Tizenkettedik fejezet

Sher­lock első, ösz­tö­nös re­ak­ci­ó­ja az volt, hogy vissza­ro­han az aj­tó­hoz, és le­ug­rik a vo­nat­ról. Meg­ra­gad­ta Vir­gi­nia kar­ját, és kezd­te vol­na maga után von­szol­ni, ám a lány el­len­állt.

– Le kell száll­nunk! – szi­szeg­te. – Nincs je­gyünk, és itt hagy­nánk apá­dat.

– Ve­he­tünk je­gyet a ka­la­uz­tól is, vagy mond­hat­juk, hogy apu­nál van­nak a je­gyek, ő pe­dig egy má­sik ko­csi­ban uta­zik – fe­lel­te Vir­gi­nia. – És ami­kor meg­ál­lunk, sür­gö­nyöz­he­tünk neki, hogy meg­tud­ja, hol va­gyunk. Most az a leg­fon­to­sabb, hogy ne ve­szít­sük szem elől azo­kat, akik fog­va tart­ják Mattyt. Kü­lön­ben vég­leg nyo­muk vesz­het. Kö­vet­nünk kell őket, amíg is­mét meg nem száll­nak va­la­mi ho­tel­ben vagy ház­ban.

– De… – kezd­te vol­na Sher­lock.

– Bízz ben­nem! Ez az én ha­zám. Is­me­rem. Tu­dom, hogy men­nek itt a dol­gok. Már ko­ráb­ban is utaz­tam egye­dül vo­na­ton. Min­den rend­ben lesz!

Sher­lock le­csil­la­po­dott. Vé­let­le­nül ke­rül­tek ebbe a hely­zet­be, de ha már így ala­kult, a leg­job­bat kell ki­hoz­ni­uk be­lő­le. Vir­gi­ni­á­nak iga­za van: ha most le­száll­ná­nak a vo­nat­ról és vissza­men­né­nek a ho­tel­be, az­zal csak kár­ba vesz­ne min­den ed­di­gi erő­fe­szí­té­sük, és az egész ame­ri­kai út­juk ér­tel­met­len­né vál­na.

– Jól van hát! – bó­lin­tott. – Ma­ra­dunk.

– Már amúgy sincs más vá­lasz­tá­sunk – vi­lá­gí­tott rá Vir­gi­nia, és ki­mu­ta­tott az ab­la­kon. Oda­kint el­ma­radt a pe­ron, és a vo­nat egy­re na­gyobb se­bes­ség­re kap­csolt, mi­köz­ben a sín szé­les, po­ros ut­cá­kon vá­gott át. Hal­lot­ta, de egy­út­tal érez­te is a fé­mes kat­to­gást, ahogy a vo­nat­ke­re­kek nagy­já­ból száz­mé­te­ren­ként zök­ken­ve át­ha­lad­tak a sín vé­gek il­lesz­té­se­in.

Sher­lock vissza­for­dult a pad­so­rok kö­zöt­ti szűk fo­lyo­só irá­nyá­ba, a Mattyt fog­va tar­tó ame­ri­ka­i­ak felé.

– Mind he­lyet fog­lal­tak – ál­la­pí­tot­ta meg. – Mi is ül­jünk le va­la­ho­va, és ta­lál­juk ki, mi le­gyen a kö­vet­ke­ző lé­pés! Egy­sze­rű­en csak kö­vet­jük őket, vagy meg­pró­bál­juk ki­sza­ba­dí­ta­ni Mattyt?

– Az at­tól függ, mi fog tör­tén­ni – fe­lel­te Vir­gi­nia. – Mit gon­dolsz, mi­ért ro­han­tak úgy a vo­nat­hoz?

– Az én hi­bám – is­mer­te el Sher­lock. – Az egyi­kük meg­lá­tott az ut­cán, és kö­vet­ni kez­dett, de si­ke­rült el­búj­nom elő­le. Erre vissza­ment a szál­lá­suk­ra. Bi­zo­nyá­ra úgy dön­töt­tek, hogy gyor­san el­pu­col­nak on­nan. Ak­kor si­ke­rült Matty­nek meg­üzen­nie, amit hal­lott, hogy hová szán­dé­koz­nak to­vább áll­ni. – El­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra, és kö­rül­né­zett. – Ott van két sza­bad hely! Gye­re, leg­alább ül­jünk le!

Az ülő­he­lyük a Mattyt fog­va tar­tó ame­ri­ka­i­ak­nak hát­tal he­lyez­ke­dett el. Mi­köz­ben he­lyet fog­lal­tak, Sher­lock ki­pil­lan­tott az ab­la­kon. A vo­nat épp nagy ív­ben ka­nya­ro­dott, és így lát­ha­tó­vá vált messze elöl a sze­rel­vényt húzó moz­dony. Naiv mó­don azt vár­ta, hogy ez is ugyan­úgy néz majd ki, mint az ang­li­ai gé­pe­ze­tek, amik Farn­ham­ból Guild­for­don át Lon­don­ba köz­le­ked­nek; ez azon­ban más volt. A hen­ge­res boj­ler­sze­rű alap­for­ma ugyan­az ma­radt, ám itt a brit vo­na­tok apró ké­mé­nyét va­la­mi masszív, lej­tős ol­da­lú szer­ke­ze­ti elem vál­tot­ta fel, ami a boj­ler­tank ele­jé­ből me­redt föl­fe­lé. És a moz­dony or­rá­ra is va­la­mi bi­zarr tár­gyat erő­sí­tet­tek; egy he­gyes csúcs­ban vég­ző­dő, ék ala­kú fém­rá­csot, ami a je­lek sze­rint arra szol­gált, hogy bár­mit fél­re­sö­pör­jön az út­ból.

– Bö­lé­nyek – je­gyez­te meg Vir­gi­nia kur­tán, Sher­lock pil­lan­tá­sát kö­vet­ve.

– Tes­sék?

– Bö­lé­nyek. És te­he­nek. Össze­vissza kó­bo­rol­nak, gyak­ran a sí­ne­ken is, és oly­kor egy­sze­rű­en nem akar­nak odébb moz­dul­ni. A vo­nat ilyen­kor le­las­sít, és az a fém üt­kö­ző­rács le­tol­ja őket az út­ról.

– O! – Egy pil­la­nat­ra el­töp­ren­gett. – És mi vol­na, ha el­mon­da­nánk a jegy­ke­ze­lő­nek?

– Ha mit mon­da­nánk el? – ér­tet­len­ke­dett Vir­gi­nia.

– Hogy Mattyt túsz­ként fog­va tart­ják.

