CSUPA KIVÁNCSISÁGBÓL

James H. Schmitz

 

 

Roy Littonnak a Torrel Arms tizennyolcadik emeletén volt a lakása. Az igazán kellemes lakás évi harminckétezer dollárjába került. A nappali szobához jókora erkély tartozott, amely nyaranta a napozóhely szerepét is betöltötte. Mélyen alatta gyönyörű park sötétlett. A város többi része a parkon túl terült el, tiszteletteljes távolságban a Torrel Armstól.

– Megkérdezhetném, hogy kitől hallott rólam? – kérdezte Roy Litton a látogatót.

A vendéget Jean Merriamnak hívták, huszonhét éves volt, karcsú, barna nő, abból a nagyon drága fajtából. Elővett a táskájából egy névjegykártyát és Litton elé csúsztatta:

– Megteszi ennyi bemutatkozásképpen?

Litton a kártyára pillantott és elmosolyodott:

– Igen. Ez körülbelül megteszi. Ismerem a hölgy írását. Nos, miben lehetek segítségére?

– Egy szervezetet képviselek – kezdte Jean. – A munkánk abból áll, hogy minél diszkrétebben igyekszünk felderíteni bizonyos ügyeket.

– Szóval detektívek.

A nő mosolyogva vonogatta a vállát.

– Mi nem tekintjük magunkat detektíveknek, ámbár általában valóban annak tartanak. Nos, mi igen jól tudnánk hasznosítani az ön tehetségét. Azért vagyok itt, hogy megérdeklődjem, számíthatunk-e önre. Ha igen, akkor ki kell próbálnom önt a magammal hozott teszt alapján. Ugye nem bánja?

Litton az állát dörzsölgette:

– Azt is megmondták önnek, mennyi nálam a fix tarifa?

Jean Merriam ismét kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy csekket és átnyújtotta Littonnak, aki gondosan végigolvasta, majd bólintott:

– Igen – mondta, és a csekket maga elé tette az asztalra. – Tízezer dollár. Gyakori eset, hogy a tulajdon folyószámlájáról kell fizetnie egy ekkora összeget?

– A pénzt tegnap tették be a folyószámlámra és kizárólag erre a célra.

– Jó. Hát akkor pontosan mit is óhajt vagy óhajtanak tőlem?

– Mr. Litton, nekem elmagyarázták, hogyan dolgozik ön, csak azt nem tudjuk, hogy menynyire volt pontos a magyarázat. Mielőtt megegyezünk, szeretném, ha elmondaná nekem, de egészen részletesen, hogy mit is tesz tulajdonképpen.

Litton mosolygott.

– Készségesen elmondok önnek annyit, amennyit én is tudok.

A nő bólintott.

– Helyes. Annak alapján, amit ön mond, majd eldöntöm, hogy megér-e a dolog tízezer dollárt a cégünknek. Ha felajánlom önnek a megbízatást és ön elfogadja azt, már meg is egyeztünk. Amint elvégzi a dolgát, öné a tízezer dollár.

– És ki fogja eldönteni, hogy mikor végzem el a munkát?

– Ön. Természetesen, ha az elért eredmény nem lesz kielégítő, a további megbízatásoktól eltekintünk. Mint már említettem, ez az első csak egy teszt. Mi tudunk kockáztatni. Ha ön csakugyan olyan nagyszerű, ahogyan hallottuk, akkor majd tovább játszunk. Elég tisztességesnek tartja az ajánlatomat?

