Nyolcadik fejezet

A New Yor­kig tar­tó ha­jó­út na­pi­rend­je az első ti­zen­nyolc óra alatt ki­ala­kult, már amennyi­re Sher­lock meg tud­ta mon­da­ni. A hajó lát­szó­lag ha­tal­mas mé­re­tei el­le­né­re meg­le­he­tő­sen kor­lá­to­zott volt az uta­sok szá­má­ra ren­del­ke­zés­re álló te­rü­let. Amint sé­tált egyet a fe­dél­ze­ten, ét­ke­zett, be­né­zett a do­hány­zó he­lyi­ség­be és a könyv­tár­ba, majd könnyed, fel­szí­nes be­szél­ge­tést foly­ta­tott né­hány utas­tár­sá­val a szo­kat­la­nul nyu­godt idő­já­rás­ról, az em­ber gya­kor­la­ti­lag min­den le­he­tő­sé­get ki­me­rí­tett. Az ét­ke­zé­sek kö­zött a leg­töb­ben vagy ma­guk­ban mú­lat­ták az ide­jü­ket a fe­dél­ze­ten, egy ké­nyel­mes szék­ben ol­vas­gat­va va­la­mi köny­vet, vagy kis cso­por­tok­ba gyűl­tek a do­hány­zó­ban vagy a bár­ban álló asz­ta­lok kö­rül, és bri­dzsez­tek vagy whis­tet ját­szot­tak. Ami­kor le­nyu­go­dott a nap, a ha­jó­i­na­sok kör­be­jár­tak, és meg­gyúj­tot­ták az olaj­lám­pá­kat, de olyan ala­csony­ra ál­lí­tot­ták a fény­ere­jü­ket, amennyi­re csak le­he­tett, és ha­ma­ro­san min­den­ki a ka­bin­ja felé vet­te az irányt, hogy nyu­go­vó­ra tér­jen.

Sher­lock az­zal töl­töt­te az első né­hány órát, hogy fi­gyel­te, amint szü­lő­föld­je las­san el­tá­vo­lo­dik tőle, míg vé­gül a szá­raz­föld egy sö­tét vo­nal­lá vé­ko­nyo­dott a ho­ri­zon­ton. Va­la­hogy még­is el­mu­lasz­tot­ta a pil­la­na­tot, ami­kor tény­le­ge­sen be­le­ve­szett a messzi­ség­be. Biz­tos pis­lan­tott, vagy egy má­sod­perc­re fél­re­for­dult, hogy va­la­mi más­ra néz­zen; csak annyit tu­dott, hogy Ang­lia az egyik pil­la­nat­ban még ott volt, a má­sik­ban pe­dig már tel­je­sen egye­dül úszott a hajó a vég­te­len­nek tűnő óce­án­ban, egye­ne­sen a le­nyug­vó nap felé. Az egyet­len do­log, ami je­lez­te, hogy tény­leg mo­zog­nak, a fe­hér taj­té­ku­szály volt, amit hosszan ma­guk után von­tak a hul­lá­mok há­tán.

Sher­lock, Amyus Cro­we és Vir­gi­nia csat­la­koz­tak a töb­bi utas­hoz, ami­kor el­ér­ke­zett a va­cso­ra ide­je, ám amíg Mr. Cro­we szem­lá­to­mást könnyen szó­ba ele­gye­dett bár­ki­vel a kör­nye­ze­té­ben, ad­dig Sher­lock azon kap­ta ma­gát, hogy nincs az ég­vi­lá­gon sem­mi mon­da­ni­va­ló­ja. Csend­ben meg­et­te az elé ra­kott ételt, köz­ben fi­gyel­te a töb­bi­e­ket, azon tű­nőd­ve, kik le­het­nek, hon­nan jön­nek, és mer­re tar­ta­nak. Amyus Cro­we már­is meg­ta­ní­tot­ta őt né­hány tech­ni­ká­ra, me­lyek se­gít­sé­gé­vel ál­ta­lá­ban meg le­het mon­da­ni va­la­ki­ről, hogy mi a fog­lal­ko­zá­sa – a pe­csé­tek­ből a ru­ha­uj­ján, a ka­bát­ja ko­pá­si min­tá­za­tá­ból, a keze bőr­ke­mé­nye­dé­se­i­ből meg ha­son­lók­ból –, és már­is egé­szen biz­tos volt ben­ne, hogy si­ke­rült ki­szúr­nia kö­zü­lük egy köny­ve­lőt és két ló­ido­márt.

Char­les Hen­ry Evans Jud­kins ka­pi­tány ma­gas fér­fi volt, aki­nek ar­cát im­po­záns fe­hér po­fa­sza­káll dí­szí­tet­te két­ol­dalt. Fe­ke­te egyen­ru­há­ja ma­ku­lát­lan volt, tö­ké­le­te­sen va­salt élű, és fé­nyes arany­zsi­nó­rok dí­szí­tet­ték; emelt fő­vel és egye­nes hát­tal ült, és szin­te ka­to­nás fe­gyel­me­zett­ség­gel vi­sel­ke­dett. Nagy si­kert ara­tott a höl­gyek kö­ré­ben, akik mind­annyi­an a leg­pom­pá­sabb ru­há­ju­kat öl­töt­ték ma­guk­ra a je­les al­ka­lom­ból. A ka­pi­tány szá­mos kü­lö­nös tör­té­ne­tet me­sélt a Cun­ard Line szol­gá­la­tá­ban töl­tött ide­jé­ről. Hall­ga­tó­sá­gát leg­in­kább azok az el­be­szé­lé­sek nyű­göz­ték le, ame­lyek kü­lö­nös ten­ge­ri lé­nyek­ről szól­tak: bál­nák­ról és óri­ás­po­li­pok­ról, ame­lyek nagy­rit­kán meg­fi­gyel­he­tők a tá­vol­ban – no meg a ha­tal­mas vi­ha­rok­ról, ame­lyek oly­kor fe­ke­te fal­ként tűn­nek fel a ho­ri­zon­ton, és úgy do­bál­ják a ha­jót ide-oda a hul­lá­mok há­tán, hogy a fe­dél­zet néha szin­te tel­je­sen füg­gő­le­ges lesz, mint egy szik­la­fal. Jud­kins egy iga­zi szín­pa­di em­ber te­het­sé­gé­vel és ér­zé­ké­vel adta elő eze­ket a tör­té­ne­te­ket: sza­vai tel­je­sen ma­guk­kal ra­gad­ták lé­leg­zet­vissza­fojt­va fi­gye­lő kö­zön­sé­gét, és azt a be­nyo­mást kel­tet­ték, hogy a ten­ge­ri uta­zás olyan ve­szé­lyes ka­land, amit sze­ren­csé­sek, ha egy­ál­ta­lán túl­él­nek. Sher­lock azon­ban lát­ta, hogy csak sze­re­pet ját­szik, és ez­zel egy­faj­ta szó­ra­ko­zást nyújt az uta­sok­nak. A ka­pi­tány tör­té­ne­tei bi­zo­nyos ér­te­lem­ben át­szí­ne­zik és ér­de­kes­sé te­szik az utat, il­let­ve azt, aho­gyan az uta­sok az uta­zás hát­ra­le­vő ré­szé­re te­kin­te­nek. Hi­szen vég­té­re is, ha be­val­la­ná ne­kik, hogy az egész olyan ve­szély­te­len, unal­mas és egy­han­gú, mint egy séta a park­ban, ak­kor ők va­jon mi­fé­le tör­té­ne­te­ket me­sél­het­né­nek a ba­rá­ta­ik­nak, ami­kor part­ra száll­nak?

