Hetedik fejezet
A southamptoni dokknál a legszebb vasárnapi ruhájukba öltözött férfiak, nők és gyermekek valóságos tumultusa nyüzsgött. Sokan úgy özönlöttek fel a mólókról a hajóhidakon át az induló hajók fedélzetére, mint a hangyák, mások a beérkezett hajók pallóhídjáról lépkedtek lefelé, és tágra nyílt szemmel bámulták a számukra új országot, míg a többiek vagy távozó barátaiktól és rokonaiktól búcsúzkodtak, vagy tárt karokkal üdvözölték a frissen érkezőket. A tömegben elvegyülve ott sürgölődtek körülöttük az egyenruhás hordárok, akik ingatagon feltornyozott csomagokkal teli kézikocsikat tologattak, és durva daróc-ruhába meg tarka selyemkendőkbe öltözött kikötői munkások, akik a szállítódeszkákra pakolt árukat rakták fel és le. E nyüzsgés fölé tornyosultak a magas, faszerkezetes daruk, amelyek jókora bálákat és a raklapokra hálóval rögzített mindenféle rakományt emeltek be a partról a hajófedélzetre, és fordítva, a fedélzetről ki a partra. A hajók szirtfalszerűen kimagasló, fából vagy acélból készült oldalfalai, a vitorlások árbocai és a gőzösök kéményei szinte erdőt alkotva meredeztek mindenfelé.
Bármerre is nézett, Sherlock mindenütt csak a százszámra elkövetett bűnök bizonyítékait látta. Zsebmetszést itt, hamiskártyásokat ott. A partra rakott bálákat több helyen felvágták, a kisebb méretű árucikkeket pedig elemelték. Gyermekeket szakítottak el a szüleiktől, csak a jó ég tudja, milyen okból. Az újonnan érkező utasokat gátlástalan módon átverték, előre kifizettették velük olyan hotelszobák árát, amelyek valójában nem is léteztek, vagy ha igen, hát távolról sem olyanok, mint a róluk adott ékes leírások. Maga a hamisítatlan emberi természet volt ez, annak minden magasztosságával és alantasságával.
Az elmúlt huszonnégy óra valószínűleg a legzaklatottabb és legmozgalmasabb volt Sherlock egész addigi életében. Az Amyus Crowe kunyhójában zajló tanácskozást és a váratlan határozatot követően, miszerint Amerikába utaznak – amely döntést Sherlock még mindig alig tudta elhinni –, ő és Mycroft visszatértek a Holmes Manorba, előbb kis kitérővel Farnham felé, hogy elküldjenek távírón a southamptoni dokk melletti postahivatalba egy gondosan megfogalmazott üzenetet, amely reményeik szerint meggyőzi Ivest és Berlét, hogy Gilfillannek sikerült megállítania őket. Amikor aztán a Holmes Manorba értek, Mycroft egyenesen a könyvtárszobába ment, hogy beszéljen Sherrinford Holmes-szal, Sherlock pedig ezalatt gyorsan felszaladt a hálószobájába, hogy bepakolja csekélyke holmiját viharvert bőröndjébe, amely egykor még az édesapjáé volt. Sherlock rosszul és nyugtalanul aludt az éjjel, részben a Gilfillannel folytatott harc emlékképeinek és sajgó sebeinek köszönhetően, részben pedig az izgalom miatt, hogy rövidesen elhagyja az országot. Amerikába fog utazni!
A reggeli feszülten és mesterkélten telt; szemlátomást sem Sherrinford, sem Anna néni nem igazán tudták, mit is mondjanak neki, míg Mrs. Eglantine fagyosan mosolygott a hátuk mögött. Azután Sherlock bemászott Mycroft mellé a hintóba, figyelte, ahogy a bőröndjét felteszik és odaszíjazzák a kocsi hátuljára, és már neki is vágtak a Southamptonba vezető hosszú útnak.
Útközben Sherlock azon kapta magát, hogy minden dolog közül elsősorban az a kódolt üzenet foglalkoztatja, amelyet Amyus Crowe talált az öntudatlan Gilfillan zsebében. Azelőtt még sosem gondolkodott el igazán a kódokon, volt azonban valami, ami nagyon imponált az ő fegyelmezett, rendszerető elméjének. Az a precíz, ésszerű eljárás, ahogyan a titkosírásokat összeállítják, és az a módszeres, szinte már kérlelhetetlen logikai folyamat, amellyel fel lehet őket törni. Azon kapta magát, hogy elképzelt mindenféle kódolási stratégiát, az egyszerű újra-rendezésestől (amilyennel előző nap találkoztak) a bonyolultabb, behelyettesítéses rendszereken át (ahol a betűk szimbólumokra vannak cserélve) egészen a még sokkal komplikáltabb elrendezésekig, amelyekben a behelyettesítés szabályai is változnak egy másik kód függvényében – vagyis, ahol az „a” betűt először egy meghatározott jel váltja fel, majd egy másik, egy harmadik, és így tovább, a kódrendszer mögött rejlő algoritmusnak megfelelően. Utóbbi esetben egy olyan egyszerű gyakoriság-vizsgálat, mint amilyet Crowe vázolt fel neki, természetesen teljesen haszontalan volna. Azon tűnődött, vajon hogy lehet egyáltalán feltörni egy ilyen bonyolult kódot. Magában megállapította a kódok és rejtjelezések világa kétségtelenül további tanulmányozást igényel.
