GYILKOSSÁG A VONATON

C. B. Gilford

 

 

David Lefkovitz, a bostoni rendőrség gyilkosságokkal foglalkozó osztályának hadnagya New Yorkba akart telefonálni.

– Jordan Bennett-et kérem – mondta a kisasszonynak, aki a New York-i telefonközpontban felvette a hívást. – Ügyvéd, és valahol a városban van egy irodája, de nem tudom a telefonszámát. Kérem, ha lehet siessen. Sürgős.

El sem vette a füléről a telefonkagylót, úgy fordult a beosztottjához, Ross őrmesterhez:

– Azt akarom, hogy Bennett is tudjon a dologról – mondta. – Emlékszik, mit mondtam Bennettről? New Yorkban találkoztam vele a Girandello ügyben, ő látta el a védelmet. Remek fickó.

Lefkovitz erős állkapocsban végződő arcán ritkán látható széles mosollyal, kényelmesen elterpeszkedett a széken és várt.

A New York-i telefonközpontban Laura Shields vette fel a bostoni hívást. Szép, szőke lány volt, már-már gyönyörű, ez a tény azonban teljesen mellékes volt a számára, amikor dolgozott. Nagyon jó telefonkezelő volt. Ilyenformán alighogy felvette a bostoni hívást, máris keresni kezdte Jordan Bennett számát. Mutatóujja gyorsan siklott végig a nevek hosszú listáján.

San Franciscóban William Weeland, az Egyesült Államok Tengerészetének tartalékos tisztje New Yorkba akart telefonálni.

– Laura Shields kisasszonyt kérem – mondta. – Megadhatom az otthoni számát is, de most éppen ott kell lennie valahol a központban. Ott dolgozik a távolsági hívásoknál. Nagyon kérem, kedves, siessen, jó? Életbevágóan fontos.

Mivel egy utcai telefonfülkéből beszélt, várakozás közben nem volt kihez szólnia, így hát fütyörészett, meg az ujjaival dobolt a fülke üvegajtaján. Markáns arcú, jóképű férfi volt, és ő is vidáman mosolygott.

A New York-i központban Dottie Myers vette fel a San Franciscó-i hívást. Dottie csúnyácska, jó harmincas lány volt. Kifejezéstelen arca most felragyogott az izgalomtól. Körülbelül tizenöt lépésre ült Laura Shieldstől.

– Laura! – kiáltotta – Friscóból keresnek!

Laura Shields éppen megtalálta Jordan Bennett telefonszámát. A Frisco szó azonban varázserővel bírt, mert a lelkiismeretes telefonkezelőből egy pillanat alatt szerelmes nő lett. Annyi józan esze azért maradt, hogy beleszóljon a szája előtti mikrofonba:

– Boston, kérlek tartsd a vonalat!

Azután, egész testében remegve hátrakiáltott

Dottie Myersnak:

– Dottie, kérlek, kapcsold át hozzám!

A San Franciscó-i központosnak csak néhány másodperce volt szüksége ahhoz, hogy átváltson, de az a rövid idő is végtelenül hosszúnak tűnt Laura számára. Végre, a kontinens túlsó feléről meghallotta William Wheeland hadnagy hangját:

– Laura, te vagy?

– Én vagyok, Bill.

– Épp most érkeztem a hajóval!

– Ez remek, Bill.

– Még mindig szeretsz?

– Igen... igen, hát persze. És te?

– De még mennyire!

– Hát akkor mondjad!

– Szeretlek! És el akarlak venni feleségül, de most rögtön, nem jövő decemberben!

– Oh, Bill!

– Na, mit szólsz hozzá? Hozzám jössz feleségül a héten? Na?

Hosszú szünet következett. Ezekben a pillanatokban dőlt el Laura Shields egész jövendő sorsa.

– Oh, igen, Bill, igen.

– Eljössz ide, hogy összeházasodjunk?

– Igen... igen... de mikor?

– Figyelj, mindent végiggondoltam. Még van három-négy napi munkám a hajón. Tudom, hogy nem szereted a repülőt, de ennyi idő alatt vonattal is kényelmesen ideérsz. Azután meg néhány hétig szabad vagyok. Édes, tudod milyen csodálatos mézesheteket lehet tölteni Friscóban? Na, mit szólsz hozzá?

– Csodálatosan hangzik, Bill!

– Szóval eljössz?

– Persze.

– Akkor szobát foglalok neked a Markban és ott várlak. Rendben?

– Rendben.

– El tudsz ma indulni?

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy el tudom intézni a dolgokat itt a munkahelyemen.

– Akkor találkozunk a Markban, mondjuk szombaton.

– Jó, akkor szombaton.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, Bill.

– Hát akkor most befejeztem. Viszlát szombaton.

– Viszlát.

Laura Shields csak most kezdett el igazán reszketni. Ki kellett szállnia a vonalból. És még hátra volt két óra a munkaidejéből, de érezte, hogy most nem bírná ki azt az időt.

– Peg – fordult Peggy Thomashoz, a tőle jobbra ülő, vékony lányhoz –, kérlek, vedd át a helyem. Egy bostoni hívás van a vonalban.

 

Bostonban David Lefkovitz hadnagy egyre türelmetlenebb lett. Hallotta, hogy a bostoni telefonközpontos újra meg újra kéri Jordan Bennett ügyvéd számát.

– Nem tudom, mi a hiba ezekkel a lányokkal manapság? – fordult az őrmesterhez –, semmit sem tartanak észben.

 

Jordan Bennett az irodájában állt New Yorkban, és mereven nézte az előtte fekvő, nyitott bőröndöt. Harmincéves sem volt még, középtermetű, karcsú, jóképű férfi, enyhén hullámos barna hajjal. A bőrönd, amelyet bámult, csaknem teljesen be volt csomagolva. Az ingek tetején egy 38-as automata revolver feküdt.

Körülbelül egy percig ácsorgott így, akkor gyors pillantást vetett a karórájára. Határozott mozdulattal becsukta a bőröndöt, rákattintotta a zárakat, majd felkapta és kiment a szobából. Az ajtó magától bezárult mögötte. Három lépést sem tett még, amikor meghallotta, hogy odabent cseng a telefon. Megállt. A telefon még kétszer csengett. Jordan Bennett az órájára nézett. Ismét dönteni kellett, és ő elindult a folyosón a felvonó felé. Mögötte kitartóan csenget a telefon.

Laura Shieldsnek éppen csak sikerült felszállnia a Központi Pályaudvarról induló vonatra. Megvette a jegyét a kalauztól, aki talált neki egy üres hálófülkét. Végre egyedül maradt, de még mindig kapkodta a levegőt és izgalmában remegett a keze meg a lába.

