék is! Ha éhezem, ők is koplalnak. Derék fickók, akikre rábízhatja magát az ember. Majd meg fogja őket ismerni alaposabban, mint eddig.

Mindenekelőtt el keUettbeszémünk, hogyan ismerkedtünk meg, és utána mindent, amit az utazás alatt átéltünk. Később jött egy peón, és jelentette, hogy egy idegen úr érkezett, egy lovastiszt, aki a sefiorával akar beszélni, mivel a senor nincs idehaza. A ház úrnője ide, a kertbe kérette az idegent.

Rövidesen megtudtuk, hogy az illető lovakat szeretne vásárolni. Magával hozta a szükséges összeget is, ami a jelenlegi körülmények között meglehetősen nagy felelősség. Most pedig értesült, hogy senor Monteso távol van, és ezért, bármennyire sajnálja is, dolgavé-gezeüenül kell hazatérnie.

- A férjem holnap minden bizonnyal megérkezik, legkésőbb délután - biztatta a senora. - Ha az ideje engedi, szívesen látnánk vendégül.

- Hm! -válaszolta a tiszt tűnődve. - Ez a késedelem nem látszik veszélyesnek, bár a délelőttöt

hasztalanul vesztegetem el.

- Ami azt illeti - szólt közbe Monteso -, én már reggel korán rendelkezésére állhatok. A birtokos fivére vagyok, és egyben üzlettársa is. Ezért jogosult vagyok, hogy üzletet kössek a nevében…

- Ha valóban ez a helyzet, akkor holnap reggel tiszteletemet teszem.

- Ismét jelentkezik? Ugyan! Maradjon itt éjszakára nálunk!

- Az lehetetlen, senor. Nem lenne ildomos, hogy az önök terhére legyek.

- Pah! Mi ám nem engedjük el önt, senor. Vagy föltételezi, hogy az Estancia del Yerbatero lakói üyen udvariatlanok?

- A, dehogy! Ani mégsem tudom elfogadni a szíves meghívást, mert nem vagyok egyedül. Öt lovas

katona kísért el, akik sikeres üzletkötés esetén segítenek az állatok elszállításánál.

- Ezen a birtokon könnyen teremtünk még helyet további öt személy részére, ez egyáltalán nem okoz különösebb gondot. Engedje meg, hogy intézkedjem!

Elment. A tiszt kénytelen-kelletlen helyet foglalt körünkben, és bekapcsolódott a vacsorába. Látszott rajta, hogy igyekszik mennél udvariasabban, előzékenyebben viselkedni, de nekem nem tetszett. Hogy mi okból, azt nem tudtam megmagyarázni. Idősebb, sokkal idősebb volt, mint ahogy azt egy hadnagytól várta az ember. A negyvenes éveinek derekán járhatott. Ez persze magában véve nem elegendő ok az ellenszenvre. Egész arcát sűrű szakáll borította, szemöldöke is sűrűn, tömötten bokrosodott, és az orr fölötti nyeregben rés nélkül összenőtt. Éles, szúrós pillantással nézett, bár igyekezett a tekintetét mérsékelni. Egyszerűen és röviden: ez az ember nekem végképp nem tetszett.

Az egyenruháját, úgy rémlett, szertelenül csapongó képzelőerővel készítette valamilyen elfajzott szabó.

Es az agyoncicomázott, túlontúl díszes uniformis nyers, durván szőtt anyagból készült!

Egyszóval a hadnagy nem keltette igazi tiszt látszatát. Mivel nem ismertem az itteni szokásokat, összehasonlításképpen a hazámbéli csinos, jóvágású tiszteket vettem alapul.

Furcsa módon, jelenléte hasonló érzéseket váltott ki a vacsora többi résztvevőjében is. A társalgás akadozott. A hadnagy ugyan mindent megpróbált, de hasztalan. Egyik pillanatról a másikra megdermedt a hangulat bennünk, körülöttünk.

Legtöbbet velem foglalkozott Úgy tetszett, rendkívüli módon érdeklődik irántam. Tudakozódott a

szülőhazám iránt, kérdezősködött az ottani körülmények felől, ám kérdései oly együgyűek voltak, hogy sokszor nehezemre esett elkerülni, ne járassam le válaszaimmal. így is kiderült, milyen rendkívül buta, képzetlen fráter.

Ha viszont a legkisebb mértékben is oktató hangot ütöttem meg, akkor olyan haragosan villant meg a szeme, mintha halálosan megsértettem volna. Nem csoda hát, hogy a társalgás véglegesen megrekedt. Úgy éreztük, sikerült elrontania a kellemesnek induló, hangulatos estét.

Jószerint érezhette, hogy terhünkre van, mert rövid idő múlva felállt. Engedélyt kért, hogy

visszavonulhasson, fáradságra hivatkozott Bizonyára fel sem ötlött benne, micsoda tapintatlanságot követ el.

Meg is kapta érte a büntetését, mert a senora szó nélkül bólintott Monteso szólt egy peónnak, és utasította, hogy vezesse fel a senort a szobájába.

Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, amikor eltávozott. Kis ideig azonban még hallgatásba burkolódzott a társaság, majd Montesóhoz fordultam:

- Nos, senor, hogyan tetszik önnek a lovastisztünk? Vagy ez a sal-langos, cikornyás megjelenési fonna jellemző az itteni hadseregre?

- Isten őrizz, dehogyis! Meg sem foghatom, hogyan bízhattak meg ilyen embert üzletkötéssel. Semmi kedvem tárgyalni vele. Nagy valószínűséggel akkora árat mondok neki holnap, hogy észveszejtve faképnél hagy!

- Ezt megtehetted volna, mielőtt leült - nevette el magát a senora. Felejtsük el ezt a kis közjátékot, és folytassuk a vacsorát olyan jókedvvel, ahogyan elkezdtük.

Örömmel tettünk eleget a felszólításnak. Fél éjszakán át beszélgettünk, és amikor befejeztük,

egyetértettünk abban, régen adódott alkalmunk üyen hangulatos, vidám vacsorát elkölteni. Monteso karon fogta a senorát és a társalkodónőjét, míg én a senoritának nyújtottam a kezemet. Még jó negyedóráig sétálgattunk a kertben. Furcsa látványt nyújthattam világos trapperöltönyömben az estélyi ruhás hölgy mellett. Alig váltottunk egy-két szót, csak hallgatagon élveztük a dél-amerikai éjszaka balzsamos ülatú, varázslatos csendjét. Egy idő

után elbúcsúztunk, és a yerbatero felkísért a szobámba.

Reggel, amikor a szobámat készültem elhagyni, értesültem, hogy a csokoládét is a kertben szolgálják fel. Lesétáltam tehát. Jószerint első lehettem a korán kelők közül, mert még senkit sem találtam a lombok alatt, noha a kávéskészlet már az asztalon állt. Továbbsétáltam egészen a kert végéig. Ott keskeny lépcsőre bukkantam, amely kicsiny lugashoz vezetett fel. Csaknem egy magasságban épült a fal peremével, ezért pompás kilátás nyílt a környező tájra, a legelésző nyájakra. Fölkapaszkodtam a lépcsőn, és egy kis padon leültem.

Tekintetem körbefutott a kies látványon, ám egyáltalán nem romantikus panoráma tárult elém, hanem annál élénkebb vidéki életkép. Talán négy vagy öt percig szemlélődhettem, amikor a kertiből rejtekhelyemhez közeledő lépteket hallottam. A lombsátor teljesen benőtte a lugast, és eltakart a közeledők elöl. Én azonban a levelek közötti réseken át megpillantottam két elhanyagolt, szakállas férfit, akik nem messze tőlem épp megálltak, és élénk beszédbe merültek. Vörös sapkát viseltek, kék-vörös csíkozású ponchót, és vörös nadrágot A lábukon csizmát hordtak, az itteni szokás szerint talp nélkül, óriási sarkantyúkkal.

Ez a két katona minden bizonnyal az öt lovas közé tartozott, akiket a tiszt hozott magával. Hogy miről vitáztak, nem értettem, mert halkan beszéltek. Majd ismét útnak eredtek, lassan sétálva, fel a lépcsőn.

A vita hevében azonban félúton megtorpantak, és ezúttal már minden szavukat értettem.

- Ugyan, nincs okunk aggodalomra - nyugtatta társát az egyik -, hiszen nem kockáztatunk semmit.

- Ezzel tisztában vagyok, ugyanúgy, mint te, és eszem ágában sincs vélt veszélyeket kitalálni! -

hangzott a válasz. - Csak az a véleményem, hogy a körülmények nehezebbé váltak, mint ahogy

gondoltuk.

- A yerbatero miatt?

- Igen. De hát ki sejthette volna, hogy a testvére és üzlettársa az estancierónak! Ezért aztán az elképzelésünk módosul. A lóvásárlás-ból pedig…

Meghökkenve elhallgatott. Az utolsó szavaknál ugyanis beléptek a lugasba, és megláttak engem.

Viharvert arcvonásaik még sötétebbek lettek, ahogy a zavartól elvörösödtek. Tudniuk kellett, hogy az utolsó szavaikat meghallottam.

- Elnézést! - hebegte az egyik. - Sejtehnünk sem volt, hogy találunk itt valakit, senor.

Nem válaszoltam semmit, csak éles pillantást vetettem rájuk. Ettől még jobban elvörösödtek, majd zavart toporgással indultak le a lépcsőn.

- Az ördögbe is - hallottam még -, ki gondolta volna, hogy éppen őt találjuk itt!

Tovább már nem értettem beszédüket, mert sietve távolodtak. Am az eddig hallottak is megmozgatták a gondolataimat. Voltaképp semmi olyat nem hallottam, ami gyanúmat tovább növelhette volna, mégis, niindmkább erősödött bennem az érzés, hogy veszély fenyeget minket, vagy legalábbis engem. Hogy honnan várható, milyen formában, arról halvány sejtelmem sem volt.

Vártam még egy kis ideig, majd leereszkedtem a kertbe, hogy visszatérjek a csokoládéhoz. Útközben találkoztam Montesóval. Fenn járt a lakosztályomban, de mivel nem talált ott, úgy gondolta, már lementem a kertbe. Természetesen elbeszéltem neki a kis közjátékot, szó szerint idézve a szavakat.

- Nyugtalanságot keltettek önben? - kérdezte.

- Természetesen, senor, hiszen gondolja csak végig. A legenyhébb, amit mondhatok: ugyancsak különös ez az egész…

- Én semmi rendkívülit nem találok benne.

- Mintha valami kockázatról beszéltek volna!

- A lóvásárlás mindig rizikóval jár.

- Van valami okuk rá, hogy aggódjanak, éppen az ön személyével kapcsolatban. Nehezebbnek ítélték meg a helyzetet, mivel önből, az egyszerű teaszedőből estanciero lett.

- Bizonyára azt gondolják, hogy én, mint tapasztalatlan yerbatero, magasabb árat kötök ki a lovakért, mint a bátyám tenné.

- Lehetséges, bár nekem az a véleményem, hogy ezt teljesen más vonatkozásban értették. Lehet, hogy az az állítólagos rendőrtiszt keveri ismét a kártyát?

- Szeretném tudni, hogyan! Túlságosan sötéten látja a dolgokat, senor. A minap feltámadt a

bizalmatlansága, és azóta nem tud nyugodni, egyszerű dolgok mögött is veszélyt keres. Higgye el, semmi ok a gyanakvásra. Ott jön a sógornőm a lányával és a tiszttel. Kérem, ne zavarja meg a békés hangulatot.

Monteso ma reggel nem az esti ruhájába öltözött. Arra készültünk, hogy kilovagolunk, ezért a régi, megszokott hacukáját vette föl. Csak épp nem mezítláb jött. Csizmát húzott, és mindössze ez utalt arra, hogy ő a gazdag ménestulajdonos.

Mivel a tiszttel senki sem rokonszenvezett különösképpen, a reggeli igencsak szótlanra és rövidre sikerült. Az egyetlen kurta beszélgetés abból állt, hogy Monteso közölte elképzelését: ltilovagolunk a ménesekhez, és elkísérem én is.

A tiszt arca még kevésbé tetszett, mint tegnap este. Mielőtt elindultunk, fölmentem a szobámba. Nem akartam, hogy készületlenül lepjen meg bármi lehetséges veszély. Minden fegyveremet természetesen nem vihettem magammal. Kést azonban kettőt is dugtam az övembe. Ez itt nem tűnik fel senkinek, mert kést mindenki hord magával. Magamhoz vettem még a két revolveremet is. Am nem akartam, hogy erre

felfigyeljenek, ezért elrejtettem Őket. Felhúztam mindkét csizmám szárát, ameddig lehetett, és olyan formán kötöttem át, hogy a felső része zseb formájúra alakult. Itt pompásan elfért a két hatlövetű. Ezután lementem a külső udvarra, ahol a lovak már fölnyergelve vártak. A katonák is csatlakoztak hozzánk. Ez nem volt feltűnő, hiszen el kellett kísérniük a vezetőjüket. Egy azonban hiányzott közülük. Sajnos, erre az ugyancsak fontos körülményre akkor még nem figyeltem fel.

Később derült ki, hogy ezt az embert előreküldték, hogy kifeszítse a képzeletbeli hálót, amelybe bele kellett sétálnunk.

Útnak indultunk. Elől lovagolt Monteso, a tiszt és én, mögöttünk a katonák. Most adódott lehetőségem, hogy megcsodáljam a két testvér jószágállományát.

Az állatok részint nagy füves területeken legelésztek, amelyeket kaktuszsövények választottak el egymástól, míg a többieket gauchók, peónok terelték a szabad térségen.

A tiszt elmondta, szeretne az után választani, ha megtekintette a teljes állatállományt. Ezért aztán egyik legelőről a másikra lovagoltunk, egyre inkább távolodva az estanciától. Állandóan szemmel tartottam a környező

tájat, mert cselt gyanítottam. Monteso észrevehette, mert egy alkalmas pillanatban, amikor a többiek nem figyeltek ránk, és nem is hallhatták meg, hogy mit beszélünk, a lovam mellé nyomakodott, és megkérdezte:

- Még mindig aggódik, senor?

- Igen.

- De hát mi történhet?

- Várjuk csak ki a végét.

- A katonák semmit sem tehetnek ellenünk. A legkisebb gyanú esetén egyet kiáltok vagy füttyentek, és a gauchók azonnal a segítségünkre jönnek.

- Ez talán az egyetlen, amiben még bízom.

- Ugyan már, felejtse el a félelmét, senor.

- Félelem? Pah! Arról szó sincsen!

Ekkor a tiszt közénk nyomakodott a lovával. Látszott, óvakodik attól, hogy minket négyszemközt

hagyjon beszélgetni. Ez természetesen csak növelte a gyanúmat. Kicsit később Monteso figyelmeztetett bennünket, hogy olyan karám felé közeledünk, ahol a legjobb, még betöretlen lovaikat tartják.

Magas, sűrű tüskés növény övezte a karám minden oldalát. A bejáratot földbe ásott, erős facölöpök zárták le, amelyek közül kiemeltek egyet, hogy be tudjunk menni.

Számtalan lóból álló ménes vágtatott előttünk. Valóban, az állatokat még nem lovagolták, mert

oldalukon nem mutatkoztak az elmaradhatatlan, óriási sarkantyúnyomok. Pompás lovakat láttunk, ám pejkómat egyikért sem cseréltem volna el. Észrevettem, hogy a tiszt alig törődik a lovakkal, más köthette le a figyelmét, mintha nagyon várna valamire. Mondanom sem kell, hogy ez végképp nem tetszett nekem. Végül közölte, nem tud választani, ezen lovak közül pedig végképp nem, mert a még betöretlen állatok veszélyt jelentenek a katonák számára. Visszatér a parancsnokságra, és további utasítást kér.

Elindultunk visszafelé a karambol, amely az estanciától jó órányi lovaglásra feküdt. A gauchók

elkísértek a bejárathoz, szabaddá tették, majd utánunk ismét lezárták a cölöpökkel. Kilovagoltunk a nyüt térségbe, végig a kaktuszsövény mellett, hogy megnézzük még a legutolsó ménest is. A sövény véget ért, és sarkot alkotva eddigi irányunkhoz képest merőlegesen haladt tovább. Éppen be akartunk fordulni, amikor a fal mögül egy lovas katona bukkant elő.

- Megállj! - kiáltottam fel. - Egy lépést sem tovább!

A tiszt azonban a korbácsával végigvágott a lovamon, úgyhogy az néhány ugrással előretört. Mielőtt vissza tudtam volna fogni, már körülvett bennünket vagy Ötven lovas, akik a kaktuszkerítés sarka mögül vágtattak elő. Hasonló egyenruhát, vagy inkább öltözéket viseltek, mint amit a tiszt kísérőinél már leírtam.

Mindenre elszánt, lezüllött alakok, akiket inkább útonállóknak, mint katonáknak tartottam.

Itt vártak tehát ránk a sövény mögött. A katona, akinek a hiánya csak most tűnt föl, előrelovagolt, hogy tájékoztassa őket, mikorra vagyunk várhatók. Most már értettem mindent.

Olyan szorosan mellénk nyomakodtak, hogy lovaink szinte mozdulni sem tudtak. Haragosan kiáltottam fel:

- Mi az ördögöt jelent ez? Mit akarnak tőlünk?

- Önök a foglyaink! - válaszolta a vezetőjük.

- De hát miért?

- Meg fogják tudni időben.

- Akkor helyet, hogy beszélgessünk! Teret, ha mondom! Fölrántottam a lovamat, és sarkamat az

oldalába nyomtam.

Fölágaskodott, és kapálódzó két mellső lábával széles félkört tett. Ezután visszaengedtem, és ahogy talajt ért, hátsó két lábával többször kirúgott. Mindjárt szabadabban éreztem magam, mert a körülállók gyorsan félrehúzódtak, nehogy hátasaik megsérüljenek.

- Állj! - kiáltott fel a vezetőjük. - Ne adjatok szabad helyet! Előre, vágta!

Ez okos húzás volt. Az egész csapat hirtelen mozgásba lendült, és magával ragadott minket is. Őrült iramban száguldottunk a pampán át, és nekem sem időm, sem alkalmam nem adódott, hogy kitörjek a tömött csoportból, amelyben még Montesót is alig tudtam fölfedezni. Őt egyébként annyira megdöbbentette a dolog, hogy elfelejtette segítségül hívni a gauchókat. Ámbár az sem segített volna rajtunk, ha megteszi, hisz a túlerő

akkor is győz.

Úgy robogtunk, mint valami estampeda, ahogy a spanyolok nevezik a vad vágtát, amikor a karambol kitört, megvadult lovak száguldanak a pampán át. Megpróbáltam mindent, hogy kissé visszamaradjak, vagy legalább némi kis helyet csináljak, de hasztalan. Néha hallottam Monteso dühöngő szitkozódását, választ persze nem kapott rá. Ami engem illet, nem szóltam egyetlen szót sem. Magamba fojtottam dühömet, és hagytam, hogy tovaragadjanak. A vágta folytatódott tovább és tovább. A lakott helyeket elkerülték a fickók. Csak egy-két gauchót vagy peónt láttunk, akik az állatokra felügyeltek, és ugyancsak elcsodálkoztak a vad száguldás láttán.