Végül megérkeztek Southamptonba. Amyus és Virginia Crowe már várták őket. Crowe homloka körül diszkrét kötés látszott, amit azonban csaknem teljesen eltakart a kalapja karimája. Sherlock gyanította, hogy lóháton megelőzték őket, majd beistállózták a hátasaikat, és elintézték, hogy gondoskodjanak róluk, amíg ők távol lesznek.
– Nálam vannak a jegyek és az utazási dokumentumok – nyújtott át Mycroft Amyus Crowe-nak egy nyaláb papirost. – A Scotia gőzhajóra foglaltam helyet. Amott dokkol! – mutatta. – A Cunard Line nevű utazási társaságé. Remek brit hajó. A jegyek természetesen első osztályra szólnak. Nem várhatom el, hogy el kelljen szenvedniük a fedélköz viszontagságait, főleg így, hogy a lánya és az öcsém is az ön oltalmára lesz bízva.
Sherlock tekintetével követte Mycroft mozdulatát, és egy hatalmas hajót látott, amely olyan hosszúnak tűnt, mint egy egész rögbipálya. A hajótest oldalán középtájon egy masszív lapátkerék látszott – feltehetőleg egy hasonló van a másik oldalon is. A lapátkerekeken kívül a hajó árbocokkal is el volt látva, a vitorlázatot azonban jelenleg mindkét árbocon bevonták. Sherlock gyanította, hogy a kerekeket a masszív hajótest gyomrában elhelyezett gőzgépek hajtják – a fedélzetről magasba emelkedő két kémény valószínűleg a gőz elvezetésére szolgál –, és hogy a vitorlákat csak akkor feszítik ki, amikor megfelelő a széljárás, míg szélcsend idején a gőzhajtású lapátkerekek gondoskodnak a hajó haladásáról.
A fiú logikus elméjével elkezdte végigkövetni a szerkezet működését. Ha a lapátokat gőzmotorok hajtják, akkor azokat az elégetett kőszén energiája táplálja, ami más szóval azt jelenti, hogy valahol a hajón komoly tüzelőanyag-készletét kell raktározni, legalábbis abból kiindulva, hogy az Atlanti-óceán közepén nem áll módjukban újabb adag szenet felvenni. Ez nyilván extra súlyt jelent, ami viszont azt vonja maga után, hogy még több szénre van szükségük már pusztán azért is, hogy magukkal szállíthassák az üzemanyagot. De vajon hogyan lehet kiszámolni, hogy pontosan mennyi szénre van szükség az utazáshoz, amikor minden egyes pluszban hozzáadott tonna szénhez kell még valamennyi, amivel ez az extra tonna mozgatható, ráadásul tudva azt, hogy amilyen mértékben az extra tonna szén fogy, úgy arányosan csökken a szállításához szükséges plusz mennyiség is? Ehhez valami bonyolult matematikai számításra lenne szükség, amit Sherlock egyelőre nem tudott igazán megragadni; a probléma ugyanakkor különös módon emlékeztette őt az egyik feladványra, amit Amyus Crowe hozott neki néhány héttel azelőtt arról, hogyan változik időben a nyúl- és rókapopulációk egyedszáma. Vajon végső soron mindent a világon egyenletek irányítanak?
– Hálás vagyok a sok segítségért, Mr. Holmes – felelte Amyus Crowe furcsán bátortalanul –, de az az igazság, hogy nem vagyok valami tehetős ember. És még nem tisztáztuk az anyagi kérdéseket.
– Ugyan-ugyan! Erre semmi szükség! – legyintett Mycroft, szemlátomást kínosan feszengve, amiért egyáltalán felvetődött a pénz témája. – A brit kormány fizette ezeket a jegyeket. Valamikor a jövő hét folyamán beszélek majd az amerikai nagykövettel, és javasolni fogom neki, hogy az Egyesült Államok is segítsen fedezni a költségeket, azon az alapon, hogy az amerikai belpolitika ügyeiben nyújtunk segítséget. Ám pillanatnyilag csak annyit mondhatok: legyen egészen nyugodt afelől, hogy nem fognak szűkölködni, amikor megérkeznek New Yorkba. Föltételezem, hogy ott lesz lehetősége hozzáférni bizonyos anyagi forrásokhoz.
Amyus Crowe bólintott.
– Mindazonáltal, hálás vagyok, Mr. Holmes.
Sherlock az Amyus Crowe mellett álló Virginiára pillantott. A lány nyugtalannak tűnt, és arca sápadtan, szinte falfehéren derengett.
Jól vagy? – kérdezte Sherlock odalépve hozzá, miközben bátyja és a lány apja tovább folytatták a részletek egyeztetését. A lány biccentett.
– Nem akarok beszélni róla – mondta fagyosan.
– Azt hittem, örülni fogsz, hogy hazatérhetsz.
A lány olyan metszően pillantott rá, hogy éles tekintetével szinte üveget lehetett volna vágni.
– A „nem akarok beszélni róla” melyik részét nem értetted?
