Ötödik fejezet

Myc­roft és Cro­we ez­u­tán el­kezd­ték meg­vi­tat­ni a ha­jók me­net­rend­je­it, meg a le­het­sé­ges in­du­lá­si és ér­ke­zé­si ki­kö­tők hely­szí­ne­it. Sher­lock ele­in­te pró­bált fi­gyel­ni, de na­gyon ha­mar rá­unt. Gon­do­lat­ban egy­re a prob­lé­mát ost­ro­mol­ta: két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett ta­lál­ni va­la­mit, ami azt ered­mé­nyez­het­né, hogy Amyus és Vir­gi­nia Cro­we-nak még­se kell­jen tá­voz­ni Ang­li­á­ból.

– Még min­dig nem tud­já­tok, hogy néz­nek ki azok az ala­kok – hang­sú­lyoz­ta né­hány perc múl­va. – Kö­vet­he­ti­tek a nyo­ma­i­kat, de mi­ből fog­já­tok tud­ni, hogy va­ló­ban ők azok, ami­kor rá­juk ta­lál­tok? Mind­ad­dig, amíg el­rej­tik szem elől az össze­égett ar­cút, csu­pán há­rom át­la­gos fér­fi­ról van szó. Nincs sem­mi­lyen kü­lö­nös meg­kü­lön­böz­te­tő je­gyük, le­szá­mít­va ta­lán az ak­cen­tu­su­kat, vi­szont fel­té­te­le­zem, hogy az olyan ki­kö­tők­ben, ahon­nan hajó in­dul Ame­ri­ká­ba, jó sok ame­ri­kai ak­cen­tus­sal ta­lál­koz­tok majd.

– Rész­le­te­sen le­ír­ha­tod ne­künk, hogy néz­tek ki – vi­lá­gí­tott rá Cro­we. – Arra már­is ki­ké­pez­te­lek, hogy ala­po­san fi­gyelj meg min­den apró rész­le­tet, ami meg­kü­lön­böz­te­ti egyik ar­cot a má­sik­tól: _a fü­lek ívét, a haj­zat kör­vo­na­lát, a sze­mek alak­ját. Akár még né­hány váz­la­tos fan­tom­ké­pet is ké­szít­he­tünk a le­írá­sa­id alap­ján. Vir­gi­nia na­gyon ügye­sen bá­nik a ce­ru­zá­val.

– Nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy ennyi ele­gen­dő lesz – tű­nő­dött Myc­roft. – Egyet­len szem­ta­nú vissza­em­lé­ke­zé­se… még ha olyan fi­gyel­mes és ala­pos szem­ta­nú­ról van is szó, mint az öcsém. bár­mi­lyen té­ve­dés elő­for­dul­hat, és nagy­ban be­fo­lyá­sol­hat­ja a vissza­em­lé­ke­zést a stressz is. Ez a je­len­ség már rég­óta fog­lal­koz­tat: az alap­ján, aho­gyan az em­be­ri elme haj­la­mos bi­zo­nyos rész­le­te­ket ki­ta­lál­ni, majd meg­győz­ni ön­ma­gát azok va­ló­sá­gos mi­vol­tá­ról, gya­ní­tom, szá­mos ár­tat­lan ál­do­za­tot bör­tö­nöz­tek már be a brit fegy­há­zak­ban egyet­len szem­ta­nú bi­zony­ta­lan vissza­em­lé­ke­zé­sé­re tá­masz­kod­va. Amint azt mond­ják, egy sza­kál­las fic­kót ke­re­sel, egy­sze­ri­ben mást se látsz, csak sza­kál­las fic­kó­kat. Nem: akár­mit si­ke­rül is Sher­lock­nak vissza­idéz­nie, azt saj­nos mu­száj némi fenn­tar­tás­sal ke­zel­nünk.

Sher­lock már épp til­ta­koz­ni akart, hogy ő már­pe­dig igen­is tö­ké­le­te­sen em­lék­szik mind a négy em­ber­re, ám va­la­mi vissza­tar­tot­ta. Úgy érez­te, a báty­ja ér­ve­lé­se tu­laj­don­kép­pen az ő mal­má­ra hajt­ja a vi­zet, mi­vel Myc­roft és Cro­we kez­de­nek rá­jön­ni, hogy a prob­lé­ma sú­lyo­sabb, mint ere­de­ti­leg gon­dol­ták, és ő nem akart sem­mi olyat ten­ni, ami meg­za­var­ná ezt a fel­is­me­rést.

Am mi­köz­ben szí­ve min­den ere­jé­vel igye­ke­zett meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy Amyus és Vir­gi­nia Cro­we el­utaz­za­nak, az esze ugyan­ak­kor azt súg­ta, hogy ez igen­is fon­tos. Mind Myc­roft, mind Cro­we olyan ko­moly­nak tűnt, ami­lyen­nek még so­sem lát­ta őket. Nem volt biz­tos ben­ne, hogy tö­ké­le­te­sen fel­fog­ja és át­lát­ja a hely­zet tel­jes sú­lyát és le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nye­it, hi­szen hát mi­fé­le fe­nye­ge­tést je­lent­het négy em­ber (akik kö­zül az egyik rá­adá­sul bi­zo­nyít­ha­tó­an el­me­be­teg) egy egész nem­zet po­li­ti­kai hely­ze­té­re? Azt azon­ban vi­lá­go­san érez­te, hogy ami itt és most koc­kán fo­rog, amel­lett va­ló­ban el­tör­pül­nek az ő je­len­ték­te­len, sze­mé­lyes prob­lé­mái. Ha pe­dig se­gít­het a meg­ol­dás­ban, ak­kor azt kell ten­nie, füg­get­le­nül at­tól, mi­lyen sze­mé­lyes árat fi­zet is érte.

Fur­csa­mód érett és fel­nőt­tes gon­do­lat volt ez, és nem is iga­zán tu­dott még vele tel­je­sen azo­no­sul­ni, min­den­eset­re el­mé­jé­vel el­fo­gad­ta.

– Matty is lát­ta őket – szó­lalt meg hir­te­len; sza­vai alig egy pil­la­nat­tal ma­rad­tak le gon­do­la­tai mö­gött.

– Hogy ér­ted ezt? – for­dult felé Myc­roft.