Fél óra telhetett el. A lovakról patakzott a verejték. Mi pedig csak űztük, hajtottuk őket, ugyanolyan szoros gyűrűbe zárva, mint eddig. Arra azért adódott alkalmam, hogy a katonákat alaposan szemügyre vegyem.

Nem igazi egyenruhát viseltek. Rikító színű dolmányukat, nadrágjukat, ponchójukat egyéni ötletek alapján díszítették. Néhánynál láttam lőfegyvert, a többiek lándzsával voltak felfegyverezve, és kivétel nélkül mindegyiknél ott volt az elmaradhatatlan bola és lasz-szó. Bár nem ismertem az ország körülményeit, de az összkép alapján, amit ez a siserehad nyújtott, inkább csoportba verődött kalandoroknak látszottak a fickók, semmint hivatásos katonáknak. A vezetőjük rikító színű, felcicomázott fantáziauniibrrnisban parádézott, a rangjára utaló minden jelzés nélkül. Úgy festett, hogy láttán a kalandregények haramiavezére jutott az ember eszébe.

Monteso eddig mögöttem vágtatott. Ekkor végre talált lehetőséget, hogy mellém nyomakodjék.

- Mit szól ehhez a gaztetthez? - kérdezte dühtől fuldokolva.

- Semmit! - vontam meg a vállamat.

- Kíméletlen megtorlásban lesz részük, erről gondoskodom!

- Egyelőre nem tehet semmit. Várjuk ki a végét. Bárcsak hallgatott volna rám!

- Kérem, csak semmi szemrehányás! Ha megállunk, beszélek a fickókkal, és akkor majd megtudják,

kivel jártak el ilyen galádul.

A lovasok hagytak beszélgetni minket, de csak nevettek a tehetetlen Monteso fenyegetődzésén. Úgy véltem, az a szándéka, hogy minden lehetőséget megragad az ellenállásra. Sikerült azonban erről lebeszélnem.

Egyelőre fogalmunk sem volt, mit is akarnak tőlünk. Arra kértem Montesót, nyugodjék meg, várjuk ki a végét.

Nagy nehezen belátta, hogy a túlerővel szemben értelmetlen küszködnie.

Eközben jelentős távolságot hagytunk magunk mögött. Lassítottuk az iramot, megengedték, hogy

lépésben haladjanak a lovak. Ezúttal már tudtam beszélgetni. A vezetőhöz fordultam:

- Senor, mikor tudjuk meg, hogy milyen okból és mi célból ragadtak el berniünket?

- A táborhelyen -válaszolta röviden. - És most hallgasson! Semmi kedvem fecsegni önnel!

Ez szigorúan, ellenségesen hangzott, sokkal gorombábban, mint ahogy holmi kóbor betyártól elvárja az ember. Hasonlóképpen válaszoltam:

- Megkérem, legyen kicsit udvariasabb! Nem valami cseléddel beszél.

- Hogy ön kicsoda, azt majd később bebizonyítom. Ha most azonban nem marad csendben,

megkötöztetem, ahogyan az ilyen embereket szokás.

Elhallgattam.

Csak Monteso csikorgatta a fogát dühében.

Eddig nyílt síkságon haladtunk át. Most azonban hegyeket pillantottunk meg előttünk, ha itteni szokás szerint az apróbb kiemelkedéseket már mindjárt hegynek nevezzük. Valójában csak a megszokott dombvonulat rajzolódott ki, a már szintén ismert széthasadozott szikladarabokkal. Amikor elértük, túlnan egy folyót pillantottunk meg, amely nyílegyenesen, keresztirányban húzódott előttünk.

- Ez a Rio Negro - közölte Monteso -, és ez a folyó valamivel távolabb a Rio Uruguayba ömlik.

Valószínűleg ott lent találjuk a tábort.

A folyó mindkét oldalán, keskeny sávban gyér, ligetes facsoport húzódott, erdőnek jószerint aligha nevezhető. Meszsze fönt, jobbra egy rancho látszott. Egyébként teljesen elhagyatottnak tetszett a környék, egy-egy csordát, ha megpillantottunk a távolban.

Amint a magaslatról lelovagoltunk, és a folyóhoz közeledtünk, észrevettem egy lovast, aki lassan közeledett. Azonnal felismertem az illetőt, bizonyára Monteso is, mert halkan odasúgta:

- Látja azt a csirkefogót? Tudja, ki az?

- Hát persze! A rendőrtisztünk”. Sejtettem, hogy ő keveri a kártyát

- Lenne csak puskám, azonnal lelőném!

- Majd arra is sor kerül. Maradjunk csendben.

A fickó udvariasan üdvözölte a vezetőnket, mayornak, vagyis főnöknek szólította. Még csak egyetlen pillantást sem vetett ránk, ám arca ragyogott az elégedettségtől.

A fák alatt megálltunk, és leszálltunk a nyeregből. A süppedős, iszapos talajon egyetlen legelésző állatot sem láttunk. Még mindig szorosan közrefogtak minket, a nem túl széles, de mély folyót azonban kényelmesen szemügyre vehettem.

A terület, ahol tartózkodtunk, pompás búvóhelynek látszott. Ennek ellenére, úgy véltem, nem alkalmas táborozásra. Ki tartózkodik szívesen mocsaras, ingoványos részeken, ahol kellemetlen gázok terhelik a levegőt, és midenfajta élősködő kínoz embert, állatot?! No, gondoltam, aligha óhajtanak különös kísérőink sokáig itt időzni, és bizonyára velünk is gyorsan akarják rendezni a dolgukat.

A tisztáson nem nőttek bokrok, és adott elég helyet ahhoz, hogy a lovas katonák áthatolhatatlan falat képezzenek körülöttünk. Néhány lovat lenyergeltek. A nyergeket a homokra fektették, hogy ülőhelyül szolgáljanak a bíráknak, akik ítélkeznek felettünk. A vésztör-vényszék a mayorból, a tisztből és még három fickóból állt, akiket lovászmesternek, főhadnagynak és őrparancsnoknak szólítottak. A mi

rendőiiisztünk” mellettük állt. Monteso dühöngött, és ahogy leszálltunk a lóról, neki akart ugrani a mayornak. Csak nehezen tudtam lecsillapítani; kértem, maradjon nyugton, várjuk meg, mit akarnak tőlünk ezek az útonállók, mit vétettünk ellenük.

Nyugodtan álldogáltunk tehát egymás mellett, míg velünk szemben az öt senor helyet foglalt.

Szemlátomást roppant erőfeszítéssel igyekeztek méltóságteljes arcot vágni.

Aztán intett a mayor, és szigorú hangon így szólt:

- Az előbb azt kérdezte, miért hozzuk önöket magunkkal. Most , kap választ a kérdésére, és egyben ítéletet is hozunk! Önök lázítás és hazaárulás vádjával állnak előttünk.

Az lehetett a szándéka, hogy ezekkel a szavakkal valósággal megsemmisít bennünket, legalábbis ez tükröződött az arcán. Monteso előre akart ugrani, én azonban intettem neki, hogy maradjon veszteg.

- Ki emelte ezeket a vádakat ellenünk?

- Ez a senor - mutatott az állítólagos rendőrtisztre.

- Az nem lehet. Vádat egyetlen személy sem emelhet, csak bíróság. Az a személy, akire ön gondol, legfeljebb tanú lehet.

- Tanúskodni is fog. A bíróság, vagyis hát a hadbíróság, pedig mi vagyunk.

- Ha magam el is fogadnám önöket mint hadbíróságot, önök akkor sem lennének illetékesek. Idegen vagyok ebben az országban ugyan, de azért tudom, hogy lázítás és hazaárulás bűntettében csak esküdtek ítélkezhetnek, fellebbviteli fokon.

- Nincs szükségünk a beleegyezésére.

- De igen! Még magának a bűnösnek is megvan az az elvitathatatlanjoga, hogy csak a vád bizonyítása után ítélkezhetnek felette.

- Bizonyítani fogjuk a vád minden pontját!

- Kétlem. Lennének csak itt a fegyvereim, mindjárt másképpen beszélgetnénk, szavak helyett

golyókkal!

Határozott céllal fenyegetőztem, mert nagy baj lett volna, ha a fickók, fegyvert keresve nálam, átkutatnak. Azt már kezdtem sejtem, hogy csak küzdelem árán tudunk szabadulni ebből a csávából. De hát nem ostobaság vagy nevetséges dolog ellenállásra gondolni ilyen helyzetben? Ki tudja? No de ketten ötven ellen?

Sebaj, ez nem ok arra, hogy feladjuk. Fejjel menni a falnak szamárság, ám némi kis ravaszság, egy kis furfang sokszor eredményesebb lehet, mint egy gyorstüzelő Armstrong-gépágyú. A senorok, már egyáltalán ha azok voltak, nem tettek rám olyan hatást, hogy ne lehessen az eszükön túljárni. Erőszakkal nem érhettünk el semmit, legalábbis pusztán csak erőszakkal. Azért igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha teljesen védtelen, fegyvertelen lennék.

- Igen, látom, fegyvereket nem hozott magával - nyugtázta a mayor elégedetten. - Tegye le a késeit is.

- Szó sem lehet róla! Nincs joguk ezt követelni tőlem!

- Hogy ön tiltakozik-e vagy sem, az nekünk teljesen mindegy. Amit elhatároztunk, azt véghez is

visszük, akár tetszik önnek, akár nem. Vegyétek el a késeit!

A parancsra néhány katona hozzánk lépett, és a késeinkért nyúlt. Monteso ellenállt, és nem engedte elvenni az övét. Rögtön lefogták, és győzött a túlerő. En önként átadtam nekik mind a kettőt, úgyhogy velem nem kellett erőszakoskodniuk. A mayor mindhárom kést az övébe dugta, olyan mozdulattal, amelyen látszott, hogy a magáénak tekinti őket.

Ezután megszólalt:

- A tanúé a szó. Miben tartja bűnösnek ezt a két embert, senor Carrera?

- Gyilkossági kísérletben, lazításban és összeesküvésben.

- Rendelkezik bizonyítékokkal?

- Igen, olyan nyomósakkal, amelyeket nem tudnak cáfolni.

- Hát ez szomorú a foglyok számára. Nézzük először a gyilkossági kísérletet. Hol történt ez?

- Montevideóban, három nappal ezelőtt.

- Kit akartak megölni?

- Az egyik rokonomat. Ez a német az orgonista házához csalta, és ott orvul rátámadt.

- De nem ölte meg?

- Nem. Szerencsére sikerült elmenekülnie. A két vádlott azonban követte a lakásáig, ahol éppen egy kedves barátja tartózkodott. Megrohanták, majd összekötözték őket, aztán a rokonomat félholtra verték. Úgy hagyták ott vérbe fagyva.

- Minderre vannak tanúi?

- Természetesen. Meg tudom őket nevezni, de ők, sajnos, Montevideóban laknak.

- Nem tesz semmit. Arra nincs időnk, hogy ilyen messziről idekéressük őket. Ezen tanúk nélkül is ítélkezünk a vádlottak felett. Egyébként is meg vagyok győződve, hogy ön a teljes igazságot mondja, senor Carrera, mert csak rá kell nézni ezekre, és már tudja az ember, kifélék, mifélék. Es most lássuk, mit szólnak önök a vádhoz?

A kérdés nekünk szólt. En a legkevésbé sem háborodtam fel a szemenszedett hazugság hallatán, mert ismeretségünk kezdete óta tudtam, hogy a rendőrtiszt” csaló. Valami hasonlóra számítottam. Monteso azonban egyáltalán nem maradt ilyen nyugodt. Dél-amerikai lévén elképzelhetetlennek tartotta, hogy ebben a helyzetben olyan hidegvérű maradjon, mint én. Néhány gyors lépést tett előre a mayor felé, és dühösen felkiáltott:

- Hogy mit mondunk? Azt, hogy hazugság, semmi más, mint hazugság az egész, amit ez az ember

ellenünk összehordott! Nem az én barátom ejtette csapdába azt a fickót, hanem az támadta meg őt!

- Úgy? Tudja ezt bizonyítani?

- Persze, hogy tudom! Az útitársam kész rá megesküdni.

- Az nem megy, mert a vádlott nem lehet a saját tanúja.

- Akkor megesküdhet az orgonista, akinek a háza előtt lezajlott az esemény.

- Itt van az orgonista?

- Hogy az ördögbe lenne? De hát ezt ugyanúgy tudja ön is, mint én.

- Nos, ebben az esetben nem tanúskodhat!

- Akkor követelem, hogy hozzák ide!

- Arra nincs időnk, senor. Egyébként sincs rá szükségünk, mert nélküle is tudjuk, hogy önök bűnösök.

- Semmit, éppen hogy semmit sem tudnak!

- Megkérem, ne üvöltözzék rám ilyen hangon. En vagyok az elnöke ennek a hadbíróságnak, és szükség esetén gondoskodom arról, hogy udvariasabb legyen.

Szavai végképp felbőszítették Montesót.

- Éppen eléggé udvarias vagyok! - kiáltott föl dühösen. - A tanú vádaskodik ellenünk, és mi vitatjuk az igazát Ez az ember ott volt Montevideóban, ugyanúgy, mint mi, és ő is csak a személyes állításaira hagyatkozhat.

így tehát, ami azt illeti, ketten vagyunk egy ellen.

- Ő azonban kész megesküdni, hogy minden szava igaz.

- Mi viszont arra, hogy hazudik.

- Önöknek, mint vádlottaknak, érvénytelen az esküjük, és ezzel ebben a vádpontban bűnösnek

bizonyultak,

- Ha így van, akkor vigye el önöket az ördög!

- Most aztán már elég legyen! - rivallt rá haragosan a mayor. -Tudjuk jól, kiket fog elvinni, nem is soká!

Már figyelmeztettem! Még egy ilyen sértés, és akkor megbotoztatom. Vigyázzon tehát!

- Azt merészelje csak! Egyszer majd számolniuk kell ezért a cirkuszért, mert én feljelentem önöketí

- Nevetséges! Nem lesz rá ideje. ítélkezünk önök felett, és vagy golyó vár önökre, vagy vízbe fojtás.

- Meggondolják még azt! Ez egyet jelentene a halálos ítéletünkkel.

- Pedig így járunk el, ha önök nem tudják bizonyítani ártatlanságukat.

- Hogy az Ördögbe bizonyítanánk, ha ezt éppen önök akadályozzák meg?! Engedjék meg, hogy tanút

hozzunk!

- Sajnos, kevés az időnk, nem várakozhatunk esetleges tanúk ideérkezéséig.

- Akkor egyszerűen kijelentjük, hogy ez a senor Carrera hazudik.

- Nem hiszünk önöknek. Őneki több bizalmat előlegezünk. Ez az idegen valóban meg akarta ölni az ő

rokonát.

- Nos, jól van! Es mi az én szerepem ebben?

- Semmi! Csakhogy követte a lakására az illetőt, foglyul ejtette, majd véresre korbácsolta. Tagadja ezt?

- Nem.

- Tehát belátja, hogy a testi sértésben bűnös?

- Nem. Elnáspágoltunk egy csirkefogót, és közben a bőre egy-két helyen felrepedt. Ha ez testi sértés, ám legyen. Ezt vállaljuk.

- Akkor mit beszél itt ártatlanságról! A legteljesebb mérteidben megérdemlik a halált!

- Észnél van, senor? Hogy ítélhetne bárki is halálra bennünket azért, mert néhány ütéssel

végigszánkáztunk egy csirkefogó hátán?!

- Mi, senor, mi fogunk ítélkezni, és ezt önöknek el kell fogadniuk. Egyébként okosabban tennék, ha felhagynának az értelmetlen tagadással, ellenállással. Minket kényszerít a helyzet, hogy önöket kivégezzük, ám szeretném, ha haláluk mennél kevesebb fájdalommal menne végbe.

- Az ördögbe is! Én nem akarok sem gyengéd, sem goromba halállal a másvilágra költözni! Érti, senor?

Égy gazember megfenyíté-se nem vonhat maga után ilyen szigorú büntetést!

- Ó, dehogyis nem!! Mi a háborús törvények alapján ítélkezünk. És azzal, hogy idejöttünk, elárultuk önöknek a titkos táborozási helyünket. Ez nem szivároghat ki! Be kell látniuk, hogy a legnagyobb szigorúságra kényszerülünk.

- Az égvilágon semmit sem látok be! Kijelentem ismét, semmi tárgyalnivalóm önökkel, és semmibe sem nyugszom bele!

- Én is közlöm önnel, semmi kedvem tovább hallgatni a sértegetéseit! Ha továbbra is ilyen módon viseli magát, magára vessen, ha ‘szigorúbb intézkedéseket foganatosítok!

- Talán fenyeget? Vegye tudomásul, eszem ágában sincs hagyni, hogy úgy beszéljenek velem, mint

holmi bűnözővel.

- Nos, kísérelje meg, tud-e ezen változtatni! Kötözzétek meg!

A parancsra öt-hat katona a yerbateróhoz lépett. Monteso védekezett ugyan, de hasztalan.

Hátrakötötték mindkét kezét. Közben átkozódott, szidott mindenkit. Intettem feléje, majd megpróbáltam szavakkal nyugtatni, de minden eredmény nélkül. Kérte, hogy segítsek, oldozzam el, és amikor ezt nem tettem, elkezdett gyalázni engem is. Addig folytatta, míg összekötözték a lábait is, és lefektették a földre. Előkaphattam volna a két revolveremet, és talán sikerült volna megfélemlítenem a körülállókat, ám tudtam, hogy ez semmit sem javítana helyzetünkön, ellenkezőleg, csak rontana rajta.

Csak úgy számíthattunk sikerre, ha valahogy kivágjuk a körből magunkat, és kissé hátrább szorítva a fickókat, sakkban tartjuk őket. Késeiktől és a lándzsáktól nem tartottam, különösképpen a puskáktól meg a lasszóktól sem, azonban a bolák a legnagyobb mértékben veszélyesnek látszottak. Abban a pillanatban, amint hátat fordítanánk nekik, ezen félelmetes fegyverek tucatjai röpülnének felénk.

Csak egy lehetőségem maradt: meg kell őriznem hidegvéremet, okosan kell viselkednem. Montesóra a továbbiakban már nem számíthattam.

Megkötözve hevert a földön, és nemhogy segítségemre lett volna, hanem ő szorult az enyémre.

Ekkor a mayor hozzám fordult:

- Remélem, senor, hogy legalább ön nem akarja nehezíteni a megbízatásomat. Látja, az ellenállás értelmetlen. Nyugodjék tehát bele a sorsába.