– Es még­is, mit csi­nál­na? – Vir­gi­nia meg­ráz­ta a fe­jét; réz­szí­nű, csil­lo­gó tin­csek röp­köd­tek az arca kö­rül. – A jegy­ke­ze­lő ál­ta­lá­ban va­la­mi nyug­dí­ja­zás előtt álló vén tata. Ő nem len­ne ké­pes ten­ni sem­mit.

A vo­nat to­vább za­ka­tolt. Sher­lock fi­gyel­te, amint oda­kint az épü­le­te­ket és uta­kat vég­leg fel­vált­ja a nyílt táj, el­szórt fa­cso­por­tok­kal. A ra­gyo­gó nap­fény­ben a zöld nö­vény­zet mint­ha sa­ját fénnyel iz­zott vol­na.

– Med­dig tart az uta­zás? – kér­dez­te Sher­lock.

– In­nen Rich­mon­dig? – Vir­gi­nia el­töp­ren­gett egy pil­la­na­tig – Ta­lán egy na­pig. At­tól is függ, hány meg­ál­lónk lesz. És le­het, hogy út­köz­ben át is kell majd száll­nunk va­la­hol.

– Egy egész na­pig? – Jó ég, ez az or­szág ha­tal­mas. – És mit fo­gunk enni?

– El­vi­leg há­tul van egy bü­fé­kocsi. Ha nem, az ál­lo­má­so­kon lesz­nek, akik ételt árul­nak. A vo­nat elég ide­ig áll majd, hogy le­száll­junk, és sze­rezzünk va­la­mi ha­rap­ni­va­lót. És akár még te­leg­ra­mot is tu­dunk kül­de­ni apu­nak a ho­tel­be, vagy eset­leg Pin­ker­to­né­kon ke­resz­tül is üzen­he­tünk neki, kü­lö­nö­sen, ha elő­re meg­ír­juk a szö­ve­get, és ott már csak be­ad­juk. A leg­több ál­lo­más­hoz tar­to­zik egy te­le­gráf iro­da.

– Na­gyon óva­tos­nak kell len­nünk, ne­hogy ész­re­ve­gye­nek – em­lé­kez­tet­te Sher­lock.

– Si­ke­rül­ni fog, ne ag­gódj! – fe­lel­te Vir­gi­nia bá­to­rí­tó­lag.

Sher­lock hát­ra­san­dí­tott a vál­la fö­lött, hogy az ame­ri­ka­i­ak a he­lyü­kön van­nak-e még. Az egyi­kük épp fe­lé­jük tar­tott az ülő­he­lyek kö­zöt­ti át­já­ró­ban. Sher­lock gyor­san vissza­for­dult, re­mél­ve, hogy a fér­fi nem lát­ta meg. Ber­le volt az, a ko­pa­szo­dó dok­tor. El­ha­ladt mel­let­tük; Sher­lock né­mán fi­gyel­te, amint to­vább­cam­mog a ko­csi há­tul­já­ba. Ügyel­nie kell, ami­kor majd vissza­fe­lé tart: ak­kor szem­be fog jön­ni ve­lük, és bi­zo­nyo­san fel­is­me­ri Sher­loc­kot, ha újra meg­lát­ja.

Fel­ve­tő­dött Sher­lock­ban, hogy a leg­ké­zen­fek­vőbb mód­ja az arca el­rej­té­sé­nek az vol­na, ha egy­sze­rű­en oda­ha­jol­na Vir­gi­ni­á­hoz, és meg­csó­kol­ná, ami­kor Ber­le vissza­jön. Ily mó­don, a dok­tor sem­mi egye­bet nem lát­na, csak a tar­kó­ját. Vir­gi­ni­á­hoz for­dult, és szó­ra nyi­tot­ta szá­ját, arra ké­szül­ve, hogy fel­vá­zol­ja neki az imén­ti zse­ni­á­lis öt­le­tét. A lány rá­pil­lan­tott: sze­me ibo­lya­szín­ben ra­gyo­gott a fé­nyes nap­sü­tés­ben.

– Mi az? – kér­dez­te.

– Én… én csak… arra gon­dol­tam… – kezd­te he­beg­ve.

– Mire?

Olyan egy­sze­rű volt, amit mon­da­ni akart: „Ta­lán meg kell majd csó­kol­ja­lak, hogy fel ne is­mer­je­nek min­ket; csak gon­dol­tam, elő­re szó­lok, hogy ne le­pődj meg” – ám va­la­mi­lyen ok­nál fog­va nem bír­ta ki­nyög­ni a sza­va­kat. A lány arca alig pár hü­velyk­nyi­re volt az övé­től, elég kö­zel ah­hoz, hogy meg­szá­mol­has­sa a szep­lő­it. Elég kö­zel ah­hoz, hogy egy­sze­rű­en csak elő­re­ha­jol­jon, és az aj­ká­hoz érint­se aj­kát.

– Ööö. Sem­mi. Ne ag­gódj.

A lány össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Gye­rünk, ki vele!

– Sem­mi, tény­leg! – El­for­dult, hogy szem­mel tart­sa a fo­lyo­sót, éb­ren ügyel­ve Ber­le vissza­té­ré­sé­re. Ha meg­je­le­nik a fic­kó, majd egy­sze­rű­en ki­néz az ab­la­kon, vagy va­la­mi ha­son­ló. Rá­éb­redt, hogy még min­dig a fe­jén a la­pos sap­ka, amit a rö­vid­áru­bolt­ban vá­sá­rolt. Egy­sze­rű­en a sze­mé­be húz­za, és úgy tesz, mint­ha alud­na. Az majd be­vá­lik. Va­ló­szí­nű­leg.

Újra ki­pil­lan­tott az ab­la­kon. A sín­nel pár­hu­za­mo­san futó te­le­gráf­póz­nák su­han­tak el mel­let­tük, egyik a má­sik után. Szó­ra­ko­zot­tan szá­mol­gat­ta a két osz­lop kö­zöt­ti má­sod­per­ce­ket. Egy, ket­tő, há­rom, négy – majd is­mét – egy, ket­tő, há­rom, négy. Amennyi­re meg tud­ta ál­la­pí­ta­ni, a póz­nák egyen­lő tá­vol­ság­ra áll­tak egy­más­tól. Ha tud­ná, pon­to­san mek­ko­ra ez a tá­vol­ság, ak­kor ezen adat, va­la­mint a táv meg­té­te­lé­hez szük­sé­ges idő is­me­re­té­ben ki­szá­mol­hat­ná, mi­lyen gyor­san megy a vo­nat. Nem mint­ha ez az in­for­má­ció a pusz­ta ér­de­kes­sé­gen túl bár­mit is je­len­te­ne, de leg­alább ez­zel is tel­ne az idő.