Az esküvőjére megy. Csak éppen kelengyéje nincs, meg a szertartás is rövid lesz, valami idegen helyen, barátok és rokonok nélkül. Nem lesz utána fogadás, talán még virág sem. Semmi sem úgy fog történni, ahogyan megálmodta. De azért minden rendben lesz, biztatta magát, mert ott lesz Bill, és ő éppen Billhez akar feleségül menni. És Bill tengerész, márpedig a tengerészeinél nem tőled függ, hogy mikor hová mész.

Mivel arra sem maradt ideje, hogy valami könyvet vagy képesújságot vásároljon, csak ült és bámult kifelé, de még azt sem tehette sokáig. Fél órával azután, hogy elindultak, besötétedett. Megvárta, amíg a kocsikísérő szólította vacsorázni az utasokat, akkor is csak azért ment, hogy csináljon valamit. Egy csöppet sem volt éhes.

És ott, a vacsoránál figyelt fel először a két férfira. Pedig tulajdonképpen alig vett észre valamit maga körül, mert a gondolatai messze jártak, Friscóban, ahol Billel fog találkozni. A két férfi azonban nagyon különösen viselkedett, vagyis inkább csak az egyikük viselkedése volt annyira furcsa, hogy azt észre kellett vennie.

Az elején azt képzelte, hogy a férfi egyenesen őt bámulja. Két asztallal arrébb ült, vele szemben. Evett, de nyilvánvalóan nem érdekelte az étel. Ahogy telt az idő, Laura egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végre rájött, hogy a férfi nem is őt nézi, hanem csak úgy elnéz a válla fölött. Elfogta a kíváncsiság. Vajon mi vagy ki bűvölheti így el a férfit? Amikor azonban óvatosan megfordult és körülnézett, azt kellett látnia, hogy a vele szemben ülő férfi kitartó érdeklődésnek tárgya egy másik férfi, aki nyilvánvalóan tud arról, hogy figyelik. Időnként felnézett a tányérjából, a pillantásuk találkozott, aztán csaknem bűntudatosan az ablak felé fordult. Úgy tűnt, egyikük sem vett tudomást arról, hogy közöttük még ül valaki.

Laurát zavarta a dolog, és bár türelmetlenül vágyott Friscóba Bill Wheelandhoz, mégis gondolkodnia kellett rajta. Később megfeledkezett az egészről, és csak akkor jutott megint eszébe, amikor úgy két óra múlva viszontlátta a férfiakat a szalonkocsiban. Külön ültek a kocsi két ellentétes végében, az egyik beletemetkezett egy képesújságba, a másik meg egy keresztrejtvényt igyekezett megfejteni. De mindketten sűrűn felpillantottak, mintha ellenőrizni akarnák, hogy ott van-e még a másik.

Laura végül otthagyta őket, hadd játsszák tovább a maguk játékát, és elment lefeküdni. Amikor végre ágyba bújt és eloltotta a villanyt, bosszúsan tapasztalta, hogy nem bír elaludni, és ráadásul a két férfi miatt időnként még Bill Wheelandról is megfeledkezik.

Kimerült idegei végül is nem bírták tovább, és a lány elaludt. Amikor felébredt, a vonat éppen Indiana államon robogott keresztül. Felöltözött és elhagyta a szűk kis fülkét. A folyosón ismét, már harmadszor is, megpillantotta a két férfit. maga a vonat végéhez igyekezett, amikor váratlanul, a folyosó túlsó felében feltűnt az egyik férfi, a vékonyabb testalkatú és egyenesen feléje tartott. A lányt jóformán észre sem vette, amikor a szűk helyen elment mellette, és hamarosan eltűnt a folyosó végén a másik vagonban. Egy perc múlva feltűnt a másik férfi, és csaknem futva követte. Bocsánatkérően mormogott valamit, amikor elment Laura mellett, és eltűnt a másik után.

A reggelinél Laura már egyre csak rajtuk törte a fejét. Nyilvánvalóan ismerik egymást, ámbár nem együtt utaznak. Úgy tűnik, az egyik menekül a másik meg üldözi. A lány korábbi kíváncsisága aggodalomra változott. Lehetséges, hogy a két férfi egyike, mondjuk az üldöző, tulajdonképpen valami bűnt követett el. Persze, az is lehet, hogy fordítva áll a dolog. Talán szólni kellene a vonatkísérőnek.

De nem szólt. Úgy döntött, hogy semmi köze az egészhez, különben is, lehet, hogy végzetesen félreérti a helyzetet. A vonat bepöfögött Chicagóba, Laura meg elnézegette a le– meg felszálló utasokat, az ide-oda kanyargó autókat, a pályaudvarra befutó többi vonatot. A két férfit sehol sem látta.

– Talán leszálltak Chicagóban – gondolta.

Később sem látta őket, amikor a vonat már továbbrobogott a prérin nyugat felé. Eseménytelen ebéd után ismét behúzódott a fülkéjébe. Az elmúlt nap izgalmai, Bill váratlan telefonhívása, az ő gyors távozása, a karnyújtásnyira levő házasság, a rá váró új élet megtették a magukét. Laurának fájt a feje, és elhatározta, hogy szundít egyet.

Nagyot aludt, de öt óra tájban, amikor felébredt, rémesen érezte magát, és ha lehet, még jobban fájt a feje. A táskájában volt néhány aszpirin, de úgy érezte, szüksége volna egy korty italra. Talán elmúlik tőle a fejfájása, meg aztán nem árt egy kis előgyakorlat az esküvői pezsgő előtt. Esetleg talál valakit, akivel elbeszélgethet.

Túl lassan múltak az órák. Már-már egyetértett Billel, aki nem győzte ismételgetni, hogy az utazás legjobb módja a repülés. Egy kicsit rendbehozta magát, felfrissítette a sminkjét, aztán otthagyta a szűk kis kabint. Valami másra vágyott, egy pohár italra, az élet hangjára, szórakozásra.

