Karl May

A Rio de la Plata mentén

A mű eredeti címe

Karl May: Am Rio de la Plata

Karl May.................................................................................................................................................................. .1

A Rio de la Plata mentén.......................................................................................................................................... .1

1. Tévedés, súlyos következményekkel.............................................................................................................. .3

2. A bravó........................................................................................................................................................... .19

3. Az inkák elrejtett kincse................................................................................................................................. .39

4. Kalandos utazás.............................................................................................................................................. .51

5. A kínos rejtély............................................................................................................................................... .75

6. A bolahajítás mesterei.................................................................................................................................... .90

7. Jaguár testvér................................................................................................................................................ .121

8. A teagyűjtő birtokán..................................................................................................................................... .140

9. Hogyan követtük nyomon a martalócokat?.................................................................................................. .160

10. Az Uruguay folyó....................................................................................................................................... .177

11. Frick Turnerstick kapitány...........................................................................................................................191

12. A Kajmán-félszigeten................................................................................................................................. .206

13. Az oroszlán barlangjában.......................................................................................................................... .215

14. Lopez Jordán.............................................................................................................................................. .235

15. A megnyert játszma................................................................................................................................... .251

16. A pampero.................................................................................................................................................. .266

17. Veszélyes pihenőhely................................................................................................................................. .281

18. Győzelem az egész arcvonalon.................................................................................................................. .316

1. Tévedés, súlyos következményekkel

Hideg pampero kerekedett a la Háta tölcsértorkolatából, homok, por és óriási esőcseppek keverékével árasztva el Montevideo utcáit: bizony ugyancsak elvette az emberek kedvét a sétától. Ezért hát én is a szobámban maradtam a Hotel Orientalban, s hogy valamivel agyonüssem az időt, egy Dél-Amerikával foglalkozó útikönyvet olvasgattam. Spanyol nyelven íródott, és az a rész, ahol éppen tartottam, megközelítőleg így hangzott:

Uruguay és az argentínai területek lakossága a spanyolok leszár-mazottaiból, néhány nem túl nagy lélekszámú indián törzsből és gauchókból áll, akik egyébként meszticek. Ennek ellenére fehérnek tartják magukat, és erre fölöttébb büszkék is. Többnyire indián asszonyt vesznek feleségül, ami csak erősíti az őslakossággal való kapcsolatukat.

A gaucho egyesíti jellemében a vad természet adta elszántságot és az őslakosság gondolkodásmódjától való függetlenséget; ami viselkedésében a büszkeséget, a nemes nyíltságot illeti, esetenként túltesz akár holmi spanyol caballerón is. ösztönei a nomád élethez vonzzák: kalandokkal teli utakon jár. Ellensége minden kényszernek, megveti a magántulajdont, amit szükségtelen kényszernek tart. Barátja viszont a ragyogó limlomoknak, amelyeket fáradságot nem kímélve szerez meg, hogy azután sajnálkozás nélkül túladjon minden effélén.

Bátor, mindhalálig védelmezője családjának, ám ugyanolyan ridegen bánik velük, mint saját magával.

Bizalmatlan, mert számtalanszor becsapták, ösztönéből adódóan ravasz. Tiszteli az idegeneket, de egyáltalán nem szereti őket, és szolgálja a városiakat, bár korántsem tiszteli ťbecsesŤ személyüket.

Sehogyan sem érti, miként jöhetnek idegenek a hazájába, hogy azokkal a csordákkal kereskedjenek, amelyeket ő saját tulajdonának tart, és mindeddig az ő napi elfoglaltságát és megélhetését biztosították.

Mióta az országban kifejlődött a birtokos osztály, a gaucho visszahúzódott. Büszke arra a szerepére, amelyet a spanyol uralom alól való felszabadulásban vállalt, és megelégszik azzal az egyáltalán nem jelentéktelen feladattal, hogy mások tulajdonátjószágait őrzi. Mindezért nem követel egyebet, csak azt, hogy senki se feledje: ő szabad ember és csupán saját jószántából vállalt szolgálatot.

A gaucho fegyverzete a lasszó, vagyis hosszú bőrszíj, a végén hurokkal, valamint a bola, és háború esetén a lándzsa.

A gaucho híres az ügyességéről. Mesterien bánik a lasszóval. A több mint harminc láb hosszú szíjat az egyik végével valamelyik combjához erősíti, a másik mozgékony hurokban végződik, ezt megcsóválja a feje fölött, majd a menekülő állat után dobja. Igyekszik nyakán vagy lábán elkapni az állatot. A gaucho lovának a feladata, hogy ellenálljon a kötél rántásának, és megakadályozza a további húzást. Ezután a lovas megkísérli az állatot olyan helyre vonszolni, ahol az biztonságosan megkötözhető. A hurokvetésnek ez a módja, ami lacerar a muerte néven ismert, igen veszélyes, és komoly gyakorlatot igényel. Számtalanszor előfordul, hogy az összekuszálódott szíj a lovas lábára tekeredik, és a befogandó állat lerántja a földre. A lasz-szó mindig kéznél van, a gaucho a nyergére akasztja. A repülő hurokkal be lehet fogni szilaj lovat, ökröt és bármely egyéb mozgó állatot.

A bola három darab, bőrszíjakkal egymáshoz kötött ólomgolyó. Kettőt a fej fölött köröző mozgással meglengetnek, a harmadikat pedig szilárdan fogják, míg a lovas meg nem győződik arról, hogy a dobás eltalálta az állatot. A golyók az állat lábaira burkolódnak, és fogva tartják, míg a lovas oda nem ér.

A gaucho legnagyobb szenvedélye a játék, mindenekelőtt a kártya. Gondolkodás nélkül dobja be tétként legértékesebb holmiját is, és megőrzi nyugalmát, akár nyer, akár veszít. Játék közben a sarkán guggol, kése mellette a földbe szúrva, mert azzal vesz elégtételt, ha partnerét hamis játékon kapja.

Estancián - vagyis birtokon - csak akkor dolgozik, ha a körülmények tetszenek neki, és alkalmaztatása nem szolgai jellegű. Olyan feltételeket soha nem fogad el, amelyek ca-ballerói önérzetével ellenkeznek.

Ha az a munka, amit gazdája el akar vele végeztetni, nem tetszik neki, nemet mond. Ha ezek után a birtokos barátságtalanul bánik vele, lovára ül, kéri a bérét, és keres egy másik estanciát, ahol újra szerencsét próbál. Noha szereti a kényelmet, munkát mindig talál Az állatok gondozásához és egyáltalán az állatokhoz, amelyek ezen a vidéken a birtokok értékének legnagyobb részét jelentik, nála jobban senki sem ért.

Ilyen tehát a gaucho: összetett, sajátos egyéniség. Nem tévesztendő össze azokkal a lelkiismeretlen kalandorokkal, akik asszonyt, leányt, lovat, marhát, egyszóval mindent, amit lehet, lopnak, rabolnak, ahogy nekik tetszik, és felelőtlenül néznek a jövő elé.”

Ezt olvastam tehát. Ma délelőtt érkeztem Montevideóba, és ezért a legparányibb ismeretekkel sem rendelkeztem a városról, lakóiról, vagy éppen a környező vidékről. Mégis lenne talán néhány ellenvetésem a kiadvány hitelességét illetően.

A lakosság, példának okáért, nemcsak gauchókból, indiánokból és a spanyolok utódjaiból tevődik össze.

Jelentős lélekszámban találhatók még angolok, németek, franciák, olaszok, és amit még nem soroltunk fel, számtalan nemzetiség a világ minden tájáról.

Továbbá a mód, ahogyan a gaucho a lasszóval bánik, számomra érthetetlen. Azt a lovast, aki például egy félig vad állatot akar befogni, s a combjához erősíti a lasszót, az állat feltétlenül lerántaná a nyeregből, és halálra vonszolná a talajon.

Mivel semmi különösebb dolgom nem akadt, elhatároztam, hogy felkeresem a könyv kiadóját.

Adolphe Delacournak hívták, és ő volt a montevideói Patriote Frangais, vagyis a Francia Hazafi című

újság főszerkesztője. Nos, ez az úr föltétlenül többet tud a körülményekről, mint én. Bizonyára válaszol majd kérdéseimre, és kíváncsi voltam: meg tudja-e védeni állításait. Am erre a találkozásra nem került sor.

Egyébként sem kellett tovább bajlódnom a könyvvel, mert a pampaszél elcsitult, és az utcákon a

jelentős kikötőváros élénk, mozgalmas élete zajlott. Mondanom sem kell, nékem is kedvem támadt, hogy séta közben megismerkedjem a várossal és lakóival.

Éppen a kalapomat tettem fel, amikor kopogtattak az ajtón. Nagy meglepetésemre igen elegáns, francia divat szerint öltözött úr lépett be. Fekete nadrágot viselt, hasonló színű frakkot, fehér mellényt, fehér nyakkendőt, lakkcsizmát, és a kezében fekete cilindert tartott, amelyről fehér selyemkendő fityegett le, mégpedig két széles sávban. Ettől, a helyi szokásokban járatlan lévén, különös ötletem támadt, nevezetesen: vagy vőfély, vagy temetkezési vállalkozó áll előttem. Mély, túlontúl hódolatteljes meghajlással üdvözölt.

- Alázatos tiszteletem, ezredes úr!

Még háromszor megismételte a mély meghajlást, tüntetően jelentőségteljes módon.

Honnan ez a katonai cím? Itt Uruguayban talán ugyanaz a szokás, mint a kedélyes osztrákoknál, ahol a pincér minden cvikkert viselő férfiút professzor úrnak, a kövér vendégeket báró úrnak, és minden zsinórra vikszolt bajusztulajdonost ezredes úrnak szólít? Látogatómnak meglehetősen sajátságos arca volt. Nem tetszett nekem. Ezért röviden válaszoltam:

- Köszönöm. Mit óhajt?

. Kétszer meglengette a kalapot ide-oda, majd így szólt:

- Azért jöttem, hogy magamat, és mindent, amivel csak rendelkezem, becses szolgálatára felajánljam önnek.

Beszéd közben oldalvást nézett rám, éles, kutató pillantással. Csöppet sem látszott tisztességes embernek. Megkérdeztem:

- Mindenekelőtt, kicsoda ön? És szíveskedjék elárulni, ugyan micsodát kínál föl nekem?

- A nevem Senor Esquilo Aníbal Andaro, és tekintélyes estanciá-nak vagyok a tulajdonosa San Fructuso mellett. Bizonyára méltóztatott már hallani rólam.

Időnként előfordul, hogy valakinek a neve kifejezi a jellemét is. Látogatóm neve nem hangzott valami bizalomgerjesztőnek.

- Be kell vallanom, hogy én még sohasem hallottam önről. Most árulja el azt is, mi az, amit

rendelkezésemre óhajt bocsátani.

- Elsősorban a pénzemet, másodsorban az összeköttetéseimet.

Mindkét szó előtt kis szünetet tartott, hogy ezzel is emelje jelentőségüket, és élesen, csaknem bántón hangsúlyozta őket. Közben ravasz, várakozó pillantással figyelt engem, sunyi módon. Kifejezetten ostoba, pimasz képet vágott.

- Ezek mindenesetre rendkívül szép és fontos dolgok! Pénz és ösz-szeköttetések! Es ön mindkettőt rendelkezésemre akarja bocsátani?

- Rendkívül boldognak érezném magam, ha ön kegyeskednék elfogadni, és nem utasítaná vissza.

Meglepődtem.

Ez az ember felajánlja társadalmi összeköttetéseit és pénzes erszényét, hogy gazdálkodjam velük.

Vajon miért? Hogy megtudjam, hányadán állunk, így válaszoltam:

- Rendben, senor, elfogadom mind a kettőt, főként az előbbit.

- Tehát a tőke! Szíveskedjék megmondani, nagyméltóságú uram, az összeg nagyságát, amire most

szüksége van.

- Pillanatnyilag ötezer pesót kérek. Elégedett mosoly ült arcára, és így szólt:

- Potomság! Méltóságod fél órán belül megkaphatja a pénzt, ha előbb megegyezünk holmi kis

apróságról.

- Holmi kis apróságról?!

Közelebb lépett hozzám, bizalmaskodva pillantott rám, majd megkérdezte:

- Előbb szabad tudnom, hogy személyes vagy hivatalos célra óhajtja felhasználni ezt a pénzt?

- Természetesen csak magáncélra.

- Nos, akkor kész vagyok ezt az összeget nem kölcsönözni nagyméltóságodnak, hanem amennyiben

megengedi, figyelmességem bizonyítékául felajánlom ajándékként.

- Semmi kifogásom az elképzelése ellen.

- Ez rendkívüli öröm számomra. Ez esetben arra szeretném kérni nagyméltóságodat, hogy szíveskedjék aláírni a nevét ama néhány sor alá, amelyet azonnal megfogalmazok.

- És miről szólnak ezek a sorok?

- Ó, csak holmi potomság, valóban csekélység. Nagykegyelmessé-ged az aláírásával felhatalmaz, hogy én, Esquilo Aníbal Andaro, az ön csapatát bizonyos időn belül, meghatározott áron ellássam fegyverekkel.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok ugyanis, hogy néhány napon belül jelentős mennyiségű Spencer-puska birtokába kerülök.

Most lett világos, hogy ez a Senor Selyemszalag olyan magas rangú tiszttel tévesztett össze, akire valószínűleg hasonlítok. Nyilvánvalóan az a dicséretes szándék vezérli, hogy ötezer peso ajándékozásával rávegyem a fegyvervásárlásra. Az észak-amerikai polgárháború befejeztével legalább húszezer Spencer-puska vált fölöslegessé. A jenkikről feltételezhető, ismeive őket, hogy a fegyverek egy részét a la Háta menti államokba juttatták, ahol akkoriban hasonló felkelések bontakoztak ki. A senor ezen az üzleten talán a tízszeresét is megkeresné a nékem ajándékként felajánlott összegnek.

Ezredesnek nevezett engem.

Hogy jön egy ezredes ahhoz, hogy a hadügyminisztert megkerülve fegyvervásárlásról tárgyaljon?

Az illető talán, mint afféle liberta-dor szándékozik fellépni? Ezzel a szóval, amely felszabadítót jelent, a la Háta mentén azokat a bandavezéreket szokták nevezni, akik az uralmon lévő kormány ellen szítanak lázadást.

A dolgot szerfölött izgalmasnak találtam. Alig tettem a lábam erre az ismeretlen földrészre, azonnal találtam alkalmat, hogy a legintimebb körülményekbe bepillanthassak Nagy kedvet éreztem, hogy a hasonmás szerepét még egy darabig eljátsszam, de aztán meggondoltam magam. Természetesen, mielőtt megérkeztem, igyekeztem tájékozódni az itteni körülményekről, és ezért tudtam, hogy igencsak veszélyes lehetne rám nézve, ha látogatómat továbbra is meghagynám tévedésében.

Ezért így válaszoltam:

- Sajnos, nem írhatok alá ilyen szerződést. Fogalmam sincs ugyanis, mit kezdenék a fegyverekkel. A legcsekélyebb mértékben sem tudnám használni őket.

- Nem? - kérdezte csodálkozva. - Nagyméltóságú uram egy hét alatt akár ezer önkéntest is toborozhat.

-Minek?

A kérdésemre két lépést tett hátrafelé, rám kacsintott, cinkosán elmosolyodott, mintha azt akarta volna mondani: Ne komédiázz velem! Jól tudom én, miért mórikázol!”

Majd azt kérdezte:

- Kegyelmességed ezt valóban komolyan mondja? Idejekorán értesítettek, hogy Montevideóba

szándékozik utazni, és nos hát, mivel ön itt van, én egész pontosan ismerem jelenlétének célját.

Elfogadja az ajánlatomat?

- Téved, senor. Úgy rémlik, ön merőben más személynek tart engem, mint aki valójában vagyok.

- Lehetetlen! Ón csak azért tagadja le kilétét, mert a fegyverekkel kapcsolatos javaslatom nem nyerte el a tetszését. Ezennel kész vagyok arra, hogy további előnyösebb elgondolásokat vázoljak fel nagyméltóságú uramnak.

- Azokkal sem érné ön el a célját, mert valóban összetéveszt olyasvalakivel, akire minden bizonnyal hasonlítok.

Nem hagyta azonban meggyőzni magát. Továbbra is bizakodó arcot vágott, sőt ábrázatán már-már

fölényes mosoly suhant át.

Így szólt:

- Az ön szavaiból úgy érzem, nincs olyan, hangulatban, hogy ilyen vagy éhhez hasonló dolgokról

beszéljen. Várjunk tehát megfelelőbb időpontra, senor, és akkor ismét tiszteletemet teszem.

- További látogatásai sem változtatnának a helyzeten. Én nem vagyok az, akinek ön tart.

- Nem óhajtja tehát, hogy megismételjem a látogatásomat?

- Szívesen látom Önt bármikor, feltéve, ha tévedésével felhagy. Mondja már meg nekem, ki az az úr, akivel engem öszszetéveszt?

Ekkor végigmustrált, figyelmesen, tetőtől talpig, majd fejcsóválvajegyezte meg:

- Én kegyelmességedet mindeddig igen vitéz, magas rangú tisztnek, nagyreményű államférfmak

tartottam. Ama tulajdonságok, amelyeket önben felfedeztem, meggyőződésem szerint az utóbbi tekintetben gyors és dicső pályafutással kecsegtetik.

- Óhajtja, hogy bemutatkozzam? Tessék, vessen egy pillantást az útlevelembe!

Elővettem a levéltárcámból, és átnyújtottam néki.

Felütötte, és pontról-pontra összehasonlította személyleírásom adatait a külsőmmel. Ábrázata eközben egyre hosszabbra nyúlt. Zavarodottsága pillanatonként nőttön nőtt.

- Ördögbe! - kiáltott fel végül, és az útlevelet az asztalra dobta.

- Nem tudom, mihez tartsam magam! Én, ugyanúgy, mint két barátom, ugyanazt véltük Önben

felismerni, akinek önt tartottam.

- Mikor láttak engem?

- Amikor a szálloda bejáratánál állt Ez az útlevél pedig azt bizonyítja, hogy engem tökéletesen megtévesztett Valóban New Yorkból jött?

- Hát, persze. A Sea-gull elnevezésű hajóval, amely még most is a kikötőben vesztegel. A kapitánytól érdeklődhettek volna.

- Vigye el önt az ördög! Miért nem szólt azonnal?

- Mert nem kérdezte. Az ön fellépése nem hagyott kétséget, hogy ismer engem. Csak amikor a

fegyverekről kezdett beszélni, akkor jöttem rá, hogy is áll a dolog. Én azonnal felhívtam a figyelmét arra, hogy téved, vagyis összetéveszt valakivel! Remélem, elismeri.

- Semmit, éppen semmit sem ismerek el! - kiáltotta haragosan.

- Amikor önhöz beléptem, azonnal, abban a pillanatban közölnie kellett volna, hogy ön kicsoda.

Gorombáskodni kezdett. Ezért ugyancsak kimért modorban válaszoltam: - Megkérem önt, tanúsítsa azt az udvariasságot, amelyet bárki bárkitol megkövetelhet. Nem vagyok hozzászokva, hogy az arcomba vágják: Vigye el az ördög”! Továbbá nem vagyok mindentudó, hogy azonnal kitaláljam, ha valaki belép a szobámba, mit mondjak, mit kíván tőlem. Egyébként, kérdezősködnie kellett volna a szállodástól vagy az alkalmazottaktól.

