- Igaz… Ebben a tocsogós ingoványban van valami riasztó, félelmetes. Önnek is ez a véleménye?

- Pontosan. Amellett alkalmatlan búvóhelynek. Innen indulva nem lehet meglepni, becserkészni senkit.

Valami alkalmasabb terület után kell néznünk.

- Igen ám, de hol találunk ilyet?

- Fogalmam sincs róla, de keresnünk kell, mert ha a fickók ideérnek, azonnal fölfedeznek minket. A félszigeten láttam több alkalmas facsoportot, de oda mi nem mehetünk.

- Isten ments! Hiszen ha ott meglepnének, egykettőre a vízbe szorítanának bennünket.

- Akkor nincs más választás, mint elindulni a part mentén. Csak az a kérdés, a folyással szemben, vagy lefelé?

- Döntsön ön. Már az induláskor elhatároztuk, hogy figyelembe vesszük elgondolásait, és azok szerint járunk el.

- Akkor induljunk a folyásirány mentén. Bizonyára találunk valami alkalmas helyet. Nagyon messze azonban nem távolodhatunk el, mert hallanunk és látnunk kell, mi történik a félszigeten, már ha egyáltalán történik valami.

Fölálltunk, és halkan elindultunk dél felé. Rövidesen elértünk egy facsoportot, amely tőlünk balra állt, és alkalmas búvóhelynek ígérkezett. A lombok árnyéka tökéletesen eltakart, legalábbis három oldalról; a negyedik nyitva maradt, és pontosan a holdra nézett, ezért a fénye elárasztotta a fák alját.

Ez sokat levont a hely értékéből, de sajnos, jobbat nem találtunk a közelben. Egy előnyünk viszont származott belőle: a szabad oldalon át pontosan a félszigetre láttunk, tehát onnan semmiféle meglepetés nem érhetett bennünket. Kicsiny emelkedésen nőttek a fák, ezért alattunk a föld száraz volt, nád sem nőtte be.

Kényelmesen elhelyezkedtünk, már ahogy a körülmények megengedték, és vártuk, történjék már végre valami.

Am egyelőre a legkisebb zaj sem szűrődött hozzánk, körülöttünk fenyegetően hallgatott a sötét éjszakába temetkezett végtelen láp.

- Meggondolták volna magukat a fickók? - tűnődött az estanciero. - Akkor ugyanis hiába várakozunk itt.

- Nem dönthetnek másképpen, mint amit előzőleg elhatároztak. A három társukat ott kell megvárniuk, ahol megállapodtak velük.

- Természetesen, de talán arra gondoltak, még úgy sem lehetnek itt, ezért máshol táboroztak le.

- Akkor holnap érkeznek, de mindenképpen ide kell jönniük.

- Jó, jó, de hát mikor?

- Napfölkelte után rövidesen. Képtelenség, hogy éjszaka ebbe a mocsárba merészkednének. Egyébként ismétlem: végtelen köny-nyelműség lenne tőlük, ha a folyónak ezen a szakaszán kísérelnék meg az átkelést. Itt ugyan el nem érnék a túlsó partot.

- Hm! Erre mifelénk nagyon jól úsznak a lovak…

- Nem jobban, mint a világ bármely táján, senor. Egyébként gondolja csak meg, azzal a sok idegen, lopott lóval ilyen széles folyón átkelni megoldhatatlan feladat.

- Hát, való igaz, nem irigylésre méltó feladat.

- Egyébként el sem hiszem, hogy ezt úszva akarják megkísérelni.

- Valahogy át kell jutniuk! Talán csónak segítségével?

- Ezt nem hiheti komolyan. Ekkora ménest! Számoljunk csak… Tegyük fel, hogy az elrabolt lovak

száma ötven. Ha hozzáadjuk a sajátjukét, már száznál tartank! Ezt a tömeget ladikon átszállítani?

Talán egy nap is rámenne! De mondja csak, szoktak erre tutajok elhaladni?

- Elég sűrűn. Egy részüket csak megmunkálatlan fatörzsekből ácsolják össze, és nem ritka a

gerendáknak, deszkáknak felfűrészelt szállítmány. Délen a fa olyan értékes, hogy a tutajozás jó üzletnek számit.

- Nos hát, egy ilyen tutaj lenne a legalkalmasabb jármű a portyázóknak a folyón való átkeléshez. A terjedelme megfelelő arra, hogy egyszerre szállítson át nagyszámú embert és lovakat.

- És vajon a tutajosok kaphatók lennének rá?

- Jó fizetség ellenében miért ne? De ha nem állnának kötélnek, akkor kényszerítenek őket.

- Úgy gondolja, fegyverrel?

- Természetesen. A tutaj olyan gyorsan halad, mint az áramló víz. Ezt fokozni nem lehet. No mármost, ha kicsit partközeibe sodródnak, könnyen tűz alá vehetik őket. Nem távolság egy puskának. A tutaj sebessége pedig gyalogszerrel befogható. Rábírják a személyzetet, hogy kössenek ki, és amikor a lovakat fölhajtották a tutajra, indulnak. Igaz jóval lejjebb kötnek ki, mint ahogy felszálltak, de hát ez a legkisebb baj. Ismétlem tehát, ezt tartom az egyetlen alkalmas eszköznek az átkelésre, és csodálkoznék, ha…

Hirtelen megakadtam a beszédben, mert ebben a pillanatban kis ütést éreztem a mellemen. Lenéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre egy fűvónyilat pillantottam meg, amely a bőrből készült va-dászkabátomba fúródott.

- Fejezze már be! - sürgetett az estanciero.

- A földre, a földre! Gyorsan, gyorsan!

Jó példával jártam elő, és már el is hasaltam a talajon. A többiek azonnal követtek.

- De hát mi történt? - kérdezte súgva a fráter.

- Ránk lőttek!

- Nem hallottam semmit!

- A nyíl nem üt zajt.

- Diós! Mérgezett nyíl? De hát miből gondolja? -Ebből! Látja?

Kihúztam a nyilacskát, és átnyújtottam neki.

- Santo cielo! - rettent meg, ahogy átvette. - El is találta önt?

- Csak a vadászkabátomat, abban elakadt.

- Biztos ebben?

- Hát hogyne. Egyébként alatta van még a vadászingem, szintén bőrből. Az elsőn sem hatolt át,

mindkettőn pedig képtelenség. Tehát nem sértett meg. Látja, mire jó a bőrruházat?

- Senor, ha nem így öltözött volna, két perc múlva halott lenne! Látja a hegyét? Mérgezett. Azonnal megtiltom ennek az embernek, hogy tovább lövöldözzék.

- Kíváncsi vagyok, hogyan fog hozzá, mert az aligha fog engedelmeskedni.

- Ó, dehogyisnem! Ezen a környéken csak egy ember használ ilyen nyilat, és az Pedro Aínas. Ez az ember veszélyesebb, mint ahogy gondoltam. Emberekre lövöldözni, akik semmi rosszat nem tettek ellene, gonoszság! Ha közülünk bárki mást talál el, annak vége.

Szájába vette az egyik ujját, és sajátos módon, félhangosan füttyentett kettőt vagy hármat. Pontosan úgy hangzott, mint az esőku-kóka nevezetű madár éneke…

- Ez valami jelzés kettejük között?

- Igen. Most már tudja, hogy barátra lőtt. Ismerősei, akik időnként ellátogatnak hozzá, mind ismerik ezt a füttyöt. Es ha nem találjuk otthon, ezzel szoktuk hazahívni.

- Úgy gondolja, hogy most idejön?

- Egészen biztos, és ugyanúgy meg lesz döbbenve, mint én, amiért majdnem a másvilágra küldte a

barátomat!

- Hol rejtőzhet? - töprengett az estanciero.

Hogyan követtük nyomon a martalócokat?

- Csak abban az irányban, amerre a rejtekhelyünk nyitva áll. A hold bevilágít, ezért láthatott meg bennünket. Figyeljünk!

Most a mocsár túloldaláról felhangzott ugyanaz a fütty, ám nagyon halkan, olyan jelleggel, mintha figyelmeztetne az illető, hogy az csak nekünk szól, ne hangozzék messze.

- Az indián? - kérdeztem a frátert.

- Igen.

- Akkor ugyanolyan halkan jelezzen vissza, mert a portyázok itt vannak a közelben…

- Ezt honnan tudja?

- Abból, hogy az indián olyan csendesen, visszafogottan válaszolt. Az Ön jelzéséből megtudta, hogy barát van a közelben, de ezt nem akarja tudatni a katonákkal.

- Lehetséges, hogy igaza van.

- Most talpon állva adjon újabb jelzést, mert úgy meszszebbről is kivehető. Fölemelkedett, majd felhangzott a fütty. Azonnal megláttuk túloldalt a fák alól előlépő alakot. Intett, majd eltűnt. A távolság jó ötven lépés lehetett, tehát ügyesen használta a fickó a fegyverét.

- Jön - szólalt meg a barát - Hát eddig igazán nem tartottam gyilkosnak! Saját elhatározásából, vagy parancsra cselekedte? A büntetésnek bármelyik esetben súlyosnak kell lennie. Jöjjön csak ide!

10. Az Uruguay folyó

Mivel a mocsár köztünk és az indián között terült el, kerülőt kellett tennie, hogy elérjen hozzánk. Mégis rövid időn belül föltűnt a másik oldalról, gyors léptekkel jött, sietve, gör-_ nyedt, bűntudatos magatartásban.

- Mi jut az eszedbe, Pedro?! Ránk lövöldözöl?! - förmedt rá a fráter, amint belépett hozzánk a fák alá.

- Te itt, testvér?! Te, személyesen?! - kérdezte döbbenten a bennszülött. - Eltalált valakit a nyíl?

- Igen.

- Diós! Akkor az elveszett ember!

- Szerencsére nem. Ezt a senort találta el a mellen, de a bőrruházatában felakadt.

-Bőrruha? Ah! Ó? Tehát…

Hirtelen félbeszakította a mondatot.

- Fejezd már be! - szólt rá a barát. - Mit akartál mondani?

- Semmit, éppen semmit! Csak iszonyúan megrémültem…

Én azonban nagyon is jól tudtam, mit akart mondani, és a bőrruházatom volt az oka, amiért nem fejezte be mondanivalóját. Tudnia kellett rólam, meg arról, hogy olyan ruházatot viselek, amely ezen a vidéken ugyancsak feltűnő. És minderről csak a portyázóktól értesülhetett. Tehát megérkeztek a portyázok, és nem is lehetnek túl messze. A barátot viszont, úgy látszott, sikerült megtévesztenie.

- Megrémültél?! És vajon segítene ez azon, ha a senor testét megsérti a nyíl? Pedro, Pedro, nem hittem volna, hogy gyilkosságra vetemedsz!

- Én, gyilkos? Nagyon megbántasz, testvér!

- Tagadod, hogy ránk lőttél?

- Nem, de fogalmam sem volt róla, hogy itt emberek tanyáznak.

- Hát kicsodák? Mégis, minek néztél minket?

- Majmoknak.

Máshol talán nevetséges kifogásnak hatott volna a válasz, itt azonban hihetően hangzott. Uruguayban ugyanis szép számmal élnek majmok, egyes területeken tömegével is.

- Majmoknak?! - rivallt rá a barát. - Embereket majmoknak nézni? Hát, ilyen ostobaságot nem

tételeztem volna fel rólad!

- Megcsalt a holdfény. Azt hittem, majomcsapatot látok! Azok szoktak ilyen nagy csomóban

gubbasztani.

A fráter meglehetősen ingerülten vitatkozott, ezért az indián gyorsan rászólt:

- Pszt, testvér, ne olyan hevesen! Halkabban! -Miért?

- Veszélyes lehet, éjszaka a folyó vize messze elviszi a hangot.

- Vannak emberek a közelünkben?

- Nem. Néhány nappal ezelőtt azonban jaguár kószált erre a nőstényével… Tudom, emberhúsra

vadászik! Mi nem félünk tőle, Pedro és í)aya okosabb, mint a jaguár, de azért jobb az óvatosság.

- Én sem félek tőle!

- Ezt jól tudom, de a kísérőid veszélyben vannak. Beszéljünk tehát halkan, ne csalogassuk ide Őket.

Az indián ravasz fickó volt. Részint a portyázókkal tartott, ám a fráterrel való barátságot is fontos volt számára. Nem akarta elárulni a martalócokat, ezért találta ki a mesét a jaguárról.

- Jöhetnek kettesével is, majd fogadjuk őket - mondta a barát. -De azért igazad van, csöndesebben is beszélgethetünk. Ülj le! Néhány dolgot akarok kérdezni tőled.

Az indián vonakodva tett eleget a felszólításnak, majd így szólt:

- Nem mehetnénk jobb helyre, testvér? Én nem szívesen találkoznék a jaguárral.

- Nem, itt maradunk -jelentette ki a barát.

- Pedig én tudok sokkal jobb helyet itt a közelben.

- Ez itt nekünk pompásan megfelel. Honnan jössz?

- Vadászni voltam.

- Nem hiszem. Nincs nálad zsákmány, és ez lenne az első alkalom az életedben, hogy hús nélkül térnél haza.

- Leraktam a mocsár túlsó oldalán, mielőtt hozzátok indultam volna.

- Úgy?! Akkor ugyancsak későn indulhattál, mert Daya…

A derék barát pompásan megállhatta a helyét rendtársai között, de mint jogász vagy vizsgálóbíró már aligha, legalábbis ebben a nemzetben semmiképpen sem. Túl sok hitelt adott az indián szavainak Pedro Aínas nem táplált irányunkban ugyan semmi gonoszságot, erről meg voltam győződve; nem akarta azonban elárulni ellenfeleinket, ezért megpróbált megtéveszteni minket. A fráternél és társaságunk többi tagjánál talán sikerrel is járt volna, mert a kegyes férfiú szinte a szájába adta a válaszokat, vagy inkább úgy tette fel kérdéseit, hogy azokból Pedro pontos képet formálhatott a dolgok állásáról. Az efféle dörzsölt fickóval másképpen kell beszélni.

Ezért megragadtam a barát karját, mielőtt a mondatot befejezte volna, és közbevágtam:

- Elnézést! Rosszak ezek a kérdések, megzavarja velük a barátunkat Engedje át a szót nekem.

- Szívesen. Folytassa csak.

- Nem! Csak a baráttal beszélgetek, az idegennel nem! - tiltakozott az indián, miközben aggódó

pillantásokat vetett rám.

Úgy ült, hogy a holdfény az egész arcát megvilágította. Nem látszott olyan elhanyagoltnak, piszkosnak, mint az asszonya, és kevésbé volt visszataszító is. Külső megjelenésében egyáltalán nem hasonlított Dayára.

Alakra nem tetszett magasnak, de széles vállú, erős felépítésű ember volt. Olyan ellenfélnek mutatkozott, akit a legcsekélyebb mértékben sem szabad alábecsülni. Durva, nem szakadozott háziszőttesbe öltözött. Mezítláb járt, annak ellenére, hogy a vidék ugyancsak gazdag csúszómászókban. A feje úgyszintén fedetlen volt. Haját egészen rövidre vágta. Fegyverzete késből és kivájt tökből állt, amelyet zsinórral kötött fel a vállára, és természetesen fúvócső is volt nála. Nyilván a tökhéjban tartotta a mérgezett nyilakat. Nem akarta, hogy én faggassam tovább, úgy látszik, tőlem jobban tartott, mint a baráttól. Hogy tud rólam, ez nyilvánvaló volt. Tehát találkozott a portyázókkal, és beszélt is velük, valószínűleg rólam; nyilván csak az én személyemmel foglalkoztak. Bizonyára nyomatékosan felhívták a figyelmét arra, hogy én vagyok az, akitől a leginkább óvakodnia kell.

- Pedro Aínas, talán rossz a lelkiismerete, hogy fél bármelyikünktől is? - kérdeztem tőle.

- Nem - válaszolta. - Ha úgy lenne, egyenesen a baráttól kellene a legjobban félnem!

Láttam, hogy a fickó nemcsak ravasz, hanem még fondorlatos is.

- Nos, ha valóban olyan tiszta a lelkiismerete, akkor nyugodtan beszélgethet velem is. Ha vonakodik, csak bizalmatlanságot kelt!

- Nincs okuk kételkedni bennem, tisztességes ember vagyok.

- Szívesen hiszünk önnek. Az ön hajléka tulajdonképpen merre esik innen?

- Nincs messze.

- Akkor nem éjszakázhatnánk ott?

- Nem, nem, senor! - vágta rá gyorsan, aggódó hangon. Válaszával kétségtelenné tette, hogy Cadera emberei vannak nála, vagy készülnek oda.