A szalonkocsiban gyors léptekkel sietett előre az apró asztalok között, és igyekezett minél diszkrétebben kinézni magának azt, akivel szóba állhat. Nem szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy vadászik valakire, akire ráakaszkodhatna. És akkor egyszerre két dolog is történt. Megpillantotta az egyik férfit, a vékonyabbat, azt, aki menekült. A látvány elképesztette, talán mert máris úgy könyvelte el magában, hogy a férfit megfogták, kirabolták, letartóztatták, megkötözték, talán meg is ölték. De legalábbis úgy gondolt rá, mint aki leszállt Chicagóban. És éppen ebben a pillanatban a vonat éleset kanyarodott. Persze, ha lapos sarkú cipőt hord, nem történt volna semmi baj, de hát tűsarkúban volt. Elvesztette az egyensúlyát, felborult és csaknem a férfi ölében kötött ki. Kétségtelenül így is történt volna, ha a férfi maga is nem azon igyekszik, hogy ennek elejét vegye. Felugrott, megragadta a lány mindkét karját és tartotta, míg csak a vonat ki nem jutott a kanyarból. Az italának azonban búcsút mondhatott, mert az kifolyt az abroszra, a pohár pedig ide-oda gurult az asztal egyik felétől a másikig, de nem esett le a földre.

A férfi nagyon kedves volt:

– Nem történt semmi baja?

– Oh, nem – felelte Laura. – De önnek kiborult az itala.

– Semmi baj. De biztosan nem esett baja? Olyan sápadt.

Laura magában elismerte, hogy csakugyan elég bizonytalanul érzi magát. De ha valóban sápadt volt, annak az oka egyedül a férfi váratlan megjelenése lehetett.

– Ha úgy gondolja, üljön le.

Laura nem értette, miért fogadja el a meghívást. Hiszen a férfi nem erőszakolta, egyszerűen csak kedves volt hozzá. A többi jelenlevő pedig esetleg úgy értelmezheti a jelenetet, hogy ő így akart felszedni magának valakit. Igazán kényelmetlenül érezte magát, és szeretett volna mihamarabb kikerülni az érdeklődés középpontjából. A férfi segített neki leülni abba a székbe, amelyben az előbb még ő ült, majd megkerülte az asztalt és elfoglalta a másik széket. Előkerült a pincér és letörölte az asztalt. Laura maga is csodálkozott, hogy elfogadta a meghívást egy pohár italra. Konyakot kért szódával, vendéglátója ugyanezt rendelt tiszta vízzel.

– A vonatban mindig nehéz a járás – mondta a férfi. – A tengerészek persze jobban boldogulnak, mint bárki más.

Itt volt az alkalom, hogy Billről beszéljen neki, hogy még a gyanúját is eloszlassa annak, hogy szándékosan esett az ölébe. És elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a közelben levő asztaloknál ülők is meghallhassák, amit mond.

– Igen, észrevettem az ujján a gyűrűt – jegyezte meg a férfi.

Ettől a megjegyzéstől egy kicsit megkönnyebbült. így hát a férfi nem is képzelte, hogy akarattal esett rá.

Az ital fölött bemutatkoztak. A férfit Jordan Bennettnek hívták és Los Angelesbe utazott.

– Haza utazik? – kérdezte Laura.

– Nem, üzleti ügyben – felelte a férfi közönyösen.

A lánynak ekkor eszébe jutott, ki is ez az ember, és eszébe jutott a másik férfi is. Hátradőlt a széken és lopva körülnézett, de a másikat nem látta sehol, és ettől valahogy jobban érezte magát.

– Ön házas ember? – kérdezte.

– Nem vagyok olyan szerencsés.

A lány eltűnődött azon, mit szólna Bill, ha megtudná, hogy ő itt iszogatott egy idegennel, akinek nincs felesége. Jobb volna, ha volna. Ámbár lehet, hogy mégse volna jobb. A dolog erkölcsi oldalát nem látta világosan.

Laura kierőszakolta, hogy ő fizesse mindkettőjük italát, hiszen őmiatta borult fel a férfi pohara. Ez a kis vita azonban elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy Jordan Bennett meghívta, hogy vacsorázzon vele. Laurát magát is meglepte, hogy elfogadta a meghívást.

Jordan Bennett kedves volt, de nem tolakodó. Jómodorú is volt, annyira jómodorú, hogy az már természetesnek hatott. És könnyű volt beszélgetni vele, mert türelmes hallgatóság volt, és mindig kész arra, hogy a beszélgetés kátyúba fulladt szekerét kirántsa a bajból. Jóképű volt, de nem túlzottan az. Barna haja egy-két helyen csigákba göndörödött, az arca kicsit sovány volt, jó ruhát viselt, és ahányszor el kellett olvasnia az étlapot, feltette csontkeretes szemüvegét.

– Nem viselt szemüveget, amikor a keresztrejtvényt fejtette – mondta Laura, észre sem véve, hogy mit mond.

A férfi egy pillanatig zavartan hallgatott, azután rájött arra, hogy mire gondol a lány.

– Ja, ma reggel, a szalonkocsiban? Arra gondol?

Laura elpirult, de semmiféle hazugságot nem tudott kitalálni.

– Igen – felelte.

– Hát ez igazán hízelgő rám nézve.

Bennett annyira megnyerő volt, hogy Laura hirtelen elhatározással fejest ugrott a vallomásba:

– Őszintén megmondom, hogy figyeltem önöket. Önt is, meg azt a másik alakot is.

– Másik alakot? – Jordan Bennett nyilvánvalóan húzta az időt.

– Mr. Bennett, ön pontosan tudja, hogy kiről beszélek. Az a férfi kicsit magasabb, mint ön, meg robusztusabb is. Az arcvonásai nem olyan kifejezőek, mint az öné, az állkapcsa előreugró, rövidre nyírt, barna haja volt.

– Hűha, de jó megfigyelő!

– Hát, semmi más dolgom nem volt.

– És még mit vett észre, miss Shields?

– Úgy gondolom, elég furcsán viszonyultak egymáshoz.

A férfinek csillogott a szeme, a hangja és az arca azonban komor maradt.

– Igen, gondolom, hogy furcsának találhatott minket.

– Szóval csakugyan ismerik egymást?

– Oh, igen, meglehetősen jól ismerjük egymást.

– Hát akkor miért ülnek a vonat két végébe, miért nem szólnak egymáshoz egy szót sem, miközben nagyon is szemmel tartják egymást, és fel-le szaladgálnak egymás után a vonatban?

– Tessék?

– Nos, láttam, hogy az illető követte önt. Sőt, nemcsak láttam, de ön valósággal nekem jött a folyosón. Fogalmam sincs, hogy történt valójában, de nagyon úgy nézett ki, mintha az az alak üldözné önt.

Jordan Bennett szürke szeme elborult, könnyed, társalgási stílusa megváltozott:

– Tudja, miss Shields, meglehetősen nehéz volna eldönteni, hogy tulajdonképpen melyikünk üldözi a másikat.