- Kilátástalan helyzetbe beletörődni nem nagy művészet, senor. Az eddigiek során azonban nem győztek meg, hogy helyzetünk valóban reménytelen, és addig természetesen szó sem lehet arról, hogy bármibe belenyugodjak.

- Néhány gondolat felvetése után majd bizonyára belátja, hogy elvesztek.

- Hiszen éppen ez az, amit nem fogadhatok el. Önkényesen elrabolták a szabadságomat. Pedig önök nem képviselnek olyan hatóságot, amelynek erre felhatalmazása lenne.

- Már mondtam önnek, hogy tökéletesen elég, ha mi illetékesnek tartjuk magunkat.

- Nos, akkor kijelentem önnek, hogy csak tiltakozással engedelmeskedem az erőszaknak. Kész vagyok megígérni, hogy mint caballero a caballeróval tárgyalok önnel, ám csak fenntartással! Nem ismerem el ezt a bíróságot illetékesnek!

- Ez utóbbi mellékes! Fő az, hogy ön a továbbialiban sem magának, sem pedig nekünk nem támaszt

nehézséget. Örülök ennek a fordulatnak, és feltételezem, hogy válaszai majd nyugodtan hangzanak el, tárgyszerűen, az igazságnak megfelelően. Beismeri tehát, hogy bűnös a gyilkossági kísérletben?

- Sajnos, ebben a vonatkozásban nem állhatok rendelkezésére, senor. Nem volt szándékomban senkit sem megölni.

Néhány cigarettát vett elő a zsebéből, egyet meggyújtott, egyet pedig felém nyújtott.

- Megígérte, hogy mint caballero viselkedik. Úgy gondolom, igyekszik is ehhez tartani magát.

Kérem, gyújtson rá! Majd meglátja, jó minőségű. Javasolom, rövidítsük le az eljárást azzal, hogy ön vázolja röviden, az igazságnak megfelelően a történteket.

Tüzet adott, és én meggyújtottam a cigarettámat.

Aztán udvariasan meghajoltam, és így szóltam:

- Hogy magára a vallomásra sor kerüljön, néhány dolgot rendezniük kell, amit eddig elmulasztottak.

- Nos, kérem, mondja meg, mit felejtettünk el!

- Megismétlem újból, nem ismerem el önöket illetékesnek. Am, tételezzük fel, hogy mégis azok.

Csakhogy a vádlottnak akkor is tudnia kell, milyen bíróság előtt áll. En nem tudom az ön, a társai és az esetleges tanúk nevét. A vádat ügyésznek kell képviselnie, állami hivatalnoknak! A vádlott oldalán pedig védőnek kell állnia! Nos, röviden, ezeket hiányolom, már bocsássanak meg nekem.

- Én megbocsátok, ugyanúgy, senor, mint ahogy ön is megbocsát nekem. Sajnos, a körülmények nem

engedik, és időnk sincs, hogy a formaságoknak eleget tegyünk, de hát szerencsére mindez mellékes.

Ónok ellen feljelentést tettek, és mi halárra ítéljük önöket. Ez a dolog lényege, minden más csak időrablás. Elismerem azonban, hogy sokkal udvariasabban igyekszik viselkedni, mint a társa, ezért kérését, amennyiben módomban áll, teljesítem.

- Cadera mayor vagyok a Nemzeti Hadseregből. Talán már hallotta is a nevemet?)- Sajnos, még nem, bár ez valószínűleg annak tudható be, hogy csak néhány napja tartózkodom az önök országában.

- Nem tesz semmit, a lényeg az, hogy máris megismert engem személyesen. Bemutassam a bajtársaimat is?

- Köszönöm! Az ön neve tökéletesen elegendő, senor!

- Helyes. Örömmel látom, hogy most már valóban a vérbeli caballero álláspontjáról szemléli a helyzetet Rendkívül sajnálom, hogy ilyen kiválóan képzett és rokonszenves tulajdonságokkal rendelkező embert el kell ítélnem, de remélem, számítliatok az ön belátására, miszerint kényszerhelyzetben vagyok, és a kötelességemet teljesítem.

- Sajnos, el kell szomorítanom, mert részemről a kivégzést még rendkívül kérdésesnek tartom.

- Igyekszem meggyőzni önt, hogy téves az elgondolása. Elhatároztuk, hogy meg kell halnia, mert

bűnösnek találtuk.

- Akkor kérem, nevezze meg a személyt, aki ellenem tanúskodik.

- Ő senor Mateo Zarta, akit már jól ismernek.

- Jószerint kereskedő?

- Inkább csak volt. Jelenleg magánzó.

- Gondoltam. Tehát nem rendőrtiszt! Hazudott nekünk! Csaló!

- Nem érdekes. Csatlakozott hozzánk, és ő jelentette föl önöket. A továbbiakban sem fog elhallgatni semmit. Most tehát megismertek engem is és őt is. Ezután szeretném, ha bemutatkozna a két vádlott is.

A kísérőjével, legalábbis egyelőre, nem óhajtok beszélni, mert megsértett engem és az egész

hadbíróságot. On azonban udvarias ember, mutassa be, kicsoda ő!

- Senor Mauricío Montesónak hívják, és társtulajdonosa az Estancia del Yerbaterónak, ahonnan önök elragadtak minket.

- Téved, senor. A társa nem az, akinek kiadja magát.

- De igen. Ezt én igazolom.

- Az ön tanúskodását nem vehetem figyelembe, mert vádlott. Az ön társa közönséges yerbatero, aki, mint lázító, Montevideóban járt bujtogatni. Megtévesztette önt. Beszéljünk inkább az ön személyéről.

Azt állította, hogy külföldi, és csak nemrégen érkezett hozzánk. Tudja ezt bizonyítani?

- Természetesen, útlevéllel.

- Kérem, mutassa meg.

Tudtam, milyen veszélyes, ha az útiokmányt a kezébe adom, mert bizonyára nem adja vissza, hanem magánál tartja. Ám Ötven embere állt készen, hogy kérésének nyomatékot adjon, ezért nem maradt más választásom, elővettem a levéltárcámat, kivettem az útlevelet, és átnyújtottam neki.

Beleolvasott, majd Összecsukta és zsebre tette, pontosan úgy, ahogy gyanítottam. Aztán így szólt:

- Ez az útlevél valóban az öné?

- Hát persze! Nem szoktam hamis papírokkal utazni!

- Es ön valóban az a személy, akit itt leírtak?

- Teljes mértékben.

- Hiszek önnek, mert nem látszik szélhámosnak. Találhatók azonban még önnél más papírok, iratok, amelyeket egy vádlott nem tarthat magánál. Meg kell kérnem tehát, adjon át mindent, a pénzét is.

Kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem. Megkapta tehát a levéltárcámat és a pénzes zacskómat is.

- Gyáva! - hallottam Monteso gyűlölködő hangját.

Nem figyeltem rá. Annál inkább a mayorra, hogy hová rejti értékeimet. Mindkettőt az aranycérnával szegett kék uniformis frakkjának belső zsebébe dugta, az imént elvett útlevelem mellé.

- Látom, órája is van - folytatta. - Beláthatja, hogy erre is igényt tartok.

- Tessék, itt van - válaszoltam engedelmesen.

Ezt a frakk külső zsebébe csúsztatta, majd elégedett hangon így szólt:

- Található még önnél valami, amit el kell koboznom?

- Már semmivel sem állhatok a rendelkezésére. Minden tulajdonomat ön birtokolja.

- És a fegyvereit is -bólintott. - Meggyőződött tehát, hogy teljes egészében a hatalmunkban van?

- Igen, belátom.

- Ennek örülök, és remélem, ezúttal már belenyugszik sorsába. Teljesítettük az ön által kért

formaságokat is. Az egész eljárást meg tudnánk gyorsítani, ha ön belátná, hogy vétkes a gyilkossági kísérletben.

- Arról szó sem lehet, hiszen éppen én voltam az, aki ellen ez irányult^Röviden elbeszéltem a

történteket, de a bíróság” tagjai alig figyeltek rám. Egymás között beszélgettek, nevetgéltek azon, ahogy a pénzemet és az órámat átadtam. Valóban katonákkal álltam szemben, vagy útonállókkal? A mayor is csak csekély figyelmet fordított a mondókámra. Amikor befejeztem, azt kérdezte:

- ón állítja, hogy a színtiszta igazságot mondja?

- Igen. Kész vagyok rá megesküdni.

- On, mint vádlott, nem tehet esküt. Most hallgassuk meg a tanút.

- Amit ez az idegen mesélt, hazugság. Csapdába ejtették a rokonomat, s amikor az elmenekült a kezük közül, a saját házában véresre korbácsolták!

- De nem az én beleegyezésemmel. Senor Monteso tanúsíthatja, hogy kimentem a szobából, míg a

botozás tartott. Nemsokára vissza is mentem, hogy véget vessek az egésznek.

- Hazugság, semmi egyéb, mint hazugság!

- Hallotta? A tanú hazugságnak ítéli az ön szavait - szólalt meg a mayor.

- Megvan rá minden oka, és most már csak az a kérdés, ön nekem hisz-e, vagy neki?

- Természetesen a tanúnak, hiszen szövetségesünk.

- Az előbb pedig azt mondta, nem tart hazugnak.

- Csak ami a tárgyat illeti, annak az ismertetését.

- Vegye még hozzá, hogy az ön tanúja hazug csaló. Nem fogadom el a vád tanújának. Meglopta a

korábbi munkaadó gazdáját is!

- Az most nem tartozik ide, senor. Én a tanú szavainak adok hitelt, s ezért önt halálra ítélem. Ezután nyitva maradt még a lázítás és a hazaárulás kérdése. Ehhez mi a hozzáfűznivalója?

- Fogalmam sincs arról, hogyan követhettem el eme bűnöket rövid itt-tartózkodásom alatt.

- Mindjárt bebizonyítjuk, hogy vétkes a vád mindkét pontjában. Senor Zarta, mit hallott ön San Jóséban, senor Rixio kereskedő kertjében?

Ohó! Ezek szerint Mateo belopakodott a kertbe, és kihallgatott minket! Ő, mint alkalmazott, abban a házban lakott, így természetesenjói ismerte a kertet is. Most már kíváncsi voltam, miket mesél.

- Ahogy megérkeztem San Jóséba, megkerestem egy ismerősömet, akit, mint peónt, senor Rixiónál

találtam meg. Lesétáltunk a kertbe, és alkalmunk nyílt, hogy kihallgassunk egy rendkívül érdekes beszélgetést. A két Rixio ült a némettel a lugasban, és arról tárgyaltak, hogy Latorre ezredest meg kell buktatni. Hogy a tervet megvalósítsák, kihasználják azt, hogy az idegen nagyon hasonlít az ezredesre.

A tartomány északi részére kellett volna utaznia, ott Latorrénak kiadnia magát, és az ő nevében felkelést szítani. Eközben az ezredest egy félreeső vidéki estanciára csalogatnák, ahol erőszakos vendéglátás formájában megfosztanák mozgásszabadságától, így nem tudna alibit igazolni, és joggal vádolhatnák, hogy ő a lázító.

Hát ugyancsak elcsodálkoztam. Valóban hallgatódzott, ám beszélgetésünket teljesen a visszájára

fordította. Amellett a meséje alatt olyan szemtelen pimaszsággal nézett az arcomba, hogy legszívesebben ott mindjárt leütöttem volna.

Úgy látszott, a katonák már ismerték Mateo előadását, mert alig figyeltek rá. Inkább arra vártak, hogyan próbálok védekezni a vádaskodás ellen.

- Hallotta, senor? - kérdezte a mayor. - Mit válaszol?

- Hazudik.

- Úgy? Járt ön senor Rixiónál San Jóséban, és üldögéltek a lugas alatt a kertben?

- Ezt nem tagadhatom.

- És beszélgettek a politikáról, Latorre ezredesről?

- Minden bizonnyal.

- Tudja, hogy nagyon hasonlít az ezredesre?

- Említették már.

- Nos, ezzel bizonyítást is nyert, hogy senor Zarta az igazat mondja.

- Ezt nem tudják bizonyítani.

- Nagyon is könnyen! Ismerős ön előtt, hogy senor Ríxio fia tiszt?

- Természetesen. Ismerem őt személyesen. Ő Vörös-párti. És ön? Melyik párthoz tartozik?

- Tartsunk rendet, senor! Itt ön nem tehet fel kérdéseket. Ehhez csak nekem van jogom.

- Nos, jó! Akkor érdeklődjék senor Rixio lovászmesternél, és megtudja, hogy a tanú hazugsággal

traktálja önöket.

- Mint már mondtam, tanúk felkutatására nincs időnk. A háborús helyzet megkívánja a gyors

ügyintézést.

- Csak tessék! Cselekedjenek úgy, ahogy jónak látják, de önök viselik a felelősséget.

- Vállaljuk teljes nyugalommal. Ugyanis bizonyítani tudjuk, hogy elfogadta a javasolt tervet, és abban kész tevőlegesen részt venni.

- Szeretném látni vagy hallani ezeket a bizonyítékokat.

- Azonnal, senor. Halljuk Mateót tovább beszélni.

A fickó, eleget téve a felszólításnak, folytatta meséjét:

- Később rátértek a részletekre is. Mindent megbeszéltek apró-‘ lékosan, majd végül elfogadták a tervet.

A német kapott egy ajánlólevelet és egy fizetési utalványt, valami előre nem látható veszélyhelyzet esetére. Hogy több oldalról biztosítsák magukat, a társa is kapott egy másolatot, ami nála kell hogy legyen.

- Elismeri, senor? - kérdezte tőlem a mayor.

- Nem. Hazugság.

- Pedig a mi oldalunkon az igazság! Mateo látta ugyanis, hová rejtette a papírokat.

- Csodálatos módon jómagámnak fogalmam sincs róla!

- Majd segítségül hívjuk az emlékezőtehetségét. Mateónak sikerült a társát is megfigyelnie, ezért tudjuk azt is, hogy ő hová rejtette a másolati példányokat.

- Szóval én holmi papírokat dugdosok?! - kiáltott felháborodva Monteso.

- Igen - válaszolta Mateo -, a zakójában!

- Fickó, te megzavarodtál!

- Ne sértegessen! Megmutassam a pontos helyet?

- Az Isten szerelmére! Most már magam is kíváncsi vagyok.

- Kérem a bíróság tagjait, lépjenek a fogolyhoz.

Az öt tiszt körbeállta Montesót, Mateo pedig letérdelt hozzá, elővette a kését, és lefejtette a yerbatero zekéjének a hátán a varrást. Két papír hullott ki. Mateo felvette, és átnyújtotta a mayornak.

- Itt a bizonyíték! - szólalt meg a mayor elégedetten. - Remélem, ezután már nem tagadnak a fickók ilyen arcátlanul.

Monteso tehetetlen dühében csak üvölteni tudott:

- Csalás! Zsebmetsző trükk! A papírok már a kezében voltak, mielőtt felfejtette volna a varrást!

- Hallgasson! Ne súlyosbítsa értelmetlen tagadással a helyzetét. Senor Zarta, a németnél is ott vannak a papírok?

- Igen.

- Beismeri?

- Igen - válaszoltam azonnal.

Kimondottan mulatságos volt Mateo arcát megfigyelni, ahogy válaszom hallatán elámult Elszánt

tagadásra számított, hiszen semmit sem tudhattam az egész dologról.

- Helyes - bólintott a mayor. - Igazán örülök, hogy ilyen gyorsan caballeróhoz méltó beismerő

vallomást tesz. Hová rejtette tehát?

- Azt nem tudom. A papírokat ugyanis nem én rejtettem el, hanem Mateo varrta be a ruhámba, így csak ő tudhatja, hol találhatók.

- Ő dugta el önnél? Senor, kijelentésével már a bűvészet határát súrolja.

- Szó sincs bűvészkedésről! Mateo már Montevideóban magkapta az utasításokat, miként járjon el.

Azért csatlakozott hozzánk, hogy ehhez az alkalmat megtalálja, én azonban átláttam rajta, és távozásra bírtam. Minden csak fokozta a gyűlöletét. Titokban követett minket. Ahogy San Jóséba értünk, senor Rixióék vendégül láttak engem. Elérkezett a pompás alkalom, hiszen töviről hegyire ismerte vendéglátóim otthonát.

Ugyanis mint kereskedősegéd ott lakott, míg szégyenletes módon el nem zavarták, mivel meglopta gazdáját.

Belopakodott teliát a kertbe, és kihallgatta a beszélgetésünket. Én egyébiránt pártatlannak nyilvánítottam magam, és nem óhajtottam beavatkozni az itteni politikai viszonyokba. Mateo azonban megragadta az alkalmat, kitalálta ezt a mesét, és gyártott is hozzá művészi bizonyítékokat. Míg a tertulián szórakoztam, besurrant a szobámba, és elrejtőzött, bizonyára az ágy alá. Míg aludtam, előmászott, és az előkészített papírokat bevarrta a ruhámba…

- Senor, ez valóságos regény, amit ön számunkra rögtönöz! - szakított félbe a mayor.

-Ez nem kitalálás, pontosan így történt minden. Akkor éjszaka fölébredtem, és meg is pillantottam Mateo alakját. Késve pattantam fel azonban az ágyból, ezért nem sikerült elkapnom. Reggel találtam egy darab vörös cérnát a padlón. Mivel a vadászkabátomon a varrás indián módra, vörös cérnával készült, úgy gyanítom, hogy ide rejtette el a dokumentumokat. Mateónak bőségesen akadt alkalma, megfigyelhette ruházatom varrását, és San Jóséban beszerezhette a megfelelő cérnát. Az egyik későbbi pihenőhelyünkön elkaptam őt éjszaka, amint éppen az alvó Monteso körül mesterkedett.

Meggyőződésem, hogy ekkor rejtette zekéjébe a papírokat. Ezúttal a bevarrással nem kellett túl sokat bajlódnia, hiszen a zeke eléggé szakadozott volt.

- Hazugság, semmi más, mint hazugság! - nevetett föl Mateo. -Aki ezt elhiszi, maga is nevetségessé válik.

- Semmi baj - nyugtatta meg a mayor. -Természetesen önnek hiszünk. Emlékszik a pontos helyre, ahová a német senor dugta a papírokat?

- Természetesen. Még senor Rixio házában észleltem, hogy a kabát hátán fejtette föl a varrást, és bár nem figyelhettem tovább, meg

, mernék esküdni, hogy ott megtaláljuk.

- Mutassa meg a helyet!

- Tessék, itt van!

A fickó ezeknél a szavaknál vadászkabátom hátsó szegélyére mutatott. Odanyúltam, végigtapogattam, és azonnal éreztem, hogy valóban odarejtettek valamit Levetettem kabátomat, és megnéztem a kérdéses helyet.

Maga a ruhadarab a legfinomabb, papírvékonyra cserzett szarvastehénbőrből készült.