Bizonyára megtudta volna, hogy idegen vagyok.

- Mondták nekem, de nem hittem. A körülmények azt sugallták, hogy a senor, akinek én önt tartottam, rangrejtve akar tartózkodni Montevideóban. Mindezt megerősítette az ön spanyol kiejtése, amelyen nem érezhető, hogy idegen, német!

A legutolsó megállapítása hízelgőén hangzott. Amikor több évvel ezelőtt Mexikóba jöttem, még

igencsak kerékbe törtem a nyelvet. Az élet azonban a legjobb tanítómester. Hosszú vándorlásaim során, a Sonorán át délre, Kaliforniának, mind nagyobb gyakorlatot szereztem a lenguaje castellano használatában. Eddig azonban nem is sejtettem, hogy ilyen mértékben.

- És végül - folytatta dühödten - miért hordja a mi vidékünk lakosságánakjellegzetes szakállviseletét?!

- Mert bárhová utazom, az ottani lakosság szokásaihoz igyekszem alkalmazkodni, és lehetőleg

elkerülöm, hogy felismerjék bennem az idegent.

- Nos, hát ezért hibás abban, hogy másvalakinek néztem! Efféle külföldinek nincs joga, hogy minket utánozzon! Van egy bizonyos állatfaj, amelynek magas fokú utánzóképessége közismert, ám minden értelmes személy óvakodik attól, hogy arra hasonlítson.

- Végtelen hálás vagyok önnek ezért az intelemért, de nyomatékosan megkérem, azonnal fejezze be a kioktatást. Eddig csak úgy gratis hallgattam, ám ha ön tovább fáradozik, honorárium kiutalására kényszerít, ami feltehetően kedvezőtlenül érintené Önt.

- Senor, ön fenyeget engem?

- Nem, csak figyelmeztetem.

- Ne feledje, hol van!

- A Hotel Orientál egyik szobájában, amelyet én bérlek, és semmi esetre sem az ön birtokán. És most már legyen elég! Engedje meg, hogy búcsút mondjak önnek.

Az ajtóhoz léptem, szélesre tártam, és kifejező mozdulattal szólítottam fel, hogy távozzék.

Teljesen megzavarodva, mozdulatlanul állt. Látszott rajta, képtelen elviselni azt a szörnyűséget, hogy őt valahonnan kiutasították. Amikor ellépett mellettem, acsarogva rivallt rám: -Viszontlátásra, senor!

Még találkozunk! Fenyegetően rázta meg Öklét, ahogy lesietett a lépcsőn, így zajlott hát le az első

találkozásom egy helybéli lakossal. Sok Örömem nem telt benne. Természetesen eszembe sem jutott valami félelmet táplálni vele szemben. Megsértett, ezért ajtót mutattam néki. Egyszerű, természetes dolog, amellett a haciendero nem tett rám olyan hatást, hogy a továbbiakban foglalkoznom kellene vele. Mielőtt elindultam volna a sétára, elővettem ajánlóleveleimet, összesen négy darabot, bár elvből ellenzem az ilyesmit. Az ajánlások kéréseket erőltetnek idegenekre, akadályozzák őket munkájukban, sőt merem állítani, hogy az illetőt saját magát is nemegyszer hátráltatják, kellemetlen helyzetbe hozzák. Éppen ezért szeretek saját belátásom szerint ismeretséget kötni, minden kényszer nélkül, és szabadon, függetlenül utazgatni. Ezeket a leveleket legföljebb közvetlenül az elutazásom előtt adom át, és jó érzés megfigyelni azt a megnyugvást a címzetten, hogy a levélben foglalt kívánságok teljesítésére már nincs idő.

Az egyik levelet egy New-York-i exportcég főnöke küldte üzlettársának, aki a Montevideóban székelő

leányvállalatátvezette. Néhány alkalommal lehetőségem nyílt kedvezően bekapcsolódni a jenki

tevékenységébe, és ezért egy csekket is mellékelt a levélhez. Amellett biztosított, hogy a legjobbakat írta rólam, és sorai kedvezően módosítják dél-amerikai tartózkodásomat. A váltót (melynek ösz-szege egyébként az útiköltségem fedezete volt, s az itteni üzlettársnak kellett kiegyenlítenie) magamhoz vettem.

Három levelet visszatettem a tárcába. A negyediket, amelyhez a csekk tartozott, és szintén a helybéli cég vezetőjének címezték, hanyagul az asztalra dobtam, illetve csak akartam, mert nem sikerült Élével ütődött az asztallapnak, és a földre esett Amikor fölvettem, láttam, hogy a vékony pecsét összetört, a boríték kinyílt, és a levél sarka előbújt Tanácstalanul forgattam a kezemben. így nem adhatom át. Le kell zárnom ismét, de úgy, hogy a gyanúja se merüljön fel, hogy szándékosan felbontották, és a levelet elolvasták.

Elolvasni? - ötlött fel bennem. Talán meg is tehetném. Igen ám, de van-e hozzá jogom?

Tapintatlanság. Bizalommal való visszaélés, a levéltitok megsértése és így tovább -jelentkeztek az ellenvetések.

Másrészről a levél csak engem érint, a személyemmel foglalkozik, és bizonyára hatással lehet a

földrészen tervezett utazásomra. Ezért nemcsak jogom, hanem óvatosságból eredő kötelességem, hogy megismerjem a tartalmát.

Kivettem tehát a borítékból az összehajtogatott lapot, és széttártam. A tartalma, a megszólítástól eltekintve, a következőképpen hangzott-Megkaptam a legutóbbi levelét, és egyetértek az abban foglalt javaslatával, Első hallásra ugyan túl merésznek tetszik, de siker esetén óriási a haszon, tehát megéri a kockázatot. A puskapor a Sea-gull hajóval érkezik, A hordókat mélyen a szénporba ágyaztuk, és így remélem, sikerül kijátszania a hatóságok éberségét, és épségben átveheti a szállítmányt.

Megbízom Önt, hogy állítsa össze a szerződést, és juttassa el Lopez Jordánhoz aláírásra. Ez az utóbbi rendkívül veszélyes vállalkozás, mert ha a Nemzeti Párt tagjai a küldöttet elfogják, és nála a szerződést megtalálják, bizonyára kivégzik. Szerencsére, teljesen véletlenül, találtam olyasvalakit, aki erre a feladatra pompásan megfelel.

A levél átadója több éven át indiánok között kóborolt, amellett vakmerő fickó, ostoba, hiszékeny, szóval amolyan igazi német, effélétől nem is várhat mást az ember. Santiago és Tucumán az úti célja, legalábbis így vettem ki a szavaiból, tehát át kell haladnia Entre Rios tartományon is. Tegyen úgy, mintha ajánlólevelet adna Lopez Jordánhoz, és ahhoz csatolja a szerződés két példányát is. Ha esetleg elfogják, megtalálják őket nála, és agyonlövik, hát szegényebb lesz a világ egy tökfejjel, amin nem érdemes sajnálkozni. Természetesen, Ön ne írja alá a szerződéseket, csak akkor, ha azokat Jordántól visszakapta.

Egyébként a német alig fog gondot okozni önnek. Együgyű, igénytelen. Egy pohár savanykás bor,

néhány kedves szó, és már boldoggá is tette. *

így szólt tehát a számomra oly értékes ajánlólevél. Ha nem olvasom el, bizonyára besétálok a csapdába.

Igazi jenki csalafintaság: kíméletlenül, eszközeit nem válogatva bonyolítja üzleteit. Ezúttal tehát nekem, az ostoba németnek kellett volna, tudtomon kívül, eljátszanom a főszerepet Dél-Amerika egyik forradalmának kirobbantásában. Hogy valóban erről van szó, jelezte, hogy szó volt benne a puskaporról, továbbá a hírhedt argentin generalissimóról, Lo-pez Jordánról, akit lelkiismeretlensége és becstelensége odáig vitt, hogy megölette a saját nevelőapját, a korábbi tábornokot, Urqiza elnökét. Jordánhoz kellett tehát eljuttatni a puskaport meg a pénzt, és én vittem volna el e pompás üzlet szerződését is.

Visszadugtam a különös levelet a borítékba, gyufát gyújtottam, és a lángocska segítségével

helyreállítottam a széttöredezett pecsétet. Ezután fölkerekedtem, hogy meglátogassam a kedves üzlettársat, aki spanyol származású volt, Tupidónak hívták, és a Plaza de la Independencián volt az üzletháza.

Amikor az utcára léptem, már nyoma sem látszott a pamperónak és az esőnek.

Montevideo nyereg formájú földnyelven fekszik. Az egyik oldalon a tenger, a másikon az öböl fogja közre. Ennek következtében a lehulló csapadék oly gyorsan lefolyik a területről, hogy a legnagyobb eső után is pillanatok alatt szárazak az utcák.

Montevideo nagyon szép, ragyogó város, közép-európai stílusban épült. Úthálózata első osztályú, járdái szintén. Pompás házak, paloták, ízléses kertek váltják egymást. A palotákban klubok, színházak találhatók. A magánházak építési stílusa nagyon sajátságos. Pazarlóan bánnak a márvánnyal, amelyet Itáliából szereznek be, noha helyben is egészen jó minőségű található.

Ha valaki a fővárosba érkezésekor arra gondol, hogy itt Dél-Amerika lakosságának színpompás

forgatagával találkozik, az ugyancsak téved. Egyetlen gaucho sem vágtat végig az utcákon, indián arcvonásokat is csak ritkán lát, és négert sem talál többet, mint például Londonban vagy Hamburgban.

Nemcsak a hölgyek, hanem az urak is a legválasztékosabb francia divat szerint öltöznek. És napok telhetnek el, amíg spanyol mantillát viselő asszonnyal találkozunk. A helybéli lakosságnak több mint a fele európai származású.

A különböző nemzetiségek fantasztikus keveredésének eredménye, hogy az emberek több, nem ritkán négy-öt ^elven is folyékonyan beszélnek. Sokkal többen, mint a mi milliós európai nagyvárosainkban.

Egyszóval, ha az ember a város határain belül marad, semmi sem árulkodik arról, hogy Dél-Amerikában van.

Nyugodtan hihetné azt, hogy Bordeaux, vagy akár Trieszt utcáin sétálgat.

Meglehetősen csalódottnak éreztem magam, amint jártomban-keltemben újra meg újra

körbepillantottam. Európai arcok, viselet mindenütt, ha az ember a sötét színt, amely itt igen gyakori, nem valami helyi sajátosságnak tartja.

Feltűnt azonban, hogy sok úr kalapján fehér vagy vörös selyemszalagot láttam átkötve. Később tudtam meg, mit jelentenek: a fehér szalagot viselők a Blanco”, a vörössel parádézok pedig a

Colorado” politikai párthoz tartoznak.

Ezek szerint senor Esquilo Aníbal Andaro nem vőfély tehát, hanem a Blanco-párt tagja.

Nagyvalószínűséggel ehhez a párthoz tartozik az ezredes is, akivel Összetévesztett. Egyszer talán sikerül megtudnom a nevét is.

Ahogy megérkeztem a Haza de la Independenciára, azonnal a szemembe ötlött egy óriási cégtábla,

amely egy házon ágaskodott. Ebben az épületben kapott helyet az én agyafúrt jenkim fióküzlete. A homlokzatot fenségesnek találtam. Az emeletes épület főbejárata értékes, gazdagon áttört kovácsoltvasból készült. Mögötte széles, márvánnyal burkolt folyosó vezetett be az udvarra, amelyet szintén márványlapok borítottak. A márványpadozaton óriási vázák sorakoztak pompázó virágkölteményekkel, illatuk még hozzám is elhatott.

Az ajtó zárva volt, noha feltehetően sűrűn látogatott irodák húzódtak meg mögötte. Megrángattam a kopogtatót, és akkor valamilyen láthatatlan szerkezet segítségével kinyílt az ajtó, bár senki sem jelent meg mögötte.

A folyosón jobbra és balra is láttam ajtót. Egy sárgaréz tábla a jobb oldalihoz irányított. Amikor beléptem, meglehetősen nagy teremben találtam magam. Fényárban úszott, mert az udvarra vezető ajtók tárva-nyitva álltak. írnokok dolgoztak asztalok és pultok mögött. A szoba hátsó részén szikár, magas férfi állt egy hosszú asztalnál, és ugyancsak nyersen beszélt egy szegényesen öltözött emberrel.

A legközelebb ülő írnokhoz fordultam, hogy senor Tupido után érdeklődjem. A válasz csak egyetlen néma, rövid pillantás volt a hosz-szú férfiú felé. Mivel ő az említett személlyel foglalkozott, csendben várakoztam, és így akaratlanul tanúja lettem beszélgetésüknek.

A senoron messziről látszott, hogy spanyol származású. Éles metszésű arcvonásai erőszakos, alattomos természetről tanúskodtak. Sötét szakállát itteni szokás szerint viselte, vagyis a bajusza és az oldalszakálla lefelé haladva hegyes csúcsban egyesült.

Az ember, akivel beszélt, szemlátomást a legszegényebb népréteghez tartozott. Mezítláb volt. Erősen foszladozó, számtalan helyen foltozott nadrágja alig ért lábszárközépig. Ugyancsak elhasználódott zekéje valamikor kék lehetett, mostanra azonban már teljesen, reménytelenül kifakult. Derekára elrongyosodott ponchót tekert, amelyből kés nyele kandikált elő. Kezében kajla szalmakalapot tartott, amely már réges-rég elvesztette eredeti formáját. A férfi erősen lebarnult, mint azok, akik minden idejüket a szabadban töltik. A bőre színe és kissé előálló pofacsontja azt jelezték, hogy részben indián vér is csörgedezik ereiben. Ezt az érzést csak megerősítette a hosszú, sötét, sima haj, amely tömötten hullott a vállára.

Tupido láthatóan nem vette észre, hogy beléptem. Tőlem félig elfordulva állt az asztalnál, és komiszul leckéztette a vele szemben ácsorgó férfit.

- Tartozás, mindig csak tartozás! Mikor törlesztesz végre már?! Úgy látom, soha. Dolgozzatok

szorgalmasabban! A yerba mindenütt terem. Bárhol megtalálható, csak össze kell gyűjteni. A lusták persze semmire sem viszik!

A férfi komoran Összevonta szemöldökét, de azért udvariasan válaszolt:

- Még sohasem neveztek lustának. Mi szorgalmasan dolgozunk hosszú hónapokon át. Őserdőben élünk, vadállatok között, szinte úgy, mint azok: nap mint nap küzdenünk kell az életünkért, hogy elvégezhessük a munkánkat. Örültünk a szorgalmunk eredményének, amit a nélkülözések árán elértünk. Ön pedig, lám csak, mindent semmivé tesz, mert nem állja a szavát!

-Tudod jól, hogy miért nem. A szállítmány két nappal később érkezett, mint amiben megállapodtunk.

- Két nap! Senor, valóban olyan jelentős ez a késés? És tényleg kára származik ebből?

- Természetesen. Emiatt később tudunk szállítani, ami veszteség, ezért húsz százalék levonást kell eszközölnöm!

- Valóban? Hihetetlen!

- Pedig így van! - dörögte Tupido. - Köszönd meg, hogy egyáltalán átveszem az árut. Kétszáznegyven papírtallért ígértem neked egy bála teáért. Húsz százalék levonva, ez kitesz százkilencvenket-tőt, két tallér a számlázási illeték, marad százkilencven. Beszorozva a bálák számával, amit leszállítottál, beláthatod, hogy még kétszáz papírtallérral tartozol. Vagyis nem kaptam meg az előleg és az általam rendelkezésedre bocsátott élelmiszer együttes értékét!

- Senor, ha ön ilyen levonásokat alkalmaz, akkor a számítása természetesen helyes. Kérem, gondolja meg, hogy én egy ökröt száz papírtallérért megkapok, míg ön ugyanezért százötvenet számít fel.

Hasonló felárral adja a többi árucikket is, így képtelenek vagyunk kiegyenlíteni a számlánkat!

Ahelyett, hogy pénzt kapnánk, mindig csak adósságban maradunk önnél! Egyetlen árva peso sincs a zsebemben. Azért jöttem, hogy pénzt kapjak a társaim és magam részére az elvégzett munka után, és mi az eredmény? Újabb adósságokat viszek nékik! Mi lesz ebből?

- Ne tegyél fel ostoba kérdéseket! Dolgozzatok!

- Ahhoz már nincs kedvünk. Elhatároztuk, hogy egy másik vállalkozót keresünk!

- Nekem úgy is jó. Éppen elég teagyűjtőt találok, aki szívesen dolgozik nekem. Ebben az esetben azonban ki kell fizetned a kétszáz papírtallért, mégpedig azonnal!

- Nem tudom. Mondtam már önnek, teljesen pénz nélkül vagyok Es kérem, gondolja meg, hogy ilyen

elszámolással sohasem tudjuk ledolgozni az adósságot! Amit ön szállít, azért a legmagasabb árat számítja fel.

Amikor viszont mi szállítjuk le fáradságos munkánk eredményét, amiért nemegyszer az életünket kockáztatjuk, olyan magas levonásokat eszközöl, mint a mai is. Kilépünk az ön szolgálatából!

- Semmi kifogásom nincs ellene, csali fizessétek la most a tartozásotokat! Ott a pénztár! Aki így lép fel, ahogy ti, az rendelkezzék pénzzel is!

A szegény ördög lehorgasztott fővel álldogált. Részvétet éreztem a szerencsétlen teaszedő iránt.

Valahol olvastam, milyen nehéz és veszélyes életük van ezeknek az embereknek. A munkájuk után járó pénz alig biztosítja családjuk megélhetését, és bizon)’, ha a fizetség késik vagy elmarad, nehéz helyzetbe kerülnek. Nehezíti sorsukat, hogy ki vannak szolgáltatva a gazdag vállalkozóknak, melyeknek egyik díszpéldánya, lám, véletlenül a szemünk elé került. Mindenesetre ez a senor Tupido nagyon értékes üzlettársa lehet az én alattomos, ravasz jenkimnek.

A teaszedő megismételte kérését, hogy Tupido engedje el a tartozást. A legudvariasabb módon

igyekezett meggyőzni, de eredménytelenül.

- Az egyetlen, amit tehetek - mondta végül a kemény üzletember -, hogy haladékot adok. Fizesd be ma estig a kétszáz pesót. Ha nem, akkor tovább maradtok a szolgálatomban, míg csak le nem dolgozzátok az adósságot! Ez az utolsó szavam. Most pedig mehetsz!

A szerencsétlen tétova léptekkel indult az ajtó felé. Ahogy elhaladt mellettem, odasúgtam neki:

- Várjon meg kint!

Gyors, meglepett pillantást vetett rám, majd továbbment. Én pedig az üzletház ura elé léptem.

Miközben néhány lépést tett felém, éles, kutató tekintettel vizsgált, majd mély meghajlással kérdezte:

- Senor, minek köszönhetem ezt a váratlan, megtisztelő látogatást?

Már megint összetévesztenek valakivel, bosszankodtam magamban. Éppen ezért nem különösebben

udvarias módon válaszoltam.

- Látogatásom üzleti jellegű, tehát cseppet sem tiszteletre méltóbb bárki másénál. Külföldi vagyok, idegen. Ezt a levelet szeretném átadni önnek.

- Tehát New-Yorkból, az üzlettársamtól - olvasott bele, ahogy átvette. - Régóta áll vele üzleti kapcsolatban? Végtelenül örülnék, ha mindenekelőtt tájékoztatna a helyzetről, az ottani körülményekről.