– Ön vagy az orromnál fogva vezet, vagy finoman célozni akar arra, hogy ne tegyek fel több kérdést egy olyan dologgal kapcsolatban, amelyhez semmi közöm. Nos, én jó lélek vagyok, többet nem kérdezek.

A férfit mintha váratlanul kicserélték volna. Szürke szeme egy hosszú percig kutatóan méregette a lány arcát.

– Nem, nem akarom, hogy abbahagyja. Sőt, azt hiszem, nagyon szeretnék mindent elmondani önnek erről az ügyről.

Mégsem mondott semmit addig, amíg a vacsora végeztével vissza nem mentek a szalonkocsiba. Találtak két, egymás mellett álló széket és leültek. Bennett cigarettával kínálta, amit Laura visszautasított. A férfi rágyújtott és elkezdte:

– Ügyvéd vagyok, de nem hiszem, hogy hallotta volna a nevemet.

– Nem csakugyan nem.

– Nem is hallhatta. Rettenetesen régóta nem csinálok semmit. Nem is leszek soha az a híres ügyvéd, akiről valaha álmodoztam.

– Így, múlt időben?

– Igen, így, múlt időben, Laura. Hátat fordítottam a jognak. És akár hiszi, akár nem, azért, mert elvesztettem az első peremet. Tulajdonképpen megnyertem.

– Azért akar mindent felrúgni, mert megnyert egy fontos pert?

– Úgy van, megnyertem. De most őszintén azt kívánom, bárcsak elvesztettem volna.

– Mondja csak...

– Mindent elmondok, Laura. Rettenetesen vágyom arra, hogy beszéljek erről valakinek, valakinek, aki intelligens és talán megértő. Ezért választottam ki önt, hogy megossza velem a terhet. Azt hiszem, ismeri azt a bírósági gyakorlatot, hogy ha a vádlottnak nincs ügyvédje, hivatalból kirendelnek mellé egyet, rendszerint egy kezdőt.

– Hallottam róla.

– Nos, így kaptam én is a megbízatást. Egy mániákus gyilkossággal vádolt férfit kellett védenem.

Egy pillanatra elhallgatott és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Laura figyelt.

– Ha nincs ellenére, nevezzük Paulnak – folytatta Bennett. – Ha megmondanám a teljes nevét, talán eszébe jutna, hogy olvasott az ügyről. Az újságok szeretik az ilyen és ehhez hasonló gyilkosságokat. Szóval, maga az ügy elég egyszerű volt. Paul tagadta, hogy bármi köze lett volna a gyilkossághoz, és látszólag büntetlen előélete is mellette szólt. Ellene szólt viszont az a tény, hogy a gyilkosság színhelyétől nem messze kapták el, néhány perccel azután, hogy a dolog megtörtént, és semmi alibije nem volt. A lányt megfojtották, így se fegyver, se ujjlenyomat nem maradt. Semmi, csak a közvetett bizonyítékok. Tud követni?

– Azt hiszem, igen.

– Még valami szólt Paul ellen. Egy megfoghatatlan, de nagyon is jelenlevő valami. Azokról az erős érzelmekről beszélek, amelyeket az ilyenfajta gyilkosságok keltenek az emberekben. Ebben az ügyben például úgy feltüzelték a kedélyeket, hogy alig lehetett felállítani az esküdtszéket. Az emberek tele vannak előítéletekkel. Sokkal könnyebb lett volna összeszedni egy lincselésre kész bandát. Ismét rágyújtott, mélyet szippantott a cigarettából, úgy, hogy a kis dohányrúd vége felizzott.

– Nagyon sok alkalommal beszélgettem Paullal, és ő mindig ugyanazt mondta és a történetében nem volt semmi, ami azt a gyanút ébreszthette volna, hogy csak úgy kitalálta. Csendes fickó volt, jó családból származott, rendes állása volt egy hivatalban. Az is mellette szólt, hogy barátnője volt, aki már-már a jegyesének számított. Azon az estén is a lánnyal volt, de összevesztek valamin és mérgesen faképnél hagyták egymást. Paul beült az autójába és ide-oda hajtott az utcákon, minden cél nélkül, hogy egy kicsit kifújja magát, mielőtt hazamegy. Balszerencséjére éppen azon a környéken autókázott, ahol azt a lányt, aki számára teljesen ismeretlen volt, megfojtották. Paul azt állította, hogy ő nem is gyilkolhatta meg az áldozatot, hiszen egy percre sem hagyta el az autót. Csakhogy ennek a történetnek mégiscsak van egy támadható pontja. Észrevette?

Laura, aki mohón leste az ügyvéd szavait, bólintott:

– Igen. Feldúlt lelkiállapotban volt.

– Úgy van. Ez természetesen még nem bizonyítja azt, hogy ő gyilkolt. Legalábbis az én számomra akkor nem bizonyította. Hittem Paul-nak. Erre a hitre alapoztam a védőbeszédemet, meg az ő jellemére. Életében nem voltak ferde hajlamai. A pszichiáter, aki megvizsgálta, nyomát sem lelte nála az abnormitásnak. Nem volt más dolgom, mint az, hogy bebizonyítsam az esküdteknek, hogy egy olyan normális, jó körülmények között élő embert, mint Paul, józan ésszel nem is lehet gyilkossággal vádolni, különösen azért nem, mert csak közvetett bizonyítékok szólnak ellene. Látja, ilyenformán az egész tárgyaláson nem annyira a tények harcoltak tények ellen, mint inkább érzelmek érzelmek ellen. Egyfelől ott volt a rokonszenv, amit az iránt a kedves fiatalember iránt fel akartam kelteni, másfelől pedig az irtózat a bűntől, amelyet esetleg elkövetett.

– És ön megnyerte a pert.

– A rokonszenv nyerte meg, amit sikerült felkeltenem iránta. Igen, Pault felmentették. Csakhogy akit egyszer ilyesmivel vádoltak, mégha fel is mentették, sosem lesz képes arra, hogy ott folytassa az életet, ahol abbahagyta. Örökre megbélyegzett marad. És mindig akad olyan, akinek a szemében továbbra is gyanús lesz. De a pert mindenesetre megnyertem.

– Hát ennek igazán örülhetett volna – mondta Laura.

Jordan Bennett elnyomta a második cigarettát is. Egy percig némán meredt a vonat ablaka előtt elfutó város fényeire.