Oda­kint el­su­hant mel­let­tük egy kis te­le­pü­lés: ami­lyen gyor­san jött, olyan gyor­san el is tűnt. Sher­lock mind­össze az ala­csony fa­há­za­kat, a négy­ke­re­kű ko­csi­kat és a lo­va­kat – ren­ge­teg lo­vat – ér­zé­kel­te mind­eb­ből.

A vo­nat moz­gá­sa el­ál­mo­sí­tot­ta. Ren­ge­teg ener­gi­át el­hasz­nált az­zal, ahogy nem­rég vissza­fu­tott a ho­te­lig, és az ál­lan­dó fe­szült­ség kezd­te ki­ké­szí­te­ni. Tes­te pi­he­nés után só­vár­gott.

Egy idő­re va­ló­szí­nű­leg el­nyom­hat­ta az álom, mert a kö­vet­ke­ző do­log, ami­re föl­esz­mélt, hogy egy sza­ka­dék mé­lyén ka­nyar­gó fo­lyó csil­lo­gó vi­zét lát­ja az ab­lak­ból. A vo­nat ugyan­is épp egy szur­dok fö­lött át­íve­lő hí­don ha­ladt ke­resz­tül. Az alap­ján, amit lá­tott, a híd fá­ból ké­szült, és alig volt va­la­mi­vel szé­le­sebb a vo­nat­nál.

Vir­gi­nia meg­érez­te hir­te­len vissza­té­rő fe­szült­sé­gét.

– Ne ag­gódj! – nyug­tat­ta. – Tel­je­sen biz­ton­sá­gos. Ezek a hi­dak évek óta itt van­nak.

A vo­nat kis­vár­tat­va las­sí­ta­ni kez­dett.

– Ál­lo­más kö­vet­ke­zik – mond­ta Vir­gi­nia.

– Vagy bö­lény áll a sí­nen – fe­lel­te Sher­lock. El­mé­je se­be­sen szám­ba vet­te a fel­me­rü­lő le­he­tő­sé­ge­ket. Az­zal, ha meg­áll­nak, egy egész sor új op­ció kí­nál­ko­zik a szá­muk­ra – az egy­sze­rű fa­la­to­zás­tól kezd­ve, az Amyus Cro­we-nak való sür­gö­nyö­zé­sen át, egé­szen a Matty ki­sza­ba­dí­tá­sá­ra tett kí­sér­le­tig. Ha va­la­hogy si­ke­rül­ne le­jut­tat­ni­uk őt a vo­nat­ról, ak­kor vagy itt hely­ben meg­vár­hat­nák, míg ér­tük jön Cro­we, vagy egy­sze­rű­en fel­száll­hat­ná­nak egy vissza­fe­lé tar­tó vo­nat­ra – fel­té­te­lez­ve, hogy a napi, vagy ne­tán heti egy al­ka­lom­nál gyak­rab­ban in­dul já­rat. Egy­sze­ri­ben belé ha­sí­tott a fel­is­me­rés: fo­gal­ma sincs, mi­lyen sű­rűn jár­nak a vo­na­tok eb­ben az or­szág­ban.

– Le kell száll­nunk a ko­csi­ról – mond­ta. – Ha le­he­tő­sé­günk nyí­lik rá, el kell vá­lasz­ta­nunk Mattyt azok­tól a csir­ke­fo­gók­tól.

A vo­nat még job­ban le­las­sí­tott. Épp egy ma­gas, gu­mós te­te­jű nö­vé­nyek­ből álló jó­ko­ra mező mel­lett ha­lad­tak el. Az egyet­len ke­rí­tés, amit Sher­lock lá­tott, a sí­nek­től egé­szen a ho­ri­zon­tig nyúj­tó­zott. A le­ve­gő­be hir­te­len be­le­ha­sí­tott a moz­dony gőz­síp­ja: gyá­szos hu­ho­gá­sa olyan volt, mint va­la­mi ősi, mi­ti­kus te­remt­mény ri­kol­tá­sa. El­szórt paj­ták és kuny­hók ma­rad­tak el mel­let­tük, az­u­tán egy­re több ház kö­vet­ke­zett. Vé­gül egy egész vá­ros ma­te­ri­a­li­zá­ló­dott a sem­mi­ből, és a vo­nat fo­ko­za­to­san le­fé­ke­zett, majd fúj­tat­va meg­állt egy desz­ka­jár­da mel­lett, amely ma­gas­sá­ga alig emel­ke­dett a ta­laj szint­je fölé.

– Száll­junk le! – is­mé­tel­te Sher­lock, mi­köz­ben a tá­vol­ban el­bő­dült a jegy­ke­ze­lő:

– Per­se­ve­rance, New Jer­sey. Tíz perc szü­net, höl­gye­im és ura­im! Per­se­ve­rance meg­ál­ló.

Sher­lock fel­húz­ta Vir­gi­ni­át az ülés­ből, és együtt a ki­já­rat felé in­dul­tak. Va­la­ki oda­kint ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és mind­ket­ten le­ug­rot­tak a desz­ka­jár­dá­ra.

– Menj, ve­gyél va­la­mi en­ni­va­lót! – mond­ta a lány­nak. – Ná­lad van pénz. Én ad­dig el­len­őr­zöm, nem itt száll­tak-e le.

A pe­ro­non va­ló­sá­gos tö­meg nyüzs­gött: az em­be­rek dur­va pa­mut­vá­szon­ból, kord­bár­sony­ból és va­la­mi­fé­le min­tás – né­mi­leg a nyá­ri tar­tan­ra em­lé­kez­te­tő – pa­mut­szö­vet­ből ké­szült, po­ros ru­hát vi­sel­tek. Sher­lock át­nyo­ma­ko­dott kö­zöt­tük, és be­hú­zó­dott egy fal ár­nyé­ká­ba. Né­há­nyan vég­leg le­száll­tak a vo­nat­ról, má­sok csak pár perc­re, hogy ki­nyúj­tóz­tas­sák a lá­bu­kat; és vol­tak, akik itt kez­dik majd az uta­zást. A jegy­ke­ze­lő fel-alá sé­tált, és gon­dos­ko­dott róla, hogy min­den­ki tud­ja, mer­re tar­ta­nak.

Ives – a rö­vid­re nyírt sző­ke hajú, tag­ba­sza­kadt ame­ri­kai – és Matty együtt le­száll­tak a vo­nat­ról. Ber­le, a dok­tor eköz­ben va­ló­szí­nű­leg a fél­nó­tás John Wil­kes Boot­ra vi­gyá­zott. Matty sá­padt­nak tűnt, de Ives a je­lek sze­rint meg­le­he­tő­sen jól bánt vele. Leg­alább­is nem lök­dös­te, és nem üt­le­gel­te, vi­szont vé­gig Matty vál­lán tar­tot­ta a ke­zét.