- Mivel egyetlen alkalommal találkoztam vele, semmit sem tudok róla.

Kicsit bizonytalanná vált. Fejcsóválva hajtotta szét a levelet, és nem vette észre, hogy a pecsét sérült.

Arca mindjobban megnyúlt, szeme hol rám, hol a betűlíre siklott. Végül összehajtotta és zsebre tette a lapokat.

- Roppant érdekes! - mondta. - Ön tehát valóban német? Az, akit ez a levél említ?

- Mindenesetre gyanítom, hogy rólam van benne szó.

- A legmelegebb szavakkal ajánlják önt, én pedig igyekszem minden vonatkozásban a rendelkezésére állni.

- Nagyon köszönöm, senor, de nem áll szándékomban, hogy önnek fáradságot okozzak.

- Ó, kérem, ne beszéljünk fáradságról. Be kell vallanom, hogy első látásra valósággal bámulatba ejtett.

Megszólalásig hasonlít egy jobb körökben ismert úriemberre.

- Megtudhatom, ki az?

- Természetesen. Latorre ezredesre gondoltam nevezetesen, akiről ön bizonyára hallott vagy olvasott.

- Igen, ismerem a tiszt nevét, és tudom, hogy a jövőt illetően bizonyos elvárások fűződnek személyéhez.

Biztosíthatom azonban önt, hogy a hasonlóság kizárólag külsőleges. Én egyszerű

turista vagyok, aki a legkisebb mértékben sem óhajt részt venni sem a politikában, sem bármilyen forradalmi megmozdulásban.

- A szerénység beszél önből. Az üzlettársam írja, hogy huzamosabb ideig indiánok között élt, tehát feltétlenül szereznie kellett bizonyos harci ismereteket. Remélem, részesít abban a megtiszteltetésben, hogy hallhatok a kalandjairól. Megtisztelne látogatásával ma este vacsorára?

- Legyen kívánsága szerint.

- Akkor arra kérem önt, hogy szíveskedjék ma este nyolc órára a lakásomra elfáradni ezzel a kártyával.

Számítunk önre. Most még szolgálhatok valamivel?

- Igen, ha kérhetem. Ezt a papírt szeretném még rendezni.

Átvettem a né\jegykártyát, és odaadtam néki a látra szóló csekket. Megvizsgálta, majd néhány számot írt alá, és ezekkel a szavakkal búcsúzott:

- Ott a pénztár, senor. Most ajánlom magam, és az esti viszontlátásra.

Gyorsan elfordult, és az ajtó felé indult, hogy mielőbb eltűnjön mögötte. A minden hájjal megkent, furfangos fickó! Rátekintettem a váltóra, és máris tudtam, miért siet annyira.

- Senor! - kiáltottam utána. - Kérem, csak egy pillanatra!

- Mi a baj? - kérdezte, miközben visszalépett. Arcáról eltűnt a korábbi szívélyesség, és hangja élesen, parancsolóan csengett.

- Egy kis tévedés. Az utalvány a teljes összegről szól!

- Ón bizonyára elfelejti a diszkont-illetéket, senor.

- Szó sincs róla, hogy valamit elfelejtettem. Ez esetben nem beszélhetünk diszkontilletékről. Ón levont öt százalékot, noha a váltó látra, és nem későbbi dátumra szól!

- Nálunk ez a levonás szokás.

- Egy teaszedővel szemben nyilván szabadon érvényesítheti szokásait, hiszen az a hatalmában van.

Énvelem azonban nem járhat el így! Az ön üzlettársa levonás nélkül állította ki az utalványt, mivel én a teljes összeget helyeztem el nála, és ezért kérem, hogy kamatvesztés nélkül fizesse ki a teljes értéket!

- Nem fizetek többet!

- Akkor tartsa meg a pénzét, én pedig kérem vissza a váltót. -Azt most már én őrzöm, mert a

tulajdonom. Az utalványt a csökkentett összegről megkapja a pénztárban.

- No, nem sokáig lesz a tulajdona, mert most elmegyek, de öt perc múlva visszajövök a rendőrfőnökkel.

Addig ajánlom magam!

Elfordultam tőle, és az ajtó felé indultam. A pultoknál dolgozók abbahagyták a munkát, és feszülten figyelték, mi történik. Már nyúltam a kilincsért, amikor utánam szólt:

- Álljon meg, kérem, várjon egy pillanatra!

Tupido nyilván el akarta kerülni, hogy rendőrt hozzak az üzletházba. Rossz fényt vetett volna

tevékenységére, amellett, ha engem most hagy elmenni, a velem kapcsolatos terveiről tovább szó sem eshetett volna. Előhúzta zsebéből az ajánlólevelet, úgy tett, mintha még egyszer tüzetesen elolvasná, majd korábbi udvarias módján így szólt:

- Bocsánatát kell kérnem! Az üzlettársam a záradékban írja, amin az imént, sajnos, átsiklottam, hogy önnek a teljes összeg jár. Ezért ezennel eltekintek az itteni szokásoktól, és levonás nélkül folyósítom a váltó értékét. így már elégedett?

Beleegyezően bólintottam.

- Ha úgy gondolja, felejtsük el ezt az apró, jelentéktelen nézeteltérést - folytatta, és remélem, hogy a megbeszéltek szerint biztosan számíthatok Önre az esti vacsoránál.

- Minden bizonnyal, feltéve, ha nincs az ön házvitelében olyan szokás, ami ellen tiltakoznom kell.

-Óh , nem, nem, nem! - erősködött barátságos arccal, ám dühtől remegő hangon, majd eltűnt az

irodájába vezető ajtó mögött.

Megkaptam a pénzemet. Eltettem, és elköszöntem a hivatalnoktól. Ahogy kiléptem az ajtón, rögtön megláttam a szegény teaszedőt. A szemközti sarkon ácsorgott. Hozzásiettem, és megkértem, hogy szánjon rám egy kis időt, jöjjön velem.

Montevideóban nem beszélhetünk a mi fogalmaink szerinti vendéglőkről. Kávéház is alig akad, nem beszélve arról, hogy ott sem kaphat kávét az ember, csak az úgynevezett matét, a Paraguay-teát. Sokkal csábítóbbak az úgynevezett cukrászdák, ahol az ember finom süteményeket és más ínyencségeket kaphat.

Most néhány szót az itteni pénz értékéről.

Házaknál a szoba teljes ellátással, bor nélkül, ötven papírtallér egy személynek naponta. Ez ugyan soknak hangzik, ám nem ér többet nyolc márkánál, így tehát egy peso tizenhat német pfennignek felel meg. Egy üveg sör hat tallér, tehát csaknem egy márka. A fodrásznál tíz pesót fizet az ember, egy gyűszűnyi pohárka rum három tallérba kerül. Az embernek ugyancsak vigyáznia kellett akkoriban a la Háta menti államokban, ha nem akart sokat veszíteni a mindennapi életben az állandóan romló pénz miatt. A helybéli lakosság pedig ugyancsak visszaélt a lehetőséggel, és ahol tehette, becsapta az idegeneket.

Egy ilyen cukrászdába tértünk be a teaszedővel.

A helyiség tele volt jól öltözött vendégekkel, akik között nagy feltűnést keltett a toprongyos ruházatú yerbatero. De hát mit törődtünk mi ezzel! A finnyásabbak távolabb húzódtak tőlünk, úgyhogy akár négy-öt személy is kényelmesen elfért volna mehettünk. Ez rendkívül tetszett nekünk, és eszünkbe sem jutott, hogy bosszankodjunk rajta.

A teaszedő egyáltalán nem viselkedett félszegen. Igaz, a ruhája nem illett a többiéhez, de mozgásában, viselkedésében nem maradt el mögöttük. Ebben tér el a dél-amerikai az úgynevezett spanyol leszármazottaktól.

0, ha a szegényebb réteghez tartozik is, előzékeny, udvarias, míg a másik goromba, neveletlen, és ha tábornoki egyenruhát öltene fel, akkor is látszana rajta származása.

Szakállas arca érdekesnek tetszett. Szempilláit általában leeresztette, de ha felnyitotta, akkor éles, vesébe látó szem villant elő, ami önérzetről, jellembeli erősségről árulkodott. Egyesítette magában az elnyomott, kizsákmányolt munkást, a napsütötte pampák, sötét őserdők bátor vadászát, aki, ha a helyzet úgy kívánja, képes ravasz megfontoltsággal is cselekedni.

Oly módon válogatott a különböző édességek, finomságok között, mintha fiatalkora óta élete nagy részét hasonló helyen töltötte volna. Egy dáma eleganciájával falatozott, ám a legkevésbé sem használta ki, hogy majd én leszek, aki fizet. Udvarias hangon, szépen fogalmazva szólalt meg:

- Senor, intett nekem bent, hogy várjam meg önt. Engedelmeskedtem, és várom a parancsait.

- Szó sincs parancsokról! - tiltakoztam. - Csupán egy kérés, amit most közlök önnel. Tanúja voltam a senor Tupidóval folytatott beszélgetésüknek. Az elhangzottakból úgy vélem, hogy függő helyzetben van ettől az úrtól.

- Hm! Meglehet! -válaszolta mosolyogva, olyan arccal, mint akinek nem okozna gondot akár ezer tallér azonnali kifizetése sem.

- Mindenesetre úgy hallottam, hogy ön kétszáz papírtallér lefizetése ellenében megszabadulna ebből a kiszolgáltatottságból. Megengedi, hogy ezt az összeget a rendelkezésére bocsássam?

Kerekre nyílt szemmel bámult rám.

Az Összeg nem volt éppen jelentős, harminckét márka német pénzben, mindazonáltal efféle szegény teaszedőnek mégsem csekélység. Ennek az embernek a helyzete fölkeltette részvétemet, és bár nem vagyok gazdag, segíteni akartam rajta.

- Komolyan gondolja, senor? - kérdezte. - Miért teszi ezt?

- Semmi másért, csak hogy ön a saját lábára állhasson.

- Tehát szánalomból?

- Nem, inkább együttérzésből. A szánalom kifejezés bántó, és nem illik ahhoz az érzéshez, amit ön keltett bennem.

Az arca, amely a szánalom szó hallatán elsötétült, ismét barátságossá vált.

- On tehát szegénységem dacára caballerónak tart engem? - kérdezte. - Hogy illik azonban ehhez ez az alamizsna?

- Alamizsnáról szó se essék!

- Tehát kölcsön?

- Ha akarja, nevezze így. Elfogadja?

- Talán igen, talán nem. Milyen feltételekkel gondolja?

- Három százalékos kamat, lekötés egy évre. Ezen időszak alatt bármelyikünknek joga van felmondani az egyezséget. Ha erre nem kerül sor, akkor önnek egy év múlva kell visszafizetnie a kamattal emelt összeget.

- És ha nem találkozunk többé?

- Akkor ön megtartja a pénzt, vagy öt év múlva odaajándékozza valakinek, aki szegényebb, mrnt ön.

Tiszta szívből megszorította a kezemet, majd így szólt:

- Senor, ön derék ember. Elfogadom a kölcsönt, és biztos vagyok benne, hogy egyetlen pesót sem fog veszítem. És most már legyen szabad megkérdeznem, kicsoda és micsoda az idegen senor, aki irántam ilyen jótékony? Átadtam neki a névjegykártyámat.

- Német! - mondta örömmel, amikor elolvasta a nevemet. - Parancsoljon, itt az enyém.

Kigombolta az ütött-kopott zekét, előhúzott a zsebéből egy finom, művésziesen hímzett

vizitkártyatartót, és adott belőle egy névjegyet.

Ezt olvastam rajta:

Senor Mauricio Monteso, Guia y Yerbatero

Tehát idegenvezető és teagyűjtő! Nahát, ez jobban nem is sikerülhetett volna!

- Milyen tájakon vándorolt már, senor? - kérdeztem. - Én Argentínába készülök, közelebbről Santiagóba és Tucumánba. Már csak egy megfelelő idegenvezető hiányzik.

- Valóban? Akkor ajánlom önnek a legjobb barátomat. Ő az az ember, akire teljes egészében rábízhatja magát. Nem arriero, akinek egyetlen célja, hogy mennél jobban kihasználja az idegent.

- On nem érez kedvet, vagy nincs ideje hozzá, hogy elvállalja a megbízást?

Barátságos arccal vizsgálódott, majd megkérdezte:

- Hm! Ön gazdag, senor?

- Nem.

- És mégis pénzt ajánl fel nékem! Megkérdezhetem, mik a tervei azokon a távoli vad tájakon? Talán aranyásó, vagy esetleg üzleti tevékenység szólítja oda?

- Egyik sem.

- Hm, hm. Akkor meggondolom. Mikor óhajt indulni?

- Amilyen hamar csak lehet.

- Az, sajnos, nem megy. Néhány dolgot el kell intéznem, és ez nem tűr halasztást. Egyébként az a barátom sincs itt, akit önnek ajánlottam. El kell vezetnem önt hozzá, és az hosszú út Paraguayon keresztül. Ez a kerülő azonban megtérül, mert ő a leghíresebb, a legügyesebb sendador messze a vidéken. Meggondolná még egyszer a dolgot? Vele, a kerülő ellenére, hamarább és nagyobb biztonsággal jutna el a célhoz, mint valami gyakorlatlan, megbízhatatlan vezetővel, aki esetleg még járatlan is a vidéken.

- Mikor és hol találhatom meg önt, hogy végleges választ adjak?

- Eredetileg holnap estig rendezni akartam a dolgaimat, de úgy látszik, még egy napot maradnom kell.

Nem szeretném fárasztani önt, inkább én keresném fel.

- Rendben. Jöjjön tehát holnap délben a Hotel Orientaíba, a szobámban talál. Remélem, hogy addig talál kedvező megoldást.

- Pontosan jelentkezem, senor. Szabad érdeklődnöm, hogy senor Tupidóval üzleti kapcsolatban áll?

- A legcsekélyebb mértékben sem. Csak egy ajánlólevelet adtam át neki.

- Meghívta önt?

- Igen. Ma este nyolc órára a lakására.

- Tudom, hol van. A La Unionhoz vezető úton találja meg. Pompás kis villa, nagyon fog tetszeni önnek.

Sajnos, a lakói már sokkal kevésbé.

- Hát, ha senor Tupidóra hasonlítanak, aligha fogom magam jól érezni ott.

- Valóban? Tehát senor Tupido nem tett önre valami kedvező hatást?

- Egyáltalán nem. Sőt, még egy kis szóváltásra is sor került köztünk.

Az utóbbi percekben több alkalommal pillantott ki az utcára, mintha a túloldalon valami különösen megragadta volna a figyelmét. Én háttal ültem az utcának, ezért nem láthattam, mi keltette fel ennyire az érdeklődését.

- Caramba! Vita közben talán meg is sértette?

- Egy-két élesebb szó elhangzott ugyan, de nem hiszem, hogy a legkisebb mértékben is megbántottam volna.

- Elmegy hozzá ma estére a nézeteltérés ellenére is?

- Miért ne?

- Ahogy gondolja, de legyen óvatos! Itt nem felejtenek olyan köny-nyen az emberek. Es a bosszú

időnként még barátságos arcot is ölt!

- Van valami oka, hogy figyelmeztet?

- En csak gyanakodom. Forduljon hátra, kérem. Látja odaát a túloldalon azt az embert, aki a vasrácsnak támaszkodik?

A férfi, akire a yerbatero gondolt, a cukrászdával szemben, egy zárt kapualjban ácsorgott. Tartásából ítélve egyetlen dolga lehetett, hogy szemlélje, élvezze az utca forgalmát. Koromfekete nadrágot, kabátot és mellényt viselt. Széles karimájú sombrero födte a fejét, és látható élvezettel szívta a cigarettáját.

- Igen, látom. Ismeri talán?

- Igen. A legvakmerőbb ügynöke annak a cégnek, amelynél néhány uncia vér nem számít. Ont figyeli…

- Lehetetlen!

- Kérem! Én mondom önnek, és ez így is van. Amikor önre vártam a tér sarkán, észrevettem, hogy ő

is ott téblábol, látszólag véletlenül, gondtalanul, ám egy pillanatra sem vette le tekintetét senor Tupido üzletének bejáratáról. Amikor Ön kilépett és hozzám jött, őkelme követett minket egészen a cukrászdáig. Azóta ott várakozik. Én aligha számíthatok a figyelmére, marad tehát ön.

- Mégis téved - ellenkeztem. - Puszta véletlen, hogy ő is erre tartott.

- Az is véletlen, hogy azóta ott ácsorog, amióta betértünk ide? Nem, nem. Ilyen véletlenek nincsenek.

Majd ügyelje meg észrevétlenül, ha innen kilép, hogy követi önt, és holnap mondja meg, tévedtem-e, vagy sem. Komolyan kérem, szívlelje meg a figyelmeztetésemet

- De hát senor, ha valóban bosszúról lenne szó, én határozottan állítom, hogy Tupidót a legparányibb mértékben sem sértettem meg. Érthetetlen tehát, hogy efféle bravót küldjön a nyakamra.

- Az Ön hazájában valószínűleg csekélységnek tetszik holmi véleménykülönbség, amiért itt vér folyhat.

Nem szabad elfelejtenie, hogy spanyol leszármazottakkal áll szemben. Vagy akadt talán valaki más is, akinek felébresztette a haragját?

- Aligha. Talán az a mulatságos senor, akinek a szállodában fogadtam a látogatását, és távozásakor még az Öklével is megfenyegetett. Bár őt nehezen sorolnám a veszélyes emberek közé.

- Hm! Mit nevez ön mulatságosnak, és mit veszélyesnek? Tudja, hogy hívják az illetőt?

- Mint Esquilo Aníbal Andaro mutatkozott be.

- Ó, egek! Ő aztán igazán nem mulatságos személy, hanem mindenre elszánt, gátlástalan Blanco-párti, aki nem válogat az eszközeiben! Róla minden, minden feltételezhető! Jól ismerem, nagyon jól! Ha megtisztelne a bizalmával és elmondaná, hogyan jött létre ez a látogatás, és milyen formában zajlott le, tisztábban látnék.

Nem láttam semmi okát, hogy eltitkoljak bármit is, ezért meglehetős pontossággal elbeszéltem a

számomra olyan humorosnak ható helyzetet, összetévesztésemet Latorre ezredessel. Elbeszélésem során a yerbatero arca mind sötétebb és sötétebb lett, majd amikor befejeztem, így szólt:

- Senor, fogadok, hogy ez az Andaro küldte a bravót az ön nyakára. Nagyon vigyázzon magára, és ne menjen az utcára fegyver nélkül!

- Ismeri az ezredest is?

- Még sohasem láttam, különben feltűnt volna a hasonlatosság. Azt azonban tudom, hogy erősen

kötődik egy párthoz, amelynek a tagjai komoly reményeket fűznek hozzá. És az, hogy ön ennyire hasonlít rá, be kell látnia, veszélyes dolog. Itt nálunk egyetlen pártvezér élete sincs biztonságban, és ha az emberek önt annak vélik, könnyen összeakadhat, látszólag véletlenül, holmi golyóval vagy késsel.

- Kínos helyzet - tűnődtem -, másrészt roppant érdekes.

- Köszönöm azt az érdekességet, amiért esetleg az életével fizet az ember - dörmögte a teaszedő. - De hát csak azért tör az életére ez az Esquilo Aníbal Andaro, mert összetévesztette önt Latorre ezredessel?

- Ez egyszerűen képtelenség.

- Úgy gondolja? És miért?