– Igen, miss Merriam, elég tisztességesnek. – Hátradőlt a széken. – Nos, én időnként érzékelőnek nevezem magam, mert ez a legtalálóbb szó erre, amit érzek. Tulajdonképpen nem vagyok gondolatolvasó. Jövőbelátó sem vagyok. Bizonyos körülmények hatására azonban olyan műszerré változom, amely nagy távolságból is képes jelzéseket felfogni, természetesen nem korlátlan mennyiségben. Semmiféle elméleti magyarázattal nem szolgálhatok erre. Egyszerűen csak tudom, hogy mi történik ott messze. A munkámhoz feltétlenül szükséges néhány olyan tárgy, amely közvetlen és lehetőleg hosszú ideig tartó fizikai kapcsolatban állt azzal a személlyel, aki a kutatás tárgyát képezi. Ez lehet egy viseletes ruhadarab, ideális esetben egy szemüveg. Sőt, egy ízben fel tudtam használni egy autót is, amelyet az illető előzőleg tíz hónapon keresztül naponta használt. Ezen tárgyak segítségével valósággal átváltozom a szóban forgó személlyé. A dolog nem tart sokáig, csak úgy három, legfeljebb öt percig.

Litton elmosolyodott:

– Természetesen a testem itt marad, csak a tudatom bolyong máshol. De feltétlenül hangsúlyoznom kell, hogy amíg a kapcsolat fennáll, addig minden látszat szerint én magam megszűnők létezni, és valósággal átváltozom az illető személlyé. Nem ismerem többé Roy Littont, és fogalmam sincs arról, hogy Roy Litton éppen mit csinál. Mintha soha nem hallottam volna róla, meg a különleges képességéről. Csak azt tudom, amit az a másik ember tud, azt gondolom, amit ő gondol, úgy cselekszem, ahogy ő cselekszik. Ilyenkor hiába szólna az itt ülő testemhez, hiába érintene meg, sőt akár komoly fájdalmat is okozhatna, mint ahogyan azt meg is tették velem egyszer, kísérletképpen, mert én arról nem tudnék semmit. Amikor az idő lejár, a kapcsolat egyre gyengül, és én megint én magam leszek. Magamhoz térek, de emlékszem arra, ami velem történt és be tudok számolni róla. Hát lényegében ennyiből áll az egész.

– Milyen mértékben ura ön annak, ami történik? – kérdezte Jean Merriam.

– Ha akarom, előidézem, ha nem akarom, nem idézem elő. Akaratomtól függetlenül nem lehet belerángatni a dologba. De csak ennyire. Ha egyszer belevágtam, a folyamatot nem tudom leállítani, az mindenképpen végbemegy és befejeződik.

Jean elgondolkodva nézte a férfit:

– Igazán nem akarom megijeszteni, Mr. Litton, de sohasem gondolt arra, hogy mi lesz, ha egyszer nem tud „visszajönni” és mindörökre az a másik személyiség marad, amellyé éppen változott?

Litton nevetett.

– Nem, ez soha eszembe se jutott. Nem tudom miért, de meg vagyok győződve afelől, hogy ez nem történhet meg. A folyamat egyszerűen nem képes öt percnél tovább fennmaradni. Az is igaz, hogy ritkán ér véget három percnél rövidebb idő alatt.

– Szóval azt állítja, hogy a kapcsolat ideje alatt ön azt gondolja, amit az a másik ember gondol, és azt tudja, amit a másik ember tud?

– Pontosan így gondolom.

– Ennyi az egész? Nézze, ha mi megbízást adnánk önnek, akkor rendszerint nagyon is konkrét dolgok érdekelnének. Ezek szerint csak szerencse dolga, hogy éppen azokban a percekben az illető éppen azokon a dolgokon törje a fejét, amelyekről mi tudni akarunk.

– Ettől nem kell tartaniuk. Az akaratlagos gondolkodás során létrejött tudatos gondolatok mögött számtalan mennyiségű olyan gondolatfoszlány létezik, amelyekről az illető nem is tud. Amikor a kapcsolat megszakad, én elsősorban ezekre emlékszem vissza és ezeket elemzem. Mintha fényképeket hívnék elő. Ezekből a részletekből az ügyfeleim rendszerint kellő mennyiségű információhoz jutnak.

– És ha mégsem?

