Negyedik fejezet

Sher­lock érez­te, hogy a tes­tén vé­gig­fut egy je­ges bor­zon­gás. Meg­sza­ba­dul­nak tőle; egy­sze­rű­en el­ha­jít­ják, mint egy zsák há­mo­zott krump­li hé­ját! Egyik fér­fi­ról a má­sik­ra pil­lan­tott, te­kin­te­te a me­ne­kü­lés út­vo­na­lát ku­tat­ta. Ám Ives pont az ajtó előtt tor­nyo­sult, az ala­csony, ko­pasz alak pe­dig Sher­lock és az ab­lak kö­zött állt. De még ha si­ke­rül­ne is ki­szök­nie va­la­hogy az ab­la­kon át, ugyan hová me­het­ne? Egy­sze­rű­en kö­vet­nék, rö­vid úton sa­rok­ba szo­rí­ta­nák, majd le­lök­nék, vagy le­lő­nék, és fi­gyel­nék, ahogy le­zu­han a te­tő­ről.

– Ké­rem, uram, nem lát­tam én sem­mit sem! – nyü­szí­tet­te, igye­kez­vén némi időt nyer­ni ma­gá­nak.

– Ne add itt ne­kem az ár­tat­lant, te kö­lyök! – mor­dult fel Ives.

Ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra, és in­tett a fi­ú­nak, hogy kö­ves­se.

– Erre! És jobb, ha sze­ded a lá­bad!

Sher­lock ve­tett egy pil­lan­tást az ala­csony, ko­pasz alak­ra, aki­ről úgy sej­tet­te, ren­del­kez­het némi or­vo­si is­me­re­tek­kel is, hi­szen Ives szem­lá­to­mást az ő vé­le­mé­nyé­re ha­gyat­ko­zott, ha fi­zi­kai sé­rü­lé­sek­ről, vagy az el­me­baj tü­ne­te­i­ről volt szó.

– Ber­le, gon­dos­kodj Booth biz­tos őri­ze­té­ről, az­tán te­gyél róla, hogy Gil­fil­lan újra talp­ra tud­jon áll­ni! Mi­előbb el aka­rok pu­col­ni er­ről a hely­ről. Már­is túl sok em­ber­nek szúrt sze­met, hogy itt va­gyunk. Ga­ran­tá­lom, a mi kis ba­rá­tocs­kánk sem azért szag­lá­szott itt kör­be, mert hol­mi el­gu­rult lab­dát ke­re­sett, ha­nem in­kább vak­me­rő­ség­ből, vagy mert lát­ni akar­ta, mi­ben mes­ter­ke­dünk.

Sher­lock ki­lé­pett a hall­ba. Vissza­né­zett Bé­ri­é­re, aki azon­ban ke­rül­te a te­kin­te­tét.

– Ké­rem, uram, ne hagy­ja, hogy bánt­son! – vinnyog­ta neki Sher­lock, Ber­le azon­ban el­for­dult tőle, vissza a még min­dig esz­mé­let­len John Wil­kes Booth-hoz.

– Saj­ná­lom, kö­lyök! – mor­mog­ta –, de túl nagy itt a tét. Ha Ives azt mond­ja, meg kell hal­nod, hát meg kell hal­nod. Én ugyan bele nem avat­ko­zom.

Ber­le egy pil­la­na­tig té­to­vá­zott, mi­köz­ben rá­me­redt va­la­mi­re a kony­ha­szek­ré­nyen.

– Hát ez­zel az izé­vel meg mi le­gyen? – kér­dez­te a fér­fi­tól.

– Mi­lyen izé­vel?

Ber­le elő­re­nyúlt, és fel­emelt egy tar­tó­edényt. Üveg­ből ké­szült, a te­te­jét spár­gá­val oda­kö­tö­zött musz­lin­szö­vet bo­rí­tot­ta. Sher­lock meg­fi­gyel­te, hogy egy éles kés­sel apró lyu­ka­kat szúr­tak a musz­lin­ba. Olyas­fé­le al­kal­ma­tos­ság­nak tűnt, ami­lyet egy gye­rek ké­szít, ha élet­ben akar tar­ta­ni egy her­nyót vagy va­la­mi bo­ga­rat – le­fed­ve az üveg te­te­jét, ne­hogy a lény ki­szök­hes­sen, de a ku­pa­kon ütött lyu­kak­kal gon­dos­kod­va róla, hogy lé­le­gez­ni azért tud­jon –, ám nem lá­tott sem­mi­lyen ro­vart vagy egyéb te­remt­ményt a tar­tály­ban. Az üveg­ben mind­össze va­la­mi vö­rös massza csil­lo­gott, mint egy máj­da­rab, vagy egy jó­ko­ra al­vadt vér­rög, Ives un­do­rod­va me­redt a rej­té­lyes do­log­ra.

– Ma­gunk­kal visszük – je­len­tet­te ki vé­gül. – A fő­nök­nek szük­sé­ge van rá. Leg­alább annyi­ra ra­gasz­ko­dik hoz­zá, mint ah­hoz, hogy Booth is itt le­gyen.

Ber­le két­ked­ve meg­ráz­ta az üveg­tar­tályt.

– Biz­tos vagy ben­ne, hogy még él?

– Hát, aján­lom, hogy él­jen. A fő­nök nem ép­pen a tü­rel­mé­ről hí­res, ha ar­ról van szó, hogy csa­ló­dást okoz­nak neki, ezt az izét meg egye­ne­sen Bor­ne­óról ho­zat­ta. – Ag­go­dal­mas rán­cok je­len­tek meg az ar­cán. – Egy­szer hal­lot­tam, hogy az egyik szol­gá­ja vé­let­le­nül el­ej­tett egy­szer egy kan­csó je­ges men­ta­i­talt a ve­ran­dán. Duke csak rá­né­zett, nem szólt sem­mit. A sze­ren­csét­len meg re­meg­ni kez­dett, és ki­hát­rált az ud­var­ról, mind­vé­gig resz­ket­ve és zo­kog­va, át a víz­par­tig nyúj­tó­zó ker­ten, le egé­szen a fo­lyó­ig, és egye­ne­sen bele a víz­be, ahol el­tűnt szem elől. Mint­ha csak meg­hip­no­ti­zál­ták vol­na. Az­óta se lát­ta sen­ki. Duke egy­szer azt ál­lí­tot­ta, ali­gá­to­rok lak­ják azt a fo­lyót, de nem tu­dom, iga­zat mon­dott-e.

Ber­le két­ked­ni lát­szott.

– Az em­ber azt hin­né, Duke a két pó­rá­zon tar­tott ked­ven­ce egyi­két hasz­nál­ja ilyen ese­tek­ben. Nem azért tart­ja őket, hogy gyil­kol­ja­nak neki?

– Mit tu­dom én! Le­het, hogy most más­képp akar­ta meg­bün­tet­ni a fic­kót, vagy azok a dö­gök ép­pen nem vol­tak éhe­sek. – Ives meg­ráz­ta a fe­jét. – Ah, nem szá­mít. De ez az izé ve­lünk jön, egé­szen ha­zá­ig.

