A MEGSZÁLLOTT

Arthur Porges

– A Fordok a legrosszabbak – az öreg összerázkódott, vizenyős, kék szemei felháborodottan meredtek az újságíróra. – Összetartanak, mint a hegyi népek, mind tudnak egymásról, még akkor is, ha szétszóródtak és elmentek a fenébe, Kentuckyba. Ezt mindenképpen írja meg, fiatalember! A többiek is rosszfélék, de a Fordok a legrosszabbak. Istenemre, a családi gőg munkál bennük!

Az újságíró bólogatott, és közben gyakorlott gyorsíró módján jegyezgetett. Micsoda csodabogár ez a vénember! Egy egészen újfajta bolond. Kár, hogy nem foglalkozik vele a tévé, jó volna legalább a hangját megőrizni egy szalagon. Emlékeztet Walter Brennanéra. A jegyzetfüzetben pedig ez állt: „Fred Marer, cserzett bőrű, szúrós szemű öreg, akit üldöznek a...„ Na, nem, jobb lesz így: „aki azt állítja, hogy a lehető legfurcsább üldözés folyik ellene...”

Marer szavai félbeszakították az újságíró gondolatait:

– Azt is tudom, hogyan kezdődött. Még 1913-ban történt. Maga akkor még a világon sem volt. Valósággal az őrületbe kergettem az apám T-Modelljét. Kis kölyök voltam még akkor, de ronda nagy szám volt. írja, amit mondok?

– De még mennyire, Mr. Marer. Ez egy fantasztikus történet.

– Meg egy óriási hanta, így gondolja, ugye? – ravaszkodott az öreg.

– Az már nem az én dolgom, hogy ennek utánajárjak – mondta az újságíró higgadtan. – Én csak a tényeket közlöm. Lehet, hogy minden úgy van, ahogyan ön állítja. De térjünk vissza ahhoz a T Modellhez, amelyikkel ön... hm..., szóval összeveszett. Nem is tudtam, hogy ennyire sértődősek voltak.

A riporter elmosolyodott:

– A nagyapám olyan nevekkel illette a kocsiját, hogy azt egy öszvér sem tűrte volna el, ha ad magára. Emlékszem, egyszer még bele is rúgott, hogy csak úgy repültek belőle a csavarok meg egyebek, de még ez sem látszott zavarni az autót. Továbbra is futott – már ha akart.

Az újságíró hirtelen elpirult. Túl sokat fecseg, ráadásul éppen úgy beszél az öreg tragacsról, mint a bolond Marer az apja T– Modelljéről.

– Úgy ám – bólogatott bánatosan a remete.

– Nem volt könnyű megsérteni őket. Legalábbis nem mindegyiket. Nem úgy, mint a Rollsokat. De lássa, Mr. ...

– Nelsonnak hívnak.

– Szóval Mr. Nelson, azt akarom mondani, hogy a népek rosszul bántak ugyan a Fordjukkal, de azért szerették őket. Rettenetesen feldühödtek, ha beragadtak vele a sárba, vagy amikor hideg reggeleken nem indult be a motor, vagy makacskodott a sebességváltó, de az egész csak olyan volt, mint a házastársak közötti civódás. Ha tényleg szeretik egymást, nem lesz belőle komoly baj. Csakhogy nekem nagy szám volt, meg az is lehet, hogy a természetemben is volt valami, ami ellenszenvessé tett. Tudja, mindig valami nagyobb, szebb kocsira vágytam, és mert nem volt, hát a Fordon álltam bosszút. Azt ne kérdezze, hogy pontosan mit mondtam neki, hiszen olyan régen volt. Nem is az az egy megjegyzés a fontos, az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, úgy értem, éppen elég ideje sértegettem már. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy milyen körülmények között mondtam. Megpróbáltam felkurblizni egy hideg reggelen, akkoriban még voltak valódi telek, és a naccsága nem akart beindulni.

– Miért „naccsága”?

– Tudom is én! De fehérnép volt, az biztos. Senki sem tud úgy haragudni, mint egy asszony. Tudnia kell, hogy milyenek, ha felhúzzák az orrukat, nem olyan fiatal már, hogy ne tudná. De azt nem tudhatom, hogyan csinálta ez a T-Modell, amikor nem akart beindulni: hrrr, hrrr, hrrr... mintha csúfolódni akart volna velem azon a reggelen. Én pedig késésben voltam, és úgy átfagytam már, mint az eszkimók orra Alaszkában.

Az öreg elgondolkozva kiköpött. Hollók repkedtek rikácsolva a fejük felett, a magasban pedig, a felhőtakaró fölött lökhajtásos áruszállító repülőgép zümmögött Los Angeles felé.