- De hát miért nem? - csodálkoztam. -A fráter beszélt önről, és mint vendégszerető embert mutatta be.

- Igazat is mondott, de a tanyám nem alkalmas az önök számára! Megtámadhatná önöket a láz…

- Nem félek tőle.

- Pedig önre nézve különösen veszélyes, mivel idegen a földünkön. - Most elhamarkodta a dolgot a ravaszsága ellenére is.

- Ezt honnan tudja?

Azonnal belátta, hogy ostobaságot mondott, de nem jött zavarba.

- Látszik önön.

- Rendkívül éles szeme van, Pedro! Mivel óv a tanyájától a láz miatt, nem tud a közelben valamilyen alkalmas táborhelyet? Hisz ön ismeri a környéket.

- Ó, dehogyisnem! Pompás helyre vezetem önöket, nem messze, a folyó mentén fölfelé…

- Mégis, milyen távol van?

- Csak félórányira…

Nem sejtette, hogy ajánlatával milyen fontos tájékoztatást adott, amelyre közvetlenül nem kérdezhettem rá. Mivel folyásiránnyal szemben akart elcsalni minket, nyilvánvaló, hogy ellenfeleink lefelé találhatók.

Valószínűleg a csekély félórából három hosszú negyedóra lett volna. És mivel ilyen nagy távolságra el akart távolítani minket, a portyázok nem lehettek innen messze. Ezt a feltételezést még alátámasztotta az is, hogy óvott minket a hangos beszédtől. - Indulhatunk azonnal, senor - tette még hozzá sürgetőleg…

- Csigavér… Szeretnék még néhány dolgot kérdezni. A mai napon már régóta vadászik?

- Igen, régóta.

- Mikor jött el hazulról?

- Nagyon korán.

- Nem is tért haza egyetlen alkalommal sem?

- Nem.

A jóember alibit akart gyártani arra az esetre, ha netán szükség lenne rá. Nem sejthette, hogy mi röviddel ezelőtt jártunk a kunyhónál. Pedig a barát tudta, hol található, így Pedro gondolhatta volna, hogy ott jártunk. És a lovaink sem voltak velünk, azokat is el kellett valahol helyeznünk.

- Tehát nem is tudja, járt-e önnél valaki? - kérdeztem tovább.

- Nem, csak ha majd hazajutok.

- Nagyon szeretnénk ugyanis megtudni, nem tért-e be néhány személy, akikkel mi itt találkozni

szeretnénk.

- Megkérdezem majd Dayát, és akkor tudok válaszolni. Milyen személyekre gondol, senor?

- Katonákra.

- Azok biztosan nem.

- Ugyan honnan tudja, ha egyszer nem volt otthon?

- Olyan félreeső helyen épült a tanyám, hogy azt csak véletlenül találja meg idegen. De megkérdezem Dayát.

- Jó, tegye meg, Pedro! Hallotta már valaha ezeket a neveket, hogy Monteso vagy Cadera?

- Nem, még soha. De hát milyen kérdéseket tesz fel nékem, senor? Olyan furcsán faggat!

- Nos, még valamit szeretnék megtudni, és ez az utolsó kérdésem! Adott valaki utasítást önnek, hogy rálőjön egy emberre, aki bőrruhát visel?

- Senki, senor! Higgye már el végre, véletlenül történt!

- Jó, maradjunk ebben, és én megbocsátom, hogy az életemre tört

- Köszönöm.

- Végére ért a kérdéseinek is?

- Igen.

- Indulhatunk akkor a táborhelyre, amelyről az imént beszéltem?

- Igen, Pedro. Előbb azonban tehetne egy nagy szívességet nekünk. Eladná nekünk a zsákmányt,

amelyet ott túloldalt hagyott? Jól megfizetnénk. Tudja, gyöngén állunk élelmiszer dolgában…

- Sajnos nem, senor! - válaszolta meghökkenve.

- Miért nem?

- Ónok azt a húst nem fogyasztanák el.

- Én bármilyen húst megeszek.

- A vízidisznóét is? Hiszen azt az európaiak nagyon faggyúsnak tartják!

- Ki mondta önnek, hogy európai vagyok?

- Látom önön.

- Kedves barátom, az ön éleslátása már-már mesébe illő! Az ön szeme előtt ugyan aligha marad bármi is titokban. Eladja tehát a húst?

Kis gondolkozás után válaszolt.

- Nagy szükségem van rá magamnak is.

- Egy egész vízidisznóra, amely talán egy teljes mázsát is nyom, két személy számára? Csak egy

darabot kérünk belőle. Hiszen csak nem hagyja éhezni a jó Hilario frátert?

- Nem, nem! De nem kell vízidisznót ennie. Friss, jó halunk van otthon, ma fogta a feleségem, és magam raktam őket a pocsolyába, hogy életben maradjanak.

- Mégis szeretnénk enni ebből a vízidisznóból. Hozza már el!

- Nos, ha ön mindenáron ragaszkodik hozzá, akkor engedelmeskednem kell. Mindjárt jövök.

A vízidisznó, más néven pekari, Dél-Amerika folyó menti mocsarainakjellegzetes állatfajtája.

Ellensége csak az ember és az aligátor. Az ingoványos láp a hazája, és remekül alkalmazkodik ehhez a környezethez.

Amikor Pedro léptei már nem hallatszottak, a barát halkan így szólt:

- Ki gondolta volna? Be akar csapni bennünket!

- Csak megtéveszteni, nem becsapni - válaszoltam. - De így is elárult egy számunkra fontos dolgot. A portyázok itt táboroznak tőlünk nem messze, balra.

- Ezt honnan tudja?

- Ő mondta.

- Nem beszélt %esmirol.

- Úgy kérdeztem, hogy nem térhetett ki a válasz elől. Egyébként nincs semmiféle vízidisznója.

- Ebben is hazudott?

- Meg vagyok róla győződve. Meglátja, semmit sem hoz.

- Akkor saját magát bünteti majd a hazugságért.

- Majd talál valami kifogást. Talán, hogy itt járt a jaguár.

- Úgy gondolja, hogy az ellenségeinkkel tart?

- Igen, de azért velünk is. Most már csak az a kérdés, mi nyom nála nagyobb súllyal a latban, az önhöz való kötődés, vagy a portyázok ígérgetése…

- Remélem, az előbbi.

- Én is. Ha nem úgy lenne, becsempészek egy kis fenyegetést is a mérleg serpenyőjébe. Pszt, jön!

Pontosan az történt, amire számítottam: üres kézzel tért vissza.

- Nos, hol hagyta a vízidisznót? - kérdeztem rá csalódott hangon.

- Ó, senor, hát nem volt igazam, amikor óvatosságra intettem önöket? A jaguár itt kószál a közelben!

- Mi dolgunk vele?

- Sok, nagyon is sok. Elrabolta a gyönyörű zsákmányomat! Végtelenül sajnálom, hogy nem

teljesíthettem a kérését! Bár, mint minden rosszban, ebben is van valami jó. Ha nem talált volna friss húsra, talán minket támad meg. Azonnal el kell hagynunk ezt a helyet!

- Csak semmi sietség. A jaguár felfalja a disznó nagy részét, és jóllakottan nem vadászik tovább.

- De itt van ám a párja is!

- Foglaljon csak helyet nyugodtan még egy-két pillanatig! Meggyőződésem, hogy a jaguár van olyan udvarias, és vendégül látja őnagyságát is! Nem hagyja, hogy szíve választottja éhezzen!

- Uram, ön túlzottan vakmerő!

- Ó, dehogy, csak nem hagyom magam ott ijesztegetni, ahol nincs veszély!

Vonakodva ült vissza a helyére, miközben félhangosan dörmögte, hogy ő vétlen, bármilyen

szerencsétlenség történik. Majd ismét sürgetett, hogy mduljunk már.

- Egy aprócska feltétel, és már megyünk is, nevezetesen, hogy ne folyásiránnyal szemben, hanem lefelé vezessen minket. Meg vagyunk ugyanis győződve, hogy ez esetben bőséges vendéglátásban lesz részünk.

- De hát kinél?

- Cadera mayornál és embereinél.

- Senor, nem értem önt!

- Meglehet. Én azonban teljesen átlátok önön, Pedro Aínas, és meg kell mondanom, hogy Ön gonosz ember!

- En? Milyen jogon sérteget engem?!

- Azon a jogon, hogy ön hazugságok tömegével traktál minket!

- Senor, egyetlen hamis szó nem hagyta el a számat!

- Szép! Azt állította, hajnal óta nem volt otthon. Ennek ellenére mégis járt a kunyhónál.

- Egyetlen pillanatra sem!

- Akkor sem, amikor a mayor küldönce megérkezett, hogy Önt hozzá vezesse?

A meglepetéstől egy pillanatra megzavarodott, és kissé késve válaszolt:

- Erről semmit sem tudok…

- Emlékezzék csak! Egy katona érkezett lándzsával. Ón kijött vele a házból, hogy a felesége meg ne hallja, mit beszélnek.

- Senor, én… én… én nem tudok semmiről, érthetetlen az egész! Higgye el, nem jártam odahaza!

- Pedig az imént azt mondta, volt.

- Semmi ilyet nem mondtam, csak azt, ami igaz is! Korán reggel indultam vadászni, és azóta nem

jártam a tájékán sem a kunyhónak!

- Azért mégis ott kellett járnia, mert a halakat, amelyeket este a felesége fogott, saját kezűleg rakta ki a tócsába! Ezt mondta az imént!

- Senor!

- Nos tehát, mi az igazság?

- Csak tréfáltam! Nem jártam otthon, és nem is tudok semmit a halakról…

- Legyen, ahogy akarja! Végső soron nem kényszeríthetjük, hogy eláruljon olyasmit, amit el akar hallgatni előttünk. Azért a továbbiakban legyen kicsit okosabb, mint eddig, mert jószerint mindent megtudtunk, amire szükségünk van.

- Nem emlékszem, hogy bánni fontosat mondtam volna.

- Csak azt, hogy a mayor az embereivel itt táborozik, nem meszsze, a vízparton.

- Semmi ilyet nem mondtam!

- Pah! Továbbá: ma este a kunyhójában elrejtőztek a mayor emberei, hogy ránk támadjanak és

megöljenek, de ön meg akart menteni minket, ezért akart eltávolítani bennünket a közelből. így volt?

- Senor!

- Engem rászedhet, de ilyen álnokul jár el Hilario fráterrel szemben is?!

- Én… én… én nem mondhatok mást.

- Tudna, ha akarna!

- Nem. Én… én… én nem tudok semmit, egyáltalán semmit!

- Valóban? Valóban így lenne?

- Igen… valóban úgy van, ahogy mondtam.

- Nos, jó, akkor csak az utolsó kérdésem maradt. A mód és forma, ahogyan válaszolgat nekem,

feljogosít, hogy hasonlóképpen viselkedjem én is. Látott már ilyen játékszert? - és hirtelen ráfogtam a revolveremet.

- Igen, ismerem, senor.

- Akkor vigyázzon magára, Pedro Aínas!

- Fenyeget, senor? Ezt a fráter nem engedi!

- Ez esetben jóváhagyja, mert ön becsapta őt!

- De engem nem lehet ám fenyegetni, senor, mert én nem félek ._ ön revolverétől! Az én fegyvereim sokkal veszélyesebbek!

- Most még igen…, most azonban már nem!

A két most között ugyanis megragadtam, letéptem derekáról a viseltes kendőt, amely övként szolgált, és a késsel meg a kivájt tökkel együtt messzire eldobtam.

- Senor!

Fel akart ugrani, már majdnem hangos kiáltásban tört ki, de letepertem, rátérdepeltem a mellére, és a torkát keményen összeszorítottam.

- Az Isten szerelmére, megfojtja, senor! - ugrott hozzám a barát, és megragadta a karomat.

- Eszemben sincs. Semmi baja nem történik.

- Biztosíthatom, hogy nem forral ellenünk semmi rosszat!

- Minden tiszteletem az öné, fráter, de én már csak szívesebben hagyatkozom saját magamra. Hiszen önnek hazudott, megtévesztette! Hogyan vállalhat akkor érte felelősséget? Azt mondta, önt nem vezetik félre az indiánok, ennek pedig egyetlen igaz szava sincs, mióta szóba álltunk vele! - legalább egy pillanatra engedje már el!

- Nos, legyen. Csak előbb összekötözöm a kezét, mégpedig a hátán. Örülnék, ha senor Monteso

segítene.

Az indiánt az orra elé tartott revolverrel sakkban tartottam, és megfenyegettem, hogy ha egyetlen hangos szót szól, lelövöm; eközben az estancíero a saját övével összekötözte a két kezét. Az őszinte, kedves Pedro Aínas egyetlen szót sem szólt, csak jó mélyeket lélegzett. Sikerült megfélemlítenem.

Csak feküdt a földön, és aggodalmasan pillantgatott körbe-körbe. Végül a baráton állt meg a pillantása, és reménykedve szólította meg:

- Védelmezz meg, testvér! Ez a német rettenetes ember!

- Honnan tudod, hogy német?

- Mondták nekem.

- Kicsoda?

- Erről nem beszélhetek.

- Megesküdtél rá, hogy hallgatsz?

- Csak megígértem.

- Olyan ígéretet, ami gonoszsághoz kötődik, nem szabad megtartani.

- De hát ez a német gyilkos, tolvaj és rabló!

- Szemenszedett hazugság!

- Brazília számára kémkedik!

- Esze ágában sincs! De hát te több hitelt adsz azoknak a csavargóknak, akik összevissza hazudoznak, mint nekem?!

- Te mindig csak az igazat mondod, testvér, ezt jól tudom én. Am az nem lehet, hogy téged is orránál fogva vezet ez a német?!

- Semmi esetre sem, Pedro! Ezt a senort még nálad is sokkal jobban ismerem. Az indiánokhoz utazik, hogy sok mindenben segítse őket, és ajándékokat visz nekik. Téged szörnyűségesen becsaptak! Azok az emberek a tolvajok, rablók és gyilkosok, akik téged ellenünk uszítottak!

- Ez igaz lenne?

- De mennyire! Ugye, lovas katonák?

- Több mint ötven, és rengeteg tartalék ló is van velük.

- Azokat a lovakat tegnap este rabolták egy szegény, öreg rancherótól, a tanyáját pedig fölégették.

- Testvér, ez lehetséges?

- Úgy van, ahogy mondom. Van velük két fogoly is?

- Több!

- Ah! Ezek szerint másokat is megtámadtak.

- Eleinte valóban kevesebb volt, a többieket ma fogták el.

- Úgy! Az első két fogoly a testvére és a fia ennek a senornak, aki mellettem ül. Elrabolták őket, és most váltságdíjat követelnek értük.

Az indián csak rázta a fejét a csodálkozástól. A fráter folytatta:

- Ezt a német urat fához akarták kötni, hogy agyonlőjék, noha nem ismerték előtte, tehát a

legcsekélyebb mérteidben sem árthatott nekik. Tehát ők a gonosztevők, akikben te bíztál! Most azért követjük őket, hogy a foglyokat kiszabadítsuk.

- Tehát ezért jöttetek ide? Te szintén segítesz, testvér?

- Igen, Pedro.

- Akkor most már tényleg elhiszem, hogy ez a német úr tisztességes, becsületes ember, és a foglyok is azok. Te, testvér, nem segítenél rablók és gyilkosok kiszabadításában…

- Nem, bizonyára nem. Most tehát hiszel nekünk?

- Igen. Oldozzatok fel! Segítek nektek.

- Megígéred, hogy semmi rosszat nem gondolsz, és nem is teszel ellenünk?

- A ti barátotok vagyok, és csali azt teszem, amit mondtok.

- Akkor legyen szabad - mondtam neki; hozzáléptem, és kicsomóztam a kötelékét. Visszaült a helyére, majd kezet nyújtott, és így szólt:

- Köszönöm Önnek, senor! Én rálőttem önre, és ön csaknem megfojtott engem. A dolog így

kiegyenlítődött…

- Még nem. Ón valóban meg akart Ölni, míg én csak azt akartam megakadályozni, hogy hangosan

kiáltson! Megfojtani nem akartam!

- Akkor bocsásson meg nekem!

- Szívesen, mert remélem, hogy jóváteszi a hibáját. Mindenekelőtt: itt található a mayor a közelben?

- Tízpercnyire táboroznak innen…

- Állítottak ki strázsákat?

- Igen.

- Es járőrök is cirkálnak?

- Nem, az értelmetlen lenne. Egyébként a mi hangunk nemigen hallatszik el odáig, hogy esetleg

meghallhatnák, és ezért idejönnének.

