Tizenkettedik fejezet
Sherlock első, ösztönös reakciója az volt, hogy visszarohan az ajtóhoz, és leugrik a vonatról. Megragadta Virginia karját, és kezdte volna maga után vonszolni, ám a lány ellenállt.
– Le kell szállnunk! – sziszegte. – Nincs jegyünk, és itt hagynánk apádat.
– Vehetünk jegyet a kalauztól is, vagy mondhatjuk, hogy apunál vannak a jegyek, ő pedig egy másik kocsiban utazik – felelte Virginia. – És amikor megállunk, sürgönyözhetünk neki, hogy megtudja, hol vagyunk. Most az a legfontosabb, hogy ne veszítsük szem elől azokat, akik fogva tartják Mattyt. Különben végleg nyomuk veszhet. Követnünk kell őket, amíg ismét meg nem szállnak valami hotelben vagy házban.
– De… – kezdte volna Sherlock.
– Bízz bennem! Ez az én hazám. Ismerem. Tudom, hogy mennek itt a dolgok. Már korábban is utaztam egyedül vonaton. Minden rendben lesz!
Sherlock lecsillapodott. Véletlenül kerültek ebbe a helyzetbe, de ha már így alakult, a legjobbat kell kihozniuk belőle. Virginiának igaza van: ha most leszállnának a vonatról és visszamennének a hotelbe, azzal csak kárba veszne minden eddigi erőfeszítésük, és az egész amerikai útjuk értelmetlenné válna.
– Jól van hát! – bólintott. – Maradunk.
– Már amúgy sincs más választásunk – világított rá Virginia, és kimutatott az ablakon. Odakint elmaradt a peron, és a vonat egyre nagyobb sebességre kapcsolt, miközben a sín széles, poros utcákon vágott át. Hallotta, de egyúttal érezte is a fémes kattogást, ahogy a vonatkerekek nagyjából százméterenként zökkenve áthaladtak a sín végek illesztésein.
Sherlock visszafordult a padsorok közötti szűk folyosó irányába, a Mattyt fogva tartó amerikaiak felé.
– Mind helyet foglaltak – állapította meg. – Mi is üljünk le valahova, és találjuk ki, mi legyen a következő lépés! Egyszerűen csak követjük őket, vagy megpróbáljuk kiszabadítani Mattyt?
– Az attól függ, mi fog történni – felelte Virginia. – Mit gondolsz, miért rohantak úgy a vonathoz?
– Az én hibám – ismerte el Sherlock. – Az egyikük meglátott az utcán, és követni kezdett, de sikerült elbújnom előle. Erre visszament a szállásukra. Bizonyára úgy döntöttek, hogy gyorsan elpucolnak onnan. Akkor sikerült Mattynek megüzennie, amit hallott, hogy hová szándékoznak tovább állni. – Elhallgatott egy pillanatra, és körülnézett. – Ott van két szabad hely! Gyere, legalább üljünk le!
Az ülőhelyük a Mattyt fogva tartó amerikaiaknak háttal helyezkedett el. Miközben helyet foglaltak, Sherlock kipillantott az ablakon. A vonat épp nagy ívben kanyarodott, és így láthatóvá vált messze elöl a szerelvényt húzó mozdony. Naiv módon azt várta, hogy ez is ugyanúgy néz majd ki, mint az angliai gépezetek, amik Farnhamból Guildfordon át Londonba közlekednek; ez azonban más volt. A hengeres bojlerszerű alapforma ugyanaz maradt, ám itt a brit vonatok apró kéményét valami masszív, lejtős oldalú szerkezeti elem váltotta fel, ami a bojlertank elejéből meredt fölfelé. És a mozdony orrára is valami bizarr tárgyat erősítettek; egy hegyes csúcsban végződő, ék alakú fémrácsot, ami a jelek szerint arra szolgált, hogy bármit félresöpörjön az útból.
– Bölények – jegyezte meg Virginia kurtán, Sherlock pillantását követve.
– Tessék?
– Bölények. És tehenek. Összevissza kóborolnak, gyakran a síneken is, és olykor egyszerűen nem akarnak odébb mozdulni. A vonat ilyenkor lelassít, és az a fém ütközőrács letolja őket az útról.
– O! – Egy pillanatra eltöprengett. – És mi volna, ha elmondanánk a jegykezelőnek?
– Ha mit mondanánk el? – értetlenkedett Virginia.
– Hogy Mattyt túszként fogva tartják.