Azon a helyen az eredeti varrást fölfejtették, majd teljesen más öltésekkel helyreállították. Kértem a mayortól egy kést, és felvágtam a varrást. Két papír hullott ki a nyílásból, ugyanolyan, mint a Montesóé.

Szívesen elolvastam volna, mi áll bennük, de a mayor felkapta őket, majd elvette tőlem a kést. Ámbár sejtettem, voltaképp mindegy, hogy mit tartalmaznak. Tudtam, hogy csakugyan életveszélyben vagyok. Hogy ki akarja rám mérni ezt a csapást, nem tudtam pontosan, csak később vált bizonyossá.

El kellett tűrnöm. Bizonyos személyek veszélyesnek ítélhették meg az ezredeshez való

hasonlatosságomat, ezért elhatározták, hogy eltesznek láb alól. És ez a félvad útonálló banda pompásan megfelelt erre a feladatra. Milyen egyszerű az egész, milyen remekül kitaláltam, már így utólag!

Ekkor a tisztek visszatértek a helyükre, a papírok pedig kézről kézre jártak. Amikor már mrndenki látta, halkan megbeszélték, majd a mayor hozzám fordult:

- Tökéletesen meggyőződtünk bűnösségéről. Remélem, ezek után felhagy a tagadással?

- Valóban.

- Szép! Belátja tehát…

- Állj! -vágtam közbe. - Szó sincs beismerő vallomásról! Nem jól értettek! Csak olyasmit tagadhat az ember, amit elkövetett. Teljes határozottsággal állítom, hogy ezekről a papírokról nem tudtam, fogalmam sem volt a létezésükről. Mind az egész csupán Mateo mesterkedése volt.

- Senor, ne vegye rossz néven, de túlzott képzelőerővel rendelkezik, ha úgy véli, hogy mi elhisszük az ön előadását. Mindazonáltal tartom olyan nemes embernek, hogy méltósággal elfogadja az igazságot

- Köszönöm a bizalmat! Am nem áll szándékomban, hogy puszta előkelőségből hagyjam megöletni

magam. Megismerhetném a papírok tartalmát?

- Sajnos, nem. A bennük foglaltakat a legnagyobb titokban kell taiianunk. Tehát még mindig tagadja, hogy tudott róluk?

- Tagadom.

- Azt azonban beismeri, hogy önnél találtuk?

- Ezt elismerem.

- Nos, ez elég. Van még valami, amit felhozhat a védelmére?

- Semmi. Mondhatnék ugyan még sok mindent, de hasztalan, mert úgysem vennék figyelembe.

- Akkor a bíróság tanácskozik az ítéletről, amit a meghozatal után azonnal végrehajtunk.

Miközben ők halkan vitatkoztak egymás közt, a még mindig a földön heverő Monteso suttogva

megszólalt:

- Megfoghatatlan előttem, ahogy viselkedik! Kifejezetten gyáva! Meglátja, mindkettőnket agyon fognak lőni.

- Talán engem, önt azonban semmi szín alatt. Ez az egész játék csak ellenem irányul.

- Kétlem.

- Én viszont meg vagyok győződve. Az életét nem veszik el önnek, de azért büntetés nélkül nem ússza meg.

- Micsoda szerencsétlenség! Bár hallgattam volna a figyelmeztetésére.

- Most már hagyjuk, hogy mi lett volna! Ez történt, és kész. Kár, hogy megkötözték, de ennek ellenére talán elmenekülhet. Majd igyekszem megteremteni a lehetőséget.

- On, hogyan?

- Megpróbálok kitörni a folyó felé. Nyilván utánam rohan mindenki, és ez alatt ön bizonyára talál alkalmas pillanatot.

- Képtelenség! Még csak gondolni sem lehet a szabadiüásra.

- Úgy véli? En annyira bízom benne, hogy nem is érdekel, mit határoznak ezek a fickók.

- De nem tud lovat szerezni! Látja, milyen gondosan eltávolították mindet a közelünkből. De ha

sikerülne mégis valahogy nyeregbejutnia, akkor önt is meg a lovat is bolák tömege fonná gúzsba pillanatok alatt.

- Nem lovon tervezem, hanem gyalog.

- Néhány lépés után ugyanúgy elkapják.

- Szeretném én azt látni! On csak ne aggódjék. Pontosan úgy történik majd minden, ahogy elterveztem.

Azután igyekszem vissza az Estancia del Yerbateróra…

- Lovat talál a mezőkőn untig eleget. Ma délután a bátyám is megérkezik.

- Természetesen magammal hozom őt is. Legyen nyugodt, ha önnek nem sikerül, majd mi kiszabadítjuk.

Csak arra vigyázzon, hogy ez a társaság meg ne sejtsen valamit. Egyébként bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok gyáva. Három-négy indiántól jobban félnék, mint ettől az ötven csirkefogótól.

A tervem kész volt. A revolvereket nem is kellett használnom, egy kés elegendőnek ígérkezett.

Felhúztam a csizmáim szárát, ameddig csak lehetett, és olyan szorosan átkötöttem, hogy a víz ne tudjon alászivárogni, így fegyvereim szárazan maradnak. Mindez nem tűnt fel senkinek. Egy indián vagy prérivadász tüstént rájött volna, mi a szándékom.

A tiszt urak befejezték a hadbírósági tárgyalást”. Felálltak, és a komoly arcokon látszott, hogy ítélethirdetés következik. Ám erről a komolyságról lerítt, hogy csak mímelt, mint ahogy formálisnak, sőt egy kívülállónak, akit nem fenyeget veszély, valósággal nevetségesnek tűnhetett föl az egész eljárás. Tudta mindenki, mi várható.

Az arcvonásokról hiányzott a feszültség. Csupán kíváncsiságot figyelhettem meg. Azt várták, milyen hatással lesz ránk a döntés.

Én készen álltam. A menekülésre csak egy út maradt előttem: be a vízbe. Ott biztonságban lehettem a bóléktól. Attól nem féltem, hogy a katonák közül bármelyik túltesz rajtam úszásban. A folyó mélynek látszott, de nem volt túl széles, és ez a két dolog roppantul tetszett nekem. A víz alatt úszva két lélegzetvétellel elérem a túlsó partot. Kellett azonban a holmim is. A mayor a frakkja zsebébe rejtette az órámat, a levéltárcámat, az útlevelemet, egyszóval mindent. Az órám és a tárcám is pompásan zárt, bíztam benne, hogy nem áznak át a vízben. Mivel a mayor aligha adná vissza önként az eltulajdonított tárgyakat, ezért pompázatos frakkját pusztulásra ítéltem. Mert azt nem várhatta tőlem senki, bármilyen elnézően viseltettem is bíráim iránt, hogy ezen ruhadarab kedvéért veszni hagyjam az órámat, pénzemet, vagyis minden tulajdonomat. Természetesen ez vonatkozott a lovamra is, bár ebben a pillanatban képtelenségnek tetszett, hogy visszaszerezzem. Mikor gondolataimban idáig jutottam, a mayor így szólt: -A magas szintű, tiszteletre méltó bíróság meghozta ítéletét, és én, mint az elnöke, ezennel ezt most kihirdetem! Elsőként, senor Montesót a gyilkossági kísérlet vádja alól felmentettük, viszont a testi sértésben bűnösnek találtuk A nála talált papír bizonyítja, hogy segítőtársként bűnös a hazaárulásban. Mivel azonban sikerült megakadályoznunk a vétséget, és csak mint társ működött közre, ezért a bíróság tíz év szigorított fegyházbüntetésre ítélte. Holnap beszállítjuk a börtönbe.

- Ugye, mondtam? - szóltam halkan Montesónak. - Az ön élete nincs veszélyben.

- Jelentős váltságdíjra azért számíthatok! Jól megzsarolnak!

- Valószínűleg.

- A másik vádlottat, a társát - folytatta a mayor -, aki a tulajdonképpeni felbujtó, a bíróság a testi sértésben vétlennek tartja, a gyilkossági kísérletben és a hazaárulás előkészítésében azonban elmarasztalja. A bírák a bizonyítékok gondos mérlegelése alapján a vádlottat halálra ítélik. Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs, a végrehajtás módja golyó általi, időpontja: azonnal.

Minden szem rám szegeződött, de én úgy tettem, mintha észre sem venném.

- Van valami megjegyzésük, észrevételük az ítélettel kapcsolatban?

- Semmi - szólalt meg Monteso. - Hogy én mindehhez mit szólok, azt majd később fogják megtudni.

Ereztem szavain, hogy remeg a hangja, és arca is elsápadt. Érthető, hiszen aggódott értem, magáért.

En bensőleg is teljesen nyugodt maradtam. Régi tapasztalat, hogy a várt veszély érkezésekor a félelem tovatűnik. A diák is heteken át retteg a vizsgáktól, ám amikor megkapja az első tételt, teljes nyugalommal lát a megoldáshoz. En szerencsére ehhez a fajtához tartozom.

- És ön, senor? - fordult hozzám a mayor.

- Én már az elején közöltem, hogy nem ismerem el önöket, mint bíróságot. Önöknek nincs joguk

ítélkezni még saját honfitársuk fölött sem, nemhogy külföldi állampolgár fölött. Amellett még egy itteni lakosnak is joga van fellebbezni, felsőbb bírósághoz fordulni, tehát azonnali ítéletvégrehajtásról szó sem lehet.

Én, mint külföldi, a leghatározottabban megkövetelem, hogy a tárgyalás folytatásánál és végső lezárásánál hazám képviselője jelen legyen!

A válasz az volt, amire számítottam… kinevettek. Egyedül a mayor őrizte meg komolyságát, és így szólt:

- Már korábban is mondtam önnek, senor, hogy az ilyen és ehhez hasonló kifogások teljesen

értelmetlenek. Mi illetékességünk teljes tudatában hoztuk meg az ítéletet, és végre is hajtjuk. Van még valami kérdése?

- Igen, van néhány kívánságom.

- Kérem, közölje. Amennyiben lehetséges, teljesítjük kéréseit.

- Mennyi idom van még hátra?

Előhúzta az órámat, ránézett, majd így válaszolt:

- Nos, úgy vélem, negyedóra. Be tudja fejezni addig előkészületeit?

- Teljes bizonyossággal. Mint caballero szeretnék meghalni, nyitott szemmel, szabadon, kötelek nélkül.

- Ehhez, sajnos, nem járulhatok hozzá.

- Miért nem?

- Szabályellenes. Hátra kell kötnünk a kezét, és kendőt csomózunk a szemére is.

- Legalább a helyet szeretném látni, ahol beteljesül a sorsom. Körbepillantott, majd megállapodott a szeme egy fán, amely a tábor szélén állt, egészen közel a vízparthoz. Onnan három ugrással elérhettem a folyót.

- Az a fa megfelel önnek ott? - kérdezte. - Nekitámaszkodhat, és úgy biztos célt nyújt embereimnek.

- Támaszkodás nélkül is megadom a lehetőséget. Nem remegek a félelemtől.

- További kívánság?

- Öntől kérnék valamit, senor.

- Ahm, tőlem! Parancsoljon, mi lenne az?

- Hogy az ítélet-végrehajtás önöknek később nehogy valami gondot okozzon, és ha ismét találkoznánk, barátokként üdvözölhessük egymást.

- Nem félek semmilyen számonkéréstől! És hogy hol láthatjuk egymást viszont? Legfeljebb ott fent, az ég honában, ahol már nincs ellenségeskedés.

- Vigaszul szolgálna nekem - fűztem még hozzá -, ha a barátom és társam ott lehetne, amikor engem a halálos golyók leterítenek. Ezért megkérem önt, legyen olyan jó, oldassa le a lábáról a köteléket, hogy fel tudjon állni. Nem kockáztatnak semmit, hiszen a keze változatlanul megkötözve marad.

- Teljesítem a kérését. Oldjátok le senor Monteso lábáról a szíjakat! Néhány katona Montesóhoz lépett, és teljesítette a parancsot. Nyomban ezután előlépett Mateo, kendővel és kötéllel a kezében.

- Mit akar? - kérdezte tőle a mayor.

- Megkötözöm a foglyot. Mint sértettnek, ehhez jogom van. Tehát még ezt az elégtételt is meg akarta szerezni magának! Hozzám lépett, majd meg sem várva a tiszt beleegyezését, rám rivallt:

- Tegye hátra a kezét! Itt az idő!

- Mihez? - kérdeztem.

- Hogy végre elnyerje a büntetését.

- Előbb kapd meg a tiédet, te gazfickó!

Hatalmas ökölcsapást mértem az arcára, úgyhogy az orra csaknem széjjellapult. Az ütés erejétől tovább hemperedett, majd arcára szorított kézzel vérfagyasztót üvöltött. Senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére. Az embereken látszott, hogy viszolyognak tőle. Hiába, az árulónak és a hazug besúgónak megvetés a jutalma, köszönet soha. Még magától a mayortól is csak szelíd, enyhe megrovásban részesültem.

- Ugyan, kérem, mi jut eszébe, senor? Tettlegesség az én jelenlétemben?!

- Ilyen hitvány féreg ne zaklasson engem! Ő rendelkezik itt, vagy ön? Ártatlanul ki akarnak végezni, és ez a szélhámos még ezekben a pillanatokban is bohóckodik velem!

- Ártatlanul, senor! De hagyjuk, ne vitatkozzunk. A kiszabott idő lejárt Én magam fogom megkötözni, és pontosan annál a fánál. Jöjjön!

- Eldöntötte már, kik lőnek rám?

- Még nem, de ez hamar megtörténik.

- Akkor szeretnék búcsút venni a társamtól. Ayerbateróhoz léptem, aki ekkor már talpon állt, átöleltem, és a fülébe súgtam:

- Majd dobok önnek egy kést. Nagyon figyeljen, és ha lehetősége adódik, próbálja meg azzal elmetélni a kötelékeit.

Ekkor széjjelnyílt a kör, és a mayor a fához vezetett. Egyetlen pillantásból sem sugárzott felém semmi részvét. Ezek az útonállók a kivégzést puszta látványosságnak tartották, és aligha borzolta fel a lelkivilágukat.

Nekitámaszkodtam a fának.

A mayor felemelte a kendőt és a szíjat, amiket magával hozott, miután az ütés nyomán Mateo kiejtette a kezéből.

- Hát, igen, senor! - szólalt meg. - Elérkezett élete legkomolyabb pillanata. Bízom benne, hogy nem fog reszketni a félelemtől.

- Bízhat bennem! És megtudhatom, mi történik majd a holmimmal?

- Beküldjük a felettes hatósághoz. Önnek ezután már nem lesz szüksége sem órára, sem pénzre.

Kulcsolja össze hátid a fatörzs mögött a kezét.

Hurokba fonta a szíjat. A kivégzőosztag még nem verődött Össze. Puskát nem láttam lövésre készen a katonáknál, és a lándzsák, bolák is a nyergeken lógtak. Elérkezett a megfelelő időpont. Monteso tekintete várakozásteli aggódással csüngött rajtam. Biztosra vette, hogy végem.

- Ón téved, senor - válaszoltam. - Nagyon is kell mind a kettő, úgyannyira, hogy most mindjárt vissza is veszem őket.

Elámulva nézett rám. t

- Tudja, mit beszél?! És egyáltalán hogy gondolja ezt?

- Valahogy így! Figyeljen csak!

Megragadtam a pompás uniformis frakkját a mellrészénél, ahová ingóságaimat rejtette, és egyetlen rántással letéptem az elejét. A ruhafoszlányt az övembe dugtam, az övéből pedig kikaptam mindkét késemet.

Mindez egyetlen pillanat alatt történt. Az egyik kést a fogaim közé szorítottam, a másikat pedig odadobtam Montesónak.

- De hát, senor, mit… - üvöltött fel a mayor, de nem hagytam, hogy folytassa. Megragadtam a

gallérjánál fogva, és alaposan megráztam, majd másodszor és harmadszor is. Ezután néhány hatalmas ugrással vele együtt a vízbe vetettem magam, és csak ott engedtem szabadon. Mielőtt a hullámok összecsaptak fölöttem, még hallottam a katonák dühödt üvöltését. Az egész menekülésem olyan gyorsan lezajlott, hogy szinte mozdulni sem maradt idejük. Annyira megdöbbentette őket a dolog, hogy egyelőre a kisujjukat sem mozdították parancsnokuk megsegítésére.

A kalapomat már előbb a fejembe nyomtam, jó erősen, hogy ne tudja lesodorni a víz. A mayort azért cipeltem magammal a folyóba, hogy embereit ezzel is hátráltassam az üldözésemben, mert nyilvánvaló volt, hogy elsőként őt igyekeznek kimenteni. Lemerültem, és a vízfelszín alatt teljes erőmből úszni kezdtem. Amikor már úgy éreztem, kénytelen vagyok a felszínre emelkedni, le kellett emelnem a kalapomat a fejemről, mert remek célpontot kínált az üldözőknek. Eltelt néhány pillanat, míg kezembe fogva tovább indultam. Közben több lövés eldördült, a dühös kiáltozás folytatódott, majd súlyos tárgy csapódott a hullámokba mellettem, és szinte ugyanakkor erős ütést éreztem a vállamon.

Bolát hajítottak utánam, és a három golyó közül az egyik eltalált. Járhattam volna rosszabbul isv mert ha a fejemet éri az ütés, talán elveszítem az eszméletemet. Újra körülnéztem, és láttam, a folyó több mint harmadrészét magam mögött hagytam már. Tehát még egyszer a felszínre kell emelkednem, az eddigi irányt azonban már nem szabad tartanom. Hagytam, hogy sodorjon az áramlat, és a kalapot a kezemben tartva szaporán tempóztam. Amikor levegőt készültem venni, a hátamra fordultam, és csak a szájam meg az orrom emelkedett a víz felszíne fölé. Mozdulatlanná válva hagytam, hogy sodorjanak a hullámok, és hosszú, mély lélegzeteket vettem, sokszor egymás után. Üldözőim ezúttal nem vettek észre, mert minden tekintet az előbbi felbukkanásom irányában kutatta a folyót.

Szerencsésen elértem a túlsó, mély partot, de nem kapaszkodtam fel rá azonnal, hanem ismét csak arcomat emeltem ki a habokból. Szerencsére olyan gyökérre akadtam, amelyben szilárdan meg tudtam kapaszkodni. Kissé távolabb a fofyásnányban megpillantottam egy bokrot, amelynek ágai a partoldalról mélyen a vízbe hajlottak. Mondanom sem kell, hogy a lehető leggyorsabban aláúsztam. A sűrű lombok pompás rejtekhelyet nyújtottak, úgyhogy kiemelkedve a vízből, áttekinthettem a szemben lévő partot, onnan azonban engem nem láthattak meg.

Éppen most húzták ki a mayort a vízből. Nem mozdult. Lehet, hogy halott?