– Úgy, hogy Matty lát­ta a fic­kót, aki be­rán­ci­gált a ház­ba. azt a fér­fit, aki le­het, hogy maga John Wil­kes Booth. Ké­sőbb pe­dig, ami­kor meg­men­tett, a há­rom má­sik kö­zül még leg­alább ket­tőt. Az egyi­kük esz­mé­let­len volt: sem Matty, sem én nem tud­tuk ala­po­sab­ban szem­ügy­re ven­ni. Ha pon­tos le­írást sze­ret­né­tek, de ag­gód­tok a me­mó­ri­ám meg­bíz­ha­tó­sá­ga mi­att, mi­ért nem hív­já­tok ide Mattyt? Ket­tőnk se­gít­sé­gé­vel va­ló­szí­nű­leg jó le­írást kap­ná­tok: fő­leg ak­kor, ha kü­lön-kü­lön kér­dez­tek ki min­ket, nem pe­dig egy­szer­re. Ak­kor egyi­künk sem be­fo­lyá­sol­ná a má­sik be­szá­mo­ló­ját, még vé­let­le­nül sem.

– Mond va­la­mit a fiú! – dör­mög­te Cro­we. – Több szem töb­bet lát. Ta­lán oda­küld­het­ném Vir­gi­ni­át, hogy hoz­za el a srá­cot. Ő tud­ja, mer­re kö­töt­te ki a ha­jó­ját. – Ma­gá­ban bic­cen­tett. – Igen. A mind­ket­tő­tök kö­zös em­lé­kei alap­ján ké­szí­tett fan­tom­rajz bi­zo­nyo­san jó­val kö­ze­lebb áll­na az igaz­ság­hoz, mint ha kö­zü­le­tek csu­pán az egyik vagy a má­sik me­mó­ri­á­já­ra ha­gyat­koz­nánk.

Myc­roft mé­lyen Sher­lock sze­mé­be né­zett.

– Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tem, ha nem aka­rod, hogy Mr. Cro­we vagy a lá­nya el­men­jen – mond­ta csen­de­sen. – Még­is, olyan ja­vas­la­tot tet­tél, amely csak még va­ló­szí­nűb­bé te­szi, hogy tény­leg el­men­nek. Úgy gon­dol­kodsz, mint egy fér­fi, nem úgy, mint egy gyer­mek. Büsz­ke va­gyok rád, Sher­lock. És tu­dom, hogy apa is büsz­ke len­ne.

Sher­lock el­for­dult, ne­hogy Myc­roft ész­re­ve­gye a sze­mé­ben egy­sze­ri­ben meg­csil­la­nó könnye­ket. Cro­we, szem­lá­to­mást meg­fe­led­kez­ve a fi­vé­rek kö­zöt­ti imén­ti szó­vál­tás­ról, ki­emel­ke­dett a szű­kös szék­ből, és a kuny­hó be­já­ra­ta felé bi­ce­gett.

– Gin­nie! – bő­dült el, ki­nyit­va az aj­tót. – Gye­re be, szük­sé­günk van rád!

Egy pil­la­na­tig ott állt moz­du­lat­la­nul, míg meg nem bi­zo­nyo­so­dott róla, hogy a lá­nya hal­lot­ta őt, majd vissza­ment, és meg­állt a szék mel­lett. A be­já­rat­ban pe­dig meg­je­lent Vir­gi­nia Cro­we. Sher­lock­ra pil­lan­tott, és el­mo­so­lyo­dott. A fiút, mint min­dig, most is meg­döb­ben­tet­te és le­nyű­göz­te a lányt öve­ző szí­nek pusz­ta mennyi­sé­ge és ere­je: haja izzó vö­rö­se, bőre bron­zos bar­ná­ja, az ar­cán és or­rán vi­rí­tó hal­vány szep­lők, és sze­me mély ibo­lya­kék­je. Mel­let­te min­den más lány unal­mas, fe­ke­te-fe­hér rajz­zá sá­padt.

– Igen, apám?

– Van egy fel­ada­tom a szá­mod­ra. El kel­le­ne lo­va­gol­nod ah­hoz az Ar­na­tt fi­ú­hoz, meg­ke­res­ned, hol kö­tött ki a csó­nak­já­val és az­tán ide­hoz­nod őt. Mondd meg neki, hogy fel kell ten­nünk neki né­hány kér­dést a ma reg­ge­li ka­land­já­val kap­cso­lat­ban. Mondd meg neki, hogy ne ag­gód­jon, nincs baj­ban, egy­sze­rű­en csak szük­sé­günk van a se­gít­sé­gé­re.

A lány bó­lin­tott.

– Azt sze­ret­néd, hogy San­dia há­tán hoz­zam haza?

– Igen, úgy gyor­sabb vol­na. A ló mind­ket­tő­tö­ket meg­bír. A srác amúgy is kis­ter­me­tű.

– De jó bu­nyós – tet­te hoz­zá Sher­lock Matty vé­del­mé­ben.

– Afe­lől nincs sem­mi két­sé­gem – bó­lin­tott Cro­we. Majd Vir­gi­ni­á­ra né­zett. – Na, menj! Igye­kezz!

A lány újra Sher­lock­ra pil­lan­tott! Úgy fes­tett, mint­ha mon­da­ni akar­na va­la­mit – ta­lán meg­kér­dez­ni, nincs-e ked­ve vele tar­ta­ni –, ám vé­gül csak há­tat for­dí­tott, és tá­vo­zott. Sher­lock pár pil­la­nat múl­va már hal­lot­ta is, amint Vir­gi­nia lova öröm­mel fel­nyi­hog a lány lát­tán. Majd a gyep­lő csör­gé­se, és a ke­mény föl­dön dob­ba­nó pa­ták egy­re tá­vo­lab­bi és erőt­le­nebb hang­ja hal­lat­szott.

Cro­we és Myc­roft újra ar­ról kezd­tek ta­nács­koz­ni, mi­ként tud­ná­nak ha­ma­rabb át­kel­ni az At­lan­ti-óce­á­non, mint a négy ame­ri­kai. A je­lek sze­rint min­den azon múlt, me­lyik ha­jó­ra száll­nak, és me­lyik ki­kö­tő­ből in­dul­nak. Né­hány hajó ugyan­is gyor­sabb a töb­bi­nél. Sher­lock ki­há­moz­ta a hal­lot­tak­ból, hogy az újabb ha­jók né­me­lyi­ke nem csu­pán a szél­já­rás­ra és vi­tor­lá­i­ra ha­gyat­ko­zik, de erő­tel­jes gőz­mo­to­rok­ra is, ame­lyek ha­tal­mas, masszív ke­re­ke­ket haj­ta­nak – olya­no­kat, mint a ví­zi­mal­mo­ké, amik ke­rü­le­té­re sza­bá­lyos kö­zön­ként fa eve­ző­la­pá­tok van­nak rög­zít­ve. A víz­be me­rü­lő fa­la­pá­tok a gőz­gé­pek ere­jé­től hajt­va elő­re­tol­ják a ha­jót, még ak­kor is, ha tel­jes a szél­csend. Van egy­ál­ta­lán hely, aho­vá egy ilyen gőz­haj­tá­sú mo­tor nem tud el­jut­ni, és prob­lé­ma, amit ne tud­na meg­ol­da­ni? Azon tű­nő­dött, va­jon mi jö­het ez­u­tán – ta­lán ugyan­ilyen gőz­erő haj­tot­ta ko­csik és hin­tók töl­tik majd meg az uta­kat, és alig pár óra alatt jut­tat­ják el az em­be­re­ket Lon­don­ból Li­ver­pool­ba? És ta­lán még messzebb – le­het­sé­ges vol­na, hogy egy nap az em­ber gőz­haj­tá­sú szer­ke­ze­te­i­vel el­jut­hat akár egé­szen a Hol­dig?