– Volt valami a motor berregésében, ami iszonyúan feldühített és káromkodtam, mint a jégeső. És ez még mind nem volt elég. Nekiveselkedtem és ráhúztam egy hatalmasat a kurbli-vassal. Jól behorpasztottam a motorháztetőt, és az egyik lámpa is összetört, mert kirepült a keretéből.

Az öreg egy percre elhallgatott, s maga elé bámult.

– Az a T-Modell soha többé nem lett olyan, mint azelőtt volt. Mint a rossz lányok, ha megverik őket. Igen, éppen mintha egy fehérnépnek törnéd össze a képét. Korábban is sokat veszekedtünk, de ez volt a vég. Attól kezdve valósággal gyűlölt. És nemcsak ő. Biztosan elmondta a dolgot a többi Fordnak is. Azok a Fordok úgy élnek, mint egy nagy család, összetartanak. Ha egyet közülük megsértesz, mindet megsértetted. Mintha nem is egy fehérnépet vernél meg, hanem az egész átkozott bagázst. És még ez sem volt elég. Hamarosan a többi fajta autó is melléjük állt. Lehet, hogy például az Oldrok nem is szerették a Fordokat, de én mindőjük ellensége lettem.

– Mikor történt az első... hm... támadás?

– Hát már az a T-Modell legalább egy tucatszor megpróbált kinyírni, míg végre túladtunk rajta. Egyszer megint fel akartam kurblizni, és – figyeljen csak – egészen biztosan tudom,

hogy üresben volt. Mégis, amint beindult, abban a pillanatban már sebességben volt. Alig tudtam elugrani az útjából. És vigyen el az ördög, ha nem kergetett végig a mezőn, s ha én fordultam, hát ő is fordult. És a végső bizonyíték az, hogy amikor átugrottam egy árkot, nem gurult utánam, mint az olyan autó tette volna, amelyik véletlenül indult be, hanem szépen megállt és visszament üresbe. Esze ágában sem volt összetörni magát! Hát mi ez, ha nem bizonyíték?

Az öreg harciasan meredt az újságíróra:

– Olyan nincs, hogy egy kocsi így viselkedjen, hacsak nincs tele haraggal!

– Igen, ez nagyon is valószínű – mondta Nelson rezzenéstelen arccal.

– Nos, végül is rávettem az öregemet, hogy adjuk el a kocsit. Akkor vettünk egy Odsot. De az sem volt jobfc>. Nem volt valami vidám dolog azzal az átkozott tragaccsal bajlódni. Kétszer is elütött, méghozzá tolatva! Pedig az apám ült a volánnál és megesküdött, hogy egy ujjal sem nyúlt a sebváltóhoz, és én hittem neki. Az apám remekül vezetett. Persze attól kezdve sose ültem bele, de mindegyre megpróbált elkapni. Váratlanul tolatni kezdett, vagy megfordult, vagy sebességbe kapcsolt. Az apám mondogatta is, hogy valami ördöngösség jár velem, mert ha én is jelen voltam, a kocsi sose működött úgy, ahogy kellett volna. Úgy ám, elhiheti nekem! Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy összevesztem a Forddal, az meg ellenem heccelte a többi autót, de az apám kinevetett. Az anyám azonban hitt nekem, egyébként is félt a gépektől és haragudott rájuk, amiért kiszorították a lovakat, de az apám sose figyelt rá.

Hovatovább az utcán sem voltam biztonságban. Összefogtak ellenem. Vagy gondolja, hogy véletlenül ér valakit annyi baleset? Figyeljen csak!

Felmarkolt egy halom megsárgult papirost:

– 1920-ban három ízben is kis híján halálra gázoltak, úgy, hogy az autók egyszerűen felszaladtak a járdára. A legtöbb esetben olyan sofőrök vezették őket, akik még sohasem karamboloztak. Nyolcszor volt eltörve a lábam, ötször a nyakcsigolyám, és össze se tudnám számolni, hogy hányszor a bordáim. Nézze! 1932-ben egy út szélén parkoló teherautó, amelyikben még sofőr sem volt, elindult öt tonna kaviccsal megrakva. Alaposan elintézte a lábamat. Látná csak a forradásokat! Hát, ha ez sem bizonyítja, hogy...

– Igen, persze, ez valószínűvé teszi, hogy... – na nem, ezt már mondta – vagyis hát, ez roppant érdekes. És mi történt később?