- Akkor itt biztonságban vagyunk, és nyugodtan elbeszélheti, hogyan lett a védelmezője ezeknek a martalócoknak.

- Igen, elmondok mindent, senor. Azzal az emberrel kezdem, aki hét napja nálam járt, és tutajok felől kérdezősködött.

- Vajon mi célból?

- Nem tudom. Érdeklődött, hogy ismerem-e jól a folyópartot és környékét. Mondtam, hogy nagyon is jól. Erre azt akarta tudni, van-e a közelben olyan magányos, elhagyatott hely, ahol a tutajosok ki szoktak kötni.

- És található?

- Igen. Lefelé van egy szakasz, ahol a folyó áramlása felgyorsul, szigetek emelkednek ki belőle, és alattomos örvények kavarognak. Csak fényes nappal, friss erőben merészkednek áthaladni rajta a tutajosok.

Ezért, ha rájuk esteledik, még az örvények előtt kikötnek éjszakára.

- És ez a hely messze esik innen?

- Dehogyis. Hiszen ott táboroznak a katonák, tehát ahogy mondtam, tízpercnyire…

- Neve is van annak a területnek?

- Igen, azt a félszigetet úgy hívják, hogy Peninsula del Caúnán.

- Nem Cocodrilo?

- Nem, nem. Az a félsziget itt van előttünk.

- Hm! Akkor itt valami tévedés van, mert mi azt hallottuk, hogy a katonák a Peninsula del Cocodrilón fognak majd táborozni.

- Aki ezt önöknek mondta, összetévesztette a krokodilt az aligátorral vagy a kajmánnal.

- Különös, hogy ez a két hasonló nevű félsziget ilyen közel fekszik egymáshoz. - A Peninsula del Caimán alacsony fekvésű félsziget, alig emelkedik ki a vízből, és a mellette öblosödő lagúnát számtalan kajmán keresi fel búvóhelyül. Ez a keskeny félsziget, amelyik itt, mellettünk nyúlik a folyóba, olyan alakú, mint a krokodil, innen a neve.

- Ez a földdarab rejt valami titkot, amit ön ismer…

- Miből gondolja ezt?

- Azt hallottam, nem szívesen beszél a félszigetről.

- Ez igaz. Meg is van rá az okom, de ez kizárólag rám tartozik.

- Nincs szándékunkban kutatni utána, magánügy. Minket csak a Kajmán-félsziget érdekel. Ezek szerint csak ma reggel tudta meg, hogy mi célból érdeklődtek önnél azok az útonállók?

- Igen, csak ma.

- A két látogatás között nem történt semmi?

- Nem. Ma hajnalban jött ismét az az ember, de most már lovon, egy agyonhajszolt, tikkadt, csatakos jószágon. Kimentünk a félszigetre, a lovát azonban szabadon engedte legelni, ő pedig letilt a partra, és figyelte a hajókat, tutajokat, amelyek elhaladtak előttünk.

- Csak mondott valamit, hogy miért érdekli?

- Egy csapat lovas katonát várt, Latorre embereit, akik itt akarnak átkelni a folyón. Lehet, hogy veszélyes foglyok is lesznek velük, és segíthetnék őrizni őket.

- Ráállt az ajánlatra?

- Nem, dehogy! Semmi közöm hozzá, nem érdekelt. Hazamentem a kunyhóba, és átaludtam az egész

délutánt. Késő délután azonbanjött egy másik, hogy elvezessen Cadera mayorhoz. Ekkor már az egész csapat a félszigeten táborozott. Egy aranyat kínált érte, ha felügyelek a két fogolyra, akiket magukkal hoztak. Ekkor már elfogadtam az ajánlatot, mert nékem egy arany nagyon nagy pénz!

- De azt csak nem vállalta, hogy rám is lő?

- Nem, az másképpen alakult. Elbeszélte, hogy emberei becserkésztek egy rablóbandát, akik a Peninsula del Cocodrilóról beszéltek, és azt tervezték, hogy átkutatják a félszigetet.

- Ez kellemetlenül érintené önt?

- A mostani körülmények között, igen.

- Tehát rejteget ott valamit. Ezen a részen a folyó képezi a határt. Esetenként talán csempészni is szokott?

- Válaszolhatnék akár igennel, akár nemmel, hogy önt félrevezessem. Úgy tudom azonban, hogy idegen itt nálunk, tehát a körülményeinket nem ismeri, ezért csak annyit mondok, találhatók a félszigeten olyan dolgok, amelyeknek az elvesztése nagy kárt okozna nékem.

- De hát honnan tudott erről a mayor?

- Én is ezt kérdeztem magamtól. Valószínűleg már az első küldöncnek mondhattam néhány szót, néhány vigyázatlan szót, amiből ő kitalálta a többit.

- Ezek szerint azt hitte, hogy én is a rablókhoz tartozom?

- Elhitették velem, hogy ön a vezetőjük, és teljes egészében ismeri a titkaimat. A mayor olyan pontosan leírta az Ön külsejét, hogy a holdfénynél is fölismertem. Elmondta továbbá azt is, hogy az ön egyik embere valószínűleg barátnak öltözik. Hogy hányan vannak összesen, azt nem tudta, csak azt állította biztosan, hogy holnap vagy holnapután érkeznek.

- Okos, nagyon okos! Számolt azzal a lehetőséggel, hogy követik, és kitalálta ezt a mesét, amivel ránk bőszítette önt.

- Minden bizonnyal így történt. Nos, ma este, a sötétedés beálltakor figyelni kezdtem a folyót a parton, le és fel, az egyik félszigettől a másikig. Vigyáztam a foglyokra, de azért gondoltam a rablókra is, akik várhatók.

Egyszer a lopakodás során megtorpantam a mocsár túlsó oldalán, és átnéztem ide a Cocodrilóról. Láttam, hogy önök itt táboroznak a fák alatt. A hold bevilágította a rejtekhelyüket; nyolc embert számoltam meg, és felismertem önben a németet is, akiről azt hittem, hogy kirabol engem, sőt arra készül, hogy feljelentsen Brazíliában a hatóságoknál…

- Mind elhitte ezt az ostobaságot?

- Igen, senor.

- On ugyancsak hűségesen szolgálja a hatalmat!

- Mint bárki más. Ahol nékem jól megy, ott élek.

- Akkor talán gyűlöli Brazíliát?

- Nagyon! Rossz időket éltem ott át…

- Említette ezt a mayornak is?

- Igen, mert érdeklődött, melyik párthoz tartozom.

- Az álnok! Saját céljaira használta fel az ellenem felszított gyűlöletét, sőt, ezzel a szemenszedett hazugsággal, miszerint én brazil ügynök vagyok, teljesen lóvá tette, és ha lehetett, még fokozta az irántam érzett ellenszenvét! Tovább! Tehát látta, hogy itt ülünk?

- Igen. Azt mondtam magamban: ön föl akar jelenteni, sőt, ki is akar rabolni! Ha halott, nincs mitől félnem. Nyilat csúsztattam a fű-vócsőbe, céloztam, és lőttem. Az arcára irányoztam, de nagy volt a távolság, és megcsalt a fény is, ezért a lövés alacsonyra sikerült, a mellén találta önt.

- Szerencséjére mindkettőnknek, mert mielőtt a méreg végzett volna velem, a golyóm eltalálta volna önt.

- Képtelenség! Nem tudhatta, hol állok.

- Ellenkezőleg, nagyon is pontosan. Csak abban az irányban kereshettem, amelyből a nyíl érkezett, vagyis a rejteldielyünk nyitott oldala felől, de különösebb keresésre nem is volt szükség, mert a bőrbe fúródott tüske pontosan kijelölte a helyet. Látja ott, túlnan azt a keskeny bokorcsoportot, amelyik kiemelkedik a nádból?

- Igen.

- Oda küldtem volna a golyómat.

- Diós! A mögött lapultam.

- Látja? Körülbelül a fél magasságára céloztam volna, mert feltételeztem, hogy térden állva figyelte lövésének eredményét.

- Valóban igaz, és szinte bizonyos, hogy egyenesen a fejemen talál! Ön valóban rettenetes ember!

- Ezt a mayor mondta?

- Igen. A legnagyobb óvatosságra intett, mert, ahogy jellemezte, ön igazi ördög.

- Hát ővele aligha bánhattam angyali szelídséggel! Nos, fő az, hogy a nyíl nem sebesített meg.

- Én vagyok a legboldogabb! Mennyire megrémültem, amikor fölhangzott a fütty, amelyet csak a

barátaim ismernek! Rádöbbentem, hogy akad valaki önök közt, aki nem érkezhetett ide ellenséges szándékkal!

- Most tehát rendben van minden, békességben lezárhatjuk az ügyet. Ez az egészben a legfontosabb, ón beszélt olyan foglyokról, akiket a mayor itt ejtett. Pök ezek?

- Nyolc személy arról a tutajról, amelyik délután étkezett, és kikötött a félszigeten, hogy holnap reggel folytassa az útját.

- Csodálkozom, hogy szükség volt erőszakra. Hajói megfizetik a tutajosokat, szívesen rendelkezésükre álltak volna.

- Nem a fizetéssel volt a baj, hanem az idővel. Még nem tudták pontosan, mikor tudnak átkelni: holnap vagy csak később. Várnak valakit, és addig maradnia kell a tutajnak is. Ok azonban vonakodtak, mert akkor nem kapják meg a kitűzött jutalmat, amit az idegenek ígértek nekik.

- Tehát voltak utasok is?

- Kettő.

- Honnan jöhettek?

- Nem tudom. Zagyva spanyolsággal beszéltek, meg valamilyen általam ismeretlen nyelven.

- Hogyan öltöztek?

- Kék ruhát viseltek, mint a vízi emberek általában. Az egyikük kalapjának akkora a karimája, hogy az életben még olyat nem láttam! Egyébként pontosan ez lépett fel a mayorral szemben a legharagosabban, úgyhogy sikerült is alaposan felbőszítenie. Ezek ketten úgy védekeztek, mint a fenevadak, és csak a kíméletlen túlerő tudta legyűrni őket. Jó pár katona viseli is magán a harc nyomát!

- Derék fickók! Őket is kiszabadítjuk.

- Lehetetlen!

- Pah! Két régebbi és nyolc újabb fogoly, Összesen már tíz. Mi tizennyolcan vagyunk, ha önt nem számítom.

- Én segítek önöknek, senor!

- Akkor tizenkilencen leszünk ötven ellen, nem is rossz az arány. Egyébként nem vész kárba az aranya sem, amit ömiek ígért a mayor, mert…

- Ellenkezőleg! - vágott közbe az estanciero. - Ha sikerül a testvéremet és a fiamat megszabadítani, akkor ennek a tízszeresét, vagyis tíz aranyat kap, Pedro Aínas!

- Ezt komolyan mondja, senor? - kérdezte az indián az örömtől sokkal hangosabban, mint ahogy azt a tanácsos óvatosság megengedte volna.

- Igen, sőt, ha meg leszek elégedve önnel, akkor húszat fogok fizetni…

- Akkor százszoros örömmel csatlakozom önökhöz, és minden erőmmel rajta leszek, hogy a foglyok

mielőbb szabadok legyenek! Elfogadják a segítségemet?

A kérdést nekem szánta, ezért én válaszoltam rá:

- Igen! Van azonban egy feltételem! Követnie kell az utasításaimat!

- Természetesen! Semmit, de semmit sem teszek az Ön engedélye nélkül.

- Jól van. Valószínűleg fontos szerep vár önre. Nos, most írja le pontosan a helyet, ahol a foglyaikat tartják. Milyen nagy az a félsziget?

- Kétszáz lépés széles, a hossza pedig ennek a kétszerese.

- A növényzet sűrű?

- Csak fák vannak. A bokrokat és az aljnövényzetet a tutajosok kiirtottálí az évek során, hogy az éjszakai táborozásra alkalmassá tegyék a területet.

- Hogyan állították fel az őröket?

- Négy katona silbakol egymástól mintegy ötven lépésre, abban a vonalban, ahol a félsziget csatlakozik a parthoz. így a szárazföldtől lezárják a félszigetet. Nincs ember, aki át tudna lopakodni közöttük, főleg holdfénynél. Legfeljebb Dayának sikerülne, aki úgy siklik, akár a kígyó.

Az indián asszonyt erre a feladatra már nem tartottam alkalmasnak, ezért így válaszoltam:

- Sikerülni fog nekem is, és azért gondolom, hogy…

- Önnek? - vágott közbe Pedro. - Képtelenség, senor!

- Be fog jutni. Legalább olyan könnyedén és akkora biztonsággal, mint Daya - bólintott feléje a barát.

- Hidd el, én ezt biztosan tudom. Ez esetben nincs szükségünk Dayára.

- Gyújtottak tüzet? - faggattam tovább az indiánt.

- Kettőt is. Azoknál sütik a magukkal hozott húsokat.

- Rablott préda az is. És hol vannak a foglyok?

- Fatörzsekhez kötözték őket, olyan távol egymástól, hogy még szót sem tudnak váltani. A mayor arról beszélt, hogy tanácsosabb lenne felszállítani őket a tutajra, mert ott könnyebb vigyázni rájuk. Ez megnehezítené a dolgunkat?

- Nem különösebben. Egyformán nehéz a kiszabadításuk akár a szárazföld, akár a víz felől. A

legfontosabb a körülmények pontos ismerete, mert a legkisebb apróság is meghiúsíthatja a tervünket.

Ezért szükséges feltétlenül, hogy magam tájékozódjam a helyzetről.

- Senor, nagyon gondolja meg! Egyszerűen képtelenség! - kérlelt az indián. - Óhatatlanul elfogják önt is!

- Badarság! Olyan embernek, akinél két revolver van, és tizenkétszer lőhet velük, senki sem fogja útját állni, legkevésbé ezek a fickók!

- De hát ötvenen egy ellen, és mindez holdfényben!

- Az az ötven nem vesz észre, és a holdfény sem okoz különösebb gondot: könnyebben tájékozódom én is. A világos bőrruházatom pedig teljesen beleolvad a nádas színébe. Semmit sem kockáztatok…

- Nos, én nem tilthatom meg, hogy odamenjen, de meggyőződésem, a vesztébe készül. És ha elfogják, a jelenlétével elárulja kísérőit is!

- Ne aggódjék, nem lesz semmi baj. Ón most elkísér addig, amíg a félszigetet meg nem pillantjuk. Ott magamra hagy, és a többit bízza rám!

- Ón parancsol, én engedelmeskedem…

11. Frick Turnerstick kapitány

Útnak indultunk az indiánnal. Bár tudtam, hogy most már megbízhatok benne, azért szemmel tartottam minden mozdulatát. Rövid, meglehetősen ingoványos részen haladtunk át, majd annak az öbölnek a partjára értünk, amely a Krokodil-félsziget meg a Kajmán-félsziget közt nyílt. Visszaküldtem a vezetőmet, és szemügyre vettem a terepet. Jókora mimózabokor árnyékában álltam, tehát biztonságban a kutató szemek elől, bár a hold ragyogó fényárban fiirösztötte a lagúnát. A tutajt nem láttam. Feltehetően a Kajmán-félsziget túloldalán vesztegelt. A félsziget mint valami lankás töltés ékelődött a vízbe. A fák alatt gyújtott két tüz fénye játékosan villódzott a sötét lombok között. Embert nem láttam.

Két út kínálkozott a táborhely megközelítésére. Az egyik közvetlenül a part mentén. A felhalmozódó kavicstörmelék jó fedezéknek ígérkezett, de félő volt, hogy belebotlom az őrlánc első posztjába, ott, ahol az öböl partvonulata a félszigetére váltott át. Itt kezdődhetett ugyanis az a vonal, amelynek mentén az őrszemek sorakoztak, legalábbis az indián elbeszélése alapján. A másik út beljebb, a nád és a bokrok között vezetett, a parttal párhuzamosan, és kevésbé ígérkezett veszélyesnek. Ha ezt követem, szemből érkezem a félszigethez, áttekinthetem az őrök sorát, talán könnyebb is lesz megfelelő helyet találnom, hogy átcsússzak közöttük.

Emellett döntöttem. Százlépésnyi távolságot hagytam magam mögött a földön kúszva, ami nem okozott különösebb fáradságot, mert tudtam, kikkel állok szemben.

Ha tapasztalt prérívadászokat vagy indiánokat akartam volna becserkészni, sokkal óvatosabban jártam volna el. Nemsokára már szemben feküdtem azzal a ponttal, ahol a félsziget kezdődött. Talán harminclépésnyire láttam valakit, egy fatörzsnek dőlt. Ez volt az első őr.