Az egyik tör­té­net kü­lö­nö­sen meg­ra­gad­ta Sher­lock fi­gyel­mét. Jud­kins épp azok­ról a kü­lön­fé­le kí­sér­le­tek­ről me­sélt, ame­lyek so­rán is­mé­tel­ten meg­pró­bál­tak ká­belt le­fek­tet­ni az At­lan­ti-óce­á­non át, Ír­or­szág­tól Új­fund­lan­dig, hogy le­he­tő­vé te­gyék a táv­ira­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót a kon­ti­nen­sek kö­zött. Ha ez si­ke­rül­ne, ak­kor az üze­ne­tek­nek nem ke­rül­ne egy jó hét­be, hogy át­jus­sa­nak egyik or­szág­ból a má­sik­ba pos­ta­zsá­kok­ban utaz­va a ha­jók ra­ko­dó­te­ré­ben, ha­nem az in­for­má­ci­ók elekt­ro­mos im­pul­zu­sok for­má­já­ban szin­te pil­la­na­tok alatt to­váb­bít­ha­tók len­né­nek. A te­le­grá­fos kom­mu­ni­ká­ció öt­le­te tel­je­sen le­nyű­göz­te Sher­loc­kot – azok után, ami még Amyus Cro­we kuny­hó­já­ban tör­tént, kép­ze­let­ben már­is lát­ta, hogy az üze­net be­tű­it olyan kó­dok­kal kell fel­cse­rél­ni, ame­lyek könnyen to­váb­bít­ha­tók elekt­ro­mos im­pul­zu­sok­ként: ta­lán hosszú és rö­vid je­lek vál­ta­ko­zá­sá­val, vagy akár egy egy­sze­rű „IGEN-NEM” bi­ná­ris el­ren­de­zés­sel. Am ne­he­zen fért a fe­jé­be az el­kép­ze­lés, hogy mi­lyen mó­don le­het­ne ve­zet­ni egyik part­tól a má­si­kig a ten­ger­fe­né­ken jó há­rom­ezer mér­föld­nyi ká­belt – anél­kül, hogy az meg­tör­ne vagy el­sza­kad­na a túl­fe­szí­tés­től. De nem va­ló­szí­nű, hogy akad va­la­mi, amit az em­be­ri le­le­mé­nyes­ség és tu­do­mány ne tud­na majd egy­szer vég­hez­vin­ni. Jud­kins sze­rint az ere­de­ti el­kép­ze­lés az volt, hogy két hajó in­dul­jon el az At­lan­ti-óce­án kö­ze­pé­ről, és el­len­té­tes irány­ba kezd­jék húz­ni a ká­be­le­i­ket, míg mind­ket­tő par­tot nem ér. Ám ez a terv azon­nal ko­moly ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zött, ami­kor a le­gény­ség tag­jai vi­har­ban pró­bál­ták meg össze­tol­da­ni a ká­bel­vé­ge­ket. A kö­vet­ke­ző kí­sér­le­tek Ír­or­szág­ból Új­fund­land­ra in­du­ló ha­jó­kon zaj­lot­tak: ezek út­köz­ben ma­guk után en­ged­ték a ká­belt, ám az gyak­ran meg­tört, és ilyen­kor újra ki kel­lett ko­tor­ni és fel­szín­re emel­ni a már le­fek­te­tett részt, hogy a le­gény­ség ki­ja­vít­has­sa a sza­ka­dást és foly­tat­has­sa a fel­ada­tot.

– Em­lék­szem egy eset­re – me­sél­te Jud­kins halk, mély han­gon –, ami­kor egy ilyen hi­bás ká­belt kel­lett fel­szín­re hoz­nunk az óce­án fe­ne­ket­len mély­sé­gé­ből, és egy ten­ge­ri lény ka­pasz­ko­dott bele! – Ha­tás­szü­ne­tet tart­va kör­be­pil­lan­tott az asz­tal­nál. Bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alatt va­ló­ság­gal fény­lett a sze­me, mi­köz­ben a min­den sza­ván áhí­tat­tal csüg­gő uta­sok­nak el­akadt a lé­leg­ze­tük. – Egy is­ten­te­len te­remt­mény, mint va­la­mi ten­ge­ri ász­ka­rák-féle, már ha hi­telt ad­nak sza­va­im­nak. Fe­hér szí­nű volt, és két láb hosszú, ti­zen­négy pár kar­mos láb­bal, amik­kel szo­ro­san mar­kol­ta a ká­belt, és nem is akar­ta el­en­ged­ni. Még min­dig élt, ami­kor a fe­dél­zet­re von­tuk, de az­tán ha­mar el­pusz­tult, mi­vel el­tá­vo­lí­tot­tuk ter­mé­sze­tes élet­kö­ze­gé­ből, a ten­ger­mé­lyi ho­mály­ból.

Az egyik nő ön­kén­te­le­nül fel­si­kol­tott iz­gal­má­ban.

– Azok­tól a fér­fi­ak­tól tu­dom, akik je­len vol­tak az eset­nél – foly­tat­ta Jud­kins –, hogy a te­remt­mény­nek meg­főz­ve olyas­mi íze le­he­tett, mint a ho­már­nak.

A hall­ga­tó­sá­ga meg­könnyeb­bült ne­ve­tés­re fa­kadt. Sher­lock el­kap­ta Amyus Cro­we te­kin­te­tét. Cro­we is mo­soly­gott.

– Hal­lot­tam már ha­son­ló tör­té­ne­te­ket – mor­mog­ta hal­kan, hogy csak Sher­lock hall­ja. – Azo­kat a mi­cso­dá­kat „izo­po­dok­nak”, vagy­is egyen­lő lábú rá­kok­nak hív­ják. Olyas­fé­le te­remt­mé­nyek, mint a gar­né­la­rák, ám a ten­ger­fe­né­ken ural­ko­dó kör­nye­ze­ti vi­szo­nyok le­he­tő­vé te­szik, hogy el­ké­pesz­tő mé­re­tű­re nő­je­nek.

Az inas, aki Sher­lock kö­rül szol­gált fel az asz­tal­nál – elöl, a ka­pi­tány kö­ze­lé­ben, aho­gyan Myc­roft elő­re meg­ígér­te – ugyan­az a vé­kony, sző­ke ke­fef­rizu­rás alak volt, aki ko­ráb­ban útba iga­zí­tot­ta Sher­loc­kot. Oda­bic­cen­tett neki, mi­köz­ben elő­re­nyúlt, hogy egy tál le­vest he­lyez­zen a szem­ben ülő ven­dég elé. Ho­márt vi­szont nem szol­gál­tak fel, ami va­ló­szí­nű­leg jobb is volt így.

Va­cso­ra után Sher­lock el­in­dult le­fe­küd­ni, ott hagy­va Cro­we-t a bár­ban, és mire Cro­we utá­na­ment (ha ment egy­ál­ta­lán), ad­dig­ra Sher­lock már mé­lyen aludt a sa­ját priccsén.

Min­den­eset­re, ami­kor más­nap reg­gel fel­éb­redt, és reg­ge­li­hez ké­szü­lő­dött, Cro­we már nem tar­tóz­ko­dott a ka­bin­ban. A je­lek sze­rint igen ke­vés le­he­tett az al­vás­igé­nye.

An­nak el­le­né­re, hogy ott hely­ben ké­szí­tet­ték, a szű­kös ha­jó­kony­há­ban a ten­ge­ren, az étel iga­zán fen­sé­ges volt. Min­den fo­gás va­la­mi más­ból ké­szült, és a nap egyik fény­pont­já­nak szá­mí­tott, ami­kor kí­ván­csi­an vár­ták, va­jon mi ke­rül a tá­nyér­juk­ra az adott reg­ge­li­nél, ebéd­nél vagy va­cso­rá­nál. Ter­mé­sze­te­sen min­dent friss alap­anya­gok­ból ké­szí­tet­tek – ne­héz lett vol­na hu­za­mo­sabb ide­ig meg­fe­le­lő­en tá­rol­ni bár­mit –, ám an­nak el­le­né­re, hogy az elő­fe­dél­ze­ten tar­tott jó­szá­gok szá­ma fo­lya­ma­to­san csök­kent az uta­zás so­rán, a le­vá­gá­suk­nak nem lát­szot­tak és nem hal­lat­szot­tak nyil­ván­va­ló je­lei. Se vé­res fe­dél­ze­ti desz­kák, se si­ral­mas bé­ge­tés vagy vi­sí­tás, ahogy az ál­la­to­kat el­hur­col­ják vég­ze­tük felé. A le­gény­ség az évek so­rán nyil­ván­va­ló­an ki­ala­kí­tot­ta sa­ját jól be­vált ru­tin­ját.

Azon az első na­pon tisz­ta, ra­gyo­gó kék volt az ég, és a gő­zös mé­re­té­hez ké­pest ki­csiny hul­lá­mok nyal­dos­ták a ha­jó­tes­tet – anél­kül, hogy bár­mi­lyen hány­ko­ló­dást vagy bil­le­gést kel­tet­tek vol­na. Sher­lock ol­va­sott tör­té­ne­te­ket a ten­ge­ri vi­ha­rok­ról, és vé­let­le­nül ki­hall­ga­tott né­hány utast, akik az­zal ri­o­gat­ták a töb­bi­e­ket, hogy ko­ráb­bi, ret­te­ne­tes at­lan­ti át­ke­lé­se­ik­ről me­sél­tek, ami­kor ha­tal­mas, fe­nye­ge­tő hul­lá­mok tor­nyo­sul­tak a hajó fölé, mi­előtt le­zú­dul­tak vol­na, hogy át­csap­ja­nak a kor­lá­ton, le­so­dor­va a sze­ren­csét­len ál­la­to­kat és a rög­zí­tet­len tár­gya­kat a fe­dél­zet­ről. Mind­ed­dig azon­ban a ten­ger olyan nyu­godt és csen­des volt, hogy né­há­nyan egye­ne­sen te­ke­já­té­kot ját­szot­tak a fe­dél­zet egy erre ki­je­lölt, sza­bad te­rü­le­tén.