Meg­ráz­ta a fe­jét, hogy ki­űz­ze be­lő­le eze­ket a hi­he­tet­len, el­ru­gasz­ko­dott gon­do­la­to­kat, és vissza­for­dí­tot­ta fi­gyel­mét Myc­roft és Amyus Cro­we sza­va­i­ra, akik po­li­ti­ká­ról, uta­zás­ról és for­ra­da­lom­ról tár­sa­log­tak.

A be­szél­ge­tés to­vább foly­ta­tó­dott, és Sher­lock azon kap­ta ma­gát, hogy újra meg újra el­vesz­ti a fo­na­lat. A po­li­ti­kai kér­dé­sek ma­ga­sak vol­tak neki, ha­bár Cro­we idő­ről idő­re meg­fog­ha­tó kö­zel­ség­be hoz­ta őket konk­rét pél­dák­kal: há­nyan hal­tak meg egy adott he­lyen és idő­ben, vagy egy bi­zo­nyos vá­rost ho­gyan tet­tek a föld­del egyen­lő­vé, csak hogy vi­lá­go­san tu­das­sák az ál­lás­pont­ju­kat.

Vé­gül az­tán meg­hal­lot­ta a gyor­san kö­ze­le­dő pa­ta­do­bo­gást. Az aj­tó­hoz ment, ké­szen Matty és Vir­gi­nia üd­vöz­lé­sé­re.

Oda­kint, a kora esti fény­ben lát­ta, hogy San­dia – Vir­gi­nia lova – kö­ze­le­dik. A sö­tét tö­meg a há­tán bi­zo­nyá­ra Vir­gi­nia és Matty, gon­dol­ta Sher­lock, és egy má­sod­perc­re azon kap­ta ma­gát, hogy irigy­li Mattyt, azt, hogy ilyen szo­ros tes­ti kö­zel­ség­be ke­rül­he­tett a lánnyal. Ám ez az egész egy futó pil­la­na­tig tar­tott csu­pán.

Hi­szen ahogy San­dia egy­re kö­ze­lebb ért, az a sö­tét folt egy­re in­kább egyet­len em­ber alak­ját öl­töt­te ma­gá­ra, nem ket­tő­ét. Vir­gi­nia volt az, aki fe­lé­jük vág­ta­tott; pon­to­san Sher­lock mel­lett si­ke­rült meg­ál­lás­ra bír­nia há­ta­sát. Te­kin­te­te va­dul vil­lo­gott, ki­bom­lott ha­ját ku­sza, össze­ga­ba­lyo­dott cso­mók­ba kó­col­ta a szél.

– Hol van Matty? – kér­dez­te Sher­lock.

A lány le­ug­rott a ló­ról, és el­szá­guld­va mel­let­te, be­ron­tott a kuny­hó­ba. Sher­lock kö­vet­te őt.

– El­vit­ték Mattyt! – ki­ál­tot­ta a lány.

– Hogy­hogy el­vit­ték? – emel­ke­dett fel Myc­roft az asz­tal­tól.

– Oda­men­tem a csó­nak­já­hoz, és kér­tem, hogy jöj­jön ve­lem, ahogy meg­be­szél­tük – ha­dar­ta lé­lek­sza­kad­va. – Mind­ket­ten fel­száll­tunk San­di­á­ra. Épp rá­tér­tünk az útra, és egy­szer­re ott he­vert ke­reszt­ben az a fa, tel­je­sen el­tor­la­szol­va az utat. Oda­fe­lé még nem volt ott, es­kü­szöm! Elő­ször arra gon­dol­tam, át­ug­ra­tok raj­ta, de így, hogy Matty is ott ült ve­lem San­dia há­tán, nem vol­tam ben­ne biz­tos, hogy si­ke­rül. Így in­kább meg­áll­tunk, és le­száll­tunk, hogy odébb húzzuk a fa­tör­zset. Erre vá­rat­la­nul két fér­fi ron­tott ránk az er­dő­ből. Biz­to­san a bok­rok kö­zött rej­tőz­tek. Az egyi­kük fej­be vág­ta Mattyt. Va­ló­szí­nű­leg ki­üt­het­te, mert utá­na már nem küz­dött. A má­sik fér­fi ne­kem tá­madt. Meg­pró­bál­ta meg­ra­gad­ni a ha­ja­mat, de a ke­zé­be ha­rap­tam. Erre meg­hát­rált, én meg San­di­á­hoz ro­han­tam. Fel­pat­tan­tam a há­tá­ra, és el­vág­tat­tam. Ami­kor vissza­néz­tem, lát­tam, hogy azok ket­ten ma­guk­kal vi­szik Mattyt. – Az arca holt­sá­padt volt, és szin­te sok­kos ki­fe­je­zés ült raj­ta. – Cser­ben­hagy­tam őt! – sír­ta el ma­gát, mint­ha csak most éb­redt vol­na tu­da­tá­ra, mi is tör­tént. – Ott kel­lett vol­na ma­rad­nom, hogy meg­ment­sem őt! Vagy vissza kel­lett vol­na for­dul­nom érte!

– Ha úgy tet­tél vol­na, va­ló­szí­nű­leg té­ged is el­kap­nak – mu­ta­tott rá Cro­we. Jó­ko­ra ter­me­té­hez ké­pest meg­le­pő se­bes­ség­gel vá­gott át a he­lyi­sé­gen, ma­gá­hoz von­ta és szo­ro­san át­ölel­te a lá­nyát. – Hála Is­ten­nek, hogy biz­ton­ság­ban vagy!

– És Matty!? – ki­ál­tott fel Sher­lock.

– Ki­sza­ba­dít­juk! – ígér­te Myc­roft, mi­köz­ben fel­egye­ne­se­dett szé­ké­ből. – Nyil­ván­va­ló, hogy…

Mi­előtt be­fe­jez­het­te vol­na a mon­da­tot, üveg­csö­röm­pö­lés hal­lat­szott, és az össze­tört ab­la­kon át va­la­mi sú­lyos tárgy zú­gott be a szo­bá­ba, majd han­gos puf­fa­nás­sal a pad­ló­nak csa­pó­dott. Cro­we az aj­tó­hoz ug­rott, és fel­rán­tot­ta. Sher­lock pa­ta­do­bo­gást hal­lott kint­ről, ahogy va­la­ki se­be­sen el­vág­ta­tott ló­há­ton. Cro­we per­gő nyelv­vel szit­ko­zó­dott. Olyan sza­va­kat is hasz­nált, ami­ket Sher­lock az­előtt még soha nem is hal­lott, noha mi ta­ga­dás, el tud­ta kép­zel­ni, mit je­lent­het­nek.