Valamivel óvatosabban kúsztam tovább, és sorban rábukkantam a második, harmadik majd negyedik

strázsára is. A Pedro által jelzett távolságban álltak egymástól, és tartásukon látszott, bármit a világon többre értékelnének, mint az őrt állást.

Azon tűnődtem, átkússzam-e köztük. Bíztam magamban, abban, hogy sikerülni fog. Am akkor kezdődik a veszély, ha átjutok a vonalon. Ha közülük bármelyik a tűz felé fordul, azonnal észrevesz.

Ebben biztos voltam. Úgy döntöttem, inkább továbbkúszom még egy darabon, megkeresem a tutajt

Rövidesen megláttam. A félsziget túloldalán sötétlett a vízen, kettős horgonyzással. Az eleje a félszigethez, a tatrésze pedig kicsit lejjebb a parthoz állt közel. Helyzete olyan háromszöget rajzolt ki, amelynek átfogója a tutaj volt. Maga a rönkökből összerótt alkotmány meglehetősen nagy volt A közepén kicsiny deszkabódé állt, előtte két alak ácsorgott. Ahogy közelebb értem, ők épp elindultak a tutaj partlioz kötött vége felé. El akarják hagyni mindketten? Vagy csak az egyikük? Talán hasznomra válik, ha megtudok valamit, de akkor igencsak sietnem kell, nehogy lekéssem a találkát’ Gyorsan továbbkúsztam, míg a negyedik őr látószögéből ki nem értem. Akkor felálltam, és a parttal párhuzamosan futni kezdtem, vigyáztam azonban, hogy a tutajról közeledők elől mindig takarva legyek.

Amikor szemben álltam azzal a hellyel, ahol a horgonykÖtél a partra feszült, ismét térdre ereszkedtem, és kúszva haladtam a tutaj felé. Megkönnyítette dolgomat a nád és a pampául sűrű zűrzavara, és sikerült egészen közel merészkednem. Legföljebb öt lépésre hasaltam a fatörzsek végétől.

Egy perccel sem érkeztem korábban a kelleténél. Még körbepillantottam, hogy a rejtekhelyem

megfelelő biztonságot nyújt-e, és a két ember már meg is érkezett.

Micsoda meglepetés, micsoda öröm! Az egyikben közülük a mayorra ismertem. Úgy látszott, csak ő

készült elhagyni a tutajt: várhatóan vissza akart térni az embereihez a félszigetre. Társa, a tartásából ítélve, még maradni szándékozott. Talán ő volt az őr. Amikor Cadera a partra lépett, visszafordult, és így szólt: -

A foglyok tehát a fákhoz kötözve maradnak hohiap reggelig. Ha egy is megszökne közülük, golyót kaptok! Most menj, ellenőrizd az őröket!

Az ember megfordult, és indult a tutaj eleje felé.

Vakmerő ötletem támadt.

Ha most a majort a hatalmamba keríteném!

Visszanéztem a félszigetre. Onnan nem fenyegetett veszély. Ahol voltunk, a part kissé visszahúzódott a nádasba, ezért nem láthattak minket. Csak egyetlen tanú lehetett: a katona, akit a mayor a tutajon hagyott.

Gyorsan távolodó lépteiből azonban úgy ítéltem, hogy az aligha fog \ásszatekintgetni.

Amilyen hirtelen támadt az ötlet, olyan kis idő kellett a megvalósításához is. Felpattantam a

rejtekhelyemről, és egyetlen hatalmas ugrással ott termettem Cadera mögött, aki még mindig a távolodó katonát ügyelte.

A nádropogásra megfordult. A hold az arcába sütött. Eredetileg azonnal le akartam ütni, de ahogy ránéztem, láttam, semmi ok a sietségre. Arca halálsápadt lett, majd minden vér a fejébe tódult. Szinte támolygott a rémülettől. Kiáltani akart, de egyetlen hangot sem tudott kipréselni a torkán, mintha teljes akaraterejét, mozgáskészségét elvesztette volna. Szája nyitva maradt, és végül nagy nehezen valami nyoszörgésfélét sikerült kierőszakolnia. Előkaptam a zsebkendőmet, betömtem a száját, majd a készen tartott lasszóval a testéhez hurkoltam az oldala mellett lógó két karját. Még sohasem láttam ilyen megtestesült szobrát a rémületnek, mint amivé a mayor vált ezekben a pillanatokban! Végül tett valami szánalmas kísérletet a védekezésre, de már későn.

A rákötözött szíj elszakíthatatlan volt.

- Csak semmi mozgás, senor! - mordultam rá fenyegetően. - Különben kést kap a testébe! Ah, hiszen új frakkja van! Igaz is, kénytelen volt beszerezni, hiszen a másikat tönkretettem. Nagyon sajnálom, de jószerint ezt sem tudom kímélni, kötelékre van ugyanis szükségem…

Egyetlen nyisszantással levágtam a lelógó szárnyakat, és a késemmel szalagokra hasogattam a szövetet, majd a csíkokkal átkötöttem a mayor száját, úgyhogy a nyelvével nem tudta kilökni a zsebkendőt.

A későbbiek során gyakran csodálkoztam, hogy Cadera még csak kísérletet sem tett a menekülésre, hiszen a lábát nem kötöztem ösz-sze. Ha csak a tutajra felugrik, már meglátják az emberei!

Természetesen igyekeztem volna ezt megakadályozni, de mindenképpen felhívtuk volna magunkra a

figyelmet. Ő azonban egyetlen tagját sem mozdította. Elillant belőle a lélekjelenlét, a mozgáskészség legparányibb szikrája is. Tehetetlen gyermekként állt előttem. Egyik kezemben kés, a másikkal karon ragadtam, és így szóltam:

- És most előre, senor! Semmi vonakodás! Becsületszavamra mondom, a késem fog beszélni, ha a

legkisebb mértékben is eltér az utasításaimtól!

Meglöktem, hogy induljon, ám most tudatosult benne a gondolat, hogy ellen is állhatna. Az első lépés után megtorpant.

- Gyerünk, mert szúrok! - sziszegtem.

Ismét tovább löktem, de nem engedelmeskedett. A késem azonnal a jobb felsőkarjának izomzatába

fúródott, ezt a helyet ítéltem meg ugyanis a legveszélytelenebbnek. Bizonyára kegyetlenségnek látszik, de nem tehettem mást. A foglyok, a társaim élete és a saját életem forgott kockán. Értésére kellett adnom, hogy a hatalmamban van, ha kell, meg is ölöm. Tudtam, ez a velejéig romlott, alattomos gazember gondolkodás nélkül agyonlövetne mindannyiunkat, ha kezébe kerülnénk, és az érdeke úgy kívánná! Ha nem tűnünk el innen olyan gyorsan, ahogy én akarom, könnyen én magam kerülök veszélybe, és ha biztonságunknak ez az ára, inkább hullasson néhány csepp vért, végül is ez sem testileg, sem erkölcsileg nem okoz neki kárt.

Az eredmény azonnal megmutatkozott. Már-már gyorsabban mozgásba lendült, mint ahogy szerettem

volna. Elkerültük a félszigetet, olyan távolságban, ahol a nád kellő védelmet nyújtott, és csak akkor fordultunk a parttal párhuzamosan. Sajnos, nem húzódhattunk be annyira a sűrűbe, ahogy szerettem volna, mert a talaj süppedőssé, ingoványossá vált. Ezért csak anrryira távolodtunk el, amennyire feltétlenül szükség volt. A mayor kardja többször hangosan megcsörrent, ahogy lépkedtünk.

Levágtam az Övéről, és bedobtam a nád közé. Most már zavartalanul haladtunk tovább.

Vagy íiegyvenlépésnyire haladtunk el a kiállított őrök vonalától, azzal párhuzamosan. Mintha ekkor kedve szottyant volna valamilyen menekülési kísérletre, ezért szorosabban markoltam meg a karját, és az arca elé tartottam a késemet. Nem ellenkezett tovább. A sült hús illata megcsapta a mi orrunkat is, de nem törődtem vele különösebben. Annál jobban felfigyeltem viszont a kiabálásra, ami hirtelen felhangzott: - Holla! Kész a vacsora! Talán éppen most osztják szét a húst?

Különösen nagy fegyelmet nem néztem ki ebből a szedett-vedett bandából, ezért várható volt, hogy az őrök is a tűzhöz rohannak, nehogy lemaradjanak a jobb falatokról. Valóban, nemcsak a szanaszét heverő alakok, hanem a négy poszt is egy emberként a vacsoraosztóhoz futott. Egy közülük magával vitte a fegyverét is, de társai csak úgy hozzátámasztották a legközelebbi fához.

- Merészeljem? - torpantam meg. - Néhány fogoly megszabadításáért kockáztassam az életemet, azt, hogy a mayor a foglyom, vagyis az eddig elért teljes sikert?

Am az ilyen pillanatok nem alkalmasak a tétovázásra. Az első gondolatot, ahogy jött, rögtön végre kell hajtani. Általában ez a legjobb megoldás. Letéptem a mayorról a kardszíjat, összekötöztem a lábát, és a földre löktem, majd futva indultam a félsziget felé.

A tűz körül tolongó emberek árnyéka messze a hátuk mögé vetődött, ezért sikerült észrevétlenül

átjutnom a holdfényben fürdő területeken is. Csak két fogollyal próbálkozhattam, a többiek túl messze voltak.

Mögéjük osontam, és elvágtam a szíjakat, amelyekkel a fához kötözték őket. Szerencsére csak a kezüket hurkolták át, ezért nem kellett vérkeringési zavarokkal küszködniük, így azonnal futólépésben zárkóztak föl mögém.

Ahogy hátrapillantottam, örömmel fedeztem fel: mindkét ember kezében fegyver van! Tehát volt annyi lélekjelenlétük, hogy felkapták az őrök elhagyott puskáit!

- Height day! Qué alegría! - szólt az egyik a mögötte szaladóhoz angol és spanyol keverék nyelven, amikor utolértek.

- Remek, nagyszerű! Láttam ám, amikor közeledett! - kiáltotta, miközben a harmadik mordályt is

felragadta. - A legnagyobb szükségben jő a segély! Kicsoda ön? Honnan érkezett? Hogy hívják?

Kikhez tartozik?

Ezt a hangot már hallottam valahol! Ugyan vajon mefyik ismerősömbe botlottam ezen a félreeső

helyén a világnak, ilyen körülmények között? Nem szentelhettem azonban több figyelmet neki, csak annyit, láttam, hogy elképesztően széles peremű panamakalapot visel, a malomkerék nagyságú karima teljesen beárnyékolta az arcát.

- Később! Most csak utánam, mennél gyorsabban!

Nem vesztegettem azzal az időt, hogy a mayor kardszíját kioldozzam: egyszerűen elvágtam, talpra rántottam őkelmét, és magam elé taszítottam.

- Az ördögbe is! - torpant meg a nagykalapos. - De hisz ez a csirkefogók generálisa! Pompás fogás!

Most magunkkal tereljük a kikötőnkbe…

Megragadta Cadera másik karját, és kettőzött sebességgel haladtunk tovább azon az úton, amelyen ide érkeztem, míg csak el nem értük a rejtekhelyet, ahol társaim vártak rám.

Ők viszont alaposan meglepődtek, hogy négy ember érkezik vísz-sza egy helyett, úgyannyira, hogy fegyverért nyúltak.

- Maradjanak nyugodtan, senores! - kiáltottam oda nekik. - Semmi ok az aggodalomra. Én jöttem meg, néhány vendéggel.

- Ön? Istennek hála! - kiáltott fel boldogan a barát, és elébem sietett. Ugyancsak aggódtunk már önért!

Kiket hozott magával?

- Két urat, akiket kiszabadítottam, meg azt a lókötőt, akit hatalmamba kerítettem.

- A két idegen a tutajról! - kiáltott fel az indián.

- A mayor! - csodálkozott el ugyancsak a fráter.

- Igen, ő az - válaszoltam. - Fölkerestem őméltóságát, és megkértem, látogassa meg önöket.

Feltételeztem, nem áll rá azonnal a kérésemre, ezért, hogy ellenállását megtörjem, kicsit megkötöztem.

- Akkor győztünk! - ujjongott az estanciero boldogan. - Ezért az emberért a fickóknak szabadon kell engedniük a testvéremet és a fiamat!

- Csöndesebben, senor! - kértem. - Még nem szabad megtudniuk, hogy már itt vagyunk, és azt sem, hol rejtőzünk. Gyanítom, hogy a három személy után kutatni fognak, és itt könnyen ránk bukkanhatnak. Pedro Aínas, most valóban nagy szükségünk lenne egy alkalmas búvóhelyre, ahol bízvást eltölthetnénk az éjszakát, esetleg még tüzet is gyújthatnánk. Tudna ajánlani valamit?

- Természetesen, senor. Jöjjenek! Milyen boldog is vagyok, hogy a dolog ilyen szerencsésen alakult…

Náddal sűrűn benőtt területeken, süppedős, mocsaras tisztásokon vezetett át bennünket, majd végül szövevényes bokorcsoporton áttörve megérkeztünk egy szabad kis térségre, ahol meglepetésünkre a lovainkat találtuk. A távollétem alatt a többiek bizonyára elmeséltek neki mindent, és így azt is megtudta, hogy jártunk nála, és a felesége elrejtette a lovakat.

Ahová érkeztünk, pompás táborhelynek ígérkezett. Vastag lombsátor borult föléje, körös-körül pedig sűrű bokrok övezték. Kicsiny patak csörgedezett át rajta, útban a folyó felé. A kellemetlen élősködőket pedig a gyorsan meggyújtott kis tűz lángjaival zavartuk el. Alig erősödött meg annyira, hogy fénye úgy-ahogy bevilágította a táborhelyünket, a nagy kalapos egyetlen ugrással talpon termett, és örömteli hangon rivallt rám:

- Heavens! Lehetséges ez? Ón itt, Charley? Ön? Jöjjön, jöjjön gyorsan, gyorsan! Hadd öleljem meg!

A kalap lerepült fejéről, úgyhogy ezúttal már kivehettem arcvonásait, de nem jutottam szóhoz.

Átölelt, magához szorított, olyan erővel, mintha elhatározta volna, tüstént összemorzsol.

El sem mondhatom, mennyire elcsodálkoztam: az én jó öreg Turnerstick barátom! A derék Frick

Turnerstick kapitány, a bohókás tengeri medve! Hű kísérőm távol-keleti csavargásaimon, de korábbi, sokkal régebbi ismerősöm! Nem győztem csodálkozni és örvendezni ezen a váratlan viszontlátáson, ám a jelen pillanatban nem tölthettük az időt kérdésekkel, válaszokkal, ezért megkértem:

- Foglaljon talán helyet, kedves kapitány úr! Majd később elmondok mindent, hogyan kerültem ide, mit keresek ezen a tájon. Előbb azonban el kell intéznünk azokat a fontos dolgokat, amelyeket a pillanatnyi helyzet parancsol.

Belátta, hogy igazam van, és engedett a kérésemnek, bár nagy önmegtartóztatásába került. Most

elsősorban a mavorral kellett foglalkoznunk. Hozzákötöztük egy fatörzshöz, közel a tűzhöz. Röviden elbeszéltem, hogyan fogtam el, majd eltávolítottam szájáról a kötést, és kivettem a zsebkendőt is.

Előbb azonban felhívtam a figyelmét, egyetlen hangos szó, és kést kap!

- Egyszer már volt a kezünkben - folytattam. -Akkor megígérte, hogy felhagy minden

ellenségeskedéssel velünk szemben, ezért mi kímélettel bántunk önnel, ón azonban megszegte a szavát, most tehát mi is könyörtelenek leszünk. Ezt saját magának köszönheti! Pedro, szedjen el tőle mindent, amit csak talál a zsebében.

- Csirkefogó! -vicsorgott a mayor az indiánra, amikor kiürítette a zsebeit. Pedro hatalmas pofont adott neki, és rárivallt:

- Magad vagy csirkefogó, te hazug! Tudok mindent. Ha még egy szóval sértegetni mersz, széthasítom a fejed!

A mayor zsebéből óra, levéltárca és pénzes zacskó került elő. Az órát visszatettem, a tárcát és az erszényt azonban kinyitottam. Mintegy tizennyolcezer papírtallért találtam bennük összesen, ami nem egészen háromezer márkát ért. A pénzről határozott elképzelésem volt. A yerbaterókhoz fordultam:

- Visszalovagolnának ketten most azonnal a felégetett tanyára?

-Minek?

- Hogy átadjanak a tulajdonosnak tizenkétezer papírtallért, amit Enrique Cadera mayor küld az emberei által okozott károk megtérítésére…

Mind az Öten jelentkeztek.