– Akkor újra létrehozom a kapcsolatot. Eddig azonban csupán egyetlen egyszer fordult elő, hogy csak három kapcsolat után tudtam a megrendelőt kielégíteni. Természetesen az újabb kapcsolatfelvételért nem kell fizetni.

Jean Merriam egy percig gondolkodott.

– Hát jó – mondta végül. – A táskájából elővett egy apró dobozt, a dobozkából meg egy gyűrűt, és átadta Littonnak. – Az a személy, aki minket érdekel, egy héttel ezelőtt még az ujján viselte ezt a gyűrűt. Azóta a gyűrű a páncélszekrényben volt. Tegnap kivették onnan és betették ebbe a dobozba. Véleménye szerint megfelelő tárgy volna-e ahhoz, hogy létrehozza a kapcsolatot?

Litton egy kicsit hintáztatta a tenyerében a gyűrűt, mielőtt válaszolt volna. Aztán azt mondta:

– A lehető legmegfelelőbb!

– Önnek elég megfogni a tárgyat ahhoz, hogy ezt meg tudja állapítani?

– Általában igen. Ha nem érzek semmit akkor, amikor kézbe veszem, csak az időt tölteném vele. Előfordul, hogy valami nagyon kellemetlen érzék, olyankor visszautasítom a munkát.

– Kellemetlen érzése támad a tárgytól?

Litton a vállát vonogatta:

– Nem tudom pontosabban megfogalmazni, de olyankor egyszerűen irtózom valamitől.

– Azt akarja mondani, hogy a személy, akivel kapcsolatba akar lépni, ellenszenves önnek?

– Nem feltétlenül. Időnként nagyon is ellenszenves alakokkal kell összejönnöm, és ez egyáltalán nem zavar. Valami egészen másról beszéltem.

– Félelemről?

– Talán. – Litton ismét elmosolyodott. – Jelen esetben azonban erről szó sincs. Nos, elszánta magát a dologra?

– Igen – mondta Jean Merriam. – Egyszóval, én magam semmit sem tudok a gyűrű tulajdonosáról. Mivel azonban férfi nem visel ilyesmit, és valószínűleg gyermek ujjára sem húznak egy ilyen értékes ékszert, tehát feltételezem, hogy az illető nő. De csak feltételezem, és nem tudom. Éppen azért nem mondtak nekem semmit, nehogy véletlenségből elárulhassak valamit Önnek, amit aztán ön felhasználhatna.

Most ő mosolygott.

– Így hát tőlem akár gondolatolvasó is lehet, Mr. Litton, úgyse tudna meg semmit. Biztosak akarunk lenni abban, hogy valódi képességei vannak.

– Értem – mondta Litton. – Azt viszont feltétlenül tudnia kell, hogy pontosan mi is érdekli azokat, akik hozzám küldték.

– Ez természetes – bólintott Jean. – Az a kívánságunk, hogy mondja meg az illető nevét és azt is, hogy hol tartózkodik jelen pillanatban. Részletes leírást kérünk a helységről, ahol lakik. És szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, mivel foglalkozik, mi érdekli, kikkel van szorosabb kapcsolatban. Főleg ez az utóbbi kérdés érdekel, lehetőleg minél részletesebben. Ennyi. Nagyon nehéz munkának tűnik?

– Oh, dehogy, egy cseppet sem – biztosította Litton. – Tulajdonképpen meglep, hogy csak ennyire kíváncsiak. Megéri ez önöknek a tízezer dollárt?

– Tudomásom szerint, amennyiben huszonnégy órán belül hozzá tudunk jutni ezekhez az információkhoz, az nekünk sokkal többet hoz a konyhára.

– Így már értem.

Litton kényelmesen elhelyezkedett a székén, összekulcsolt kezeit, amelyekben a gyűrűt szorította, maga elé tette az asztalra.

– Ha nincs kifogása ellene, miss Merriam, létrehoznám a kapcsolatot.

– Nincs szüksége semmilyen előkészületre?