- Mert bizonyára ugyanazon párthoz tartoznak mind a ketten. Mivel csak így képzelhető el, hogy üzletet ajánl fel Latorrénak.

Szavaim hallatára ravasz, fhikus mosoly suhant át az arcán.

- Már elnézést, senor, ön bizonyára könyvből tanulja az életet. A valóságban ez másképpen van.

Latorre ugyanis nem ahhoz a párthoz tartozik, ahová senor Andaro, akit ön mulatságosnak tart, hanem a politikai ellenzékhez. Az ön látogatója nemcsak merész, hanem rendkívül előrelátó is, mert az emberek jól tudják, hogy Latorre a Vörösökkel tart és nem a Fehérekkel.

- Akkor mire jó ez az egész fegyvervásárlási história?

- Csak a látszatért, vagyis, hogy lejárathassa, legalábbis nekem ez a véleményem. Gondolja csak meg, ha a Fehérek azt mondhatnák: Tessék, a bMokunkban van Latorre ezredes aláírása, elismeri, hogy átvett ötezer pesót, és ezzel kötelezi magát, hogy tőlünk vásárol fegyvereket a tervezett felkeléshez.” Az ezredes örök időkre lehetetlenné tenné magát!

- Aha, végre átlátok ezen az Andarón!

- És ezek után vagy még mindig Latorrénak tartja önt, és akkor azért bosszankodik, amiért nem állt kötélnek, vagy beismeri, hogy tévedett, akkor viszont azért dühös, mert bepillantást engedett egy idegennek a legtitkosabb ügyeikbe, ami pártjára veszélyes is lehet, ha Ön Latorrét tájékoztatja a dologról. Egyik esetben sem várhat különösebb jót sem Andarótól, sem a pártjától. Egy lehetőségük marad: megakadályozni Önt, hogy beszéljen. És ez hogy érhető el a leg-könynyebben? Ézt már válaszolja meg ön, saját maga.

- Senor Monteso, ön valóban kétségbe akar ejteni?

- Igen, azt akarom. A bravó nem ácsorog ilyen hosszú ideig tréfából egy kapualjban. Ezt higgye el nékem. Én jobban ismerem az itteni körülményeket, mint Ön.

- Nos, akkor elmondhatom, hogy első lépéseimmel, melyeket ezen a gyönyörű vidéken tettem, olyan csapdába kerültem, ami az életembe is kerülhet…

- Pontosan fogalmazott. Szedje össze a dolgait, és meneküljön el innen, ameddig tud. A legőszintébben tanácsolom önnek. Ezzel azért nem azt akarom mondani, hogy azonnal, még ma este.

Tartsa szemmel a bravót, és lehetőleg kerüljön el minden veszélyhelyzetet. Meg vagyok róla győződve, hogy holnap délben, amikor fölkeresem, ép egészségben találom, de valami kalandot át fog addig élni. Nagy örömömre szolgálna, ha azt tapasztalnám, hogy figyelmeztetésem nem hiábavaló.

- Megígérem, senor. Látom, már menni óhajt. Engedje meg, hogy átadjam önnek a kétszáz papírtallért.

Odanyújtottam neki a pénzt. Hanyag mozdulattal összehajtotta, és olyan arccal dugta a zeke zsebébe, mintha az holmi cigarettapapír-darabka lenne. Ezután kezet nyújtott, és mély, tiszteletteljes meghajlással elbúcsúzott.

2. A bravó

AH hogy elment, átültem a helyére, hogy a bravót megfigyelhessem. A bérgyilkos még mindig a

kapunak dőlve ácsorgott, és éles pillantással méregette az ajtón kilépő yertaberót.

Közben néhány türelmetlen mozdulatot tett. Kis idő múlva én is távoztam. Úgy tettem, mintha észre sem venném az üldözőmet. Sétáltam az utcákon, kirakatokat nézegettem, és közben meggyőződhettem, hogy a bravó folyamatosan követ.

Talán egy órával lehettünk az esti szürkület beköszönte előtt, amikor csengő-bongó harangszó

figyelmeztetett, hogy székesegyház közelében járok. Érdeklődésemre megtudtam, hogy itt az Ave Maria de la noché”-ra, azaz esti ájtatosságra igyekeznek, amit minden nap kora este tartanak.

Csatlakoztam a templomba igyekvőkhöz.

A fenséges, fényárban úszó féhajót hívők tömege töltötte meg. Ahogy elnéztem az embereket,

önkéntelenül felötlött bennem, hogy bármelyik európai főváros egyházközössége példát vehetne róluk. A kórusból vegyes énekkar hangja áradt orgonakísérettel. Az énekesek hangjából kitűnt, hogy jól iskolázottak, az orgonista azonban csak ötöd-hatodrangú lehetett. A hangfekvésekben nem volt igazán otthon, sőt, elég gyakran mellé is fogott.

Az orgona a kedvenc hangszerem. Felkapaszkodtam tehát a kórusra, hogy lássam azt az embert, ald tönkretette Palestrinának ezt az áhítatos, ünnepélyes szerzeményét. A kántor alacsony emelvényen állt, onnan dirigálta a kórust. Az orgonista egészen kicsiny, vékony, mozgékony emberke volt, akinek alakja még kisebbnek látszott az óriási díszsípok alatt, mint amilyen valójában volt. Amikor észrevette, hogy az orgona sarkára támaszkodva figyelem a játékát, láthatóan még jobban ki akarta vágni a rezet. Fokozta a hangerőt, és ezért gyorsan kihúzta a principál és a kornett regisztert, továbbá néhány tizenhatodosat is. Erre természetesen olyan lárma keletkezett, amelyben a vokál hangja teljesen elveszett. Ennek ellenére, egyeden, pillantásra sem méltatta a vezénylő kántort.

Es a magasztos zenemű ily barbár módon folytatódott egészen az utolsó akkordig.

Ezután, remélhetőleg jobb sorsra érdemes rövid előjáték következett, amely orgonatrióra, vagyis két kla\áatúrára és a pedálsorra íródott, énbennem pedig régi, kedves emlékeket ébresztett. Sajnos azonban az orgonista itt is közbelépett. Elsőként ráhúzta felülről a vox angelica” és a vox humana”

regisztereket, majd az aeoline” és flauta amebile”-t is. Mindezt még felerősítette mély basszus tónusokkal, harsonákkal. Ezután a gyönyörű melódia úgy merült el a féktelen hangzavarban, mint cérnavékony patakocska a végtelen óceánban.

Ezt már nem állhattam. Kerüljek akár életem végéig is örökös vérbosszúba a derék orgonacséplővel, valamit tennem kellett! A hangszerhez hajoltam, visszatoltam az üvöltő regisztereket, alaposan átrendeztem az egész játék tónusát.

Csodálkozva nézett rám, de nem haragudott. Úgy látszott, hogy az én elképzelésem jobban tetszett néki, mint a saját magáé.

A harmadik rész után a pap az oltárhoz lépett, hogy felolvassa az imádságot. Ez alkalmat adott az orgonistának, hogy halkan megszólítson:

- On is játszik orgonán, senor?

- Egy kicsit - válaszoltam éppoly halkan. Keskeny, száraz arca felragyogott az örömtől.

- Van kedve? - biccentett felém hívogatóan.

- Milyen melódiát?

- Én odakészítem majd a kottát. Nézze, csak három vers. Ismerősek?

- Nem.

- Majd intek, ha kezdenie kell. Először a szép, kedves előjáték, majd a dal, középerősen, halk

közjátékokkal, és végül a harmadik rész: zengő fúga többszólamú hangvariációkkal.

Beleegyezően bólintottam, noha ő sokkal többre kért, mint amire képesnek éreztem magam.

Fúga, több szólamban!

Odaültem az orgonához. Kihúztam néhány szelíd hangú regisztert az előjátékhoz. Közben befejeződött az imádság, készülődött az énekkar is, és az orgonista alaposan oldalba bökött, biztos jeleként, hogy kezdjem.

Belefogtam.

Hogyan játszottam? Mellékes. Egyáltalán nem vagyok művészi fokon képzett orgonista, és hogy a

többszólamú fuga valamilyen művésztől kegyelmet kapott volna-e, erősen kétlem. Az emberek azonban a kis orgonista remekléseihez szoktak, ezért mégiscsak feltűnést keltett a játékom.

Az istentisztelet után megvártak a hívők a templom hajójában, és a kántorral, az orgonistával és az énekkarral együtt addig unszoltak, míg el nem játszottam egy újabb íügát. Ekkor azonban közöltem velük, hogy sajnos, mennem kell. Az orgonista belém karolt, mint aki teljesen a hatalmába akar keríteni. Átvezetett a lent kíváncsian várakozó tömegen, és amikor elhagytuk a katedrálist, közölte, hogy vele kell mennem, ma este együtt költjük el a vacsorát

- Képtelenség, senor - válaszoltam.

- Ma estére már van meghívásom. -Kihez?

Megmondtam neki.

- Akkor természetesen nem zaklatom Önt. Azt azonban ígérje meg, hogy holnap vendégül láthatom

reggelire.

- A legnagyobb örömmel.

- Tehát hagyatkozhatom arra, hogy Önt holnap tíz óra körül ismét látom. Akkor majd játszhatunk

négykezest, négylábast orgonán. Remek kottáim vannak! Természetesen nálam is ebédel.

- Sajnos, holnap déltájban már foglalt vagyok.

- Nem tesz semmit, senor. Azt a programot bizonyára el lehet halasztani. Elkísérem önt ahhoz, akinek elígérkezett, és megkérem, engedje önt át nekem. Még nem ismerem a nevét, de mi in organo”

testvérek vagyunk, és bízom benne, hogy megkedveljük egymást.

- Parancsoljon, itt a kártyám.

- Köszönöm! En, sajnos, otthon felejtettem az enyémet, de semmi baj, tulajdonképpen nincs is rá szükség. Meg szeretném tanulni öntől a regiszterek kezelését, mert köztünk legyen mondva, néha-néha eltévesztem. Az embernek figyelnie kell a két kezére, meg a két lábára, szemmel kell tartania a kottát meg az énekkönyvet; megfoghatatlan számomra, hogyan lehet ezt győzni, és egyáltalán, ki tud még ezek után törődni a regiszterekkel. Egyébként, ha ön senor Tupido quintájához óhajt eljutni, akkor mehetünk együtt. Az én lakásom csak egy kicsit esik oldalvást az oda vezető úttól.

Tovavonszolt magával, és oly pontosan leírta a villát és fekvését, hogy odataláltam volna behunyt szemmel is.

Eközben bealkonyult, csodálatosan szép, dél-amerikai tavaszi este borult fölénk. Telehold ragyogott az égen, sugarai kékes visszfénnyel csillantak a házak márványburkolatán. Az udvarokból és kertekből áradó virágillat frissítően, üdítően hatott.

Lassanként elhagytuk az élénk forgalmú városrészeket. Az orgonista, mint ahogy több alkalommal

nyomatékosan hangsúlyozta, zöldövezetben lakott. Jobbra és balra villák váltogatták egymást. Nem több mint öt percre lehettünk Tupido quintájától. Ekkor a kísérőm, vagyis inkább vezetőm, keskeny mellékutcába fordult, amely nyílegyenesen vezetett fölfelé két családi ház között.

- Hová megyünk? - kérdeztem.

- Hozzám, a lakásomra. Legalább egy pohár bort igyunk meg, ha már nem tud vacsorára maradni. Én igazán hamar szívembe zártam önt. Birodalmam itt fekszik mindjárt a kertek mögött, amelyeket éppen most hagyunk el.

- Rendben, elkísérem Önt a bejáratig, de ott el is búcsúzom tüstént. Holnap délelőtt tízkor ismét látjuk egymást.

Rövidesen elértük a kertek végét, és megálltunk egy kis házacska előtt, amelynek az utcai homlokzatán egyáltalán nem volt ablak, csak egy ajtó. Miközben elköszöntünk, váltottunk még néhány szót, és akkor mintha lépteket hallottam volna. Villámgyorsan körbepillantottam.

Sombrero csúcsa bukkant elő a kerítésfal sarka mögül. Az illető látta, hogy észrevettem. Ha

visszahúzódik, fölkelti a gyanúmat, tehát ront a helyzetén, ezért a jobbik megoldást választotta, előlépett. A bravó állt előttem, az, akitől a yerbatero óvott.

- Ki az? Mit óhajt, senor? -kérdezte az orgonista, meglehetősen éles, bizonytalan hangon. A cingár, keszeg férfiú egyáltalán nem látszott valami nagy vitéznek. A bérgyilkos közelebb lépett, de vigyázott arra, hogy az erős holdfény ellenére az arca a széles karimájú kalap árnyékában maradjon, és ne tudjuk felismerni az arcvonásait. Azonnal láttam, hogy támadni akar.

- Bocsánat, senores - válaszolta. - Senor Arriquez lakását keresem. A járókelők erre irányítottak.

A hangját bizonyára elváltoztatta. Három lépésre torpant meg tőlem, zsebre dugott kézzel.

- Ezen a részen semmiféle senor Arriquez nem lakik - felelte az orgonista. - Az emberek tévesen tájékoztatták önt.

A bravó közelebb lépett, én azonban gyorsan oldalra perdültem, s így maradt közöttünk a három lépés távolság, amellett a hold a hátam mögé került. En tehát a legparányibb mozdulatát is szemmel tarthattam, míg őt vakította a fény.

- Ilyen Śnevű senort egyáltalán nem ismerek - tűnődött tovább az orgonista fejcsóválva. - Nemcsak téves címet adtak önnek, hanem a nevet is elvétették. t

- Nem hiszem. Én az idegen senorra gondolok, aki a templombanjátszott az orgonán.

- Ah, de hát ő éppen itt van. De nem Arriqueznek hívják, hanem… Eközben a kártyát, amelyet még

mindig a kezében tartott, a holdfény felé fordította, hogy kibetűzze a nevet. A bravó ezt a pillanatot használta ki, kést rántott elő zsebéből, és rám vetette magát. Micsoda szerencse, hogy figyelmeztettek!

Fel tudtam készülni a támadásra. Bizonyára nem úszom meg ép bőrrel, ha teljesen váratlanul ért volna a támadás. így azonban az ő ugrásával egy időben oldalt szökkentem, és a villogó késpenge elcikázott mellettem.

Hatalmas ütést mértem a fejére, amitől megszédült. Bal kezemmel megragadtam a nyakát, a jobbal pedig újabb csapással kivertem a kést a kezéből. Ezután mindkét kezemmel megragadtam, és teljes erővel a ház falának lendítettem. Hang nélkül összecsuklott, és fekve is maradt. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le.

A jámbor orgonista rémületében elejtette a névjegykártyámat. Értelmetlen dadogással figyelte az eseményeket. Két kezét magasba emelve levegő után kapkodott. Végül azonban visszanyerte a hangját, és teljes erőből üvölteni kezdett:

- Segítség, segítség! Megölnek!

- Hallgasson már, senor, az Istenért! -kértem. - Elmúlt minden veszély.

- Ó, egek! Hát nem látja, senor, ez itt egy gyilkos! Ilyen embereknek mindig van cinkostársuk!

Meneküljünk! Meneküljünk! De hát hová, hová?! Mit is tehetnénk?!

Mit… ah, milyen szerencse! Nálam van a kapukulcs: itt a házam, megmenekültem! Gyorsan kinyitotta az ajtót, beugrott, és szempillantás alatt be is zárni maga után.

Engem elfelejtett beinvitálni. Teljesen figyelmen kívül hagyott. Ő viszont biztonságban érezte magát.

Hogy ott kívül engem agyonütnek vagy leszúrnak, azzal csöppet sem törődött. Csak állt a rács mögött, és azon keresztül üvöltött rám:

- Istennek hála, megvédtem magam! ön azonban meneküljön, tűnjön el, senor!

- Úgy? És miért nem vitt be magával a házába?

- Isten őrizz! Csak nem vonom magamra a bravó bosszúját?! Menjen! Menjen! Látni sem akarom a

házam előtt!

- így gondolja tehát, noha az előbb a barátjának nevezett, és a legnagyobb jóindulatáról biztosított.

- Ha gyilkos fenyeget, nem beszélhetünk szeretetről, barátságról. Csak nem öletem meg magam az ön kedvéért?

- Azt nem is kívánom. Elbúcsúzom tehát. Viszontlátásra holnap Elfordultam az ajtótól, és elindultam visszafelé az utcán. Ő azonban kétségbeesett hangon utánam kiáltott:

- Mi jut az eszébe?! Hisz ön bajkeverő! Szó sem lehet arról, hogy meglátogasson! A legteljesebb mértékben kikérem magamnak!

A kis ember rettegése nevetségesen hatott; kissé meg akartam leckéztetni, amiért cserben hagyott. A fickó, aki megtámadott, még mindig eszméletlenül hevert a fal tövében. Bizonyosra vettem, hogy nincs cinkostársa, ezért teljes biztonságban éreztem magam. Visz-szaléptem tehát a kapuhoz, és csodálkozva kérdeztem:

- De hát olyan sürgősen hívott meg, olyan ellenállhatatlanul, hogy holnap tíz órakor együtt

reggelizzünk.

- Reggelizzék bárhol és bárkivel, csak itt és velem nem! - válaszolta harsogva.

- Önnek nem kell aggódnia. A merénylő kizárólag engem vett célba.

- Eredetileg igen. Ön azonban nem ismeri ezeket az embereket. Ont halálra ítélték, ami a barátaira is értendő, sőt kiterjed mindenkire, akivel ön kapcsolatba kerül. Egyik párt sem kíméli a másikat.

Menjen el innen, amilyen gyorsan csak bír! Nem akarok önről többé tudni!

- Jó, már megyek is. Csak még egyet, nem küldene egy alkalmazottat, aki segítene a rendőrségre elvinni a bravót?

- Hová gondol? Ez a lehető legnagyobb ostobaság lenne a részemről! Ha ezer szolgám lenne, akkor sem küldenék egyet sem. Annál sokkal okosabb vagyok, semhogy értelmetlenül magam ellen fordítsam a bravó bosszúját. Hagyja fekve, és… ó, egek, Istennek hála, jön az asszonykám! Hoz magával lámpát is,

megmenekültem! Most már nem történhet velem semmi. On pedig fusson, fusson, senor, amíg teheti!

Mozgó fényt láttam közeledni az ajtórács mögött távolabb, majd íulhasogatóan éles, türelmetlen

asszon)! hangot hallottam. A derék orgonista eltűnt. Bizonyára haragos számonkérés várt rá, amiért megzavarta a ház esti csöndjét.

En pedig a bravóhoz léptem.

Azonnal láttam, hogy nagy ostobaságot követtem el, amikor értelmetlen fecsegésbe bocsátkoztam az orgonistával. Nem is értem egészen a fekvő alakhoz, amikor a látszólag eszméletlen férfi, villámgyorsan fölpattant. Ebben a pillanatban térhetett magához, és máris a földön heverő kés felé ugrott. Meg kellett előznöm, mert fegyvertelen voltam, és ha eléri, esetleg megsebesíthet. Hajszál híján gyorsabbnak bizonyultam. Jobban sikerült az ugrásom, és kissé közelebb is álltam a kérdéses helyhez. Ráléptem a késre, és mindkét kezemmel a bravó felé kaptam. Oldalra vetette magát, úgyhogy nem érhettem el. Néhány lépést tova futott, majd megállt, öklét magasba emelve megfenyegetett.

- Legközelebb szíven döflek!