- Húzzanak sorsot! És egyúttal mondják majd meg az idős embernek, hogy küldje el magukkal a

gauchóit is, hadd tereljék vissza az ellopott lovakat

- De hát még nem szereztük vissza őket - szólt közbe az estanciero.

- Mikorra megjönnek, már a birtokimkban lesznek - nyugtattam meg. - Vagy azt hiszi, szabadon

engedjük ezt az úgynevezett mayort, mielőtt a lovakat átadnák?

- Erről majd csak a végső döntés során határozunk - csikorgatta a mayor a fogát dühödten.

- A döntés joga az enyém, és én így határoztam, senor!

- Szó sincs róla! Csak a beleegyezésemmel intézkedhet. Most pedig beszélni akarok.

- Ha engedem, de ha megtiltom, akkor hallgat!

- Csak semmi okoskodás. Végső döntés csak a tárgyalások után lehetséges.

- Mit fecseg itt összevissza? Hagyja már abba ezt az ostoba, fölényes viselkedést! Értse meg, nincs többé hatalom a kezében! Semmi lehetősége, vesztett! Ezután csak az történhet, amit mi akarunk, és értelmetlen ellenkezéssel csak nehezíti a helyzetét!

- Senor, törzskari tiszt vagyok, Latorre szolgálatában!

- Hát ezzel most nem nagyon dicsekednék, mert mi Latorre ellenfelei vagyunk. Csak rontja a helyzetét, ha őrá hivatkozik.

- Még nem döntöttem, hogy ráálljak-e valami megállapodásra!

- Mi viszont nem nagyon kérdezzük, hogy mit akar. Tesszük, ami nekünk a legjobb.

- Ne feledje, hogy a túszok a mi kezünkben vannak.

- Ne tegye már magát nevetségessé! Mégis, mit gondol, miért raboltuk el önt? Talán csak úgy

szórakozásból? Vonakodik megállapodást kötni. Mit képzel, hogyan kapja vissza a szabadságát, ha nem ilyen módon?

- Ha fogva tartanak, a két Montesót megölik az embereim.

- Csak semmi fenyegetődzés! Különösebb nehézség nélkül elkaptam önt, és egyben megszabadítottam két foglyukat is. Úgy gondolja, éppen a két Monteso kiszabadítása okozna problémát? És ne feledje, van itt még néhány ember, akik nem félnek sem öntől, sem az embereitől.

- Tehát túszként akar felhasználni?

- Valahogy úgy, senor! Felötlött bennem, hogy a két Montesóért cserébe visszaadjuk az ön szabadságát.

Bár szívem szerint inkább megszabadítanám őket, az ön fejébe pedig golyót röpítenék.

Biztos vagyok benne, hogy kísérőim egyetértenének velem.

- Most erről ne vitázzunk. On jogtalanul elvette a pénzemet.

- Az valóban az öné?

- Igen.

- Ezt megismétli mindannyiunk előtt, mint tanúk előtt?

- Természetesen.

-Akkor nyugodt vagyok, mert más pénzét nem vehetem el azért, hogy az ön által okozott károkat abból jóvátegyem. Úgy döntöttem, hogy tizenkétezer papírtallér fedezi a felégetett tanya és az elrabolt tárgyak értékét.

- Ohó! Ehhez engedélyt kell kérnie tőlem, én azonban megtagadom…

- On kért engedélyt a tulajdonostól, mielőtt felgyújtották a tanyát?! Bizonyára megtagadta volna ő is, önök azonban mégis megtették!

- Senor, ön meglopott engem!

- Nos, jó, én tehát igazi tolvaj vagyok, ön azonban aljas, becstelen gyújtogató, és lótolvaj. Még maradt hatezer papírtallér, amit ezennel visszateszek a zsebébe, mint ahogy viszszaadtam az órát is.

Levágtak még ökröket is, de azért sem fizettek. Továbbá elfogtak ártatlan embereket akik nem ártottak önöknek, és a hozzátartozóktól váltságdíjat követelnek értük!

- Váltságdíjat? Erről nem tudok semmit. A yerbaterót elfogtuk, mert önnel együtt államellenes

bűncselekménnyel vádoljuk. Ont is a hatalmunkba kerítjük, ha erre lehetőség adódik. Váltságdíjról azonban itt szó sem esett.

- Úgy?! Magabiztosan védekezik, mert azt hiszi, előbb elindultunk az üldözésére, mint ahogy emberei megérkeztek az Estancia del Yerbateróra.

- Az… az én embereim? - kérdezte meghökkenve.

- Igen, a hadnagy és két kísérője.

- De hát hogyan kerültek az estancíára?

- Pah! Elég legyen! Ne tegyen úgy, mintha nem tudna semmit az egészről. Hogy lehet ennyire ostoba?!

Ilyen gyerekes trükkel próbálkozni’?! A fickókat természetesen elfogtuk, és most bezárva várják megérdemelt büntetésüket. Az ön neve is kezd mind ismertebbé válni, úgyszintén a személye is, és nekem nagy kedvem támadt megkérni önt, kísérjen el minket az estanciára. Onnan már könnyen bejuthat Montevideóba, ahol az a nagyszerű* bűnügyi tanácsos”, Mateo Carrera majd szívesen ellátja a védelmét…

Hallgatott. Sőt, nyugodtan tűrte, amikor a két yerbaterónak, akiket a sors kiválasztott, átadtam a pénzt, hogy mielőbb induljanak.

A tizenkétezer papírtallér messze nem ért kétezer márkát. Lehet, hogy jogtalanul jártam el? Vagy talán mégsem? Azt akartam, hogy az öreg granjero, vagyis gazda mindenképpen pénzhez jusson. A két teaszedő a lovakhoz ment. Az indián felajánlotta, hogy elkíséri, kivezeti őket a mocsárból, a nyílt mezőségre, ahol már út vezet vissza a leégett tanyához. A hold ragyogó fénnyel segítette útjukat.

A mayorban forrt a méreg. Dühödt pillantása egyikünkről a másikunkra vándorolt, és ha ölni tudott volna vele, már régen végzett volna velünk. Hogy ne zavarjon a jelenléte, eloldoztuk a fától. Ósz-szekötöztük a két lábát, és olyan messzire vittük, ahonnan nem láthatott semmit, nem értek el hozzá beszélgetésünk hangjai sem. A biztonság kedvéért kötéllel hozzákötöztük még egy fához is, nehogy tovahemperegve valami módon megszabaduljon. Ezután előszedtük elemózsiánkat, és hozzáláttunk a vacsorához.

Előkerült közben Daya is, és csatlakozott hozzánk.

Turnerstick kormányosnak nevezte a kísérőjét, aki éppen szemben ült velem. Ez a hosszú, erős, széles vállú fickó tengerész lehetett a javából. A szőke, kékszemű legény igazi fríznek látszott. Ezért németül szóltam hozzá:

- De hát ilyen öklökkel hogyan engedhette meg, hogy foglyul ejtsék?

- Én? - kérdezett vissza németül. - Mit? Ón beszél németül?

- Természetesen, mivel német vagyok.

- Húzzanak át a hajógerinc alatt, ha én ezt sejtettem! Én is az vagyok, az Északi-tenger mellől, és Hans Larsennek hívnak.

- Gondolta volna, hogy ezekben a mocsarakban földijére bukkan?

- Úgy jött, mint valami mentőangyal, uram! Ami pedig az ökleimetilleti…

Felemelte őket, és borongós pillantást vetett rájuk. Igen, hát azokra az öklökre glaszékesztyűt aligha tudott volna illőt vásárolni, mert a legjobb tudomásom szerint nincs olyan kesztyűgyár, amelyik valami hasonló nagysággal egyáltalán kísérletezett volna. Megcsóválta a fejét, szomorkásán rám nézett, majd így folytatta:

- Uram, valóban, az ökleim jól fejlettek, de szükségem is van rájuk. Akár hiszi, akár nem, ezzel a két mancsommal háromszor is végigcipeltem a fedélzeten a főhorgonyt a korlát mellett! És ahová én leteszem az óriási vasmacskát, ott nem nő többé sem rezeda, sem boglárka! Sajnálom is szerfölött, hogy ma nem használtam igazán az ökleimet! Valahogy nem volt rá módom, olyan gyorsan zajlott lé minden! Néhány ökölcsapást elhelyeztem ugyan, de ennek alig volt jelentősége. Ezek a la Hata-vidéki haramiák, mivel nem vigyáztunk eléggé, olyan gyorsan és tömegesen rohantak ránk, hogy szinte levegőt sem tudtunk venni. Szétmángorolni viszont egyet sem akartam közülük.

Jókora darab húst gyömöszölt a szájába, legalább negyed fontot nyomott. Ismét megcsóválta a fejét, és nyugodtan rágta tovább. Az ismeretség megtörtént! Mit is beszélhetnénk még?

Ekkor Turnerstick hozzám fordult:

- Nos, tetszik önnek, Charley?

- Fölöttébb! - bólintottam.

- A legkedvesebb matrózom ez a Larsen. Ezt a fickót acélból és írósvajból gyúrták. Kemény, mint a kő, amellett gyöngéd, jó kedélyű. Most azonban ön beszéljen! Hogyan teltek napjai utolsó találkozásunk óta, és mi a csodát keres ezen az ostoba, szomorú vidéken?

- Talán várjunk még ezzel, kapitány úr! Fontosabbnak érzem, hogy mielőbb megtudjuk, miként estek a portyázok fogságába.

Megvakarta tarkóját a füle mögött, miközben meglehetősen zavart képet vágott, majd mesélni kezdett:

- Úgy, ahogy az én The Wind nevű bárkám került abba a tócsába, amelyet amott Buenos Airesben

kikötőnek neveznek… vagyis akaratom ellenére. Hogy az elején kezdjem, megérkeztünk Barnába, átadtuk a szállítmányt, ismét megrakodtunk, és irány Buenos Aires… Micsoda kikötő! Békapocsolya!

Itt ismét áru után néztem, de nem sok sikerrel. Azt hallottam, hogy az Uruguayon felhajózva a Rio Grandé do Sul termékeit kedvem áron becserélhetném teára, rézre, cinkre, különféle hegyikristályokra és más, a parton keresett áruféleségekre. Előbb azonban látni akartam a helyszínt, mert nem hittem a szóbeszédnek, ezért felhajóztam egy gőzössel. Meg is érkeztem Salto Grandéba, és sikerült kedvező kapcsolatokat kiépítenem. Már vissza akartam indium* Buenos Airesbe, amikor fiira ötletem támadt-talán soha többé nem adódik ilyen alkalmam, hogy alaposabban megismerjem ezt a vidéket’ A kísérőmmel tutajra szálltunk, mégpedig arra, amelyik ma itt kikötött. Jó öt napot csurogtunk lefelé, és pompásan éreztük magunkat

- És itt estek fogságba?

- Pontosan. Abban a kutyaólban feküdtünk, amit itt az emberek kabinnak” neveznek, amikor a tutaj kikötött Mit tehettünk volna? Tovább heverve pipáztunk, gondolván, hogy reggel majd indulunk tovább. Aztán nemsokára éktelen lárma hangzott fel az orradzón, akarom mondani a tutaj elején, és amikor kidugtam a fejemet, hogy előbújjak a kabinból, jól kupán nyomtak! Gyorsan vissza is húzódtam. Nem valami udvarias fickók ezek a lókötők! Well! Ekkor néhány marcona hadfi betört hozzánk, és közölték egyelőre nem utazhatunk tovább, a tutaj horgonyon marad holnap és holnapután.

Nem nyugodtunk bele, mert mi kifizettük az útiköltséget, de nem nekik. Erre gorombáskodni kezdtek, mi pedig kidobáltuk Őket a kabinból, és rögtön utánuk is mentünk, hogy az ütést, amelyet előzőleg kaptam, néhány méreten felüli pofonnal viszonozzam. Ej, az ördögbe is, úgy gondoltuk, lehetnek tízen, tizenöten, esetleg húsz körül, ám, hogy honnan az ördögből, de legalább ötvenen törtek ránk.

Nem hagytak időt arra, hogy a fizimiskájukat alaposan szemügyre vegyük! Sőt, valójában még arra sem, hogy a fiukéból igazából előkeemeregjünk Sajna, nem volt hely, hogy alaposabban odavágjunk!

Egyszerűen nem tudtunk rendesen hozzájuk férni, csak ide-oda tántorogtunk velük, míg végül is

azokkal az átkozott, szíjakkal, amelyeket ezen a vidéken lasszónak vagy bolának neveznek, alaposan össze nem kötöztek Néhányat azonban még így is megnyomorgattunk közülük, és a kezünk nyomát, gondolom, még jó darabig viselik az ocsmány ábrázatukon. Mi viszonylag ép bőrrel úsztuk meg a kalandot Ezután ránk tekertek még néhány méter szíjat, és átcipeltek a földnyelvre, ahonnan, úgy gondolom, az egész kalóztámadás indult Ahogy szárazra ertünk, leszedték a fölösleges köteleket, és fához kötöttek, úgy, ahogy ön talált ránk, mielőtt két merész vágással szabaddá nem tett bennünket Sohasem felejtjük el önnek, Sir! Nem volt életveszélyes fogság, de átkozottul kellemetlen!

- Kirabolták önöket?

- Nem, noha ugyancsak mutattak kedvet hozzá a fickók. Am Frick Turnerstick nem együgyű iskolás

gyerek, aki csak úgy hagyja magát kopaszra borotválni. Egyetlen hajszálat sem mutattam nekik. A pénzes zacskómban lapult ugyan néhány papírdarab, amelyet ezen az áldott környéken tallérnak csúfolnak. Minden más értékemet olyan jól eldugtam, hogy szinte magam sem találnám meg, ha nem tudnám, hová rejtettem. Azt a kis pénzt elvették, de majd visz-szaszerzem, bár hagyhatom náluk is, mint alamizsnát. Am most hogyan tovább, Sir?

Nem kényszerít ugyan semmi különösebben, de azért szeretnék, mihelyt csak lehet, indulni Buenos Airesbe, hogy ne ücsörögjünk itt, ebben a mocsárban, míg csak lázat nem kapunk!

- Várhatóan holnap reggel már útra kelhet.

- Szabadon engedi ez a banda a tutajt?

- Remélem. Ha nem jószántukból, hát majd alkalmazunk némi kis kényszert.

- Úgy gondolja, ezzel a feltétellel engedi szabadon a mayort?

- Igen.

- Hm! A dologban azonban van egy kis bökkenő. Ha ön visszaadja a tiszt szabadságát, ezért cserében elengedik a foglyokat, és mi indulhatunk a tutajjal vissza a tengerhez. Am csak akkor érezheti magát biztonságban, ha a fickók eltűnnek innen, vagyis átkelnek a folyó túlsó oldalára. Igaz?

- Pontosan.

- És mivel kelnek át? Bárhogy vizsgálom is a dolgot, ez csak a mi tutajunkkal lehetséges. Továbbá, magukkal viszik a mayort is, mert ez a biztosítéka, hogy tényleg mielőbb eltűnnek a környékről. Az elgondolással szemben azonban komoly ellenvetéseim vannak.

- Hogyhogy?

- Nézze, az egyik megoldás, hogy nélkülünk indul a tutaj. Az már értünk ugyan nem fog visszajönni, tehát elveszítjük az egyetlen utazási lehetőségünket. A másik, hogy velük utazunk. Akkor viszont ismét a kezükbe kerülünk, és majd rajtunk állnak bosszút. El sem tudom képzelni, mi lenne a legokosabb.

- Jószerivel találunk valami kiutat. Talán érkezik holnap egy másik tutaj, amellyel a martalócok lebonyolíthatják az átkelést.

- Meglehet, de… hm, úgy gondolom, adjuk át nekik inkább azt, ami itt horgonyoz, és mi várjunk ki egy másikat, esetleg egy gőzöst, amelyik a tengerhez tart. Hiszen ezen a kedves vidéken az a szokás, hogy elegendő

egy intés a partról, és a hajó felveszi az utast.

- Ezt tanácsolom én is önöknek, kapitány úr, mert így elkerüljük a kellemetlenségeket, Önök pedig veszélytelenül utazhatnak tovább.

- Valóban, ez a helyes. Hajózzanak csak el a tutajjal a fickók, és mi megvárjuk, amíg elhalad itt valami jármű, amelyik hajlandó felvenni bennünket. Es ön, Sir, voltaképpen milyen tájakra szándékozik utazni innen?

- Az döntő mértékben ezen kalandunk kimenetelétől függ. Nem is tudok addig dönteni, míg nem

beszéltem a yerbateróval, aki pillanatnyilag még fogoly. Lefelé semmi szín alatt sem megyek.

