Ötödik fejezet
Mycroft és Crowe ezután elkezdték megvitatni a hajók menetrendjeit, meg a lehetséges indulási és érkezési kikötők helyszíneit. Sherlock eleinte próbált figyelni, de nagyon hamar ráunt. Gondolatban egyre a problémát ostromolta: kétségbeesetten igyekezett találni valamit, ami azt eredményezhetné, hogy Amyus és Virginia Crowe-nak mégse kelljen távozni Angliából.
– Még mindig nem tudjátok, hogy néznek ki azok az alakok – hangsúlyozta néhány perc múlva. – Követhetitek a nyomaikat, de miből fogjátok tudni, hogy valóban ők azok, amikor rájuk találtok? Mindaddig, amíg elrejtik szem elől az összeégett arcút, csupán három átlagos férfiról van szó. Nincs semmilyen különös megkülönböztető jegyük, leszámítva talán az akcentusukat, viszont feltételezem, hogy az olyan kikötőkben, ahonnan hajó indul Amerikába, jó sok amerikai akcentussal találkoztok majd.
– Részletesen leírhatod nekünk, hogy néztek ki – világított rá Crowe. – Arra máris kiképeztelek, hogy alaposan figyelj meg minden apró részletet, ami megkülönbözteti egyik arcot a másiktól: a fülek ívét, a hajzat körvonalát, a szemek alakját. Akár még néhány vázlatos fantomképet is készíthetünk a leírásaid alapján. Virginia nagyon ügyesen bánik a ceruzával.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ennyi elegendő lesz – tűnődött Mycroft. – Egyetlen szemtanú visszaemlékezése… még ha olyan figyelmes és alapos szemtanúról van is szó, mint az öcsém. bármilyen tévedés előfordulhat, és nagyban befolyásolhatja a visszaemlékezést a stressz is. Ez a jelenség már régóta foglalkoztat: az alapján, ahogyan az emberi elme hajlamos bizonyos részleteket kitalálni, majd meggyőzni önmagát azok valóságos mivoltáról, gyanítom, számos ártatlan áldozatot börtönöztek már be a brit fegyházakban egyetlen szemtanú bizonytalan visszaemlékezésére támaszkodva. Amint azt mondják, egy szakállas fickót keresel, egyszeriben mást se látsz, csak szakállas fickókat. Nem: akármit sikerül is Sherlocknak visszaidéznie, azt sajnos muszáj némi fenntartással kezelnünk.
Sherlock már épp tiltakozni akart, hogy ő márpedig igenis tökéletesen emlékszik mind a négy emberre, ám valami visszatartotta. Úgy érezte, a bátyja érvelése tulajdonképpen az ő malmára hajtja a vizet, mivel Mycroft és Crowe kezdenek rájönni, hogy a probléma súlyosabb, mint eredetileg gondolták, és ő nem akart semmi olyat tenni, ami megzavarná ezt a felismerést.
Am miközben szíve minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy Amyus és Virginia Crowe elutazzanak, az esze ugyanakkor azt súgta, hogy ez igenis fontos. Mind Mycroft, mind Crowe olyan komolynak tűnt, amilyennek még sosem látta őket. Nem volt biztos benne, hogy tökéletesen felfogja és átlátja a helyzet teljes súlyát és lehetséges következményeit, hiszen hát miféle fenyegetést jelenthet négy ember (akik közül az egyik ráadásul bizonyíthatóan elmebeteg) egy egész nemzet politikai helyzetére? Azt azonban világosan érezte, hogy ami itt és most kockán forog, amellett valóban eltörpülnek az ő jelentéktelen, személyes problémái. Ha pedig segíthet a megoldásban, akkor azt kell tennie, függetlenül attól, milyen személyes árat fizet is érte.
Furcsamód érett és felnőttes gondolat volt ez, és nem is igazán tudott még vele teljesen azonosulni, mindenesetre elméjével elfogadta.
– Matty is látta őket – szólalt meg hirtelen; szavai alig egy pillanattal maradtak le gondolatai mögött.
– Hogy érted ezt? – fordult felé Mycroft.