– Ebben az esetben nincs. – Litton egy súlyos függönyökkel elzárt alkóv felé intett a fejével. – Oda vonulok vissza, ha szükségét érzem. Előfordul, hogy tartanom kell attól, hogy a kapcsolatfelvétel nehézségekben ütközik, és ilyenkor terhemre van, ha közben figyelnek. Egyébként azonban nincs jelentősége.

– Milyen nehézségekkel kel számolnia?

– Főleg azon személyek befolyásával, akik nem az én embereim. Tudja, előfordul, hogy a kapcsolatfelvételt szolgáló tárgy az illető személyé ugyan, de – hogy is fejezzem ki magam –, mások hatása is érződik rajta, mintha fertőzött volna. Ilyenkor ki kell választanom a legerőteljesebben vonzó érzést, mert ez csaknem minden esetben azé az emberé, akihez a tárgy tartozik. Azt hiszem, jó volna, ha magnóra venné azt, amit közben mondani fogok.

Jean a táskájára koppintott:

– Minden szavunkat magnóra vettem, Mr. Litton.

A férfin semmi meglepődés nem látszott:

– Sok ügyfelem így jár el – jegyezte meg. – Hát akkor talán el is kezdhetnénk...

 

– Mennyi ideig tartott, amíg ezt a mesét végigálmodta? – kérdezte Nick Garland.

– Négy perc és harminckét másodpercig – felelte Jean Marriam.

Garland hitetlenkedve rázta a fejét. Kézbe vette a gépelt jelentést, amelyet Jean a magnófelvétel alapján készített a Littonnál tett látogatásáról, és újra belelapozott. Jean mozdulatlan arccal nézte. Garland hatalmas, szürke hajú medve volt, és mivel éppen harapós kedvében leledzett, hát veszélyessé válhatott. Letette a papírokat, és az ujjaival dobolt az asztalon.

– Akármilyen nehezemre esik, el kell hinnem – mondta –, hogy csak úgy a kezébe veszi Caryl Chase gyűrűjét, azután néhány percen keresztül annyi mindent elmond róla, hogy azzal meg lehet tölteni öt, sűrűn gépelt oldalt. Mert így történt, ugye?

Jean bólintott:

– Igen, pontosan így történt. Olyan részleteket mondott el annak a nőnek az életéről, mintha időtlen idők óta ismerné. Egy pillanatra sem látszott kételkedni semmiben. Nekem határozottan úgy tűnt, hogy nem is kellett gondolkodnia, egyszerűen tudta, amit tudott.

Garland felmordult:

– Max is úgy gondolja, hogy mindent tudott – ránézett az íróasztal bal oldalán álldogáló férfira:

– Max, mond el Jeannak is! Szóval mennyire pontosak Litton adatai?

– Minden olyan területen, ahol ellenőrizni tudtuk, tökéletesen pontosnak bizonyosult.

– És melyek azok a területek, amelyeken ellenőrizni tudták? – kérdezte Jean.

– A gyűrű valóban Caryl Chase tulajdona. A nő harminckét éves, Phil Chase-nek felesége, de az utóbbi időben elhidegült tőle. Jelenleg Genfben lakik, a Hotel Arve-ban, és viharos kapcsolatot tart fenn egy William Haskell nevű síbolond angollal, aki féltékeny rá, és ezért sokat veszekednek. Caryl gyanítja, hogy Phil magándetektívvel figyelteti, és ez így is van. A kislányt a szülei barátainál rejtette el Londonban. Litton a gyűrűvel kapcsolatban is igazat mondott. Caryl a nagymamájától kapta a huszonegyedik születésnapjára, és azóta hordta. A múlt hónapban megszökött Philtől, a gyűrűt azonban előtte lehúzta, és a szobájában hagyta egy biztonságos helyen. Lehet, hogy Littonnak abban is igaza van, hogy a nő számára a gyűrű hátrahagyása szimbólum, annak jele, hogy szakítani kíván a korábbi életével.