Sherlock megadó mozdulattal feltartotta a kezét és elhátrált. Gondolatban – immár sokadjára – megállapította, hogy Virginia valószínűleg a legbonyolultabb személyiség, akivel valaha is találkozott.
– Mi hír a Great Easternről? – kérdezte Crowe Mycroftot.
– Ahogy a kódolt üzenetben is állt, ma reggel kihajózott. Az egyik közeli mólótól indult New Yorkba. Ellenőriztem az utasok listáját, de nem találtam olyan neveket, amik bármit is jelentenének a számunkra. Az egyik utas nem jelent meg… csak feltételezhetem, hogy a szerencsétlenül járt Mr. Gilfillanról van szó, aki jelenleg a farnhami rendőrség őrizete alatt áll. Később a nap folyamán átszállíttatom a Metropolitan Rendőrséghez. Úgy egyszerűbbé válik minden további nyomozás.
– De ne bánjanak vele azért túl keményen! – kérte Crowe könnyedén. – Még nem is született ellene büntető ítélet.
Mycroft meglepetten felvonta szemöldökét, de nem felelt semmit. Ehelyett Sherlockhoz fordult. Egyik kezét öccse vállára helyezte, a másikkal a Scotia gőzös felé mutatott.
– Hat éve bocsátották vízre, a Cunard Line építtette és üzemelteti, itt, Angliában – magyarázta. – Háromszázhetvenkilenc láb hosszú, és háromezer-kilencszáz tonnát nyom. A kapitány neve Judkins! Ő a Cunard társaság egyik legmegbízhatóbb alkalmazottja. A hajó háromszáz utast szállít, valamint különféle rakományt, és napi százhatvannégy tonna szenet éget el. Nyolc nap és pár óra alatt képes megtenni a Southampton és New York közötti távot. Képzeld csak el: bő egy hét, és Amerikában leszel! Az úttörők korában az első telepeseknek, akik partra szálltak abban a fenséges országban, még hónapokig tartott ez az utazás.
– Mycroft, te voltál már Amerikában? – kérdezte Sherlock.
A kérdésre borzongás futott végig bátyja termetes alakján.
– Ami engem illet, számomra már Southampton is idegen terület – felelte aztán. – Ilyen erővel Amerika lehetne akár az Északi-sark is.
Mycroft visszafordult Crowe-hoz.
– A csomagok máris úton vannak a kabinjaikhoz. Némi megfontolás után három priccset foglaltam, két kabinban. Az egyiken ön és Sherlock fognak osztozni. A másik Virginiáé, de úgy tudom, egy másik női utassal fogja megosztani a szobáját. Nem sikerült kiderítenem ennek az utasnak a nevét, minthogy a döntés a jelek szerint a hajópénztáros joga, de afelől biztos lehet, tekintve, hogy első osztályú a kabin, hogy úri hölggyel van dolgunk.
– Semmi kétségem afelől, hogy Virginiának megfelelő lesz ez a megoldás – felelte Crowe. Furcsán feszélyezettnek tűnt.
– Még valami – folytatta Mycroft. – Vettem a bátorságot, és elővigyázatosságból foglaltattam önöknek három széket az első vacsorához. Azoktól tudom, akik jártasak az efféle dolgokban, hogy az első vacsoránál elfoglalt hely az út teljes hátralevő részében meghatározza az illető szociális státuszát, vagyis társasági pozícióját. A legjobb ülőhelyek a kapitány székének közelében találhatók, valamint a kijárat mellett (tengeribetegség esetén), és ezek a helyek esnek a legtávolabb a gőzgépek zajától. Tudom, az utazás csupán nyolc napig tart, de ugyan miért ne tölthetnének akár ilyen rövid időt is a lehető legkényelmesebb körülmények között? – Ismét megborzongott. – Bevallom, nem igazán irigylem önöket. Manapság már a lakásom és az irodám, valamint az iroda és a klub közötti rövid távolság megtétele is elég, hogy kifárasszon. Nehéz elképzelnem olyan erőt, ami képes volna kimozdítani ebből a bevett napi rutinból.
Crowe elmosolyodott.
– Talán meg lenne lepve, Mr. Holmes, ha tudná, mi minden képes letéríteni minket szokott pályánkról. Lehet az akár a legjelentéktelenebb csekélység is. Azt remélem, egyszer talán ön is felfedezi a külhoni utazások nyújtotta örömöket.
– Isten ments! – nyögte Mycroft.
Aztán eljött a búcsú ideje. Sherlock előrenyújtotta a kezét. Mycroft követte példáját. Komolyan, ünnepélyesen kezet ráztak, mint két úriember, akik az utcán találkoznak.
– Vigyázz magadra! – mondta Mycroft. – És tedd, amit Mr. Crowe mond! A jelenléted fontos ezen az úton; egy ideig talán még nem tudhatjuk, mennyire. Újra emlékeztetlek azonban, hogy egyedül te tudod azonosítani ezeket az amerikai gazfickókat. Bűnözők illetve politikai menekültek, akiket őrizetbe kell venni, és bíróság elé kell állítani a bűntetteikért. A legrosszabb esetben pedig az is előfordulhat, hogy valami olyan összeesküvés van folyamatban, amit mindenáron meg kell akadályoznunk, nehogy tovább rontson az amúgy is kényes és ingatag politikai helyzeten. És az ég szerelmére kérlek, érezd jól magad! Elvégre nem sok korodbelinek adatik meg a lehetőség, hogy világot lásson.
Majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy aprócska könyvet. Az alábbi szavakkal nyújtotta át Sherlocknak:
– Szükséged lesz valamire, amivel elütheted az időt. Ez a könyv Az állam egy példánya, a nagy görög filozófus, Platón munkája. Az egész mű dramatizált párbeszédek formájában íródott, amelyek Platón mentora, a bölcs Szókratész, és más különböző athéniak és idegenek között zajlanak, és amelyekben megvitatják az igazság jelentését és jelentőségét, és megvizsgálják, vajon az igaz ember boldogabb-e, mint az igaztalan. Platón arra is felhasználja ezeket a párbeszédeket, hogy felvázoljon és indítványozzon egy olyan államformát, amelyben bölcs filozófus-királyoké a hatalom, és tárgyalja a költők és filozófusok társadalomban betöltött szerepét is. Az állam az egyik legnagyobb hatású és egyben a legjelentősebb filozófiai, valamint politikaelméleti munka, őszintén ajánlom figyelmedbe alapos tanulmányozását.
– Le van fordítva? – kérdezte Sherlock bizonytalanul.
– Természetesen nincs – felelte Mycroft némileg megütközve. – Tudom, milyen gyorsan olvasol. Ha az angol nyelvű verziót kapnád, biztosra veszem, hogy egy délután alatt végeznél vele. Ha viszont neked kell útközben lefordítanod, akkor meg merem kockáztatni, hogy betart az utazás végéig. Ezenfelül, a fordítás minősége mindig a fordító tehetségén és gyakorlottságán múlik. Ha valamit, amit idegen nyelven írtak, el akarunk olvasni és helyesen meg akarjuk érteni, akkor nincs mese, meg kell tanulnunk az adott nyelvet. – Egy pillanatra tétovázva elhallgatott. – Ismerve a groteszk és a kriminális dolgok iránti rajongásodat, szeretném kiemelni, hogy bár Platón idős kort ért meg, a mentora, Szókratész úgy halt meg, hogy a görög hatóságok mérget itattak vele. Nem tudom, ez az adalék segít-e majd a könyv végigolvasásában, de tudván, mennyire kedveled a melodramatikus helyzeteket, mindenesetre úgy döntöttem, megosztom veled ezt az információt.
– Hamarosan újra látjuk egymást – mondta Sherlock, számára szokatlan, torokszorító érzésekkel küzdve. Nem tudta, ezt kijelentésnek szánta-e, vagy inkább kérdésnek, de Mycroft egy pillanatra félrefordította a fejét; szemében könnyek csillantak.
– Sherlock… – tétován kereste a szavakat. – Tudod, nekem sosem lesznek gyerekeim. Túlságosan belém ideg-ződtek a saját bogaras szokásaim, és túl nehezen viselnék bármilyen változást, ami egy családi háztartással szükségképpen együtt járna. De annyit mondhatok, ha valaha is volna fiam, őt sem szerethetném jobban nálad. Vigyázz magadra, kérlek! Nagyon vigyázz!
Ezután felgyorsultak az események. A dokkról a fedélzetre vezető hosszú pallóhídon fellépkedve, sietve hajóra szálltak. Odafenn a személyzet tagjai ellenőrizték a jegyeiket, majd falépcsőkön lekísérték őket a hajó gyomrába, és a hosszú, ablaktalan folyosókon át odavezették őket a kabinjaikhoz – elsőként Virginia szobájához, ahol már ott vártak rá csomagjai, útitársa azonban még nem érkezett meg, majd ahhoz a helyiséghez, amelyen Sherlock és Amyus Crowe fognak osztozni az elkövetkező napokban. A kicsiny, nagyjából kilenclábnyi széles szobák falait faburkolat díszítette. Az egyik oldalon egy emeletes ágy állt, vele szemben, a másikon pedig egy kényelmesnek tűnő szófa. A kabinok mindkét végében mosdótál és tükör volt. A szófa fölötti kerek kajütablakon át jutott be fény és levegő a helyiségbe, Sherlock azonban némi ideges izgalommal konstatálta, hogy az ablakot nemcsak hogy szorosan be lehet csukni, de be lehet csavarozni is. Talán a tengeri viharok miatt? Ha igen, vajon milyen gyakran törnek ki ilyen viharok? És hogy biztosítják a megfelelő szellőzést, ha a vihar néhány óránál tovább tart?
Amyus Crowe szemügyre vette az emeletes ágyat.
– Legjobb lesz, ha én fekszem alul, te pedig felül – morogta. – Ha kizuhanok az ágyból a nagy hullámverésben, szeretnék minél kisebbet esni. És ne feledd, jóval nehezebb vagyok nálad.