– Hát mit gondol? Ugyanez, csak sokkal gyakrabban, mert egyre nőtt az autók száma. Buszok, teherautók, taxik, sőt, egyszer még egy traktor is, csak az túl lomha volt. Mind, mind engem üldöztek. És ahhoz mit szól, fiatalember, hogy kétszer is előfordult, hogy a házat, amelyben laktam, kis híján összedöntötték az országútról letérő kamionok? Első alkalommal az ágy mentett meg, megúsztam egy pár horzsolással. Másodszor eltört a bokám. Attól kezdve csak kis mellékutcákban laktam. De gondolja, hogy ezzel rendbe jött a dolog? A fenét! Ott voltak még a motorbiciklik meg a terepjárók.

Az öreg végighúzta az ujját borostás állán, egy vékony, fehér csíkon:

– Ezt negyvenötben csinálta egy motoros. Azt állította, hogy a jármű egyszerűen megbolondult. Legalább ötven yardnyira voltam az úttól, gombát kerestem a fűben. Ha egyenesen nekem jön, most nem vagyok itt. Amikor az a kölyök végigvizsgálta a kormányszerkezetet, semmi hibát nem talált benne.

– Vagyont gyűjthetett abból, amit a biztosító kifizetett magának.

– Hát aztán! – mérgelődött az öreg. – Megérdemeltem, vagy tán nem? Még ha a sofőrök nem is voltak hibásak, valakinek csak ki kellett fizetnie a doktorokat! Miért mondtam volna el nekik, hogy az autók a hibásak, főleg azok az átkozott Fordok? És ki hitt volna nekem? Ráadásul csak ez a pénz tette lehetővé a számomra, hogy itt biztonságban éljek.

Körbemutatott göcsörtös faágra emlékeztető karjával. A gerendaház előtti padról, amelyen ültek, jól látszódtak a száraz nyárban egészen elszürkült kaliforniai hegyek. Sehol egy ember, csak néhány fehér és barna, fényes szőrű szarvasmarha.

– Egy idő után már nem is kötöttek velem biztosítást – siránkozott az öreg. – Rám akarták fogni, hogy szándékosan idézem elő a baleseteket. Csak hát nekem tanúim voltak, meg a legtöbb sofőr becsületesen bevallotta, hogy elvesztette az uralmát a kocsi fölött.

– Aztán újfajta kocsikat kezdtek gyártani, olyan motortetőket, mint valami nagy száj. Ezek ... Most meg mit röhög, maga kis mitugrász, csak nem gondolja, hogy...

– Elnézést – Nelson bűnbánóan elkomolyodott. – Nem azon mulattam, amit mondott. Csak eszembe juttatott egy rajzfilmet. Kérem, Mr. Marer, folytassa. Ez a történet csodálatos. Úgy értem, elbűvölő. Tanulságos, is persze – tette hozzá sietve.

A vénember gyanakodva méregette az újságírót.

– A színtiszta igazat mondom, pontosan úgy, ahogyan történt. Remek memóriám van! Most is meg tudom mondani a rendszámát annak a T-Modellnek, amelyik az egész bajt rám zúdította. Pedig az már akkor ócskavas volt, amikor maga még meg sem született!

Egy pillanatig elhallgatott, majd diadalmasan kivágta:

– Tizenkétezer tizenkettő! – könnyű volt megjegyezni.

– Hát, elég régi modell. De mit is mondott azokról az újfajta motortetőkről?

– Az ám, no, várjon csak, hadd meséljem tovább! Szóval, azt gondolhatná, hogy vót annyi eszem, hogy ne kerüljek az útjukba. Dehát azok az autók olyan mások voltak, mint a régiek. Úgy tűnt, hogy nincsenek rokonságban velük. Semmi okuk nem lehetett arra, hogy nehezteljenek rám. Azt a T-Modell-t már vagy harminc éve megette a rozsda. Annyi év bujkálás után azt hittem, hogy a Fordok megfeledkeztek rólam.

Az öreg sértődötten elnézett valamerre.

– Az az átkozott motortető úgy zuhant le, mintha egy hatalmas száj kapott volna be. Pedig csak egy cseppet bele akartam kukucskálni a motorba. Huszonkilenc óta nem volt rá lehetőségem.

A vállai meggörnyedtek az emlék súlya alatt.

– Még szerencse, hogy vattázott kabát volt rajtam. De a hátam azóta sem tökéletes.

– No, és mi a helyzet a külföldi kocsikkal? Végül is elmehetett volna az országból.

– Azt maga csak képzeli! Adjon tanácsot az öregapjának! Persze, hogy azt is megpróbáltam. Ötezer dollárt kaptam azért, mert egy motorcsónak elütött a vízben. Elmentem vele Európába egy évre. Hát először is, ott is rengeteg amerikai kocsi van. Itt készítik őket, aztán már a gyárban leadták nekik a drótot. Meg azoknak is, amelyeket Európában gyártanak, például az angol Fordoknak. Igazi maffiózók ezek. Üldöztek engem az M. G.-ék, a Jaguárok, a Dauphinek még a Wolksvagenek is. Persze, elmehettem volna Etiópiába vagy Líbiába, ahol alig vannak autók, de akkor már inkább kockáztatok.