Egy sor ro­zo­ga, a ker­ti fé­szer­nél alig va­la­mi­vel na­gyobb fa­épü­let felé tol­ta Mattyt, amik a sín egyik ol­da­lán so­ra­koz­tak. Biz­tos ár­nyék­szé­kek, gon­dol­ta Sher­lock. Va­ló­szí­nű­leg csak föld­be ásott lyu­kak, amik az il­lem és a za­var­ta­lan nyu­ga­lom ked­vé­ért let­tek kör­be­épít­ve.

Ives be­lök­te Mattyt az egyik ilyen mel­lék­épü­let­be, és be­csuk­ta rá az aj­tót. Ott állt egy pil­la­na­tig, majd gri­ma­szol­va és arca elé emelt kéz­zel gyor­san odébb ment. Nyil­ván­va­ló­an az ék­te­len bűz ül­döz­te el.

Sher­lock kör­be­sza­ladt, hogy az ár­nyék­szé­kek mögé ke­rül­jön, és köz­ben szá­mol­ta őket, hogy tud­ja, me­lyik­ben le­het Matty. A hát­só desz­ka­la­pok alja csak­nem tel­je­sen szét lett kor­had­va. Ives­nek iga­za van, ez a bűz va­ló­ban éme­lyí­tő!— gon­dol­ta.

– Matty! – szi­szeg­te be a desz­kák kö­zöt­ti ré­sen.

– Sher­lock! – lel­ken­de­zett Matty, a kel­le­té­nél han­go­sab­ban. – Lát­ta­lak té­ged és Vir­gi­ni­át a vo­na­ton.

– Hát ők? Ők ész­re­vet­tek?

– Nem. Azt biz­to­san mond­ták vol­na.

– Rend­ben. – Sher­lock meg­tesz­tel­te a bódé hát­só desz­ká­i­nak anya­gát. – Gye­rünk, se­gíts ki­bon­ta­ni eze­ket!

Ne­ki­ve­sel­ked­tek: Sher­lock húz­ta, Matty tol­ta – így, együt­tes erő­vel vé­gül si­ke­rült annyi da­ra­bot ki­fej­te­ni­ük a fá­ból, hogy Matty nagy ne­he­zen át­fér­jen a ke­let­ke­zett lyu­kon. Sher­lock meg­fog­ta a ke­zét, és húz­ni kezd­te. A két fiú né­hány pil­la­nat múl­va egy­más mel­lett állt.

– Jól vagy? – kér­dez­te Sher­lock ki­ful­lad­va.

– Már sok­kal job­ban! – Matty össze­von­ta a szem­öl­dö­két. – A ha­jón na­gyon fél­tem, de elég jól bán­tak ve­lem, meg az­tán, enni is kap­tam ren­de­sen. Es tud­tam, hogy el­jössz ér­tem.

– Gye­re, tűn­jünk in­nen!

Együtt vé­gig­o­son­tak az ár­nyék­szé­kek háta mö­gött. Sher­lock óva­to­san ki­le­sett ol­dalt. Ives még min­dig ott ácsor­gott a kö­zel­ben, és Mattyt vár­ta.

– Hol van Vir­gi­nia? – kér­dez­te Matty.

– Vesz va­la­mi ha­rap­ni­va­lót.

– Mi a hely­zet Mr. Cro­we-val?

– Ő ott ma­radt New York­ban – is­mer­te el Sher­lock.

– Hogy tör­tént? Sher­lock meg­ráz­ta a fe­jét.

– Egy cso­mó vá­rat­lan kö­rül­mény vé­let­len össze­ját­szá­sa­ként. Hidd el, nem így ter­vez­tük.

Ives az or­rát be­fog­va odébb ol­dal­gott. Mi­köz­ben há­tat for­dí­tott ne­kik, Sher­lock meg­ra­gad­ta Matty kar­ját.

– Gye­rünk!

Együtt át­sza­lad­tak a nyílt te­re­pen az egy­sze­rű, desz­ka­bur­ko­la­tos ál­lo­más­épü­le­tig, amely egy­szer­re szol­gált jegy­pénz­tár­ként és vá­ró­te­rem­ként. Sher­lock ol­dal­ra ve­zet­te Mattyt, az épü­let sar­kán túl­ra, hogy ha Ives vé­let­le­nül meg­for­dul­na, ak­kor se ve­hes­se ész­re őket. Vir­gi­nia már ott várt rá­juk. Át­nyúj­tott Sher­lock­nak két pa­pír­te­ker­cset, amik­ben va­la­mi for­rót csa­var­tak, majd meg­ra­gad­ta Mattyt, és szo­ro­san át­ölel­te.

– Úgy örü­lök, hogy újra lát­lak! – lel­ken­de­zett. Matty vi­szo­noz­ta a szo­rí­tást.

– Én is! – fe­lel­te őszin­tén.

Sher­lock óva­to­san ki­le­sett az épü­let sar­ka mö­gül. A tö­meg kez­dett rit­kul­ni – azok, akik itt száll­tak fel a vo­nat­ra, már a ko­csik­ban ül­tek, akik pe­dig ed­dig utaz­tak, már szét­szó­ród­tak. Mos­tan­ra csu­pán né­hány utas lé­zen­gett a pe­ro­non, akik azért száll­tak le, hogy meg­moz­gas­sák a vég­tag­ja­i­kat, és könnyít­se­nek ma­gu­kon, vagy ve­gye­nek va­la­mi ha­rap­ni­va­lót. A ka­la­uz a vo­nat mel­lett állt, jobb­ra-bal­ra vé­gig­must­rál­ta a ko­csi­sort, és a zseb­órá­já­ra pil­lan­tott. A sze­rel­vény ele­jén, a moz­dony­nál a moz­dony­ve­ze­tő után­töl­töt­te a víz­kész­le­tet egy tar­tó­cö­lö­pö­kön álló, sín mel­let­ti tar­tály­ból.

– Már csak annyit kell ten­nünk, hogy itt meg­vár­juk, amíg a vo­nat el­megy, az­u­tán a kö­vet­ke­ző já­rat­tal vissza­me­gyünk New York­ba.

– Azért nem lesz ilyen egy­sze­rű a do­log – fi­gyel­mez­tet­te Vir­gi­nia.

– Mi­ért nem?

A lány vissza­mu­ta­tott az ár­nyék­szé­kek felé.

– Néz­zé­tek!

Ber­le és Ives egy­más mel­lett áll­tak. Ives szem­lá­to­mást ma­gya­rá­zott va­la­mit, Ber­le pe­dig dü­hön­gött.

– Rá­jöt­tek, hogy Matty meg­szö­kött – ál­la­pí­tot­ta meg Sher­lock a nyil­ván­va­lót. – Most majd biz­tos ke­res­ni kez­dik.