A pisz­to­lya csö­vé­vel hát­ba ta­szí­tot­ta Sher­loc­kot, és a hall vé­gé­ben álló lép­cső felé lök­dös­te.

– Mit fog ten­ni ve­lem? – kér­dez­te a fiú.

– Nos, nem le­het­lek le – tű­nő­dött han­go­san Ives. – Egye­lő­re nem, csak ak­kor, ha nem hagysz ne­kem más vá­lasz­tást. Ha egy agyon­lőtt gye­rek holt­tes­té­re buk­kan­ná­nak, ab­ból biz­tos, hogy va­la­mi hi­va­ta­los vizs­gá­lat len­ne, és a rend­őr­ség nyil­ván an­nál a ház­nál kez­de­né a nyo­mo­zást, ahol a négy ide­gen la­kik. Gon­do­lom, be­léd in­jek­ci­óz­hat­nánk Ber­le va­la­me­lyik gyógy­sze­ré­ből egy ha­lá­los ada­got, de az meg kész po­csé­ko­lás vol­na. A gyógy­sze­rek­re ké­sőbb még igen­csak szük­sé­günk le­het, ami­lyen tem­pó­ban Booth fo­gyaszt­ja őket. Nem, azt hi­szem, egy­sze­rű­en csak a szád­ba tö­mök egy ron­gyot, és meg­foj­ta­lak. Úgy nem ma­rad nyil­ván­va­ló nyo­ma sem­mi­lyen erő­szak­nak. Pár mér­föld­nyi­re in­nen van egy kő­fej­tő. Fel­rak­lak a ko­csi­ra, le­ta­kar­lak pár ko­szos zsák­kal, és ki­haj­tok ve­led odá­ig. Ren­ge­teg al­kal­mas lyuk tá­tong ar­ra­fe­lé, ami­be be­ha­jít­hat­lak. Ha va­la­ha meg is ta­lál­nak, a ha­tó­sá­gok azt fel­té­te­le­zik majd, hogy vé­let­le­nül be­le­es­tél, és be­ütöt­ted a fe­jed.

– Va­ló­ban olyan fon­tos ez? – kér­dez­te Sher­lock.

– Mi­cso­da?

– Hát, amit itt mű­vel­nek. Tény­leg annyi­ra fon­tos do­log ez? Mu­száj meg­öl­nie, csak hogy biz­tos le­hes­sen ben­ne, soha sen­ki nem tud­ja meg?

Ives fel­rö­hö­gött.

– Ó, meg­tud­ják ők, ne félj! Idő­vel az egész vi­lág tu­do­mást sze­rez róla, de hogy mi­kor, azt mi dönt­jük el.

Sher­lock már a lép­cső­höz ért, Ives pe­dig in­tett neki, hogy in­dul­jon le­fe­lé, az első eme­let­re. Sher­lock vo­na­kod­va en­ge­del­mes­ke­dett. Tud­ta, hogy va­la­mi­kor meg kell pró­bál­nia el­isz­kol­nia, de az­zal is tisz­tá­ban volt, hogy ha most ten­né, Ives egy­sze­rű­en le­puf­fan­ta­ná, és biz­tos ta­lál­na rá mó­dot, hogy meg­sza­ba­dul­jon a holt­tes­té­től, úgy, hogy soha sen­ki ne buk­kan­jon rá. Sher­lock biz­tos volt ben­ne, hogy – azon túl, hogy okoz­na Ives­nek némi át­me­ne­ti ké­nyel­met­len­sé­get és ta­lán bosszú­sá­got –, az ég­vi­lá­gon sem­mit nem érne el az­zal, ha most pró­bál­na meg­szök­ni. Ta­lán nyí­lik rá jobb al­kal­ma, ha majd ki­ér­nek a ház­ból a sza­bad­ba.

Mi­köz­ben le­fe­lé lép­delt a lép­csőn, ér­zett va­la­mit a ci­pő­tal­pa alatt; va­la­mit, ami ott he­vert a kár­pi­ton. Ám mi­előtt még szem­ügy­re ve­het­te vol­na, mi az, Ives to­vább­lök­dös­te. Kí­ván­csi­an hát­ra­for­dult, még épp ide­jé­ben, hogy meg­pil­lant­sa a lép­csőn a kor­lát és a fa­bur­ko­la­tos fal kö­zött ke­reszt­ben futó, hir­te­len ki­fe­szü­lő zsi­nórt. Erre a sző­nye­gen vé­gig­fut­ta­tott zsi­nór­ra lé­pett rá az imént.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban Ives lába be­le­akadt a zsi­nór­ba, mi­köz­ben le­fe­lé lé­pett. A tes­tét to­vább haj­tot­ta a len­dü­let, csap­dá­ba esett láb­fe­je pe­dig be­ra­gadt, és nem moz­dult. A sze­me ko­mi­kus mó­don el­ke­re­ke­dett, ami­kor elő­re­zu­hant. Ha­do­ná­szó kéz­zel igye­ke­zett fo­gást ta­lál­ni a kor­lá­ton és a fa­lon, jobb keze, ame­lyik a pisz­tolyt tar­tot­ta, han­gos csat­ta­nás­sal vá­gó­dott neki a fa­bur­ko­lat­nak. A fegy­ver ki­esett a fér­fi ke­zé­ből, Sher­lock hir­te­len ol­dal­ra lé­pett, Ives pe­dig elzú­gott mel­let­te. A vál­lá­ra zu­hant, és eset­le­nül, újra meg újra át­for­dul­va vé­gig­buk­fen­ce­zett a lép­csőn, majd le­ér­ve az első szint­re el­te­rült a sző­nye­gen, és nem moz­dult töb­bet.

Sher­lock ott, fél­úton a két szint kö­zött óva­to­san ki­kém­lelt a kor­lát pe­re­mén. Lent­ről, az első eme­let fél­ho­má­lyá­ból Matty sá­padt arca né­zett vissza rá. Matty ke­zé­ben ott volt a zsi­nór­da­rab egyik vége. Sher­lock te­kin­te­té­vel vé­gig­kö­vet­te a ma­dza­got, fel a kor­lá­ton, át a lép­csőn, egé­szen a sze­gő­léc és a fal kö­zöt­ti rés­be seb­té­ben be­vert szö­gig. A zsi­neg má­sik vége en­nek a szög­nek a fe­jé­hez lett cso­móz­va.

– Sze­ren­cséd, hogy nem rán­tot­ta ki a szö­get, ami­kor az egész sú­lyá­val rá­ne­he­ze­dett a zsi­nór­ra – ál­la­pí­tot­ta meg Sher­lock nyu­godt han­gon, noha szí­ve he­ve­sen vert a mell­ka­sá­ban.

– Nem! – he­lyes­bí­tett Matty. – A te sze­ren­cséd, hogy nem jött ki a fal­ból. Ne­kem édes mind­egy lett vol­na. Nem tud­ta, hogy itt va­gyok.