Visszaemlékezve arra, amit az imént gondolt az ablakról és a lehetséges viharokról, Sherlock felfigyelt rá, hogy mindkét ágy oldalán egy kiugró faperem fut végig a matrac mellett, jócskán túl is érve azon feltehetőleg pontosan azért, hogy megakadályozza, hogy az utasok álmukban leguruljanak a priccsükről, és a földre zuhanjanak. Ám könnyen el tudta képzelni, hogy ha a hullámok elég vadul dobálják a hajót, az emberek úgy gurulnak ide-oda az ágyukon, mint az üveggolyók egy bádogedényben.
– Nem tetszenek nekem ezek a matracok – jegyezte meg Crowe becsmérlőén, a vékonyságúkat méregetve. Sherlock számára viszont így is vastagabbnak tűntek, mint a matrac, amin otthon, a Holmes Manorban aludt, erről azonban inkább hallgatott.
Amikor megtudták, hogy csomagjaik biztonságban a hajóra kerültek, visszatértek a főfedélzetre, hogy figyeljék az indulás előkészületeit. A pallóhidat épp akkor húzták fel, amikor megérkeztek. A rakparton összecsődült embertömeg lelkesen integetett az utasoknak. Sherlock énjének egy része ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy végigpásztázza az embereket, és megkeresse Mycroft sápadt, holdszerű képét, egy másik része azonban jól tudta, hogy a bátyja már távozott. Mycroft nem volt szentimentális alak, és gyűlölte a búcsúzkodást.
Sherlock becsúsztatta kezét a kabátzsebébe. Ott volt a könyv, Platón Az Állam című kötete, amit Mycrofttól kapott. Váratlan ajándék volt ez, és Sherlock elhatározta, hogy végig fogja olvasni – még akkor is, ha görög nyelvű.
A hajó gyomrában most felmorajlottak a gőzgépek, és ahogy kezdtek felpörögni, Sherlock már nem csupán a morgásukat hallotta, de a talpa alatt a fedélzet fadeszkáin át érezte a rezgésüket is. Hirtelen megrohanta az iszonyatos felismerés, hogy a gőzmotorok zaja folyamatos kísérőjük lesz az elkövetkező nyolc napon át. Hogy fog így aludni? Hogy lesz képes bármit is hallani abból, amit bárki mond neki? Az egyetlen vigaszt az a gondolat jelentette, hogy valószínűleg hozzá fog szokni a zajhoz, pillanatnyilag azonban még el sem tudta képzelni, hogy volna ilyesmi lehetséges egyáltalán.
A Scotia gőzöst a dokkhoz rögzítő köteleket eloldozták a hajócövekről, ahová eddig ki voltak kötve, és most úgy libegtek a hajótest oldalán, mint könnyű pántlikák, noha valójában olyan vastag horgonykötelek voltak, mint Sherlock ökle. A hatalmas lapátkerekek forogni kezdtek, felkavarták a vizet, és fokozatosan előremozdították a hajót. Megszólalt egy gőzsíp, és erre a jelre a dokknál várakozó tömeg olyan féktelen éljenzésben tört ki, mintha eddig még soha senki sem látott volna ehhez foghatót a világon. Kalapok, sapkák, szalagos fejkötők repültek a magasba, és a hajófedélzeten összegyűlt utasok hasonlóképpen reagáltak.
Sherlock szívébe hirtelen bűntudat és szomorúság hasított. Azt akarta, hogy Matty ott legyen velük. Azt akarta, hogy Matty biztonságban legyen. Képzelete folyton a körül a kérdés körül keringett, hogy vajon mi történhetett a barátjával, és állandóan erővel kellett elhessegetnie magától a rémképeket. Logikusan végiggondolva, Ivesnek és Bériének nem volt rá semmi oka, hogy bántsa Mattyt. Hiszen ő csupán biztosítékul szolgált a számukra. A kérdés mindössze az, hogy vajon Ives és Berle is olyan logikusan gondolkodnak-e, mint Sherlock.
Körbenézett, hogy elvonja figyelmét komor gondolatairól, és észrevett egy alakot a közelben. Egymagában ácsorgott, és egy hegedűtokszerű tárgyat tartott, ám ahelyett, hogy az integető tömeget bámulta volna, az ellenkező irányba nézett, a nyílt tenger felé. Vékony volt, hosszú fekete hajú, legalábbis férfi létére a szokottnál hosszabb. Kabátja és nadrágja szemlátomást kordbársonyból készült. Sherlock úgy vélte, a harmincas éveiben járhat. Felemelte a kezét, hogy beárnyékolja szemét a nap ellen; Sherlock észrevette, milyen hosszúak és vékonyak az ujjai. Hirtelen oldalra fordult, és egyenesen Sherlockra nézett. Elmosolyodott, és a homlokához érintve kezét, lezseren szalutált. A szeme zölden csillogott, és széles mosolya felfedte, hogy hátul a szája mélyén aranyból van az egyik foga.
– Egy új kaland kezdete – kiáltott oda neki. Hangjában némi ír akcentus érződött.
– Nyolc nap a tengeren, és csak sétálgatással meg könyvek olvasásával üthetjük el az időt – kiáltott vissza Sherlock, akit annyira felbátorított az indulás izgalma, hogy szóba állt egy vadidegennel. – Nem nevezném igazi kalandnak.