– Egy darabig örültem is – válaszolta végre. – De, amint mondtam, Paulnak nem volt könnyű újrakezdeni az életet. Én pedig segíteni akartam neki, meg aztán csakugyan vonzódtam hozzá, így hamarosan összebarátkoztunk. Állandóan együtt voltunk. Nem lett volna szabad. Az ügyvéd folytassa le a pert, fogadja el az ítéletet, és felejtse el az egészet. Nem tarthatja szemmel az ügyfelét egész hátralévő életében. Ráadásul barátként sokkal jobban megismerheti az emberét, mint amíg csak az ügyvédje volt. Ami engem illet, én túlságosan is jól megismertem Pault.

Jordan Bennett megint elhallgatott, de most már Laura nem hagyta békén.

– Mit tudott meg róla?

– Sok mindent. Először is azt, hogy képes vad érzelmi kitörésekre. Nem túl gyakran fordul elő vele, de olyankor nagyon erőszakossá válik. És itt van a kutya elásva. Mert ebben a lelki állapotban képes volt bármit elkövetni, később pedig nem emlékezett semmire. Mondok egy példát. Egy este éppen ott voltam nála, amikor felhívta az előbb említett barátnőjét. Történetesen tudtam, hogy a per óta a lány meglehetősen hűvösen viszonyult hozzá, és igyekeztem rábeszélni, hogy felejtse el. Ő azonban tovább kínozta magát. Aznap este is felhívta, a lány pedig végképp kiadta az útját. A beszélgetés végére már remegett az indulattól, és amikor letette a kagylót, egyenesen odament az asztalhoz, amelyen a lány fényképe állt. Felkapta a képet és úgy vágta a földhöz, hogy az üveg meg a képráma is ízzé-porrá törött. Azután követelte, hogy azonnal menjünk el valahova, és igyunk valamit. Elmentem vele, és elég sokat ittunk. Utána hazakísértem, és be is mentem vele, mert szerettem volna biztonságban tudni az ágyban. Amikor meglátta a földön az összetört képet, azt mondta, biztosan leesett az asztalról. Elmondtam neki, hogy erről szó sincs, hiszen ő maga csapta földhöz. Ő kitartott amellett, hogy ilyet sose csinált. Végül abbahagytam és hazamentem. De ugye érti, Laura, hova akarok kilyukadni?

– Azt akarja mondani, hogy Paul valóban nem emlékezett arra, hogy odacsapta a képet – mondta Laura.

– Úgy van. Vagy legalábbis én így értelmezem a viselkedését. És ilyen eset még jó néhány következett. Elképzelheti, hogy milyen gondolataim támadtak ezek után. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy Paul csakugyan megfojtotta azt a lányt, később pedig nem emlékezett semmire. Más szóval, az én erőfeszítéseimnek köszönhetően felmentettek és futni hagynak egy mánikus gyilkost. Ráadásul, ha egyszer gyilkolt, valószínűleg ismét gyilkolni fog.

Laurának a hideg futkározott a hátán. Megborzongott.

– Csak az volt a kérdés, mit lehet még tenni – folytatta Jordan Bennett. – Újra felkerestem a pszichiáterét? Aki annak idején Pault megvizsgálta, de nem sok segítséget kaptam tőle. Talán tudna segíteni, mondta, ha rá tudnám venni Pault arra, hogy megvizsgáltassa magát vele. Történetesen megpróbáltam rávenni erre már korábban is, de nem állt kötélnek. Az orvos azt is értésemre adta, hogy az ilyesfajta, időnkénti emlékezetkiesést csak hosszas megfigyelés után lehet kellőképpen kielemezni. Megpróbáltam valami törvényes módot találni arra, hogy Pault bejuttassam egy intézetbe, ahol megfigyelhetnék, de ez lehetetlennek bizonyult. Akárhogy törtem is a fejem, a végkövetkeztetés mindig az maradt, hogy én vagyok az egyedüli tanú, a hatóságok csak az én vallomásomra alapozhatnának. Hogy rövidre fogjam, kiderült, hogy törvényes módon nem tudom megoldani az ügyet. Márpedig ez az én ügyem volt. Minden felelősség az én vállamat nyomja. Az egyetlen kínálkozó megoldás pedig az lehetne, amit a törvény büntet.

Jordan Bennett ismét elhallgatott. Laura most már azt kívánta, bárcsak ne kérdezett volna semmit, bárcsak ne hallotta volna ezt a históriát. Bármennyire is nincs ínyére, most már őt is felelősség terheli, végig kell hallgatnia ezt az embert, talán segíteni is kell valamiben.

Jordan Bennett egy idő után folytatta az elbeszélést:

– Megpróbáltam rávenni Pault, hogy jelentkezzen a rendőrségen és önként vesse alá magát egy hosszabb megfigyelésnek. Kifejtettem neki, hogy részemről bizonyos vagyok abban, hogy ő maga sem óhajt két lábon járó, fenyegető, gyilkos veszélyként kóborolni, készen arra, hogy bármelyik pillanatban újra öljön. Persze tudtam, hogy nem lesz nagy sikerem nála, és nem is lett. Paul azt hitte, hogy megbolondultam. Csúnyán összevesztünk. Végül is azt mondtam, adok neki egy rövid gondolkodási időt. Ha nem szánja rá magát arra, hogy önként jelentkezzen, akkor valami keményebbel próbálkozom majd. Végül is én felelek azért, amit ő tesz, és inkább megölöm, semmint, hogy megvárjam, amíg ő öl meg valakit.

Laura lehunyta a szemét. Fázott. Most már tudta a történet végét.

– Néhány napig békén hagytam, hadd gondolkodjon, de a szemem rajta tartottam.

Ezzel a vonattal akart megszökni előlem, de én utána jöttem. És most itt vagyunk mind a ketten.

– Persze, az a másik, az Paul – mondta Laura.

– Úgy van. Gondolom, most már érti, miért viselkedtünk olyan furcsán.

Laura hevesen megragadta az ügyvéd karját.

– De ugye nem próbálta meg eltenni láb alól? Hirtelen rémes gondolata támadt:

– Hol van ő most? Csak nem ölte meg? Jordan megfogta a lány kezét.

– Köszönöm a jóakaratát. Nagy szükségem volt rá. De ne aggódjon, nem öltem meg! Biztosan bent ül a fülkéjében és tudom, hogy melyik az övé. Éjfélig nem áll meg a vonat, tehát le se szállhat. Figyelem őt, és várok. De ha nem szánja el magát, mire Kaliforniába érünk, akkor...