Sher­lock le­eresz­ke­dett az első eme­le­ti for­du­ló­ig, és le­ha­jolt Ives-hoz, hogy el­len­őriz­ze az ál­la­po­tát. A fér­fi esz­mé­let­len volt, és csú­nya, vö­rös folt ék­te­len­ke­dett a hom­lo­kán. Sher­lock fel­kap­ta a pisz­tolyt. Biz­tos, ami biz­tos. Matty oda­lé­pett mel­lé.

– Mi ez az egész? Ha te be­mész va­la­ki­nek a há­zá­ba, ott kő kö­vön nem ma­rad.

– Hogy ér­ted ezt?

– Úgy ér­tem, hogy foly­ton ne­kem kell té­ged ki­húz­ni a sla­masz­ti­ká­ból. – Fel­pil­lan­tott a lép­csőn. – Mi fo­lyik oda­fent? Lát­tam, hogy az az össze­égett képű pa­sas be­von­szol a ház­ba, az­tán hogy két má­sik fa­zon ér­ke­zik egy sze­ké­ren. Az­tán mire ész­be kap­tam, már ott vol­ta­tok kinn a te­tőn mind a hár­man. Fegy­ve­re­ket is lát­tam, hát gon­dol­tam, jobb, ha be­jö­vök, és meg­pró­bá­lok se­gí­te­ni. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Ah­hoz ké­pest, ami­lyen eszes kö­lyök vagy, mond­ha­tom, elég sok időt töl­tesz má­sok fog­lya­ként. Nem tu­dod egy­sze­rű­en ki­du­mál­ni ma­gad a baj­ból?

– Úgy vé­lem, oly­kor ta­lán épp a be­széd az, ami baj­ba so­dor – fe­lel­te Sher­lock. Töp­reng­ve el­hall­ga­tott. – Hon­nét sze­rez­ted a zsi­ne­get?

– A zse­bem­ből, ter­mé­sze­te­sen – vág­ta rá Matty. – So­sem tud­ha­tod, mi­kor jön ka­pó­ra egy jó kis zsi­nór.

– Gye­rünk! – szólt Sher­lock. – Tűn­jünk el in­nen!

– Van még egy fa­zon oda­lenn – em­lé­kez­tet­te Matty. – De ő ki van ütve. Leg­alább­is ak­kor még ájult volt, ami­kor fel­jöt­tem. De jobb, ha óva­to­sak le­szünk, hát­ha ma­gá­hoz tért köz­ben.

A két fiú hal­kan le­osont a lép­csőn a föld­szint­re, az elő­szo­bá­ban, ahol a fér­fi, aki elő­ször esz­mé­let­le­nül és vér­ző fej­jel he­vert a pad­lón, ami­kor Sher­lock rá­ta­lált – Gil­fil­lan, ahogy Ives ne­vez­te –, most a szó­fán fek­ve hor­kolt. Ki­lo­pa­kod­tak mel­let­te a be­já­ra­ti aj­tó­ig, ki a ház­ból, át a ker­ten az útig, ahol Matty ki­kö­töt­te a lo­va­kat.

– Meg­tud­tad, amit akar­tál? – kér­dez­te Matty, mi­köz­ben nye­reg­be pat­tan­tak.

– Azt hi­szem, igen – fe­lel­te Sher­lock el­gon­dol­kod­va. – Né­gyen van­nak a ház­ban, mind a né­gyen ame­ri­ka­i­ak. Leg­alább­is hár­man kö­zü­lük biz­to­san; a ne­gye­di­ket nem hal­lot­tam be­szél­ni. Az egyik­nek va­la­mi nincs rend­ben a fe­jé­ben, egy pe­dig dok­tor, aki ápol­ja és gon­doz­za. A má­sik ket­tő meg sze­rin­tem őr: vi­gyáz­nak rá, ne­hogy meg­szök­jön. Bi­zo­nyá­ra ki­je­löl­tek ma­guk kö­zül va­la­kit, hogy őr­köd­jön, amíg a má­sik ket­tő ki­moz­dul… ta­lán, hogy ételt hoz­zon, vagy ilyes­mi., a meg­há­bo­ro­dott alak pe­dig, aki­nek a neve John Wil­kes Booth, ki­ütöt­te őt. Fel­té­te­lez­te, hogy részt ve­szek va­la­mi­fé­le el­le­ne szőtt össze­es­kü­vés­ben, és ezért rán­ga­tott be a ház­ba.

– De mi a csu­dát csi­nál­nak egy­ál­ta­lán itt, Ang­li­á­ban? – kér­dez­te Matty.

– Nem tu­dom, de va­la­mi­ben sán­ti­kál­nak, annyi szent. Ez nem csu­pán hol­mi esze­lős bér­gyil­ko­sok me­ne­dék­há­za.

– Esze­lős bér­gyil­ko­sok?

– Majd el­mon­dom, ha vissza­ér­tünk a Hol­mes Ma­nor­ba. A vissza­út Farn­ham­be ló­há­ton is több mint egy órá­ig tar­tott, és Sher­lock min­den egyes meg­tett mér­föld­del egy­re in­kább rossz­ked­vű lett. Még­is, hogy fog­ja el­ma­gya­ráz­ni Myc­roft­nak és Amyus Cro­we-nak, hogy – hála az ő tit­kos kis ma­gán­nyo­mo­zá­sá­nak – a négy fér­fi szá­má­ra a ház­ban most már két­ség­te­len, hogy va­la­ki tud­ja, hogy rossz­ban sán­ti­kál­nak? Ha ala­po­san vé­gig­gon­dol­ta vol­na az egé­szet, soha még csak a kö­ze­lé­be se ment vol­na an­nak a ház­nak. Myc­roft ko­csi­ja még min­dig a Hol­mes Ma­nor előtt vá­ra­ko­zott, ami­kor oda­ér­tek.

– Nos… – bú­csú­zott Matty. – Sok sze­ren­csét!

– Hogy ér­ted, hogy sok sze­ren­csét? Te nem jössz be ve­lem?

– Ugye most vic­celsz? Mr. Cro­we a frászt hoz­za rám, a bá­tyád­ról nem is be­szél­ve. In­kább vissza­me­gyek a csó­na­kom­hoz. Majd hol­nap min­dent el­me­sélsz. – Az­zal meg­for­dí­tot­ta a lo­vát, és el­üge­tett.

Sher­lock mély lé­leg­ze­tet vett, és be­lé­pett a hall­ba, majd át­vá­gott a he­lyi­sé­gen a könyv­tá­rig, és be­ko­po­gott az aj­tón.

– Gye­re be! – csen­dült fel a báty­ja hang­ja.

Myc­roft és Amyus Cro­we egy­más mel­lett ül­tek a könyv­tár egyik ol­da­lá­ban álló hosszú ol­va­só­asz­tal­nál. Jó­ko­ra könyv­ku­pac tor­nyo­sult előt­tük: tör­té­nel­mi, föld­raj­zi, fi­lo­zó­fi­ai mű­vek, és há­rom ha­tal­mas, szét­nyi­tott at­lasz, ame­lyek tér­ké­pei – Sher­lock szá­má­ra úgy tűnt – Észak-, Dél- és Kö­zép-Ame­ri­kát áb­rá­zol­ták.