A fe­dél­kö­zi uta­sok­nak meg­volt a ma­guk sa­ját el­ke­rí­tett fe­dél­ze­ti ré­sze, ahol sé­tál­hat­tak és ki­mos­hat­ták ru­há­i­kat. An­nak a lép­cső­sor­nak a te­te­jén volt ez, amely le­ve­ze­tett a hajó sö­tét gyom­rá­ba, aho­vá ké­nyel­met­len füg­gő­ágya­i­kat ag­gat­ták. Az oda­lent­ről oly­kor fel­tö­rő bűzt a kü­lön­bö­ző tes­ti ki­pá­rol­gá­sok orr­fa­csa­ró és sze­met könny­be lá­basz­tó el­egye al­kot­ta. Oda­lent, ahol nem fújt friss szel­lő, és sen­ki nem lát­hat­ta az eget és a tág ho­ri­zon­tot, fel­te­he­tő­leg ál­lan­dó kí­sé­rő­jük le­he­tett a ten­ge­ri­be­teg­ség. Ami­kor néha fel­jöt­tek a fe­dél­zet­re, vagy az első osz­tá­lyon uta­zó­kat mé­re­get­ték te­kin­te­tük­ben alig lep­le­zett rossz­aka­rat­tal, vagy csu­pán a desz­ká­kat bá­mul­ták üve­ges szem­mel, fá­sul­tan és ki­me­rül­ten. Sher­lock va­la­hány­szor el­ha­ladt mel­let­tük, újra meg újra há­lát adott Is­ten­nek, hogy Myc­roft első osz­tá­lyú je­gyet vett ne­kik. Nem volt ben­ne biz­tos, hogy ki­bír­ta vol­na az uta­zást ott lenn, a fe­dél­köz­ben. Afe­lől is két­sé­gei vol­tak, hogy erre bár­ki em­ber­fia egy­ál­ta­lán ké­pes le­het.

A ha­jó­test két ol­da­lán a masszív la­pát­ke­re­kek fo­lya­ma­to­san fo­rog­tak az erő­tel­jes gőz­mo­to­rok­tól hajt­va, ame­lyek mor­mo­gá­sát és vib­rá­ci­ó­ját ál­lan­dó­an érez­ni le­he­tett, ha az em­ber hoz­zá­ért bár­mi­lyen fa­fe­lü­let­hez. A ke­rü­let men­tén sza­bá­lyos kö­zök­ben el­he­lye­zett ha­tal­mas la­pá­tok for­gás köz­ben a vi­zet ta­pos­ták, és elő­re tol­ták a ha­jót. A ka­pi­tány – rö­vid­del az­u­tán, hogy a ho­ri­zon­ton el­tűnt Sout­hamp­ton ki­kö­tő­je – el­ren­del­te, hogy bont­sa­nak vi­tor­lát, ám olyan pety­hüd­ten csüng­tek, ami azt su­gall­ta Sher­lock­nak, hogy a gyen­ge szel­lő ön­ma­gá­ban édes­ke­vés vol­na a gyors ha­la­dá­suk­hoz.

Meg­le­pő mó­don, a ha­jón töl­tött má­so­dik na­pon a kö­zös reg­ge­li után nem so­kat lát­ta sem Amyus Cro­we-t, sem Vir­gi­ni­át. A lány le­vert­nek lát­szott, és vissza­vo­nult a ka­bin­já­ba, az apja pe­dig a nap nagy ré­szé­ben Ginny ál­la­po­tá­nak el­len­őr­zé­sé­vel töl­töt­te az ide­jét, ami­kor pe­dig vissza­tért kö­zös ka­bin­juk­ba, leg­in­kább csak bo­ron­gós gon­do­la­ta­i­val volt el­fog­lal­va. Nyil­ván­va­ló­an a lány­nak volt va­la­mi baja. Sher­lock az em­lé­ke­ze­té­ben ku­ta­tott, és igye­ke­zett fel­idéz­ni va­la­mit, amit Vir­gi­nia eset­leg ko­ráb­ban meg­em­lít­he­tett az ap­já­val kö­zö­sen tett, Ame­ri­ká­ból Ang­li­á­ba ve­ze­tő út­juk­ról – azt a tényt le­szá­mít­va, hogy nem az első osz­tá­lyon utaz­tak, de nem is a fe­dél­köz­ben. Ott mo­tosz­kált ben­ne az ér­zés, hogy Ginny mint­ha mon­dott vol­na neki va­la­mi na­gyon fon­to­sat, ami­kor elő­ször ta­lál­koz­tak, de egy­sze­rű­en nem tu­dott vissza­em­lé­kez­ni rá, hogy mi le­he­tett az.

Sher­lock fü­lét egy­szer­re mu­zsi­ka­szó ütöt­te meg va­la­hon­nan a ha­jó­tat fe­lől. Ed­dig a ten­ger hul­lá­ma­it bá­mul­ta, most azon­ban a hang irá­nyá­ba for­dult, igye­kez­vén meg­ta­lál­ni a for­rá­sát. A dal­la­mok olyan könnye­den úsz­tak és száll­tak a feje fö­lött, mint a hajó nyom­dok­vi­zét kö­ve­tő si­rá­lyok, amik szin­te egyet­len szárny­csa­pás nél­kül, moz­du­lat­la­nul függ­tek a le­ve­gő­ben. Úgy hang­zott, mint­ha egy he­ge­dű sír­na va­la­mi va­rá­zsos, hul­lám­zó me­ló­di­át, amely egy­re ma­ga­sabb­ra tör, majd a leg­ma­ga­sabb hang­nál egy pil­la­nat­ra szü­ne­tet tart, mi­előtt újra alá­zú­dul­na.

Sher­lock ott hagy­ta a kor­lát­nál el­fog­lalt ad­di­gi he­lyét, és a ha­jó­far felé in­dult, a zene for­rá­sát ke­res­ve. A dol­gok ál­lá­sa sze­rint nem sok szó­ra­ko­zá­si le­he­tő­ség kí­nál­ko­zott a ha­jónk bár­mit, ami meg­tör­het­te az uta­zás egy­han­gú­sá­gát, ér­de­mes volt fel­ku­tat­ni, és öröm­mel kel­lett fo­gad­ni.

A sza­lon egyet­len hosszú he­lyi­sé­gén túl, a fe­dél­zet egyik sza­ba­don ma­radt ré­szén egy alak állt, és a he­ge­dű­jén ját­szott. Ugyan­az a fér­fi volt, aki­vel elő­ző nap ta­lál­ko­zott, ami­kor út­nak in­dul­tak Sout­hamp­ton­ból – a hosszú fe­ke­te hajú, zöld sze­mű fi­a­tal­em­ber. Még min­dig ugyan­azt a kord­bár­sony ka­bá­tot és nad­rá­got vi­sel­te, ha­bár a je­lek sze­rint idő­köz­ben in­get cse­rélt. A he­ge­dűt a nya­ká­hoz nyom­ta, feje fél­re­bil­lent: arca szi­lár­dan tar­tot­ta a hang­szert, míg bal keze uj­jai a he­ge­dű nya­kán ját­szot­tak, a jobb­já­ban tar­tott ló­szőr vo­nót pe­dig a hú­ro­kon húz­gál­ta. A sze­me le volt huny­va, arc­ki­fe­je­zé­se mély és in­ten­zív kon­cent­rá­ci­ó­ról árul­ko­dott. Sher­lock még so­sem hal­lott eh­hez fog­ha­tó mu­zsi­kát: vad volt, ro­man­ti­kus és vi­ha­ro­san ka­var­gó, nem olyan ren­de­zett és ma­te­ma­ti­ka­i­lag struk­tu­rált, mint pél­dá­ul azok a Mo­zart- és Bach-da­ra­bok, ami­ket hal­la­ni szo­kott a de­ep­de­ne-i fiú­is­ko­lá­ban al­kal­man­ként elő­adott szó­ló­es­te­ken.