Teljesen más irányban szólít az útitervem.

- Szabad érdeklődnöm, merre?

- Fel a Gran Chacóra, majd a pampákon át Tucumánba.

- Hm! - dörmögte elgondolkozva. -Tulajdonképpen irigylem önt, Sir. Olyan sokszor elképzeltem,

milyen szép lenne hosszú lovaglásokat tenni a pampán, de valahogy sohasem valósult meg. Amíg a The Wind rakománya Összeáll, eltelik jó sok idő, éppen elegendő, hogy valamirevaló gauchót faraghatnék magamból. Ha nem kellene Buenos Airesbe mennem, szavamra, szívesen elkísérném önt.

- Beszéli az ország nyelvét?

- Remekül! Hiszen emlékszik még korábbról, rengeteg nyelvet ismerek, ebben nehézségem még

sohasem akadt. Egyébként is, lovagolni, lőni tudok! Szükséges még valami más?

Nem maradt időm, hogy válaszoljak a kapitány kissé túlzó di-csekvésére, legalábbis ami a nyelvtudását illeti, mert visszatért az indián, és jelentette, hogy a két emberiinket a mocsáron túl biztonsággal útnak indította.

Egyben közölte, hogy visszafelé jövet útba ejtette a félszigetet, ahol a portyázok táboroznak. Nagy a zűrzavar közöttük, el sem tudják képzelni, hová tűnt a mayor és a két fogoly. Kis csoportokba oszlottak, és átkutatják az egész környéket

- Esetleg az ön kunyhójához is eljutnak?

- Valószínűleg, senor.

- Talán ide, a táborhelyünkre is?

- Nem. Éjszaka nem merészkedik erre a részre idegen, de még napvilágnál is meggondolja, mert az út több helyütt kis tavakon vezet át, amelyeknek a mélységét nem ismeri, tehát nem is merészkedik bele.

- Akkor küldje most haza Dayát. Ha jelentkeznek a katonák, mondja azt, hogy semmiről sem tud, nem jártak nála idegenek.

Pedro Aínas teljesítette a kérésemet. A felesége elment, de rövidesen vissza is jött, és elmondta, alig ért haza, már jöttek is a portyázok, az eltűntek után kutatva. Érdeklődtek Pedro után is, és az a véleménye, hogy nem nagyon hittek neki. Mivel az indián, amióta velünk találkozott, nem volt náluk, gyanút keltett bennük. Aínas azt javasolta, elmegy a táborukba, mert biztos benne, hogy minden nehézség nélkül félrevezeti őket, más irányba tereli a kutatást, mint amerre a táborunk van. Helyettem a barát válaszolt:

- Ellenkezőleg. Tudják csak meg mielőbb, hogy itt vagyunk, és mi ejtettük foglyul a vezérüket.

Legalább látják, nem félünk tőlük, tárgyalniuk kell velünk, ha ki akarják szabadítani. Ez a véleménye önnek is, senor?

- Teljes mértékben igazat adok önnek - bólintottam, mivel a kérdést hozzám intézte. - Most már csak azt kell eldöntenünk, ki közölje ezt velük. Én a magam részéről szívesen vállalom a feladatot.

- Szó sem lehet róla, nagyon veszélyes.

- Pah! Nem félek tőle.

- Erről meg vagyok győződve, de ne kockáztassunk. Ötvenen lennének egy ellen, tehát az eredmény nem kétséges. Ha elfognák Önt, akkor a két Montesót felajánlanák a mayorért cserébe, Ön pedig a markukban maradna.

- Csakhogy én nem hagyom ám elfogni magamat!

- Vagyis, ha megtámadnák, védekezne? Hiszen éppen ez az, amit el akarok kerülni. Nem, senor, ön itt marad. Én tudok valakit, alti bízvást mehet, a legcsekélyebb veszély sem fenyegeti.

- Ki lenne az?

- Én magam. Senki sem merészel kezet emelni Jaguár testvérre. Erről már meggyőződhetett, senor.

- Ön teljesen biztos abban, hogy a vidék lakosságára tett hatása nem mond egyszer csődöt?

- Lehetséges, de nem valószínű. És ha nem tévedek, úgy tudom, minden körülmények között

számíthatok önre. Tegyük fel, visszatartanak engem a gazfickók, de az messze nem lenne olyan rossz, mintha önnel történne meg. Ezek az útonállók elsőként önre pályáznak, nem pedig énrám.

Olyan meggyőződéssel beszélt, mint aki kétségen kívül fölötte áll minden veszélynek. Még elleneztem a dolgot, de pár szóval a maga oldalára állította a többieket is, úgyhogy végül is beadtam a derekamat

- Nos, jó, menjen ön! - szóltam beleegyezően. - Én azonban elkísérem.

- Képtelenség! Ha mindketten megyünk, az a lehető legrosszabb megoldás!

- Persze, hogy az lenne. Nem is úgy gondoltam. Elkísérem, biztonságos távolságban követve, hogy tudjam, mi történik.

- Így már más, de a félszigetre már ne kövessen semmi szín alatt. És legyen olyan jó, valamilyen fegyvert hozzon magával.

- Csak a revolvereimet. Más fegyvert vinni esztelenség, csak akadályozna a lopódzkodásban.

Gondolom, ön is viszi a magáét?

- Természetesen, noha eszembe se jut, hogy emberre lőjek vele. Már csak a látványát is tisztelik két revolvernek. Ehhez járul a tisztelet ama vallás iránt, amelyet én itt képviselek, és még valami: az a sajátos adottságom, ami nagyban segít az ellenséges szándékkal közeledők távol tartásában.

- És az micsoda?

- Megmutatom, figyeljen csak! Nem kell félnie, hogy fájdalmat okozok.

Jobbjával megragadta a vadászingemet a mellem alatt, fél kézzel óvatosan a magasba emelt, majd

éppoly kíméletesen ismét talpra állított.

- A mennydörgős mennykőbe is! - kiáltottam fel. - Eddig is komoly testi erőt tételeztem fel önről, de ilyen óriásit azért nem!

- Valóban, senor? -nevetett. - Látja, ezt is tisztelik bennem, és kevés ember merészel ennek tudatában kezet emelni rám. Nem kell tehát lőnöm, mert ha kezem közé kapok valakit közülük, annak aligha lesz kedve még egyszer próbálkozni.

Hans Larsen, a fríz kormányos, azon a néhány szón kívül, amit velem váltott, eddig meg sem mukkant.

Ekkor hirtelen felállt, és legnagyobb csodálkozásomra, egészen tűrhető spanyolsággal hozzám fordult:

- Ón óriások erejét emlegette, senor? A kezemet már megmutattam önnek, most tehát lássa azt is, mire képes. Aki egy horgonyt, körbehurcol, az meg tud hintáztatni két embert is.

Jobb kezével megragadott a mellemnél fogva, ugyanúgy, mint előbb a barát, a ballal pedig a frátert.

Mindkettőnket fölemelt, a két karját kinyújtotta, és, mint valami mérleg serpenyőjével, hintázni kezdett velünk. Majd óvatosan talpra állított bennünket, és így szólt:

- Ha lenne még két karom a hátamon is, úgy kettő helyett szívesen hintáztatnék négy embert is…

- Hohó, ember! - álmélkodtam. - On valóságos Góliát! Ha kellene, akár egy házat is arrébb tolna!

- Kell hozzá erő is, de legfontosabb a gyakorlat Viszonylag gyengébb fickó is jó eredményt érhet el rendszeres edzéssel. Ezért sajnálom nagyon, hogy ilyen szerencsétlen körülmények között fogtak el.

Jussak csak ismét közéjük, és kapjak elég teret, csodákat fognak látni!

- Fegyverrel is ilyen jól bánik?

- Nem különösen. Jobban szeretem puszta kézzel intézni a dolgokat. Ott fenn, Nyugat-Indiában

tanultam, ahol éveken át vitorláztunk az egyik kikötőből a másikba. Elvihetne engem is arra a mezőségre, amelyet az itt lakók megfoghatatlan módon pampának neveznek…

Utolsó szavai alatt ez a kissé talán különc, de eredeti, rokonszenves vasgjoiró ismét leült, és olyan arcot vágott, mintha élete leghosszabb beszédét tartotta volna. A fráter is belátta, hogy testi erő dolgában nem mérkőzhet a kormányossal. A nyers testi erő azonban nem minden. A mozgékony, bátor ember megfelelő ésszel, értelemmel és lélekjelenléttel képes legyőzni sokkal erősebb személyt is.

A kis közjáték után fölkerekedtünk a baráttal. Idefelé jövet gondosan megjegyeztem az út fordulóit, kanyarulatait, úgyhogy szerencsésen magunk mögött hagytuk a veszélyes területet Arra ügyelnünk kellett, nehogy együtt meglássanak minket. Ezért lemaradtam a baráttól, és biztonságos távolságban követtem.

Rövidesen találkozott kétportyázóval. Néhány pillanatra megálltak, és hallottam, hogy pár szót

váltanak, majd nrindhárman indultak vissza a félsziget felé. Óvatosan lopakodtam utánuk, míg csak a táborukat el nem érték. Körülbelül ott álltam, ahol az imént a mayort összekötöztem, és a földre fektettem. A földnyelven égett a két tűz, ezért bxlvóhelyemről elég jól átláttam mindent. A barát két kísérője jelentést tett, de a közben fel-felhangzó kiáltásokból ítélve, aligha tudták befejezni. Társaik felismerték a frátert, és szoros gyűrűbe fogták.

Hallottam dühödt kiáltozásukat, és közben a barát nyugodt, ám határozott hangját is. Már-már parancsolóan beszélt velük. Válaszként haragos hangzavar morajlott föl. Majd végül is két hang emelkedett ki belőle: a baráté meg egy katonáé, talán a mayor helyetteséé. A többi elhallgatott. A vita meglehetősen sokáig tartott, és én egyre kevésbé féltettem a tiszteletre méltó, bátor férfiút. A katona szavaiból minden bizonnyal kicsendült volna, ha ellenséges szándékkal lép fel.

Feltűnt, hogy a portyázok mindannyian, ahányan csak voltak, a barát körül tolongtak. Még az őrök is odafutottak! Elfelejtették a leckét, amit az imént tőlem kaptak. Nem látszott tehát nehéznek, hogy a félszigetre lopakodjak, és el is határoztam, ha lehetséges, a magam hasznára fordítom a portyázok gondatlanságát. Végül széj-jehryílt a kor, és a barát előlépett. Valaki csatlakozott hozzá, és együtt hagyták el a félszigetet. A többiek visszamaradtak. Bizonyára a rejtelAelyünkre akarta vinni a portyázót, hogy tárgyaljunk. Engem az nem láthatott meg, ezért gyorsan oldalra húzódva a hátuk mögé kerültem.

Egy darabig mentek, majd megálltak, és láttam, hogy a barát beköti a katona szemét. Dicsértem az előrelátását, mert így a tartózkodási helyünk titokban marad, és olyan közel mentem hozzá, hogy intéssel jeleztem a szándékomat, de nem kellett váltanunk egyetlen, szót sem. Megértett, mert bólintott.

Most elosontam mellettük, és ezúttal már én haladtam elöl. A veszélyes helyen a fráter kézen fogva vezette a katonát, aki még csak nem is sejtette, hogy vezetője nincs egyedül.

Néhány pillanattal előztem meg őket. Társaim kérdések özönével fogadtak, de én csöndre intettem őket, és leültem közéjük. Ekkor bukkant elő a sötétben a barát a katonával.

Mindannyian felálltunk. Rosszallóan szóltam a fráterre:

- Kit hozott magával? Föltétlenül szükség volt erre?

- Ő a követ. Ő tárgyal a társai nevében.

- Hát legyen, ha már idevezette. Hogyan fogadták önt?

- Rendkívül meglepődtek. Arra, hogy már megérkeztünk, nem is gondoltak, és hogy itt a mocsarakban éjszaka találkoztunk, teljesen megdöbbentette őket.

- Ellenséges hangulat fogadta?

- Eleinte mutattak kedvet hozzá, de amikor megfenyegettem Őket, hogy agyonlőjük a mayort,

felhagytak vele.

- Ami meg is történt volna, ha önnek csak egyetlen hajszála is meggörbül! Es nemcsak a mayort

végeztük volna ki, hanem azt a három fickót is, akiket az Estancia del Yerbaterón tartunk fogva.

Semmi kedvem ezzel a tolvaj bandával udvariaskodni. Elhitték, hogy valóban foglyul ejtettük a mayort?

- Csak nehezen.

- Ez az ember most meg akar győződni róla?

- Igen, és beszélni is óhajt vele.

- Arról szó sem lehet.

- De hát miért, senor? Arthat ez nekünk valamit?

Kissé félrevontam, hogy a katona ne hallja meg a szavainkat, és elmondtam neki, hogy a fickó nem tudhat róla, miként szabadult meg a két tengerész. Még csak nem is sejthetik, hogy én a félszigetenjártam, mert ismét vissza akarok menni a két Montesóért.

- Senor, ez őrültség!

- Ne higgye, egyszerűbb, mint gondolná. Nagyon fontos viszont, hogy jól játssza a szerepet, amit önnek szántam.

- Mi lenne az, senor?

- Mielőtt beszélnénk róla, tudnom kell, vajon a portyázok csak ellenszolgáltatás fejében hajlandók foglyaikat szabadon engedni?

- Igen.

- És mit követelnek?

- A mayort és a hadnagyot a két kísérőjével.

- Úgy! Hát ez a megoldás nagyon sok időnket elrabolná.

- Nekem is ez a véleményem, és nem is nagyon tetszik.

- Hogy őszinte legyek, nekem sem. Fenyegetéssel nem próbált hatni rájuk? Kivégezzük a vezetőjüket a három társukkal együtt, vagy legalábbis bíróság elé állítjuk őket…

- Ugyancsak megtettem mindent, hogy jobb belátásra bírjam őket, de hasztalan. Megmaradtak a

követeléseik mellett.

- Tulajdonképpen érthető. Ők ugyanúgy ragaszkodnak hozzá, mint ahogy mi is a miénkhez. Egyik

csoport sem bántalmazhatja azonban a hatalmában lévő foglyokat, mert ha ez megtörténne, a másik oldalon azonnal bosszút állnának a náluk fogva tartottakon. Ezen okból javasoltam, hogy a yerbaterót és az unokaöccsét ki kell szabadítani a kezük közül, és akkor már nyert ügyünk van.

- De gondoljon arra, hogy mindent egy lapra tesz fel!

- Egyszer már megtettem, sikerülni fog másodszor is. Ön visszavezeti a félszigetre a közvetítőt, akit magával hozott. Nagyon vigyázzon azonban, hogy a földnyelvre ne lépjen be. Viselkedjék úgy, mintha nem bízna teljesen az ott lévőkben. Biztos vagyok benne, hogy önhöz tódulnak mindannyian, és ha még egy kissé el is csalja őket a Peninsula del Caimánról, teljesen szabad kezet kapok.

- Hm! A terv nem rossz. Én azonban csak annál maradok, túl sokat kockáztat!

- Ne higgye. Majd csak lassan menjenek visszafelé, és olyan helyen álljon meg, ahová, ha kicsalja a fickókat, mögöttük biztonsággal a foglyokhoz osonhatok.

- A tutajosokat is meg akarja szabadítani?

- Nos, ez a körülményektől függ. Adódik alkalom, lesz-e elég időm rá. Ha nem sikerülne, akkor sincs nagybaj. Biztos vagyok benne, hogy nincsenek veszélyben. Tőlük csak azt kívánják a portyázok, hogy szállítsák át őket a túloldalra, tehát semmi gonoszat nem forralnak ellenük.

Ekkor visszatértünk a katonához, aki látni akarta a parancsnokát.

- Beszélni is óhajt vele? - kérdeztem.

- Természetesen! - válaszolta. - Meg kell kérdeznem, hogyan járjunk el a továbbiakban.

- Nem látom az értelmét. Önök, több mint ötven személy, már csak el tudják dönteni, mi a helyes teendő.

- Parancs nélkül semmit sem tehetünk.

- Ő most nincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, hiszen a foglyunk. Válasszanak másik

vezetőt.

- Van helyettese.

- Remek. Akkor járjanak el az ő utasításai szerint. Most megmutatjuk önnek a parancsnokát, és

meggyőződhet róla, hogy valóban fogoly. Többet nem tehetek önért, és ezután már nem is jöhetnek ide, a táborhelyre. Hilario testvér majd visszakíséri, és közli, mit kell tennie. Ezzel készen vagyunk, befejeztük.