– Ó, itt van még a tenger is végeláthatatlan mérföldjeivel, és ez a rengeteg víz, ami fölött utunk során áthaladunk! És mi van a hajóroncsokkal, amik talán épp alattunk hevernek a tenger fenekén? Es azokkal a különös lényekkel, amelyek ott úszkálnak ki-be a kajütablakokon, a megfulladt tengerészek csontjai körül?! A kaland körülvesz minket, barátom! A kaland ott van mindenütt, ha az ember tudja, hol keresse. – Megemelte a kezében tartott tokot. – És ha minden kötél szakad, még mindig szánhatunk egy kis időt a zenélésre is. Ha a fedélzeten gyakorolhatok a csillagos ég alatt, akkor szerenádot adok a hableányoknak.
– Hableányoknak? – kérdezte Sherlock szkeptikusan. – Sokkal valószínűbb, hogy delfinek azok, vagy valami egyéb tengeri életforma.
– Az embernek szabad álmodnia – felelte az idegen. Azzal szívélyesen odabiccentett Sherlocknak, megbillentette a kalapját, és a tömegen átmanőverezve távozott. Sherlock egy darabig még követte tekintetével hosszú, fekete haját, végül azonban szem elől tévesztette őt a nagy tolongásban.
– Ha szeretnél járni egyet, és felderíteni a terepet, csak rajta! – szólalt meg mögötte Amyus Crowe hangja. – Több mint egy hétig itt leszünk ezen a hajón, és nem áll szándékomban állandóan téged felügyelni. Amíg nem esel ki a korláton, úgysem tűnhetsz sehová. Visszamegyek Ginnyhez, bemutatkozom az útitársának. Legalább kiderítem, nem részeges vagy elmebeteg-e az a nő. Idővel majd találkozunk a kabinunkban, aztán meglátjuk, mi lesz azzal a vacsorával. Rendben?
Úgyhogy Sherlock elkalandozott a hajó elülső része – a hajóorr, ahogy a tengerészek hívják – felé. Útközben elhaladt a hajóhíd mellett: ezen az emelvényszerű területen állt a kapitány makulátlan egyenruhájában és szemellenzős sapkájában, mellette pedig a kormányos, aki egy hatalmas kocsikerékre emlékeztető kormánykerékkel irányította a hajót. Mögöttük egy kicsiny, eső- és szélvédett kabin állt, a híd nagy részét azonban voltaképpen a nyílt fedélzet korláttal elkerített része alkotta. Az egyik oldalon különös fémszerkezet emelkedett egy rúd végén, valami ébresztőóra-szerűség, szokatlanul hosszú, a „számlapon” körbeforgatható mutatókkal, amin azonban az órák és percek fokbeosztásai helyett szavak szerepeltek – Előre, Teljes gőzzel, Állj, és Lassan. Sherlock másodpercek alatt rájött, hogy ez bizonyára valami kommunikációs eszköz, ami lehetővé teszi, hogy a kapitány a hídról adja ki a parancsokat a mélyen a fedélzet alatt rejlő gépháznak. Ahogy a mutatókarokat egy adott szóra állítják, az valószínűleg különböző csengőket szólaltat meg odalenn a gépteremben, amire aztán a kazánfűtők a jelnek megfelelően reagálhatnak.
Még előrébb, közvetlenül a hajóorr előtt egy fedett, elkerített területet talált, ami olyan volt, mint egy hosszú istálló. Sőt, még a szaga is istállóra emlékeztetett. Sherlock bekandikált a falán sorakozó nyílások egyikén, és meglepetten látta, hogy valóban állatok vannak odabent, szorosan összezsúfolódva a szűkös térben. Háromszintesre lett építve a szerkezet: alul csoportosultak a tehenek, disznók és birkák, középen a ludak és kacsák, legfelül pedig a tyúkok. Mindegyik állat riadtan, berzenkedve tiltakozott a motor keltette zaj, remegés és a hajót korbácsoló hideg tengeri szél ellen. Útközben feltehetőleg friss tojást, tejet, és akár húst is szolgáltatnak majd ezek a jószágok, miközben a számuk fokozatosan egyre apad. Az út végére a pajta – csakúgy, mint a szénraktár – valószínűleg csaknem teljesen ki fog ürülni. Sherlock nem számított rá, hogy élő állatok is lesznek a hajón, de jobban belegondolva feltételezte, hogy végül is így a logikus. Nem várható, hogy a friss étel készletei kitartsanak egészen a hosszú utazás végéig, különösen akkor, ha tengeri viharok vagy géphibák késleltetik őket. Valahol másutt a hajón feltehetőleg friss gyümölcsöt és zöldséget is raktároznak, vagy esetleg akár termesztenek is, és ismét másutt bizonyára hordókban áll az ivóvíz. No és alighanem több száz palack bor, pezsgő, portói, brandy és whisky, az első osztályon utazók kedvéért.
Megvillant valami a látótere peremén. Gyorsan odakapta a fejét. Egy sötét figurát látott hirtelen eltűnni az egyik mentőcsónak árnyékában. Sherlock tett néhány lépést előre, ám az alakot mintha a föld nyelte volna el. Megrázta a fejét. Valószínűleg csak az egyik utas volt az.