Több más utas is oda­gyűlt kö­ré­je, és csú­fon­dá­ros mo­sollyal hall­gat­ták já­té­kát. Sher­lock ámul­va fi­gyel­te, ahogy vé­gig­fut­tat­ja a dal­la­mot a csúcs­pon­tig, ki­tart­ja a han­got, majd meg­áll. Egy pil­la­na­tig még az ar­cá­nál hagy­ta a he­ge­dűt, és le­huny­va tar­tot­ta a sze­mét, mi­köz­ben aj­kán ta­lá­nyos mo­soly ját­szott; majd le­eresz­tet­te a hang­szert, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét. A tö­meg tap­sol­ni kez­dett. Meg­ha­jolt. He­ge­dű­tok­ja ott he­vert előt­te a fe­dél­ze­ten, amint azt Sher­lock is ész­re­vet­te, és né­hány utas be­le­do­bott némi ap­ró­pénzt, mi­előtt to­vább­sé­tál­tak vol­na.

Pár pil­la­nat múl­va már csak ők ket­ten ma­rad­tak a hely­szí­nen. A he­ge­dű­mű­vész le­ha­jolt, hogy össze­gyűjt­se a tok­ból a ka­pott ér­mé­ket, majd fel­pil­lan­tott Sher­lock­ra.

– Él­vez­te az elő­adást, ifjú ba­rá­tom?

– Na­gyon. Ha vol­na pén­zem, oda­ad­nám.

– Arra sem­mi szük­ség. – Föl­egye­ne­se­dett; a hang­szert és a vo­nót a tok­ban hagy­ta. – Az ado­má­nyok ki­egé­szí­tik az úti­költ­sé­ge­met, és el­len­sú­lyoz­zák ki­adá­sa­i­mat; így meg­en­ged­he­tek ma­gam­nak al­kal­man­ként egy kis ext­ra ita­lo­zást. Azon­ban eszem­ben sincs meg­pró­bál­ni a já­té­kom­ból meg­él­ni. Leg­alább­is nem itt, a ha­jón. Vi­szont gya­ko­rol­nom kell, a szo­ba­tár­sam pe­dig… nos, fo­gal­mazzunk úgy, hogy a je­lek sze­rint nem iga­zán ér­té­kel sem­mi­lyen ze­nét a né­met pol­kán kí­vül.

– Mi volt ez a da­rab? – kér­dez­te Sher­lock.

– Egy né­met kom­po­nis­ta, bi­zo­nyos Max Bruch he­ge­dű­re írt friss ver­seny­mű­ve. Ta­valy ta­lál­koz­tam vele Kob­lenz­ben. Még ak­kor adott egy má­so­la­tot a kot­tá­ból. Az­óta is pró­bá­lom he­lye­sen el­ját­sza­ni. Úgy hi­szem, egy na­pon min­den klasszi­kus he­ge­dű­mű­vész re­per­to­ár­já­ban sze­re­pel majd ez a da­rab.

– Hi­he­tet­le­nül hang­zott.

– Fel­hasz­nál ugyan né­hány öt­le­tet Fé­lix Men­dels­sohn mun­ká­i­ból, azon­ban az egé­szet sa­ját kü­lön­le­ges, egyé­ni stí­lu­sá­val szí­ne­zi át.

– Ön hi­va­tá­sos ze­nész?

A fi­a­tal­em­ber el­mo­so­lyo­dott; könnyű, mes­ter­ké­let­len mo­so­lya erős, hó­fe­hér fo­ga­kat fe­dett fel.

– Oly­kor az va­gyok – fe­lel­te. – Sok­fé­le mes­ter­ség­be be­le­kós­tol­tam már, de úgy fest, va­la­ho­gyan min­dig vissza­ju­tok a he­ge­dű­höz. Ját­szot­tam nagy­ze­ne­ka­ri tag­ként kon­cert­ter­mek­ben, vo­nós­né­gye­sek­ben fő­úri tea­sza­lo­nok­ban, ko­mé­di­áz­tam ut­cai ze­nész­ként, kí­sér­tem éne­ke­se­ket ze­nés ka­ba­ré­szín­há­zak­ban, mi­köz­ben sö­rös­kor­sók röp­köd­tek a fe­jünk fö­lött és csa­pód­tak be a szín­pad­ra. Mel­les­leg, a ne­vem Stone. Ru­fus Stone. Sze­rin­tem te­ge­ződ­jünk!

– Sher­lock Hol­mes va­gyok. Szer­vusz! – Sher­lock kö­ze­lebb lé­pett, és oda­nyúj­tot­ta a ke­zét. Ru­fus be­le­csa­pott, és ke­zet ráz­tak. Stone kéz­fo­gá­sa szi­lárd volt és erő­tel­jes.

– Szó­val, ezért mész Ame­ri­ká­ba? – foly­tat­ta Sher­lock. – Hogy he­ge­dülj?

– A le­he­tő­sé­gek kez­de­nek el­apad­ni Ang­li­á­ban – fe­lel­te Stone. – Azt re­mé­lem, az Új­vi­lág ta­lán hasz­no­mat lát­ja, kü­lö­nö­sen mi­óta a leg­jobb em­be­re­ik java oda­ve­szett az ál­la­mok kö­zöt­ti há­bo­rús­ko­dás­ban. – Pil­lan­tá­sa vé­gig­fu­tott Sher­lock tes­tén. – Az al­ka­tod alap­ján re­mek he­ge­dű­mű­vész le­het­nél – ál­la­pí­tot­ta meg. – Egye­nes a tar­tá­sod, és hosszú­ak az uj­ja­id. Ját­szol?

Sher­lock meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sem­mi­lyen hang­sze­ren nem tu­dok ját­sza­ni – is­mer­te be.

– Pe­dig job­ban ten­néd, ha ját­sza­nál. Min­den lány csí­pi a ze­né­sze­ket. – Fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét, mint­ha még min­dig ott vol­na he­ge­dű­je az ál­lá­nál. – Kot­tát azért tudsz ol­vas­ni?

– Az is­ko­lá­ban ta­nul­tam – bó­lin­tott Sher­lock. – Volt egy kó­rusunk, és min­den reg­gel éne­kel­nünk kel­lett.

– Sze­ret­nél meg­ta­nul­ni he­ge­dül­ni?

– Hogy én? He­ge­dül­ni? Ezt most ko­mo­lyan kér­de­zed? Stone bic­cen­tett.

– Naná! Még egy hét, amíg meg­ér­ke­zünk, és az idő ir­gal­mat­la­nul las­san mú­lik, ha nem ta­lá­lunk ma­gunk­nak va­la­mi szó­ra­koz­ta­tó el­fog­lalt­sá­got. Ha New York­ba érünk, he­ge­dű­ta­ná­ri ál­lást fo­gok ke­res­ni. So­kat se­gí­te­ne a dol­gon, ha tény­leg azt mond­hat­nám, hogy már si­ke­rült va­la­kit meg­ta­ní­ta­nom he­ge­dűn ját­sza­ni. Pil­la­nat­nyi­lag van pár re­mek el­kép­ze­lé­sem ar­ról, ho­gyan kell csi­nál­ni, de a gya­kor­lat­ban még so­sem pró­bál­tam ki őket. Nos, mit szólsz? Haj­lan­dó vagy ki­se­gí­te­ni en­gem?

Sher­lock egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott. Nem bri­dzse­zett, és más kár­tya­já­té­kot sem ját­szott; az egyet­len kí­nál­ko­zó al­ter­na­tí­va az vol­na, hogy ne­ki­ül, és fá­rad­sá­gos mun­ká­val le­for­dít­ja ma­gá­nak a Myc­roft­tól ka­pott kö­te­tet, Pla­tón Az ál­la­mát. Ez az aján­lat pe­dig sok­kal iz­gal­ma­sabb­nak tűnt.

– Nem tu­dok fi­zet­ni érte – mond­ta vé­gül. – Nincs sem­mi pén­zem.

– Az aján­la­tom­mal nem jár sem­mi­fé­le anya­gi kö­te­le­zett­ség. Vol­ta­kép­pen te te­szel ne­kem szí­ves­sé­get.

– Mit tudsz meg­ta­ní­ta­ni ne­kem egy hét alatt? Stone egy pil­la­na­tig fon­tol­gat­ta a vá­laszt.