Iga­za volt. Ber­le és Ives szét­vál­tak, és el­len­té­tes irány­ban el­in­dul­tak. Ber­le vissza­ment a pe­ron­ra, és vé­gig­sza­ladt a vo­nat men­tén, több­ször is le­ha­jol­va, hogy el­len­őriz­ze, nem áll-e va­la­ki a má­sik ol­da­lon! Ives pe­dig öles lép­tek­kel egye­ne­sen fe­lé­jük tar­tott. Nem: va­ló­já­ban az ál­lo­más­épü­let felé. Be­ment az épü­let­be, hogy el­len­őriz­ze a vá­ró­ter­met.

– Gyor­san! – sut­tog­ta Sher­lock. – Erre! Vissza­ve­zet­te két tár­sát a vo­nat felé.

– Nem száll­ha­tunk vissza! – til­ta­ko­zott Vir­gi­nia.

– Mu­száj lesz! – fe­lel­te. – Ives és Ber­le el­len­őr­zik az ál­lo­más kör­nyé­két, és az összes ár­nyék­szé­ket. Ha si­ke­rül fel­száll­nunk a vo­nat­ra, az­u­tán le­száll­ni a má­sik ol­da­lon, ak­kor ke­re­ket old­ha­tunk, és majd vissza­jö­vünk, ami­kor a vo­nat már messze jár.

Az­zal mász­ni kez­dett fel­fe­lé a ko­csi­ba ve­ze­tő lép­csőn.

Vir­gi­nia és Matty vo­na­kod­va kö­vet­ték. Érez­te az el­len­ál­lá­su­kat. Gyor­san át­lé­pett a ko­csi má­sik ol­da­lá­hoz, és le­nyom­ta az aj­tó­ki­lin­cset. Zár­va.

Erő­seb­ben meg­csa­var­ta. Hasz­ta­lan. Vir­gi­nia a má­sik aj­tó­nál állt.

– Vissza­jön­nek! – ki­ál­tot­ta ré­mül­ten. Sher­lock vé­gig­pil­lan­tott a ko­csin.

– Még el­ér­het­jük a má­sik aj­tót! – sür­get­te őket. – Gye­rünk!

Sze­ren­csé­re nem ugyan­ar­ra a ko­csi­ra száll­tak, mint ame­lyi­ken ed­dig utaz­tak. Mi­köz­ben át­fu­ra­kod­tak az ülé­sek kö­zöt­ti fo­lyo­són, vé­gig­lök­dö­sőd­ve az uta­sok kö­zött, akik a he­lyük mel­lett áll­tak, a cso­mag­ju­kat el­len­őriz­ték, vagy egy­sze­rű­en csak fel-alá jár­kál­tak, egyet sem lát­tak azok kö­zül a gaz­fic­kók kö­zül, akik elől igye­kez­tek el­me­ne­kül­ni.

A túl­só vé­gen Sher­lock el­len­őriz­te az ál­lo­más­sal át­el­le­nes ol­da­lon nyí­ló má­sik aj­tót. Ez sze­ren­csé­re nem volt be­zár­va, ám ahogy fel­rán­tot­ta, és már épp ké­szült vol­na ki­ug­ra­ni, hir­te­len ész­re­vet­te, hogy a nagy­da­rab, sző­ke Ives ott áll a vo­nat mel­lett, szin­tén azon az ol­da­lon. Nem Sher­lock felé né­zett, ha­nem épp a kör­nye­ző tá­jat pász­táz­ta. Sher­lock gyor­san vissza­csuk­ta az aj­tót.

Vir­gi­nia el­len­őriz­te az ál­lo­más fe­lő­li ol­dalt.

– Még min­dig ott a ko­pasz – mond­ta iz­ga­tot­tan. – Mind­két irány­ban el­len­őr­zi a vo­na­tot.

Oda­kinn a ka­la­uz be­le­fújt a síp­já­ba.

– Fi­gye­lem! Min­den­ki száll­jon fel! – ki­ál­tot­ta. Sher­lock agya se­be­sen za­ka­tolt. Eb­ből nincs kiút!

– Ak­kor újra meg kell pró­bál­nunk a kö­vet­ke­ző ál­lo­má­son – je­len­tet­te ki az­tán el­lent­mon­dást nem tű­rő­en. – Leg­alább Mattyt si­ke­rült ki­me­ne­kí­te­nünk kö­zü­lük.

A ka­la­uz síp­ja újra fel­si­ví­tott, és a vo­nat pár má­sod­perc múl­va meg­rán­dult, majd gu­rul­ni kez­dett – előbb las­san, ám fo­ko­za­to­san egy­re gyor­sul­va. Vir­gi­nia ki­pil­lan­tott az ab­la­kon.

– A ko­pasz fér­fi fel­szállt a vo­nat­ra – ál­la­pí­tot­ta meg. Sher­lock el­len­őriz­te a sa­ját ol­da­lát.

– Ives is! – bó­lin­tott.

– Ak­kor hát, újra min­den­ki a fe­dél­ze­ten! Re­mek! És még csak vé­céz­nem se si­ke­rült, pe­dig na­gyon kel­lett vol­na – mél­tat­lan­ko­dott Matty.

– De leg­alább van mit en­nünk! – vi­gasz­tal­ta Vir­gi­nia.

– Men­jünk, ke­res­sünk va­la­mi ülő­he­lyet! – mond­ta Sher­lock. – Le­he­tő­ség sze­rint mi­nél messzebb azok­tól a zsi­vá­nyok­tól! Ha tu­dunk, ül­jünk a vo­nat má­sik vé­gé­be. – Az­zal for­dult, és meg­in­dult a vo­nat há­tul­ja felé; azon­ban a háta mö­gött hir­te­len be­ál­ló néma csend arra kész­tet­te, hogy meg­tor­pan­jon, és vissza­for­dul­jon. Vir­gi­nia és Matty mö­gött ott állt Ber­le, és egy má­sik fér­fi, akit Sher­lock nem is­mert fel, és kést szo­rí­tot­tak a tor­kuk­hoz. Bi­zo­nyá­ra a má­sik ko­csi­ból ér­kez­tek, a vo­nat ele­je fe­lől, anél­kül, hogy ész­re­vet­ték vol­na őket.

Sher­lock vissza­pil­lan­tott a háta mö­gött.

A ko­csi köz­pon­ti fo­lyo­só­ján – amer­re épp az imént ve­zet­te vol­na a ba­rá­ta­it – Ives kö­ze­le­dett fe­lé­jük. Egy­ál­ta­lán nem tűnt bol­dog­nak.

– Ne légy bo­lond, kö­lyök! – fi­gyel­mez­tet­te Ber­le. – Ives már­is épp elég dü­hös. Ne rontsd to­vább a hely­ze­tet! Ő néha… el­vesz­ti az ön­ural­mát. Hidd el, olyan­kor na­gyon csú­nya dol­gok tör­tén­nek.