Max Jewett felhúzta a vállát:

– Hát ennyi. A pszichiáter, akihez a nő járt, talán többet tudna mondani mindarról, ami még a papíron van. Mi ennyit tudunk.

– Nincs is szükségünk többre. Egyelőre ez is bőven elég – morogta Garland.

Jean összenézett Jewett-tel.

– Mr. Garland, gondolja, hogy Litton valóban rendelkezik azzal a képességgel, amelyről szó van?

– Igen, Litton igazi látnók, vagy mi a fene. Csak Max és én tudtunk arról, hogy Caryl lesz az, akin keresztül kipróbáljuk. Ha nem lett volna képes véghezvinni azt, amit magáról állított, nem is volna semmi azon a magnószalagon. Nem volt más módja arra, hogy információkhoz jusson.

Garland savanyú képet vágott:

– És én még azt hittem, hogy Max begolyózott, amikor erősködött, hogy Phleger valami varázslón keresztül szerezte be az információt. Pedig úgy igaz. Két vagy három hónappal ezelőtt Frank Phleger felfogadta Littont, hogy tapogassa csak le egy kicsit a fejemet belülről. Mert legalább ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy megtegye az első lépéseket.

– Mennyit veszített, Mr. Garland? – kérdezte Jean.

– Négy vagy ötmilliót, még nem tudom pontosan – csikorogta Garland. – De nem is ez nyugtalanít.

A szája egyetlen haragos vonallá merevedett, maga elé bámult az íróasztalra, pillantása távoli lett, mintha semmit sem látna abból, ami körülvette. Jean Merriam csendben figyelt. Abban a hatalmas koponyában annyi tudás lakott, mint a központi bank okmánytárában. Nick Garland agya valóságos számítógép volt, kombinálva egy jogi könyvtárral. Multimilliomos volt, és emellett egy goromba zseni, magányos és agyafúrt király a pénzügyi világ dzsungelében, ahol éppen csak annyit tudhattak meg róla, hogy létezik. Mélységes titok vette körül és tette őt sebezhetetlen árnyékká. Jean már hat éve dolgozott vele, és még soha nem fordult elő, hogy Garland veszített volna. De ha Litton képessége valódinak bizonyul, akkor az számukra több, mint veszteség. Az azt jelenti, hogy egy másik magányos farkas felnyitotta a Garland agyát, tud minden tervéről, ismeri az erejét és a gyengeségét, és – ámbár nem olyan hatalmas, mint Garland –, pontosan tudja, hogyan használja fel ellene a lehető legjobban ezeket az információkat. Sőt, már akcióba is lépett. Jean tehát várt és gondolkodott.

Garland végre megszólalt, ámbár a tekintetét továbbra sem emelte fel az asztalról:

– Jean...

– Tessék.

– Vajon Litton bevette azt a mesét, hogy mi magándetektívek vagyunk?

– Úgy tűnt, hogy nem kételkedett benne. Egyébként is az volt az érzésem, hogy nem érdekli különösebben ki fogadja fel és milyen céllal.

– Ha megfizetik, akárki fejébe hajlandó bepillantani? – kérdezte Garland egy kicsit keserűen.

– Hát igen. Ha megfizetik. És most mit szándékszik tenni?

Garland mérgesen vonogatta a vállát.

– Max megpróbál összehozni Phlegerrel.

Jean kérdőn nézett Maxra.

– Úgy tűnik, senki sem tudja, hol van Frank Phleger. Már három hete eltűnt. Szerintünk egyszerűen kereket oldott a kellemetlen következmények elől. Már eléggé a nyomában voltunk.

– Értem – válaszolt Jean kedvtelenül.

Ameddig csak lehetett, a nagyvadak igyekeztek elkerülni a durva konfliktusokat, de ha egyszer kitört közöttük a balhé, többé nem léteztek számukra szabályok.