– Kezd­het­jük mond­juk a he­lyes test­tar­tás­sal – fe­lel­te. – Az­zal, ahogy állsz, és ahogy a hang­szert tar­tod. Amint elé­ge­dett le­szek az ered­ménnyel, to­vább­lép­he­tünk a jobb kéz kü­lön­fé­le tech­ni­ká­i­nak kor­rekt el­sa­já­tí­tá­sá­ra: dé-ta­ché, le­ga­to, co­lié, mar­te­lé, stac­ca­to, spic­ca­to és sa­u­til­lé. Ha ez is ki­elé­gí­tő­en si­ke­rül, át­tér­he­tünk a bal kéz tech­ni­ká­i­ra: az ujj­le­szo­rí­tás­ra és – fel­en­ge­dés­re, a csúsz­ta­tás­ra és a vib­rá­to­ra. Az­u­tán pe­dig at­tól tar­tok, gya­kor­lás, gya­kor­lás és gya­kor­lás: ská­lák és ar­peg­gi­ók, amíg az ujj­be­gye­id bele nem fáj­dul­nak.

– Az igaz, hogy tu­dok kot­tát ol­vas­ni. Vi­szont nem tu­dok ren­de­sen ki­tar­ta­ni egy han­got sem – is­mer­te be Sher­lock. – A kar­ve­ze­tőnk sze­rint bot­fü­lű va­gyok.

– Olyan nincs! – uta­sí­tot­ta el Stone. – Ta­lán nem tudsz szé­pen éne­kel­ni, de azt ga­ran­tál­ha­tom, hogy a hét vé­gé­re olyan dal­la­mot csa­lok elő be­lő­led, ami­ért az em­be­rek pénzt do­bál­nak majd a ka­la­pod­ba… még ha csak né­met pol­ka lesz is az a dal­lam. Na, mit mon­dasz?

Sher­lock el­vi­gyo­ro­dott. Hir­te­len­jé­ben úgy tűnt, ez az uta­zás sok­kal ér­de­ke­seb­bé is vál­hat an­nál, ami­re ere­de­ti­leg szá­mí­tott.

– Jól hang­zik! – is­mer­te el. – Mi­kor kezd­jük?

– Most rög­tön – je­len­tet­te ki Stone el­lent­mon­dást nem tű­rő­en –, és abba sem hagy­juk ebéd­ig. Nos, ak­kor vedd fel a he­ge­dűt! Lás­suk, mi­lyen jó a tar­tá­sod.

Az el­kö­vet­ke­ző há­rom órá­ban – a reg­ge­li vé­gé­től ebéd­idő­be nyú­ló­an – Sher­lock meg­ta­nul­ta, hogy áll­jon he­lye­sen, hogy tart­sa a he­ge­dűt, és hogy a vo­nót. Még né­hány dal­la­mot is le­ját­szott, ami úgy hang­zott ugyan, mint­ha egy macs­kát foj­to­gat­ná­nak, ám Ru­fus – Hívj csak Ru­fus­nak! – kér­te már az ele­jén, ami­kor Sher­lock Mr. Stone-nak szó­lí­tot­ta őt. – Ami­kor azt mon­dod, „Mr. Stone”, ak­kor az ne­kem fur­csa, túl­sá­go­san is olyan, mint va­la­mi bank­igaz­ga­tó.) meg­nyug­tat­ta, hogy ez mit sem szá­mít.

Ki­hang­sú­lyoz­ta: en­nek az első dél­előt­ti gya­kor­lás­nak nem az a cél­ja, hogy meg­ta­nul­ja, hogy hang­zik a he­ge­dűn ját­sza­ni, ha­nem hogy meg­íz­lel­je, mi­lyen ér­zés.

– Azt aka­rom, hogy la­zíts, de ugyan­ak­kor állj ké­szen. Azt aka­rom, hogy a ka­rod, a vál­lad és az uj­ja­id meg­is­mer­jék az összes pózt, ami­be egy he­ge­dű for­má­ja kény­sze­rít­he­ti őket. Azt aka­rom, hogy ami­kor­ra végzünk, úgy érezd, mint­ha az a he­ge­dű va­ló­ság­gal a sa­ját tes­ted meg­hosszab­bí­tá­sa vol­na.

Ami­kor­ra vé­gez­tek, Sher­lock tes­te olyan he­lye­ken is saj­gott, ahol az­előtt nem is gon­dol­ta vol­na, hogy van­nak iz­mai; a nya­ká­ba görcs állt, ujj­be­gyei bi­zse­reg­tek, ahol le­szo­rí­tot­ta ve­lük a macs­ka­bél hú­ro­kat.

– De hisz’ vé­gig egy hely­ben áll­tam! – ber­zen­ke­dett. – Hogy le­het, hogy még­is úgy ér­zem, mint­ha ver­senyt fu­tot­tam vol­na?

– A gya­kor­lás nem fel­tét­le­nül a moz­gás­ról szól – ma­gya­ráz­ta Ru­fus. – Sok­kal in­kább az iz­mok meg­fe­szí­té­sé­ről és el­la­zí­tá­sá­ról. Nem sű­rűn lát­ni kö­vér ze­nészt. Ez azért van, mert bár ül­nek, vagy egy hely­ben áll­nak, az iz­ma­ik még­is fo­lya­ma­to­san dol­goz­nak. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, ar­cán össze­fu­tot­tak a rán­cok a gon­dol­ko­dás­tól. – Ki­vé­ve az ütő­sök – tet­te hoz­zá vé­gül. – Ők idő­vel tény­leg el­híz­nak.

– Mi jön most? – kér­dez­te Sher­lock.

– Most? Ebéd­szü­net.

Mi­alatt Ru­fus to­kos­tul vissza­vit­te a he­ge­dűt a ka­bin­já­ba, Sher­lock ment, hogy meg­ke­res­se Amyus Cro­we-t. A nagy­da­rab ame­ri­kai – bár­ho­vá vo­nult is vissza – rö­vi­de­sen elő­buk­kant rej­tek­he­lyé­ről, Vir­gi­ni­á­nak azon­ban nyo­ma sem mu­tat­ko­zott. Ami­kor min­den­ki le­ült a kom­mu­ná­lis ebéd­lő­asz­tal­hoz, Sher­lock be­mu­tat­ta Ru­fus Ster­ne-t Cro­we-nak.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem, uram – mond­ta Cro­we, és ke­zet rá­zott a fi­a­tal­em­ber­rel. – Lá­tom, ze­nész. He­ge­dű­mű­vész, ugye­bár.

– Hal­lott ját­sza­ni? – kér­dez­te Ru­fus mo­so­lyog­va.

– Nem, vi­szont friss por van a vál­lán. Ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint a po­ros ka­bát csak há­rom do­log va­la­me­lyi­két je­lent­he­ti: az il­le­tő ta­nár, bi­li­ár­do­zik, vagy he­ge­dül. Ezen a ha­jón tud­tom­mal nincs bi­li­árd­asz­tal, és ar­ról sincs tu­do­má­som, hogy elég gyer­mek vol­na az uta­sok kö­zött, hogy ér­de­mes len­ne össze­ál­lí­ta­ni be­lő­lük egy osz­tályt.

Sher­lock lop­va el­len­őriz­te sa­ját ka­bát­vál­lát. Való igaz: fi­nom por­ré­teg bo­rí­tot­ta a szö­ve­tet. Össze­dör­zsölt va­la­mennyit a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja kö­zött. Bo­ros­tyán szí­nű volt, és ra­ga­csos ér­zést kel­tett.

– Nem kré­ta – ál­la­pí­tot­ta meg. – Mi ez?

– Ko­lo­fó­ni­um – ma­gya­ráz­ta Ru­fus.

– Más szó­val he­ge­dű­gyan­ta – vá­gott köz­be Cro­we. – A ze­né­szek ro­si­imak vagy fe­nyő­gyan­tá­nak is ne­ve­zik. Fe­nyő­fák­ról gyűj­tik, majd fel­for­ral­ják és meg­szű­rik, mi­előtt szap­pan­sze­rű töm­bö­ket for­máz­ná­nak a le­hűlt masszá­ból. A he­ge­dű­mű­vé­szek ez­zel ke­nik be a vo­nó­ju­kat. A gyan­ta ad­hé­zi­ós tu­laj­don­sá­ga, vagy­is a hú­rok és a vonó kö­zöt­ti ta­pa­dás az, ami mi­att re­zeg­ni kez­de­nek a hú­rok. Ter­mé­sze­te­sen a gyan­ta idő­vel ki­szá­rad és el­por­lik, majd a váll­ra ra­kó­dik, ami a test­nek a hang­szer­hez leg­kö­ze­lebb eső ré­sze. – Sher­lock ka­bát­já­ra pil­lan­tott, és össze­von­ta a szem­öl­dö­két. – Te is ját­szot­tál a he­ge­dűn. Vagy­is, ját­sza­ni ta­nul­tál.

– Ru­fus… Mr. Stone… ta­ní­tott.