Most a mayorhoz mentem. Bekötöttem a száját, eloldoztam a fától, és szabaddá tettem a lábát is, hogy tudjon járni, majd visszavezettem a tűzhöz. Amikor meglátta az emberét, önkéntelenül kiáltásban akart kitörni, de csak szánalmas nyöszörgés hallatszott a kendő alól.

- Nos, ő a Cadera mayor? - kérdeztem a katonát.

- Igen - válaszolta. - Önök bekötik a száját? Akkor mi is így járunk el a foglyainkkal!

- Tegyék, ahogy akarják! Egyébként csak pillanatokkal ezelőtt kötöttem be a száját, hogy ne tudjon önnel beszélni. Ha ön eltávozott, ismét levesszük a kendőt.

- Szabad kérdést intéznem a mayorhoz?

- Igen - válaszoltam, mert biztos voltam benne, hogy Cadera csak intésekkel tud válaszolni.

- Kiváltsuk önt a két foglyunkért cserébe? - kérdezte a katona. A mayor erélyes mozdulattal tagadólag rázta meg a fejét.

- De hát akkor mit tegj^ünk?

Cadera kelet felé mutatott, és magasba emelte három ujját

- Tehát követeljük a hadnagyot is a két kísérőjével?

A mayor bólintott, majd rám nézett, és a kezével pénzszámolást mímelt.

- Mit óhajt mondani, nem értem! - tudakolta a katona.

- Én majd megmagyarázom - szóltam közbe. - A parancsnoka felajánlott a nála lévő pénzből egy

összeget, hogy mint kárpótlást juttassuk el a felégetett tanyára. Ez meg is történt, és furcsa módon, most visszakéri.

Cadera bólintott. A beosztottja tovább kérdezte:

- Tehát csak úgy adhatjuk ki a foglyainkat, ha cserébe megkapjuk önt, a hadnagyot a kísérőivel, valamint azt a pénzt, amit elvettek öntől?

Buzgó bólogatás nyugtázta a kérdést. Ekkor az ember hozzám fordult:

- Hallotta, senor. Nekünk a parancs szerint kell eljárnunk. Mit szól ön ehhez?

- Most semmit. Ont a fráter visszavezeti a társaihoz, és majd ő közli ott Önökkel a kívánságomat.

- De hát miért nem mondja meg most, legalább megtudnánk, elfogadja-e vezetőnk a feltételeket?

- Vele semmi dolgom. A pénzt nem kapja vissza. Mint már mondtam, elküldtem a jogos tulajdonosának.

Továbbá kérem a lovakat is, amelyeket a tanyáról elloptak.

- Arról szó sem lehet, mert nem loptuk, hanem vásároltuk őket, és meg is fizettünk értük.

- Mi másképpen tudjuk.

- Megtévesztették önöket. Abban is téved, hogy mi gyújtottuk fel azt a tanyát. Épségben hagytunk mindent, amikor eltávoztunk.

- Ne fáradjon, az értesüléseink pontosak Ne vitázzunk tehát, végeztünk egymással. Hilario testvér elhozza majd az önök válaszát Tehát még egyszer: követelem a foglyokat és a lovakat, és cserében szabadon engedjük a mayort Ez egyelőre elég. Bekötik a szemét, induljanak.

A barát fölkerekedett a katonával, és hamarosan eltűntek a sötétben. A mayort ismét hozzákötöztük a iához, mi pedig magunkhoz vettük a fegyvereinket, és a két távolodó után indultunk. Az estancierót visszahagytuk őrnek, az indiánt viszont magunkkal vittük, biztos ami biztos alapon. Társaim roppant kíváncsian várták, mi történik most. Egyelőre csak annyit mondtam nekik, maradjanak csöndben, és igyekezzenek memiél kevesebb zajt ütni.

12. A Kajmán-félszigeten

A barát követte az utasításaimat, és körültekintő óvatossággal, lassan vezette a közvetítőt. Nem maradtunk le nagyon mögöttük, de azért vigyáztunk, nehogy a katona meghallja, I_____ hogy követjük őket.

Amikor a félsziget mellett elterülő öblöt elértük, a fák és bokrok árnyékába húzódtunk.

Átadtam fegyvereimet az embereinknek, majd így szóltam:

- Maradjanak itt állva, senores, és ne lépjenek ki az árnyékból, nehogy meglássák önöket.

- Vajon mi történik most, Sir? - kérdezte Turnerstick. - Talán lövöldözni is fogunk a csirkefogókra?

- Ez majd akkor derül ki, ha visszatértem.

- Úgy? Ön tehát tovább megy?

- Igen, de nem messzire. Semmi könnyelműség, senores! Bármi történik is, önök itt maradnak a fák alatt. Ha revolverlövéseket hallanának, akkor a baráttal együtt, aki addig viszszatér, menjenek vissza a rejtekhelyünkre, és ott várjanak nyugodtan.

A földnyelven a két tábortűz nagy lánggal égett, úgyhogy tisztán láttuk azokat, akik körülöttük ültek, illetve a közelükben mozogtak. A barát rövidesen megállt, leoldotta a katona szeméről a kendőt, és úgy mentek tovább.

Észrevettem, hogy a félszigeten lévők felfigyelnek a közeledő alakokra, és többen elébük indulnak.

Számításom bevált. Rövidesen ott tolongtak mindannyian a barát körül, és a félszigeten teljes csönd honolt. A tüzek fénye is megtört kissé, mert nem maradt ott senki, aki táplálja őket. Lehasaltam a homokos hordalékra, és kúszva indultam a földnyelvre. Biztosra vettem, hogy nem vesznek észre, mert a ruhám beleolvadt a kavicsgörgeteg színébe.

Elégedetten hallottam, hogy hangos kiáltozás, dühös veszekedés zaja tört fel a barátot körülvevő

csoportból, nyilván nem akarták elfogadni a feltételeimet. Láttam, hogy tőlük pillanatnyilag akár az egész szigetet elvihetném. Gyorsítottam az iramon, és rövidesen az első fák alá értem. Jótékony árnyék takart, minden veszély nélkül talpra állhattam. A foglyok még itt voltak a félszigeten.

Szerencsémre, mivel a katonák a mayort keresték, nem maradt idejük, hogy átszállítsák őket a tutajra.

A két Montesót az egyik tűz közelében pillantottam meg, nem messze egymástól, egy-egy fához kötve.

A tutajosok jóval távolabb álltak, hasonló helyzetben. Nem vesztegethettem a drága időt mindannyiuk megszabadítására. Gyorsan a yerbatero mögé surrantam, aki észrevette, hogy jövök.

Rémülten szólalt meg:

- Senor, ön itt? Az Isten szerelmére, hogy merészeli ezt?!

- Csend! Elvágom a kötelékeit.

- Helyes! En pedig eltűnök innen!

- Nem, itt marad! Látja, néhányan kezdenek visszaszállingózni. Támaszkodjék a fának, mintha még mindig meg lenne kötözve, és várja meg, amíg biztonsággal visszahúzódom. Füttyel jelzek majd, és akkor rajta!

Meg se álljon a parton lévő első bokrokig, ahol már várunk önre!

Ezután az unokaöccséhez csúsztam, elvágtam a kötelékeit, és elmondtam neki is mindent pontosan, hogyan viselkedjék, ha meghallja a jelet. Közben már láttam, legfőbb ideje, hogy visszahúzódjam.

Egymás után tűntek fel a katonák, hogy visszatérjenek a tábor-tüzhöz. Sikerült a homokos partot elérnem, és észrevétlenül megérkeztem társaimhoz.

- Az ördögbe is, azt hittem, a szigeten van! - fogadott a kapitány.

- Már végeztem.

- És a foglyok? Azt mondta, megpróbálja kiszabadítani őket.

- Meg is történt.

- No, és hol vannak?

- Előbb hadd térjen vissza hozzánk a barát biztonsággal. Elkaphatnák, ha látják, hogy a foglyok megszöktek.

- Well! Egyre izgalmasabb a dolog.

- Valóban? Akitor figyeljen! Majd ha jelt adok, a két emberünk villámgyorsan iderohan hozzánk.

Fogvatartóik az első pillanatokban a meglepetéstől nem is gondolnak arra, hogy üldözzék őket, vagy hogy rájuk lőjenek. Am, amint felocsúdnak, annál dühödtebben vetik utánuk magukat. Ekkor üdvözöljük majd őket néhány díszlövéssel, de csak a levegőbe! Csupán el akarjuk őket riasztani, és nem megölni! Csali egyedül én nem lövöldözöm vaktában. Arra tartogatom a golyóimat, hogy ha valamelyik üldöző túl közel érne hozzájuk, akkor jobb belátásra bírjam.

Közben úgy látszott, hogy a barát, végzett a katonákkal, mert azok indultak vissza a félszigetre. Jó félóra telhetett, el, amíg a földnyelven jártam, és ez elég lehetett a fráternek is a tárgyalásra. Láttuk, hogy felénk tart. A közelünkben kellett elhaladnia. Ő nem tudta, hogy mindannyian itt vagyunk.

- Pszt! - szóltam rá halkan, amint a közelünkbe ért. - Jöjjön ide a fák alá…

- Önök itt vannak? - lepődött meg. - Mit aggódtam önért, senor! Sikerült? ,

- Igen. És ön? Jutott velük valamire?

- Semmire. Ragaszkodnak a mayor parancsához.

- Most még igen, de öt perc múlva már szívesen beleegyeznének mindenbe. Figyeljünk, és csak a

levegőbe lőni, senores!

Számba vettem az ujjaimat, és hosszút, éleset fütyültem. Egy pillanatra döbbent csönd támadt. A katonáknak fogalmuk sem volt, honnan jött a jelzés, és mit jelent. A fák közül viszont előbukkant a két Monteso alakja, amint a keskeny parti sávon felénk rohantak. Vad lárma hangzott fel a földnyelvről, és néhány lövés is fölcsattant, szerencsére csak vaktában. A meglepetés, a csalóka holdfény és az események kiváltotta düh mind hozzájárult, hogy csak úgy találomra sütötték el fegyvereiket. Most azonban már felbukkantak az első üldözők is a félsziget árnyas lombjai alól, és veszett iramban vetették magukat a menekülők után. Hagytam, hogy mintegy ötven lépésre megközelítsék őket, majd tüzet parancsoltam az embereimnek. Az üldözök megtorpantak. Eltünk az alkalommal, töltöttünk, és újabb sortüzet adtunk le. Ez már hatott, bár senkit sem ért találat. Most már tudták, rnindannyian itt vagyunk, és nem merészkedtek közelebb. Szabad térségen álltak, ragyogó holdfényben, míg mi a fák árnyékában gyakorlatilag láthatatlanok voltunk. Pompás célt kínáltak puskáinknak, ők pedig nem érhettek el golyóikkal. Gyorsan visszahúzódtak a lombok sűrűjébe.

- Nos, valahogy így terveztem - szólaltam meg. - Bőven van időnk, nyugodtan visszatérhetünk a

rejtekhelyre. Napfölkelte előtt aligha merészkedik ide közülük bárki is. Induljunk tehát.

A két megszabadított öröme határtalan volt. Legszívesebben hangos szóval kiáltották volna világgá köszönetültet, de csöndre intettem őket, míg kellőképpen el nem távolodtunk. Amikor azonban már biztonságban éreztük magunkat, Monteso megállt, megragadta a karomat, és így szólt:

- Nem tudok tovább hallgatni, képtelenség! Hogy kerültek önök ide?

- Lovon - nevettem el magamat.

- Azt sejtettem, hogy nem kerékpáron! - kacagott föl ő is. -Egyébként biztos voltam benne, hogy nem hagy cserben. De hogy a legválságosabb perceidben érkezzenek a fráterrel és az embereimmel együtt, hát ezt nem is álmodhattam! Egyáltalán hogyan bírt nyomon követni bennünket, és hogyan sikerült ennek a rablóbandának a karmai közül ellopnia?! Hát ez egyenesen fantasztikus!

- Csapatmunka volt. Majd később megtudnak mindent, de most első a biztonságunk!

- Valóban elfogták a mayort?

- Igen, de ön honnan tud erről?

- Kitaláltam a íickók dühöngéséből, káromkodásából. Sejteni lehetett, hogy eltűnt két fogoly, és nem tért vissza a mayor sem. Cudarul felbőszültek. Bizonyára rajtunk töltötték volna ki bosszújukat, ha kapnak hozzá időt. Kilátásaink nem voltak túl rózsásak…

- Annál nagyobb lesz az öröme, ha találkozik a testvérével, mert képzelje csak, ő is velünk jött!

- A bátyám itt? - kérdezte kitörő örömmel, miközben a fiatal Monteso is felujjongott. - Pompás, siessünk!

- Csak lassan, senor! Óvatosan szeretnénk: megközelíteni a dolgot. A mayor ne tudja meg azonnal, hogy önök már szabadok. Rendkívül szórakoztató látványt nyújtana, ha váratlanul pillantaná meg önöket, és talán még valami engedményt is kicsikarhatnánk belőle. Ezért tehát a lehető leghalkabban üdvözöljék egymást.

Amikor megérkeztünk a búvóhelyünkre, óvatosan mentünk a tűzhöz, nehogy a mayor felfigyeljen ránk.

A rokonok boldogan ölelkeztek össze, de kérésemre a legnagyobb csöndben. Ezután a yerbatero és az unokaöccse elrejtőztek a bokrok mögé, az indián pedig előhozta a mayort. Ahogy odaértek, a tiszt kutató nézéssel vizslatott, hátha arcvonásaimból kiolvas valamit a döntéssel kapcsolatban. Tűnődő, sötét pillantást vetettem rá, majd így szóltam:

- Senor Cadera, ön valószínűleg még hosszabb ideig a foglyunk marad.

- Számomra éppen az a jó - nevette el magát fölényesen. - Várható volt! Ezúttal alaposan elszámították magukat. Nem olyan ostobák az embereim, hogy ráálljanak ilyen alkura.

- Valóban ez a helyzet

- Azt pedig várhatják, mikor kapják vissza a két Montesót.

- Talán előbb, mint gondolná! Vagy azt képzeli, a türelmem határtalan? Megunom ezt a huzavonát, elmegyek értük, és idehozom Őket.

- Nevetséges!

- Derüljön csak bízvást, ahogy Önnek jól esik, de azért ne feledje: nyakon csíptem önt, és

kiszabadítottam a két tengerészt! Úgy gondolja, ezt nem lennék képes másodszor is véghezvinni, ha igazán akarnám?

- Ha csak az akaratán múlik, akkor hozza le a holdat az égről. Ne hagyja ki azonban a számításból, hogy katonáim fokozott figyelemmel őrködnek.

- Ne mondja, csakugyan? Egyébként leginkább ön, saját maga áll a megegyezés útjában. Már régen

szabad lehetne.

- Ilyen áron soha!

- Ugyan mit akar ön, tudja egyáltalán? Egyszerűen magunkkal visszük Montevideóba.

- Engem ugyan aligha, erről már gondoskodtam.

- Talán mégis.

- Ez nem találgatás kérdése.

Olyan nyomatékosan válaszolt, hogy már-már feltűnt a dolog. Forgat valamit a fejében, segítséget vár valakitől? Vajon mit tehet? Vagy egyszerűen csak arcátlan, és szórakozik velünk? Ki tudja. Én viszont már meguntam ezt a szalmacséplést, undorodtam ettől a gazfickótól.

- Ha nekünk úgy tetszik, azonnal fölkerekedünk és odébbállunk.

- A foglyok nélkül aligha - nevetett ismét.

- Velük együtt gondoltam, talán már itt is vannak.

- Az ördög van itt, nem az a két ember!

- Az ördög valóban itt van, már jómagámra gondolok, akit ön ismetélten annak nevezett. Vessen tehát egy pillantást a két sefíorra, akiket most előteremtek!

A két Monteso előlépett a bokrok mögül. A mayor szinte mozdulatlanná dermedt a megdöbbenéstől.

Vadul rángatni kezdte kötelékeit, amelyekkel Jcezét a hátán összekötöztük, és így üvöltött fel:

- Qué diablo! Ok azok, valóban ők!

- Igen, te csirkefogó, mi vagyunk azok! - válaszolt a yerbatero. -Ez a senor szabadított meg, neked pedig már nyergeljük is a lovat, amelyen a pokolba vágtatsz!

- Ez nem lehet igaz! - suttogta még mindig elképedve.

- Pedig az - válaszoltam -, és most már elhiszi, senor, hogy ha akarjuk, elvisszük Montevideóba?

- Ön maga az ördög! Igazi, valóságos ördög!