– Úgy, hogy Matty látta a fickót, aki beráncigált a házba. azt a férfit, aki lehet, hogy maga John Wilkes Booth. Később pedig, amikor megmentett, a három másik közül még legalább kettőt. Az egyikük eszméletlen volt: sem Matty, sem én nem tudtuk alaposabban szemügyre venni. Ha pontos leírást szeretnétek, de aggódtok a memóriám megbízhatósága miatt, miért nem hívjátok ide Mattyt? Kettőnk segítségével valószínűleg jó leírást kapnátok: főleg akkor, ha külön-külön kérdeztek ki minket, nem pedig egyszerre. Akkor egyikünk sem befolyásolná a másik beszámolóját, még véletlenül sem.
– Mond valamit a fiú! – dörmögte Crowe. – Több szem többet lát. Talán odaküldhetném Virginiát, hogy hozza el a srácot. Ő tudja, merre kötötte ki a hajóját. – Magában biccentett. – Igen. A mindkettőtök közös emlékei alapján készített fantomrajz bizonyosan jóval közelebb állna az igazsághoz, mint ha közületek csupán az egyik vagy a másik memóriájára hagyatkoznánk.
Mycroft mélyen Sherlock szemébe nézett.
– Tökéletesen megértem, ha nem akarod, hogy Mr. Crowe vagy a lánya elmenjen – mondta csendesen. – Mégis, olyan javaslatot tettél, amely csak még valószínűbbé teszi, hogy tényleg elmennek. Úgy gondolkodsz, mint egy férfi, nem úgy, mint egy gyermek. Büszke vagyok rád, Sherlock. És tudom, hogy apa is büszke lenne.
Sherlock elfordult, nehogy Mycroft észrevegye a szemében egyszeriben megcsillanó könnyeket. Crowe, szemlátomást megfeledkezve a fivérek közötti iménti szóváltásról, kiemelkedett a szűkös székből, és a kunyhó bejárata felé bicegett.
– Ginnie! – bődült el, kinyitva az ajtót. – Gyere be, szükségünk van rád!
Egy pillanatig ott állt mozdulatlanul, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a lánya hallotta őt, majd visszament, és megállt a szék mellett. A bejáratban pedig megjelent Virginia Crowe. Sherlockra pillantott, és elmosolyodott. A fiút, mint mindig, most is megdöbbentette és lenyűgözte a lányt övező színek puszta mennyisége és ereje: haja izzó vöröse, bőre bronzos barnája, az arcán és orrán virító halvány szeplők, és szeme mély ibolyakékje. Mellette minden más lány unalmas, fekete-fehér rajzzá sápadt.
– Igen, apám?
– Van egy feladatom a számodra. El kellene lovagolnod ahhoz az Arnatt fiúhoz, megkeresned, hol kötött ki a csónakjával és aztán idehoznod őt. Mondd meg neki, hogy fel kell tennünk neki néhány kérdést a ma reggeli kalandjával kapcsolatban. Mondd meg neki, hogy ne aggódjon, nincs bajban, egyszerűen csak szükségünk van a segítségére.
A lány bólintott.
– Azt szeretnéd, hogy Sandia hátán hozzam haza?
– Igen, úgy gyorsabb volna. A ló mindkettőtöket megbír. A srác amúgy is kistermetű.
– De jó bunyós – tette hozzá Sherlock Matty védelmében.
– Afelől nincs semmi kétségem – bólintott Crowe. Majd Virginiára nézett. – Na, menj! Igyekezz!
A lány újra Sherlockra pillantott! Úgy festett, mintha mondani akarna valamit – talán megkérdezni, nincs-e kedve vele tartani –, ám végül csak hátat fordított, és távozott. Sherlock pár pillanat múlva már hallotta is, amint Virginia lova örömmel felnyihog a lány láttán. Majd a gyeplő csörgése, és a kemény földön dobbanó paták egyre távolabbi és erőtlenebb hangja hallatszott.
Crowe és Mycroft újra arról kezdtek tanácskozni, miként tudnának hamarabb átkelni az Atlanti-óceánon, mint a négy amerikai. A jelek szerint minden azon múlt, melyik hajóra szállnak, és melyik kikötőből indulnak. Néhány hajó ugyanis gyorsabb a többinél. Sherlock kihámozta a hallottakból, hogy az újabb hajók némelyike nem csupán a széljárásra és vitorláira hagyatkozik, de erőteljes gőzmotorokra is, amelyek hatalmas, masszív kerekeket hajtanak – olyanokat, mint a vízimalmoké, amik kerületére szabályos közönként fa evezőlapátok vannak rögzítve. A vízbe merülő falapátok a gőzgépek erejétől hajtva előretolják a hajót, még akkor is, ha teljes a szélcsend. Van egyáltalán hely, ahová egy ilyen gőzhajtású motor nem tud eljutni, és probléma, amit ne tudna megoldani? Azon tűnődött, vajon mi jöhet ezután – talán ugyanilyen gőzerő hajtotta kocsik és hintók töltik majd meg az utakat, és alig pár óra alatt juttatják el az embereket Londonból Liverpoolba? És talán még messzebb – lehetséges volna, hogy egy nap az ember gőzhajtású szerkezeteivel eljuthat akár egészen a Holdig?
Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle ezeket a hihetetlen, elrugaszkodott gondolatokat, és visszafordította figyelmét Mycroft és Amyus Crowe szavaira, akik politikáról, utazásról és forradalomról társalogtak.
A beszélgetés tovább folytatódott, és Sherlock azon kapta magát, hogy újra meg újra elveszti a fonalat. A politikai kérdések magasak voltak neki, habár Crowe időről időre megfogható közelségbe hozta őket konkrét példákkal: hányan haltak meg egy adott helyen és időben, vagy egy bizonyos várost hogyan tettek a földdel egyenlővé, csak hogy világosan tudassák az álláspontjukat.
Végül aztán meghallotta a gyorsan közeledő patadobogást. Az ajtóhoz ment, készen Matty és Virginia üdvözlésére.
Odakint, a kora esti fényben látta, hogy Sandia – Virginia lova – közeledik. A sötét tömeg a hátán bizonyára Virginia és Matty, gondolta Sherlock, és egy másodpercre azon kapta magát, hogy irigyli Mattyt, azt, hogy ilyen szoros testi közelségbe kerülhetett a lánnyal. Ám ez az egész egy futó pillanatig tartott csupán.
Hiszen ahogy Sandia egyre közelebb ért, az a sötét folt egyre inkább egyetlen ember alakját öltötte magára, nem kettőét. Virginia volt az, aki feléjük vágtatott; pontosan Sherlock mellett sikerült megállásra bírnia hátasát. Tekintete vadul villogott, kibomlott haját kusza, összegabalyodott csomókba kócolta a szél.
– Hol van Matty? – kérdezte Sherlock.
A lány leugrott a lóról, és elszáguldva mellette, berontott a kunyhóba. Sherlock követte őt.
– Elvitték Mattyt! – kiáltotta a lány.
– Hogyhogy elvitték? – emelkedett fel Mycroft az asztaltól.
– Odamentem a csónakjához, és kértem, hogy jöjjön velem, ahogy megbeszéltük – hadarta lélekszakadva. – Mindketten felszálltunk Sandiára. Épp rátértünk az útra, és egyszerre ott hevert keresztben az a fa, teljesen eltorlaszolva az utat. Odafelé még nem volt ott, esküszöm! Először arra gondoltam, átugratok rajta, de így, hogy Matty is ott ült velem Sandia hátán, nem voltam benne biztos, hogy sikerül. Így inkább megálltunk, és leszálltunk, hogy odébb húzzuk a fatörzset. Erre váratlanul két férfi rontott ránk az erdőből. Biztosan a bokrok között rejtőztek. Az egyikük fejbe vágta Mattyt. Valószínűleg kiüthette, mert utána már nem küzdött. A másik férfi nekem támadt. Megpróbálta megragadni a hajamat, de a kezébe haraptam. Erre meghátrált, én meg Sandiához rohantam. Felpattantam a hátára, és elvágtattam. Amikor visszanéztem, láttam, hogy azok ketten magukkal viszik Mattyt. – Az arca holtsápadt volt, és szinte sokkos kifejezés ült rajta. – Cserbenhagytam őt! – sírta el magát, mintha csak most ébredt volna tudatára, mi is történt. – Ott kellett volna maradnom, hogy megmentsem őt! Vagy vissza kellett volna fordulnom érte!
– Ha úgy tettél volna, valószínűleg téged is elkapnak – mutatott rá Crowe. Jókora termetéhez képest meglepő sebességgel vágott át a helyiségen, magához vonta és szorosan átölelte a lányát. – Hála Istennek, hogy biztonságban vagy!
– És Matty!? – kiáltott fel Sherlock.
– Kiszabadítjuk! – ígérte Mycroft, miközben felegyenesedett székéből. – Nyilvánvaló, hogy…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, üvegcsörömpölés hallatszott, és az összetört ablakon át valami súlyos tárgy zúgott be a szobába, majd hangos puffanással a padlónak csapódott. Crowe az ajtóhoz ugrott, és felrántotta. Sherlock patadobogást hallott kintről, ahogy valaki sebesen elvágtatott lóháton. Crowe pergő nyelvvel szitkozódott. Olyan szavakat is használt, amiket Sherlock azelőtt még soha nem is hallott, noha mi tagadás, el tudta képzelni, mit jelenthetnek.