Sher­lock ide-oda pil­lan­tott Ber­lé­ről Ives­re. Két tűz közé szo­rul­tak.

A szí­ve min­ta ólom­sú­lyú­vá vált vol­na a mell­ka­sá­ban.

Nincs kiút! Két vá­lasz­tá­sa ma­radt, de mind­ket­tő fog­ság­hoz ve­zet.

Nem! – ma­ka­csol­ta meg ma­gát. Mit mon­da­na Myc­roft? Mit mon­da­na Amyus Cro­we? „Ami­kor csak két vá­lasz­tá­sod van, és egyik sem tet­szik, te­remts egy har­ma­dik le­he­tő­sé­get!”

Vá­rat­la­nul fel­rán­tot­ta a ko­csi aj­ta­ját, és ki­len­dült a sza­bad­ba.

A New York-i táj buja, zöld nö­vény­ze­te egy­be­mo­só­dó folt­ként su­hant el a sze­me előtt. Hal­lot­ta, ahogy Vir­gi­nia le­ve­gő után kap­kod a háta mö­gött, Ives pe­dig szit­ko­zód­ni kezd. Bal kéz­zel to­vább­ra is az aj­tó­ke­re­tet mar­kol­ta, és bal lá­bát be­ékel­te abba a sa­rok­ba, ahol a ke­ret és a pad­ló ta­lál­koz­nak. Mi­köz­ben a fü­lé­ben sü­ví­tő szél hát­ra­ta­szí­tot­ta, szé­les ív­ben ki­len­dült bal­ra és kör­be, a két ko­csi kö­zöt­ti sza­bad te­rü­let­re. Már ko­ráb­ban ki­szúrt ott egy a ko­csi­te­tő­re fel­ve­ze­tő lét­rát, és most jobb­já­val utá­na­ka­pott. Uj­jai szo­ro­san össze­zá­rul­tak az egyik lét­ra­fok kö­rül, és jobb lá­bát elő­re­nyújt­va, két­ség­be­eset­ten ka­pá­lóz­va igye­ke­zett tá­maszt ta­lál­ni a lét­rán. Hosszú per­cek­nek tűnő idő után – ami a va­ló­ság­ban leg­fel­jebb egy-két má­sod­perc le­he­tett – vé­gül si­ke­rült is rá­lép­nie egy lét­ra­fok­ra. El­eresz­tet­te bal­já­val az aj­tó­ke­re­tet, és fel­jebb húz­ta ma­gát a lét­rán.

Ám mi­előtt tel­je­sen fel tud­ta vol­na húz­ni ma­gát, va­la­ki meg­mar­kol­ta a bal lá­bát. Tisz­ta erő­ből le­fe­lé rú­gott, és érez­te, hogy ar­con ta­lál va­la­kit. A lába kö­rü­li acé­los szo­rí­tás vá­rat­la­nul el­er­nyedt, csak a ke­mény, sa­tusze­rű uj­jak em­lé­ke saj­gott to­vább.

Pár pil­la­nat, és már­is a vo­nat te­te­jén ter­mett.

Le kel­lett ku­po­rod­nia; egyik ke­zé­vel meg­mar­kol­ta a ve­ze­tő­sínt, amely hosszá­ban vé­gig­fu­tott a te­tőn, ele­jé­től a vé­gé­ig.

Lát­ta, hogy messze elöl a vo­nat el­ka­nya­ro­dik. A ké­mé­nyé­ből fel­szál­ló füs­töt hát­ra­fe­lé so­dor­ta a szél, ami­től könny­be lá­badt a sze­me, és ne­he­zen ka­pott le­ve­gőt.

Egy pil­la­nat­ra el­bi­zony­ta­la­no­dott. Ahe­lyett, hogy hagy­ta vol­na, hogy el­fog­ják, az egyet­len le­het­sé­ges al­ter­na­tí­vát vá­lasz­tot­ta – el­me­ne­kült –, azon­ban ez igen kor­lá­to­zott sza­bad­sá­got ered­mé­nye­zett. Hi­szen még min­dig a vo­na­ton tar­tóz­ko­dik – szó sze­rint raj­ta –, és nincs sem­mi­lyen ter­ve. Nem szá­mít, mer­re megy, Ives és a töb­bi fic­kó úgy­is meg­ta­lál­ja. Meg­ta­lál­ják, és va­ló­szí­nű­leg meg­ölik. És egyéb­ként sem szök­het meg csak úgy, egy­sze­rű­en be­ugor­va va­la­mi al­kal­mas fo­lyó­ba vagy ilyes­mi. Hi­szen ott van még Matty és Vir­gi­nia: Őket is ki kell sza­ba­dí­ta­nia!

Érez­te, hogy a két­ség­be­esés sö­tét hul­lám­ként tor­nyo­sul fö­lé­be, de össze­szed­te min­den aka­rat­ere­jét, és fél­re­sö­pör­te. Erre ké­sőbb is rá­érek. Most gon­dol­kod­nom kell!

Ha va­la­hogy oda tud­na kúsz­ni a ko­csik te­te­jén át egé­szen a vo­nat ele­jé­ig, ta­lán fi­gyel­mez­tet­het­né a moz­dony­ve­ze­tőt. Ta­lán si­ke­rül­ne meg­ta­lál­ni a mód­ját, hogy üzen­jen a ha­tó­sá­gok­nak, hogy ál­lít­sák át a vál­tó­kat, és vi­gyék vissza őket New York­ba… Vagy va­la­mi ilyes­mi. Bár­mi!

Még min­dig ku­por­gó hely­zet­ben, négy­kéz­láb ara­szol­va meg­in­dult elő­re a ko­csi ele­je felé. A szél el­le­ne dol­go­zott, a mell­ka­sá­nak fe­szül­ve vissza­nyom­ta őt, mint va­la­mi óri­á­si kéz. De ő ne­ki­ve­sel­ke­dett, és szem­be­sze­gült vele. Mu­száj volt. A sze­mé­ből pa­ta­kok­ban csor­gott a könny, annyi­ra csíp­te a vo­nat­füst, és a pusz­ta lég­zés is ne­he­zé­re esett, de nem áll­ha­tott meg. Matty és Vir­gi­nia sor­sa füg­gött tőle.

A vo­nat meg­ráz­kó­dott va­la­mi rosszul il­lesz­tett sín mi­att, és ő majd­nem el­vesz­tet­te a fo­gást a ka­pasz­ko­dó­ján; pár pil­la­na­tig elő­re-hát­ra len­gett, és két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett olyan mé­lyen le­la­pul­ni, amennyi­re csak tu­dott.