Sher­lock le­ha­jolt, hogy fel­ve­gye a tár­gyat, amit be­ha­jí­tot­tak az ab­la­kon. Egy ha­tal­mas, nagy­já­ból két össze­zárt ököl­nyi mé­re­tű kő­da­rab volt az. Egy hosszú zsi­neg­da­ra­bot kö­töz­tek köré, ami egy sza­kadt pa­pír­la­pot rög­zí­tett a kőre. Myc­roft ki­vet­te Sher­lock ke­zé­ből a kő­da­ra­bot, és az asz­tal­ra tet­te. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal fel­ka­pott egy kést az asz­tal­ról, és át­vág­ta a zsi­ne­get.

– Jobb, ha meg­őrizzük a cso­mó­kat – ma­gya­ráz­ta Sher­lock­nak anél­kül, hogy felé for­dí­tot­ta vol­na a fe­jét. – El­árul­hat ne­künk egyet s mást ar­ról, aki ké­szí­tet­te őket. A ten­ge­ré­szek pél­dá­ul egész sor olyan kü­lön­le­ges cso­mót és kö­tö­zé­si tech­ni­kát is­mer­nek, ame­lyek­nek nem si­ke­rült be­szi­vá­rog­ni­uk az ál­ta­lá­nos köz­hasz­ná­lat­ba. Ha lesz majd pár arra al­kal­mas na­pod, őszin­tén aján­lom, hogy ta­nul­má­nyozd a cso­mók vi­lá­gát!

Fél­re­csúsz­tat­ta a szét­vá­gott zsi­ne­get – fel­te­he­tő­leg ké­sőb­bi vizs­gá­lat cél­já­ra –, majd le­fej­tet­te a pa­pírt a kő­ről, és ki­si­mí­tot­ta az asz­tal­la­pon.

– Ez egy fi­gyel­mez­te­tés – mond­ta Cro­we-nak, majd fel­ol­vas­ta. – „Ná­lunk van a fiad. Ne ül­döz­ze­tek! Ne pró­bál­ja­tok meg kö­vet­ni min­ket! Ha bé­kén hagy­tok min­ket, há­rom hó­na­pon be­lül vissza­kap­já­tok… sér­tet­le­nül. Ha vi­szont nem hagy­tok bé­kén, ak­kor is vissza­kap­já­tok… da­ra­bok­ban, né­hány hét le­for­gá­sa alatt. Fi­gyel­mez­tet­tünk ti­te­ket!”

Cro­we a kar­jai kö­zött tar­tot­ta Vir­gi­ni­át.

– Nyil­ván azt hit­ték, hogy Matty a fiam. Fel­te­he­tő­leg azért, mert egy lo­von lát­ták őt Gin­nie-vel. Ha­ma­ro­san rá­éb­red­nek a té­ve­dé­sük­re, ami­kor be­szél­ni hall­ják őt.

– Nem fel­tét­le­nül – mu­ta­tott rá Myc­roft. – Nem tud­ják, hogy mi­óta tar­tóz­kod­tok Ang­li­á­ban. Sőt ami azt il­le­ti, va­ló­szí­nű­leg még azt sem ve­he­tik kész­pénz­nek, hogy ame­ri­ka­i­ak vagy­tok. Úgy vé­lem, az ifjú Matt­hew egye­lő­re biz­ton­ság­ban van. Na már most, mit tu­dunk meg az üze­net­ből?

– Hagy­juk már azt az üze­ne­tet! Gye­rünk utá­nuk? – ki­ál­tot­ta Sher­lock.

– A fi­ú­nak iga­za van! – dör­mög­te Cro­we. – Meg­van a maga he­lye az ele­mez­ge­tés­nek is, meg a tet­tek­nek is. Most az utób­bi­nak jött el az ide­je. – Gyen­gé­den fél­re­tol­ta Vir­gi­ni­át. – Te itt ma­radsz. Én meg utá­nuk me­gyek.

– És én is! – je­len­tet­te ki Sher­lock eré­lye­sen. Majd lát­va, hogy Cro­we el­len­ke­zés­re nyit­ja a szá­ját, si­et­ve hoz­zá­tet­te: – Matty a ba­rá­tom, és én ke­ver­tem őt ebbe a sla­masz­ti­ká­ba. Azon­kí­vül pe­dig ket­ten na­gyobb te­rü­le­tet ku­tat­ha­tunk át.

Cro­we ve­tett egy pil­lan­tást Myc­roft felé, aki bi­zo­nyá­ra ész­re­ve­he­tet­le­nül bó­lin­tott, mert vé­gül azt fe­lel­te:

– Jól van, fiam. Sze­de­lőz­ködj! In­du­lunk.

Cro­we az ajtó felé vet­te az irányt, Sher­lock pe­dig kö­vet­te őt. Oda­kinn Cro­we már­is fel­nyer­gelt egy lo­vat, és épp egy má­si­kat ké­szí­tett elő a fi­ú­nak. Mire Sher­lock nye­reg­be szállt, Cro­we már üge­tés­re is fog­ta há­ta­sát.

Sher­lock lova vék­nyá­hoz szo­rí­tot­ta a sar­kát, az pe­dig ga­lop­poz­ni kez­dett az ame­ri­kai után. A nap már le­nyu­god­ni ké­szült a ho­ri­zon­ton. Vé­kony fel­hő­fá­tyol ta­kar­ta, így Sher­lock vö­rö­sen izzó fény­gömb­nek lát­ta. Cro­we lova ke­mény ira­mot dik­tál­va vág­ta­tott előt­te. Küsz­köd­ve igye­ke­zett lé­pést tar­ta­ni vele. Há­ta­sa pa­tá­já­nak sú­lyos dob­ba­ná­sai a kö­ves úton vé­gig­re­zeg­tek a ge­rin­cén, és olyan fo­lya­ma­tos vib­rá­ci­ót kel­tet­tek a tes­té­ben, hogy szin­te még lé­le­gez­ni is ne­he­zé­re esett.