Sherlock lehajolt, hogy felvegye a tárgyat, amit behajítottak az ablakon. Egy hatalmas, nagyjából két összezárt ökölnyi méretű kődarab volt az. Egy hosszú zsinegdarabot kötöztek köré, ami egy szakadt papírlapot rögzített a kőre. Mycroft kivette Sherlock kezéből a kődarabot, és az asztalra tette. Gyakorlott mozdulatokkal felkapott egy kést az asztalról, és átvágta a zsineget.
– Jobb, ha megőrizzük a csomókat – magyarázta Sherlocknak anélkül, hogy felé fordította volna a fejét. – Elárulhat nekünk egyet s mást arról, aki készítette őket. A tengerészek például egész sor olyan különleges csomót és kötözési technikát ismernek, amelyeknek nem sikerült beszivárogniuk az általános közhasználatba. Ha lesz majd pár arra alkalmas napod, őszintén ajánlom, hogy tanulmányozd a csomók világát!
Félrecsúsztatta a szétvágott zsineget – feltehetőleg későbbi vizsgálat céljára –, majd lefejtette a papírt a kőről, és kisimította az asztallapon.
– Ez egy figyelmeztetés – mondta Crowe-nak, majd felolvasta. – „Nálunk van a fiad. Ne üldözzetek! Ne próbáljatok meg követni minket! Ha békén hagytok minket, három hónapon belül visszakapjátok… sértetlenül. Ha viszont nem hagytok békén, akkor is visszakapjátok… darabokban, néhány hét leforgása alatt. Figyelmeztettünk titeket!”
Crowe a karjai között tartotta Virginiát.
– Nyilván azt hitték, hogy Matty a fiam. Feltehetőleg azért, mert egy lovon látták őt Ginnie-vel. Hamarosan ráébrednek a tévedésükre, amikor beszélni hallják őt.
– Nem feltétlenül – mutatott rá Mycroft. – Nem tudják, hogy mióta tartózkodtok Angliában. Sőt ami azt illeti, valószínűleg még azt sem vehetik készpénznek, hogy amerikaiak vagytok. Úgy vélem, az ifjú Matthew egyelőre biztonságban van. Na már most, mit tudunk meg az üzenetből?
– Hagyjuk már azt az üzenetet! Gyerünk utánuk? – kiáltotta Sherlock.
– A fiúnak igaza van! – dörmögte Crowe. – Megvan a maga helye az elemezgetésnek is, meg a tetteknek is. Most az utóbbinak jött el az ideje. – Gyengéden félretolta Virginiát. – Te itt maradsz. Én meg utánuk megyek.
– És én is! – jelentette ki Sherlock erélyesen. Majd látva, hogy Crowe ellenkezésre nyitja a száját, sietve hozzátette: – Matty a barátom, és én kevertem őt ebbe a slamasztikába. Azonkívül pedig ketten nagyobb területet kutathatunk át.
Crowe vetett egy pillantást Mycroft felé, aki bizonyára észrevehetetlenül bólintott, mert végül azt felelte:
– Jól van, fiam. Szedelőzködj! Indulunk.
Crowe az ajtó felé vette az irányt, Sherlock pedig követte őt. Odakinn Crowe máris felnyergelt egy lovat, és épp egy másikat készített elő a fiúnak. Mire Sherlock nyeregbe szállt, Crowe már ügetésre is fogta hátasát.
Sherlock lova véknyához szorította a sarkát, az pedig galoppozni kezdett az amerikai után. A nap már lenyugodni készült a horizonton. Vékony felhőfátyol takarta, így Sherlock vörösen izzó fénygömbnek látta. Crowe lova kemény iramot diktálva vágtatott előtte. Küszködve igyekezett lépést tartani vele. Hátasa patájának súlyos dobbanásai a köves úton végigrezegtek a gerincén, és olyan folyamatos vibrációt keltettek a testében, hogy szinte még lélegezni is nehezére esett.