– Es mégis, mit csinálna? – Virginia megrázta a fejét; rézszínű, csillogó tincsek röpködtek az arca körül. – A jegykezelő általában valami nyugdíjazás előtt álló vén tata. Ő nem lenne képes tenni semmit.
A vonat tovább zakatolt. Sherlock figyelte, amint odakint az épületeket és utakat végleg felváltja a nyílt táj, elszórt facsoportokkal. A ragyogó napfényben a zöld növényzet mintha saját fénnyel izzott volna.
– Meddig tart az utazás? – kérdezte Sherlock.
– Innen Richmondig? – Virginia eltöprengett egy pillanatig – Talán egy napig. Attól is függ, hány megállónk lesz. És lehet, hogy útközben át is kell majd szállnunk valahol.
– Egy egész napig? – Jó ég, ez az ország hatalmas. – És mit fogunk enni?
– Elvileg hátul van egy büfékocsi. Ha nem, az állomásokon lesznek, akik ételt árulnak. A vonat elég ideig áll majd, hogy leszálljunk, és szerezzünk valami harapnivalót. És akár még telegramot is tudunk küldeni apunak a hotelbe, vagy esetleg Pinkertonékon keresztül is üzenhetünk neki, különösen, ha előre megírjuk a szöveget, és ott már csak beadjuk. A legtöbb állomáshoz tartozik egy telegráf iroda.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy észrevegyenek – emlékeztette Sherlock.
– Sikerülni fog, ne aggódj! – felelte Virginia bátorítólag.
Sherlock hátrasandított a válla fölött, hogy az amerikaiak a helyükön vannak-e még. Az egyikük épp feléjük tartott az ülőhelyek közötti átjáróban. Sherlock gyorsan visszafordult, remélve, hogy a férfi nem látta meg. Berle volt az, a kopaszodó doktor. Elhaladt mellettük; Sherlock némán figyelte, amint továbbcammog a kocsi hátuljába. Ügyelnie kell, amikor majd visszafelé tart: akkor szembe fog jönni velük, és bizonyosan felismeri Sherlockot, ha újra meglátja.
Felvetődött Sherlockban, hogy a legkézenfekvőbb módja az arca elrejtésének az volna, ha egyszerűen odahajolna Virginiához, és megcsókolná, amikor Berle visszajön. Ily módon, a doktor semmi egyebet nem látna, csak a tarkóját. Virginiához fordult, és szóra nyitotta száját, arra készülve, hogy felvázolja neki az iménti zseniális ötletét. A lány rápillantott: szeme ibolyaszínben ragyogott a fényes napsütésben.
– Mi az? – kérdezte.
– Én… én csak… arra gondoltam… – kezdte hebegve.
– Mire?
Olyan egyszerű volt, amit mondani akart: „Talán meg kell majd csókoljalak, hogy fel ne ismerjenek minket; csak gondoltam, előre szólok, hogy ne lepődj meg” – ám valamilyen oknál fogva nem bírta kinyögni a szavakat. A lány arca alig pár hüvelyknyire volt az övétől, elég közel ahhoz, hogy megszámolhassa a szeplőit. Elég közel ahhoz, hogy egyszerűen csak előrehajoljon, és az ajkához érintse ajkát.
– Ööö. Semmi. Ne aggódj.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Gyerünk, ki vele!
– Semmi, tényleg! – Elfordult, hogy szemmel tartsa a folyosót, ébren ügyelve Berle visszatérésére. Ha megjelenik a fickó, majd egyszerűen kinéz az ablakon, vagy valami hasonló. Ráébredt, hogy még mindig a fején a lapos sapka, amit a rövidáruboltban vásárolt. Egyszerűen a szemébe húzza, és úgy tesz, mintha aludna. Az majd beválik. Valószínűleg.
Újra kipillantott az ablakon. A sínnel párhuzamosan futó telegráfpóznák suhantak el mellettük, egyik a másik után. Szórakozottan számolgatta a két oszlop közötti másodperceket. Egy, kettő, három, négy – majd ismét – egy, kettő, három, négy. Amennyire meg tudta állapítani, a póznák egyenlő távolságra álltak egymástól. Ha tudná, pontosan mekkora ez a távolság, akkor ezen adat, valamint a táv megtételéhez szükséges idő ismeretében kiszámolhatná, milyen gyorsan megy a vonat. Nem mintha ez az információ a puszta érdekességen túl bármit is jelentene, de legalább ezzel is telne az idő.