 

Amikor úgy egy óra körül kopogtattak az ajtaján, Laura gondolkodás nélkül kinyitotta. Azt remélte, hogy Jordan Bennettet találja a folyosón. De tévedett. Az a férfi állt előtte, akit az ügyvéd Paulnak nevezett. Első pillanatban az egész embert látta meg, csak azután figyelt fel a részletekre. Először is arra, hogy gyűrött az öltönye, mintha ruhástól aludt, vagy verekedett volna. Laura megborzongott erre a gondolatra. A nyakkendője félrecsúszott, arca izzadtan fénylett. Nem is bírt eligazodni a férfi arcán. Alapjában véve becsületes, szép vonásai voltak. Rövidre nyírt, barna haja, sima bőre, gyér szakálla kisfiússá tették az arcát. Az állkapcsa azonban erős volt, szája határozott vonalú. Csak barna szeme tűnt furcsának. Vérbe borult, természetellenesen ragyogó szemei voltak.

Ennek ellenére semmi olyasmi nem volt rajta, ami megrémíthette volna a lányt. Csakhát emlékezett arra, amit Jordan Bennett mesélt. Lehet, hogy ez az ember megölt egy lányt! Legalábbis ezzel vádolták. Az is lehet, hogy őrült, és ismét gyilkolni akar. Laura nem félt volna tőle, ha nem beszélt volna előzőleg Jordan Bennett-tel. így azonban félt. Be akarta húzni az előbb még szélesre tárt ajtót, de ez csak részben sikerült neki. Hiába rángatta, az ajtó néhány hüvelyknyire nyitva maradt, mert valamiben megakadt. Laura rájött, hogy a férfi odatette a lábát. Sikíthatott volna, vagy megnyomhatta volna a gombot és hívhatta volna a vonatkísérőt. De valami belső hang megakadályozta ebben. Azt sem tudta, vajon a férfi eltűrné-e, hogy megtegye e két dolog bármelyikét is.

– Ön Laura Shields, ugye? – kérdezte a férfi.

– Úgy hívnak – ismerte el Laura.

– A nevem Paul Demaray – mutatkozott be a férfi. – De tudom, hogy ön már látott engem, és azt is tudom, hogy Bennett beszélt önnel.

Laura csak bámult rá, nem tudta, mit feleljen, vagy mit tegyen, és azon tűnődött, honnan tudja a férfi az ő nevét. Nagyon homályosan emlékezett Paul Demaray nevére. Biztosan az újságokban olvasott róla.

– A szalonkocsi zárva van. Bejöhetek önhöz? – kérdezte a férfi.

– Minek? – – Laura most már közel állt ahhoz, hogy sikítson.

– Beszélni akarok önnel. Úgy látom, Bennett hazugságai nyitott fülekre találtak. Remélem, az én őszinte szavaim sem járnak rosszabbul.

Ha Paul szándékosan kiválogatta volna azokat a szavakat, amelyek nyomán erőszak nélkül beléphet a lányhoz, akkor sem találhatta volna el jobban. Jordan Bennett meséje elbűvölte a lányt, de Laura tudta, hogy inkább csak feltevéseket tartalmaz, mintsem tényeket. Ki tudná megmondani, melyik igaz vagy melyik hamis? Ez új, izgalmas távlatot adott az egész történetnek. Laurának egyébként sem volt más választása, de legalább már nem félt annyira.

– Jöjjön be, Mr. Demaray – mondta, és leült. A férfi belépett és behúzta maga mögött az ajtót.

– Nem akarom, hogy meghallják, amit beszélünk.

Laura elfogadta a magyarázatot. Akkor sem tiltakozott, amikor a férfi olyan közel ült hozzá, hogy a válluk összeért. Egy ilyen kicsi fülkében ez majdnem természetes.

– Szóval mit mondott önnek Bennett?

A lány a tőle telhető legpontosabban elismételte, amit az ügyvédtől hallott. A férfi nyugodtan hallgatta.

– Ezek a puszta tények – mondta végül. – Csak éppen Bennett meg én egy kissé eltérő módon értelmezzük őket. Ha megengedi, elmagyarázom.

Az elmúlt tíz perc alatt, amíg a férfi mellett ült, Laura félelme elpárolgott, és most már valóban kíváncsi volt.

– Beszéljen, Mr. Demaray.

– Hát először is ott van a tárgyalás. Azt hiszem, ami a dolgok törvényes oldalát illeti, Bennett a lehető legjobban elvégezte a dolgát, és én hálás is vagyok neki azért, hogy felmentettek. De sohasem értettem vele egyet a módszer tekintetében, amellyel bebizonyította, hogy ártatlan vagyok. Látja, ő nem tett egyebet, mint azt, hogy a közvetett bizonyítékok ellen közvetett bizonyítékokat sorakoztatott fel. A vádló azt mondta, hogy én ott tartózkodtam a közelben, hogy feldúlt lelkiállapotban voltam, meg ilyesmiket. Erre Bennett azt válaszolta, hogy a pszichiáter szerint normális vagyok, hogy jó családból származom, rendes munkám van, szóval csupa ilyesmit. Véleményem szerint sem a vád, sem a védelem nem bizonyított be semmit. Hol van itt a logika? Ha megharagudtam az egyik lányra, miért kellett megölnöm a másikat? Érti, miss Shields? Hiszen ennek nem lenne semmi értelme, még akkor sem, ha bizonyíthatóan őrült volnék. Ha a barátnőmet öltem volna meg, akivel találkám volt, hát az rendben lett volna, annak lett volna értelme. Azt öltem volna meg, aki bántott. Erre képesnek is érzem magam. Igen, el tudom képzelni, hogy megölöm azt a nőt, aki megsértett. Már persze, ha képes volnék arra, hogy bárkit megöljek. Hát ez az, amit Bennett még most sem ért. És ezért képzeli azt, hogy tulajdonképpen mégiscsak én öltem meg a lányt.

Laura Shields feszülten figyelt; a szemét egy pillanatra sem vette le Paul Demaray arcáról. Paulnak nem voltak olyan kellemes vonásai, mint Bennettnek és a modora sem volt olyan csiszolt. De azért mély benyomást tett a lányra.

– Tehát nem ölt meg senkit? – kérdezte.

– Nem – felelte Paul kurtán.

Egy percig némán nézték egymást. Laura közel érezte magához a férfit, és nemcsak fizikai értelemben.