– Adunk még neki három napot – hallotta Garland hangját. Amikor felnézett, észrevette, hogy a főnöke felébredt már a gondolataiból és őt nézi egy kis gunyoros fénnyel a szemében.

– Jean, hívja fel holnap Littont!

– Rendben, Mr. Garland.

– Mondja azt neki, hogy a nyomozóiroda főnöke találkozni akar vele. Kérjen tőle egy időpontot, mondjuk mához három napra, reggel tíz órára.

Jean bólintott és óvatosan azt mondta:

– Litton még nagyon hasznos lehet az ön számára, Mr. Garland.

– Magam is azt hiszem. Mindenesetre látni akarom munka közben. Majd adok neki egy újabb megbízatást.

– Óhajtja, hogy én is elkísérjem?

– De mennyire, Jean. És ott lesz Max is.

 

– Különös, de határozottan az az érzésem, hogy mi már találkoztunk – mondta Roy Litton.

– Igen, találkoztunk – válaszolta Garland barátságosan.

Litton a fejét rázta.

– Nem értem, hogy lehetek ilyen feledékeny, de nem emlékszem arra az alkalomra.

– Nick Garland vagyok – mutatkozott be a látogató.

Litton néhány pillanatig mereven bámult rá az asztal fölött, aztán hirtelen elsápadt. Jean Merriam, aki a főnöke háta mögött állt és figyelt, észrevette, hogy Litton előbb rá, majd Maxra vetett egy gyors pillantást, aztán bizonytalanul végigmérte Garland arcát. Garland komoran bólintott:

– Én is tárgya voltam az ön vizsgálódásainak, vagy nem tudom, hogyan nevezi azt, amit tesz. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor történt a dolog, de több mint kettő és kevesebb, mint három hónappal ezelőtt. Most már vissza tud rá emlékezni?

Litton a fejét rázta:

– Nem. Vagy legalábbis nem vagyok biztos a dolgomban, és ennyi idő után nem is lehetek. Soha nem írok le semmit, és a találkozások részletei nagyon hamar törlődnek az emlékezetemből.

A hangja feszült volt, a szemét le nem vette Garlandról, úgy folytatta:

– Ön mégis, már az első pillanatban ismerősnek tűnt. A neve is ismerősen cseng. Nagyon is valószínű, hogy ön csakugyan a vizsgálódásom tárgyát képezte egyszer.

– Ez biztos. Ezért vagyunk itt – mondta Garland.

Litton megköszörülte a torkát.

– Szóval Merriam kisasszony nem mondott igazat, amikor először itt járt.

– Nem egészen – ismerte be Garland. – Amennyiben ő nem egy nyomozóirodát képviselt, hanem engem. De különben igazat mondott. Azért küldtük ide, hogy kiderítse, valóban képes ön megtenni mindazt, amit mondanak önről. Tapasztalhattuk, hogy képes rá. Mr. Litton, ön nagyon sok pénzembe került. De most már ezt sem bánom, mert az ön segítségével nemcsak azt szerzem vissza, amit elvesztettem, hanem annál jóval többet. Kezdi már érteni, hova akarok kilyukadni?

Litton arckifejezése egyszerre volt megkönnyebbült és tartózkodó.

– Igen, azt hiszem, értem.

– Természetesen, minden alkalommal megkapja a munkájáért járó összeget. Egyébként az a véleményem, Mr. Litton, hogy nem kér eleget. Amit ön nyújt, az messze többet ér, mint tízezer dollár. Legalábbis Frank Phlegernek nyújtott segítsége biztosan többet ér.

– Frank Phleger? – kérdezte Litton.

– Így hívják azt az ügyfelét, aki felfogadta, hogy az agyamban kotorásszon. Ámbár kétségtelenül nem a valódi nevén mutatkozott be. De ez nem is fontos. Inkább lássunk hozzá az első valódi munkához. Ez már nem teszt. Most olyan információkra van szükségem, amelyeket nem tudok másként megszerezni. A feltételek ugyanazok, mint előző alkalommal. Rendben?