Odakint elsuhant mellettük egy kis település: amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sherlock mindössze az alacsony faházakat, a négykerekű kocsikat és a lovakat – rengeteg lovat – érzékelte mindebből.
A vonat mozgása elálmosította. Rengeteg energiát elhasznált azzal, ahogy nemrég visszafutott a hotelig, és az állandó feszültség kezdte kikészíteni. Teste pihenés után sóvárgott.
Egy időre valószínűleg elnyomhatta az álom, mert a következő dolog, amire föleszmélt, hogy egy szakadék mélyén kanyargó folyó csillogó vizét látja az ablakból. A vonat ugyanis épp egy szurdok fölött átívelő hídon haladt keresztül. Az alapján, amit látott, a híd fából készült, és alig volt valamivel szélesebb a vonatnál.
Virginia megérezte hirtelen visszatérő feszültségét.
– Ne aggódj! – nyugtatta. – Teljesen biztonságos. Ezek a hidak évek óta itt vannak.
A vonat kisvártatva lassítani kezdett.
– Állomás következik – mondta Virginia.
– Vagy bölény áll a sínen – felelte Sherlock. Elméje sebesen számba vette a felmerülő lehetőségeket. Azzal, ha megállnak, egy egész sor új opció kínálkozik a számukra – az egyszerű falatozástól kezdve, az Amyus Crowe-nak való sürgönyözésen át, egészen a Matty kiszabadítására tett kísérletig. Ha valahogy sikerülne lejuttatniuk őt a vonatról, akkor vagy itt helyben megvárhatnák, míg értük jön Crowe, vagy egyszerűen felszállhatnának egy visszafelé tartó vonatra – feltételezve, hogy a napi, vagy netán heti egy alkalomnál gyakrabban indul járat. Egyszeriben belé hasított a felismerés: fogalma sincs, milyen sűrűn járnak a vonatok ebben az országban.
– Le kell szállnunk a kocsiról – mondta. – Ha lehetőségünk nyílik rá, el kell választanunk Mattyt azoktól a csirkefogóktól.
A vonat még jobban lelassított. Épp egy magas, gumós tetejű növényekből álló jókora mező mellett haladtak el. Az egyetlen kerítés, amit Sherlock látott, a sínektől egészen a horizontig nyújtózott. A levegőbe hirtelen belehasított a mozdony gőzsípja: gyászos huhogása olyan volt, mint valami ősi, mitikus teremtmény rikoltása. Elszórt pajták és kunyhók maradtak el mellettük, azután egyre több ház következett. Végül egy egész város materializálódott a semmiből, és a vonat fokozatosan lefékezett, majd fújtatva megállt egy deszkajárda mellett, amely magassága alig emelkedett a talaj szintje fölé.
– Szálljunk le! – ismételte Sherlock, miközben a távolban elbődült a jegykezelő:
– Perseverance, New Jersey. Tíz perc szünet, hölgyeim és uraim! Perseverance megálló.
Sherlock felhúzta Virginiát az ülésből, és együtt a kijárat felé indultak. Valaki odakint kinyitotta az ajtót, és mindketten leugrottak a deszkajárdára.
– Menj, vegyél valami ennivalót! – mondta a lánynak. – Nálad van pénz. Én addig ellenőrzöm, nem itt szálltak-e le.
A peronon valóságos tömeg nyüzsgött: az emberek durva pamutvászonból, kordbársonyból és valamiféle mintás – némileg a nyári tartanra emlékeztető – pamutszövetből készült, poros ruhát viseltek. Sherlock átnyomakodott közöttük, és behúzódott egy fal árnyékába. Néhányan végleg leszálltak a vonatról, mások csak pár percre, hogy kinyújtóztassák a lábukat; és voltak, akik itt kezdik majd az utazást. A jegykezelő fel-alá sétált, és gondoskodott róla, hogy mindenki tudja, merre tartanak.
Ives – a rövidre nyírt szőke hajú, tagbaszakadt amerikai – és Matty együtt leszálltak a vonatról. Berle, a doktor eközben valószínűleg a félnótás John Wilkes Bootra vigyázott. Matty sápadtnak tűnt, de Ives a jelek szerint meglehetősen jól bánt vele. Legalábbis nem lökdöste, és nem ütlegelte, viszont végig Matty vállán tartotta a kezét.