Azon tűnődött, vajon honnét tudja Crowe, merre kell menniük. Feltehetőleg végzett egy gyors kalkulációt, és kiválasztotta a Farnhamből kivezető legvalószínűbb útvonalat, amennyiben az idegenek a part felé tartanak. Ha Amerikába akarnak jutni, a legkézenfekvőbb indulási helyszín Southampton. Ám lehet, hogy Crowe tévedett – az is elképzelhető, hogy az emberek Liverpoolban szándékoznak hajóra szállni, Londonból vonaton utazva észak felé, ami azt jelentené, hogy egészen más irányban hagyták el Farnhamet. Sherlock most először ébredt rá, hogy a logikus gondolkodás hatalma csupán eddig terjed, és csak ritkán sikerül egyetlen, egyértelmű megoldással előállnia. A logikus gondolkodás az esetek nagyobb részében több lehetséges választ produkál, és az embernek más módot kell találnia, hogy válasszon közülük. Nevezhetjük intuíciónak, megérzésnek, találgatásnak, vagy bárminek, de nem logikus döntésnek.
A kunyhók és házak túl gyorsan suhantak el mellettük, hogy Sherlock bármelyiket is felismerje. A távolban észrevett egy dombtetőn álló kőépületet: talán a Farnham-kastélyt? A szél hangosan süvített a füle mellett, és szinte lefagyasztotta a korábbi, nappali hőség dacára, amit a föld magába nyelt, és most kezdett visszasugározni. Egy pillanatra azt hitte, a saját lova patáinak visszhangját hallja, ám az úton nem volt semmi, amiről visszaverődhetett volna a dobogás hangja. Hátrapillantott a válla fölött, és ámulva látta, hogy Virginia vágtat a nyomában, szorosan Sandia nyakához lapulva. Amikor összeakadt a tekintetük, a lány megvillantott felé egy mosolyt. Sherlock visszavigyorgott rá. Előre tudhatta volna: semmi sem tarthatta volna távol őt egy ilyen akciótól. Tényleg különbözött minden más lánytól, akivel eddig valaha találkozott.
Hárman keresztüllovagoltak egy kis, elszórt házcsoportból álló falucskán. Az emberek szétrebbentek az útjukból. Sherlock emelt hangú kiabálást hallott a háta mögül, ahogy tovasiettek. Előttük üresen futott az út egészen egy kanyarig, amin túl takarásba került. Vajon meddig vágtat még Crowe, mire hajlandó beismerni, hogy rossz irányba tartanak?
Virginia beérte Sherlockot. Oldalra pillantott, a szeme csak úgy csillogott, szinte izzott. Sherlock gyanította, hogy roppantul élvezi a helyzetet, küldetésük sürgőssége és komolysága ellenére is. A lány imádott lovagolni, most pedig lehetősége nyílt úgy vágtatni, mint még soha.
Előttük az úton, túl Amyus Crowe testes alakján és széles, fehér kalapján – amelynek a gyors hajsza ellenére valamiképpen mégis sikerült a fején maradni –, Sherlock hirtelen megpillantott egy lovas kocsit. Előre-hátraimbolygott, ahogy vadul ide-oda zötykölődött az úton; az egyik oldalon a kerekei néhány pillanatra fel is emelkedtek a levegőbe, majd visszapattantak a talajra, olyan éles ívben kanyarodott. Sherlock látni vélte, amint egy ostor vékony szíja villan meg a magasban, ahogy a hajtó egyre gyorsabb és gyorsabb vágtára ösztökélte a lovakat. Vajon Matty is abban a hintóban van? A kocsis szemlátomást minden tőle telhetőt megtett, hogy a lehető leggyorsabban haladjon. Ha nem az amerikaiak ültek a járműben, akkor szinte a lehetetlennel határos véletlen egybeesésnek kellett lennie, hogy valaki más ilyen kétségbeesetten, a saját testi épségét is kockára téve igyekezzen távozni Farnhamból.
Sherlock még gyorsabb vágtára ösztökélte hátasát, az pedig engedelmeskedett. A fiú és Crowe közötti távolság egyre csökkent, és már az előttük száguldó járművet is jobban szemügyre vehette. Négykerekű fogat volt, amit két ló húzott, és fel-le ugrált a rugóin, ahogy kerekei beleütköztek a hepehupás út egyenetlenségeibe.
Virginia felzárkózott Sherlock bal oldala mellé. A fiú felé fordult, és újra rápillantott. A lány fogai elővillantak ajkai mögül: látszólag mosolygott, ám Sherlock gyanította, hogy inkább csak a feszültségtől szorította össze fogait.