Be­le­telt pár má­sod­perc­be, mire is­mét úgy érez­te, hogy biz­ton­ság­ban van.

Nos, leg­alább­is va­la­mi­vel na­gyobb biz­ton­ság­ban – he­lyes­bí­tett gon­do­lat­ban, ahogy kör­be­pil­lan­tott a két­ol­dalt el­su­ha­nó, zöld és bar­na fol­tok­ká mo­só­dó tá­jon.

Egy fo­lyó­hoz kö­ze­led­tek. Már messzi­ről lát­hat­ta a vo­nat előtt, ami most nagy ív­ben ka­nya­ro­dott egy fa­híd felé, amely mint­ha gyu­fa­szá­lak­ból lett vol­na épít­ve. Érez­te, hogy he­ve­seb­ben kezd ver­ni a szí­ve.

Majd hir­te­len az­zal fe­nye­ge­tett, hogy fel­rob­ban és szét­ve­ti mell­ka­sát, ami­kor egy­szer csak fel­buk­kant Ives feje és vál­la a két ko­csi kö­zöt­ti hé­zag­ban, ame­lyi­ken Sher­lock épp má­szott, és ame­lyik felé tar­tott. Az ame­ri­kai min­den bi­zonnyal át­fu­tott alat­ta a ko­csin, és fel­má­szott a kö­vet­ke­ző lét­rán.

Fel­húz­ta ma­gát a te­tő­re, és fel­egye­ne­se­dett. A moz­dony ké­mé­nyé­ből elő­go­moly­gó gőz és füst, amit a szél hát­ra­fe­lé so­dort, úgy hul­lám­zott kö­rü­löt­te, mint va­la­mi ha­tal­mas, fe­hér kö­pö­nyeg.

– El­ment az eszed, kö­lyök? Térj már ész­hez! – böm­böl­te. – Még­is, hová mész? Biz­ton­sá­go­sabb ne­ked oda­lenn, a töb­bi­ek­kel!

Sher­lock meg­ráz­ta a fe­jét.

– Csak egyi­künk­re van szük­sé­gük, hogy sakk­ban tart­sák Amyus Cro­we-t – ki­a­bált vissza neki. – És nem hin­ném, hogy egy­szer­re há­rom túsz nyű­gét akar­nák a nya­kuk­ba ven­ni.

– Amyus Cro­we? – is­mé­tel­te Ives. – Ő az a nagy­da­rab fic­kó fe­hér ka­lap­ban? Nem tud­tam a ne­vét, már­mint mos­ta­ná­ig. Min­den­eset­re, ki­tar­tó egy alak. És meg kell hagy­ni, te is az vagy!

– Fo­gal­ma sincs, mennyi­re! – ki­ál­tott vissza Sher­lock, bár be­lül­ről fé­le­lem mar­dos­ta. Hát­ra­pil­lan­tott a vál­la fö­lött. Bé­ri­é­nek vagy a má­sik fic­kó­nak egye­lő­re nyo­ma sem mu­tat­ko­zott, de ez­zel együtt is igen ki­csi volt rá az esé­lye, hogy abba az irány­ba ke­re­ket old­hat. Va­ló­szí­nű­leg a kö­vet­ke­ző két ko­csi-csat­la­ko­zás­nál vár­nak rá: egyi­kük Vir­gi­ni­át őrzi, a má­si­kuk Mattyt.

Mire vissza­for­dult, Ives már pisz­tolyt tar­tott a ke­zé­ben.

– Van ben­ned ku­rá­zsi, annyi szent! – is­mer­te el, és cél­zás­ra emel­te fegy­ve­rét.

Sher­lock el­mé­jé­nek egy ré­sze azon tű­nő­dött, va­jon mi le­het az a ku­rá­zsi, egy má­sik ré­sze pe­dig köz­ben kons­ta­tál­ta, hogy a vo­nat épp most ér át a szá­raz­föld­ről a fa­lúd­ra, amit pár pil­la­nat­tal ez­előtt lá­tott. Az ed­dig víz­szin­tes ta­laj alat­tuk egy­sze­ri­ben alá­bu­kott egy mély szik­la­ha­sa­dék­ba, ami­nek al­ján csil­lo­gó kék sza­lag te­ker­gő­zött. Es agyá­nak egy har­ma­dik, rej­tett zu­gá­ban köz­ben mind­vé­gig ott mo­tosz­kált va­la­mi: egy gon­do­lat, ami már egy ide­je nem hagy­ta nyu­god­ni, ha­nem igye­ke­zett ma­gá­ra von­ni a fi­gyel­mét.

Ives tü­zelt. Sher­lock ijed­ten össze­rez­zent, ám a szél és a vo­nat rez­gé­sei meg­ne­he­zí­tet­ték a pon­tos cél­zást, és a go­lyó ár­tal­mat­la­nul el­sü­ví­tett mel­let­te.

Ives kö­ze­lebb lé­pett, igye­kez­ve meg­őriz­ni az egyen­sú­lyát, Sher­lock pe­dig min­den ere­jé­vel azon volt, hogy meg­ra­gad­ja azt a tu­da­ta kü­szö­bén mo­tosz­ká­ló gon­do­la­tot, amit el­mé­je üzen­ni akart neki. Va­la­mit, amit nem­rég tett. Amit nem­rég vett!

Egy­szer­re be­ug­rott neki. Hát per­sze! A pa­rittya! Két­ség­be­eset­ten vé­gig­túr­ta a zse­be­it, a szí­ja­kon füg­gő bőr­er­szény után ku­tat­va, amit még a „rö­vid­áru­bolt­ban” vá­sá­rolt. Jobb nad­rág­zseb – nem. Bal nad­rág­zseb – nem. Ives köz­ben újra lö­vés­hez ké­szü­lő­dött. Bal bel­ső ka­bát­zseb – nem; azon­ban az uj­jai hoz­zá­ér­tek a ma­rok­nyi csap­ágy­go­lyó­hoz, ami­ket még a bol­tos­tól ka­pott. Ives is­mét cél­zott, ez­út­tal mind­két ke­zé­vel meg­tá­maszt­va a fegy­vert. Bal kül­ső ka­bát­zseb – igen! Sher­lock elő­húz­ta a pa­rittyát, és gyor­san át­búj­tat­ta jobb kéz­fe­jét a hur­kon, majd a má­sik zsi­nórt a te­nye­ré­be zár­ta, hagy­va, hogy a bőr­er­szény sza­ba­don le­lóg­jon.

Ives tü­zelt. A go­lyó ez­út­tal köz­vet­le­nül Sher­lock füle mel­lett fü­tyült el.