Azon tű­nő­dött, va­jon hon­nét tud­ja Cro­we, mer­re kell men­ni­ük. Fel­te­he­tő­leg vég­zett egy gyors kal­ku­lá­ci­ót, és ki­vá­lasz­tot­ta a Farn­hamb­ől ki­ve­ze­tő leg­va­ló­szí­nűbb út­vo­na­lat, amennyi­ben az ide­ge­nek a part felé tar­ta­nak. Ha Ame­ri­ká­ba akar­nak jut­ni, a leg­ké­zen­fek­vőbb in­du­lá­si hely­szín Sout­hamp­ton. Ám le­het, hogy Cro­we té­ve­dett – az is el­kép­zel­he­tő, hogy az em­be­rek Li­ver­pool­ban szán­dé­koz­nak ha­jó­ra száll­ni, Lon­don­ból vo­na­ton utaz­va észak felé, ami azt je­len­te­né, hogy egé­szen más irány­ban hagy­ták el Farn­ha­met. Sher­lock most elő­ször éb­redt rá, hogy a lo­gi­kus gon­dol­ko­dás ha­tal­ma csu­pán ed­dig ter­jed, és csak rit­kán si­ke­rül egyet­len, egy­ér­tel­mű meg­ol­dás­sal elő­áll­nia. A lo­gi­kus gon­dol­ko­dás az ese­tek na­gyobb ré­szé­ben több le­het­sé­ges vá­laszt pro­du­kál, és az em­ber­nek más mó­dot kell ta­lál­nia, hogy vá­lasszon kö­zü­lük. Ne­vez­het­jük in­tu­í­ci­ó­nak, meg­ér­zés­nek, ta­lál­ga­tás­nak, vagy bár­mi­nek, de nem lo­gi­kus dön­tés­nek.

A kuny­hók és há­zak túl gyor­san su­han­tak el mel­let­tük, hogy Sher­lock bár­me­lyi­ket is fel­is­mer­je. A tá­vol­ban ész­re­vett egy domb­te­tőn álló kő­épü­le­tet: ta­lán a Farn­ham-kas­télyt? A szél han­go­san sü­ví­tett a füle mel­lett, és szin­te le­fa­gyasz­tot­ta a ko­ráb­bi, nap­pa­li hő­ség da­cá­ra, amit a föld ma­gá­ba nyelt, és most kez­dett vissza­su­gá­roz­ni. Egy pil­la­nat­ra azt hit­te, a sa­ját lova pa­tá­i­nak vissz­hang­ját hall­ja, ám az úton nem volt sem­mi, ami­ről vissza­ve­rőd­he­tett vol­na a do­bo­gás hang­ja. Hát­ra­pil­lan­tott a vál­la fö­lött, és ámul­va lát­ta, hogy Vir­gi­nia vág­tat a nyo­má­ban, szo­ro­san San­dia nya­ká­hoz la­pul­va. Ami­kor össze­akadt a te­kin­te­tük, a lány meg­vil­lan­tott felé egy mo­solyt. Sher­lock vissza­vi­gyor­gott rá. Elő­re tud­hat­ta vol­na: sem­mi sem tart­hat­ta vol­na tá­vol őt egy ilyen ak­ci­ó­tól. Tény­leg kü­lön­bö­zött min­den más lány­tól, aki­vel ed­dig va­la­ha ta­lál­ko­zott.

Hár­man ke­resz­tül­lo­va­gol­tak egy kis, el­szórt ház­cso­port­ból álló fa­lucs­kán. Az em­be­rek szét­reb­ben­tek az út­juk­ból. Sher­lock emelt han­gú ki­a­bá­lást hal­lott a háta mö­gül, ahogy to­va­si­et­tek. Előt­tük üre­sen fu­tott az út egé­szen egy ka­nya­rig, amin túl ta­ka­rás­ba ke­rült. Va­jon med­dig vág­tat még Cro­we, mire haj­lan­dó be­is­mer­ni, hogy rossz irány­ba tar­ta­nak?

Vir­gi­nia be­ér­te Sher­loc­kot. Ol­dal­ra pil­lan­tott, a sze­me csak úgy csil­lo­gott, szin­te iz­zott. Sher­lock gya­ní­tot­ta, hogy rop­pan­tul él­ve­zi a hely­ze­tet, kül­de­té­sük sür­gős­sé­ge és ko­moly­sá­ga el­le­né­re is. A lány imá­dott lo­va­gol­ni, most pe­dig le­he­tő­sé­ge nyílt úgy vág­tat­ni, mint még soha.

Előt­tük az úton, túl Amyus Cro­we tes­tes alak­ján és szé­les, fe­hér ka­lap­ján – amely­nek a gyors haj­sza el­le­né­re va­la­mi­kép­pen még­is si­ke­rült a fe­jén ma­rad­ni –, Sher­lock hir­te­len meg­pil­lan­tott egy lo­vas ko­csit. Elő­re-hát­ra­im­boly­gott, ahogy va­dul ide-oda zöty­kö­lő­dött az úton; az egyik ol­da­lon a ke­re­kei né­hány pil­la­nat­ra fel is emel­ked­tek a le­ve­gő­be, majd vissza­pat­tan­tak a ta­laj­ra, olyan éles ív­ben ka­nya­ro­dott. Sher­lock lát­ni vél­te, amint egy os­tor vé­kony szí­ja vil­lan meg a ma­gas­ban, ahogy a haj­tó egy­re gyor­sabb és gyor­sabb vág­tá­ra ösz­tö­kél­te a lo­va­kat. Va­jon Matty is ab­ban a hin­tó­ban van? A ko­csis szem­lá­to­mást min­den tőle tel­he­tőt meg­tett, hogy a le­he­tő leg­gyor­sab­ban ha­lad­jon. Ha nem az ame­ri­ka­i­ak ül­tek a jár­mű­ben, ak­kor szin­te a le­he­tet­len­nel ha­tá­ros vé­let­len egy­be­esés­nek kel­lett len­nie, hogy va­la­ki más ilyen két­ség­be­eset­ten, a sa­ját tes­ti ép­sé­gét is koc­ká­ra téve igye­kez­zen tá­voz­ni Farn­ham­ból.

Sher­lock még gyor­sabb vág­tá­ra ösz­tö­kél­te há­ta­sát, az pe­dig en­ge­del­mes­ke­dett. A fiú és Cro­we kö­zöt­ti tá­vol­ság egy­re csök­kent, és már az előt­tük szá­gul­dó jár­mű­vet is job­ban szem­ügy­re ve­het­te. Négy­ke­re­kű fo­gat volt, amit két ló hú­zott, és fel-le ug­rált a ru­gó­in, ahogy ke­re­kei be­le­üt­köz­tek a he­pe­hu­pás út egye­net­len­sé­ge­i­be.

Vir­gi­nia fel­zár­kó­zott Sher­lock bal ol­da­la mel­lé. A fiú felé for­dult, és újra rá­pil­lan­tott. A lány fo­gai elő­vil­lan­tak aj­kai mö­gül: lát­szó­lag mo­soly­gott, ám Sher­lock gya­ní­tot­ta, hogy in­kább csak a fe­szült­ség­től szo­rí­tot­ta össze fo­ga­it.