Egy sor rozoga, a kerti fészernél alig valamivel nagyobb faépület felé tolta Mattyt, amik a sín egyik oldalán sorakoztak. Biztos árnyékszékek, gondolta Sherlock. Valószínűleg csak földbe ásott lyukak, amik az illem és a zavartalan nyugalom kedvéért lettek körbeépítve.
Ives belökte Mattyt az egyik ilyen melléképületbe, és becsukta rá az ajtót. Ott állt egy pillanatig, majd grimaszolva és arca elé emelt kézzel gyorsan odébb ment. Nyilvánvalóan az éktelen bűz üldözte el.
Sherlock körbeszaladt, hogy az árnyékszékek mögé kerüljön, és közben számolta őket, hogy tudja, melyikben lehet Matty. A hátsó deszkalapok alja csaknem teljesen szét lett korhadva. Ivesnek igaza van, ez a bűz valóban émelyítő!— gondolta.
– Matty! – sziszegte be a deszkák közötti résen.
– Sherlock! – lelkendezett Matty, a kelleténél hangosabban. – Láttalak téged és Virginiát a vonaton.
– Hát ők? Ők észrevettek?
– Nem. Azt biztosan mondták volna.
– Rendben. – Sherlock megtesztelte a bódé hátsó deszkáinak anyagát. – Gyerünk, segíts kibontani ezeket!
Nekiveselkedtek: Sherlock húzta, Matty tolta – így, együttes erővel végül sikerült annyi darabot kifejteniük a fából, hogy Matty nagy nehezen átférjen a keletkezett lyukon. Sherlock megfogta a kezét, és húzni kezdte. A két fiú néhány pillanat múlva egymás mellett állt.
– Jól vagy? – kérdezte Sherlock kifulladva.
– Már sokkal jobban! – Matty összevonta a szemöldökét. – A hajón nagyon féltem, de elég jól bántak velem, meg aztán, enni is kaptam rendesen. Es tudtam, hogy eljössz értem.
– Gyere, tűnjünk innen!
Együtt végigosontak az árnyékszékek háta mögött. Sherlock óvatosan kilesett oldalt. Ives még mindig ott ácsorgott a közelben, és Mattyt várta.
– Hol van Virginia? – kérdezte Matty.
– Vesz valami harapnivalót.
– Mi a helyzet Mr. Crowe-val?
– Ő ott maradt New Yorkban – ismerte el Sherlock.
– Hogy történt? Sherlock megrázta a fejét.
– Egy csomó váratlan körülmény véletlen összejátszásaként. Hidd el, nem így terveztük.
Ives az orrát befogva odébb oldalgott. Miközben hátat fordított nekik, Sherlock megragadta Matty karját.
– Gyerünk!
Együtt átszaladtak a nyílt terepen az egyszerű, deszkaburkolatos állomásépületig, amely egyszerre szolgált jegypénztárként és váróteremként. Sherlock oldalra vezette Mattyt, az épület sarkán túlra, hogy ha Ives véletlenül megfordulna, akkor se vehesse észre őket. Virginia már ott várt rájuk. Átnyújtott Sherlocknak két papírtekercset, amikben valami forrót csavartak, majd megragadta Mattyt, és szorosan átölelte.
– Úgy örülök, hogy újra látlak! – lelkendezett. Matty viszonozta a szorítást.
– Én is! – felelte őszintén.
Sherlock óvatosan kilesett az épület sarka mögül. A tömeg kezdett ritkulni – azok, akik itt szálltak fel a vonatra, már a kocsikban ültek, akik pedig eddig utaztak, már szétszóródtak. Mostanra csupán néhány utas lézengett a peronon, akik azért szálltak le, hogy megmozgassák a végtagjaikat, és könnyítsenek magukon, vagy vegyenek valami harapnivalót. A kalauz a vonat mellett állt, jobbra-balra végigmustrálta a kocsisort, és a zsebórájára pillantott. A szerelvény elején, a mozdonynál a mozdonyvezető utántöltötte a vízkészletet egy tartócölöpökön álló, sín melletti tartályból.
– Már csak annyit kell tennünk, hogy itt megvárjuk, amíg a vonat elmegy, azután a következő járattal visszamegyünk New Yorkba.
– Azért nem lesz ilyen egyszerű a dolog – figyelmeztette Virginia.
– Miért nem?
A lány visszamutatott az árnyékszékek felé.
– Nézzétek!
Berle és Ives egymás mellett álltak. Ives szemlátomást magyarázott valamit, Berle pedig dühöngött.