Bal kéz­zel a zse­bé­be túrt, elő­hú­zott egy csap­ágy­go­lyót, és gyor­san be­csúsz­tat­ta az er­szény­be. Mi­előtt Ives re­a­gál­ha­tott vol­na, két­szer se­be­sen meg­pör­get­te a feje fö­lött a lö­ve­dék­től sú­lyos­sá váló pa­rittyát, majd el­en­ged­te a bőr­sza­la­got, amit ed­dig a mar­ká­ban tar­tott. Az acél­go­lyó Ives felé re­pült, ezüs­tö­sen csil­la­nó csí­kot húz­va a le­ve­gő­ben. Pon­to­san az ame­ri­kai bal fü­lé­nek csa­pó­dott, és le­sza­kí­tott be­lő­le egy da­rab húst. Ives han­go­san fel­ki­ál­tott a meg­le­pe­tés­től és a sokk­tól, ahogy vér­csep­pek fröccsen­tek a vál­lá­ra. A sze­me hi­tet­len­ked­ve el­ke­re­ke­dett.

Sher­lock is­mét mar­ká­ba szo­rí­tot­ta a sza­ba­don lógó bőr­zsi­nórt, és gyor­san be­csúsz­ta­tott egy újabb acél­go­lyót az er­szény­be.

A vo­nat köz­ben már a híd kö­ze­pé­re ért, és Sher­lock­nak úgy tűnt, mint­ha ér­zé­kel­ne egy kis ol­dal­irá­nyú ki­len­gést, ahogy a híd meg­in­gott a nagy súly alatt.

Ives cso­szo­gó lép­tek­kel elő­re­len­dült, és fe­nye­ge­tő­en Sher­lock felé nyúj­tot­ta mind­két kar­ját, hogy meg­ra­gad­ja őt. A je­lek sze­rint tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett róla, hogy még min­dig ott a pisz­toly a ke­zé­ben.

Sher­lock is­mét meg­pör­get­te két­szer a feje fö­lött a pa­rittyát, majd el­en­ged­te a szíj sza­bad vé­gét. A go­lyó ke­resz­tül­sü­ví­tett a ket­te­jük kö­zöt­ti egy­re csök­ke­nő tá­von, és egye­ne­sen ne­ki­csat­tant Ives hom­lo­ká­nak – majd ott is ma­radt, fé­lig be­mé­lyed­ve a sa­ját len­dü­le­té­től ütött lyuk­ban, Ives ha­nyatt zu­hant, olyan üve­ge­sen el­ke­re­ke­dő szem­mel, hogy Sher­lock kör­ben a pu­pil­lá­ja kö­rül min­de­nütt lát­ta a sze­me fe­hér­jét. A fér­fi háta ne­ki­csa­pó­dott a ko­csi te­te­jé­nek, az­tán az er­nyedt test ol­dal­ra gör­dült, és át­bu­kott a pe­re­men. Sher­lock el­nyúj­tott, két­ség­be­esett üvöl­tést hal­lott, mi­köz­ben Ives alázu­hant a mély­ség­be. Az­u­tán sem­mi nem hal­lat­szott, csak a szél sü­ví­té­se és a vo­nat­síp gyá­szos hu­ho­gá­sa.

Sher­lock – to­vább­ra is a ve­ze­tő­sín­be ka­pasz­kod­va – las­san térd­re ro­gyott. Meg­vár­ta, míg a lég­zé­se le­csil­la­po­dik, és a szí­ve is újra egyen­le­te­sen do­bog, mi­előtt újra föl­egye­ne­se­dett vol­na, majd óva­to­san meg­in­dult vissza­fe­lé a ko­csi vé­gé­be, ahol az előbb föl­ka­pasz­ko­dott.

Egy el­len­fél ki­ik­tat­va, de még hát­ra­van a töb­bi; vi­szont most már leg­alább van fegy­ve­re.

A sín han­go­san csat­to­gott a ke­re­kek alatt, ahogy a vo­nat át­ért a sza­ka­dék túl­ol­da­lá­ra. A moz­dony­síp újra föl­hu­ho­gott. Sher­lock elő­re­pil­lan­tott, a moz­dony felé, és ész­re­vet­te, hogy a sín­pá­lya ket­té­vá­lik előt­tük. Az egyik ág to­vább ve­ze­tett egye­ne­sen elő­re, a má­sik azon­ban el­ka­nya­ro­dott ol­dal­ra, és a sza­ka­dék pe­re­mé­nek vo­na­lát kö­vet­te.

A vo­nat a ka­nya­ro­dó ágon foly­tat­ta út­ját, óva­to­san le­las­sít­va, aho­gyan egy ke­rí­té­sen tá­ton­gó lyuk­hoz ért, majd egye­ne­sen to­vább­ha­ladt az ál­lo­más felé, amit Sher­lock már messzi­ről ész­re­vett a vo­nat előtt.

Majd ha­ma­ro­san rá­éb­redt, hogy nem is ál­lo­más az.

Ha­nem in­kább ház. Egy ha­tal­mas, fe­hér ház. Azon túl pe­dig fa­lak­kal és rá­csok­kal el­ke­rí­tett zárt te­rü­le­tek sora kö­vet­ke­zett, amik úgy néz­tek ki, mint va­la­mi ma­gán­ál­lat­kert ket­re­cei.

Le­má­szott a lét­rán, ami­lyen gyor­san csak tu­dott, és vissza­len­dí­tet­te ma­gát a ko­csi utas­te­ré­be. A ka­la­uz az ülé­sek kö­zöt­ti át­já­ró­ban elő­re­fu­ra­ko­dott a ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gő uta­sok kö­zött, és épp azt ki­ál­toz­ta:

– Me­net­rend­ben nem sze­rep­lő ál­lo­más! Kér­jük, ma­rad­ja­nak a he­lyü­kön! Fi­gye­lem! A me­net­rend­ben nem sze­rep­lő ál­lo­más kö­vet­ke­zik. Ne száll­ja­nak le!

A moz­dony han­gos fúj­ta­tás­sal eresz­tett ki ma­gá­ból egy adag gőzt, ahogy a vo­nat le­fé­ke­zett, majd zök­ken­ve meg­állt a fe­hér ház vé­gé­hez csat­la­ko­zó hosszú ve­ran­da mel­lett.

A tor­ná­con nyolc vagy ki­lenc fér­fi állt.

Sher­lock­ban pe­dig rög­tön sem­mi­vé fosz­lott min­den ab­bé­li re­mény, hogy a had­se­reg vagy a rend­őr­ség tag­jai, ami­kor Ber­le és a má­sik fér­fi Vir­gi­nia és Matty kar­ját szo­ro­san mar­kol­va, ma­guk előtt tol­va őket le­száll­tak a vo­nat­ról, és csat­la­koz­tak az ide­ge­nek cso­port­já­hoz.