Sher­lock most jobb­ra né­zett, Vir­gi­nia ap­já­ra. A fér­fi egye­ne­sen az előt­tük szá­gul­dó ko­csi­ra sze­gez­te te­kin­te­tét, és olyan he­ve­sen izzó ős­erő pa­rázs­lott a sze­mé­ben, hogy Sher­lock pil­la­nat­nyi­lag szó sze­rint félt tőle. Min­dig úgy gon­dolt Cro­we-ra, mint egy iga­zi úri­em­ber­re, aki szá­má­ra a lo­gi­ka és a té­nyek össze­gyűj­té­se min­den más­nál előbb­re való; Vir­gi­nia azon­ban el­árul­ta neki, hogy az apja egy­kor em­be­rek­re va­dá­szott – még ott­hon, Ame­ri­ká­ban –, és hogy nem min­dig élve hoz­ta vissza őket. Most, ahogy Cro­we-ra né­zett, Sher­lock az utol­só szó­ig el tud­ta hin­ni mind­ezt. Nincs erő a föl­dön, amely ké­pes len­ne meg­ál­lí­ta­ni egy ilyen te­kin­te­tű em­bert.

Cro­we lo­vá­nak taj­té­koz­ni kez­dett a szá­ja, olyan erő­sen haj­tot­ta gaz­dá­ja. A szél le­sza­kí­tot­ta, és messze mö­göt­tük per­met­ként szét­szór­ta a nyál­hab apró fosz­lá­nya­it.

Az út most éle­sen jobb­ra for­dult, a fo­gat előt­tük pe­dig a leg­cse­ké­lyebb las­sí­tás nél­kül vet­te be a ka­nyart. Az ív kül­ső ol­da­lán a ke­re­kek fel­emel­ked­tek a le­ve­gő­be, és egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, hogy a ko­csi mind­járt föl­bo­rul, és a lo­vak az ol­da­lán von­szol­ják to­vább az úton; ám az uta­sok oda­bent min­den bi­zonnyal bal­ra ve­tőd­tek, hogy át­he­lyez­zék a súly­pont­ját, mi­vel a jár­mű hir­te­len ol­dal­ra bil­lent, és a ke­re­kek vissza­zök­ken­tek a ta­laj­ra.

Sher­lock, Vir­gi­nia és Cro­we is éle­sen vet­ték a ka­nyart: lo­va­ik ol­dal­ra dől­tek, hogy pa­tá­ik meg­fe­le­lő tá­maszt nyer­je­nek az úton. Ahogy túl­ju­tot­tak a ve­szé­lyes sza­ka­szon, és újra egye­nes­be jöt­tek, Sher­lock hir­te­len ész­re­vet­te, hogy előt­tük az úton egy fris­sen vá­gott szé­na bá­lá­i­val fel­pa­kolt lo­vas sze­kér tart szem­be a ro­bo­gó fo­gat­tal. A gaz­da két­ség­be­eset­ten ha­do­nász­va in­te­ge­tett a ko­csis­nak, hogy hú­zód­jon fél­re, azon­ban bi­zo­nyá­ra rá­jött, hogy már túl késő, mi­vel vé­gül fél­re­rán­tot­ta a gyep­lőt, és le­ka­nya­ro­dott az út­ról, egye­ne­sen bele az árok­ba. A fo­gat el­dü­bör­gött mel­let­te, alig pár hü­velyk­nyi­vel ke­rül­ve el a sze­kér há­tul­ját. Pár szív­dob­ba­nás­sal ké­sőbb Sher­lock, Cro­we és Vir­gi­nia is el­vág­ta­tott mel­let­te. Sher­lock ol­dal­ra pil­lan­tott, hogy el­len­őriz­ze, jól van-e a ve­ze­tő. Az épp ek­kor kec­mer­gett talp­ra a sze­ke­re előtt, és dü­höd­ten ha­do­nász­va in­te­ge­tett utá­nuk. Ők azon­ban már­is to­va­szá­gul­dot­tak, a pó­rul járt haj­tó pe­dig el­enyé­szett mö­göt­tük a tá­vol­ban, mint va­la­mi régi em­lék­fosz­lány.

Sher­lock fi­gyel­mét egy­sze­ri­ben a ko­csi ol­da­lán tá­madt moz­gás von­ta ma­gá­ra. Egy fér­fi ha­jolt ki az ab­la­kon, va­la­mi­fé­le bo­tot tart­va a ke­zé­ben. Sher­lock úgy vél­te, ta­lán a gol­da­min­gi ház­ban lá­tott em­be­rek egyi­ke, azon­ban nem ve­het­te biz­tos­ra. Az alak hát­ra­fe­lé for­dí­tot­ta a bot­ját, egye­ne­sen a há­rom lo­vas alak irá­nyá­ba, és hir­te­len láng­vi­rá­gok nyíl­tak a cső vé­gén. Nem bo­tot tar­tott a ke­zé­ben, ha­nem pus­kát!

Sher­lock nem lát­ta, mer­re csa­pó­dott be a lö­ve­dék. A ko­csi olyan he­ve­sen ug­rált fel-alá, mi­köz­ben vé­gig­szá­gul­dott az úton az al­ko­nyi ég alatt, hogy ki­zárt do­log­nak tűnt, hogy a fegy­ve­res ban­di­tá­nak si­ke­rül­he­tett pon­to­san cé­loz­nia. Mind­azon­ál­tal, azt nem le­he­tett ki­zár­ni, hogy vé­let­le­nül még­is el­ta­lál­hat­ta va­la­me­lyi­kü­ket, vagy akár az egyik lo­vat.

A fér­fi újra tü­zelt, és ez­út­tal Sher­lock es­küd­ni mert vol­na rá, hogy hal­lot­ta a füle mel­lett el­sü­ví­tő go­lyó hang­ját: olyan volt, mint egy mér­ges da­rázs dü­hödt don­gá­sa.

Cro­we még na­gyobb erő­fe­szí­tés­re sar­kall­ta lo­vát, és egy rö­vid ide­ig úgy tűnt, si­ke­rül is kö­ze­lebb jut­nia a ko­csi­hoz. Egyik ke­zé­vel a kan­tárt mar­kol­ta, a má­sik­kal pe­dig de­rék­szí­já­hoz nyúlt. Elő­hú­zott egy pisz­tolyt és egye­ne­sen elő­re­nyújt­va az utas­tér­ből ki­ha­jo­ló fér­fi­ra sze­gez­te. Tü­zelt; a vissza­rú­gó fegy­ver hát­ra­ütöt­te a ke­zét, és ki­csa­var­ta tes­tét a nye­reg­ben. A pus­kás ha­ra­mia vissza­hú­zó­dott a ko­csi­ba. Sher­lock nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy meg­sé­rült, vagy csu­pán óva­tos.