Litton elmosolyodott és bólintott.

– Hoztak magukkal valamilyen tárgyat, amelyet felhasználhatnék a kapcsolat megteremtésére?

– Hoztunk valamit, ami remélem, megfelel majd. Max, add át Mr. Littonnak az övet!

Jean Merriam Maxra nézett. Garland nem mondta meg neki, milyen feladatot akar Litton-ra bízni, és semmiféle utasítást nem adott neki, de ő már bekapcsolta a táskájába rejtett magnót. A szék mellé helyezett aktatáskából Max Jewett kihúzott egy műanyag zacskót, odavitte az asztalhoz, és letette Litton elé.

– Meg tudná határozni, hogy mi az, ami közelebbről érdekelné? – kérdezte Litton.

– Kezdetnek jó lesz akármi, amit mondani tud. Minden érdekel.

Litton bólintott, aztán a zacskó után nyúlt és kivett belőle egy ezüstcsatos nadrágszíjat. Az arcára azonnal kiült az undor. Letette a szíjat, és ránézett Garlandra:

– Mr. Garland, remélem, miss Merriam nem mulasztotta el közölni önnel, hogy előfordul, hogy a felkínált tárgyat nem tudom hasznosítani. Sajnos ez az öv is ilyen.

– Nem értem önt. Mi baja ezzel a nadrágszíjjal?

– Nem tudom. Lehet, hogy a tárggyal magával van baj, de az is lehet, hogy azzal a személlyel, akihez tartozott.

Litton végigfuttatta az ujjait az övön.

– Egyszerűen kellemetlen érzést kelt bennem. Utálom. – Bocsánatkérően mosolygott. – Attól tartok, nem tudok dolgozni vele.

– Hát ez nem tetszik nekem – mondta Garland. – Említettem, hogy ön sok pénzembe kerül. Én igazán hajlandó vagyok eltekinteni ettől, de elvárom, hogy együttműködjön velem.

Litton nagyot nyelt.

– Megértem önt, Mr. Garland, és tapasztalni fogja majd, hogy igazán hajlandó vagyok segíteni önnek. Adjon valamilyen más megbízatást, és...

– Nem! – kiáltott Garland. – Nem, ebben a pillanatban csakis ez az egyetlen személy érdekel, és senki más. Nagyon sajnálom, hogy ön undorodik ettől a tárgytól, de ez az ön dolga. Éppen elég nehéz volt megszereznünk. Azt hiszem, elég világosan beszéltem, Mr. Litton. Ön tartozik nekünk ezzel a munkával és jobb, ha most rögtön belevág.

A hangja nyugodt volt, de kétségtelenül fenyegető. A királyi vad előbújt a rejtekhelyéről. Jean érezte, hogy egyszerre nedves lesz a tenyere. Littonra nézett, és látta, hogy elfehéredik.

– Igen, tudom, hogy tartozom önnek ezzel a munkával – mondta bizonytalan hangon. – De nem lesz könnyű.

Garland felhorkant:

– Tízezer dollárt keres néhány percnyi munkával!

– Nem erről van szó. Én... – Litton tehetetlenül rázta a fejét, majd felállt. Az elfüggönyözött alkóvra mutatott. – Be kell mennem oda. Ez nehéz munka lesz és akkor még enyhe kifejezést használtam rá. Nem tudok odafigyelni rá, ha közben hárman is bámulnak rám.

– Megszerzi az információkat?

– Mindig megszerzem az információkat – felelte Litton mogorván. Felkapta az övet és eltűnt a függönyök mögött.

Garland odafordult Jearthoz:

– Mérje az időt!

A lány bólintott és elővette az óráját. A szobában csend volt, és Jeant hirtelen elfogta valami rossz érzés. Mintha egyszerre elsötétedett volna körülötte a levegő.