Ezután elrohant, de nem lefelé a kis utcán, amelyen utánunk lopódzott, hanem nyílegyenesen a

szántóföldeken át.

Talán utolérhettem volna, de sajnáltam rá a fáradságot. Amellett az orgonista biztonsága is azt kívánta, hogy hagyjam futni a bravót. Minden bizonnyal bajba kevertem volna, ha elcipelem a merénylőt a rendőrségre.

Én viszont most már tudtam, hogy figyelnek, és újabb merénylet is várható.

Fel kellett tehát készülnöm a támadásokra, hogy meg tudjam védeni magamat.

Fölvettem a kést, a zsebembe tettem, majd elindultam a kis utcán visszafelé, lassan, gondtalanságot színlelve, de azért kellő óvatossággal, hátha találkozom még valakivel. Egyetlen lélek sem került elém.

Kiérve a főutcát, balra fordultam Tupido lakása felé. Arra azért vigyáztam, hogy mindig a fák

árnyékában maradjak, mert így biztonsággal szemmel tarthattam a fényárban úszó széles utcát.

Rövidesen célhoz értem. Keskeny előkert bejáratánál álltam, mögüle az éles holdfényben előtűnt a villa.

Jobbra felfedeztem a csengőzsinórt a fogantyúval.

- Ki az? - szólt ki egy hang.

Megneveztem magam, mire szolgaféle jött oda, és kaput nyitott. Szó nélkül vezetett fel a házhoz, ahhoz az ajtóhoz, amely kicsiny, tetszetősen berendezett szobába nyílt. Itt találtam Tupidót. Szivarozva ült a kereveten.

Ahogy beléptem, fölállt, és kezét nyújtva jött felém.

Kedves, lekötelező hangon szólalt meg:

- Végre! Csaknem negyedórát késett, senor. És ezt az időveszteséget nagyon sajnálom, mert már annyira vártam.

- Elnézését kérem, de közbejött valami, amiben vétlen vagyok. Remélem, elfogadja mentségemet, és ezért a kis késésért nem haragszik meg rám.

- Ó, dehogy - nevetett. - Szívesen megbocsátok önnek, mert a senora még nem fejezte be teljesen a vacsora előkészületeit. Néhány percig meg kell elégednie az én társaságommal. Foglaljon helyet, és vegyen egy szivart.

Maga mellé húzott a kerevetre, s felém nyújtotta a szivaros dobozt meg a gyufát.

Rágyújtottam.

Most sokkal barátságosabban bánt velem, mint délután. Ahogy szivaroztunk, bizalmasan a karomra tette a kezét, majd így szólt:

- Elárulom őszintén, hogy üzlettársamnak tiszta szívből köszönetet mondok majd, amiért hozzám

irányította önt. Mindenekelőtt kijelenthetem, hogy általában szerfölött vonz minden, ami német.

Másodsorban, különösen az ön személye érdekel, mivel olyan úrnak nevezte a társam, akitől jelentős ismereteket és gazdag tapasztalatokat szerezhetek. Ezért kétszeresen üdvözlöm az otthonomban, senor.

Ez a bevezetés ugyancsak viszolyogtatóan hatott. Ez az ember valóban afféle jámbor maflának nézett, akinél ilyen mézesmázos beszéddel könnyen elérheti célját. Én tehát meglehetősen visszafogott tónusban válaszoltam:

- Igazán sajnálom, hogy a levélben foglaltak, amelyekre ön hagyatkozik, tévesen tájékoztatják

személyemről. Azért utazom, hogy tanuljak, nem pedig, hogy tanítsak. Az utóbbihoz a legparányibb képességem sincs. Aki engem indokolatlanul dicsér, az bánt, zavarba hoz, és ezt igyekszem mindig távol tartani magamtól!

- Ezt a választ vártam. Nagyon jól tudom, hogy tiszteletre méltó szerénységével a német ember mindig előnyösen tűnik ki a többiek közül. Javaslom, hagyjuk ezt a témát. Beszéljünk inkább utazásának céljáról, ami önt a mi szép hazánkba hozta: úgy gyanítom, hogy kereskedelmi, üzleti, vagy természettudományos lehet

- Egyik sem, senor. En pusztán az utazás kedvéért utazom. Nem vagyok tudományos kutató, sem pedig tapasztalt, tájékozott üzletember. Az ok, amiért utazom, ugyanaz, mint a kirándulóké.

Fölfedezni a tájat, gyönyörködni a változó látképben, elvegyülni az emberek között. Megkérem tehát, hogy a rólam kialakított téves véleményét az általam vázolt irányban szíveskedjék megváltoztatni.

Mivel olyan kitűntető szívélyességgel fogadott, hasonló módon kellett lehűtenem. Meg is látszott az eredménye, mert ahogy megszólalt, hangja lényegesen visszafogottabban csengett.

- De hát hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen távoli utazásra minden valós cél nélkül vállalkozzék?

Csak az a magyarázat, hogy a német ember idealista. Azt mondja, gyönyörködni óhajt. És olyan tájat választ, ahol minden fellelhető, kivéve azt, ami kirándulásra csábítaná az embert. Bizonyára fogalma sincs azokról a veszélyekről, nélkülözésekről, amelyek önre várnak egy ilyen nyugatnak vezető hosszú út során.

- Mielőtt az út mellett döntöttem, tájékozódtam a körülmények felől, persze csak olyan mértékben, amelyre a távolság lehetőséget adott. Értesüléseim alapján nem látok semmi okot arra, hogy tervemet megváltoztassam.

- Csodálom a vállalkozókedvét!

- Azt akarja mondani, hogy mosolyog a tapasztalatlanságomon, mivel olyasmit tervezek, amit esetleg mások az én helyemben feladnának? Ha a tudatlan nem próbálkozik, sohasem lesz okos.

Hosszasan csóválta a fejét. Úgy tetszett, belátja, hogy sokkal ostobább vagyok, mint ahogy eddig hitte.

Csaknem szánakozás csendült ki hangjából, amikor megszólalt:

- Valóban rendelkezik azzal a bátorsággal, ami ahhoz szükséges, hogy Santiagóig, vagy netán egészen Tucumánig felutazzék? Tudja, hogy ez nálunk mit jelent?

Jelenleg is számtalan politikai párt vetélkedik. Ezek örökös harcban állnak egymással, és egyáltalán nem válogatósak az eszközökben, hogy tisztességesek-e azok, vagy sem. Pontosan azon a környéken lángolnak fel ezek a villongások leghevesebben, ahová ön készül, és teljes mértékben bizonytalanná teszik azt a vidéket.

Sokat merészel, túl sokat, talán az életét is kockára teszi, ha nem áll el szándékától. Én azt tanácsolom, tűzzön ki más úti célt maga elé.

Mindezt természetesen csak színlelésből mondta, hiszen az ő érdeke éppenséggel azt kívánta, hogy utazzam el arra a vidékre.

- Megszoktam, hogy nem változtatok az előkészített, lehetőség szerint jól átgondolt utazási terveimen.

Amit elhatározok, azt végre is hajtom, mint ez esetben is - válaszoltam.

- Én teljesítettem a kötelességemet, figyelmeztettem önt. Ennek ellenére útra kel. Ezek után csak egyet tehetek: felajánlom önnek a segítségemet, hogy megkönnyítsem az utazását, amennyire erőmből telik.

Természetesen, ha ön ezt elfogadja.

- A legnagyobb örömmel, senor!

- Remek. Elsőként tehát megengedi, hogy ellássam néhány tanáccsal. Az emberek az ilyen utat, amelyet ön tervez, általában Buenos Airesből indítják. Természetesen semmi akadálya nincs annak, hogy ön is odautazzék, csak egy dolog meggondolandó: akkor olyan területeken kell majd áthaladnia, ahol egymással harcban álló, felfegyverzett bandák garázdálkodnak. Ezért másik útirányt javasolok, ami első hallásra talán meglepő, ám szavatolja személyes biztonságát. Tehát az ajánlatom: utazzék keresztül Uruguayon, majd Argentínába átlépve Entre Rios tartományon át Paranáig, esetleg Santa Féig, ahonnan már könnyen talál lehetőséget a továbbhaladásra Santiago, illetve Tucumán felé.

- Köszönöm, senor! Elfogadom az ajánlatát, és követem a tanácsát.

- Ez a legokosabb, amit tehet. Ez esetben találok lehetőséget, hogy valóban megkönnyítsem önnek az utazást. Adhatok ajánlólevelet egy, azon a részen tevékenykedő, nagy tekintélyű, magas rangú katonatiszthez, akinek igazán van lehetősége, hogy egyengesse az ön útját. Lopez Jordánra gondolok, Urqiza korábbi elnökének fogadott fiára. Hallott már róla?

- Azt beszélik, jelentős összeköttetésekkel rendelkezik - bólintottam.

- Többel, sokkal többel. Jogosan tételezik fel, hogy az argentin államigazgatás legmagasabb helyére is pályázhat. Én régóta ismerem, csaknem baráti a kapcsolatunk, és meggyőződésem, hogy ajánlásom komoly előnyöket biztosít önnek. Mivel önt az üzlettársam ajánlotta nekem, kötelességem gondoskodni önről. Elfogadja a javaslatomat?

- Természetesen. A legnagyobb ostobaság lenne, ha visszautasítanám,

- Van még valami más dolga itt a városban, ami miatt tovább kellene maradnia?

- Az égvilágon semmi, senor. Bármelyik percben indulhatok. Nem beszélve arról, hogy semmi kedvem a tengerparton üldögélni, mert Montevideo nem kínál igazi érdekességeket, ritkaságokat.

Útra kelni minél előbb, hogy mélyen behatoljak az ország belsejébe, ez a tervem.

- Nagyon helyes, senor. Ma ugyanis még tudom, hová címezzem a levelet, később azonban gondjaim

lennének, hová irányítsam önt. Lopez Jordán ugyanis rövidesen megkezdi hivatalos választási körútját a tartományokban. Önnek tehát az a legjobb, ha mielőbb odaérkezik hozzá. Elképzelhető, hogy csatlakozhat is hozzá. Ugyanis Lopez Jordán útja, amit tervez, szinte megegyezik az ön elképzelésével. Ezért csakugyan ne időzzék itt sokáig, és ha lehetséges, már holnap reggel induljon.

Mindezt olyan atyaian, gondoskodóan mondta, hogy Jbizonyá-ra megtéveszt, ha a szállodában nem

olvasom el a levelet. így azonban látszólag elfogadtam az ajánlatát.

- Teljesen értem önt, senor. Hajnalban útrajkelek.

- Helyes. Megírom tehát az ajánlólevelet. Őszintén szólva, már délután gondolkoztam a dolgon, és szinte biztos voltam benne, hogy egyetért javaslataimmal, ezért már csaknem megfogalmaztam a levelet. Lopez Jordán jelenleg Paranában található. A legrövidebb út Mercedesen át, az Uruguay folyón és Villaguayon keresztül vezet hozzá. Hogyan utazik?

Megvontam a vállam.

- Nem ismerem a körülményeket, és örömest hagyatkoznék az Ön javaslataira ebben a vonatkozásban is.

- Én a delizsánszot javaslom önnek, a menetrend szerinti postakocsit. Ezzel olcsón és gondtalanul utazhat, viszonylagos kényelemben, már amennyire a helyzet ezt lehetővé teszi. Úgy tudom, hogy holnap délelőtt indul egy fogat az ön által tervezett irányban.

Pillanatokon belül kezébe adom a levelet, csak megcímzem. Elnézést. A sarokban álló írópulthoz lépett.

Ebben a pillanatban feltépték az ajtót, és két gyerek viharzott be. Tíz-tizenkét évesek lehettek.

Meggyőződésem, hogy a gyermeknevelés a la Háta menti államokban, enyhén szólva, hiányos. A

suhancok felcicomázott bábukként álltak előttem, és pimaszul meresztették rám a szemüket.

- Papa - kérdezte az egyik -, ez az a német?

- Igen, gyermekem -válaszolta az apja, miközben címzéssel látta el a levelet, és eszébe se jutott, hogy parányit is formáljon gyermekei viselkedésén.

Ezután a kis kérdezősködő megvetően odafordult felém:

- Te valóban ostoba tökfilkó vagy?

A válaszadásban a másik kedvenc sietett a segítségemre.

- Nem! Ez a német goromba fráter!

- Ki mondta ezt? - kérdeztem gyorsan.

- A papa - hangzott a válasz. - ü mondta a mamának.

Erre már megfordult Tupido, és - igyekezvén zavarát palástolni -haragosan rivallt a rosszcsont

kölykökre:

- Ostobaság! Egy másik senorról beszéltem! Van ugyanis egy német alkalmazottam, aki tévesen hajtott be egy követelést.

Magyarázatát, ugyancsak bosszantó módon, azonnal megcáfolták, mert az idősebbik gézengúz így szólt:

- És mégis ezt a fajankót hívtad meg vacsorára!

- Hallgass, te kis oktondi! - ripakodott rá Tupido. - Ne hagyja magát megtéveszteni ilyen gyerekes fecsegésektől, senor - fordult hozzám. Parancsoljon, a levél. A benne foglaltakkal a legnagyobb mértékben meg lesz elégedve.

Átnyújtotta a levelet, leragasztott borítékban, amely olyan vastagon domborodott, hogy legalább három ívet rejtett magban: valószínűleg az ajánló sorokat, valamint a két szerződést Kis ideig forgattam a kezemben, majd megkérdeztem:

- Önöknél nem szokás nyitott ajánlólevelet adni?

- Nem, ilyen körülmények közt egyáltalán nem. Gyakran előfordul, hogy a levélhez üzleti

feljegyzéseket is csatolunk, amely kizárólag csak a címzettnek szól.

- Ez esetben is?

- Igen.

- Akkor igencsak tartalmas lehet a melléklet! Nyíltan megmondom, hogy az tetszene a legjobban, ha ön lenne olyan szíves, és külön borítékba választaná szét a kettőt.

- Senor - mondta erre -, én sohasem térek el a nálunk kialakult szokásrendtől, és köszönöm, ha ön megengedi, hogy ezúttal is amellett maradjak.

- Hm! Voltaképp ma már eltért az Önnél bevezetett eljárástól, amikor eltekintett a diszkontilleték levonásától. De hát legyen, ahogy óhajtja. Köszönettel átveszem tehát, és biztosíthatom, hogy a címzett sértetlenül megkapja a levelet.

Eközben a tollat még mindig a kezében tartotta, és most visszalépett a pulthoz, hogy elrakja az írószerszámot. A két gyerkőc előttem állt, követelőén nézve a borítékot.

- Mi van abban? Adja ide! - mondta az idősebbik pernahajder, miközben magragadta a levelet, hogy a maga ellenállhatatlan módján kitépje a kezemből. Roppantul tetszett nekem a dolog. Míg ő a boríték közepét cibálta, én a két szélét fogtam.

- Hagyd! Ez nem a tiéd! - szóltam rá.

- Akarom! - követelődzőit nyakasán. - A levelet a papa írta, tehát az enyém, és nem a tiéd! Látni akarom!

Hirtelen összeszedte minden erejét. Ezt vártam. A boríték széj-jelszakadt, és a levelek a földre hullottak.

Gyorsan lehajoltam értük, és úgy szedtem fel őket, hogy egyben szét is nyíltak. Az ajánlólevél volt legfelül.

- Ej, most eltépted a borítékot! - mondtam bosszankodva. - írhat a papa egy másikat. No de lám csak, mi ez? Mit is olvasok?

Tupido sietősen hozzám lépett.

- Állj! Ne olvasson bele! Ne olvassa el! - förmedt rám.

Hátrább léptem, miközben a jobb kezemmel távol tartottam magamtól a feldühödött apát, a ballal pedig a szememhez emeltem a levelet.

- Ne olvassa, ne olvassa! - ismételte haragosan, közben minden erővel el akarta venni tőlem a levelet.

Én azonban erősebbnek bizonyultam, mint ő, és hirtelen mozdulattal a kerevetre löktem. A két kis gazfickó üvöltve kapaszkodott belém. Az ajtóhoz cibáltam, majd kipenderítettem a rendbontókat.

Tupido tüstént fölpattant, és rám akart rohanni.

- Maradjon nyugton! - ripakodtam rá -, mert úgy falhoz csapom, hogy odaragad! Itt a két szerződés, fogja! A címzésükből látom, hogy üzleti jellegűek, tehát semmi dolgom velük.

- Azonnal adja ide a levelet is! -üvöltötte dühöngve a tekintélyes üzletember.

- Annak tartalma énrám vonatkozik, tehát jogom van elolvasni. Nevelte volna másképpen a csemetéit, hogy ne tépjenek szét leragasztott borítékokat, amelyek az ön számára oly fontos levelezést tartalmaznak!

- Hívom az embereűnet, majd ők elveszik a levelet, önt pedig rövid úton kidobják!

- Ahogy gondolja, de megmondom előre, semmit sem csínálnak, mert a legelsőt, amelyik hozzám ér, kíméletlenül leütöm. Egyébként mehetek magamtól is, mert ilyen sunyi fráter, mint ön, nem csábít különösebben a maradásra. Két dolog közül választhat. Vagy biztosítja, hogy itt zavartalanul elolvashatom a levelet, vagy magammai viszem, és megfelelő helyen ismerem meg a tartalmát.

Okát láttam annak, hogy választási lehetőséget adjak, mert kínjait az ajtó, és egy hölgyet pillantottam meg a nyílásban, mögötte pedig egy szolgafélét. Egyetlen szót sem szóltak, csak zavartan meresztették a szemüket.

Tupido látta, hogy hajthatatlan vagyok. Intett az ajtóban állóknak, hogy menjenek, majd így szólt:

- Felőlem olvassa, ahogy akarja, a pokolba is! Hanem amikor végzett, kérem a levelet! És aztán

takarodjék, ne halljak többet önről!

A két szemlélő visszavonult, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kereveten, és olvasni kezdtem.

Senor! E pillanatban kaptam meg az üzlettársam beleegyező válaszát. Küldöm is Önnek a szerződéseket azonnal, szíveskedjék őket aláírni, majd megbízható futárral visszajuttatni hozzám. Ka megkapom az egyik példányt, az árut útnak indítom Önhöz.

A levél átadója afféle buta, nagyképű német, akinek fogalma sincs, milyen fontos dolgot bíztam rá.

Ön jól tudja, a német bevándorlók egytől egyig ellenségei a, pártjának, és noha az átadó úgy gondolja, hogy ajánlólevelet visz Önhöz, nem tartanám helyesnek, ha különösképp barátsággal, udvariasan tárgyalna vele.

Éppen ezért választottam küldöncnek, mert ilyen önfejű, nyakas teutonnál, aki csak ma szállt ki a hajóból, a hatóságok ilyen fontos iratokat aligha keresnek. Ennek ellenére, ha feltartóztatják és megtalálják nála őket, legföljebb lepuffantják, ez minden. Ezért hiányoznak az aláírások is, mert így könnyen mondhatjuk, hogy az egész nem más, mint valamelyik ellenséges érzelmű politikai pártnak az intrikája. A fickót, ha minden jól alakul, dugja a katonái közé. Igaz, még annál is ostobább, mint amilyennek látszik, de valami hadászati tudomány csak ragadhatott rá, mert évekig élt indiánok között. Egyébként nem árt, ha néhány csepp vért áldoz szülőhazánk oltárán…”

így hangzott tehát a kedves, szeretetre méltó, szívélyes ajánló iromány, már ameddig rám vonatkozott.

Felálltam, és az asztalra dobtam a levelet.