Ha igen, ez szándékom ellenére történt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy kövessen a vízbe! A katonák azonban ott sorakoztak a parton, lovon ülve, láthatólag arra várva, hol bukkanok fel, hogy abban a pillanatban belevágtassanak a folyóba. Holmi akaratlan gyilkosság miatti aggodalmam azonban gyorsan tovatűnt, mert a vélt áldozat hirtelen talpra állt, és kezdte lerázogatni a ruhájáról a vizet. Majd hátrafutott a neki segítőkkel együtt a fák mögé, és ezúttal már lovon ülve bukkant elő ismét. Igen, lovon ülve, és milyenen… az én pejkómon!

Most már az összes katona a parton csoportosult, és feszülten figyeltek, hol tűnök elő. Mint később megtudtam, csak egy maradt vissza Montesónál, hogy felügyeljen rá. Most érkezett el a pillanat, hogy a társamra gondoljak: ha egyáltalán adódhat számára lehetőség a menekülésre, úgy ez a megfelelő

alkalom, mert minden tekintet a folyót kutatja, hol bukkanok fel. Ha a rejtekhelyemen maradok, nincs esélye. Ha viszont hagyom, hogy amúgy sem maradhattam a folyóban a végtelenségig, és még csak arról sem lehetett szó, hogy az estét megvárjam. Igaz, akkor talán kömiyebb lenne a dolgom, de teljesen átáznék, és a víz tönkretenné papírjaimat meg a pénzemet. Indulnom kellett tehát. Sajnos, gondoltam, dél felé járhat az idő, hol van még a jótékony esti szürkület? A másik dolog, amitől féltem, hogy a lovas katonák előbb vagy utóbb megunják a várakozást, és átúsztatva a folyón, átkutatják a partot, aminek az eredménye az lenne, hogy ismét a markukba kerülnék. Ki tehát a vízből, ki, mennél előbb, fel, a part tetejére! Végtelen óvatossággal kezdtem kiemelkedni a folyóból. Kötegbe fogtam a gyökérszálakat, és jól megkapaszkodva igyekeztem föl a meredek parton. Bár még nem láttak, de azt nem tudtam kivédeni, hogy az ágak ne mozogjanak, és lehullott néhány levél is.

Minden tekintet felém fordult, és a banda dobhártyarepesztő üvöltésben tört ki. A mayor bömbÖlése túlharsogta mindet, és parancsszavára az emberei a vízbe lovagoltak. Később a yerbatero elbeszélte, hogy ekkor

- kíváncsiságától űzve - az ő strázsája is kirohant a partra. Amikor korábban Monteso felé dobtam a kést, nem vették észre a katonák, hiszen mindenki figyelme énrám terelődött, ahogy a mayorral a vízbe ugrottam.

A yerbatero, látva, hogy magára maradt, azonnal munkához látott Nem volt könnyű helyzete, hisz a hátán kötötték össze a kezét. Am tapasztalt ember lévén, jó ötlete támadt. Odarohant a késhez, a hátára feküdt, és a kezébe vette. Ezután egy fához futott, és a törzsébe beleszúrta a kést. A legnehezebb mutatvány ezután következett, óvatosan dörzsölve a szíjat a penge élén, úgy kellett elvágnia, hogy a kés ne mozduljon ki a helyéről, és ne vágja meg a kezét… Mindezt persze a háta mögött. Végül sikerült és a szíjak lehullottak.

Magához vette a kést, és lélekszakadva rohant a lovához, amely nem messze legelészett. Éppen a nyeregbe pattant, amikor észrevették. Még nem hajtott be minden lovas a vízbe, ehhez egyszerűen nem volt elég hely. A parton maradtak üvöltve vágtattak a menekülő után.

Ahogy Monteso később elbeszélte, a mayor egy pillanatig tétovázott, melyik irányba induljon: őt üldözze, vagy engem. Számomra végtelen értékes pillanatok teltek el, míg végül a személyem mellett döntött. Ő

is beugrott a lovával - illetve az enyémmel - a vízbe, hogy mielőbb elérje a túlsó partot, ahol az emberei már fölkapaszkodtak, és már el is tűntek a magaslat mögött De hát hol rejtőztem én?

Nos, egészen a közelben. Csak egy mód kínálkozott a menekülésre: ha sikerül megtévesztenem az

üldözőimet. Azt a hitet kellett ébresztenem bennük, hogy a folyásirányban felfelé, majd ki, a szabad mezőre igyekszem, ami egyébként eszembe se jutott.

A folyópartot sűrű bokorcsoport nőtte be. Ha elbújok, csak idő kérdése, míg megtalálnak. Hagynom kellett, hogy üldözzenek, lássanak. Igaz, így kitettem magam fegyvereik tüzének, de hát nem volt más lehetőség.

Rohanni kezdtem tehát a part menten fölfelé. Lövések csattantak és bolák süvöltöttek körülöttem, de szerencsére nem talált golyó, és a szíjak is a bokrok ágaira hurkolódtak. Mondanom sem kell, hogy igyekeztem mennél rosszabb célt mutatni, de azért ez mégiscsak versenyfutás volt a halállal. Amikor a folyóra merőleges dombhátra értem, jól láthatóan eltértem az eddigi iránytól, kifelé tartva a mezőségre. Am amikor a dombhát eltakart a katonák elől, lehajolva visszafutottam a folyópartra, a lombok közé. Visszapillantva láttam, hogy az utolsó lovasok most kapaszkodnak ki a hullámokból.

Mögöttem, a bokrok szegélyén túl a vágtatok üvöltése hangzott, amint lovaikat űzve követték a téves irányt, amerre engem sejtettek. A mayor akkor még a folyó túloldalán ácsorgott. Monteso üldözését figyelte. Hej, ha én a pejlovam birtokába juthatnék! A gondolat valósággal felvillanyozott.

Leereszkedtem a vízbe, alámerültem és úszni kezdtem a túlsó part felé. Tudtam, kétszer kell felszínre emelkednem, hogy levegőt vegyek, de nagyon vigyáznom kell, nehogy észrevegyenek. Amint elhagytam a partot, akkor rúgtatott a mayor a vízbe. Ez pompásan beleillett a tervembe. Már első

felbukkanásom után sem voltam nagyon meszsze tőle. Még egyszer lemerültem, és most már a háta

mögött bukkantam föl. Ezúttal már a felszínen maradtam, és teljes erővel követtem. Nem nézett körül, pedig ha csak egy kicsit pillant oldalt, már észrevesz. A mayor azonban minden figyelmét a túloldalnak szentelte.

Gyorsabban úsztam, mint a ló, és mindjobban megközelítettem. Ekkor talajt ért a pejkó lába, én

azonban bal kezemmel megragadtam a farkát, míg a jobbal a késemet fogtam. A mayor csak a kardját tudta volna használni. Dugott ugyan két ragyogó pisztolyt az övébe, de azok vajmi kevés félelmet keltettek bennem. A lovas tehát elérte a partot, és fel akart rajta rúgtatni, ám én a pejkót a farkánál fogva \isszahúztam, mire az kirúgott.

- Senor Cadera! - szólaltam meg.

Elrettenve fordult vissza, ahogy a nevét hallotta. A rémület megsokszorozódott, amint engem is

meglátott a vízben.

- Atyaúristen! - kiáltott föl. - Ön itt?! Ön?!

- Ne üvöltsön olyan rettenetesen, senor, mert kénytelen leszek a késemmel csendre inteni. Le a lóról!

- Még csak az hiányzik! Ón a foglyom, és ha nem dobja el azonnal a kést, lelövöm!

Sarkantyúba kapta a lovat, hogy kissé elfordulva jobb célt nyújtsak neki. A pejkó azonban, mióta én lovagoltam, nem szokott hozzá az ilyen bánásmódhoz; felágaskodott, és szinte kézhez szolgáltatta a mayort.

Megragadtam az övénél fogva, és lerántottam a földre, mert közben már kikecmeregtünk a vízből. Szinte ugyanakkor azonban el kellett kapnom a kantárt is, nehogy a lovam elvágtasson.

Átlátva szorult helyzetemet, szembe fordult velem, és mellen ragadott. A ló ismét kirúgott előre, hátra, menekülni akart. Tartanom kellett a kantárt, ám a mayortól is meg kellett szabadulnom. A szabad kezemmel hatalmas csapást mértem a halántékára, úgyhogy eszméletlenül összerogyott. Ezt követően lazán egy bokorhoz kötöttem a pejkót, kihúztam a tiszt kardját a tokból, eltörtem, és a markolat végén maradt darabot visszadugtam a hüvelyébe. Az egyik pisztolyát a küzdelem hevében elvesztette, a másikat kivettem az övéből, és messze eldobtam. Ezután eloldottam a lovamat, és nyeregbe szálltam. Gyors kutatás a nyeregtáskámban, és örömmel tapasztaltam, hogy minden holmim rendben megvan. Ezek a csavargók tehát bízvást lemondhattak rólam is és minden tulajdonomról is. A mayor mozgolódni kezdett. Révedezve nyitotta ki a szemét, ám pillanatok alatt föleszmélt, és talpra ugrott.

- Megálljon, senor! - rivallt rám. - Ón itt marad! Ha csak egy lépést is tesz a lovával, úgy…

Am nem folytatta tovább. A pisztolyáért nyúlt, de nem találta, majd előrántotta a kardját, illetve hát azt a darabkát, ami megmaradt belőle. Ekkor pillantotta meg a másik részét a földön.

- Úgy? Úgy? Mi lesz tehát akkor? - kérdeztem nevetve, miközben az egyik kezemmel kioldottam a

viharszíjat a csizmámon, és előhúztam a revolveremet.

- Tehát elvette a fegyvereimet?

- Természetesen! Es most megkérem, kissé halkabban beszéljen, mert még egy hangos szó, és egy

golyót ebből a hatból azonnal a fejébe röpítek!

- Ezt nem teheti velem, hiszen végig udvariasan bántam önnel!

- Es merő udvariasságból hagyott volna ártatlanul kivégezni.

- Higgye el, nem tehettem másképpen! Parancsot kaptam rá!

- Kitől?

- Nem árulhatom el.

- És ha ezzel a hatlövetűvel kényszerítem?

- Lőjön le! A hatalmában vagyok, de hogy beszéljek, arra nem tud kényszeríteni.

- Hát jó, ezt sejtettem. Tulajdonképpen teljesen mindegy nekem, hogy ki pályázott a fejemre, az a fő, hogy még mindig az enyém! így rendben is van minden.

- Ohó, a részemről azonban nincs! Tönkretette az egyenruhámat!

- Csak ennek árán juthattam saját tulajdonaim birtokába. Hiszen mondtam Önnek, hogy a pénzeimé és az órámra később még szükségem lesz, de nem hitte.

- Ón tehát nem a halálra gondolt azokban a pillanatokban, hanem a későbbiekre?

- Hát persze!

Teljesen megzavarodva nézett rám.

- Az ördögbe is! Már akkor elhatározta, hogy elmenekül?

- Természetesen.

- Akkor ön igazán olyan fickó, olyan fenegyerek… De akkor is, senor, nekem több mint ötven emberem van!

- Mégsem tudtak fogva tartani! Ha ismét találkozik egy némettel, jól gondolja meg ezután, hogyan viselkedik majd vele.

- Senor, ön valóságos ördög!

- Úgy gondolja? Meglehet, ám pokolian eláztam. Sajnos, nem időzhetek tovább, hogy a hitét erősítsem.

Dugja vissza azt a karddarabot a hüvelyébe, a pisztolyait pedig megtalálhatja a parton.

- Most hová lovagol?

- Miért kérdi? Talán ismét el akar fogni?

Látszott rajta, hogy majd szétveti a tehetetlen düh. Fogai időnként összecsikordultak, majd rekedten lökte ki magából a szavakat:

- Ón most elmenekül a kezeim közül, s ezzel nevetségessé tesz, szégyenbe hoz! Óvakodjék, hogy még egyszer találkozzunk, mert iszonyatos bosszút állok! A megtorlás végzetes lesz!

- Felőlem! Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Visszakanyarodtam lovammal a folyónak, és átúsztattam a túlsó partra. Megérkezve visszapillantottam. A mayor térdelve kotorászott a fűben, kereste a fegyvereit.

Örömmel vettem észre, hogy Monteso eltűnt. Reméltem, sikerült elmenekülnie. Ahogy kissé

gondosabban áttekintettem a területet, az egyik fa alatt elvágott szíjat vettem észre. A hurokról ítélve csak Monteso köteléke lehetett, tehát a yerbatero megragadta az alkalmat. Minden bizonnyal az Estancia dal Yerbateróra indult vissza; én is vágtatva fordultam arra az útra, amerről ideérkeztünk.

Nemsokára lovak nyomaira bukkantam. Leszálltam a nyeregből, és alaposan megvizsgáltam őket.

Sajnos, hamar eredményre jutottam. Montesót üldözték, nyolcan vagy tízen lehettek. Elképzelhető, hogy visszafordulnak, és akkor szembelovagolnak majd velem. Szokásos körülmények között nem tartottam volna ilyen viszonylag kis létszámú csapattól, mert bíztam pompás lovamban. De a bolák! Azokat nem hagyhattam figyelmen kívül! Ellenük nincs védelem! Lasszóhurkot ki tud védeni az ember feltartott fegyverrel, vagy kézbe fogott késsel, amellyel a ráfonódó szíjat elvágja. A bolánál azonban más a helyzet! Azt a ló lábára dobják, és ráhurkolódik. Mozgásképtelenül összerogy, magával rántva lovasát is. Mire kiszabadul szorult helyzetéből, már nyakán is az ellenség. Vagy pedig a bola magát a lovast találja, és akkor a félelmetes ólomgolyók teszik harcképtelenné, míg csak le nem rohanják.

Tehát csak a bolától féltem, és hamar bebizonyosodott, hogy aggodalmam nem volt indokolatlan.

Hogy az esetleg visszatérő üldözőket kikerüljem, le akartam térni déli irányba. Am a süppedős ingovány utamat állta, és semmi kedvem nem volt valami ismeretlen mocsárban tévelyegni.

Nyugatnak nem mehettem, hiszen ott voltak a katonák a mayorral. Igaz, egyelőre még a folyó túlsó oldalán, ám, ha egymásra bukkannak, azonnal az üldözésemre indulnak. Ezért azon az úton kellett maradnom, amelyet mindenáron el akartam kerülni. Sebes ügetéssel kaptattam fel a dombtetőre, amelyről a vesztőhelynek szánt folyópartra leereszkedtünk. A víz még mindig hatalmas cseppekben hullott rólam. Csak csizmáim belseje maradt száraz, a többi öltözékem pacallá ázott. Kihúztam az övemből a letépett frakkdarabot, kihalásztam belőle az órámat és a levéltárcámat. Elégedetten állapítottam meg, hogy a víz nem tett kárt bennük. Elrejtettem őket a száraz csizmámban, a ruhafoszlányt pedig eldobtam.

Míg dolgaimmal foglalkoztam, és éppen a csizmám szárát kötöztem ismét le, csaknem elértem a

gerincet. Ekkor a sziklatömbök között, ahol az út vezetett, lovascsoport bukkant elő. A katonák voltak, és közrefogva hozták magukkal Montesót is. Amint megpillantottak, azonnal felismertek, hiszen az egész kontinensen aligha akadt még egy ember, alti az enyémhez hasonló ruhát viselt. Dia-dalordításban törtek ki, majd vágtatva indultak felém. Láttam, hogy eloldják a bolákat, sőt nem egy közülük már csóválja is a feje fölött Nos, tehát itt az alkalom, és balszerencsémre ilyen hamar, hogy megismerjem ezt a félelmetes fegyvert Egyetlen rántással visszafordítottam a pejkót, és lóhalálban űztem észak felé, hiszen visszafelé, a folyó irányában nem mehettem. Ameddig ilyen kis létszámú csoport volt a nyomomban, nem aggódtam különösképpen. Az ő lovaik a nyomába sem léphettek az én pejkómnak. Azt terveztem, hogy gyorsan magam mögött hagyom őket, és kikerülök a bolák hatósugarából.

Százhatvan lépésnyire vágtattam előttük. Üvöltöttek, mint a vadak. Hátrapillantva észrevettem, hogy nem közvetlen a nyomomat követik, hanem a gerinccel párhuzamosan haladva igyekszenek a folyó felé szorítani, bízva abban, hogy társaik rövidesen felbukkannak. A helyzet egyre veszélyesebbnek ígérkezett, főleg, mivel a talaj, ahol vágtattam, nem biztatott semmi jóval. Míg ők sima, lankás domboldalon vágtattak^ addig előttem törmelékhalmazok tornyosultak, és az egész felszínt kődarabok borították. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire hátráltatott. A lovam azonban, úgy látszott, megsejtette, hogy most minden az ő ügyességén és gyorsaságán múlik, mert félelmetes iramban száguldott, bátran, magabiztosan. Ezúttal véglegesen bebizonyosodott, hogy igazi társam, akire teljes mértékben rábízhatom magam. Biztos voltam benne, hogy megmenekülünk ebből a kelepcéből.

Sajnos, ezt a meggyőződésemet hamarosan fel kellett adnom. Harsány örömrivalgás hangzott fel

mögöttem, ami csak azt jelenthette, hogy a helyzet a katonák szempontjából előnyösre fordult.

Körbetekintettem, és… valóban!

Alant, bal kéz felől lovasok vágtattak elő a mocsár bokrai közül. A mayor tehát rábukkant az embereire, átkeltek a folyón, és már észre is vettek. Diadalmas üvöltéssel válaszoltak társaiknak, majd vágtatva eredtek utánam. Most tehát olyan helyzetbe kerültem, amelyet a nép találóan kutyaszorítónak nevez. Mögöttem a mocsár, balra a folyó negyven üldözővel, míg jobbra, a dombélen további tíz.

Rontotta még a helyzetemet, hogy a mayor nem velem egy irányban, hanem jóval előttem úsztatott át A két üldöző csoport és én olyan egyenesek vonalában mozogtunk, amelyek hegyesszögben találkoztak, és a csúcsába egyidőben érkeztünk volna. Igen ám, de ott volt még valami, egy kis rancho, amelyre még jöttünkkor figyeltem fel a dombtetőről.

Talán menedéket nyújthat számomra. Hozzám esett legközelebb. El kellett érnem mindenáron.

Magától a tanyától nem vártam biztonságot, ilyen túlerővel szemben nem is lehetett. Bizonyára

körbezárnak, és alig lesz jobb a helyzetem, de legalább időt nyerek. Ha viszont a tanya előtt elcsípnek, végem.

Ráhajoltam a lovam nyakára, és becéző szavakkal biztattam a végső erőkifejtésre. Lent és fölöttem folytatódott a vad hajsza. A fickók boláikat csóválva űzték hátasaikat, és rikoltoztak, akár az indiánok. Úgy hitték, csak idő

kérdése, hogy a kezük közé kapjanak. Lett volna csak itt a karabélyom! Szerettem volna látni azt a fickót, aki bolahajításnyira megközelítene! De hát mit kezdjek ezzel a két szegényes revolverrel?!