Sherlock most jobbra nézett, Virginia apjára. A férfi egyenesen az előttük száguldó kocsira szegezte tekintetét, és olyan hevesen izzó őserő parázslott a szemében, hogy Sherlock pillanatnyilag szó szerint félt tőle. Mindig úgy gondolt Crowe-ra, mint egy igazi úriemberre, aki számára a logika és a tények összegyűjtése minden másnál előbbre való; Virginia azonban elárulta neki, hogy az apja egykor emberekre vadászott – még otthon, Amerikában –, és hogy nem mindig élve hozta vissza őket. Most, ahogy Crowe-ra nézett, Sherlock az utolsó szóig el tudta hinni mindezt. Nincs erő a földön, amely képes lenne megállítani egy ilyen tekintetű embert.
Crowe lovának tajtékozni kezdett a szája, olyan erősen hajtotta gazdája. A szél leszakította, és messze mögöttük permetként szétszórta a nyálhab apró foszlányait.
Az út most élesen jobbra fordult, a fogat előttük pedig a legcsekélyebb lassítás nélkül vette be a kanyart. Az ív külső oldalán a kerekek felemelkedtek a levegőbe, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a kocsi mindjárt fölborul, és a lovak az oldalán vonszolják tovább az úton; ám az utasok odabent minden bizonnyal balra vetődtek, hogy áthelyezzék a súlypontját, mivel a jármű hirtelen oldalra billent, és a kerekek visszazökkentek a talajra.
Sherlock, Virginia és Crowe is élesen vették a kanyart: lovaik oldalra dőltek, hogy patáik megfelelő támaszt nyerjenek az úton. Ahogy túljutottak a veszélyes szakaszon, és újra egyenesbe jöttek, Sherlock hirtelen észrevette, hogy előttük az úton egy frissen vágott széna báláival felpakolt lovas szekér tart szembe a robogó fogattal. A gazda kétségbeesetten hadonászva integetett a kocsisnak, hogy húzódjon félre, azonban bizonyára rájött, hogy már túl késő, mivel végül félrerántotta a gyeplőt, és lekanyarodott az útról, egyenesen bele az árokba. A fogat eldübörgött mellette, alig pár hüvelyknyivel kerülve el a szekér hátulját. Pár szívdobbanással később Sherlock, Crowe és Virginia is elvágtatott mellette. Sherlock oldalra pillantott, hogy ellenőrizze, jól van-e a vezető. Az épp ekkor kecmergett talpra a szekere előtt, és dühödten hadonászva integetett utánuk. Ők azonban máris tovaszáguldottak, a pórul járt hajtó pedig elenyészett mögöttük a távolban, mint valami régi emlékfoszlány.
Sherlock figyelmét egyszeriben a kocsi oldalán támadt mozgás vonta magára. Egy férfi hajolt ki az ablakon, valamiféle botot tartva a kezében. Sherlock úgy vélte, talán a goldamingi házban látott emberek egyike, azonban nem vehette biztosra. Az alak hátrafelé fordította a botját, egyenesen a három lovas alak irányába, és hirtelen lángvirágok nyíltak a cső végén. Nem botot tartott a kezében, hanem puskát!
Sherlock nem látta, merre csapódott be a lövedék. A kocsi olyan hevesen ugrált fel-alá, miközben végigszáguldott az úton az alkonyi ég alatt, hogy kizárt dolognak tűnt, hogy a fegyveres banditának sikerülhetett pontosan céloznia. Mindazonáltal, azt nem lehetett kizárni, hogy véletlenül mégis eltalálhatta valamelyiküket, vagy akár az egyik lovat.
A férfi újra tüzelt, és ezúttal Sherlock esküdni mert volna rá, hogy hallotta a füle mellett elsüvítő golyó hangját: olyan volt, mint egy mérges darázs dühödt dongása.
Crowe még nagyobb erőfeszítésre sarkallta lovát, és egy rövid ideig úgy tűnt, sikerül is közelebb jutnia a kocsihoz. Egyik kezével a kantárt markolta, a másikkal pedig derékszíjához nyúlt. Előhúzott egy pisztolyt és egyenesen előrenyújtva az utastérből kihajoló férfira szegezte. Tüzelt; a visszarúgó fegyver hátraütötte a kezét, és kicsavarta testét a nyeregben. A puskás haramia visszahúzódott a kocsiba. Sherlock nem tudta eldönteni, hogy megsérült, vagy csupán óvatos.