Myc­roft ku­ta­tó­an te­tő­től tal­pig szem­ügy­re vet­te Sher­loc­kot.

– Té­ged meg­tá­mad­tak – ál­la­pí­tot­ta meg. – Még­hoz­zá nem egy ko­rod­be­li volt a tá­ma­dó.

– Sőt, még csak nem is hon­fi­társ – dör­mög­te Amyus Cro­we.

– Ami azt il­le­ti – foly­tat­ta Myc­roft Sher­lock ci­pő­jé­re pil­lant­va –, va­ló­já­ban nem is egy, ha­nem két tá­ma­dó volt. Az egyi­kük szel­le­mi fo­gya­té­kos le­he­tett.

– És mind­ket­ten fel vol­tak fegy­ve­rez­ve pisz­to­lyok­kal – tet­te hoz­zá Cro­we.

– Hon­nan tud­já­tok mind­ezt? – kér­dez­te Sher­lock ámul­va.

– Je­len­ték­te­len ap­ró­ság – le­gyin­tett Myc­roft a ke­zé­vel. – Idő­po­csé­ko­lás vol­na el­ma­gya­ráz­ni. Ami sok­kal fon­to­sabb: mer­re jár­tál, és mi­ért tá­mad­tak meg?

Sher­lock vo­na­kod­va bár, de sor­ra elő­ad­ta ne­kik, mi tör­tént; a be­szá­mo­ló­ja vé­gén döb­bent rá, hogy még min­dig nála van Ives pisz­to­lya, a nad­rág­ja há­tul­já­ba tűz­ve. Elő­húz­ta, és le­tet­te az asz­tal­ra a két fér­fi elé.

– Ka­to­nai colt – ál­la­pí­tot­ta meg Cro­we sze­lí­den. – Szab­vány mo­dell: nul­la-negy­ven­né­gyes ka­li­be­rű, hat­lö­ve­tű. A ka­kas­tól a cső­tor­ko­la­tig ti­zen­négy hü­velyk. Nép­sze­rű­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en ez vál­tot­ta fel a dra­go­nyo­sok colt­ját az ame­ri­kai had­se­reg­ben. Nagy­já­ból száz yar­dig pon­tos. – Ökle sú­lyo­san az asz­tal­ra csa­pott, hogy a fegy­ver meg­ug­rott. – Az Is­ten sze­rel­mé­re, még­is, hogy kép­zel­ted, hogy csak úgy oda­ál­lí­tasz ah­hoz a ház­hoz? – menny­dö­rög­te. – Ez­zel szé­pen ri­asz­tot­tad Booth-t és a tár­sa­it. Meg­tud­ták, hogy va­la­ki szi­ma­tol utá­nuk! Most az­tán úgy olaj­ra lép­nek, hogy bot­tal üt­het­jük a nyo­mu­kat!

Sher­lock be­ha­rap­ta az aj­kát, igye­kez­ve vissza­tar­ta­ni va­la­mi csí­pős vá­laszt.

– Csak kö­rül akar­tam néz­ni ki­csit – fe­lel­te vé­gül. – Azt gon­dol­tam, ta­lán se­gít­he­tek.

– Hát ez­zel nem se­gí­tet­tél, épp el­len­ke­ző­leg: nagy­mér­ték­ben hát­rál­tat­tad az ügyet! – rob­bant ki Cro­we. – Ez a fel­nőt­tek dol­ga! Nincs hoz­zá se meg­fe­le­lő gya­kor­la­tod, se elég tu­dá­sod, hogy he­lye­sen ki­vi­te­lezz egy ilyen ak­ci­ót!

Sher­lock el­mé­jé­nek egy sze­le­te – a szenv­te­len, hig­gadt és tár­gyi­la­gos ré­sze – kons­ta­tál­ta, hogy Amyus Cro­we ak­cen­tu­sa fel­erő­sö­dik, ami­kor mér­ges, tu­da­ta na­gyob­bik ré­sze azon­ban meg­hu­nyász­ko­dott a gon­do­lat­ra, hogy most egy­szer­re két em­bert is cser­ben­ha­gyott ab­ból a há­rom­ból, akik vé­le­mé­nyét pe­dig a vi­lá­gon a leg­több­re be­csül­te.

Bo­csá­nat­ké­rés­re nyi­tot­ta szá­ját, ám a tor­ka úgy ki­szá­radt, hogy egy árva han­got se tu­dott ki­nyög­ni.

Myc­roft arca in­kább csa­ló­dott­sá­got tük­rö­zött, mint ha­ra­got.

– Menj a szo­bád­ba, Sher­lock! – kér­te. – Majd hí­va­tunk, ami­kor… – itt Cro­we-ra pil­lan­tott – .ami­kor nyu­god­tab­ban tud­juk foly­tat­ni az esz­me­cse­rét. Na, menj!

Sher­lock a szé­gyen­től égő arc­cal há­tat for­dí­tott, és tá­vo­zott a könyv­tár­szo­bá­ból.

A hall ful­lasz­tó volt a dél­utá­ni hő­ség­ben. Lógó or­ral meg­állt egy pil­la­nat­ra, hagy­ta, hogy az ér­zé­sei el­csi­tul­ja­nak, erőt gyűj­tött és várt, amíg úgy nem érez­te, hogy neki tud vág­ni a szo­bá­já­hoz ve­ze­tő hosszú lép­cső­sor­nak. Ke­gyet­le­nül saj­gott a feje.

– Töb­bé nem a ked­venc gyer­mek? – hang­zott ci­ni­ku­san az ár­nyak kö­zül.

Sher­lock fel­pil­lan­tott; Mrs. Eg­lan­tine sur­rant elő a lép­cső alat­ti zug­ból. Al­jas mo­soly ját­szott aj­kán. Fe­ke­te kri­no­lin ru­há­ja se­be­sen csap­kod­va li­be­gett kö­rü­löt­te, a hang pe­dig, amit a szok­nya súr­ló­dá­sa kel­tett a pad­lón, olyan be­nyo­mást kel­tett, mint­ha egy tá­vo­li szo­bá­ból sut­tog­na va­la­ki.

– Hogy ma­rad­hat meg eb­ben a ház­ban, ami­kor min­den­ki­vel ilyen go­rom­ba? – kér­dez­te Sher­lock sze­lí­den, jól tud­va, hogy im­már nincs mit ve­szí­te­nie. Az­nap­ra már­is olyan rosszul áll­tak a dol­gok, amennyi­re csak áll­hat­tak. – Ha raj­tam múl­na, már ré­gen ki­rúg­tam vol­na.

Az asszonyt szem­lá­to­mást meg­lep­te a re­ak­ci­ó­ja. A mo­soly le­her­vadt aj­ká­ról.

– Ezt azon­ban itt va­la­ki más dön­ti el! – csat­tant fel. – Eb­ben a ház­ban enyém a ha­ta­lom!