Ekkor fölemelkedtem a nyeregben, a kengyelen állva, hogy kedvezőbb súlyeloszlást nyújtsak.

Cirógatva simogattam meg pejkóm fejét, nyakát, és ő megértett. Már maga az üvöltés is teljes

erőkifejtésre sarkallta. Kezdtem tért nyerni, igaz, lassan, de biztosan. Ezt üldözőim is észrevették.

Ütötték, verték lovaikat, ám hasztalan. Felmértem a távolságot, a terepet, figyelembe véve a

legparányibb előnyt is, mert egy lépés is talán az életet jelenti. A két csoport egyre jobban közelített felém, én azonban csak röpültem közöttük előbbre, mind előbbre. A tízfős csapat a dombon már lemaradt, a negyveiifőnyi siserehad egy vonalban vágtatott velem, pedig ők jókora előnnyel indultak.

En is ujjongani kezdtem, igaz, csak csöndben, magamban. A rancho úgy közeledett felém, mintha tolták volna. A baloldali csoport már annyira megközelített, hogy szinte az arcokat is ki tudtam venni.

Megpróbáltak a sikert bolákkal kiharcolni. Négy, öt, majd még több is repült felém, de egy sem ért el.

És lassan olyan előnyre tettem szert, hogy biztosra vehettem, nem érhetnek utol. Megmenekültem.

Vagyis hát úgy gondoltam…

A rancho nem volt nagy. A fehér falak messziről világítottak, és sűrű lombsátor zöldellt a tetők fölött.

Erős, meglehetősen magas fal övezte. Mögötte áthághatatlan kaktuszsövény tüskés csúcsai meredeztek.

A falon széles bejárat nyílt. Két férfi és két asszony ácsorgott előtte. Már korábban észrevehették a hajszát, az embervadászatot, ezért előjöttek, és kíváncsian várták a fejleményeket. A férfiak közül az egyik úgy öltözött, mint egy pap. Amikor a pejlovam feléjük rohant, hogy mint a vihar, a kapu mellett elvágtasson, előlépett, széttárta a két karját, mintha így akarná megállítani a lovamat. <

- Állj! Ön a kárhozatba lovagol!

Mit akar ez az ember? Ilyen helyzetben vallatóra fogni? Vagy egyszerűen csak feltart, hogy

kiszolgáltasson üldözőimnek? Egész biztosan nem. Hátrapillantottam. A katonák jócskán lemaradtak, úgyhogy néhány pillanatot feláldozhattam a magyarázatra. A lovamat azonban olyan hirtelen nem tudtam visszafogni.

Oldalra rántottam, éles kanyart tettem, és a kapu előtt megálltam.

- A kárhozatba? Hogyhogy?

- Ön azok elől menekül?

- Igen.

- Vétett ellenük valamit?

- Az égvilágon semmit! A hajuk szálát sem görbítettem meg, nem is ismerem Őket Idegen vagyok,

külföldi, német, aki még soha…

- Német? - kiáltott föl az egyik asszony. - Akkor befelé, befelé, földi! Gyorsan, gyorsan! Mindjárt repülnek a bolák!

Valóban, az egyik utánam vetett bola tőlem alig húsz lépésre ért talajt, és a szíjak csúszva hurkolódtak össze. Sarkaimat a ló véknyába nyomtam, úgyhogy egyetlen ugrással a kapun belül termett. A férfiak és az asszonyok pillanatok alatt behajtották a kapuszárnyakat, és a helyükre csúsztatták az erős tolóreteszeket.

Az udvar nem volt túl nagy, a ház a keskenyebb oldalát zárta le. Az oromfel mellett azonban még helyet kapott egy erős, pallóból összeszögezett ajtó, amelyen át a kaktuszsövénnyel bekerített térségre lehetett jutni, ahol ökörcsorda tanyázott Ezeket a szilaj állatokat a nyílt mezőkön legokosabb, ha elkerüli az ember, ha nem akar rosszul járni.

- Ón tehát német? - kérdezte az asszony az anyanyelvemen. -Mennyire örülök, hogy meg tudtuk

menteni!

- Kimondhatatlanul hálás vagyok - válaszoltam -, csak attól félek, hogy jószívűségük sok bajt zúdít a nyakukba! Nem lehetetlen, hogy az életüket is veszélybe sodorja!

- Ó, dehogy. Ne féljen ettől. Ahol Hilario testvér jelen van, nem kell félnünk semmi veszélytől. Ezt jól jegyezze meg.

- Én ezt nem tudhatom, hiszen nem ismerem őt. Csak néhány napja tartózkodom az önök országában, és…

Megszakadt a beszélgetésünk. Lódobogás, szitkozódó hangzavar, kiabálás hangzott fel kintről, majd elkezdték verni az ajtószárnyakat

- Kmyitni! Kinyitni! - harsogták üldözőim. - Ha nem engedelmeskednek, betörjük!

Most a szerzetes hozzám lépett, és komoly arccal közölte:

- Senor, kérem, válaszoljon őszintén! Ha valami vétség terheli, vagy kárt okozott a kinti társaságnak, és ezért üldözik, úgy megpróbálunk velük kiegyezni; ha viszont vétlen, akkor megszabadítjuk önt tőlülí. Ha ártatlan, akkor Isten védelme alatt áll, és mi minden segítséget megadunk önnek.

- Esküszöm mindenre, ami szent, hogy ártatlan vagyok.

- Ez elég is, senor.

- Elbeszélek mindent önnek: hogyan fogtak el, miért akarják a halálomat, és akkor majd meggyőződik róla, hogy igazam van.

- Később, később! Most beszéljünk ezzel a gyülevész társasággal…

A magas termetű, csontos szerzetes széles karimájú fekete filc-kalapot viselt, és hosszú, csaknem bokáig érő, egysoros gombolású kabátot, szintén fekete anyagból. A zárt szabású nyakrész fölött keményített fehér gallér futott körbe. Lábán hosszú szárú csizmát hordott, helyi szokás szerint óriási sarkantyúkkal. Csaknem elcsodálkoztam a keskeny derekán viselt bőröve láttán: a kés nyele mellett két nagy kaliberű revolver agya is látszott. Vonásai a csontos testfelépítése ellenére finomnak, gyöngédnek tetszettek, és a szokatlanul szelíd arckifejezéshez pompásan illett a nagy kék szempár. De hát hogyan egyeztethető össze a harcias megjelenés ezzel a gyermeki ártatlanságot tükröző arccal?

Az egyik kapuszárnyon volt egy másfél hüvelyk széles kémlelőnyílás, amelyet erős deszkatáblával zártak le. A fráter szabaddá tette, kitekintett, majd megkérdezte:

- Mit akarnak, senores?

- Bemenni, de azonnal! - válaszolt valaki parancsolóan. Megismertem a mayor hangját

- De hát kicsodák önök?

- A Nemzeti Hadsereg különítményét vezetem, én vagyok a parancsnok, Cadera mayor.

- Úgy?! És miért akarnak ilyen szélvészként betörni hozzám?

- Mert azonnal visszaköveteljük a szökevényt, akit ön befogadott! Halálra ítéltük, de közvetlenül a kivégzés előtt megszökött.

- Mit követett el?

- Gyilkosság, lázítás és hazaárulás vétségében bűnös.

- Milyen bíróság hozta meg az ítéletet?

- Rendkívüli jogkörrel fölhatalmazott hadbíróság.

- Melyik helyőrségben?

- Az ördögbe is! Úgy faggat, mintha iskolás kölykök állnának ön előtt! Nem vagyunk hozzászokva

ilyesmihez!

- Én viszont megszoktam, hogy minden dolognak a végére kell járni. Hogy a menekültet

kiszolgáltassam, ahhoz előbb meg kell tudnom, illetékesek-e önök, van-e joguk ezt kívánni tőlem…

- Már hogy a pokolba ne lenne! Mi ítéltük halálra!

A fráter kis időre elhallgatott, úgy látszott, alaposabban szemügyre veszi a kapu előtt csoportosulókat.

Majd megszólalt:

- Önök tehát saját maguk közül összeállítottak egy hadbíróságot? Hm! Erről még majd beszélünk.

Most meg kell kérdeznem az idegent, hogy neki mi a véleménye az ügyről.

- Az egy átkozott fickó! És mi addig itt ácsorogjunk, amíg önt hazugságokkal traktálja? Ehhez sem kedvünk, sem időnk! Ha nem nyitja ki azonnal a kaput, betoljuk!

- Védekezni fogmik ám!

- Azt kíséreljék csak meg! Ötvenen vagyunk, ötven vitéz katona, és nem latolgatjuk sokáig, hogy tüzet nyissunk a kapura! És ha tovább huzakodik velünk, könnyen felégetjük a ranchót!

- Mérsékelje kissé magát, senor! Nincs itt az égvilágon senki, aki félne önöktől. És legkevésbé én magam tartok a fenyegetéseitől.

- Ah! Vagy úgy?! És megtudhatjuk legalább, kicsoda Ön, ez a szörnyen bátor ember?

- A nevem Hilario fráter.

- Tehát szerzetes barát! Holmi csuhástól kellene tehát rettegnünk, aki egy kakas elől is megszalad? Ha nem enged be azonnal, leromboljuk az egész tanyáját, önöket pedig világgá zavarjuk!

- Igen ám, de itt én vagyok a parancsnok.

- Szóval ez erődítmény, és egy barát a parancsnok? Hát ez nem lehet igaz! Mindjárt halálra nevetjük magunkat! De hát egyáltalán mivel akar védekezni?

- Mindenekelőtt egyszerű figyelmeztetéssel. Mert jaj annak, aki kezet mer emelni erre a házra, vagy annak lakójára! A kárhozat tárul föl előtte!

- Ezt majd a pokolban az Ördöggel beszéljük meg, de nem önnel, önnel… Hilario fráterrel!

- Nos, még azt szeretném ömiek elárulni, senor, hogy esetenként másképpen is hívnak. Előfordul, és nem is ritkán, hogy az emberek Jaguár fráternak szólítanak.

- Ja-gu-ár fráter?! - tagolta szótagonként a nevet a mayor. Az arcát nem láthattuk, de a kapun kívül teljes lett a csönd. A fráter hozzám fordult, és így szólt:

- Egyelőre rendben van minden, senor. Ezek az emberek tartanak tőlem!

7. Jaguár testvér

Amit hallottam, csodálkozással töltött el. Hogyanjutott ilyen névhez ez a különös ember, akiben legföljebb valamelyik hittérítő rend laikus tagját tisztelhetem? Mivel érdemelte ki? A jaguár Dél-és Közép-Amerika legfélelmetesebb ragadozója. És, ha egy magát Istennek szentelt ember a nép szájából ilyen nevet kap, annak okának kell lennie. Jaguár! Hogyan illik ez a szó ahhoz a jámborsághoz, szelídséghez, ami erről a simára borotvált, sápadt arcról sugárzik? Sejtettem, hogy valami különösen érdekes, izgalmas titok megfejtése vár rám.

Ahogy a katonákkal beszélt, magabiztosan, öntudatosan, már-már harciasnak hatott. És ahogy ismét hozzám fordult, a szemében valami sajátságos fény villant meg, szmte azt sugallva, hogy képes felülkerekedni még erősebb, félelmetesebb ellenségen ís. Most ismét kitekintett a kémlelőnyíláson, és így szólt:

- Itt várjatok. Félórán belül közlöm veletek a döntést. Ha ezalatt közületek valaki támadólag tenne valamit, arra Jaguár testvér válaszol. Jól gondoljátok meg tehát, és maradjatok nyugodtan.

Bezárta az ablakocskát. Én még a megérkezésem pillanatában leugrottam a nyeregből, ám nem

engedtem szabadon pejkómat, hanem becézgetve simogattam, csitítottam, hiszen pompásan helyt állt, elvégezte feladatát. A barát felfigyelt erre. Kezet nyújtott, és kedvesen mondta: - Legyen üdvözölve hajlékunkban, senor.

On megbecsüli a lovát, ami itt nagy ritkaság, éppen ezért meg vagyok győződve, hogy ön tisztességes, rendes ember. Jöjjön, fáradjon be a szobába.

A házhoz vezetett, és egy keskeny ajtón át a lakószobába léptünk, amely magasabbnak tetszett, mint általában a tanyasi épületeknél szokás, a mennyezet pedig deszkából készült. Az üvegablakokon egyetlen folt nem látszott, és az egész berendezés a maga egyszerűségében rendről, tisztaságról árulkodott.

Szinte otthonosan éreztem magam. Az ajtó mellett a falon szenteltvíztartó függött, amit a néhány napos itt-tartózkodásom alatt még sehol sem láttam, bár a Banda Orientál területén a katolikus az állami vallás. A szemben lévő falon kapott helyet a tükör, két oldalán pedig a Szűzanya és töviskoszorúval a fején a Megváltó, de nem a nálunk szokásos olajnyomatok. A sarokban nagy kályha állt, mögötte pedig öreg, bőrrel bevont kerevet.

Már-már úgy éreztem, mintha thüringiai vagy bajor parasztszobába léptem volna be. És a tulajdonosok is hasonló érzést keltettek bennem. Az asszony, aki olyan szívélyesen invitált be, negyvenéves lehetett, míg a férje úgy jó tíz évvel öregebb. Mind a ketten németesen öltöztek, mint a Hartz-hegység városkáiban. Az asszonynak nyílt, élénk arcán most láthatólag valami szomorúság borongott. A férjéről, a nagydarab, kényelmes mozgású, nyugodt parasztemberről pedig ilyesfajta életszemlélet sugárzott: Nem vagyok gazdag, de amire szükségem van, azt megszerzem, sőt ha kell, hetente két garassal többet is!” A másik nőszemély, aki a kapu előtt álldogált, indián származású cselédlány volt. Ő nem maradt a szobában, hanem egy másik ajtón eltávozott. A tányérok és evőeszközök rövidesen felhangzó csendülése sejttette, hogy ott van a konyha.

Tehát négyen tartózkodtunk a szobában.

Miközben a gazda és felesége székeket rakott az asztalhoz, és hellyel kínált, megszólalt a barát:

- A nevemet ismeri, senor, és úgy gondolom, itt az ideje, hogy a birtokossal és a nejével is

megismerkedjék. Mindketten földijei: senor és senora Bürgli. Az ő vendégszeretetüket élvezi.

- Ah, ön svájci születésű? - kérdeztem a rancherót. -A neve után ítélve legalábbis úgy vélem…

- Jól sejti.

- És a senora szintén?

A beszélgetés spanyolul folyt, mert nem gondolhattam arra, hogy a barát ért németül.

- Nem. Ő thüringiai, Arnstadt környékéről - hangzott a válasz.

- Hát ezt nem gondoltam volna. Egy svájci a Banda Orientálón nem ritkaság, de hogy itt, a Rio

Negrónál még egy thüringiaival is találkozom, erre végképp nem számíthattam, és méghozzá neki köszönhetem az életemet!

- Ó, ön túloz, senor! - pirult el a hölgy.

- Ne higgye! Ha elérik a boláikkal a lovamat, akkor elvesztem! Rögtön agyonlőnek!

- Hazaárulás miatt?

- Igen, és gyilkossággal is vádoltak. Bár véletlenül éppenséggel én lettem volna az, akit meg akartak gyilkolni…

- Megbántanám, ha arra kérném, beszélje el az élményeit?

- Ó, dehogy is. Hiszen, ha valakinek ehhez joga van, akkor önök azok.

Néhány rövid mondattal megismertettem velük azokat az eseményeket, amelyek e néhány nap alatt

történtek velem, a hajó kikötésétől a velük való találkozásig. Rendkívül figyelmesen hallgatták végig.

Amikor befejeztem, a szerzetes így szólt:

- Elképesztő! Nincs még egy ember, aki ilyen rövid idő alatt szerencséjére vagy szerencsétlenségére ennyi mindent átélt, mint ön, senor! Ón valóban életveszélyben van.

- Csak tudnám, ki küldte ezt a dühödt, gyülevész bandát a nyakamra!

- Talán egyszer majd megtudjuk.

- Én Rixióra gyanakszom.

- Elképzelhető. Am tulajdonképpen mindegy, ki rendezte önnek ezt az életveszélyes cirkuszt, ha nem akar sokáig ezen a tájon időzni, és ahogy teheti, utazik tovább. A legfontosabb, hogy megszabaduljon ezektől a csirkefogóktól.

- Nehezen fog menni.

- Én viszont remélem, hogy sikerülni fog.

- Bizonyára várakozni fognak addig, míg elhagyom a ranchót.

- Ön viszont nem mozdul addig, amíg el nem veszítik a türelmüket

- Csodálatos lenne - helyeselt a senora. - Micsoda öröm lenne ezekben a nehéz órákban, amikor ilyen szomorúság ül a házon.

- Talán betegség? - kérdeztem.

- Igen, a nagybátyám - válaszolta halkan. - Figyelje csak! - és fejével a belső szoba felé intett.

Valóban, több alkalommal hallottam sóhajokat, visszafogott nyögéseket, amióta a szobában voltunk, de nem akartam tudakozódni.

- Nagyon beteg? - érdeklődtem.

- Igen, a teste és a lelke egyaránt… Sajnos, az ő számára bevégeztetett: jószerint csak napjai, de lehet, hogy csak órái varrnak hátra. A legrosszabb, hogy nem hagy orvost a közelébe hozni, és tudni sem akar semmiféle gyógyszerről.

- Hát ez valóban nagyon szomorú. Vallásos?

- Valójában igen. Ám úgy rémlik, valamilyen súlyos gond nyomasztja, talán rég elkövetett bűn,

amelytől szeretne halála előtt megszabadulni, de nincs elég bátorsága hozzá. Sokat kószált, csavargott a hegyekben, mintha űzte, hajtotta volna valami. Hogy mivel foglalkozott, azt nem tudjuk pontosan.

Azt mondta, régen kihalt állatok maradványai után kutat, de valószínűbb, hogy aranyásó volt. Idővel összegyűjtött egy kis tőkét, amelyen megvásárolta nekünk ezt a kis tanyát, ő maga szinte az egész évben a Kordillerákban vándorolt, és csak nagy ritkán látogatott el hozzánk egy-egy hétre, hogy kipihenje magát.

Ezúttal talán két hónappal ezelőtt érkezett, és mi elszörnyedtünk, amint megláttuk. Olyan volt, akár az élőhalott. Többé nem is hagyta el a szobáját. Várja a halálát, mert tudja, hogy már csak egészen rövid idő van neki hátra…

- El kell követni mindent, hogy könnyíteni tudjon a lelkén. Talán az üdvössége múlik rajta.

- Igaza van, senor - mondta a barát, és megszorította a kezemet, de nem folytatta, mert félbeszakították.

Kinn, a kapu előtt szinte túlvilági zaj, kiabálás hangzott fel. A ranchero a fegyveréért nyúlt, amely a falon függött, de a fráter rászólt:

- Hagyja csak, senor Bürgli! Boldogulunk anélkül is. Menjünk, szelídítsük meg a társaságot.