Most egy folyópart mentén száguldottak. A víz felszínén ezüstös fények tükröződtek. A karabélyt lóbáló alak újra kihajolt a járműből, megint ugyanazon az oldalon, mint eddig, ám ezúttal arccal előre. Maga elé emelte a puskacsövet, és meghúzta a ravaszt. Ismét lángok nyíltak az alkonyi homályban, mint valami egzotikus virág fénylő szirmai. Sherlock összezavarodott, és egy pillanatig azt hitte, a férfi a fogatot húzó lovakra lőtt. Ám mint kiderült, a fejük fölé célzott! Sherlock azon nyomban rájött, hogy az alak ily módon igyekezett halálra rémíteni, és ezzel még eszeveszettebb vágtára ösztökélni szegény párákat. Szemlátomást be is vált a stratégiája. A fogat és az azt üldöző lovak között gyorsan nőtt a távolság, ahogy a jármű előretörve száguldott. Egyértelmű volt, hogy nem tarthatják sokáig ezt a tempót – a lovak így gyorsan kimerülnek –, ám a fegyveres fickó nyilvánvalóan valami mást forgatott a fejében.
Ismét eltűnt a kocsi belsejében, ám csak egy pillanatra. Az ajtó hirtelen kivágódott, és az alak kivetette magát a száguldó járműből. Tökéletesen időzítette az ugrást, és egyenesen berepült a folyópartot övező sűrű nádasba. Eltűnt szem elől, ám Sherlock könnyedén követhette a hosszanti csapást, amit a menekülő férfi a mozgását lassító, sűrű nádban vágott. Crowe egy pillanatra lassított a vágtáján, nem tudván eldönteni, mit tegyen: a kocsit kövesse, vagy az embert. Ám gyorsan határozott, és újra a fogat után iramodott. Sherlock közben látta, amint az alak előbukkan a nád közül. Csuromvizes volt, és az arcán csúnya vágások éktelenkedtek, ahol összeszabdalták bőrét az éles levelek.
A puskáját azonban szilárdan markolta. Felemelte a fegyvert, és egyenesen a közeledő Crowe-ra tartotta. Gondosan célzott a hosszú csővel, majd meghúzta a ravaszt.
Ugyanabban a pillanatban, amikor felvillant a torkolattűz, Crowe az arca elé kapta a kezét, és hátrabukva kiesett a nyeregből. Az útra zuhanva először jobb válla csapódott be, majd a lendülettől hajtva újra meg újra bukfencet vetett a porban, míg végül magatehetetlenül terült el a földön, mint egy mozdulatlan farönk. Lova tovább száguldott, ám mivel gazdája már nem ült a hátán, hogy tovább ösztökélje, előbb könnyű vágtára fékezett, majd lassú ügetésre fogta, és végül megtorpant. Aztán csak állt ott, szemlátomást a tovasiető kocsi után nézve, ami gyorsan beleveszett az alkonyi messzeségbe, és talán azon tűnődött, mire fel volt ez a nagy rohanás.
– Apám! – sikoltotta Virginia, miközben csúszva-farolva lefékezte lovát, és kiugrott a nyeregből. Teljes erőből rohant az úton heverő apja felé, mit sem törődve a közeledő lányt figyelő fegyveres alakkal.
Aki most újra felemelte a puskáját.
Mindez alig néhány röpke másodperc alatt történt. Sherlock a lova véknyába vágta sarkát. Az állat nekilódult.
– A földre! – ordította.
Virginia a válla fölött hátrapillantott! Látta, hogy a fiú egyenesen felé vágtat. Lebukott. Miközben átbukfencezett, Sherlock teljes erőből visszarántotta a gyeplőt. A ló felugrott, és a gravitációra látszólag fittyet hányva, valósággal úszva lebegett át a lány fölött a levegőben.