– Rájöttek, hogy Matty megszökött – állapította meg Sherlock a nyilvánvalót. – Most majd biztos keresni kezdik.
Igaza volt. Berle és Ives szétváltak, és ellentétes irányban elindultak. Berle visszament a peronra, és végigszaladt a vonat mentén, többször is lehajolva, hogy ellenőrizze, nem áll-e valaki a másik oldalon! Ives pedig öles léptekkel egyenesen feléjük tartott. Nem: valójában az állomásépület felé. Bement az épületbe, hogy ellenőrizze a várótermet.
– Gyorsan! – suttogta Sherlock. – Erre! Visszavezette két társát a vonat felé.
– Nem szállhatunk vissza! – tiltakozott Virginia.
– Muszáj lesz! – felelte. – Ives és Berle ellenőrzik az állomás környékét, és az összes árnyékszéket. Ha sikerül felszállnunk a vonatra, azután leszállni a másik oldalon, akkor kereket oldhatunk, és majd visszajövünk, amikor a vonat már messze jár.
Azzal mászni kezdett felfelé a kocsiba vezető lépcsőn.
Virginia és Matty vonakodva követték. Érezte az ellenállásukat. Gyorsan átlépett a kocsi másik oldalához, és lenyomta az ajtókilincset. Zárva.
Erősebben megcsavarta. Hasztalan. Virginia a másik ajtónál állt.
– Visszajönnek! – kiáltotta rémülten. Sherlock végigpillantott a kocsin.
– Még elérhetjük a másik ajtót! – sürgette őket. – Gyerünk!
Szerencsére nem ugyanarra a kocsira szálltak, mint amelyiken eddig utaztak. Miközben átfurakodtak az ülések közötti folyosón, végiglökdösődve az utasok között, akik a helyük mellett álltak, a csomagjukat ellenőrizték, vagy egyszerűen csak fel-alá járkáltak, egyet sem láttak azok közül a gazfickók közül, akik elől igyekeztek elmenekülni.
A túlsó végen Sherlock ellenőrizte az állomással átellenes oldalon nyíló másik ajtót. Ez szerencsére nem volt bezárva, ám ahogy felrántotta, és már épp készült volna kiugrani, hirtelen észrevette, hogy a nagydarab, szőke Ives ott áll a vonat mellett, szintén azon az oldalon. Nem Sherlock felé nézett, hanem épp a környező tájat pásztázta. Sherlock gyorsan visszacsukta az ajtót.
Virginia ellenőrizte az állomás felőli oldalt.
– Még mindig ott a kopasz – mondta izgatottan. – Mindkét irányban ellenőrzi a vonatot.
Odakinn a kalauz belefújt a sípjába.
– Figyelem! Mindenki szálljon fel! – kiáltotta. Sherlock agya sebesen zakatolt. Ebből nincs kiút!
– Akkor újra meg kell próbálnunk a következő állomáson – jelentette ki aztán ellentmondást nem tűrően. – Legalább Mattyt sikerült kimenekítenünk közülük.
A kalauz sípja újra felsivított, és a vonat pár másodperc múlva megrándult, majd gurulni kezdett – előbb lassan, ám fokozatosan egyre gyorsulva. Virginia kipillantott az ablakon.
– A kopasz férfi felszállt a vonatra – állapította meg. Sherlock ellenőrizte a saját oldalát.
– Ives is! – bólintott.
– Akkor hát, újra mindenki a fedélzeten! Remek! És még csak vécéznem se sikerült, pedig nagyon kellett volna – méltatlankodott Matty.
– De legalább van mit ennünk! – vigasztalta Virginia.
– Menjünk, keressünk valami ülőhelyet! – mondta Sherlock. – Lehetőség szerint minél messzebb azoktól a zsiványoktól! Ha tudunk, üljünk a vonat másik végébe. – Azzal fordult, és megindult a vonat hátulja felé; azonban a háta mögött hirtelen beálló néma csend arra késztette, hogy megtorpanjon, és visszaforduljon. Virginia és Matty mögött ott állt Berle, és egy másik férfi, akit Sherlock nem ismert fel, és kést szorítottak a torkukhoz. Bizonyára a másik kocsiból érkeztek, a vonat eleje felől, anélkül, hogy észrevették volna őket.
Sherlock visszapillantott a háta mögött.
A kocsi központi folyosóján – amerre épp az imént vezette volna a barátait – Ives közeledett feléjük. Egyáltalán nem tűnt boldognak.