- Az Ön szájából ez dicséret. Belátja végre, hogy az utolsó kártyáját is ütöttük? Vagy ennek ellenére is tovább akar játszani?

- Utolsó leheletemig! - csikorgatta a fogát.

- Ugyan mivel? Nincs több lapja.

- Ez a csirkefogó, ez az áruló az oka!

Miközben kiejtette e szavakat, két gyors ugrással - úgy, hogy nem tudtunk közbeavatkozni - Pedro Aínasnál termett, és mindkét lábával teljes erőből ráugrott. Az indiánt is annyira meglepte, hogy védekezni sem volt ideje. A támadás után fel akart ugrani, de fájdalmas arccal visszaroskadt.

Bizonyára megsérült.

- Ön megőrült! - förmedtem dühösen a mayorra, miután a kormányos a földre teperte. - Még egy ilyen esztelen tett, és esküszöm, hogy megkeserüli!

- Kést a fickónak! - kiáltott fel a yerbatero, és kirántotta fivére övéből a kését, majd fenyegetően lépett Cadera felé, de én rászóltam:

- Hagyja, ezt megkaphatja bármikor!

A mayor kezdte belátni, okosabb, ha nyugton marad, mert semmi jó sem származik belőle, ha felbőszít minket. Felém fordult, és kissé reszkető bátorsággal így szólt:

- Végezzenek csak röviden! Valójában mi a tervük velem?

- Át akartuk adni a katonai bíróságnak, de mégsem tesszük, mert úgy gondolom…

- Pokolba vele, nem holmi bíróságra! - szakított félbe az estanciero. Majd mi elítéljük, és végre is hajtjuk az ítéletet!

- Ez is megoldás, bár kár lenne beszennyezni vele a kezünket.

Bánjunk vele inkább úgy, mint ahogy útszéli csavargókkal szokás. Kergessük el egyszerűen ezt a

szószegő, aljas, hitvány gazembert! Hagyjuk futni, hiszen úgysem mer még egyszer a szemünk elé kerülni! Mit szól ehhez, Hilario fráter?

- Jónak találom az ötletet.

Montesóék és a tengerészek még ellenkeztek egy kicsit, de végül is elfogadták a javaslatomat.

- Hallotta, mi a tervünk önnel. Néhány követelésünket azonban teljesítenie kell, hogy valóban elnyerje szabadságát. Elsőként adassa ki az elrabolt lovakat.

- Legyen, vigyék.

- Továbbá meg kell ígérnie, hogy napfelkeltekor tábort bontanak, és átkelnek a folyó túloldalára.

- Szívesen. Sőt, kész vagyok rá, hogy azonnal induljak, legalább nem kell tovább gyönyörködnöm a csodálatos ábrázatukban!

- Sokkal jobban az öné sem tetszik nekünk - feleltem. - Most pedig itt a jegyzetfüzetem, írok egy nyugtát, amelyet ön aláír, elismerve, hogy a pénzt saját jószántából, kárpótlásként küldte a felégetett tanya gazdájának.

- Talán még könyörögjek is, hogy fogadja el? Ezt már nem! -Akkor visszatérünk senor Monteso

javaslatához.

- Caramba! Akkor inkább alá fogom írni. Van még valami?

- Természetesen. Látja, itt fekszik Pedro Aínas. A sérüléseiért fájdalomdíjat kell fizetnie.

- Nem őrültem meg!

- Ahogy gondolja. Senor Monteso…

- Senor - mondta a mayor -, ha most a derült égből lesújtana egy villám, és önt találná, esküszöm, az csak csekély elégtétel lenne számomra!

- Erről tökéletesen meg vagyok győződve. Ezer szerencse, hogy ez nem az ön hatásköre. Tehát fizet vagy sem?

- Memiyitakar?

- Ötszáz papírtallért.

Az összeg mintegy nyolcvan márkát tett ki. A mayor alkudozni próbált, de belefojtottam a szót. Végül elfogadta, de természetesen volt még egy követelésem:

- Es az összeget némi megbánással nyújtja majd át az indiánnak.

- Legyen, ahogy akarja, csak végezzünk már!

- Tehát megkapjuk a lovakat?

- Amikor kérik, tőlem akár azonnal.

- Azért ne kapkodjunk. Jobb, ha megvárjuk a reggelt. Akkor biztonsággal végezhetjük a dolgunkat, nem kell tartanunk aljas cselfo-gásaiKtól.

- Es addig itt tartanak?

- Mégis, mit gondol? Hilario fráter valószínűleg ismét átsétál a Peninsula del Caimánra, elhozza egyik emberét, akivel ön közölheti, hogy megkötöttük az egyezséget. Ón most ideül mellém, és leírja azta néhány sort, amelyet diktálok.

- Összekötözött kézzel?

Valami ismét megvillant a tekintetében. Talán arra gondolt, hogy ha eloldozzuk, hirtelen ugrással eltűnik a sűrűben.

- A lábai mindenesetre összekötve maradnak, úgy is le tud ülni válaszoltam. - A csuklóján pedig elöl meglazítjuk a szíjakat, így tud majd írni. Leült mellém, és írta a sorokat minden vonakodás, ellenkezés nélkül.

Eivettem a pénzt a zsebéből, és fejbólintásának kíséretében átadtam az indiánnak, aki roppantul megörült az ajándéknak És mekkorára nőtt az öröme, szinte ragyogott az elragadtatástól, amikor az estanciero előhúzta az erszényét, kivett belőle húsz aranyat, és amint megbeszélték, átnyújtotta neki. Nagy fajdalmai lehettek a szerencsétlen fickónak Gyógyírként szolgálhatott számára, hogy a haciendero teljesítette ígéretét, és tekintélyes summával jutalmazta tevékenységét

A barát átment a Kajmán-félszigetre, és ugyanazzal az emberrel tért vissza, aki már korábban nálunk járt. Ezúttal már csak a rejtekhelyünkhöz vezető utat kellett eltitkolnunk előtte, viszont beszélhetett a parancsnokával, és megtudhatta tőle, amit akart. A mayor elmondott neki mindent, és azzal a paranccsal küldte vissza, hogy emberei az éjszaka maradjanak nyugton, reggel pedig a barát utasításainak megfelelően intézzék a lovak átadását.

Amikor a katona elment, lefekvéshez készülődtünk. A mayort ismét megkötöztük, és hozzáerősítettük a fához is. A többiek mindannyian aludni térhettek, kivéve Pedro Aínast és feleségét, akik vállalták az őrséget Am még jó idő eltelt, míg lezárultak a szemek, hiszen oly sok kérdés adódott, hogy szinte nem akart vége szakadni a beszélgetésnek

Ami a fiatal Jósé Montesót illeti, a halk szavú, komoly fiút nagyon rokonszenvesnek találtam. Nem szívesen hősködött, sőt, őszintén be is vallotta, hogy a fogság ideje alatt sok aggodalmas órát élt át.

Magától értetődött, hogy Turnerstick és én hajtottuk utolsóként álomra a fejünket. Felidéztük az elválásunk óta megtörtént eseményeket, kinek-kinek a kalandozásait olyan részletességgel, amit talán a kívülállók már sokalltak is. Minket azonban érdekelt.

Amikor az indián fölkeltett bennünket, már szürkült a hajnal. A mayor nyugodtan feküdt a fánál, és úgy tett, mint alá alszik, pedig nem sok kényelemben lehetett része az éjszaka folyamán. Nekünk mindenekelőtt helyet kellett keresnünk, hogy ha visszakapjuk a lovakat, legyen hová elrejteni őket.

Ügyelnünk kellett arra, hogy ha a mayor ismét szabad lesz, nehogy valami képtelen ötlet folytán mindent visszaköveteljenek. Igaz, nem féltünk tőlük, ám ha egy kis vigyázattal elkerülhetjük az újabb összetűzést, miért ne tegyük?

Aínas tudott egy megfelelő helyet, meg is akarta mutatni nekem. Ugyanabban az irányban haladtunk, amerről kijutottunk a folyóhoz. Elhaladtunk a kunyhó mellett, és még egy darabig tovább. Szótlanul haladtunk egymás mögött, amikor hirtelen lóhorkanásra figyeltünk fel. Megtorpantunk, majd behúzódtunk a bokrok sűrűjébe. Ahogy óvatosan előbbre lopództunk, a két yerbateróra ismertünk, akikkel elküldtem a pénzt; nyolc vagy kilenc férfi jött velük. Nagyon megörültek, amikor küéptünk elébük, mert Monteso két embere még napvilágnál sem boldogult igazán ebben a mocsárvilágban, és amellett nagyon szerették volna tudni, hogyan alakultak a dolgok.

Néhány szóval maguk is elbeszélték, hogyan sikerült ilyen hamar visszatérniük. Miután elbúcsúztak az indiántól, elindultak, és amikor elérték az első haciendát, fényt láttak, ezért betértek néhány pillanatra. A háziakon kívül idegeneket is találtak ott, akik röviddel előttük érkeztek, és másnap reggel akartak továbblovagolni. Nagy örömükre rövidesen kiderült, hogy valójában kik is ezek az idegenek Már említettem, hogy a fölperzselt tanya tulajdonosának a fia még a portyázok fölbukkanása előtt Saltóba utazott. Néhány órával az eltávozásunk után érkezett vissza a tönkretett birtokra. A látottak a végtelenségig feldühítették. Elhatározta, követ minket, hogy megpróbálja utolérni a tetteseket. Éppen útnak indult, amikor megérkeztek az első emberek, akiket mi küldtünk a legközelebbi tanyáról.

Útközben segítséget toborzott maga köré, így áÜt össze ez a csapat, amelyet ő vezetett.

Amikor a haciendán találkozott a yerbaterókkal, és megtudta, hogy azok az ő szüleihez igyekeznek, nagyon megörült. Természetesen a pénznek is, mivel azt az összeget, amelyet Monteso adott a szüleinek, csak kölcsönnek tekintette, amit előbb vagy utóbb vissza kell fizetniük. Haragja is csillapodott, amikor átvette két emberünktől a pénzt, sőt, amikor megtudta, hogy várhatóan az elkötött ménest is visszakapja, már-már ráállt, hogy futni hagyja a tolvajokat, gyújtogatókat

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy erősítsem ezt a belátást, mert senkinek sem hiányzott egy újabb összetűzés. Úgy tetszett a leghelyesebbnek, ha ő és kísérői nem is találkoznak a portyázókkal.

Ezért úgy kellett eljárnunk, hogy mi vesszük át a lovakat, továbbadjuk nekik, és ők akkor rögtön indulnak is vissza. A rejtel&elyünkre vezettük az embereket. Nem történt semmi különös, amikor találkoztak a mayorral, és megtudták, hogy ő a banditák vezére. Igaz, kapott tőlük néhány alapos rúgást, de azután nem törődtek vele.

Eljött az ideje, hogy a barát felkerekedjék, de előtte megbeszéltük a lovak kiadásának módját.

- Kényes kérdés - tűnődött a fráter. - Könnyen begorombulnak a fickók!

- Ugyan, dehogy - nyugtattam meg. - Kezünkben van minden adu. A mayort nem engedjük addig

szabadon, amíg a dolog le nem zajlik.

- És ha nem egyeznek bele?

- Kénytelenek. Hiszen a vezetőjük parancsolta meg nekik, hogy az ön utasításai szerint járjanak el.

- Valóban! Kiment a fejemből…

- A lovakat szíjakkal tropába kötözik össze, s így elegendő négy ember, hogy arra a helyre terelje őket, ahol a megszabadított foglyokra várakoztunk. Mi akkorra már ott leszünk mindannyian. A tulajdonos ellenőrzi a bélyegeket, hogy az ő állatait kaptam vissza, és ha minden rendben van, már útnak is indulhatnak hazafelé. Mi pedig visszajövünk ide, és szabadon engedjük a mayort.

- És ha üldözni akarják őket?

- Ezt könnyűszerrel megakadályozhatjuk. A mayor az embereivel csak libasorban haladhat át a

mocsáron! Egyszerűen lezárjuk előttük az utat…

- Rendben. Ezek szerint nem marad más lehetőségük, mint a tutaj.

- Úgy bizony, eszerint kell eljárniuk. Egyébként én sem bízom bennük egészen, mert a tutaj segítségével visszatérhetnek, és csapdát állíthatnak nekünk…

- Hát ne is bízzék túlságosan bennük, mert bizonyára égnek a bosszúvágytól. Azt viszont

megfigyelhetjük, hogy a túlsó parton valóban kiszállnak-e.

- Átlátunk oda?

- Erről a részről igen, de úgy tudom, önnél van távcső. Ennek segítségével követhetjük az eseményeket, és ha mindannyian elhagyják a tutajt, úgy nincs tovább mitől tartanunk.

- Nekem is ez a véleményem. Indul hát, Hilario testvér?

- Igen.

- Nemsokára követjük önt, és a megbeszélt helyen várunk a lovakra. Az estancierót itt hagyjuk őrnek, hogy vigyázzon a mayorra. Menjen, kérem!

Tíz perc múlva indultunk utána. Remekül végezte a dolgát, mert talán félórát ha várakoztunk, amikor előbukkant a félsziget sűrűjéből, mögötte a lovakkal. Az állatokat sorban, egymás után kötötték, a hátsót az előtte haladó farkához. A vadon nevelt lovak ellenkezés nélkül tűrték a terelést, mert a mocsaras talaj bizonytalanságot, félelmet keltett bennük. Ahogy a tropa hozzánk ért, a kíséretét ellátó négy katona azonnal visszafordult Társaik a fák alatt álltak, onnan figyeltek bennünket A fiatal granjero megvizsgálta a lovakat, majd közölte, hogy az övék mind.

A fiatalember nem győzött hálálkodni, és a boldogságtól szinte alig talált szavakat. Megígértük neki, hogy fölkeressük őket, ha a birtokuk közelében vezet utunk. Akkor visszaadnák az estancierónak is a pénzét, mert most már nincs rá szükségük, bőségesen megtérült az okozott kár.

Megvártuk, míg a lovakkal együtt eltűnnek a bokrok között. A mocsaras részen az indián vezette őket.

Mi pedig mdultunk vissza a rejtekhelyünkre. A mayor lábát feloldoztuk, csak a két keze maradt még megkötözve. Átkötöttük a szemét egy kendővel, és elvezettük oda, ahol átvettük a lovakat. Itt aztán minden kötelékétől megszabadítottuk.

- Ön tehát szabad, senor - szóltam. - Tehát minden a legnagyobb rendben van, ugye?

- Azt hiszi, csakugyan? -válaszolt. - Én bezzeg másképp gondolom. Nekünk még komoly

elszámolnivalónk van egymással. Ón háromszoros sátán! Meg fogom önt találni, és akkor mindenért megfizetek!

- Remélhetőleg ez az óhaja nem teljesül.

- Dehogyis nem, ellenkezőleg! Én mondom önnek! - kiáltott fel gyűlölettel, miközben villogó

tekintetével csaknem felnyársalt.

- Mindenesetre nagy hibát követett el, hogy kifecsegte tervét. így számítok rá, és kétszeresen óvatos leszek.

- Ez nem segít önön semmit! Megtalálom, és akkor leszámolunk!

- Nos, tehát, nézzük csak! Ha ön ilyen terveket forgat a fejében, azokat itt szándékozik megvalósítani.

Megtesszük a szükséges óvintézkedéseket

- Itt, ebben a mocsárban? Valóban ilyen ostobának tart? Maradjanak itt veszteg, és meglátják,

átmegyünk a túloldalra, és partra is szállunk.

- És kicsit lejjebb újra átkelnek a folyón, és visszatérnek erre a partszakaszra, nemde?

- Ördög! Most azonban elszámította magát. Itt már semmi dolgom önökkel. Majd később, senor,

később.

- Ugyan, mi lehet később!

- Csak ne nevessen! Azt hiszi, nem hallottam, hogy át akarnak kelni a folyón, hogy fellovagoljanak a Gran Chacóra, majd Tucumánba? Útközben majd csak rábukkanok önökre!

- Úgy hiszi? Am legyen. Nem nagyon ajánlom azonban, hogy túl buzgón keressen minket, mert ha még egyszer az utunkba kerül, esküszöm, nem kímélem tovább, és igencsak megkeserüli…

Utálatos, visszataszító kacagásban tört ki, majd elindult az embereihez.

- Senor! - szólalt meg Monteso. - Küldjek utána egy golyót? Látszott rajta, hogy javaslatát a

legkomolyabban gondolja.

- Hagyja, nem vagyunk gyilkosok.

- Ez a legjobb alkalom! Megbánjuk később!

- Engedje csak le a fegyverét. Nem érdemes rá golyót pazarolni.