Most egy fo­lyó­part men­tén szá­gul­dot­tak. A víz fel­szí­nén ezüs­tös fé­nyek tük­rö­ződ­tek. A ka­ra­bélyt ló­bá­ló alak újra ki­ha­jolt a jár­mű­ből, megint ugyan­azon az ol­da­lon, mint ed­dig, ám ez­út­tal arc­cal elő­re. Maga elé emel­te a pus­ka­csö­vet, és meg­húz­ta a ra­vaszt. Is­mét lán­gok nyíl­tak az al­ko­nyi ho­mály­ban, mint va­la­mi eg­zo­ti­kus vi­rág fény­lő szir­mai. Sher­lock össze­za­va­ro­dott, és egy pil­la­na­tig azt hit­te, a fér­fi a fo­ga­tot húzó lo­vak­ra lőtt. Ám mint ki­de­rült, a fe­jük fölé cél­zott! Sher­lock azon nyom­ban rá­jött, hogy az alak ily mó­don igye­ke­zett ha­lál­ra ré­mí­te­ni, és ez­zel még esze­ve­szet­tebb vág­tá­ra ösz­tö­kél­ni sze­gény pá­rá­kat. Szem­lá­to­mást be is vált a stra­té­gi­á­ja. A fo­gat és az azt ül­dö­ző lo­vak kö­zött gyor­san nőtt a tá­vol­ság, ahogy a jár­mű elő­re­tör­ve szá­gul­dott. Egy­ér­tel­mű volt, hogy nem tart­hat­ják so­ká­ig ezt a tem­pót – a lo­vak így gyor­san ki­me­rül­nek –, ám a fegy­ve­res fic­kó nyil­ván­va­ló­an va­la­mi mást for­ga­tott a fe­jé­ben.

Is­mét el­tűnt a ko­csi bel­se­jé­ben, ám csak egy pil­la­nat­ra. Az ajtó hir­te­len ki­vá­gó­dott, és az alak ki­ve­tet­te ma­gát a szá­gul­dó jár­mű­ből. Tö­ké­le­te­sen idő­zí­tet­te az ug­rást, és egye­ne­sen be­re­pült a fo­lyó­par­tot öve­ző sűrű ná­das­ba. El­tűnt szem elől, ám Sher­lock könnye­dén kö­vet­het­te a hosszan­ti csa­pást, amit a me­ne­kü­lő fér­fi a moz­gá­sát las­sí­tó, sűrű nád­ban vá­gott. Cro­we egy pil­la­nat­ra las­sí­tott a vág­tá­ján, nem tud­ván el­dön­te­ni, mit te­gyen: a ko­csit kö­ves­se, vagy az em­bert. Ám gyor­san ha­tá­ro­zott, és újra a fo­gat után ira­mo­dott. Sher­lock köz­ben lát­ta, amint az alak elő­buk­kan a nád kö­zül. Csu­rom­vi­zes volt, és az ar­cán csú­nya vá­gá­sok ék­te­len­ked­tek, ahol össze­szab­dal­ták bő­rét az éles le­ve­lek.

A pus­ká­ját azon­ban szi­lár­dan mar­kol­ta. Fel­emel­te a fegy­vert, és egye­ne­sen a kö­ze­le­dő Cro­we-ra tar­tot­ta. Gon­do­san cél­zott a hosszú cső­vel, majd meg­húz­ta a ra­vaszt.

Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor fel­vil­lant a tor­ko­lat­tűz, Cro­we az arca elé kap­ta a ke­zét, és hát­ra­buk­va ki­esett a nye­reg­ből. Az útra zu­han­va elő­ször jobb vál­la csa­pó­dott be, majd a len­dü­let­től hajt­va újra meg újra buk­fen­cet ve­tett a por­ban, míg vé­gül ma­ga­te­he­tet­le­nül te­rült el a föl­dön, mint egy moz­du­lat­lan fa­rönk. Lova to­vább szá­gul­dott, ám mi­vel gaz­dá­ja már nem ült a há­tán, hogy to­vább ösz­tö­kél­je, előbb könnyű vág­tá­ra fé­ke­zett, majd las­sú üge­tés­re fog­ta, és vé­gül meg­tor­pant. Az­tán csak állt ott, szem­lá­to­mást a to­va­si­e­tő ko­csi után néz­ve, ami gyor­san be­le­ve­szett az al­ko­nyi messze­ség­be, és ta­lán azon tű­nő­dött, mire fel volt ez a nagy ro­ha­nás.

– Apám! – si­kol­tot­ta Vir­gi­nia, mi­köz­ben csúsz­va-fa­rol­va le­fé­kez­te lo­vát, és ki­ug­rott a nye­reg­ből. Tel­jes erő­ből ro­hant az úton he­ve­rő apja felé, mit sem tö­rőd­ve a kö­ze­le­dő lányt fi­gye­lő fegy­ve­res alak­kal.

Aki most újra fel­emel­te a pus­ká­ját.

Mind­ez alig né­hány röp­ke má­sod­perc alatt tör­tént. Sher­lock a lova vék­nyá­ba vág­ta sar­kát. Az ál­lat ne­ki­ló­dult.

– A föld­re! – or­dí­tot­ta.

Vir­gi­nia a vál­la fö­lött hát­ra­pil­lan­tott! Lát­ta, hogy a fiú egye­ne­sen felé vág­tat. Le­bu­kott. Mi­köz­ben át­buk­fen­ce­zett, Sher­lock tel­jes erő­ből vissza­rán­tot­ta a gyep­lőt. A ló fel­ug­rott, és a gra­vi­tá­ci­ó­ra lát­szó­lag fittyet hány­va, va­ló­ság­gal úsz­va le­be­gett át a lány fö­lött a le­ve­gő­ben.

Majd az első pa­tái ke­mé­nyen a ta­laj­nak csa­pód­tak, és föl­det ér­té­ben meg­bot­lott, pon­to­san ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor a fegy­ve­res alak újra tü­zelt. Sher­lock még csak nem is hal­lot­ta a lö­vést. Ki­re­pült a nye­reg­ből, egye­ne­sen át a ló feje fö­lött. El­mé­jét tel­je­sen be­töl­töt­te a fe­lé­je kö­ze­le­dő ta­laj iszo­nya­tos nagy­sá­ga. Az idő mint­ha tel­je­sen le­las­sult vol­na, és egy­sze­ri­ben azon kap­ta ma­gát, hogy azt fon­tol­gat­ja: va­jon a ko­po­nyá­ját sza­kít­ja be, vagy a lá­bát töri el ha­ma­rabb. Va­la­mi arra kész­tet­te, hogy lab­dá­vá göm­bö­lyöd­jön: mell­ka­sá­ra haj­tot­ta fe­jét, és vé­del­me­zőn köré kul­csol­ta mind­két kar­ját, mi­köz­ben gyom­rá­ig fel­húz­ta a tér­dét. A föld­be csa­pó­dott, és át­buk­fen­ce­zett a fe­jén. Erez­te, amint kö­vek mar­nak a hú­sá­ba bor­dái kö­zött, a há­tán és a lá­bán. A vi­lág újra meg újra fel­vil­lant kö­rü­löt­te: vi­lá­gos, sö­tét, vi­lá­gos, sö­tét… Már nem tud­ta kö­vet­ni, hol van, és mi tör­té­nik.