Még előrébb ment, és egy darabig figyelte, ahogy jobb kéz felől elsiklik mellettük a part. A hajó egy ideig minden bizonnyal követi a partvonalat ívét, miközben nyugatnak tart, Cornwall felé, majd hirtelen Írország felé veszi az irányt. Am amint elhaladnak a sziget mellett, egyenesen nekivágnak a nyílt víznek, az angol partok és úti céljuk, New York kikötője között elterülő mintegy háromezer mérföldnyi óceánnak.
Meglepte, milyen stabil érzést kelt a hajó. Alig lehetett érzékelni egy kis enyhe oldalirányú ringást. Talán más lesz majd a helyzet kinn az Atlanti-óceánon, ám a hajó puszta mérete és súlya a jelek szerint elég védelmet nyújt a viszonylag kisebb hullámok ellen, legalábbis itt, az angol partok közelében. Sherlock nem tudta nem felidézni magában a kis lélekvesztő ladikot, amelyben ő és Matty nemrég útra keltek Maupertuis báró Napóleon korabeli tengeri erődítményéből a Portsmouth közeli angol partszakasz felé. Az a tengeri út elég zordra sikeredett, és nem állt szándékában újra megtapasztalni semmi ahhoz hasonlót.
Egyszeriben nagyon magányosnak érezte magát. Anglia, és mindaz, amit számára jelentett – az otthona, a családja, még az iskolája is – lassan elmaradt mögötte, és csak meglepetések vártak rá a messzeségben – egy új világ, új emberek, új szokások. És veszély. Nem tudta, mit akarnak azok a John Wilkes Booth-t fogolyként őrző emberek, de nyilvánvalóan forraltak valami tervet, méghozzá olyat, aminek titokban tartásáért a jelek szerint még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. És most itt van ő, Sherlock, az egyszerű fiú, aki egyszeriben belekeveredett az ő kis világa határain messze túlmutató összeesküvésbe.
És Matty. Mi lehet Mattyvel? Az kétséges, hogy olyan kényelemben lenne része, mint neki itt, a Scotia fedélzetén. Matty valószínűleg meg van kötözve, vagy legalábbis bezárva valahol, valami szűkös kabinba. Fogvatartói talán felajánlottak neki valamiféle egyezséget – minthogy mind egy hajón tartózkodnak, és a fiúnak úgysincs hová szöknie, esetleg megengedték neki, hogy szabadon kóborolhat a fedélzeten, ha megígéri, hogy nem csinál semmi galibát –, Matty azonban igen csökönyös tud lenni, ha akar, és lehet, hogy elutasította az ajánlatukat.
Mindez persze abból a feltételezésből indul ki, hogy még mindig életben van. Amyus Crowe és Mycroft egyaránt erre a következtetésre jutottak, Sherlock azonban tudatában volt, hogy az efféle következtetések gyakran csak a tények hiányos ismeretén alapuló vágyálmok kivetülései, a fantázia tengerének játékai. És ha ezek a tények hamisnak bizonyulnak, vagy amennyiben a kivetítés nem a megfelelő módon és irányba történik, az eredményül kapott végcél nagyon is eltérhet a valóságos helyzettől. Vagyis, Matty talán már nem is él. Az amerikaiak akár úgy is dönthettek, hogy nem vállalják a tússzal járó kellemetlenségeket és nyűgöket az egész utazás alatt, így hát inkább elvágták Matty torkát, és még Angliában megszabadultak a holttestétől valahol az út mentén. Lehet, hogy az egész rejtjeles üzenet is csak valami beugratás volt, csak egy kísérlet, hogy megakadályozzák Amyus Crowe beavatkozását a dolgaikba.
Sherlock morózusan baktatott vissza a fedélzetet szegélyező korlátok mentén. Egy ponton segítséget kellett kérnie egy hajóinastól: egy makulátlan uniformist viselő vékony termetű, szőke kefefrizurás alaktól. Miután megtudta, merre jár, elhaladt az izgatott utasok csoportjai mellett, maga mögött hagyta a két kéményt és a két hatalmas, fatörzsszerű árbocot, majd az első osztályú szalont is, melynek ablakai a fedélzetre néztek, és addig ment, amíg a hajó hátsó részéhez, a tathoz érkezett. A gőzös mögött a fehéren habzó nyomdokvíz olyan volt, mint valami üstökös csóvája. Sirályok és egyéb tengeri madarak követték őket, le-lecsapva a sodorvízben ficánkoló nyugtalan, megzavarodott és irányt tévesztett halakra.
A hajótatból keskeny lépcső vezetett le a hajó gyomrába. Durva öltözetű emberek lebzseltek a lépcső tetején; cigarettáztak, és beszédes pillantásokkal méregették jobban öltözött utastársaikat. Sherlock úgy tippelte, ők a harmadosztály fedélközi utasai, akik egészségtelen, kényelmetlen és szűkös zugokban zsúfolódnak össze a fedélzet alatt, durva függőágyakban vagy padokon alszanak – viszont sokkal kevesebbet kellett fizetniük a menetjegyért. Leginkább olyan emberek, akik szeretnének új életet kezdeni Amerikában, az ígéret földjén, szemben az első- és másodosztályon utazó társaikkal, akik többsége a jelek szerint üzleti úton jár, vagy egyszerűen a szórakozás kedvéért, kedvtelésből utazgat. Sherlock ekkor megérezte, hogy van mögötte valaki. Mielőtt megfordult volna, máris tudta, hogy Virginia az.