– Azután ott volt az a dolog a képpel – folytatta Paul. – Bennett azt állítja, hogy összetörtem a képet, azután meg nem emlékeztem semmire. A helyzet az, hogy nagyon is emlékeztem mindenre. Egyszerűen nevetséges módon hazudtam és később, amikor megmondtam az igazat, Bennett nem akart hinni nekem. Pedig ez egy igen fontos momentum, mert éppen emiatt támadt Bennettnek az a hülye ötlete, hogy meg kell akadályoznia engem abban, hogy másokat is megöljek. Látja, miss Shields, ez megint csak olyasmi, amit a Bennett jogász esze képtelen felfogni. Hogy esetleg azért hazudtam, mert nem akartam, hogy lássa, milyen nagyon fáj nekem a dolog és mert szégyelltem magam azért, hogy olyan gyerekes módon próbáltam bosszút állni. Ért engem, miss Shields?

– Nem nagyon – vallotta be Laura őszintén.

– Hát nézze: az a lány kis híján a feleségem lett. Engem perbe fogtak és végül felmentettek. Más szóval tizenkét ember, az esküdtek, azt mondták, hogy ártatlan vagyok. Hát az a lány miért nem hitt nekik? Megvádoltak, igaz, de kiderült, hogy nem vétettem semmit. Csak azért félt tőlem, mert valami szörnyűséggel vádoltak? Óh, tudom, mit akar mondani, miss Shields. Azt, hogy éppen elég ártatlan ember szenvedett már ily módon, akik sosem tudták magukról teljes mértékben lemosni a gyanút. Hát ez elég szomorú. De hogy az én szerelmem így viselkedjen! Senki sem tudja, milyen rettenetesen fáj. Lehet, hogy abban a pillanatban csakugyan meg tudtam volna ölni, hiszen ő volt az, aki megbántott. De csak a képe volt ott, hát azon töltöttem ki a mérgemet. Persze nagy marha voltam. Meg be is voltam rúgva. Hát hazudtam. És Bennett kitartóan hisz abban a hazugságban. Ez nevetséges. Természetes, hogy mindig is tudtam, hogy én magam törtem össze azt a képet. Hogyan volna lehetséges az, hogy az égvilágon mindenre emlékszem, csak pont erre az egy dologra nem?

Amíg beszélt, Laura érezte, hogy egyre izgatottabb lesz. Érezte, hogy neki találkoznia kellett ezzel az emberrel itt, a vonaton, mert egyedül ő képes kibékíteni őket egymással, mert a bizalmukba fogadták. És hinni fognak neki, ő meg segíteni fog rajtuk.

– Óh, Paul – mondta és a kezét a férfi karjára tette, akárcsak korábban Jordan Bennettére. – Nem arról van szó, hogy Bennett ésszerűtlenül gondolkodik, hanem arról, hogy egyszerűen másfajta logikával közelíti meg a kérdést. A dolgot így is, úgy is lehet magyarázni. Elhiszi, hogy én, aki mindkettőjüket meghallgattam, mindkettőjüknek hittem is? Meg kell érteniük egymást. Azt akarom, hogy leüljenek egymás mellé és kibéküljenek. Két ilyen rendes ember nem haragudhat egymásra ennyire! Jordannak nem szabad megölnie önt, ez tönkretenné az ő életét is. És önnek nem szabad meghalnia, mert ön jó ember és ártatlan is.

A férfi mereven nézte Laurát. Vonásai megenyhültek.

– Köszönöm, Laura – mondta.

– Komolyan gondolom, amit mondtam – felelte a lány.

A férfi hátradőlt és lehunyta szemét. Amikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Laura alig hallotta a vonat zakatolásától.

– Önt a gondviselés küldte, Laura. Végre találtam valakit, aki nem gyanakszik rám, nem irtózik és nem fél tőlem. Végre találtam valakit, aki valóban elhiszi, hogy ártatlan vagyok, és úgy bánik velem, ahogy mindenki más bánt, mielőtt ez a rémes dolog történt volna. Most már nem érzem magam szörnyetegnek. Ember vagyok ismét. És talán ön képes arra is, hogy rendbe hozza a dolgokat köztem és Bennett között. De mi mást tehet még érettem? Élőiről kell kezdenem az egész életemet. Tud nekem segíteni ebben?

– Megteszem, ami tőlem telik, Paul – biztatta Laura.

A férfi tovább beszélt:

– Tudja, nekem sokkal fontosabb, hogy ezt egy nő mondja, mintha egy férfitől hallanám. A férfiak nem sokat törődnek egymással. Egy férfi számára a többi férfi alig több egy élettelen tárgynál. Ezért ha egy férfi mondaná azt nekem, hogy visszafogad az emberi társadalomba, hát az nem jelentene túl sokat. „A nők mindig az embert látják.” Azt hiszem, ez valami nemi sajátosság nálunk. Ezért ha egy nő azt állítja, hogy képes engem elfogadni, akkor az úgy is van. Az azt jelenti, hogy el tudná viselni az ölelésemet anélkül, hogy közben arra gondolna, hogy valami tisztátalan, undorító ragadozó tartja a karjaiban. Vagy ha nem fogad el szeretőnek, legalább férfinak nézne.

Kinyitotta a szemét és ránézett a lányra. A tekintete bársonyos volt, a hangja szelíd:

– Laura, ön éppen olyan jó, mint amilyen gyönyörű.

A lány felnevetett:

– No, végre, nem csak saját magára gondol!

– Laura – folytatta a férfi –, az ember belefárad abba, hogy mindig csak gyilkosságon, peren, logikán és hasonló kegyetlen dolgokon törje a fejét. Olyan jó valami szép, szelíd jelenséget nézni. Elmondhatok valamit, Laura? Mielőtt perbe fogtak volna, sokat csókolóztunk a barátnőmmel. Később azonban, ámbár találkoztunk még néhányszor, soha nem engedte, hogy megcsókoljam.

– Kegyetlen volt és igazságtalan.

– Már egy éve nem csókoltam meg senkit.

– Majd csak talál valakit, Paul. Egy új barátnőt.

– Megcsókolhatom, Laura?

A lány nem félt tőle, megértette az érzéseit.

– Menyasszony vagyok, Paul.

– Igen, tudom. Bennett megmondta. Meg a gyűrű is ott van az ujján.

– Szombaton lesz az esküvőm.

– Ezt is tudom.

– Akkor nem gondolja, hogy mégse illene idegen férfiakkal csókolóznom?

A férfi megmozdult, most már csaknem szembe ült Laurával.

– Mintha jótékonykodna, Laura, csak úgy. Mintha lelki gondozásban részesítene egy beteg embert.

A lány elgondolkodott. Most úgy érezte magát, mint korábban Jordan Bennettel a szalonkocsiban. Egy kicsit zavart volt. Egy kicsit bűntudatos.

– Rendben van – mondta végül.