– Nem bán­ja, Mr. Cro­we? – kér­dez­te Ru­fus. – Csu­pán fel­aján­lot­tam, hogy se­gí­tek mind­ket­tőnk­nek könnyeb­ben el­üt­ni az időt.

– Ne­kem so­sem volt va­la­mi nagy te­het­sé­gem a ze­né­hez – dör­mög­te Cro­we. – Az egyet­len dal­lam, amit fel­is­me­rek, az a nem­ze­ti him­nusz, és azt is csak azért, mert az em­be­rek fel­áll­nak, ami­kor meg­szó­lal. – Bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alól Sher­lock­ra pil­lan­tott. – Úgy ter­vez­tem, foly­tat­juk a ta­nul­má­nya­in­kat, amíg a ha­jón tar­tóz­ko­dunk, de az a hely­zet, hogy Vir­gi­nia nem vi­se­li túl jól az uta­zást. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem tu­dom pon­to­san fel­idéz­ni, hogy em­lí­tet­tem-e már, de az édes­any­ja. vagy­is a fe­le­sé­gem, a leg­utol­só kö­zös óce­á­ni utun­kon vesz­tet­te éle­tét. New York­ból men­tünk Li­ver­pool­ba. Az em­lék nagy súllyal ne­he­ze­dik az el­mé­jé­re. És az enyém­re is. – Fel­só­haj­tott. – Fur­csa do­log az em­lé­ke­zet. Az em­ber fél­re­sö­pör­he­ti az em­lé­ke­ket, és dönt­het úgy, hogy nem vesz ró­luk tu­do­mást, ám oly­kor a leg­je­len­ték­te­le­nebb ap­ró­ság is ké­pes újra elő­rán­gat­ni és fel­ele­ve­ní­te­ni azo­kat. Ál­ta­lá­ban az il­la­tok és a han­gok tud­ják a leg­job­ban új­ra­idéz­ni őket. Gin­nie már egy ide­je nem be­szélt az édes­any­já­ról, de az óce­án il­la­ta, és a hajó sza­gai mi­att most újra el­árasz­tot­ták az em­lé­kek.

– Saj­ná­lom – mond­ta Sher­lock. A szó na­gyon ba­ná­lis­nak tűnt, és a fiú úgy érez­te, hogy egy­ál­ta­lán nem il­lik a hely­zet­hez sem, de egy­sze­rű­en nem tud­ta, mi mást is mond­hat­na.

– Az em­ber­rel tör­tén­nek rossz dol­gok – vont vál­lat Cro­we. – Az em­be­ri lét­ál­la­pot­nak ez az egyik ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott igaz­sá­ga. – Fel­só­haj­tott. – Bí­zom ben­ne, hogy szánsz majd időt a szö­veg le­for­dí­tá­sá­ra, amit a bá­tyád­tól kap­tál. És igyek­szem én is napi egy-két órát fog­lal­koz­ni ve­led, és át­be­szél­ni azo­kat a dol­go­kat, ami­ket a sze­münk és fü­lünk ta­pasz­tal ezen a ha­jón. Azon­ban a meg­fe­le­lő el­mé­lyü­lés­re és ala­pos vizs­gá­lat­ra rit­kán adó­dik majd le­he­tő­ség. Az idő töb­bi ré­szé­vel ma­gad ren­del­ke­zel. Töltsd be­lá­tá­sod sze­rint!

Az ét­ke­zés hát­ra­le­vő ré­sze kí­nos csend­ben telt. Amint vé­get ért az ebéd, Sher­lock ki­men­tet­te ma­gát. Volt egy olyan ér­zé­se, hogy va­la­mi­kép­pen csa­ló­dást oko­zott Amyus Cro­we-nak, és nem akar­ta még az­zal is fo­koz­ni men­to­ra ki­áb­rán­dult­sá­gát, hogy egye­ne­sen vissza­tér a he­ge­dű­lec­ké­i­hez. Az apró bic­cen­tés­ből ítél­ve, amit tá­vo­zá­sa­kor Ru­fus Stone fe­lé­je kül­dött, a he­ge­dű­mű­vész pon­to­san ér­tet­te őt.

Egy bő órát ült a fe­dél­ze­ten egy szék­ben, és Pla­tón ne­héz ógö­rög szö­ve­gé­vel bir­kó­zott. A sza­vak fej­ben való le­for­dí­tá­sa gö­rög­ről an­gol­ra olyan fá­rad­sá­gos mun­ká­nak bi­zo­nyult, hogy jó­sze­ri­vel alig ju­tott el hoz­zá az ol­va­sot­tak je­len­té­se – le­het, hogy ma­gu­kat az egyes sza­va­kat jól ér­tel­mez­te, ám mire a vé­gé­re ért egy mon­dat­nak, már el­fe­lej­tet­te, mi­vel is kez­dő­dött, és mit pró­bált kö­zöl­ni.

Egy adott pon­ton, épp egy kü­lö­nö­sen ne­héz tár­gyas ige je­len­té­sé­vel küsz­köd­ve fel­né­zett, és ész­re­vet­te, hogy egy fe­hér egyen­ru­hás ha­jó­pin­cér áll mel­let­te, tál­cá­val a ke­zé­ben. Ugyan­az a ste­ward volt, aki ko­ráb­ban útba iga­zí­tot­ta, és aki elő­ző este fel­szol­gál­ta ne­kik a va­cso­rát.

– Hoz­ha­tok ön­nek va­la­mit, uram? – kér­dez­te az inas.

– Egy gö­rög szó­tárt, eset­leg?

A ha­jó­pin­cér ba­ráz­dás, bar­na arca meg se rez­zent.

– At­tól tar­tok, eb­ben nem tu­dok se­gí­te­ni, uram. Van könyv­tá­runk a fe­dél­ze­ten, azon­ban nem hi­szem, hogy gö­rög szó­tár is ta­lál­ha­tó a pol­co­kon; kü­lö­nö­sen nem ógö­rög, ami­re sej­té­sem sze­rint iga­zá­ból szük­sé­ge vol­na.

– Min­den köny­vet is­mer a könyv­tár­ban? – kér­dez­te Sher­lock.

– Ezen a ha­jón szol­gá­lok, mi­óta víz­re bo­csá­tot­ták – fe­lel­te a ste­ward. – Nem csu­pán min­den köny­vet is­me­rek a könyv­tár­ban, de min­den kok­télt az ital­la­pon, min­den desz­kát a fe­dél­ze­ten, és min­den egyes sze­ge­cset a ha­jó­test­ben, úgy bi­zony. – Kur­tán bic­cen­tett. – A ne­vem Gri­vens, uram. Ha bár­mi­re szük­sé­ge van, csak szól­jon.

Sher­lock pil­lan­tá­sa a pin­cér tál­cát tar­tó ke­zé­re té­vedt. Csuk­ló­tól föl­fe­lé te­to­vá­lá­sok bo­rí­tot­ták, amik el­tűn­tek a za­kó­ujj ta­ka­rá­sá­ban. A fi­ú­nak úgy tűnt, mint­ha apró pik­ke­lye­ket min­táz­ná­nak, ame­lyek fi­nom, arannyal pettye­zett kék szín­ben csil­log­tak a ra­gyo­gó nap­fény­ben. Ugyan­ilyen színt lá­tott Sher­lock an­nak az alak­nak a csuk­ló­ján is, aki elő­ző nap az ár­nyak kö­zül fi­gyel­te őt. Vé­let­len egy­be­esés vol­na csu­pán? Gri­vens is ész­re­vet­te Sher­lock pil­lan­tá­sá­nak az irá­nyát.

– Va­la­mi baj van, uram? – kér­dez­te.

– Sem­mi-sem­mi! – Sher­lock agya se­be­sen járt. Nyil­ván­va­ló, hogy va­la­mi kü­lö­nö­set si­ke­rült ész­re­ven­nie, azon­ban nem vi­gyá­zott elég­gé, és most va­la­hogy pa­lás­tol­nia kel­lett bak­lö­vé­sét. – Csak az izé… a te­to­vá­lá­sát fi­gyel­tem. A bá­tyám… a bá­tyám­nak szin­te pon­to­san ugyan­ilyen van a kar­ján. – Gon­do­lat­ban gyor­san el­né­zést kért Myc­roft­tól, aki nyil­ván­va­ló­an a leg­utol­só sze­mély a vi­lá­gon, aki ilyen te­to­vá­lás­sal éke­sí­te­né a tes­tét. Vagy ha Anna né­ni­ké­jü­ket is szá­mí­tás­ba vesszük, ak­kor ta­lán nem a leg­utol­só, ha­nem az utol­só előt­ti.