Nick gyűlöli ezt a csodabogarat. Csak nem akarja megölni?

Elhessentette a gondolatot, és minden figyelmét az órájára fordította, amely alig hallható ketyegéssel mérte az időt. Hirtelen rájött, hogy Garland ismét őt nézi. A tekintetük találkozott, és ő odasúgta neki:

– Három perc és tíz másodperc.

Garland bólintott.

Furcsa hang hallatszott az alkóvból. Nem volt különösebben hangos, de a mély csendben ez is elég volt ahhoz, hogy megrémítse a lányt. Igyekezett elhitetni magával, hogy csak annyi történt, hogy felborult valami kisebbfajta bútor, egy szék vagy egy asztalka, és az puffant akkorát a szőnyegen. Éppen azon erőlködött, hogy valami értelmes magyarázatot találjon, amikor szétnyílt a kárpit és megjelent Litton.

Lassan előrejött, de néhány lépés után megállt. Nagyon zavartnak tűnt, alig volt magánál, mintha alaposan fejbe csapták volna, és most azt sem tudta, hogy hol van. A szája egyre csak mozgott, de merev ajkai nem formáltak értelmes szavakat. Egyszer csak botladozva elindult előre. Egy pillanatig Jean azt hitte, hogy vissza akar jönni az asztal mellé, de Litton elhaladt mellettük, anélkül, hogy rájuk pillantott volna. Egyre gyorsabban lépkedett, végül csaknem szaladt, nagy, hosszú, imbolygó léptekkel egyenesen az erkély nyitva álló üvegajtaja felé.

Sem Garland, sem Jewett nem mozdult, csak Jean fordult utána. Látta, hogy Litton kiér az erkélyre, tovább megy, majd megállás nélkül keresztülveti magát a korláton és eltűnik a mélyben.

 

A limuzin lassan gördült a napsütötte parkon keresztül, maga mögött hagyva Torrel Armst. Jewett vezette, Garland és Jean a hátsó ülésen ültek. A hátuk mögött nem sivított a mentőautó vagy a rendőrkocsi szirénája, semmi jele nem volt annak, hogy néhány perccel korábban egy ember kilépett az elegáns szálloda egyik tizennyolcadik emeleti lakosztályának erkélyéről és lezuhant a park gondosan nyírt bokrai közé.

– Nagy hasznát vehette volna – szólalt meg Jean. – Nagyobb hasznát, mint bárki másnak a világon. Mégis, ahogy beléptünk, tudta, hogy meg fogja ölni, igaz?

Garland nem válaszolt azonnal.

– Biztosan jó hasznát vehettem volna – mondta végül. – Nemcsak én, hanem bárki más, akinek van tízezer dollárja ilyesmire, vagy valamiképpen a markába kaparintja. Nincs szükségem az ilyen Litton-félékre. Én a szabályos harcot szeretem. Amint rátalált Littonra, Phleger máris felrúgott minden szabályt. És ez bármikor újra előfordulhatott volna. Littonnal tehát le kellett számolni.

– Max kézben tudta volna tartani – ellenkezett Jean. Megmarkolta a táskáját, hogy ne látszódjon, hogy reszket a keze. – Mivel hajszolta bele az öngyilkosságba?

Garland a fejét rázta:

– Nem akartam, hogy idáig jusson. Max valóban vigyázott volna rá.

– Mégiscsak csinált valamit.

Garland nagyot sóhajtott:

– Éppen csak kíváncsi voltam. Tudja, van valami, amin időnként eltűnődöm. És arra gondoltam, hogy Litton talán megadhatná rá a választ. Ezért adtam neki ezt a megbízást.

– Miféle megbízást? Három percre átváltozott valaki mássá. Mi történt vele?

Garland lassan Jean felé fordította a fejét. Az arca szürke volt:

– Az az öv Frank Phlegeré volt. Max legényei elintézték a múlt éjjel. Phleger már nyolc órája halott.