– Ne légy bolond, kölyök! – figyelmeztette Berle. – Ives máris épp elég dühös. Ne rontsd tovább a helyzetet! Ő néha… elveszti az önuralmát. Hidd el, olyankor nagyon csúnya dolgok történnek.
Sherlock ide-oda pillantott Berléről Ivesre. Két tűz közé szorultak.
A szíve minta ólomsúlyúvá vált volna a mellkasában.
Nincs kiút! Két választása maradt, de mindkettő fogsághoz vezet.
Nem! – makacsolta meg magát. Mit mondana Mycroft? Mit mondana Amyus Crowe? „Amikor csak két választásod van, és egyik sem tetszik, teremts egy harmadik lehetőséget!”
Váratlanul felrántotta a kocsi ajtaját, és kilendült a szabadba.
A New York-i táj buja, zöld növényzete egybemosódó foltként suhant el a szeme előtt. Hallotta, ahogy Virginia levegő után kapkod a háta mögött, Ives pedig szitkozódni kezd. Bal kézzel továbbra is az ajtókeretet markolta, és bal lábát beékelte abba a sarokba, ahol a keret és a padló találkoznak. Miközben a fülében süvítő szél hátrataszította, széles ívben kilendült balra és körbe, a két kocsi közötti szabad területre. Már korábban kiszúrt ott egy a kocsitetőre felvezető létrát, és most jobbjával utánakapott. Ujjai szorosan összezárultak az egyik létrafok körül, és jobb lábát előrenyújtva, kétségbeesetten kapálózva igyekezett támaszt találni a létrán. Hosszú perceknek tűnő idő után – ami a valóságban legfeljebb egy-két másodperc lehetett – végül sikerült is rálépnie egy létrafokra. Eleresztette baljával az ajtókeretet, és feljebb húzta magát a létrán.
Ám mielőtt teljesen fel tudta volna húzni magát, valaki megmarkolta a bal lábát. Tiszta erőből lefelé rúgott, és érezte, hogy arcon talál valakit. A lába körüli acélos szorítás váratlanul elernyedt, csak a kemény, satuszerű ujjak emléke sajgott tovább.
Pár pillanat, és máris a vonat tetején termett.
Le kellett kuporodnia; egyik kezével megmarkolta a vezetősínt, amely hosszában végigfutott a tetőn, elejétől a végéig.
Látta, hogy messze elöl a vonat elkanyarodik. A kéményéből felszálló füstöt hátrafelé sodorta a szél, amitől könnybe lábadt a szeme, és nehezen kapott levegőt.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy elfogják, az egyetlen lehetséges alternatívát választotta – elmenekült –, azonban ez igen korlátozott szabadságot eredményezett. Hiszen még mindig a vonaton tartózkodik – szó szerint rajta –, és nincs semmilyen terve. Nem számít, merre megy, Ives és a többi fickó úgyis megtalálja. Megtalálják, és valószínűleg megölik. És egyébként sem szökhet meg csak úgy, egyszerűen beugorva valami alkalmas folyóba vagy ilyesmi. Hiszen ott van még Matty és Virginia: Őket is ki kell szabadítania!
Érezte, hogy a kétségbeesés sötét hullámként tornyosul fölébe, de összeszedte minden akaraterejét, és félresöpörte. Erre később is ráérek. Most gondolkodnom kell!
Ha valahogy oda tudna kúszni a kocsik tetején át egészen a vonat elejéig, talán figyelmeztethetné a mozdonyvezetőt. Talán sikerülne megtalálni a módját, hogy üzenjen a hatóságoknak, hogy állítsák át a váltókat, és vigyék vissza őket New Yorkba… Vagy valami ilyesmi. Bármi!
Még mindig kuporgó helyzetben, négykézláb araszolva megindult előre a kocsi eleje felé. A szél ellene dolgozott, a mellkasának feszülve visszanyomta őt, mint valami óriási kéz. De ő nekiveselkedett, és szembeszegült vele. Muszáj volt. A szeméből patakokban csorgott a könny, annyira csípte a vonatfüst, és a puszta légzés is nehezére esett, de nem állhatott meg. Matty és Virginia sorsa függött tőle.
A vonat megrázkódott valami rosszul illesztett sín miatt, és ő majdnem elvesztette a fogást a kapaszkodóján; pár pillanatig előre-hátra lengett, és kétségbeesetten igyekezett olyan mélyen lelapulni, amennyire csak tudott.