– Milyen a kabinod? – kérdezte.
– Jobb, mint amiben Angliába jövet utaztam – felelte a lány. – Apám azt fogja mondani, hogy akkor jobb volt a szállás és az ellátás, mint most, de ne hagyd, hogy megtévesszen! Nem a fedélközben utaztunk ugyan, de nem is első osztályon, és az, hogy amerikai volt a hajó, és nem brit, még nem jelenti automatikusan azt, hogy jobb is lett volna.
– Mi a helyzet a szobatársaddal?
– Egy idősebb özvegyasszony, és azért kelt útra, hogy találkozzon a fiával, aki öt éve költözött New Yorkba. Van egy komornája a szolgaszálláson, és azt tervezi, hogy most elkezdi olvasni a Bibliát, és mire megérkezünk, már be is fejezi. Hát, én azt mondom, sok szerencsét hozzá!
– Nincs kedved körbesétálni velem a fedélzeten? – kérdezte Sherlock idegesen.
– Miért is ne? Akár meg is ismerkedhetünk a környezettel. Végtére is, itt fogjuk tölteni az elkövetkező nyolc napot.
A hajó másik oldalán indultak vissza. Amikor elérték az első osztály szalonját, Sherlock intett Virginiának, hogy álljanak meg.
– Csak szeretnék egy kicsit körülnézni odabent – mondta.
Az ajtó kifelé nyílt, és erős rugó tartotta, feltehetően azért, nehogy a szél feltépje. Sherlock erőlködve kinyitotta az ajtót, és bepillantott. A helyiség üres volt, leszámítva két fehér egyenruhás inast, akik épp ezüst evőeszközöket raktak ki a termet uraló egyetlen, hosszú asztalra. Az asztal körül nagyjából ötven szék állt – feltételezhetően pontosan annyi, ahány első osztályú utas tartózkodik a hajón. Az inasok felpillantottak, biccentettek neki, majd folytatták munkájukat. A szalon falát sötét faberakás borította, és körben tükrök, hogy fokozzák a tágasság illúzióját. Ahol pedig nem lógott tükör, ott művészi freskók díszítették a faburkolatot. Néhány panelbe szilárd állványokat rögzítettek, amikről olajlámpások lógtak.
– Akkor hát mind itt fogunk enni? – kérdezte a fiú. Virginia bólintott.
– Igen, mindannyian együtt – felelte. – Ugyanez volt a másik hajón is, idefelé jövet.
– Az úriemberek és az úrhölgyek itt összekeveredhetnek a gyáriparosokkal és színházi előadóművészekkel – folytatta Sherlock. – Nagyon demokratikus. A hoi oligoi[1] sehová se menekülhet a hoipollof[2] elől.
– És semmi szobaszerviz – értett egyet Virginia. – Az ember vagy itt eszik, vagy sehol.
Az egyik hajósinas elkezdte kirakni a névjegykártyákat az asztalokra. Sherlock kíváncsi volt, Mycroft kenőpénze vajon milyen helyet biztosít a számukra. Most, hogy már a nyílt tengeren jártak, a korábbi megegyezések könnyen érvényüket veszthették. A fizetség ellenére kerülhetnek akár az asztal legvégére is, távol a kapitánytól és az ajtóktól, közvetlenül a motorház fölé, és semmi egyebet nem tehetnek a dolog ellen, legfeljebb panaszt emelhetnek. Sherlock feltételezte, hogy a hajópénztáros jóindulatára vannak bízva – egy olyan emberére, aki már ékes bizonyságát adta megvesztegethetőségének.
Sherlock hátralépett, és hagyta, hogy az ajtó a helyére lendüljön. Valami megmozdult. A szeme sarkában sikerült megpillantania. Oldalra nézett, arrafelé, ahol a szalon véget ért. A gőzkémény mellett futó kis, sikátorszerű átjáróban lehetett valaki. Egy alak, aki ebben a pillanatban ugrott vissza az utcácskába. Nem sikerült felismernie őt. Sőt még azt sem sikerült megállapítania, hogy tengerész vagy utas-e, nem vehette biztosra. Az egyetlen dolog, amit sikerült elkapnia a tekintetével, az a férfi csuklója körüli kékesen irizáló tárgyon megcsillanó napfény volt, miközben az illető sietve visszahúzódott az árnyak közé. Talán egy kék mandzsettagomb lehetett? Nem tudta biztosan.
Gyorsan a szalon végéhez rohant, és kipillantott a sarok mögül; ám a sikátor már üres volt. Félúton viszont egy fedélzeti lejáró nyílt, és vezetett le a hajó gyomrába. Akárki figyelte is őket, nyomtalanul felszívódott, Sherlock azonban biztosra vette, hogy nem marad ennyiben a dolog. Már második alkalommal vette észre, hogy valaki figyeli őt az árnyékok közül. Valaki ezen a hajón utánuk szaglászik, ez pedig csak egyet jelenthet.
Az amerikaiaknak, akik elrabolták Mattyt, van egy emberük a hajón.