- Itt a levele! Gondolom, megváltoztatja kissé a rólam formált véleményét, ha elárulom: már

ideérkezésem előtt tudtam, hogy be akar csapni. Általában nem olyan ostobák a németek, de a többi nemzet fiai sem, mint ahogy ön hiszi. Inkább az ön tisztességével, éleslátásával van hiba, mert szerintem alig haladja meg bármelyik dél-amerikai csirkefogóét. Találkoznom sem kellett önnel, és már tudtam, kivel állok szemben.

Gyorsan fölkapta a levelet, és zsebre tette.

- Kit ért ön csirkefogón? - kérdezte most dühödten, miközben fenyegetően közelebb lépett hozzám.

- Erre a kérdésre ön tudja a legjobban, hogy mi a válasz.

- Sejti-e, hogy ez olyan sértés, amit számonkérést követ?

- Tisztességes emberek között igen, ám ez önre nem vonatkozik. Tehát semmiféle számadással nem

tartozom.

- Ohó! Nagyon téved. Igenis számon kérem minden szavát, ezt olyan biztosra veheti, mint ahogy itt állok Ön előtt!

- Ha valami hátsó szándéka lenne, valami alattomos dolog, biztosíthatom, hogy meg tudom védeni

magamat. Nem félek a fenyegetéseitől. Az ügyesen elhelyezett ökölcsapást az önök bravói is respektálják. Ha tovább merészkedik, és nekem kényelmetlenséget okoz, vagy veszélyhelyzetet teremt, akkor nem fordulok az itteni rendőrséghez, mert az nehézkes, hanem eljövök önhöz, és felpofozom, mint valami haszontalan lurkót, aki rossz fát tett a tűzre! Mindezt, jól jegyezze meg! És most jó éjt, remélem mindörökre.

Dühös ábrázattal nézett, rám, de nem szólt semmit. Intettem, és egy szolga kinyitotta a kertbe vezető

ajtót. Az emberem még mindig hallgatott. Amikor azonban már a nyitott ajtóban álltam, mély, gúnyos meghajlással búcsúzott:

- Távozni óhajt, valóban? Nem dugott semmit zsebre, és nem is felejtette ott? Mert ebben az esetben…

Hogy mit csinált volna akkor, azt már nem tudtam meg, mert akkora pofont adtam neki, hogy négy-

Öt lépésnyire viszszapenderült, és teljes hosszában elterült a padlón.

Gyanítom, hogy ilyen módon feltett kérdésre ilyen gyorsan még aligha kapott választ. Természetesen eszembe sem jutott, hogy állapota felől érdeklődjem: meddig óhajt a földön feküdni. Behúztam magam után a vasrácsos kaput, és elindultam vissza abban az irányban, ahonnan érkeztem.

Még nem jártam messze, amikor gyors, közeledő lépteket hallottam, abból az irányból, amerre

tartottam. Két ember lehetett, akik futottak, és tőlem jobb felé tartottak. Balra húzódtam tehát a fák alá, az árnyékba, ahová a lombokon keresztül nem hatolt be a holdfény. Mindenesetre már távolról látniuk kellett, amikor még az utca közepén haladtam a holdfényben.

Ekkor pillantottam meg az elsőt, egy nőt, aki oly gyorsan futott, ahogy csak tudott. Egy férfi követte, aki éppen utolérte, megragadta, és két. karjával lefogta.

- Segítség! Segítség! - kiáltozta a megtámadott nő, ám nem teljes hangerővel. A félelem bizonyára megbénította.

- Egy csókot, egy csókot akarok! - hallottam a férfi hangját. Tántorogva küszködtek.

Hozzájuk rohantam. A nő felfigyelt rám.

- Uram, uram, segítsen! - kiáltott felém.

A férfi abban a pillanatban elengedte, és elrohant vissza a város felé, A megmentett nő egyszerű

francia divat szerint öltözött, kalap helyett azonban a fejére kendőt kötött, amely a küzdelem hevében félrecsúszott. Szemben állt a holddal, és a fény fiatal, kedves leányarcot világított meg. Egyik kezében kicsiny üveget tartott.

- Ó, senor - mondta, és mélyet sóhajtott -, micsoda szerencse, hogy ön éppen erre járt. A rémülettől még mindig félholt vagyok.

Valóban reszketett.

Hozzáléptem., és belékaroltam.

- Nyugodjék meg, senorita. Most már nem történhet önnel semmi baj.

Teljes súlyával rám nehezedett, mintha valóban nem lenne képes talpon maradni a rémülettől.

- Ismerte őt? Ki üldözte önt?

- Nem, még sohasem láttam.

- Fiatal hölgynek veszélyes ilyen későn az utcán sétálni. Talán valami különös oka van rá?

- Kénytelen voltam, mert orvosságot kellett hoznom a gyógyszertárból a beteg nagymamámnak. Nem

várhattam reggelig.

- Hol lakik?

- Éppen nem messzire innen, de nagyon félek. Az az ember köny-nyen visszajöhet.

- Ha megengedi, hazakísérem.

- Nagyon kedves! És őszintén, szívesen elfogadom az ajánlatát. Támaszkodhatom a karjára továbbra is?

- Természetesen.

Ártatlan, bizalommal teli pillantást vetett rám, mint egy védtelen gyermek. És mégis, valahogy úgy éreztem, nincs rendben valami, nem bízhatom benne igazán.

Eddig a támadás helyén álltunk. Most elindultunk a várossal ellentétes irányban.

Hálás tekintettel csüngött rajtam, szorosan hozzám simult; elbeszélte, hogy szülei meghaltak, csak a jóságos nagymamája él, aki nem dél-amerikai, hanem Németországból vándorolt be.

Feltűnt, hogy a Németország szót olyan különös módon hangsúlyozta, miközben vizsgálódva figyelt.

Nem szóltam azonban semmit, hagytam tovább mesélni.

Magunk mögött hagytuk Tupido villáját, és tovább haladtunk, míg az utca nagy kiterjedésű szabad térségbe nem torkollott, ahol már nem látszottak sem házak, sem kertek. Pusztaság szélén álltunk, sivárságát csak néhány terebélyesre nőtt ombu-fa fekete körvonala törte meg.

- Ott túlnan van a mi kis házikónk - mutatott biztatóan előre a leányka.

És valóban, kicsiny, fehér foltot pillantottam meg a távolban, ami lehetett egy ház fala is, megcsillanva a holdfényben. Jó ötszáz lépés távolságban lehetett.

- Szabad tovább kísérnem egészen odáig, vagy már biztonságban érzi magát? - kérdeztem.

- Igazán csak otthon, a nagymama mellett.

- Akkor menjünk.

Elindultunk a pusztaságon. Néhány lépés után azonban hirtelen megtorpantunk.

Ot-hat sötét alak ugrott elő az egyik ombu-fa árnyékából. Egyik közülük felénk indult, míg a többi egy tapodtat sem mozdult.

- Állj! Egy lépést sem tovább! - rivalltam rá. - Mi történik itt? A leányka is megrettent, és rémülten kapaszkodott belém.

- Hogy mivel foglalkozunk? - válaszolta egy hang, amely ismerősnek rémlett - Önre várunk, senor!

Átvettem a bal kezemhez a leányt, hogy a jobbal szabadon tudjak védekezni. Ereztem, hogy védencem remegve simul hozzám.

- Valóban nem ismer meg? Mauricio Monteso vagyok, a yerbatero.

Csakugyan a teaszedőt láttam magam előtt.

- Ön itt? - kérdeztem csodálkozva. - Micsoda meglepetés! De most már valójában feleljen: mi a csodát keresnek itt?

- Azonnal megtudja, és ha valóban bízik bennem, megkérem, jöjjenek ide, a fa árnyékába, ahol nem láthatják meg önöket.

- De hát miért?

- Mindjárt megmondom, de most nincs idő beszélgetni, mert azonnal jön…

- Kicsoda?

- Aki megtámadta a senoritát, nevezetesen a saját édesapja.

- Tréfál! Hisz ez képtelenség!

- óh, dehogy! És most, kérem, hallgasson. Fogja erősen a kislányt, nehogy elmeneküljön, mert akkor elárul minket!

Most a lányhoz lépett, elővonta a kését, megcsillantotta az arca előtt, és megfenyegette:

- Senorita, ha egyetlen lépést tesz, vagy egyetlen szót szól enge-delmünk nélkül, megismertetem azt az aranyos, kedves, hamis kis szívét ezzel a pengével! Higgye el, nem tréfálok!

A leányka összehúzta magát, és még szorosabban bújt hozzám, mint az előbb. Megragadtam a karjánál, nehogy elszaladjon. A többi férfi is visszalépett a fa árnyékába.

Ekkor gyors léptek hallatszottak abból az irányból, ahonnan jöttünk. Feltűnt valaki. Az illető azonban tüstént megtorpant, és elbújt az utolsó kerítés sarka mögött.

Azonnal felismertem benne a támadót

- Egy hangot sem! - suttogta a teaszedő a leánynak.

Láttam, hogy a mellének szegezi a kést. Védencem egész testében remegett, és óvakodott egyetlen szót is szólni.

Az ember a kerítés sarkánál a szeméhez emelte a kezét, és hosz-szasan vizsgálódott a kunyhó felé, ahol a beteg nagymama lakott. Hallottuk, hogy néhány szót dörmög, majd gyors léptekkel a ház felé indult Éppen a fa előtt kellett elhaladrűa, ahol mi lapultunk. Ahogy hozzánk ért, az emberek kirohantak az árnyékból, és a földre teperték. Kiáltani akart, de a yerbatero a mellére térdelt, és megfenyegette:

- Hallgass, mert leszúrlak, te csirkefogó! A komédiád másképpen alakult, mint ahogy tervezted.

Kötözzétek gúzsba lasszóval, és el vele a házhoz, tudjátok, hogyan - parancsolta a többieknek.

Társai szó nélkül engedelmeskedtek. Ezután csak a yerbatero maradt mellettünk.

- Senorita, felismerte azt az embert, akit a barátaim elcipeltek? - kérdezte.

- Igen - suttogta elvörösödve a leány. - Az az apám.

- Ő az, aki önt látszólag megtámadta, hogy megcsókolja? Ezúttal késett a válasz.

- Válaszoljon, mert különben megismeri a késemet! Tehát ő az?

- Igen.

- Es ki ellen irányult ez a színjáték? A lány lehajtotta a fejét, és hallgatott.

- Figyelmeztetem, senorita, hogy én tudok mindent, és csak azért teszem fel a kérdéseket, hogy ez az idegen senor az ön szájából hallja meg az igazságot. Ha önként válaszol, és a teljes igazságot mondja, akkor nem lesz semmi bántódása, ha azonban vonakodik, ezzel fog megismerkedni - és magasba emelte kését.

- Miért fenyeget olyan durván, senor? - kérdezte a leány. - Késsel, jószerint még halállal is? Hisz amit én tettem, nincs abban semmi rossz!

- Ellenkezőleg! Nagyon is rossz, rettenetesebb, mint Ön gondolja. Én többet tudok, mint ön. Ki lakik ott túl abban a házban?

- Az apám, a nagymama és én.

- Mivel foglakozik az apja? A játékból él, nem?

- Igen, ezt nem tagadhatom.

- Es a házuk a rejtekhely, ahová becsalogatják a madárkákat, akiket meg akarnak kopasztani? És ön a csali, aki a zsákmányt előteremti. Igazam van?

A leány csak kis idő múltán válaszolt.

- Ne engedelmeskedjem az apámnak?

- Sajnos, ezt a választ el kell fogadnom. Pusztán ezért vagyok elnéző ön iránt, de csak akkor, ha őszintén felel nekem. Ma ezt a senort kellett volna a házba csalogatnia, nem igaz?

- igaz-

- On tehát apjával a Tupido-villa előtt várakozott, és megbeszélték, hogy megtámadja önt, ha az idegen feltűnik. A német majd megszabadítja önt, és a házhoz kísérteti magát vele. Hogy biztosabb legyen a dolog, ugye, még azt is mondta, hogy a nagymama német?

- Igen.

- Mindezt meg is tette, de tudja-e, mi történt volna, ha a terv sikerül, és ezt a senort be tudja csalogatni a házba?

- Kártyáztak volna.

- Ezt mondták önnek, de valami egészen más történt volna. Bizonyára nem hiszi el, de meg akarták őt ölni.

- Santa Madonna de la Cruz! Lehetetlen!

A megdöbbenés, ahogyan ezt mondta, minden kétséget kizáróan őszinte volt. Érződött a hangján, s meglátszott az egész viselkedésén.

- Az én apám szeret játszani, mint itt mindenki, de nem gyilkos!

- Szegény leánykám! Micsoda tévedés! Az ön apja a leghírhed-tebb bravókkal tart kapcsolatot. De erről inkább nem beszélek. Senor, ön bizonyára kíváncsi, és szeretné megtudni, mi módon kerültem ide, és hogyan jutottam ezeknek a titkoknak a birtokába. Majd mindent elbeszélek. Most azonban nézzünk az Ön gyilkosai után, ezúttal azonban minden veszély nélkül. Legalább öt percig várakozzék, míg utolérem a társaimat, és azután lassan induljon el a senoritával a házhoz. A többiről én gondoskodom.

- Miért nem jön velünk?

- Mert önt várják a senoritával, és feltűnne, ha hárman közelednénk. Az ablakon keresztül figyelnek.

És miért keltsünk gyanút fölöslegesen? Ezért nem kísérem el Önöket. Most indulok a barátaim után, akik egy kis kerülővel a ház mögé lopakodnak.

- És az ön barátai kicsodák?

- Derék yerbaterók, mint én, akik az ördögtől sem félnek. Majd megismeri őket. Én tehát megyek, és öt perc múlva induljanak önök is.

Visszafordult az úton, majd rövidesen eltűnt a lombok árnyékában. A leányka el akart lépni oldalra, de szorosan megragadtam a karjánál fogva. Nem hihettem, hogy ez a gyermek, ilyen ártatlan arcvonásokkal, tagja legyen egy játékbandának. Arról pedig fogalmam sem lehetett, mit terveztek ma este ellenem; ilyen elvete-mültség az ő korában, segítséget nyújtani, hogy az életemre törjenek, nem, ez képtelenség! Erről meg voltam győződve. Mint ahogy arról is, hogy mindent elmond őszintén, ha kettesben maradunk. Valóban, miután a yerbatero eltűnt a szemünk elől, a leányka megszólalt:

- Senor, Ön is azt hiszi, hogy az apám valóban képes volna ilyen gaztettre ön ellen?

- Erre a kérdésre nem tudok határozott választ adni, gyermekem. Az ön apját nem ismerem, azt az embert viszont igen, aki mindezt elmondta, és ezért alig hihető, hogy valótlant állítana. Biztos vagyok benne, hogy ok nélkül senki ellen sem vádaskodik. Azt viszont elhiszem, hogy ön az egészben ártatlan.

- Igen, teljesen, és nemcsak én, hanem a nagymama is.

- Nagyon szereti?

- Nagyon, senor, sokkal jobban, mint az apámat.

- És mégis hajlandó kiállni az utcára, és ártatlan embereket becsalogatni a házukba. Hogy lehet ezt megmagyarázni?

- Ezt már többen mondták nekem, de ha az apám rám parancsol, engedelmeskednem kell, különben jaj nekem.

- Ön azonban oly ügyességgel, rutinnal játszotta a szerepét, mintha ilyen feladatokban igen járatos lenne, sőt, talán még tetszene is önnek.

- Diós! Beletanul az ember, ha gyakran csinálja.

Csaknem fölnevettem e szavak hallatán. És a tónus, ahogy ezt mondta! Hiába, gondoltam, ez a lányka csak afféle forróvérű, kony-nyű erkölcsű dél-amerikai nő, aki nem szokott sokat tűnődni azon, amit tesz. Szinte biztosra vettem, hogy elbukik az élet forgatagában. De hát mit tehettem? Nem tudtam segíteni rajta, ezért hallgattam.

Még kicsit vártunk, majd fölkerekedtünk.

Holdfényben úszott a köztünk és a ház közt elterülő térség. Bizonyára figyeltek bennünket, bár emiek semmi nyomát nem láttam. Talán a felét tehettük meg a távolságnak, amikor megszólalt a leány:

- Mit gondol, senor, azok az emberek, akik hozzánk csatlakoztak, terveznek valami rosszat az apám ellen?

- Hát azt nem várhatja, hogy sok jót akarjanak neki.

- Akkor figyelmeztetnem kell őket!

Nem számítottam arra, hogy esetleg el akar menekülni, és a karját már csak egészen lazán fogtam.

Kitépte magát a kezemből, és elrohant. Néhány hatalmas ugrással nyomban utolértem, és ismét

megragadtam.

- Álljon meg, senorita! Ilyen gyorsan és minden búcsú nélkül nem válhatunk el. Amellett udvariatlanság is az ön részéről! Egyetlen köszönő szó nélkül faképnél hagyná a megmentőjét?

Bosszúsan sóhajtott egy nagyot, de nem szólt egy szót sem. Ezután már engedelmesen követett. így értünk a házhoz. Mielőtt kopogtattunk, vagy benyitottunk volna, az ajtó kitárult előttünk. A bentről kiszűrődő

lámpafényben egy ember állt, akinek átvetett tarka kendő volt a fején, oly módon, mint ahogy a gauchók szokták viselni: leszorítják vele a kalapjukat, és az álluk alatt összecsomózzák. Az arcát nem láttam, mert hátulról vetült rá a fény.

- Végre, na végre! - mondta. - Már nagyon vártuk a gyógyszert’ A nagymamának erős fájdalmai vannak!

- Te itt vagy, bácsika? - kérdezte a leány elcsodálkozva. - Ma, ilyen későn, már igazán nem vártunk.

- Nagyon aggódtam a mamiért. Tudni akartam, hogy van már. No de te nem egyedül vagy. Mióta

szokták a fiatal leányok ilyen késő esti órákban férfiakkal kísértetni magukat?

- Csak ma, mert egy gonosz ember megtámadott. Ez a senor szerencsére arra járt, és megszabadított a tolakodótól. Mi lenne, ha behívnánk a házunkba? Akkor megismerné a nagymamát, aki bizonyára köszönetet is akar mondani néki.

A rátermett leányka pontosan úgy játszotta a szerepét, ahogy azt néki meghagyták, noha ő már tudta, hogy az egész terv megbukott. Jószerint azonban nem tudta eldönteni, hogyan viselkedjék, mi lenne számára a legjobb.

- Mi sem természetesebb! - válaszolta lelkesen a bácsi. - Kérem, senor, lépjen be. A legszívélyesebb fogadtatásban lesz része.

Oldalra lépett, hogy a bejárat szabaddá váljon, s a fény így az arcára esett. Felismertem… a bravót! A fickó remekül elváltoztatta a hangját. Az pedig, hogy kalap helyett kendőt kötött a fejére, teljesen megváltoztatta a külsejét. Ha korábban nem figyelem meg alaposan arcvonásait, bizonyára megtévesztett volna.

- Köszönöm, senor - válaszoltam visszalépve. - Nem akarok zavarni. A senoritát hazahoztam, ahogyan őneki megígértem, de, sajnos, nem maradhatok. Rendkívül szűkre szabott az időm.

- Csak egy pillanatra, egyetlen pillanatra, senor!

- Nos, legyen, legalább üdvözlöm a nagymamát. Előbb azonban megkérdezem: vannak még önöknél

vendégek rajtunk kívül?

- Ó, nem. Csak a sógorom a fiával, senki más. Igyunk hát egy meg kell ismernie. Jöjjön tehát, jöjjön, senor!