Pvisétáltunk az udvarba, ahol már nem láttam a lovamat. Az egyik peón elvezette a ház másik oldalára, ahol dús legelő nyílt, körben azonban áthatolhatatlan kaktuszsövény zárta be, hasonlóképpen, mint a szarvasmarhák részére kialakított területen.

Erős csapások zaja hangzott. A katonák puskatussal verték a kaput, és szinte kórusban üvöltve

követelték a bebocsátást. A barát a kémlelőnyíláshoz lépett, és kinyitotta; egyszerre csönd lett, majd fölharsant a mayor hangja:

- Teringettét!!! Meddig várjunk még?! Már jóval több idő eltelt, mint egy félóra!

- Ha nem érnek rá, menjenek a dolgukra!

- A német nélkül egy tapodtat sem! Követeljük, azonnal adják ki!

- Azt nem tehetjük. Le kell róla mondaniuk.

- Isten embere ne avatkozzék földi dolgokba! Útban vagyunk visszafelé a garnizonba. Várnak ránk, nincs vesztegetni való időnk. Ne tartsanak tehát fel!

- Senki sem akadályozza önöket, senor. Lovagoljanak tovább, amilyen gyorsan csak tudnak. Higgye el, ezzel csak örömet okoznának mindenkinek, nekünk is.

- Csak a fogollyal együtt!

- Őt pedig nem kapják meg, mert az én személyes védelmem alatt áll.

- Nem érdekel, miket karattyol! - üvöltötte a mayor. - Öt percet adok, ha addig nem szolgáltatja ki a németet, hát majd mi kihozzuk, de akkor itt ko kövön nem marad!

- Csak a kárhozatba rohannának, senor!

- Ohó! Azt hiszi talán, az visszatart minket, hogy ön szerzetes? Ne képzeljen ilyet. Az ön egyházi méltósága a mi szemünkben nem jelent semmit. Ha akadályoz feladatunk teljesítésében, ugyanúgy legázoljuk, mint bárki mást.

- Tegyék hát! Próbálják meg! Megteremtem hozzá az alkalmat is. Ezekkel a szavakkal a barát bezárta a nyílást, és megragadta a

két reteszgerendát, majd félrehúzta, olyan könnyedén, mintha ceruzákat emelt volna föl az íróasztalról.

Iszonyú erős lehetett ez az ember! Szélesre tárta a kapuszárnyakat, egészen az ütköző bakokig. Most már semmi sem választott el bennünket: szemben állt a két csapat, kívül a dühöngő katonák, belül pedig mi hárman.

- Ott áll a kutya! - rikoltott fel a mayor. - Rajta, emberek! Ezúttal már megmutatkozott az igazi arca.

Amíg a foglya voltam, valóban udvariasan bánt velem. Most az lett ismét, ami valójában mindig is volt: gátlástalan, útszéli haramia. Úgy látszik, megtalálta pisztolyait, mert a kezében tartotta őket, ahogy a barát felé lépett. A katonák vonakodva követték.

Mateónak viszont a színét sem láttam, úgy látszik, végleg elhordta magát.

A fráter a kapunyílás közepén állt, merészen, mozdulatlanul, mint egy szálfa.

- Vissza! - szólalt meg parancsolóan.

A portyázók megtorpantak, a mayor azonban nem engedelmeskedett, egyre közelebb jött.

- Vissza, vagy…! - ismételte a barát fenyegetően, és fölemelte két karját.

Most megállt a tiszt is. Nem láttam a fráter arcát, de lehetett rajta valami, ami a mayort elrettentette, mert félt elhaladni mellette. Haragosan felkiáltott:

- Nos, jó! Nem szeretek engedély nélkül idegen házba belépni. Mivel azonban a németet nem akarja kiadni, végezzünk röviden. A kivégzés itt helyben azonnal megtörténik.

Fölemelte a fegyvereit, hogy célozzon, ám a barát mennydörgő hangon rákiáltott:

- Állj! Le a fegyverrel!

A mayor megrettent a hang hallatán. Leengedte karjait, de látszott rajta, hogy mindenáron véghez akarja vinni a szándékát, mert ismét célzásra emelte pisztolyait.

- Pah! Nekem ugyan ne parancsolgasson senki, legkevésbé efféle csuhás! Pokolba ezzel a német

kutyával!

Tovább nem jutott, mert a barát villámgyorsan kitépte kezéből a fegyvereket, és az udvarra dobta őket.

Karjaival magához szorította a tisztet, fölemelte, és mint valami csecsemőt, behozta, majd egy padra dobta, amely földbe ásott cölöpökön állt az egyik kapuszárny mellett

- És most itt maradsz ülve, emberke! Ha csak egyetlen mozdulatot is teszel az engedélyem nélkül, akkor majd másképpen beszélek veled!

Ezután behajtotta a kapuszárnyakat, helyükre tolta a reteszeket, és a katonák egyetlen mozdulattal sem akadályozhatták meg. A mayor megrettenve ült a padon, elnémulva, mint egy rémült kisgyerek.

Most kezdtem felfigyelni, hogy miben rejlik a barát ereje: a szemében. Valami különös fény ragyogott benne, és a pillantása… leírhatatlan erő sugárzott belőle. Ekkor a titokzatos ember ismét a padhoz lépett, két karját összefonta a mellén, és így szólt:

- Nos, senor, az ön akarata szerint történt minden. Bebocsátást nyert, és akinek a kiadatását kérte, itt áll mellettem. Beszélje el tehát gyorsan, mit akar, mert nincs időm sokáig társalogni önnel.

- Semmi közöm az ön elfoglaltságához! - fujt dühösen a mayor. -Bejutottam a ranchóra, és addig

maradok itt, ameddig nekem tetszik

- Talán inkább, ameddig nekem! Mert ha nem akarom önt itt tovább látni, akkor egyszerűen átdobom a falon. Nézzen csak ide, valahogy így!

Csípőjénél fogva megragadta a tisztet, fölemelte, és széles mozdulattal háromszor-négyszer

megcsóválta, úgy, hogy az rémülten kiáltott fel:

- Diós mio! Csakugyan át akar dobni, senor? Mert akkor inkább elmegyek magamtól.

- Valóban? Nos, tudja meg, hogy mióta leültettem erre a padra, már nem ön dönt, meddig marad, illetve mikor megy el. A foglyom, tehát nincs szabad akarata.

A mayor elvörösödve pattant fel a padról, és dühödten üvöltött a fráterra:

- Hogy merészel fogolynak nevezni, milyen jogon?

- Hasonlóképpen, mint ahogy önök elbántak ezzel a német senorral, vagyis az erősebb jogán. Hozzá kell tennem, hogy a mi eljárásunk sokkal megalapozottabb, mint az önöké volt. Nevezetesen a két senor semmit sem vétett önök ellen, mégis elfogták őket. Ön azonban, rnielőtthatalmuiikba került, pisztollyal fenyegetodzött, sőt a tanya felégetésével is!

- Senor, én tiszt vagyok, és további előléptetések várnak rám.

- Nekem ez teljesen mindegy. Ón alaposan beszennyezte a rangját meg az uniformisát! Ártatlan polgári személyeket rabolt el, és ítélkezni akart felettük! Ön tehát egy személyben rendőr és hóhér. Ha azt hiszi, hogy ez tiszti méltóságával összeegyeztethető, közlöm önnel, hogy az én véleményem ellentétes ezzel. Egyébként is a tekintélyét már aligha respektálja bárki is, mivel a kardját összetörték, és köztudott, hogy ez a legnagyobb sértés, ami tisztet érhet!

- Senor! - fortyant fel ismét a mayor, és ökölbe szorított kezét a magasba emelte.

- Csönd! Mérsékelje magát, és szíveskedjék azonnal viszszaülni! Csak akkor hagyhatja el ezt a helyet, ha arra engedélyt adok.

Vállon ragadta a mayort, és lenyomta vissza a helyére.

A fickón látszott, hogy nem tudja, mit csináljon. Erezte, hogy durcáskodni ostobaság, ellenkezni pedig reménytelen. Nemcsak a lelkiállapota, hanem a külső megjelenése is ugyancsak csapzott volt.

Nadrágja még nem száradt meg, csöpögött belőle a víz, a pompás frakk pedig cafatokban lógott, és hiányzott az eleje. Egyszóval nem festett úgy, mint afféle fess tiszt úr.

- Elítéljük önt egy felebarátunk ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, amit bírósági eljárásnak neveztek, és a fenyegetésért, hogy felégetik a tanyát! Mindkét bűnért elnyeri méltó büntetését.

- Mennydörgős mennykő! Önök… engem?

- Igen. Mellesleg kérem önt, hogy tartózkodjék ilyen szavaktól, szitkozódástól, mint amit az előbb hallottunk. Nem vagyok hozzászokva, és csak ront a helyzetén! Ón bűnös.

- De hát mi jut eszükbe! Bírót akarnak játszani előttem?

- Természetesen. Ám játékról itt nincs szó!

- A legparányibb joguk sincs hozzá!

- Annyi talán azért van, mint önöknek, amikor ma teljesen jogtalanul hadbíróságot tákoltak össze maguk közül. Ezzel olyan túlkapást követtek el, az erőszakkal való olyan visszaélést, hogy ha a két sérelmezett feljelentést tesz, akkor önt nagyon szigorúan meg fogják büntetni, várhatóan több évre börtönbe csukják.

- Senor, ne feledje, kivel beszél! Már közöltem önnel a nevemet és a rangomat is. Úgy gondolom, ez elegendő, hogy igazolja tetteim törvényességét.

- No, no, talán azért mégsem! Megmondom őszintén, nem hiszek önnek.

- Mennydör… - akart ismét kitörni a mayor -, miket mond itt nekem? Amit hallottam, már annyira sértő, hogy meg kell kérdeznem, jól értettem-e?

- Ha úgy tetszik, megismételhetem: kétlem, hogy ön az, akinek kiadja magát.

- Senor, tudatában van annak, milyen sértő, amit mond?

- Valószínűleg szó sincs sértésről, mert ez az igazság. A Banda Orientál hadserege talán a százezer főt ha eléri, tehát nem túl nagy. Ezért a tiszti állomány is könnyen áttekinthető. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy erre van is lehetőségem, és meg kell mondanom őszintén, Cadera nevű

mayorról még csak nem is hallottam!

- Hiányosak az értesülései.

- Az lehetséges, bár kényes vagyok arra, hogy értesüléseim hitelesek legyenek. No de hagyjuk ezt, mert ismerek viszont egy Enrique Cadera nevű senort, illetve hallottam róla. Egy argentin katonatiszt, akiről beszéltek nekem. Ismeretlen célból szabadcsapatot szervez az Uruguay folyó túlsó partján, de időnként a mi oldalunkra is átmerészkedik. Csodálatos módon azokon a területeken, amelyeket látogatásával megtisztel, a

ménestulajdonosok mindig a lovak eltűnéséről panaszkodnak.

A mayor mintha aggódó pillantást vetett volna a fráterre, amikor megszólalt:

- Erről az emberről még sohasem hallottam! Nem ismerem…

- Hogyan? Mint csapatparancsnok tiszt, nem tud egy ilyen bandavezérről? Hihetetlen! Mint

törzstisztnek, már ha valóban az, feltétlenül kellett kapnia tájékoztatást erről az Enrique Caderáról, márt csak azért is, hogy segítse megfékezni a portyázó csapat garázdálkodását. Kétségeim e kijelentése hallatán, őszintén szólva, csak fokozódtak. Egyébként aggódom, hogy a ma elkövetett vitézi tettei sem fognak nagy dicsőséget szerezni önnek a nyilvánosság előtt…

- Annál nagyobb lesz az ön büntetése, amelyet a velem szemben elkövetett ellenséges magatartásért fognak kiszabni Önre! Mert az magától értetődik, és gondolom, ön előtt sem kétséges, hogy amint tehetem, bírósághoz fordulok!

- Pompás! Ebben még segítségére is leszek. Elhatároztam ugyanis, hogy az egyik emberemet átküldőm Mercedesbe, és megkérem az ott állomásozó alakulatot, látogassanak meg. Egyúttal akkor le is tartóztatnak engem. Ez nagy elégtétellel szolgálna önnek, amit magam is kívánok, éppen ezért megkérem, maradjon nálunk, míg a katonák megérkeznek. Nyomatékosan kérem, és ha kell, erőszaktól sem riadok vissza.

A mayor elvesztette önuralmát. Láttuk, hogy elsápadt.

- Az ördögbe is! Csak nem fog nekem parancsolgatni?! Majd gondoskodom róla, hogy elfelejtse ezt az egész ostobaságot!

- Ügy véli, kényszeríteni tud, hogy feladjam a tervemet?

- Igen. Ha úgy látom jónak, csak egy szavamba kerül, és az embereim megrohamozzák a ranchót,

engem pedig kiszabadítanak.

- Erőszakot akar alkalmazni, hogy innen megszabaduljon? Tehát fél a saját Iratonáinktól? Ezúttal cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott, hogy a gyanúm alapos. Ön tehát egy portyázó szabadcsapatnak a vezetője, és a működésük törvénytelen. Jöjjön csak be a szobába, és én már küldöm is az emberemet a leggyorsabb lovon, ön pedig szép türelmesen megvárja, míg az alakulat megérkezik…

- Mit merészel?! Majd én megmutatom, hogy azt csinálok, amit akarok, mégpedig azonnal!

Fölpattant a helyéről, és odaugrott a földön heverő pisztolyokhoz, amelyeket a barát az előbb kitépett a kezéből, és bedobott az udvarra. Valami hasonlóra számítottam, ezért nem ért váratlanul a dolog. Megelőztem egy lépéssel. Nyakon csíptem, és visszalódítottam a pad felé. Nyögve zuhant viszsza a helyére. Most már teljesen kikelt önmagából. Ismét fel akart ugrani, és veszett szitkozódásba tört ki, majd ránk akarta vetni magát A fráter azonban megragadta, úgy mint az imént, karjait a testéhez szorítva megrázta, majd visszadobta a padra.

- Ennek semmi értelme! Lássa be, hogy fogoly, és értelmetlen minden ellenállás. Nyugodjék bele a helyzetébe. Most nem olyan emberekkel került szembe, akik megrettennek holmi útszéli martalócoktól. Le fogja aratni mai tevékenyégének gyümölcsét. Ón és az emberei is, akiket szintén ártalmatlanná fogunk tenni.

- Ezt hogyan képzeli? - csikordultak meg a mayor fogai.

- Mindjárt meglátja. Most bezárjuk önt, és az egész díszes társaságot becsaljuk ide, az udvarra, majd rájuk szabadítjuk a toróinkat és novülóinkat, amelyek itt a másik kapu mögött toporzékolnak. Biztos vagyok benne, hogy a vitéz portyázok egészen más arcot vágnak az állataink láttán, mint ma reggel, amikor ezzel a két védtelen emberrel álltak szemben.

A toro öreg, kiszámíthatatlan, rideg bika, amely képes minden ok nélkül az emberre rohanni. A novillo fiatal, vad bikaborjú, amely még ellenáll minden szelídítési kísérletnek. Mindkettő nagyon veszélyes, mert rendkívül hamar feldühödik, ehhez a legkisebb ok is elegendő, és akkor nem nyugszik addig, amíg minden ellenségnek vélt idegent el nem tapos, tova nem űz.

Ezért a barát fenyegetése megtette a hatását, főleg amikor még hozzátette:

- Vagy azt hiszi, hogy az emberei nem tesznek eleget a meghívásomnak? Ebben az esetiben más

megoldáshoz folyamodom. Lovasai leszálltak a nyeregből, úgyhogy nincsenek fölkészülve a hirtelen menekülésre. Kinyitom az udvarra vezető ajtót, majd a külsőt, és a féktelen állatok ki\iharzanak rájuk.

Beláthatja, hogy ez esetben az egész csapat elveszik. Óhajtja, hogy bebizonyítsam, senor?!

Úgy tett, mintha a karám ajtajához akarna lépni.

- Az Isten szerelmére! - kiáltott fel a mayor rémülten. - A bestiák elsőként ránk rohannának!

- Mindenképpen. Viszont a rancherót és engem ismernek, a német senort közrefognánk, így csak ön maradna az egyedüli, akit a szarvukra tűznének. Ezt nem tréfának szánom, senor! Lássa be, a helyzetük reménytelen! Nem tehetnek mást, mint megvárják a katonaságot Mercedesből, vagy szabadon engedem az állataimat. Ón egész pontosan tudja, hogyan szokás a szabad portyázókkal elbánni, döntsön tehát!

- Semmi dolgom tovább önnel, követelem, hogy azonnal engedjenek ki az embereimhez!

- Hm! Ezt a kívánságot könnyű megfogalmazni, és talán teljesíteni is, egy föltétellel! Kiváltjuk önnel a fogoly yerbaterót.

- Nem fogadom el! Azonnal engedjenek ki! Semmi joguk sincs, h°gy.rtt tartsanak!

- Önöknek még kevesebb, hogy senor Montesót fogva tartsák. De ne vitatkozzunk. Ez a kis

véleményeltérés hamar megoldódik, ha itt lesznek a katonák. Senor Bürgli, van egy megbízható embere és egy gyors lova?

- Mind a kettő -válaszolta a ranchero, aki eddig szó nélkül hallgatta a vitát.

- Kérem, nyergeitessen azonnal, az embert pedig küldje hozzám. Küldök vele néhány sort. A martalócok a kapu előtt csoportosulnak, tehát az embere a csorda mögött, a hátsó kijáraton hagyja el a tanyát. így nem láthatják meg.

Bürgli gazda indult a ház felé, ám a mayor hangos kiáltására megtorpant.

- Állj! Még egy szót! Semmi okom, hogy a Mercedesből érkezőktől tartsak, hiszen a bajtársaim. Am nevetségessé válhatnék a szemükben, ha ilyen helyzetben találnának. Elfogadom tehát a feltételt, szabadon engedem senor Montesót. Engedjenek ki, és beküldőm…

A barát nevetve csóválta meg a fejét, majd így válaszolt:

- Ilyen módon nem megy a dolog. Másképpen csináljuk. Kinyitom az ajtót, hogy emberei lássák önt, és akkor megparancsolja, hogy engedjék szabadon a foglyukat, majd amikor ő bejött hozzánk, elengedjük önt. így kizárjuk minden csel lehetőségét. Elfogadja?

- Igen.

- Jó! Most kérem még a becsületszavát, hogy embereivel azonnal eltávoznak, és felhagynak minden ellenünk irányuló ellenséges próbálkozással. Ellenünk alatt a rancho lakóit értem, a két senort, akik közül az egyik most még a foglyuk, és természetesen magamat. Kész ön erre?

- Igen.

A mayor vonakodva mondott igent, látszott rajta, hogy csak az erőszaknak engedelmeskedik.