Egy örök­ké­va­ló­ság­nak tűnő idő után vég­re meg­ál­la­po­dott. Óva­to­san fel­emel­te a fe­jét, igye­kez­vén meg­fej­te­ni, hol ért vé­get az esé­se. Min­den el­mo­só­dott­nak tűnt, és úgy érez­te, mint­ha énje egy ré­sze még min­dig újra meg újra buk­fen­cet vet­ne, noha a kar­ját és tér­dét nyo­mó kö­vek tu­dat­ták vele, hogy a tes­te már nem mo­zog. Gyom­ra össze­rán­dult, és erőt kel­lett ven­ni ma­gán, ne­hogy ró­káz­zon. Egész tes­tén min­de­nütt dur­ván sa­jog­tak a hor­zso­lá­sok és egyéb sé­rü­lé­sek.

A tá­vol­ban egy por­fel­hő­be vesz­ve el­enyé­szett a ko­csi, ame­lyik­ben Mattyt fog­va tar­tot­ták.

Ár­nyék ve­tült rá. Fel­né­zett. A pus­kás alak tor­nyo­sult fö­löt­te. Nem volt ben­ne biz­tos, de úgy tűnt neki, ta­lán ő le­het az a fic­kó, akit ki­ütött az az esze­lős John Wil­kes Booth. A tár­sai a Gil­fil­lan név­vel il­let­ték. A fe­jén he­ve­nyé­szett kö­tés dísz­lett, te­kin­te­té­ben pe­dig vad gyű­lö­let iz­zott.

– Mi a fene ütött be­lé­tek, köly­kök­be? – vi­cso­rog­ta, fel­emel­ve pus­ká­ját. – Es­kü­szöm, több fej­fá­jást okoz­ta­tok az el­múlt nap alatt, mint az egész Uni­ós Had­se­reg a há­bo­rú vége óta!

– Adja vissza a ba­rá­to­mat! – szi­szeg­te Sher­lock, mi­köz­ben meg­pró­bált talp­ra kec­me­reg­ni.

– Ó! Ke­mény sza­vak egy olyan kö­lyök­től, aki egy perc múl­va már nem lesz az élők kö­zött! – vi­gyor­gott zor­dan a fér­fi. – Pont azért kap­tuk el a srá­cot, hogy meg­aka­dá­lyozzuk, hogy te, meg amott az a fe­hér ka­la­pos utá­nunk gyer­tek. De azt hi­szem, nem úgy sült el a do­log, ahogy re­mél­tük. Hát, ak­kor most egy­sze­rű­en ki­nyif­fan­ta­lak ben­ne­te­ket, és meg­üze­nem Ives­nek, hogy vé­gez­zen a srác­cal, mert már nincs rá szük­sé­günk. – Le­emel­te uj­ját a ra­vasz­ról, és oda­tar­tot­ta kéz­fe­jét Sher­lock­nak. Vé­res volt, és mint­ha egy fog­sor sza­bá­lyos ha­ra­pás­nyo­ma mé­lyedt vol­na a hü­velyk- és mu­ta­tó­ujj kö­zöt­ti puha hús­ba. – Az a kis vad­macs­ka meg­ha­ra­pott! – pa­na­szol­ta hi­tet­len­ked­ve.

– Na igen! – bó­lin­tott Sher­lock. – Le­fo­ga­dom, hogy sok­szor jár így! – Az­zal hir­te­len elő­rán­tot­ta a háta mö­gül a ke­zét, és el­eresz­tet­te a ka­vi­cso­kat, ami­ket az imént mar­kolt fel a föld­ről. Azok ho­má­lyos folt­ként át­sü­ví­tet­tek a le­ve­gőn, és te­li­be kap­ták Gil­fil­lan ar­cát, hom­lo­kát és bal sze­mét. A fér­fi az ar­cá­hoz kap­ta ke­zét, és el­ej­tet­te a pus­ká­ját. Az pat­tant egyet a ta­la­jon, majd még egyet. Sher­lock elő­re­len­dült, hogy ma­gá­hoz ra­gad­ja a fegy­vert, a fér­fi azon­ban fél­re­rúg­ta az út­ból. Ke­zé­vel be­le­ka­pott Sher­lock ha­já­ba, és jól meg­csa­var­ta. Sher­lock fel­or­dí­tott a ha­rag­tól és fáj­da­lom­tól, majd láb­fe­jé­vel erő­sen ki­rú­gott. Ba­kan­csa Gil­fil­lan síp­csont­já­nak csat­tant, és a fiú ha­ját mar­ko­ló szo­rí­tás egy­sze­ri­ben el­er­nyedt. Sher­lock hát­ra­ve­tő­dött, sze­mé­vel a pus­kát ke­res­ve. Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban akadt meg raj­ta a te­kin­te­te, mint az ame­ri­ka­i­nak, és mind­ket­ten egy­szer­re ve­tőd­tek fe­lé­je. Sher­lock ért oda ha­ma­rabb. Uj­jai a tus köré fo­nód­tak, és gyor­san ol­dal­ra gu­rult, mi­köz­ben a fér­fi szit­ko­zód­ni kez­dett.

Egy pil­la­na­tig mind­ket­ten der­med­ten, sú­lyo­san zi­hál­va áll­tak, far­kas­sze­met néz­ve. Az ame­ri­kai kéz­fe­jé­vel meg­tö­röl­te a szá­ját.

– Nincs ben­ned elég ku­rá­zsi hoz­zá – mond­ta az­tán. – Oda­me­gyek, ki­csa­va­rom a ke­zed­ből azt a pus­kát, a nya­kad köré te­ke­rem, és ki­szo­rí­tom a szuszt ab­ból a cin­gár tes­ted­ből!

Meg­in­dult fe­lé­je, Sher­lock pe­dig fe­nye­ge­tő­en maga elé emel­te a fegy­ver csö­vét.

– Ne pró­bál­ja…! – fi­gyel­mez­tet­te.

Ám a fér­fi nem állt meg, csak nyo­mult to­vább. Arca ke­gyet­len gri­masz­ba rán­dult, és mocs­kos ke­zé­vel Sher­lock felé nyúlt.