Olyan kedvesen, barátságosan hívott befelé, hogy mindenki mást megtévesztett volna. Én azonban

érthető okokból vonakodtam eleget tenni a kérésnek. Ekkor határozott hang csendült fel mögöttem:

- Menjen csak bízvást, senor! Majd meglátja, minden úgy van, ahogy ez a derék Sobrino mondja.

Nagyon fog minden tetszeni önnek. Induljon, menjen csak!

A yerbatero invitált ilyen biztatóan az ajtó felé. A bravó megdöbbenve kérdezte:

- Még valaki?! De hát kicsoda Ön, senor?

- Én csak elkísértem a papát, aki éppen most tért vissza az útjá-ról -, válaszolta a teaszedő. - De most gyerünk csak befelé!

Ő húzott engem, én a senoritát, és mindnyájan együtt a bravót szorítottuk befelé.

Olyan szobában találtuk magunkat, amelynek ajtaja közvetlenül a szabadba nyílt. Még nálam volt a zsákmányolt kés, és önkéntelenül a nyelét kerestem. Bizonyos fokú bizalmatlanság támadt bennem a yerbateróval szemben is. Tulajdonképpen alig ismertem, és elképzelhető, hogy kapcsolatban áll ezzel a díszes bandával. Ám pillanatokon belül visszatért a bizalmam, mert észrevettem, hogy mögöttünk további öt yerbatero nyomakodik be a szobába. Mindegyik a kezében tartotta a kését. Az ablakot nem födte üveg, és a külső

deszkatáblák tárva-nyitva álltak. A földszintes épületbelső terét csak vékony fal választotta két részre. A sarokban álló széken ráncos, nagyon idős aszszony üldögélt, és látható aggodalommal figyelte az eseményeket.

A helyiség teljes bútorzatát néhány szalmazsák képezte, valamint egy zsámoly, amely asztalként is szolgált. A nagybácsi ugyancsak elámult, amikor a yerbaterókat észrevette.

- Kicsodák önök? Mit akarnak? Egyáltalán ki engedte meg, hogy a házba belépjenek? - rivallt rájuk.

- Saját magunk - válaszolta Monteso. - Ez a senor védelmezi a senoritát, mi pedig őt. Látja, milyen egyszerűen kapcsolódnak a dolgok? De hát hol a kedves sógor a fiával?

- Bizonyára itt, a kis szobában - válaszolta gyorsan a leány az ösz-szekötő ajtóra mutatva. - Mindjárt hívom őket.

- Igen, igen, jöjjenek csak! Szeretnénk mielőbb megismerni teljes egészében ezt az igazán

vendégszerető, kedves társaságot.

A leány eltűnt az ajtó mögött.

A yerbaterók mozdulatlanul álltak a bejárati ajtóban, az öregasz-szony rémülten kuporgott a széken, nem szólt egyetlen szót sem, Mauricio Monteso pedig középen állva megvető pillantásokkal méregette a bravót, majd megkérdezte:

- Nem találkoztunk mi már ma, senor? Mintha senor Tupido üzletházának a közelében ácsorgott volna.

- Lehet, hogy éppen arra jártam…

- No nem, nem véletlenül. Várakozott valakire. Majd ismét feltűnt a tér sarkán, a cukrászdával szemben.

Ezután több utcán átsétálva a dómhoz ért, ahol megvárta, míg az orgonajáték befejeződik.

- Senor, mit törődik ön az én sétáimmal?!

- Elárulom, rendkívül érdekel a személye, legalábbis ma. Tudom, hogy felment a házacskához is, ahol az orgonista lakik. És sajátságos módon, ez a meglepő, amerre ez a senor sétált, mindig ön előtt haladt. Am a legérdekesebb mindebben az, hogy én pedig önt követtem a pajtásaimmal.

- Semmi dolgom önnel és a barátaival!

- Nekünk azonban van önnel. Sajnos, nem sikerült időben az orgonista házához érnünk, megzavartak bennünket. Szerencsére, mégsem sikerült a terve, amit ott akart végrehajtani. A senor egyedül is meg tudta védeni magát. Ón elmenekült, idejött ebbe a kunyhóba. Megállapodott a lakókkal az új tervben, nevezetesen, hogy idecsalják az idegen senort. Nem figyeltek az ablakra, amelyet nyitva hagytak, és, alatta lapulva, én pompásan kihallgattam mindent. A bravó elsápadt.

- Amiről ön beszél, számomra teljesen érthetetlen! - tiltakozott végül. -Az egészből egyetlen szót sem értek!

- Tagadhat, de ez nem változtat a helyzeten. Mi pontosan tudjuk a dolgunkat.

- Csak néhány perccel önök előtt érkeztem, és azelőtt ma még nem jártam itt. Kérdezze meg a gazdát, ha már valóban visszajött!

- Igen, megérkezett, és mindjárt érdeklődünk is nála. Itt fekszik kinn, a fal mellett. Összekötöztük lasszóval, miután bevallott mindent.

- Ostoba tökfilkó!

- No, no! Kíváncsi lennék, ön mennyivel viselkedne okosabban, ha kés hegyét szegeznék a mellének.

És ha tovább tagad, Önnél is ezt a módszert alkalmazzuk.

- Akkor följelentem önöket, és meg fogják kapni büntetésüket.

- No, ezt jószerint elfelejtheti, már csak a saját érdekében is, mert a rendőrség és ön közt nem lehet valami szívélyes a kapcsolat.

Ekkor elővettem a bravó kését, és megmutattam neki.

- Bizonyára megismeri! Ezt már csak nem tagadja? Gyors pillantást vetett a késre, és így válaszolt:

- Sose láttam! Ne zaklasson az ostoba kérdéseivel!

A kendő közben félrecsúszott az arcáról, és szabadon hagyott egy részt, ahol zúzódást, friss ütés nyomát pillantottam meg.

- Milyen alkalomból sérült meg? - mutattam a sebre. -Talán az orgonista házánál, amikor a falhoz vágtam?

Ezúttal már gorombán válaszolt.

- Törődjék csak a saját arcával, amiért ugyan el nem cserélném az enyémet. Nincs joga kérdéseket feltenni, parancsolgatni! Egyáltalán, maradjon csendben! Szedje össze magát, és menjen, mert különben kidobom!

- Pedig az előbb olyan kedvesen hívott be!

- Persze, mert caballerónak hittem. Most azonban látom, hogy tévedtem. De ne higgye, hogy félek Öntől! Nem vagyok egyedül, mindjárt kapok segítséget! Kinyitotta az oldalajtót, és bekiáltott:

- Gyertek csak, sógor! Van itt egy-két úr, akik öklöket vagy késeket akarnak látni.

A sógor helyett azonban a senorita lépett be, és mosolyogva mondta:

- Nincsenek már itt. Amikor mondtam, hogy látogatókat kaptunk, a bácsi elmenekült a fiával együtt az ablakon keresztül! Nem akartak ujjat húzni a yerbaterókkal.

- Gyávák! Meglógnak az ablakon át, engem pedig itt hagynak egyedül! No, de sebaj! Győzöm én

magamban is. Utat, emberek, mert aki hozzám ér, azt leszúrom!

Kést rántott elő - bizonyára azóta szerezte be, hogy elvettem tőle a másikat -, és az ajtó felé ugrott.

Gyorsan visszaléptem, mintha helyet akartam volna adni neki, ám amikor ellépett mellettem, rávetettem magam, és szorosan átkulcsoltam. A yerbaterók lasszót vetettek rá, és összekötözték. A fickó megkísérelte ugyan, hogy védekezzék, de minden siker nélkül. Dühöngve káromkodott, üvöltött, szidott bennünket, míg a kendőjével be nem tömtük a száját.

Miközben vele foglalkoztunk, láttam, hogy a szeretetre méltó senorita kióvakodik az ajtón. A mama is fölemelkedett a székről, és olyan villámgyorsan tűnt el a szobából, amit fel sem tételeztem volna róla. A többiek nem figyeltek fel rájuk. Visszatarthattam volna őket, de mivel semmi szükségem sem volt rájuk, hagytam, hadd menjenek.

A bravó megkötözve hevert a földön.

Monteso ekkor így szólt:

- Ez már a miénk, hozzuk be a másikat.

Két yerbatero kiment, hogy teljesítse a parancsot. Roppant kíváncsian vártam, milyen arcot vág

Monteso, ha emberei majd visz-szatérnek.

Ez jó időbe telt. Egyikük zavartan túrt a hajába, amint belépett.

- Eltűnt az átkozott! Pedig átkutattuk az egész ház környékét.

- De hát szorosan a fal mellé fektettük - bosszankodott Monteso -, és az is lehetetlen, hogy saját erejéből kibontotta a lasszót.

- Akadt azonban, aki megszabadítsa - mondtam. - A sógor a fiával, és a leány a nagymamával. Ez a négy személy csak elég, hogy feloldozza kötelékeit.

- Az ördögbe is! - nézett körbe a nők után kutatva. - Hát ezek is eltűntek? Észre sem vettem. Tehát a fickó meglógott, és magával vitte a lasszómat is. Hiába, így jár az ember, ha nem figyel. A legnagyobb gazember azonban itt maradt. Majd ő megfizet a többi helyett is. Mit csináljunk vele, senor? A kérdés nekem szólt.

Megvontam a vállam.

- Nem ismerem az itteni körülményeket, bíró sem vagyok, hogy ítéletet mondjak.

- Hohó, még hogy bíró! Csak ezer vesződséget vennénk a nyakunkba, ha a rendőrségnek adnánk át az ügyet. Itt kellene maradnunk, mint tanúk, ki tudja, meddig. Közben pedig megjelennének a fickó barátai, kiszabadítanák, és még talán minket zárnának be, ha idejében el nem tűnnénk. Jól ismerem a hatóságokat. Nem, a bírák mi vagyunk. Ez a legjobb és legrövidebb eljárás. Nem is beszélve az ítéletről, amit a bíróság hozna: sohasem hajtanák végre! A magunk törvénye szerint járunk el. És a gyilkost ártalmatlanná kell tenni, amint csak lehet! Ez a szokás mind a pampákon, mind az őserdőben.

Vagy golyó, vagy kés! És ezt tesszük most is!

- Nem, senor, ebbe én nem egyezem bele.

- De hát miért nem?

- Mert nem vagyok sem bírája, sem hóhéra ennek az embernek.

- Ón félreért. Mi rendezzük és vállaljuk magunkra az egész dolgot.

- Erről viszont szó sem lehet, semmi szín alatt. En vagyok a sértett, tehát az egész ügy az én dolgom.

- Caramba! Ezért futottam kora este óta a csirkefogó után, magammal cipelve társaimat is?! Sikerült a gyilkosságot megakadályozni! Es most távozzunk dolgunk végezte nélkül? Hallottak már ilyet? Ön jót tett velem, senor, tehát a barátom. Amit pedig egy barát ellen tesznek, ugyanolyan, mintha énellenem tennék.

Legalábbis a yerbaterók ezt így gondolják. És egy gyilkossági kísérletet mindig meg kell büntetni!

- Ha valóban baj történt volna, akkor önök, mint barátaim, bosz-szút állhatnának. No de semmi bajom, épségben megúsztam. Ezért kérem, hogy nyugodjanak bele, hagyjuk futni a fickót.

- Senor, ön rendkívül sajátosan gondolkodik. Vagy az ön hazájában talán kitüntetik a gyilkosokat?

Dicséretet, jutalmat kapnak? Gondolja meg, ha futni hagyjuk, csak az alkalmat keresi majd, mikor támadhat önre.

- Azt merészelje csak! Most már ismerem őt, és a szándékát is.

Nem félek tőle. Am büntetés nélkül ne ússza meg. Páholják el alaposan, hátha bevallja, hogy ki a megbízója.

- Remek ötlet! És hogy beszélni fog, az biztos! Hány ütést kapjon?

- Addig verjék, amíg nem beszél. Ha azonban megmondja, ki küldte a nyakamra, egy pofont sem

tovább. Most kimegyek. Látni sem akarom ezt az embert többé.

Kiléptem a szabadba, és körbekutattam a házat Nem találtam semmi nyomát, hogy közben a lakók

visszatértek volna. Bentről tisztán hallottam a súlyos csapásokat, amiket a bravó kapott, ám egyetlen fájdalmas kiáltás sem kísérte a csattanásokat. Tíz perc múlhatott el, amikor kinyílt az ajtó. A fickó a földön feküdt.

Nadrágja széthasadozva, vérrel átitatva, de még ebben a helyzetben is gúnyosan vigyorgott rám. Semmit sem mondott, egyetlen hangot sem, úgy látszik, kötélből voltak az idegei.

- Senor, mit tegyünk? Ez ugyan nem beszél, de ha tovább verjük, még belehal.

- Hagyják, éppen eleget kapott. Nélküle is tudom, ki van a háttérben.

- Helyes. Itt hagyjuk fekve, az ajtót bezárjuk, hogy társai ne férkőzzenek olyan könnyen hozzá. Vagy talán jobb lenne eloltani a lámpát, és megvárni, míg a lakók visszatérnek?

- Velük semmi dolgom. Tudni sem akarok róluk.

- Isten áldja önt és a szelídséget, de ne vigye túlzásba! Ha engem egy féreg megmar, agyoncsapom, mert ha nem, ismét harap. De hát legyen akarata szerint. Menjünk.

Kijött a többiekkel együtt a házból, bezárták az ajtót, majd eldobták jó messzire a kulcsot.

Visszasétáltunk a kopár területen át, és ráfordultunk a városba vezető útra. Hamar beértünk a házak közé, senki sem tartóztatott föl bennünket Útközben egyetlen szó sem hangzott el.

Ahogy elhagytuk a dómot, Monteso így szólt:

- Nagyon fáradt, senor, vagy talán megtisztelne bennünket, hogy egy pohárkával igyunk az

egészségére? Nagy örömünkre szolgálna.

Tulajdonképpen nekik köszönhettem az életemet, ezért nem tehettem meg, hogy ilyen barátságos

meghívást visszautasítsak, és megbántsam, esetleg meg is sértsem őket. Elfogadtam tehát.

Hamarosan elhagytuk a főutcát, és egy keresztutcába tértünk, ahol egy jellegtelen ház előtt megálltunk.

Ütött-kopott tábla lógott az ajtó fölött, jelezve, hogy az épületben kocsma található.

3. Az inkák elrejtett kincse

Ahogy benyitottunk, pontosan azt találtuk, amire számítani lehetett. Az ivóból a félig nyitott ajtón át sűrű cigarettafüst terjengett ki, és hangos kiabálás hallatszott. Már sajnáltam, hogy ráálltam a meghívásra, ám Monteso elhaladt az ivó előtt, és a folyosó végén kopogtatott egy ajtón, amely úgy látszott, hogy a konyhába vezet.

Azonnal kinyílt, és csinos, szépen öltözött leány lépett elő. Kedves térdhajlással üdvözölte a yerbaterót.

- Font nyitva van? - kérdezte Monteso.

- Igen. Csak néhány úr beszélget, kis társaság. A nővérem szolgál fel.

- Akkor fölmegyünk. Gondoskodjék róla, hogy ez a lármás társaság ne zavarjon bennünket.

Mindezt olyan tónusban mondta, ami már csaknem parancsként hangzott, ám a leány teljes

természetességgel fogadta. Ismét bókolt a tekintélyes vendég előtt, és arra a lépcsőre mutatott, amely föntre vezetett.

Nekivágtunk. Monteso haladt elöl, én követtem, utánam pedig a yerbaterók jöttek. Kicsiny előszobába érkeztünk, ahol a fogason kalapok sorakoztak, a sarokban pedig elegáns tartó állt a botok számára.

Monteso félrehúzta a nehéz plüssíuggönyt, és fényűzően berendezett, keskeny, hosszú szalonba léptünk, ahol néhány csillár szinte nappali fényt varázsolt. Az asztalokon márványlapok, a székek, a kerevetek finom vörös plüssel bevonva. Minden asztalon valóságos gyűjtemény csillogott: különféle italok, gondosan összeválogatva. Egyszóval ez a szalon egy európai nagyváros bármelyik szállodájának díszére vált volna.

A büfépult mögül fiatal leány lépett elő, és mély meghajlással üdvözölt bennünket. Az egyik asztalnál négy úr ült. Elegánsak, mintha most léptek volna ki egy divatszalonból. Ok is udvariasan köszöntek, sőt egyikük fölállt, és szertartásos módon kezet nyújtott Montesónak.

Hogyan, ide járnak a yerbaterók? Akárcsak Monteso, a többiek is piszkos, szakadozott ruhában,

mezítláb jöttek. Ruházatuk ösz-szesennem ért tizenöt pfenniget. Hajuk, szakálluk ápolatlan, mosdásról, fürdésről ne is beszéljünk! Egyszerűen elámultam a csodálkozástól. Természetesen ezt a legparányibb mértékben sem mutattam.

Végigsétáltunk a termen, és a sarokban leültünk egy asztalhoz, amely olyan nagy volt, hogy mindnyájan kényelmesen elfértünk körülötte.

Ezután Monteso a büféhez ment, hogy leadja a rendelést.

A leány elvitte az asztalon lévő palackokat, és újakat hozott helyettük. A legnagyobb csodálattal olvastam a címkéket: Cháteau Yquem”, Latour blanche” és Haut-Brion”. Ha ezek a borok valódiak, akkor az áraik aligha illenek a mezítlábas társasághoz, amelynek tagjai nyilván el akarják fogyasztani.

Monteso ült velem szemben.

Udvarias, barátságos bólintással szólalt meg:

- Ahogy én megfigyeltem önt ma délután, senor, szinte biztosra veszem, hogy nem volt alkalma

vacsorázni. Tupidónál is olyan rövid ideig tartózkodott, ami nem lehetett elég, hogy asztalhoz üljenek.

Meghívjuk tehát, hogy legyen a vendégünk vacsorára. Természetesen csak azt nyújthatjuk, amit a szegény yerbaterók szoktak enni, ha egyszer a városba kerülnek. Sajnos, ennyire telik.

- Ez mindenesetre meg is látszik - nevettem el magam az üvegekre mutatva. - Ha a kenyér, amit önök fogyasztanak, ehhez a vízhez illik, akkor magam is szíves-örömest elszegődnék yerbaterónak.

- Talán nem is olyan rossz az, mint ahogy a látszat mutatja. Remélhetőleg megismeri majd közelebbről is, hogyan élünk és dolgozunk. Mert valami azt súgja nekem, hogy még nagyon sokszor fogunk együtt üldögélni, úgy, mint ma, ha nem is ezen a helyen.

Ezután üveget bontott, töltött a poharakba, és koccintottunk arra, hogy a nemrég kezdődött, zsenge ismeretségünk folytatódni fog. Majd előhúzott egy tömött levéltárcát, és visszaadta azokat a bankjegyeket, amelyeket délután kapott tőlem.

- Engedje meg, kérem, hogy a mai megállapodásunkkal ellenkezőleg cselekedjek. Voltaképp csak egy év múlva mondhatnám fel és fizethetnék, de hát részemről mindez csak tréfa volt, és kérem, kezelje így ön is.

Egyáltalán nem vagyok olyan szegény, amilyennek ön tart, de örülök a tévedésének, mert így alkalmam nyílt, hogy megismerjem Önt. Uyen jószívű ember Önök, németek közt gyakran előfordul, nálunk azonban csak ritkán. Éppen ezért rögtön szívembe zártam önt, és elbeszéltem mindent a barátaimnak is.