- Nos, akkor kezdjük! - rendelkezett a fráter.

A kapuhoz lépett, elhúzta a reteszeket, és szélesre tárta az ajtószárnyakat. Azután ott maradt a bejárat közepén állva. A portyázok a lovaik mellett ácsorogtak, Montesót körülzárták.

Én a mayor mellett maradtam, és szemmel tartottam. Most kellett volna a parancsot kiadnia, ám a nyitott kapu látványa, a szabadság közelsége teljesen megbabonázta. Látszott rajta, hogy menekülni akar, úgy, hogy nem tartja meg a szavát. Villámgyorsan a nyílás felé szökkent, ám nem jutott messzire. Utána ugrottam, és a karjánál fogva megragadtam. Ki akarta magát tépni, de hasztalan.

- Befelé, befelé! - üvöltött az embereire. - Segítsetek!

Lerántottam a földre, és két karját hátracsavarva, szilárdan tartottam. A portyázok közül többen engedelmeskedtek a parancsnak, és indultak befelé, ám a barát harsanó hangja megállította őket.

- Kint maradtok! Ki mer ellenkezni velem?

A katonák vonakodva húzódtak vissza. A szerzetes egymaga ötven embert tartott kordában. Tekintete szinte lángolt, ahogy széttárt karral valósággal lezárta a bejáratot.

- Áruló, csaló! - fordult a mayorhoz. - Ón állítja magát tisztnek, és még az adott szavának sem ura?

Szigorú büntetést érdemelne, de már nincs kedvem bajlódni önnel. Szabadon engedi végre senor

Montesót, és akkor ön is mehet! Döntsön azonnal!

- Igen! - csikorgott a mayor. - Csak engedjenek már végre el!

- Nem! - szóltam közbe. - Csak ha kiadta már a parancsot.

- Nos, legyen! Engedjétek el a fickót!

Meg kellett ismételnie, mire az emberei engedelmeskedtek neki. Kioldozták a yerbaterót, aki bejött az udvarba.

- De most már legyen vége! - követelődzőit Cadera. - Teljesült a kérésük, engedjenek szabadon!

- Azonnal - mondta a fráter -, csak előbb ön megismétli adott szavát, minden ígéretét, vagyis hogy megszüntetnek minden ellenségeskedést velünk szemben!

- Legyen! Sose lássuk ezt a vidéket többé, és önökről sem akarunk tudni többé!

- Be kérjük még senor Monteso lovát.

- Vigyék, csak mennél gyorsabban! Fejezzük már be!

A yerbatero saját maga ment ki érte, és csak amikor viszszatért, akkor engedtem el a mayort, aki felugrott, és kirohant a kapun. Nyeregbe pattant, és szó nélkül elvágtatott embereivel. A fráter, óvatos ember lévén, egy gauchót küldött utánuk, aki megfigyelte, hogy valóban eltávolodtak, átkeltek a Rio Negrón. Tehát nem állt szándékukban csapdát állítani, arra számítva, hogy visszatérünk az Estancia del Yerbateróra.

A ranchero ugyancsak aggódva figyelte az eseményeket a lakószobából, amellett azonban fordított arra is időt, hogy segítsen a szolgálólánynak megteríteni az asztalt. Ahogy \ásszatértünk a házba, meghívtak ebédre, és ennek nagy lelkesedéssel tettünk eleget.

Természetesen az étkezés alatt akadt téma a beszélgetéshez. Monteso még mindig nem tért napirendre a történtek fölött, és elbeszélte, hogyan próbált megmenekülni. A kést ugyan, amelyet feléje dobtam, sikerült megszereznie, majd lóra pattant, és elvágtatott, ám az üldözök hamar a nyomába szegődtek.

Tartotta a távolságot tőlük, de a hegynyereg túloldalán a lova megbotlott egy üregi nyúl odvában, és ő

lecsúszott a nyeregből. Amikorra fölsegítette a lovát és ismét nyeregbe szállt, az üldözők már veszélyes közelségbe kerültek. Jobbról-balról közrefogták, és a végkifejlet nem váratott sokáig magára.

A portyázok boláikhoz nyúltak, és a veszélyes fegyverek mozgásképtelenné tették a lovát, ő ugyan még képes lett volna védekezni, de hát mit tehetett egy szál késsel a lándzsák ellen?! Nem volt más választása, megadta magát.

- Atyám - kérdeztem a frátert -, miért nem hagyta, hogy a kapu mellett tovavágtassak? Szinte

kényszerített, hogy térjek be. Azt kiáltotta rám, hogy a pusztulásba rohanok.

- Mert valóban ez történt volna. A rancho túloldalán egy folyócska csörgedez, amely keresztezi az utat, és a Rio Negróba torkollik.

- Gondolja meg, ha ezzel az utóbbival megbirkóztam, egy patak csak nem állja az utamat…

- Téved. Ez megállította volna. A partja ugyanis rendkívül ingoványos, és belesüppedt volna a

mocsárba. Üldözői könnyűszerrel kihalászták volna. A lápréten csak egy keskeny ösvény vezet át, s azt csak a helybéliek ismerik. így viszont megmenekült…

- Legalábbis egyelőre. Nem bízom ezekben a csavargókban. A vezetőjiik ugyan becsületszavát adta, hogy távol tartja magát tolunk, de véleményem szerint nem az az ember, akiben bízni lehet, hogy állja a szavát.

A legszívesebben saját magam lovagolnék utánuk, hogy személyesen győződjem meg, valóban véglegesen eltávoztak.

- Csak időpocsékolás lenne, maradjon nyugodtan! Higgye el, tökéletes biztonságban vannak ettől a bandától. Lelepleződtek, és most forró lett a lábuk alatt a talaj. Igyekeznek mielőbb biztonságos területre, tehát argentin részre visszahúzódni.

- Biztos benne, hogy ez argentin szabadcsapat?

- Igen. Átugrottak az Uruguay folyó túloldaláról egy kis portyára, hogy kiegészítsék lóállományukat, vagyis lopjanak. Nem hiszem, hogy tévedek. És most meggyőződésük, hogy katonaságot kérünk Mercedesből.

Vagyis ég a lábuk alatt a talaj, és igyekeznek biztonságba kerülni, amilyen gyorsan csak lehetséges.

Most egy kérő hangra figyeltünk fel a belső szobából. A fráter felállt, és bement. Kis idő múlva tért vissza, és közölte velem, hogy a beteg látni óhajt. Hallotta, milyen veszélyes helyzetből sikerült megszabadulnunk, és érdeklődött a részletek után is. Amikor megtudta, hogy német vendég érkezett a tanyára, sürgetően követelte, hogy mielőbb beszélhessen vele.

- Legyen szíves, senor! - kért a fráter. -A szerencsétlen a legmélyebb tépelődés, vívódás állapotában szenved, és nekünk eddig, sajnos, nem sikerült megszabadítani lelki válságától. Ón talán szerencsésebb lesz, hátha közlékenyebbé válik.

- Ne tápláljon túlzott reményeket! Hiszen vadidegen vagyok ebben az országban. Attól tartok, csalódni fognak bennem.

- Ó, kérem! Ne értsen félre! Fel sem vetődött bennünk, hogy valami lelki támaszt nyújtva próbáljon beszélni a beteggel. Azonban már többször tapasztaltam, hogy egy váratlan találkozás milyen jó hatással van a szenvedőre, főleg ha honfitársáról van szó. Ezúttal is, amikor ezt megtudta, a hír szinte pillanatok alatt felrázta letargikus állapotából. Nem sok ideje van hátra, sőt attól tartok, rövidesen búcsút mond az életnek, és bizony, ha a halál kopogtat, a legzárkó-zottabb szív is megnyílik. Úgy tetszik egyébként, mintha nem csupán csak a földijét várná önben…

Magától értetődőleg teljesítettem a beteg kérését.

Benyitottam a szobába.

A helyiség első pillantásra úgy hatott rám, mintha a Németország egyes részein látható úgynevezett tisztaszobába” léptem volna be. Kissé bútorozottabb lehetett, mint a lakószoba, sőt, még egy harmóniumot is felfedeztem. Első díjként szerepelt valamilyen jótékonysági tombolán Montevideóban; a ranchero éppen ott járt, vásárolt néhány szelvényt, és megnyerte a zeneszerszámot. Kizárólag bútordarabként funkcionált, hiszen ezen a tájon aligha akadt bárki, aki meg tudta volna szólaltatni.

A beteg szép tiszta ágyban, feküdt. Szürke szeme mélyen ült üregében, beesett, sápadt arca volt. Magas homlokát és boltozatos koponyáját alig néhány ősz hajszál födte, fénylő bőrén pedig kicsiny verejtékcseppek csillogtak.

Ajkai teljesen beszívódtak a foghíjas szájnyílásba. Szinte élőhalottnak látszott, akinek mintha már csak percei lennének hátra.

Amikor köszöntem, nem válaszolt azonnal, hanem tekintetével nyugtalanul vizsgálgatta az arcomat.

Bizonyára eredményesnek találta a kutatást, mert megnyugodott, és amikor az ágyhoz léptem,

üdvözlésképpen mindkét csontvázszerű kezét felém nyújtotta. Ajkaira mosolyt próbált erőltetni, majd így szólt:

- Isten hozta, uram! Ón bizonyára csak vonakodva tett eleget egy haldokló kérésének, hogy nézzen be hozzá. Végtelen hálás vagyok, hogy eleget tett hívásomnak. Régóta kellene már beszélnem valakivel, akiben megbízhatom, és főleg olyan valakivel, aki nem ezen ország szülöttje. Es most, lám, szinte csodával határos módon, ki érkezik a tanyára? Egy hazámbelí, egy német! Ugye, megérti, milyen fontos számomra a személye?

Most, hogy már itt van az ágyam mellett, csak egy kérésem maradt: legyenek szavaim bármilyen furcsák is, őszintén válaszoljon rájuk, pontosan azt mondja, amit gondol róluk. Számíthatok rá, megígéri?

- Igen, a legteljesebb mértékben, bár kissé különös a helyzet, de ez nem változtat semmin,

- Tiszta szívből köszönöm! El sem tudja képzelni, milyen fontos számomra az ön véleménye!

Lassan beszélt, lihegve, a hangok csaknem leheletként hangzottak. Mellkasa beszéd közben zihálva süllyedt, emelkedett. Hozzáléptem, és a felső testét fejpárnákkal megtámasztottam, úgyhogy csaknem ülő

helyzetbe került. így mintha kissé könnyebben érezte volna magát. Amikor széket húztam az ágy mellé és leültem, egyelőre nem tett fel kérdést, hanem jó ideig megint csak vizsgálgatott, mintha mélyen a lelkembe akart volna látni. És valóban, a tekintetében mélységes aggodalom tükröződött. Szinte sajgott a szívem, úgy megsajnáltam szegényt.

- Beszéljen bátran! -biztattam. - Szeretnék mielőbb megismerkedni a helyzetével, hogy elgondolkozzam rajta, és mint igaz jó barát beszélgethessek önnel.

- Úgy, úgy, gondolkozzék, kérem! Hiszen a legnagyobb baráti szívességet készül megtenni, ami csak lehetséges, és én igyekszem, hogy a legteljesebb bizalommal viselkedjem.

Összekulcsolta a kezét, majd így folytatta:

- Meg kell halnom, tudom, érzem. El tehát, tova, el, el, el, az örökkévalóságba. Am igen nagy teher nyomja a szívemet, és ez erőszakkal lehúz, visszatart. Hitetlen ön, vagy hívő?

- Az utóbbi, mert meggyőződésem, hogy az emberi lélek csak a hit által képes szabaddá válni.

- Úgy látszik, ön valóban az én emberem. Hogyan vélekedik az esküről?

Különös kérdés. Talán ez a titok nyitja? Valamilyen szent, vissza nem vonható ígéret terheli az életét, és most, halála előtt, elviselhetetlen súllyal nehezedik rá? Nem válaszoltam rögtön, ezért ő folytatta:

- Ón jószerint elveti talán az egészet?

- Ó, dehogy! Az eskü szent dolog, amelyben tanúként magát az Istent idézzük. Aki megszegi,

istenkáromlást követ el.

- Ugy véli tehát, hogy a fogadalom minden körülmények között megtartandó?

-Ügy.

Fáradtan ejtette kezét a takaróra, majd felsóhajtott:

- Ez az én nézetem is, és ezért a lelkemre nehezedő terhet magammal viszem a halálba.

- Hogyan hangzott el az ön esküje, önkéntesen, szabad akaratából?

- Ó, nem!

- Tehát kényszer hatására! Úgy érzem, ilyen esküt sohasem tudnék tenni.

- És ha halállal fenyegetnék?

- Még akkor sem.

- Tehát vállalná sorsát?

- Hm! Ez olyan kérdés, amelyet nem lehet olyan könnyen megválaszolni. A haláltól való félelem

túlnőhet az ember akaratán, ez mindig a körülményektől függ.

Mindenesetre megpróbálnék mindent, még a lehetetlennek tetszőt is, mielőtt kicsikarnák belőlem az esküt. És ha mégis ilyen helyzetbe kerülnék, az adott szavam csak addig kötne, míg a lelküsmeretemet nem terhelné, azaz isteni vagy emberi törvényekkel nem ütközne. Ha adott szavam bűnök elkövetését segítené elő, vagy a már megtörtént vétkeket takargatná, egyetlen pillanatra sem tartanám kötelezőnek, hogy megtartsam.

- Valóban ez a véleménye?

- Igen. Olyan eskü, ami engem bűn elkövetésére kényszerít, maga is bűn, ugyanolyan súlyos és

megbocsáthatatlan. Ha valaki vívódnék, hogy mit tegyen, legjobb, ha saját lelkipásztorához, amennyiben erre nincs lehetősége, akkor a tisztesség és becsület logikájához fordul, és egészen biztos, hogy visszanyeri lelkiismerete szabadságát.

- Uram, önnek minden szava könnyít a lelkemen - sóhajtott mélyet a beteg. - Tanúja voltam egy

gaztettnek, majd később az elkövetője foglyul ejtett, és fenyegetéssel rávett az eskütételre, amelyet a haldoklás sem old fel.

- Súlyos volt a bűntett?

- Igen, gyilkosság, Egy vezető ölte meg az utasát, akit a Kordillerákon kellett volna átkalauzolnia. Az utazó szent ember volt, és Peruból jött át ide. A közelben tartózkodtam, és akaratlanul tanúja lettem a szörnyű

tettnek.

- Nem tudta megakadályozni?

- Már késő volt. Az áldozat már nem mozdult, és köztem meg a hely között meredek sziklafal

ágaskodott.

- De hát kiáltásaival elrettenthette volna a gyilkost.

- Nemcsak kiabáltam, hanem valósággal üvöltöttem az elször-nyedéstől! A gonosztevő felnézett rám, és látta, hogy nem juthatok le hozzá. Hangosan kinevetett, majd végzett áldozatával. Vérfagyasztó látvány volt.

- Nem volt önnél fegyver, hogy legalább rálőjön a gazfickóra?

- De igen, puskaporom azonban egy szem sem. Menekülnöm kellett a magaslatról, de elhatároztam,

hogy titokban követem a gyilkost, és mindenképpen rendőrkézre juttatom. Gondolhatott erre, mert becserkészett, és talán nem is voltam eléggé óvatos, mert ahogy egy sziklatömböt megkerültem, egyszer csak elébem ugrott.

Földre tepert, és pisztolyt szegezett a mellemnek.

- Nem védekezett?

- Mindent elkövettem, de akkorra már teljesen legyöngültem. Eltévedtem ugyanis a kopár

hegyvonulatok között, és az utolsó golyómat egy vikunyára lőttem ki, de elhibáztam. A napokon át tartó hegymászás, éhezés a végsőkig kimerített. Erőm talán egy gyerekével vetekedett. A gyilkos bizoiryára megölt volna engem is. Kiderült azonban, hogy jól ismerjük egymást, hiszen ő, mint vezető, korábbi útjaimon útitársam volt.

- A bűntettnél nem ismerte fel?

- Nagy volt a távolság, nem tudtam kivenni az arcvonásait Csak akkor ismertünk egymásra, amikor letepert Visszariadt a régi ismerős meggyilkolásától! Sőt, a régebbi időkből még köszönettel is tartozott nekem, ezért meghagyta az életemet, azzal a feltétellel, hogy esküt teszek: titokban tartom a gaztettét Nemcsak testileg, hanem lelkileg is ki voltam merülve, ezért engedtem a követelésének, ám a kierőszakolt eskü, mint valami gonosz szellem, elkísért egészen eddig a pillanatig.

Fáradtan hallgatott el.

Csak lassan, gyakori megszakításokkal beszélt, mégis pihenőre volt szüksége, hogy-folytathassa.

Amit hallottam, mélyen hatott rám. Az elbeszélés alatt önkéntelenül a Sendadorra gondoltam, akiről Monteso mesélt nekem. Hiszen az a vezető is egy szerzetest kalauzolt át az Andokon, illetve a Kordillerákon, és a szent ember hagyta rá azt a bizonyos papírt, mert útközben elhalálozott. Talán ő a gyilkos? Őszintén szólva, egyre inkább hajlottam erre a gondolatra, bár a yerbatero tisztességes, becsületes embernek jellemezte.

- Megtudhatom az illető nevét?

A beteg tagadólag csóválta meg a fejét.

- Legalább a helyét és az időpontját a gaztettnek? Kérdésemre az előbbihez hasonló módon válaszolt.

- Azt megtudta, hogy miért ölte meg ez a vezető a szerzetest? Talán egy bizonyos papírért, amely egy tóban és egy befalazott aknában elrejtett, az inka időkből származó kincsekről mesél?

Rémülten ragadta meg mindkét kezemet, és döbbenten suttogta:

- Az Isten szerelmére, hallgasson! Hiszen ön felfed mindent, ön mindent tud! De hát honnan, honnan?

- Még sajnos nem jutottam a végére, ezért nem tudok határozott képet alkotni az ügyről. Ehhez még további adatokra lesz szükségem. A szerzetes Tucumánba készült a dominikánus kolostorba?

- Ezt is tudja?! Ó, Istenem! Mindent tud, mindent!

- A gyilkos, ugye, híres vezető?

- Ez nem lehet igaz! De hát uram, önnek el kell ismernie, hogy én az égvilágon semmi tájékoztatást sem adtam, semmit, semmit, egyetlen szót sem!

- Valóban, így igaz. Én azonban már korábban ismertem a történetet.

Ő csak arra gondolt, hogy közvetlen adatokkal nem szolgált, és az eszébe sem ötlött, hogy az

elbeszélése során a szavai között fontos értesülésekre leltem.

És nehogy erre rádöbbenjen, gyorsan foiytattam:

- Ez az az ügy tehát, amely annyira terheli a lelkét? Ez kíséri nyomasztóan egész élete során? Kedves barátom, én az ön helyében már régen megszabadultam volna tőle, eldobnám magamtól, elfelejteném örökre!