Majd az első patái keményen a talajnak csapódtak, és földet értében megbotlott, pontosan abban a pillanatban, amikor a fegyveres alak újra tüzelt. Sherlock még csak nem is hallotta a lövést. Kirepült a nyeregből, egyenesen át a ló feje fölött. Elméjét teljesen betöltötte a feléje közeledő talaj iszonyatos nagysága. Az idő mintha teljesen lelassult volna, és egyszeriben azon kapta magát, hogy azt fontolgatja: vajon a koponyáját szakítja be, vagy a lábát töri el hamarabb. Valami arra késztette, hogy labdává gömbölyödjön: mellkasára hajtotta fejét, és védelmezőn köré kulcsolta mindkét karját, miközben gyomráig felhúzta a térdét. A földbe csapódott, és átbukfencezett a fején. Erezte, amint kövek marnak a húsába bordái között, a hátán és a lábán. A világ újra meg újra felvillant körülötte: világos, sötét, világos, sötét… Már nem tudta követni, hol van, és mi történik.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megállapodott. Óvatosan felemelte a fejét, igyekezvén megfejteni, hol ért véget az esése. Minden elmosódottnak tűnt, és úgy érezte, mintha énje egy része még mindig újra meg újra bukfencet vetne, noha a karját és térdét nyomó kövek tudatták vele, hogy a teste már nem mozog. Gyomra összerándult, és erőt kellett venni magán, nehogy rókázzon. Egész testén mindenütt durván sajogtak a horzsolások és egyéb sérülések.
A távolban egy porfelhőbe veszve elenyészett a kocsi, amelyikben Mattyt fogva tartották.
Árnyék vetült rá. Felnézett. A puskás alak tornyosult fölötte. Nem volt benne biztos, de úgy tűnt neki, talán ő lehet az a fickó, akit kiütött az az eszelős John Wilkes Booth. A társai a Gilfillan névvel illették. A fején hevenyészett kötés díszlett, tekintetében pedig vad gyűlölet izzott.
– Mi a fene ütött belétek, kölykökbe? – vicsorogta, felemelve puskáját. – Esküszöm, több fejfájást okoztatok az elmúlt nap alatt, mint az egész Uniós Hadsereg a háború vége óta!
– Adja vissza a barátomat! – sziszegte Sherlock, miközben megpróbált talpra kecmeregni.
– Ó! Kemény szavak egy olyan kölyöktől, aki egy perc múlva már nem lesz az élők között! – vigyorgott zordan a férfi. – Pont azért kaptuk el a srácot, hogy megakadályozzuk, hogy te, meg amott az a fehér kalapos utánunk gyertek. De azt hiszem, nem úgy sült el a dolog, ahogy reméltük. Hát, akkor most egyszerűen kinyiffantalak benneteket, és megüzenem Ivesnek, hogy végezzen a sráccal, mert már nincs rá szükségünk. – Leemelte ujját a ravaszról, és odatartotta kézfejét Sherlocknak. Véres volt, és mintha egy fogsor szabályos harapásnyoma mélyedt volna a hüvelyk- és mutatóujj közötti puha húsba. – Az a kis vadmacska megharapott! – panaszolta hitetlenkedve.
– Na igen! – bólintott Sherlock. – Lefogadom, hogy sokszor jár így! – Azzal hirtelen előrántotta a háta mögül a kezét, és eleresztette a kavicsokat, amiket az imént markolt fel a földről. Azok homályos foltként átsüvítettek a levegőn, és telibe kapták Gilfillan arcát, homlokát és bal szemét. A férfi az arcához kapta kezét, és elejtette a puskáját. Az pattant egyet a talajon, majd még egyet. Sherlock előrelendült, hogy magához ragadja a fegyvert, a férfi azonban félrerúgta az útból. Kezével belekapott Sherlock hajába, és jól megcsavarta. Sherlock felordított a haragtól és fájdalomtól, majd lábfejével erősen kirúgott. Bakancsa Gilfillan sípcsontjának csattant, és a fiú haját markoló szorítás egyszeriben elernyedt. Sherlock hátravetődött, szemével a puskát keresve. Ugyanabban a pillanatban akadt meg rajta a tekintete, mint az amerikainak, és mindketten egyszerre vetődtek feléje. Sherlock ért oda hamarabb. Ujjai a tus köré fonódtak, és gyorsan oldalra gurult, miközben a férfi szitkozódni kezdett.
Egy pillanatig mindketten dermedten, súlyosan zihálva álltak, farkasszemet nézve. Az amerikai kézfejével megtörölte a száját.
– Nincs benned elég kurázsi hozzá – mondta aztán. – Odamegyek, kicsavarom a kezedből azt a puskát, a nyakad köré tekerem, és kiszorítom a szuszt abból a cingár testedből!
Megindult feléje, Sherlock pedig fenyegetően maga elé emelte a fegyver csövét.
– Ne próbálja…! – figyelmeztette.
Ám a férfi nem állt meg, csak nyomult tovább. Arca kegyetlen grimaszba rándult, és mocskos kezével Sherlock felé nyúlt.