A férfi előrehajolt, a szájuk összeért. Laura lehunyta a szemét és nem mozdult. A csók gyöngéd volt, de a férfi szája nem akart eltávolodni. A lány önkéntelenül hátrahúzódott, véget vetve a dolognak.

– Mi a baj? – kérdezte a férfi. Az arca egészen közel volt, a szemei fénylettek.

– Semmi. De továbbra is menyasszony vagyok.

– Jó volt a csókom?

– Hát...

– Jó volt?

– Menyasszony vagyok. Nem gondolja, hogy illetlenség volna azt mondanom, hogy jó volt?

– Laura, könyörgöm, ne hajtogassa, hogy menyasszony! Jó volt?

– Értse meg, hogy nekem nem szabad...

– Hallgasson! Válaszoljon egyszerűen! Igen vagy nem?

A lány habozott.

– Talán...

– Igen vagy nem, Laura? Csak ennyit: Igen, vagy nem?

– Hát jó. Igen.

A férfi a jobb karjával átölelte és magához húzta. Ez a második csókja már nem volt olyan gyöngéd, mint az előbbi. A szája forró volt, az arca izzadt. Laura ellenállt, mindkét öklét nekifeszítette a férfi mellkasának és végre sikerült ellöknie.

– Hagyja abba, Paul – szólt rá élesen –, ehhez nincs joga!

– Azt mondta, hogy jó volt.

– Jó volt egyszer, de többször nem akarom.

– Miért nem? Mi baja velem?

– Semmi. De mondtam már, hogy vőlegényem van.

– Vőlegénye! Ne hajtogassa! Nem ez a baja!

– De igen, Paul, így van.

– Azt mondta, elhiszi nekem, hogy ártatlan vagyok, hogy el tudna fogadni. De csak mondta, és nem tesz semmit!

– Hát mit kellene még tennem?

Laura most már dühös volt, teljes erejéből ellenállt, ütött és körmeit a férfi arcába mélyesztette. A lány haragja, meg a fájdalom, amit okozott, felbőszítette a férfit. Felállt és teljes súlyával nekidőlve a lánynak leszorította az ülésre. Ujjai rászorultak a torkára.

– Te álszent! – sziszegte. – Te átkozott, álszent kígyó!

Nem tartott sokáig. Egyszer csak nem hallatszott más, csak Paul Demaray zihálása, de ez a hang csaknem elnyomta a vonat zakatolását. A férfi felegyenesedett, állt imbolyogva, ahogy a vonat ide-oda hintáztatta.

– De Shirley Girandellot nem én öltem meg – mondta fennhangon. – Ő nem vétett ellenem semmit. Nem is ismertem.

 

Jordan Bennett Arizonában találta meg a lány holttestét. Nem szólt senkinek, nem riasztotta a hatóságokat. Senkire nem volt szüksége, amíg meg nem tette, amit meg kellett tennie. Keresztül ment három vagonon és felrántotta az egyik fülke ajtaját.

Paul Demaray ott ült a helyén, a térdére könyökölve, arcát a tenyerébe temetve. Akkor sem mozdult, amikor Bennett belépett, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Túl sokáig vártam – mondta az ügyvéd remegő hangon. – Esélyt akartam adni neked arra, hogy magad intézd el a dolgot. Ehelyett mást tettél, igaz?

Demaray fel sem emelte a fejét, úgy kérdezte, fojtott hangon:

– Mit tettem, Bennett?

– Tudod te jól, hogy miről beszélek!

– Nem... nem tudom.

Váratlanul Bennettre emelte rémült tekintetét:

– Nézz rám! Mi történt velem?

Bennett az ajkát harapdálta veszett haragjában:

– Tudod te jól, hogy mi történt. Az a lány kihozta belőled.

– Az a lány? Kiről beszélsz, Jordan?

Jordan Bennett keserűen felnevetett. Mintha vassal vertek volna követ. Még a könnye is kicsordult.

– Tudom, mit akarsz. Elhitetni velem, hogy nem emlékszel semmire. Na, mondd már ki!

– Tényleg nem emlékszem semmire, Jordan. Tudom, hogy valami rettenetes dolog történt. Tudom, hogy én tettem. De nem tudom, hogy mi az.

– Fogd be a szád! Lehet, hogy egyszer bevettem neked azt a mesét, hogy elkövethetsz egy gyilkosságot anélkül, hogy emlékeznél rá. Csakhogy a helyzet ennél sokkal, de sokkal szörnyűbb.

Megtetted és nagyon is tudod, hogy mit teszel! Te egy hihetetlenül kegyetlen, önző szörnyeteg vagy, Paul. Csak egy kicsit bántson meg valaki, és máris összetöröd a világot. Még az sem érdekel, kit ütsz agyon, csak az a fontos, hogy üssél. Hogy kielégítsd a bosszúszomjadat!

– Jordan, te ezt nem érted...

– Nem. Hála isten, hogy meg sem tudlak érteni.

Jordan Bennett bezárta maga mögött az ajtót. Azután elővette a fegyverét és addig lőtt, amíg csak az utolsó golyót is kilőtte belőle.

 

Bostonban David Lefkovitz főhadnagy távolsági beszélgetést kért:

– Jordan Bennett-tel akarok beszélni – mondta. – Ügyvéd. Személyesen vele akarok beszélni. Kérem, keresse meg nekem!

 

William Wheeland hadnagy New Yorkot hívta San Franciscóból:

– Laura Shieldset kérem – mondta egy kissé rekedt, bizonytalan hangon és, hogy nehogy valami tévedés történjen, betűzte is a nevét.

A New Yorki központban azt mondta Dottie Myers:

– Megkeresem Jordan Bennett számát.

De ebben a pillanatban az állandó beszéd mormogó csendjét felverte Peggy Thomas hangja:

– Halljátok, lányok?

A zümmögő hangok lassan elhalkultak.

– Az a tengerész hadnagy megint telefonált Friscóból. Laurát kereste. Azt hiszem, még nem ért oda.

– De Gee, ma szombat van – mondta Dottie Myers. – Arról volt szó, hogy ma lesz az esküvője.

Aztán hirtelen észbe kapott és beleszólt a szája előtti mikrofonba:

– Kérem, maradjon a vonalban.

Bostonban David Lefkovitz elégedetlenül morogta:

– Mi a baj ezekkel a telefonkezelőkkel? – fordult Ross őrmesterhez. – Már három napja kérem, hogy találják meg nekem Bennettet. Jó hírem van a számára. Elkaptam a pasast, aki megölte Shirley Girandellot és a pofa be is vallotta. De ha míg a világ világ itt kell várakoznom a telefonkagylóval a fülemen, akkor is...