Beletelt pár másodpercbe, mire ismét úgy érezte, hogy biztonságban van.
Nos, legalábbis valamivel nagyobb biztonságban – helyesbített gondolatban, ahogy körbepillantott a kétoldalt elsuhanó, zöld és barna foltokká mosódó tájon.
Egy folyóhoz közeledtek. Már messziről láthatta a vonat előtt, ami most nagy ívben kanyarodott egy fahíd felé, amely mintha gyufaszálakból lett volna építve. Érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve.
Majd hirtelen azzal fenyegetett, hogy felrobban és szétveti mellkasát, amikor egyszer csak felbukkant Ives feje és válla a két kocsi közötti hézagban, amelyiken Sherlock épp mászott, és amelyik felé tartott. Az amerikai minden bizonnyal átfutott alatta a kocsin, és felmászott a következő létrán.
Felhúzta magát a tetőre, és felegyenesedett. A mozdony kéményéből előgomolygó gőz és füst, amit a szél hátrafelé sodort, úgy hullámzott körülötte, mint valami hatalmas, fehér köpönyeg.
– Elment az eszed, kölyök? Térj már észhez! – bömbölte. – Mégis, hová mész? Biztonságosabb neked odalenn, a többiekkel!
Sherlock megrázta a fejét.
– Csak egyikünkre van szükségük, hogy sakkban tartsák Amyus Crowe-t – kiabált vissza neki. – És nem hinném, hogy egyszerre három túsz nyűgét akarnák a nyakukba venni.
– Amyus Crowe? – ismételte Ives. – Ő az a nagydarab fickó fehér kalapban? Nem tudtam a nevét, mármint mostanáig. Mindenesetre, kitartó egy alak. És meg kell hagyni, te is az vagy!
– Fogalma sincs, mennyire! – kiáltott vissza Sherlock, bár belülről félelem mardosta. Hátrapillantott a válla fölött. Bériének vagy a másik fickónak egyelőre nyoma sem mutatkozott, de ezzel együtt is igen kicsi volt rá az esélye, hogy abba az irányba kereket oldhat. Valószínűleg a következő két kocsi-csatlakozásnál várnak rá: egyikük Virginiát őrzi, a másikuk Mattyt.
Mire visszafordult, Ives már pisztolyt tartott a kezében.
– Van benned kurázsi, annyi szent! – ismerte el, és célzásra emelte fegyverét.
Sherlock elméjének egy része azon tűnődött, vajon mi lehet az a kurázsi, egy másik része pedig közben konstatálta, hogy a vonat épp most ér át a szárazföldről a falúdra, amit pár pillanattal ezelőtt látott. Az eddig vízszintes talaj alattuk egyszeriben alábukott egy mély sziklahasadékba, aminek alján csillogó kék szalag tekergőzött. Es agyának egy harmadik, rejtett zugában közben mindvégig ott motoszkált valami: egy gondolat, ami már egy ideje nem hagyta nyugodni, hanem igyekezett magára vonni a figyelmét.
Ives tüzelt. Sherlock ijedten összerezzent, ám a szél és a vonat rezgései megnehezítették a pontos célzást, és a golyó ártalmatlanul elsüvített mellette.
Ives közelebb lépett, igyekezve megőrizni az egyensúlyát, Sherlock pedig minden erejével azon volt, hogy megragadja azt a tudata küszöbén motoszkáló gondolatot, amit elméje üzenni akart neki. Valamit, amit nemrég tett. Amit nemrég vett!
Egyszerre beugrott neki. Hát persze! A parittya! Kétségbeesetten végigtúrta a zsebeit, a szíjakon függő bőrerszény után kutatva, amit még a „rövidáruboltban” vásárolt. Jobb nadrágzseb – nem. Bal nadrágzseb – nem. Ives közben újra lövéshez készülődött. Bal belső kabátzseb – nem; azonban az ujjai hozzáértek a maroknyi csapágygolyóhoz, amiket még a boltostól kapott. Ives ismét célzott, ezúttal mindkét kezével megtámasztva a fegyvert. Bal külső kabátzseb – igen! Sherlock előhúzta a parittyát, és gyorsan átbújtatta jobb kézfejét a hurkon, majd a másik zsinórt a tenyerébe zárta, hagyva, hogy a bőrerszény szabadon lelógjon.
Ives tüzelt. A golyó ezúttal közvetlenül Sherlock füle mellett fütyült el.