– Még Hong­kong­ban csi­nál­tat­tam – ma­gya­ráz­ta Gri­vens. – Vagy­is, mi­előtt még el­sze­gőd­tem vol­na a Sco­ti­á­ra.

– Bá­mu­la­tos.

– Egy rán­cos kis kí­nai ké­szí­tet­te, a kow­lo­o­ni piac egyik kül­vá­ro­si si­ká­to­rá­ban – foly­tat­ta a ste­ward. – De vi­lág­szer­te hí­res és köz­is­mert a ten­ge­ré­szek kö­zött. Es­kü­szöm, nincs sen­ki, aki a nyo­má­ba érne, se­hol má­sutt a föl­dön. Olyan szí­ne­ket hasz­nál, ami­ket sen­ki más még ki­ke­ver­ni sem tud. Va­la­hány­szor meg­lá­tom a keze mun­ká­ját egy má­sik mat­ró­zon, vagy ha egy má­sik ten­ge­rész ész­re­ve­szi az én te­to­vá­lá­so­mat, csak oda­bic­cen­tünk egy­más­nak, mert mind­ket­ten tud­juk, hogy ugyan­an­nál a tö­pö­rö­dött kí­na­i­nál jár­tunk. Olyan ez, mint va­la­mi klub, úgy bi­zony.

– Mi­ért van olyan sok ten­ge­ré­szen te­to­vá­lás? – kér­dez­te Sher­lock. – Amennyi­re meg tu­dom ál­la­pí­ta­ni, az it­te­ni le­gény­ség min­den tag­ja vi­sel ma­gán va­la­mit, és min­den te­to­vá­lás kü­lön­bö­ző.

Gri­vens fél­re­for­dí­tot­ta a fe­jét, és ki­pil­lan­tott a ten­ger felé.

– Ez nem olyan do­log, ami­ről be­szél­ni szok­tunk, uram – fe­lel­te. – Kü­lö­nö­sen nem az uta­sok­nak. Va­ló­já­ban ar­ról van szó, és bo­csás­sa meg, ami­ért ilyen nyers és ta­pin­tat­lan va­gyok, hogy ha zá­tony­ra fut egy hajó, be­le­tel­het némi idő­be, mire a ten­ge­ré­szek holt­tes­tét part­ra mos­sa a víz. már ha egy­ál­ta­lán. Volt már rá nem egy pél­da, hogy az ilyen tes­te­ket nem tud­ták azo­no­sí­ta­ni, még a leg­kö­ze­leb­bi hoz­zá­tar­to­zó­ik sem. A sós víz, az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­gai, a mély­ség ha­lai, bi­zo­nyá­ra érti, mire cél­zok. A te­to­vá­lá­sok azon­ban sok­kal to­vább tar­ta­nak. Egy egye­di min­ta még jó­val az­u­tán is fel­is­mer­he­tő, hogy az arc­ból már sem­mi sem ma­radt. Így kez­dő­dött hát a do­log: egy­faj­ta sze­mé­lyi azo­no­sí­tó­ként. Né­mi­képp vi­gasz­ta­ló a tu­dat, hogy ha vé­günk van, leg­alább va­la­mi esé­lye lesz a sze­ret­te­ink­nek, hogy il­lő­en el­te­met­tes­se­nek.

– Ér­tem – bó­lin­tott Sher­lock. – Igen, ez tel­je­sen éssze­rű­nek tű­nik. Kö­szö­nöm!

Gri­vens fe­jet haj­tott.

– Szol­gá­la­tá­ra, uram! Itt lesz még egy da­ra­big?

– Hová más­ho­vá me­het­nék?

– Ak­kor ké­sőbb még vissza­jö­vök. Hogy lás­sam, nincs-e szük­sé­ge bár­mi egyéb­re.

Az­zal ment, hogy más uta­so­kat is ki­szol­gál­jon. Sher­lock gon­dol­ko­dó­ba esett. Ha ez volt az a gya­nús alak, aki az ár­nyék­ból őt fi­gyel­te – már ha va­ló­ban fi­gyel­ték egy­ál­ta­lán, mert tu­laj­don­kép­pen ez a fel­té­te­le­zés csak egy-két bi­zony­ta­lan ész­le­lé­sen ala­pult –, ak­kor fon­tos len­ne meg­tud­ni, va­jon mi­ért fog­lal­koz­tat­ta ennyi­re Gri­venst, hogy Sher­lock itt ma­rad-e a fe­dél­ze­ten. Ta­lán át akar­ja ku­tat­ni a ka­bin­ját? Vagy eset­leg Vir­gi­nia és Amyus Cro­we után szi­ma­tol? Bár­mi le­gyen is a vá­lasz, Sher­lock nem ma­rad­ha­tott to­vább a fe­dél­ze­ten. Így hát gyor­san fel­kelt, vé­gig­si­e­tett a fe­dél­ze­ten, majd le­ment a lép­csőn, egé­szen a fo­lyo­só­ig, ahol a ka­bin­juk volt.

A ka­bin­aj­tó rés­nyi­re nyit­va állt. Va­jon ép­pen Gri­vens ku­ta­ko­dik ott bent, vagy pusz­tán Amyus Cro­we van ott? Sher­lock óva­to­san kö­ze­lebb ara­szolt, igye­ke­zett be­les­ni a ré­sen, hogy lás­sa, mi fo­lyik oda­benn. Ha a ste­ward az, leg­jobb, ha sza­lad Amyus Cro­we-ért, és el­mond­ja neki, mi a hely­zet.

Ek­kor va­la­ki ke­mé­nyen hát­ba ta­szí­tot­ta. Elő­re­bu­kott, egye­ne­sen be a ka­bin­ba. Még egy erős lö­kés, és már­is a föl­dön volt; csak cen­ti­mé­te­rek­kel si­ke­rült el­ke­rül­nie az ágya élét, hir­te­len fél­re­rán­tot­ta a fe­jét, és es­té­ben össze­göm­bö­lyö­dött. Ahogy el­te­rült, a sző­nyeg ége­tő fáj­dal­mat kelt­ve pré­se­lő­dött az ar­cá­ba. Kör­be­pen­de­rült, és fel­né­zett a be­já­rat­ra.

Gri­vens épp ak­kor csuk­ta be maga mö­gött az aj­tót. Fa­kó­kék sze­mei egy­sze­ri­ben olyan hi­de­gen és ke­mé­nyen csil­lan­tak, mint a már­vány.

– Ra­vasz­nak hit­ted ma­gad, mi? – csat­tant fel. Sher­lock­nak a lé­leg­ze­te is el­állt et­tél a hir­te­len jött hang­nem­vál­tás­tól. Gri­vens ed­di­gi szol­gá­lat­kész­sé­gét fel­vál­tot­ta a ha­rag és ag­resszió, a ste­ward most már te­ge­zés­re vál­tott. – Ná­lad ke­mé­nyebb fic­kó­kat is el­in­téz­tem már! Azt hi­szed, nem jöt­tem rá, hogy kö­vet­ni fogsz ide, hogy meg­győ­ződj róla, nem ku­ta­tom-e át a ka­bi­no­dat? Ész­re­vet­tem ám, hogy a te­to­vá­lá­so­mat fi­gye­led, és a te­kin­te­ted el­árul­ta, hogy fel­is­mer­ted. Igen, én vol­tam az teg­nap, aki fi­gyelt ben­ne­te­ket. Csak azért hi­tet­tem el ve­led, hogy át aka­rom ku­tat­ni a hol­mi­to­kat, hogy ide­csal­ja­lak.

– De hát mi­ért? – kér­dez­te Sher­lock. Ne­he­zen nyer­te vissza el­aka­dó lé­leg­ze­tét. Még min­dig a föl­dön fe­küdt ki­csa­vart póz­ban.

– Mi­ért? Hogy el­tün­tes­se­lek a ha­jó­ról. Előbb té­ged, az­tán azt a má­sik ket­tőt.

– A ha­jó­ról? – be­le­telt né­hány má­sod­perc­be, amíg Sher­lock ké­pes volt fel­fog­ni, amit hal­lott. – Úgy érti, hogy a víz­be akar vet­ni ben­nün­ket? Bele az óce­án­ba? De hi­szen ész­re fog­ják ven­ni, hogy hi­ányzunk!

– A ka­pi­tány akár még vissza is for­dít­ja a gő­zöst, és ke­res­tet majd ti­te­ket, de kár lesz a fá­rad­sá­gért. Ab­ban a víz­ben fél órá­ig se húz­zá­tok.

Sher­lock el­mé­jé­ben se­be­sen szá­gul­doz­tak a gon­do­la­tok, ahogy igye­ke­zett rá­jön­ni, mi­ként tör­tén­he­tett ez.