A csodálkozásomat még csak palástoltam, de kérdéseimet már nem tudtam visszafogni.

- De hát, senor, ha ön valóban olyan jó körülmények közt él, akkor miért tűri, hogy ez a gőgös Tupido leckéztesse, és miért vesztegetett oly sok szót erre a hitvány kétszáz papírtallérra?

- Hogy őt megtévesszük, senor. Mi tisztességes emberek vagyunk, és ha egyszer valakit bizalmunkba fogadunk, az nem csalódik bennünk soha. Aki tisztességesen fizet, az tisztességes árut kap, és minden tekintetben ránk bízhatja magát. Tupido azonban gyalázatos csaló, hazug, ezért mi is így járunk el vele.

Nyugodtan beszélek, mert bízunk önben, és tudjuk, nem fog elárulni minket. A minta, amit Tupido a teaszálKtmányunkból vett, kiváló volt, mi azonban az este folyamán bejutottunk a raktárába, és kicseréltük a bálákat. Ő tehát a sok mázsa tea közt, ami a lerakatában pihen, any-nyi valódit sem talál, amennyit ujjheggyel összecsíphetünk.

- Ah, senor! De hisz ez csalás!

- Csalás? Nagyon rossz néven venném ezt a szót bárki mástól! Miért, mit nevez ön csalásnak? Ha én a tolvajtól titokban visszaveszem azt, amit tőlem ellopott?

- De hát miért nem fordul a hatóságokhoz?

- Mert vele szemben tehetetlenek. Ajánlom, óvakodjék a mi törvényszékeinktől. Ha ellopnak tőlem ezer pesót, és vádat emelek a tolvaj ellen, nékem két-, vagy háromezerbe kerül, míg az eredeti ösz-szeget visszakapom, és a bűnös nagy valószínűséggel még meg is ússza az egészet. Nálunk a tolvajok kitűnő

kapcsolatban állnak a hivatalnokokkal. Nem is lopnak valójában, hanem hagyják, hogy éjszakánként a házukba vándoroljanak az áruk. Ezért az ember legszívesebben egyedül segít önmagán. Tupido megcsalt minket, és mi ezt megtoroltuk, a hatóságok közreműködése nélkül is. Mi az igazság szellemében járunk el, holmi erkölcsi méricskélés nélkül, és az alkalmazott módszerek semmiféle lelkifurdalást nem okoznak. A kétszáz papírtallért természetesen elküldöm néki. Megüzenem, hogy sikerült kölcsönt szereznem, s ezért kilépünk a szolgálatából.

Ón nem ismeri a yerbaterók életét. A fáradságos, veszélyes munkát! Hosszú hónapokon át élünk a vadonban, kockáztatjuk az életünket! S mindezt miért? Hogy efféle csaló milliomos rabszolgái maradjunk? Hát nem, ebből elég!

- Természetesen fogalmam sincs a teagyűjtéssel járó veszélyekről. De azt nem értem, miért beszél ön az életük kockáztatásáról, hiszen csak le kell szedniük a jól termő teacserjékről a leveleket, sarjúhajtásokat, fiatal oldalágakat, és kész…

- Ha nem lenne a vendégünk, akkor most bizonyára kinevetnénk önt. Jól termő cserjékről beszél.

Bizonyára teaültetvényre gondol. Eljön a begyűjtés ideje, a dolgozók Idvonulnak, és leszedik a

leveleket.

- Valóban így képzeltem el, egész pontosan úgy, ahogyan a kínai ültetvényeket művelik.

-Gondoltam. De el sem tudja képzelni, mekkorát téved. Megvárjuk, amíg felszolgálják az ételt, azután elbeszélem önnek pontosan, hogyan történik mindez.

Igen, mert közben jött a leány, és megterítette az asztalt. Ismét csak nagyot néztem, amint elhelyezte az ezüst evőeszközöket a mezítlábas társaság előtt. A legfinomabb márkájú porcelánok, és az ételek, amiket felszolgáltak, nyugodtan felvehették volna a versenyt valamelyik párizsi boulevard vagy a berlini Unter den Linden éttermeivel. A levesen kívül még hat fogás következett, és végül finom édesség és három földrész válogatott gyümölcsei zárták a sort. Monteso úgy viselkedett vacsora közben, mint valami főúr, aki nap mint nap hozzászokott a reprezentációhoz. Kedvesen kínált mindenkit, nékem pedig egyenesen a legfinomabb falatokat juttatta. Vacsora közben folytattuk a beszélgetést.

- Az igazi yerbatero az őserdőkben gyűjti a teát, gyakran olyan vidékeken, ahol ember még nem járt, és lépésről lépésre jaguárokkal, krokodilokkal, pumákkal és nem utolsó sorban vad indiánokkal kell megküzdenie.

Erről még sohasem hallott?

- Ó, dehogynem. Én azonban úgy gondoltam, hogy mindez csak egész ritkán, különleges helyzetekben fordul elő. Most már igazán kíváncsi vagyok, és szeretnék mennél többet megtudni, hallani a yerbaterók életéről.

- Nos, amit erről úgy általában el lehet mondani, azt én most önnek elbeszélem. Am hozzáteszem, mindez csak mese. Ha igazi élményeket akar, akkor ott kell élnie a teaszedőkkel, végeznie kell velük együtt a munkájukat, el kell viselnie a megpróbáltatásokat. Tehát lássuk. A yerbatero sohasem megy egyedül a vadonba.

Vállalkozó szerződteti őket, tíz, húsz, akár harminc főt is egy csoportba, és gondoskodik a felszerelésről. Hogy ez miből áll? Poncho és különböző ruhaféleségek, szerszámok, kések, fegyverek, élelmiszer, pálinka, dohány és még sok más nagyon fontos dolog. És végül jelentős számú igavonó állatra is szükség van: szarvasmarhákra, ezeknek egy része a munkások hússzükségletét biztosítja, míg a másik fele a tea hazaszállításához kell. Az összegyűjtött yerbát a levágott állatok bőrébe csomagolják. Ha régi, összeszokott a társaság, akkor már van vezetőjük, ha újonnan alakultak, akkor választanak maguk közül. A vezetőnek mindenki köteles

engedelmeskedni az idény folyamán. Amikor minden megvan, fölkerekednek. Amint megérkeznek a vadonba, a vezető kijelöli a táborhelyet, majd berendezkednek.

És most kezdődik a munka.

Kettes párokra oszlik a társaság, különböző irányba indulnak, és kezdődik a gyűjtés. Leszedik a teacserje apró ágait, amelyeken sok a levél, az oldalhajtás, a fiatal sarj. Osszemetélik, majd ponchóba csomagolva, esetleg kötelek segítségével beszállítják a táborhelyre, naponta kétszer. Ez a két alkalom egyúttal az ebéd és a vacsora ideje is. Ez a munka folytatódik heteken, esetleg hónapokon át. És hogy meddig? Míg az összegyűjtött tea elszállításához elegendő bor a levágott állatok bőréből össze nem gyűlt. Ekkor a kunyhó mellé magas állványt építenek, alatta pedig bedöngölik a földet, amilyen keményre csak lehet. Az állványra ráterítik az ágakat, leveleket, majd tüzet gyújtanak alatta. Óvatosan bánnak a lángokkal, nehogy az egész alkotmány leégjen.

Amikor a tea kellőképpen megszáradt, eloltják a tüzet, és eltakarítják a hamut. Leszedik az állványról a yerbát, szétterítik a tűz helyén még forró talajon, és tovább szárítják, addig, amíg porrá nem lehet zúzni. Ezt a műveletet fahusángokkal végzik. Míg a tea szárad, az előkészített bőröket kettévágják, illesztik, majd összevarrják, úgy, hogy a felső részük nyitva marad, és valamennyire négyszögletes, zsákszerű formát öltenek.

Az így előkészített bálákba a teaport belegyömöszölik, olyan keményre, mint a kő, majd felül is összevarrják.

Egy ilyen bála nem nagy, a súlya azonban mégis megközelíti a másfél mázsát.

- Úgy látom, kissé más módon történik a teaszedés, mint ahogy eddig gondoltam. Ez az életforma

leginkább az Egyesült Államokbeli trapperekéhez, vagy inkább a méhvadászokéhoz hasonlít

- Találó a hasonlat, ha nem is teljes egészében. Teljes képet csak úgy kaphat, ha együtt él a lakossággal, átutazik a tájakon, és saját szemével győződik meg életkörülményeikről, munkájukról, gondjaikról, bajaikról.

- Nos, éppen ezt tervezem. Ezért utazom! Különösen a pampákat szeretném megismerni.

- Az őserdőket talán nem?

- Természetesen azokat is.

- Szabadon gazdálkodhat az idejével, vagy kötött az útiprogramja, és meghatározta a pontos befejezést is?

- Szó sincs róla. Szabad vagyok, mint a madár.

- Nos akkor, senor, mit szólna ön ahhoz, ha, teszem fel, velünk jönne, és hetekig csavarognánk a vadonban?

- Remekül érezném magam.

- Akkor csatlakozzék hozzánk! Ismerje meg a yerbaterók életét. Mondja, hallott már egyáltalán a Gran Chacóról? Micsoda vidék! Izgalmas, érdekes tájak, aligha van párjuk Dél-Amerikában! Majd látni fogja, ha velünk tart. Ott találkozunk a Sendadorral, akit mint a legjobb vezetőt ajánlottam önnek, ő már vár ránk. Különös vállalkozást tervezünk.

- Megtudhatok róla valamit? Vagy talán titok?

- Hm! - dörmögte Monteso. - Tulajdonképpen igen, de önben megbízunk, és talán nem is fog kinevetni bennünket.

- Ugyan, mit gondol rólam, senor! Én, a zöldfiilű, hogyan is mulathatnék önökön? Hiszen egész életem során sem tudnék annyi tapasztalatot szerezni az itteni körülményekről, mint amennyivel önök most rendelkeznek! Úgy hasonlíthatom magamat önökhöz, mint nebulót a professzorokhoz.

Monteso elgondolkodva simogatta a szakállát, kérdő pillantást vetett társaira, majd látva azok

beleegyező bólintását, hozzám fordult:

- On éveken át észak-amerikai indiánok közt élt, nyilván megtanult fegyverekkel és lovakkal bánni.

Ma délután észrevettem, hogy helyén van a szíve is, és több tekintetben tanultabb, műveltebb, mint mi hatan együttvéve. Éppen ezért úgy gondolom, ön az az ember, akire nékünk szükségünk van. Mindenekelőtt azonban felteszek egy kérdést, amelyre Őszinte választ várok.

- Rendben van!

- Jó, tehát kérdezek, de még egyszer mondom, ne nevessen ki minket. Mondja meg tehát, mit tenne, ha tudomása lenne egy olyan helyről, ahol kincs van elásva?

- Felhívnám rá a jogos tulajdonos figyelmét.

- Jogos tulajdonos! Úgy! Hm! És ha nincs ilyen? Ha egyáltalán nem lelhető fel semmiféle tulajdonos?

- Akkor kiásnám saját magam.

- Hisz ön a csodákban?

- Ostobaság! Varázslat nem létezik, de arra nincs is szükség, hogy elrejtett kincset az ember felszínre hozzon. Ha tudjuk, hol ásták el, oda kell menni, meg kell keresni a helyet, és ki kell ásni.

- Úgy! Hm! - dörmögte szokása szerint. - Ha ez valóban így lenne, ugyancsak örülnénk.

- Pedig ennek ez a módja.

- Nos, senor, ön tanult ember, és ahogy a véleményét megfogalmazza, elmondja, azt az ember kénytelen elhinni. Tehát csak megerősítette bennem a meggyőződést, hogy ön a mi emberünk, velünk kell tartania. Mi ismerünk ugyanis egy ilyen helyet, ahol valamikor régen kincset rejtettek el, sőt, bár hihetetlen, két helyet is.

- Akkor siessenek oda mielőbb, és szerezzék meg a kincseket, míg meg nem előzik önöket.

- Hm! Ha ez olyan egyszerű lenne! Jártam ugyanis már ott fent, de nem találtam semmit. A környéket behatároltuk, de a kincs pontos helyét nem sikerült felfedezni, hiába, nem tanultunk ahhoz eleget, hogy az írást betűről betűre megértsük.

- Ah! Tehát van írás is?

- Sajnos, igen. Ón tanult ember, és azért…

- Kérem! - vágtam közbe. - Ne tulajdonítson túlzott képességeket nekem. Milyen nyelven készült az írás?

- Inka nyelven, az úgynevezett kecsua nyelvjárásban, ám latin betűkkel íródott.

- Roppant érdekes! Igazán meglepő!

- Miért találja olyan különösnek?

- Észak-amerikai barangolásaim során foglalkoztam már ezzel a nyelvvel, és sok munkámba került, míg valamelyest megismertem. Továbbá, mielőtt ideutaztam volna, beszereztem néhány könyvet, amelyek a dél-amerikai őslakosság nyelvjárásaival foglalkoznak. Ezen belül a kecsua különösen érdekel. Kinél van most ez az írás? Mert mondanom sem kell, mennyire szeretném elolvasni…

- Éppen annál a pajtásunknál, akit mint Sendadort ajánlottam önnek.

- Saját tulajdona ez az irat?

- Most már igen. Egy haldokló szerzetestől kapta.

- Es az miért éppen neki ajándékozta?

- Mert csak ketten voltak. Rajtuk kívül senki. Mint vezetőt szerződtette az atya, akit az Andokon túlról kellett átvezetnie Tucumánba, a dominikánusok kolostorába. Útközben azonban a már igen koros atya hirtelen beteg lett, majd el is hunyt. Röviddel a halála előtt adta át az írást a Sendadornak. Én már láttam többször, két lapból áll.

- El tudta olvasni?

- Sajnos, nem. A Sendador azonban művelt ember, és éveken át tanulmányozta. Végül úgy gondolta, hogy ért mindent, és fellovagoltunk a hegyekbe. Megkerestük mind a két helyet, de, amint mondtam, a kincsnek nem sikerült a nyomára biikkannunk.

- Nem közölte önnel, miről szól az írás?

- Elmondott mindent, amit ki tudott hámozni belőle.

- Megtudhatom, hogy mit jegyzett meg belőle?

- Természetesen. A szent, férfiú tudós ember volt. Sikerült engedélyt szereznie, hogy Peruba utazhasson zsinórokat tanulmányozni, kibogozni…

- Úgy véli talán, hogy megfejtem, vagy kibetűzni?

- Igaza van, valóban így értettem. Tudja, élt itt valaha egy nép, az inkák, akik írás helyett zsinórokat kötöztek csomóba. Tudtam, hogy hívják ezeket, de már elfelejtettem.

- Talán kipuk?

- Igen, igen. Ez az a szó.

- A kipu olyan zsinórköteg, amelyen egy fő szál vezet végig. Erre vékony oldalágakat csomóznak

különböző színekben, formákban. Minden színnek és kötésformának más és más a jelentése.

- Igaz. Hasonlóképpen tájékoztatott a Sendador is. Ilyen kipukat nagy számban rejtettek, ástak el az inkák. Az atya hosszasan kutatott utánuk, és sokat meg is talált.

Hosszú éveken át fáradozott, hogy megfejtse őket, ami végül sikerült is neki. A szóban forgó két kiput egy öreg indián asszonytól kapta, akit betegségéből kigyógyított. Az asszony nem bírta elolvasni őket, de úgy tudta, hogy kincsekről van bennük szó. Az atya megfejtette mind a kettőt: ő

korábban írt már könyvet is a lapukról, de az nem került kiadásra. Ennek a kettőnek titokban

megtartotta a tartalmát, mert Tucumánba érve ellenőrizni akarta, helyesen értelmezett-e mindent, és a színek, csomók jelentését betűikkel is le akarta írni. Sajnos, mint már említettem, útközben meghalt, így a nyersfordítást a Sendador örökölte.

- A kipukat is?

- Nem. Azokat a szerzetes a gyűjteményében hagyta, amelyhez vissza akart térni.

- Hm! Valószínű, hogy csak a kincs miatt kelt át az Andokon. És Tucumánba akart menni, a

dominikánusokhoz?

-Igen.

- Ugy? Nos, akkor kissé gyanúsnak tetszik az ön Sendadora.

- Miért?

- Előbb beszélje el, mit tud az írásokban foglaltakból.

- Nos hát, élt valamikor régen két híres inka, akik szerencsés hadjárataik során óriási gazdagságra tettek szert. A város, amelyben laktak, nagy tó partján állt. Amikor veszély közeledett, a tóba süly-lyesztették minden értéküket, aranya, ezüsttárgyaikat, mielőtt az ellenség körülzárta volna a várost. A kincs még mindig ott hever érintetlenül, a pontos helyét senki sem ismeri, csak a kipu tudna beszélni róla. A várost elfoglalták, lerombolták, lakóit pedig kiirtották.

- Hogyhogy ez a kipu mégis megmaradt? Bizonyára alaposan átkutattak mindent.

- Való igaz, de valakinek mégis sikerült elmenekülnie, és magával vitte a kiput. Fölment a hegyekbe, hogy ott egy magasan fekvő falucskában elrejtőzzék a rokonainál. Sajnos, az üldözők oda is követték.

Az illető és a háziak, látván a veszélyt, elhagyták az otthonukat. Ezt megelőzően azonban valamilyen mély aknába rejtették értékeiket, vagyonukat, a lejáratot pedig befalazták, olyan gonddal, hogy emberi szem nem tudja megkülönböztetni a környezetétől. A pontos hely hollétét ezúttal is kipuba rögzítették. Mindkét kiput a falu elöljárója rejtette el a házában. A menekülőket utolérték az üldözők, és lemészárolták őket. Kivéve egyet, aki ugyan halottnak tettette magát, de csak könnyebben sérült meg. Az éjszaka során sikerült kijátszania az őrök figyelmét, és elmenekült. Csak jóval később kereste fel a kacika, vagyis az elöljáró házát, amely romokban hevert. A környék, bár már régóta béke uralkodott, teljesen elnéptelenedett. Napokon át kutatott a romok közt, míg egyszer csak rábukkant a rejtekhelyre, amely érintetlen volt. Megtalálta, és magával vitte a két kiput.

Haláláig őrizte, majd a fiaira hagyta őket. így öröklődtek tovább, tovább, míg eljutottak az indián asz-szonyig, aki a szerzetesnek ajándékozta mindkettőt. Az idők során senki sem tudta megfejteni őket, ezért a titkukat megőrizték, az elrejtett kincsek érintetlenül megmaradtak. Egyébként a Sendador is mondta, hogy nem minden inka rendelkezett a kipu-fejtés tudományával.

- Senor, ha ez nem egy kész regény, akkor nincs regény a világon!

- Nem hisz nekem?

- Önnek elhiszem én szívesen, de akitől hallotta ezt a mesét…

- A Sendador nem hazudik nekem!

- Az meglehet. Talán őt is megtévesztették. A történetben ugyanis logikai hibák vannak, mégpedig jelentősek. Amellett a Sendador lopás vádjával gyanúsítható.

- Az én régi, hűséges barátom, és ez a furcsa gyanúsítás! Ismerné csak azt az embert, úgy, mint mi, akkor óvakodna attól, hogy ilyen szavakkal bántsa meg.

- Nagyon sajnálom, de el kell szomorítanom önt. Nyomós okaim vannak ugyanis a gyanút illetően.

Ismerte a Sendador az elhunyt jámbor férfiút már korábban is, mielőtt az szerződtette volna arra az útra?