– De csak amíg Sherr­in­ford bá­csi­kám meg nem hal – vi­lá­gí­tott rá Sher­lock. – Se neki, se Anna né­ni­kém­nek nincs egyet­len gyer­me­ke sem, így a ház tu­laj­don­jo­ga a csa­lád atyai ágá­ra száll majd. Ak­kor pe­dig job­ban te­szi, ha na­gyon ügyel min­den moz­du­la­tá­ra, Mrs. Eg­lan­tine.

Mi­előtt az asszony bár­mit is vá­la­szol­ha­tott vol­na, Sher­lock ne­ki­vá­gott a szo­bá­já­hoz ve­ze­tő lép­cső­sor­nak. Az első eme­le­ti lép­cső­for­du­ló­ból vissza­pil­lan­tott és lát­ta, hogy a ház­ve­ze­tő­nő még min­dig ugyan­ott áll, der­med­ten.

Le­dőlt az ágyá­ra, egyik kar­já­val el­ta­kar­ta a sze­mét, és hagy­ta, hogy el­árassza a fe­jé­ben raj­zó gon­do­la­tok ka­val­kád­ja. Még­is, mi a csu­dát kép­zelt? Myc­roft és Cro­we mind­ket­ten ha­tá­ro­zot­tan fel­szó­lí­tot­ták, hogy ne árt­sa bele ma­gát a do­log­ba, és ne pró­bál­jon se­gí­te­ni. Pon­to­san mit is pró­bált be­bi­zo­nyí­ta­ni ez­zel az egésszel? Egy idő után bi­zo­nyá­ra el­szun­dít­ha­tott, mi­vel a fény­vi­szo­nyok mint­ha hir­te­len meg­vál­toz­tak vol­na a szo­bá­já­ban. A kar­ja a feje alatt volt és kel­le­met­le­nül bi­zser­gett és zsib­badt. Fel­kelt, és las­san le­lép­ke­dett a föld­szint­re; leg­in­kább azért, hogy va­la­mi élel­met ta­lál­jon ma­gá­nak. Egy­sze­ri­ben rá­tört a far­kas­éh­ség.

A szol­gá­ló­lá­nyok épp az asz­talt te­rí­tet­ték a va­cso­rá­hoz. Myc­roft eb­ben a pil­la­nat­ban lé­pett ki a könyv­tár­ból. Amyus Cro­we-nak nem volt sem­mi nyo­ma. Myc­roft oda­bic­cen­tett Sher­lock­nak.

– Job­ban ér­zed ma­gad? – tu­da­kol­ta.

– Nem iga­zán. Nagy os­to­ba­sá­got mű­vel­tem.

– Nem elő­ször, és va­ló­szí­nű­leg nem is utol­já­ra. Csak az a fon­tos, hogy ta­nulj eb­ből az eset­ből. Hi­báz­ni bo­csá­na­tos do­log, első al­ka­lom­mal. Ám utá­na unal­mas­sá vá­lik.

Az ét­ke­ző­ből elő­buk­kant egy szo­ba­lány, egy fém­ke­ret­re rög­zí­tett apró gong­gal. Anél­kül, hogy akár Myc­roft­ra, akár Sher­lock­ra né­zett vol­na, han­go­sat kon­dí­tott, majd né­mán vissza­vo­nult az ebéd­lő­be.

– Me­he­tünk? – kér­dez­te Myc­roft.

Pár pil­la­nat múl­va Sherr­in­ford és Anna Hol­mes is csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. Myc­roft a va­cso­ra leg­na­gyobb ré­szé­ben az Ószö­vet­ség ere­de­ti­leg hé­ber és ará­mi nyel­vű szö­ve­ge­it, il­let­ve ezek gö­rög­re át­ül­te­tett köny­ve­i­nek la­tin for­dí­tá­sát és a for­dí­tás pon­tos­sá­gát fej­te­get­te. Anna néni az­zal töl­töt­te a va­cso­ra leg­na­gyobb ré­szét, hogy Sherr­in­ford­hoz és Myc­roft­hoz be­szélt, fi­gyel­men kí­vül hagy­va a tényt, hogy ők vi­szont egy­más­sal tár­sa­log­tak, noha némi lo­va­gi­as­ság­tól ve­zé­rel­ve Myc­roft idő­ről idő­re ud­va­ri­a­san nagy­nén­je felé for­dult, hogy vá­la­szol­jon a fo­lya­ma­to­san özön­lő mo­no­lóg­já­ba be­szúrt kér­dé­sek va­la­me­lyi­ké­re. Sher­lock evés­sel töl­töt­te az ide­jét, mi­köz­ben gon­do­san ke­rül­te Mrs. Eg­lan­tine te­kin­te­tét, aki azon­ban vé­gig őt fi­gyel­te az egyik ab­lak mel­lől. Va­cso­ra után Sherr­in­ford és Anna a fő­be­já­rat­hoz kí­sér­te Myc­rof­tot, hogy el­bú­csúz­za­nak tőle.

– A gö­rö­göd fo­lyé­kony, a la­ti­nod pe­dig kü­lö­nö­sen jól szer­kesz­tett – je­len­tet­te ki Sherr­in­ford, szem­lá­to­mást a leg­na­gyobb bó­kot mond­va, ami­re csak gon­dol­ni tu­dott. – Na­gyon él­vez­tem az esz­me­cse­rén­ket. Az Ószö­vet­ség­gel kap­cso­la­tos is­me­re­te­id hi­á­nyo­sak ugyan, azon­ban így is le­von­tál né­hány igen meg­le­pő kö­vet­kez­te­tést az alap­ján, amit tő­lem hal­lot­tál. Most ala­po­san át kell gon­dol­nom mind­azt, amit az egy­ház ko­rai nap­ja­i­val kap­cso­lat­ban fel­ve­tet­tél. Kér­lek, lá­to­gass meg min­ket újra mi­ha­ma­rabb!

Anna néni min­den­kit meg­le­pett az­zal, hogy elő­re­lé­pett, Myc­roft kar­já­ra tet­te a ke­zét, és így szólt:

– Itt min­dig szí­ve­sen lá­tunk. Na­gyon… saj­ná­lom… a csa­lá­dun­kat meg­osz­tó el­len­sé­ges­ke­dést. Azt kí­vá­nom, bár­csak más­képp vol­na.

– Ez a ked­ves­ség olyan erő, amely fe­lül­ke­re­ked­het min­den szét­hú­zá­son – fe­lel­te Myc­roft sze­lí­den. – Az a jó­in­du­lat pe­dig, amit az ifjú Sher­lock­ról való gon­dos­ko­dás­sal irán­tunk ta­nú­sí­ta­nak, mind­annyi­unk szá­má­ra meg­szé­gye­ní­tő­en pél­da­ér­té­kű. Te­kint­sék a sza­ka­dást nem csu­pán ki­ja­ví­tott­nak, de egye­ne­sen el­tö­rölt­nek! – Majd a hall sö­tét ár­nyai felé ve­tett egy pil­lan­tást, ahol Sher­lock úgy vél­te, még épp ki tud­ja ven­ni egy fe­ke­té­be öl­tö­zött alak kör­vo­na­la­it, amint ár­gus sze­mek­kel őket vizs­gál­ja. Myc­roft le­hal­kí­tot­ta a hang­ját. – Ám amíg egy bi­zo­nyos sze­mély to­vább­ra is ek­ko­ra be­fo­lyás­sal bír eb­ben a ház­ban, gya­ní­tom, so­sem fo­gom tud­ni annyi­ra el­fo­ga­dott­nak és szí­ve­sen lá­tott­nak érez­ni ma­gam, ahogy azt önök sze­ret­nék.