– Maga nem ré­sze en­nek egész­nek. Az nem le­het­sé­ges. Aki­ket kö­vet­tünk, nem tud­hat­ták elő­re, hogy me­lyik ha­jó­ra szál­lunk… ha fel­szál­lunk egy­ál­ta­lán bár­me­lyik­re.

– Én csak annyit tu­dok, hogy azért fi­zet­tek, hogy tart­sam nyit­va a sze­mem, és fi­gyel­jek há­rom utas­ra, egy nagy­da­rab, fe­hér ka­la­pos fér­fi­re, meg két kö­lyök­re. Es le­het, hogy lesz ve­lük még egy fel­nőtt is (egy tes­tes fic­kó), vagy nem. A pénz egy­har­ma­dát elő­re ki­fi­zet­ték, a ma­ra­dék két­har­ma­dot meg majd ak­kor ka­pom meg, ha lát­ják az új­sá­gok­ban a hírt, hogy há­rom vagy négy utas­nak nyo­ma ve­szett a fe­dél­ze­ten.

– De hon­nan tud­ták, hogy ezen a ha­jón le­szünk? – fir­tat­ta Sher­lock. Az­tán hir­te­len rá­döb­bent. – Min­den ha­jón le­fi­zet­tek va­la­kit?

Gri­vens bó­lin­tott.

– Mind­egyi­ken, ami az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ban kel útra. Leg­alább­is úgy tip­pe­lem. A leg­töb­bün­ket ugyan­azon a he­lyen ta­lál­ták. az egyik bár­ban, ahol a ma­gam­faj­ta ha­jó­i­na­sok ta­nyáz­nak két út kö­zött.

– De még­is, mi­lyen sok­ba ke­rült ne­kik ez az egész? Gri­vens vál­lat vont.

– Nem az én dol­gom, amíg ma­rad annyi pén­zük, hogy ki­fi­zes­se­nek, ami­kor New York­ba érünk. De nem úgy tűnt, mint­ha szű­köl­köd­né­nek. – Az­zal elő­re­nyúlt, és meg­mar­kol­ta Sher­lock gra­ban­cát. – Azt mond­ták, kü­lön ju­ta­lom üti a mar­ko­mat, ha ki tu­dom szed­ni be­lő­led, mennyit tudsz a ter­ve­ik­ről. Csi­nál­hat­juk könnyen, fáj­da­lom­men­te­sen, és ak­kor te­szek ne­ked egy a szí­ves­sé­get, és gon­dos­ko­dom róla, hogy esz­mé­let­len le­gyél, ami­kor a víz­be ha­jí­ta­lak. De vá­laszt­ha­tod a ne­he­zebb utat is, és ak­kor kény­te­len le­szek egye­sé­vel le­nyisszan­ta­ni az uj­ja­i­dat egy szi­var­vá­gó­val, az egyi­ket a má­sik után, amíg csak el nem mon­dod ne­kem, amit hal­la­ni aka­rok, és az­tán úgy dob­lak a ten­ger­be, hogy ön­tu­da­to­don vagy.

– Ki­a­bál­ni fo­gok! – el­len­ke­zett Sher­lock. – Az em­be­rek meg fog­ják hal­la­ni.

– Nem em­lí­tet­tem vol­na? Vi­tor­la­ké­szí­tő­ként kezd­tem pá­lya­fu­tá­so­mat, mi­előtt még ha­jó­i­nas­nak áll­tam. Az em­ber uj­jai so­sem fe­lej­tik el, mi­lyen ér­zés, ami­kor az acél­tű át­ha­tol a vi­tor­la­vász­non. Vas­tag zsi­neg­gel szo­ro­san össze­var­rom a szá­dat, öcsém, pusz­ta gyö­nyö­rű­ség­ből, csak hogy lás­sam a ré­mült te­kin­te­te­det, ami­kor át­dob­lak a kor­lá­ton. – Ha­tás­szü­ne­tet tar­tott. – Na, gye­rünk, ki vele! Mennyit tudsz ezek­nek a jen­kik­nek a ter­ve­i­ről?

Elő­re­nyúlt, hogy be­le­mar­kol­jon Sher­lock ha­já­ba. Az iri­zá­ló kék te­to­vá­lás a csuk­ló­ján szin­te iz­zott a ka­bin sö­tét­jé­ben. Sher­lock elő­re­rú­gott csiz­más lá­bá­val, és egye­ne­sen lá­gyé­kon ta­lál­ta Gri­venst. A ste­ward két­rét gör­nyedt a fáj­da­lom­tól, és fel­hör­dült kín­já­ban.

Sher­lock talp­ra ká­szá­ló­dott. Meg­ra­gad­ta Gri­venst a vál­lá­nál fog­va, és elő­re­rán­tot­ta. A fér­fi el­esett, ő pe­dig bot­la­doz­va igye­ke­zett el­isz­kol­ni mel­let­te, ki az aj­tón. A ste­ward azon­ban a bo­ká­ja után ka­pott. Ke­mé­nyen meg­ra­gad­ta, és vissza­rán­tot­ta Sher­loc­kot a szo­bá­ba. A fiú meg­for­dult, a sza­ba­don ma­radt lá­bá­val Gri­vens felé rú­gott, és pont a sze­me fö­lött ta­lál­ta el a fér­fi fe­jét. Gri­vens szit­ko­zód­va el­en­ged­te Sher­loc­kot, és ha­nyatt zu­hant.

Sher­lock tud­ta, hogy el kell me­ne­kül­nie, és tüs­tént meg kell ke­res­nie Amyus Cro­we-t. Az aj­tó­hoz ug­rott és fel­rán­tot­ta. A kin­ti fo­lyo­só­fa­lon lógó olaj­lám­pá­sok sár­ga fé­nye be­áradt a ka­bin­ba. Ki­bot­la­do­zott, be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót, és ro­han­ni kez­dett a fo­lyo­són. Hal­lot­ta, ahogy a háta mö­gött Gri­vens fel­té­pi az aj­tót, ami han­gos csat­ta­nás­sal a bel­ső fal­nak csa­pó­dott, majd dön­gő lép­te­i­nek kö­ze­le­dé­sét tud­ta fel­fe­dez­ni, ahogy a ste­ward fut­va a nyo­má­ba eredt. A fo­lyo­só egy el­ága­zás­ban vég­ző­dött. Sher­lock bal­ra for­dult, a fe­dél­zet­re és egy­út­tal a biz­ton­ság­ba ve­ze­tő lép­cső­sor felé, ám va­la­hol el­vét­het­te az irányt, mert a lép­cső­nek nyo­ma sem lát­szott. Ehe­lyett a fo­lyo­só egy­re mé­lyebb­re és mé­lyebb­re ve­zet­te őt a hajó gyom­rá­ba.

Ami­kor vég­re egy le­fe­lé ve­ze­tő lép­cső és a vissza­for­du­lás kö­zött kel­lett vá­lasz­ta­nia, a lép­cső­sor mel­lett dön­tött. Most már nem az uta­sok szá­má­ra fenn­tar­tott te­rü­le­ten járt: a fa­la­kat sok­kal dur­vább fa­desz­ká­zat bo­rí­tot­ta a ko­ráb­bi dí­szes pa­ne­lek he­lyett, az olaj­lám­pá­sok pe­dig csö­pög­tek és pisz­kos sár­ga fénnyel ég­tek. Már csak a nyers, gya­lu­lat­lan fát érez­te a tal­pa alatt: sző­nyeg ter­mé­sze­te­sen már se­hol sem volt.

Va­la­hon­nan a háta mö­gül lép­te­ket hal­lott. Gri­vens még min­dig a nyo­má­ban járt. To­vább me­ne­kült.

A gőz­gé­pek zaja egy­re erő­seb­bé vált, mint­ha va­la­mi ha­tal­mas, me­cha­ni­kus szív do­bog­na, és a hő­mér­sék­let is ész­re­ve­he­tő­en emel­ke­dett. Sher­lock iz­zad­ni kez­dett, rész­ben a vad haj­sza mi­att, rész­ben pe­dig a meg­nö­ve­ke­dett hő­nek és pá­ra­tar­ta­lom­nak kö­szön­he­tő­en.

Be­for­dult egy sar­kon. Egy jó­ko­ra, zárt ajtó állt előt­te. Fu­tó­lag vissza­pil­lan­tott a háta mögé, de tud­ta’ sem­mi ér­tel­me nem vol­na vissza­for­dul­ni. Csak elő­re me­he­tett to­vább.

Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­lé­pett. Egye­ne­sen a po­kol­ba.