Bal kézzel a zsebébe túrt, előhúzott egy csapágygolyót, és gyorsan becsúsztatta az erszénybe. Mielőtt Ives reagálhatott volna, kétszer sebesen megpörgette a feje fölött a lövedéktől súlyossá váló parittyát, majd elengedte a bőrszalagot, amit eddig a markában tartott. Az acélgolyó Ives felé repült, ezüstösen csillanó csíkot húzva a levegőben. Pontosan az amerikai bal fülének csapódott, és leszakított belőle egy darab húst. Ives hangosan felkiáltott a meglepetéstől és a sokktól, ahogy vércseppek fröccsentek a vállára. A szeme hitetlenkedve elkerekedett.
Sherlock ismét markába szorította a szabadon lógó bőrzsinórt, és gyorsan becsúsztatott egy újabb acélgolyót az erszénybe.
A vonat közben már a híd közepére ért, és Sherlocknak úgy tűnt, mintha érzékelne egy kis oldalirányú kilengést, ahogy a híd megingott a nagy súly alatt.
Ives csoszogó léptekkel előrelendült, és fenyegetően Sherlock felé nyújtotta mindkét karját, hogy megragadja őt. A jelek szerint teljesen megfeledkezett róla, hogy még mindig ott a pisztoly a kezében.
Sherlock ismét megpörgette kétszer a feje fölött a parittyát, majd elengedte a szíj szabad végét. A golyó keresztülsüvített a kettejük közötti egyre csökkenő távon, és egyenesen nekicsattant Ives homlokának – majd ott is maradt, félig bemélyedve a saját lendületétől ütött lyukban, Ives hanyatt zuhant, olyan üvegesen elkerekedő szemmel, hogy Sherlock körben a pupillája körül mindenütt látta a szeme fehérjét. A férfi háta nekicsapódott a kocsi tetejének, aztán az ernyedt test oldalra gördült, és átbukott a peremen. Sherlock elnyújtott, kétségbeesett üvöltést hallott, miközben Ives alázuhant a mélységbe. Azután semmi nem hallatszott, csak a szél süvítése és a vonatsíp gyászos huhogása.
Sherlock – továbbra is a vezetősínbe kapaszkodva – lassan térdre rogyott. Megvárta, míg a légzése lecsillapodik, és a szíve is újra egyenletesen dobog, mielőtt újra fölegyenesedett volna, majd óvatosan megindult visszafelé a kocsi végébe, ahol az előbb fölkapaszkodott.
Egy ellenfél kiiktatva, de még hátravan a többi; viszont most már legalább van fegyvere.
A sín hangosan csattogott a kerekek alatt, ahogy a vonat átért a szakadék túloldalára. A mozdonysíp újra fölhuhogott. Sherlock előrepillantott, a mozdony felé, és észrevette, hogy a sínpálya kettéválik előttük. Az egyik ág tovább vezetett egyenesen előre, a másik azonban elkanyarodott oldalra, és a szakadék peremének vonalát követte.
A vonat a kanyarodó ágon folytatta útját, óvatosan lelassítva, ahogyan egy kerítésen tátongó lyukhoz ért, majd egyenesen továbbhaladt az állomás felé, amit Sherlock már messziről észrevett a vonat előtt.
Majd hamarosan ráébredt, hogy nem is állomás az.
Hanem inkább ház. Egy hatalmas, fehér ház. Azon túl pedig falakkal és rácsokkal elkerített zárt területek sora következett, amik úgy néztek ki, mint valami magánállatkert ketrecei.
Lemászott a létrán, amilyen gyorsan csak tudott, és visszalendítette magát a kocsi utasterébe. A kalauz az ülések közötti átjáróban előrefurakodott a kényelmetlenül feszengő utasok között, és épp azt kiáltozta:
– Menetrendben nem szereplő állomás! Kérjük, maradjanak a helyükön! Figyelem! A menetrendben nem szereplő állomás következik. Ne szálljanak le!
A mozdony hangos fújtatással eresztett ki magából egy adag gőzt, ahogy a vonat lefékezett, majd zökkenve megállt a fehér ház végéhez csatlakozó hosszú veranda mellett.
A tornácon nyolc vagy kilenc férfi állt.
Sherlockban pedig rögtön semmivé foszlott minden abbéli remény, hogy a hadsereg vagy a rendőrség tagjai, amikor Berle és a másik férfi Virginia és Matty karját szorosan markolva, maguk előtt tolva őket leszálltak a vonatról, és csatlakoztak az idegenek csoportjához.