Anna el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét. Sher­lock mint­ha könnye­ket lá­tott vol­na meg­csil­lan­ni a sze­mé­ben.

– Va­gyunk, ahol va­gyunk – je­gyez­te meg a nagy­nén­je rej­té­lye­sen. – És tesszük, amit te­szünk.

Myc­roft hát­ra­lé­pett.

– Há­lá­san kö­szö­nök min­dent. En­ge­del­mük­kel, most tá­vo­zom. Szá­mít­hat­nék még egy­szer, utol­já­ra a jó­in­du­la­tuk­ra? Azt sze­ret­ném kér­ni, hadd kí­sér­jen el Sher­lock az ál­lo­más­ra. Utá­na a ko­csi egye­ne­sen vissza­hoz­za őt ide.

– Hogy­ne, ez csak ter­mé­sze­tes! – in­tett nagy­vo­na­lú­an Sherr­in­ford bá­csi.

Ahogy a lo­vas hin­tó ki­gör­dült ve­lük a Ma­nor­ból, és rá­for­dult az útra, Sher­lock lop­va hát­ra­pil­lan­tott. Most hár­man áll­tak a lép­csőn: nagy­nén­je, nagy­báty­ja és Mrs. Eg­lan­tine. És vagy vé­let­le­nül, vagy szán­dé­ko­san, de Mrs. Eg­lan­tine állt a leg­fel­ső lép­cső­fo­kon, ma­ga­san mun­ka­adói fölé tor­nyo­sul­va.

– Sze­ret­nél mon­da­ni még va­la­mit a mai ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, ugye? – kér­de­zett rá Sher­lock, mi­köz­ben a hin­tó zöty­kö­lőd­ve ha­ladt a ká­tyús, kö­ves úton.

– Ter­mé­sze­te­sen. Út­köz­ben meg­ál­lunk Mr. Cro­we há­zá­nál. Még sok min­dent meg kell be­szél­nünk.

A jár­mű zö­rög­ve vá­gott át a tá­jon. Sher­lock fej­bő­re még min­dig saj­gott at­tól, ahogy az a seb­he­lyes esze­lős meg­mar­kol­ta a ha­ját, és an­nál fog­va rán­gat­ta be a ház­ba. Fel­nyúlt, és lop­va, óva­to­san meg­hú­zott egy haj­tin­cset, csak hogy el­len­őriz­ze, nem sza­kad-e ki. A hir­te­len be­le­nyi­lal­ló fáj­da­lom­tól könny­be lá­badt a sze­me, ám a haja a he­lyén ma­radt. Hála Is­ten­nek.

A lo­vas ko­csi tíz per­cen be­lül le­las­sí­tott, és Sher­lock már­is ki­ve­het­te az egyik bo­kor­cso­port fölé ma­ga­so­dó jel­leg­ze­tes, cipó ala­kú zsúp­fe­de­les te­tőt.

– Gye­re! – in­tett Myc­roft, ahogy a hin­tó meg­állt a ha­barcs nél­kü­li kó­lá­i­ban nyí­ló kapu előtt. – Mr. Cro­we már vár min­ket.

A há­zi­kó aj­ta­ja nyit­va állt. Myc­roft be­ko­po­gott, majd vá­laszt sem vár­va, be­lé­pett.

Amyus Cro­we egy szé­ken ült a tűz­hely mel­lett; masszív alak­ja szin­te el­tör­pí­tet­te a fa­ke­re­tet. Szi­va­ro­zott.

– Mr. Hol­mes! – bic­cen­tett oda Myc­roft­nak az ame­ri­kai.

– Mr. Cro­we! – vi­szo­noz­ta az üd­vöz­lést Myc­roft. – Kö­szön­jük a fo­gad­ta­tást.

– Kér­lek, fog­lal­ja­tok he­lyet!

Myc­roft ki­vá­lasz­tot­ta az egyet­len ké­nyel­mes szé­ket a he­lyi­ség­ben. Sher­lock egy zsá­moly­ra te­le­pe­dett a hi­deg, üres tűz­hely mel­lett, és kö­rül­né­zett. Amyus Cro­we kuny­hó­ja ugyan­olyan ren­det­len volt, mint ami­lyen­re a fiú em­lé­ke­zett. A kan­dal­ló­pár­kány fa ré­szé­be kés­sel egy ku­pac le­ve­let tűz­tek, és a föl­dön, a tűz­hely kö­ze­lé­ben he­ve­rő fél pár pa­pucs­ból ma­rék­nyi szi­var me­re­de­zett elő min­den­fé­le irány­ba. Az egyik fal­ra pe­dig gom­bos­tűk­kel a kör­nyé­ket áb­rá­zo­ló rész­le­tes tér­kép lett erő­sít­ve. Lát­szó­lag vé­let­len­sze­rű­en min­den­fé­le kö­rö­ket és vo­na­la­kat raj­zol­tak rá – utób­bi­ak né­me­lyi­ke le­ló­gott a tér­kép­ről, és a fal va­ko­la­tán is to­vább foly­ta­tó­dott.

Sher­lock kí­ván­csi volt, va­jon hol le­het Vir­gi­nia, Cro­we lá­nya. A kuny­hó­ban nyo­mát se lát­ta, és is­mer­ve a lány ma­kacs ön­fe­jű­sé­gét, nem is vár­hat­ta, hogy jám­bo­ran a szo­bá­ban ücsö­rög majd, amíg a fel­nőt­tek egy­más kö­zött ta­nács­koz­nak. Ta­lán kör­be­lo­va­golt a kör­nyé­ken, amint azt a je­lek sze­rint igen gyak­ran tet­te. Sher­lock nem lát­ta a ház kö­rül a lány San­dia nevű lo­vát sem.

El­mo­so­lyo­dott. Vir­gi­nia gyű­löl­te a be­zárt­sá­got. Csak a sza­bad­ban érez­te jól ma­gát. Bi­zo­nyos te­kin­tet­ben in­kább ha­son­lí­tott va­la­mi vad­ál­lat­ra, mint em­be­ri lény­re.

– Meg­kí­nál­hat­lak egy po­hár­ka sherry­vel? – kér­dez­te Cro­we. – Jó­ma­gam ki nem áll­ha­tom… Olyan az íze, mint­ha va­la­mi be­le­má­szott, és bele is ful­ladt vol­na a hor­dó­ba. De a lá­to­ga­tók mi­att azért tar­tok itt­hon egy pa­lack­kal.