Az öreg megvetően lebiggyesztette az ajkát:

– Európában alig fizetnek valami fájdalomdíjat.

Az újságíró zsebrevágta a jegyzetfüzetét.

– Azért végül mégiscsak megoldotta a kérdést, amint látom. Biztos, hogy nincs az az autó, amelyik képes lenne ide felkapaszkodni. De hogyan szerzi be a szükséges dolgokat?

– Az öszvérek fel tudnak jönni az ösvényen. Gyalog nem olyan nehéz feljönni, de keréken lehetetlen.

– És... mióta lakik itt?

– Nyolc éve. Már csaknem hetvenéves vagyok. Odalenn ki se tudnék térni előlük. Az új modellekhez már nem vagyok elég fürge. Az az 1953-as eresztés elég rosszféle volt. Nem vágyom arra, hogy összejöjjek egy 1960-as Forddal sem.

– Itt biztonságban van. Még a hadsereg új terepjárói sem tudnának felkapaszkodni ide. Úgy tűnik nekem, hogy végül is ön nyerte meg a csatát.

– Én nem vagyok biztos benne. Azok a Fordok nem adják fel egykönnyen. Nem nyughatnak, amíg meg nem halok. Fordot sértettem meg, Ford fog megölni. De istenemre, legalább nem egy T-Modell lesz! Manapság már nemigen van belőlük. Ugye küld majd nekem egy példányt az újságból, ha megjelenik?

– Természetesen – ígérte Nelson, miközben tudta, hogy hazudik. Inkább elfelejti, mintsem, hogy megsértse az öregfiút. Mert biztosan megsértődne, ha azt tapasztalná, hogy valaki objektíven tárgyalja az ő történeteit. Tipikus rögeszmés bolond, de micsoda fantáziája van!

– Most pedig engedje meg, hogy lefényképezzem! – Nelson elővette a fényképezőgépet. – Először itt a padon. Úúúgy...

Az öreg kihúzta magát, ráncos, cserzett arca zord és méltóságteljes volt. Az újságíró gyorsan kattintgatta a gépét, annak az embernek a magabiztosságával, aki nem kételkedett abban, hogy jó képeket fog készíteni.

– Most csináljunk egy olyat is, amelyiken ön az öklét rázza, mintha szidná a T-Modelljét.

Marer bizonytalanul pislogott:

– Hülyén fog kinézni. Ez nem vicc. Én komoly dologról beszéltem.

– Ugyan – biztatta Nelson. – Hiszen azt akarja, hogy az emberek megismerjék az álláspontját, vagy nem? Még azt hihetik önről, hogy ügyes csaló, aki kijátssza a biztosítót, vagy esetleg azt, hogy egy kicsit... hm, tudja mire gondolok, ugye? Meg aztán miért baj az, ha a fénykép egy kicsit stikás. Éppen ezért fogják az emberek elolvasni a cikket, és végül is ez az ön célja, nemde?

– Jól van na – egyezett bele Marer. – Hová álljak?

– Maradjon itt a tisztáson. így. Jó. Na most rázza az öklét! Nem, nem jó, mérgesebben, az eget fenyegesse, mint egy dühös próféta. Úgy, úgy, kész.

Az újságíró lelki szemeivel már látta is a kép alatti szöveget: „A bosszúálló autót fenyegetve...”, amikor üvöltő zaj hallatszott, és valami eget-földet rázó robaj úgy vágta földhöz, hogy néhány pillanatra elvesztette az eszméletét. Amikor végre magához tért és a testét kiszabadította a rázuhant súlyos deszkalap alól, azt látta, hogy ott, ahol az öreg állt, most egy halomnyi fa meg fémroncs tornyosult, s a törmelékek közül vér csordogált.

Időbe telt, amíg megértette, hogy mi történt. A fadarabok egy láda maradványai voltak, az elgörbült kerekek, a behorpadt radiátorok, a szanaszét heverő motor alkatrészek pedig a láda tartalmát alkották valamikor. És az egész halom tetején ott trónolt a hírhedett, fényes, fekete, fémkarosszéria.

Később megtudta, hogy a felújított T-Modell éppen útba volt Los Angeles felé, amikor érthetetlen módon kiesett a repülőgép egyik fedélzeti nyílásán. Ami azonban mindennél jobban megdöbbentette az újságírót, az az autó rendszáma volt: 12012.