– Kö­szö­nöm, de in­kább nem – fe­lel­te Myc­roft ud­va­ri­a­san. – Sher­lock nem iszik, ami pe­dig en­gem il­let, én eb­ben a nap­szak­ban in­kább a bran­dyt sze­re­tem. – Az öccsé­re pil­lan­tott. – Ame­ri­ká­nak még min­dig nem si­ke­rült elő­áll­nia sa­ját nem­ze­ti ita­lá­val. A fran­ci­ák­nak ott a bor és a bran­dy, az ola­szok­nak a gra­p­pa, a né­me­tek­nek a ga­bo­na­sör, a skó­tok­nak a whis­ky, az an­go­lok­nak a vi­lá­gos sör, az At­lan­ti-óce­á­non túli ro­ko­na­ink azon­ban még min­dig nya­kig ben­ne van­nak sa­ját iden­ti­tá­suk ki­dol­go­zá­sá­nak ter­hes fo­lya­ma­tá­ban.

Sher­lock­nak úgy tűnt, mint­ha Myc­roft egy­ál­ta­lán nem is az ita­lok­ról cse­veg­ne, ha­nem sza­va­i­val meg­pró­bál­na va­la­mi sok­kal fi­no­mabb, ne­he­zen meg­fog­ha­tó do­log­ra cé­loz­ni, ám bár­hogy igye­ke­zett, meg nem tud­ta vol­na mon­da­ni, mire.

– A me­xi­kó­i­ak­nak olyan ita­luk van, amit kak­tusz­ból desz­til­lál­nak – vet­te a la­pot Cro­we de­rű­sen. – Úgy ne­ve­zik, te­qui­la. Ta­lán azt át­ve­het­jük tő­lük.

– Mi az a kak­tusz? – kér­dez­te Sher­lock.

– Egy hú­sos, pozs­gás nö­vény, amit vas­tag kül­ső bőr­szö­vet és ke­mény tüs­kék bo­rí­ta­nak – fe­lel­te Cro­we. – A for­ró vi­dé­ke­ken te­nyé­szik, Te­xas, Új-Me­xi­kó és Ari­zo­na szá­raz, si­va­ta­gos te­rü­le­te­in. Vas­tag epi­der­mi­sze meg­aka­dá­lyoz­za, hogy a víz el­pá­ro­log­jon be­lő­le, a tüs­kék pe­dig tá­vol tart­ják a te­he­ne­ket, lo­va­kat és egyéb ál­la­to­kat, ame­lyek a lé­dús­sá­ga mi­att fo­gyasz­ta­nák. A kak­tusz is a vi­lág­ban je­len­le­vő in­tel­li­gens ter­ve­ző tu­dat fé­nyes bi­zo­nyí­té­ka, ez az erő kü­lön­bö­ző dol­go­kat al­kot kü­lön­bö­ző kör­nye­ze­tek­ben, hogy a leg­job­ban biz­to­sít­sa azok túl­élé­sét, il­let­ve az sem el­kép­zel­he­tet­len, hogy ez az erő arra kész­te­ti az élő szer­ve­ze­te­ket, hogy foly­ton vál­toz­za­nak és to­vább­fej­lőd­je­nek leg­ha­té­ko­nyabb túl­élé­sük ér­de­ké­ben. Ezt az utób­bi fel­te­vést ál­lít­ja Mr. Dar­win is. Te dön­töd el, me­lyi­ket vá­lasz­tod.

– Vissza­tér­ve a múlt­ko­ri té­mánk­ra, mit si­ke­rült ki­de­rí­te­ned? – kér­dez­te Myc­roft.

Cro­we vál­lat vont.

– Meg­ta­lál­tam a há­zat. Üres. A je­lek sze­rint a la­kói nagy si­et­ve tá­voz­tak. Be­szél­tem az út men­ti föl­de­ken dol­go­zó egyik far­mer­rel, aki lát­ta őket el­men­ni. Azt mond­ta, né­gyen vol­tak. Az egyik úgy fes­tett, mint­ha alud­na, egy má­sik­nak ala­po­san be volt kö­töz­ve a feje, a má­sik ket­tő meg olyan mor­co­san né­zett, mint­ha hosszú, ké­nyel­met­len és fá­rasz­tó út vár­na rá­juk.

– Te­hát ki­re­pül­tek a ma­dár­kák. – Myc­roft egy pil­la­na­tig fon­tol­gat­ta a hal­lot­ta­kat. – Van rá bár­mi­lyen egyéb bi­zo­nyí­ték, hogy az alvó alak va­ló­ban John Wil­kes Booth?

Cro­we is­mét csak meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Azt le­szá­mít­va, amit az öcséd el­mon­dott, sem­mi. So­kat­mon­dó vi­szont, hogy az áb­rá­za­tát egy régi tűz em­lé­ke csú­fít­ja. A John Wil­kes Booth-tal kap­cso­la­tos utol­só in­for­má­ció az, hogy tűz­harc­ba ke­ve­re­dett a had­se­reg ka­to­ná­i­val egy vir­gi­ni­ai paj­tá­ban. Haj­tó­va­dá­sza­tot ren­dez­tek el­le­ne, és mi­kor a nyo­má­ra akad­tak, uta­sí­tot­ták, hogy adja meg ma­gát; ám ő tü­zet nyi­tott rá­juk. A ka­to­nák vissza­lőt­tek, és köz­ben a paj­ta va­la­hogy ki­gyul­ladt. Va­ló­szí­nű­leg fel­bo­rult egy olaj­lám­pás. Akár­ho­gyan is, ami­kor a csűr le­égett, a ka­to­nák ta­lál­tak egy holt­tes­tet az üsz­kös ro­mok kö­zött. Olyan csú­nyán össze­égett, hogy nem si­ke­rült meg­fe­le­lő­en azo­no­sí­ta­ni­uk, fel­té­te­lez­ték azon­ban, hogy Booth ma­rad­vá­nyai azok. Most pe­dig úgy fest, Booth még­is el­me­ne­kült, va­la­me­lyik bűn­tár­sa azon­ban meg­sé­rült a tűz­harc­ban, és nem tu­dott idő­ben ki­jut­ni a lán­gok kö­zül. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Booth min­dig is túl­fe­szí­tett ideg­rend­sze­rű, ér­zé­keny em­ber volt. A je­lek sze­rint ret­te­ne­tes tet­té­nek sú­lya, és az azt kö­ve­tő me­ne­kü­lés, meg a tűz­vész együt­tes ha­tá­sa vég­leg fel­őröl­te az ide­ge­it, és össze­rop­pant. Ami szá­mom­ra ér­de­kes eb­ben az egész­ben, hogy nyil­ván­va­ló­an va­la­mi­fé­le szer­ve­zet ol­tal­ma és fel­ügye­le­te alatt áll, és az is vi­lá­gos, hogy va­la­mi­ért szük­sé­gük van rá. Töb­bé már nem al­kal­mas po­li­ti­kai ve­ze­tő sze­rep­re, leg­alább­is az alap­ján, amit a fiú mon­dott. Ak­kor hát, mire kell­het ne­kik? Mi egyéb cél­juk le­het vele?

– Ő le­het a név­le­ges ve­ze­tő, a moz­gal­muk arca – mu­ta­tott rá Myc­roft. – Va­ló­szí­nű­leg ő a leg­is­mer­tebb szö­vet­sé­ges fi­gu­ra Lee tá­bor­nok és Jef­fer­son Da­vi­es mel­lett. Ha akár csak egy ma­rok­nyi tá­mo­ga­tó cso­port ma­radt a déli szö­vet­sé­ge­sek so­ra­i­ból Ame­ri­ká­ban, és ha eze­ket akár fi­karc­nyit is ér­dek­li a je­len­le­gi kor­mány­zat meg­buk­ta­tá­sa, és egy né­ze­te­ik­nek job­ban meg­fe­le­lő, szim­pa­ti­ku­sabb re­zsim be­ik­ta­tá­sa, ak­kor John Wil­kes Booth a lé­te­ző leg­ide­á­li­sabb sze­mély a szá­muk­ra, aki­re össze­es­kü­vé­sük emb­le­ma­ti­kus fi­gu­rá­ja­ként szá­mít­hat­nak. Mind­össze annyit kell ten­ni­ük, hogy pár­szor ki­gu­rít­ják to­ló­szék­ben né­hány tit­kos össze­jö­ve­te­lü­kön, és pél­da­ként fel­tün­tet­ve ki­hang­sú­lyoz­zák, mi­cso­da sze­mé­lyes bá­tor­ság­gal bírt, hogy meg­pró­bál­ta né­hány jól irány­zott go­lyó­val meg­dön­te­ni az Uni­ót, és íme, már­is az őr­jön­gé­sig fel­kor­bá­csol­ták a tö­meg ke­dé­lyét.

– Én ma­gam is ép­pen et­től tar­tok – bic­cen­tett Cro­we. – Mit sem szá­mít, hogy meg­bom­lott az el­mé­je. Épp elég, ha annyi­ra be­gyógy­sze­re­zik, hogy ké­pes le­gyen a sa­ját lá­bán meg­áll­ni a szín­pa­don, és min­den­fé­le szó­nok­la­tot ke­re­kít­het­nek kö­ré­je. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Mi a brit kor­mány­zat hi­va­ta­los ál­lás­pont­ja eb­ben az ügy­ben?

– Nos, a kor­mány ne­vé­ben nem be­szél­he­tek – kezd­te meg­fon­tol­tan Myc­roft –, azt azon­ban tu­dom, hogy a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um szim­pa­ti­zál a je­len­le­gi re­zsim­mel, és nem sze­ret­né lát­ni, hogy a kon­fö­de­rá­ció új­já­szü­le­tik. A rab­szol­ga­tar­tás ret­te­ne­tes gya­kor­lat, és mint olyat, ma­ra­dék­ta­la­nul el kell tö­röl­ni. Egy szö­vet­sé­gi el­nök­nek nyil­ván az vol­na az első lé­pé­se, hogy el­len­ke­ző­jé­re for­dít­sa a Lin­coln el­nök és utó­dai ál­tal tett ja­ví­tó in­téz­ke­dé­se­ket. Az pe­dig nem kö­vet­kez­het be.

Cro­we fel­só­haj­tott.

– Vissza fog­nak tér­ni az Egye­sült Ál­la­mok­ba, igaz? Myc­roft bó­lin­tott.

– Ak­kor kö­vet­nem kell őket.

– Sür­gö­nyöz­het­nénk is – ve­tet­te fel Myc­roft. – Az jó­val ha­ma­rabb át­jut­na az At­lan­ti-óce­á­non, mint ők.

Cro­we meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem tud­juk, me­lyik ha­jón lesz­nek.

– El­len­őriz­het­jük az utas­lis­tá­kat – ve­tet­te el­len Myc­roft. – Nyil­ván ál­né­ven utaz­nak majd, de ke­res­he­tünk négy­fős, fér­fi­ak­ból álló cso­por­to­kat, akik kö­zül leg­alább egy nyil­ván­va­ló­an be­teg. Nem va­ló­szí­nű, hogy együtt fog­nak utaz­ni. – Cro­we hang­já­ban tel­jes bi­zo­nyos­ság csen­gett. – Kü­lön-kü­lön vesz­nek je­gyet, és könnyen le­het, hogy igény­be ve­szik va­la­mi nő­vér szol­gá­la­ta­it, hogy gond­ját vi­sel­je Booth-nak. És ak­kor így négy is­me­ret­len nevű, bi­zony­ta­lan sze­mély­le­írá­sú il­le­tőt kel­le­ne be­cser­kész­nünk. – Hir­te­len a szé­ke kar­fá­já­ra súj­tott ököl­be szo­rí­tott kéz­zel. A vá­rat­lan moz­du­lat meg­ijesz­tet­te Sher­loc­kot. – Nyom­kö­ve­tő va­gyok. Kö­vet­nem kell a nyo­mu­kat. Ilyen egy­sze­rű. Fel­té­te­le­zem, New York­ba tar­ta­nak, és on­nan foly­tat­ják majd to­vább az út­ju­kat.

– En is se­gít­het­nék! – szólt köz­be Sher­lock, ön­ma­gát is meg­lep­ve. – Én va­gyok az egyet­len, aki lát­ta őket. El­me­het­nék a dok­kok­hoz, és fi­gyel­het­ném, ki száll ha­jó­ra.

– Nem tud­hat­juk, hol akar­nak ha­jó­ra száll­ni – mu­ta­tott rá a nyil­ván­va­ló­ra Cro­we. – Le­het Sout­hamp­ton, vagy Li­ver­pool, de akár még Qu­e­ens­town is – tet­te hoz­zá gyen­gé­den Myc­roft. – Egyet­len fiú nem fi­gyel­het egy­szer­re há­rom ki­kö­tőt, le­gyen bár­mi­lyen okos is.

– De… – kezd­te vol­na Sher­lock, majd el­ha­rap­ta a foly­ta­tást. Azt akar­ta mon­da­ni, hogy Cro­we azért nem hagy­hat­ja el Ang­li­át, mert ő, Sher­lock még épp csak most kez­di ka­pis­kál­ni a lec­ké­ket, ami­ket az ame­ri­kai ta­ní­tott neki, és ha még­is el­men­ne, nem vi­he­ti ma­gá­val a lá­nyát, Vir­gi­ni­át. Sher­lock olyan ér­zé­se­ket kez­dett táp­lál­ni a lány iránt, ami­ket egye­lő­re maga sem ér­tett iga­zán, és bár meg­ijesz­tet­ték, még­is lát­ni akar­ta, hová ve­ze­tik őt ezek az ér­zé­sek. Tud­ta azon­ban, hogy egyik érve sem áll­ná meg a he­lyét va­la­mi ho­má­lyos, ám nyil­ván­va­ló­an igen je­len­tős, egy egész or­szág kor­má­nya el­len szőtt össze­es­kü­vés­sel szem­ben.

Úgy fes­tett, ha­ma­ro­san az egész éle­te a feje te­te­jé­re áll majd. Is­mét.