A TIGRIS NAPJA

Jack Webb

 

 

Shelby biztos úr harmadik lövése sebezte meg Dandy Fornost. A seb jelentéktelen volt, éppen csak súrolta a húsát, miközben két helyen is elszakította a lötyögős, olcsó gyapjúszövetből varrt nadrágot, de rettenetesen megrémítette, és most már nem is szaladt, hanem repült.

A táskát azonban nem engedte ki a kezéből. Ennyi maradt neki. Mögötte meg a szörnyű pusztulás: az autó, amelynek a motorját szétzúzta a 357-es Magnum, a halott társak, Ronnie és Joe, az egyik rendőr összegörnyedve a négyüléses fekete-fehér kocsi kormánykereke mögött és a másik rendőr, aki hasra vágta magát és csak lőtt, csak lőtt.

Jobb kéz felől satnya élősövény húzódott egy magas drótkerítés mentén. Dandy arrafelé futott. Shirley Duff erőteljesen fékezett és dudált. Az az őrült körül se néz, úgy rohan keresztül a kis mellékutcán, leng utána a sportkabátja és két kézzel markolja a vacak táskáját!

Valahol, északi irányban, autók szirénáztak. A lány örült, hogy dél felől, a hídon keresztül közelítette meg a parkot. Lehet, hogy tűz van valahol, vagy valamiféle rémes baleset, de neki semmi kedve sem volt ahhoz, hogy most megállítsák.

Ügyesen leparkolt a kis sportkocsival, közel az állatkert bejáratához. Micsoda hülye találkahely, de legalább biztonságos. Tom nagyon jól értett az ilyen dolgokhoz, túlságosan is jól.

Hosszú lábaival elegánsan lépett ki a kocsiból a járdaszegélyre. Kék selyemkosztümjét frissen vasalták, lágy, barna haján ragyogott a napfény. Csinos volt, fiatal és szerelmes. Látszott ez abból is, ahogy járt, büszkén kihúzva magát sietett előre, a jövőbe, amely csupa madárdalt ígért.

Az állatkert pénztáránál várnia kellett, amíg az előtte álló férfi megkapta a visszajáró pénzt. A sovány férfi sem idősebb, sem magasabb nem volt, mint ő. Vékony szálú, szőke haja a halántékán már erősen gyérült, szürke flanellöltönye pedig, ámbár valamikor egészen elegáns lehetett, most gyalázatosan nézett ki, nem mintha elnyűtt lett volna, csak mert a gazdája láthatóan nem törődött a külsejével. A cipője is jó bőrből készült, formás darab volt, de nagyon ráfért volna, hogy kikeféljék. Tom sohasem süllyedne idáig – gondolta a lány.

Shirley egy kis bizonytalan szánalomfélét,érzett a boldogtalan fiatalember iránt. De a mai nap nem erre való! Ma félre kell tenni minden bánatot és minden félelmet.

 

Ez azonban nem érvényes Allen Traskra. A forgóajtón keresztül igyekezett maga mögött hagyni a csinos lányt, mert a makacs kis áll, az őszinte barna szemek Anne-ére emlékeztették. A hasonlóság nem volt túl nagy, de éppen elég. Arine pedig halott volt, ő ölte meg olyan biztosan, mintha kést vagy pisztolyt fogott volna rá.

Az út mentén az első a hüllők háza volt, de a férfi meg sem állt előtte. A kígyó utálatos, maga az összetekeredett, a sötét sarokban lapuló halál, és neki elege volt a halálból. Akkor is hallotta a sziréna hangot az állatkert felé jövet. Most mintha még több szólna, és még közelebbről, és kezdődik megint minden élőről – a halálsikoly az éjszakában, az első hang, amit meghallott, miután keresztülrohant a biztonsági korláton, az összetört autó csalón pislogó fényei előtt, a sikoly, a közeledő autók rettenetes szirénahangja, a felé hajoló eltorzult arcok, a szörnyű kérdések, és senki nem mond neki semmit Anne-ről, aki mellette ült...

Megállt az arapapagájok ketrece előtt. Bohóc arcukból józan, okos szemek néztek rá vizsgálódva. Kéken, sárgán, vörösen, zölden ragyogó toll-ruhájukban a madarak gyönyörűek voltak. Az egyik madár, amelynek ragyogó, sárga mellénye volt és hosszú, kék tollakból állt a szárnya, addig tornázott a dróthálón, amíg pontosan eléje került.

– Szép Polly – recsegte Allen Trasknak.

– Szép Polly – ismételgette ő tompa hangon.

A lány ott ment el mellette, tűsarkú cipője hangosan kopogott a kövezeten. A tarka madársereg őt is szemügyre vette.

– Szép Polly – ismételte meg Allen. A kék és sárga tollakba öltözött madár helyeselt.

Az üvegajtón keresztül – az ajtón az Igazgató felirat díszelgett – John Krueger látta, amint az aktatáskás fiú ügyetlen mozdulatokkal előkotorta a zsebéből a jegy árát, belépett az állatkertbe, majd sietve eltűnt a hüllők ketrecei felé. Meleg nap volt, de nem annyira meleg, hogy magyarázatul szolgálhatott volna a fiú homlokán gyöngyöző izzadságra. No és hova sietett olyan nagyon és olyan sántikálva? Krueger szemei összeszűkültek. Nem nagyon hitt az előérzetekben, de azért gyakran hallgatott rájuk, és jól is tette. Például az a múlt heti eset a két pimasz tengerésszel. Nem tetszett neki a röhögésük. Annyira nem, hogy utánuk ment, és ott találta őket, amint öngyújtóval forrósítgatták a pennyket, és éppen készültek bedobni a ketrecbe, amely tele volt kíváncsi majmokkal.

Az íróasztalon megcsörrent a telefon. Krueger felkapta a kagylót.

– Shebánál elkezdődött – mondta Peter izgatottan. – Chapman doktor úgy gondolta, talán ön is szeretné látni.

– De még mennyire – válaszolta Krueger az állatgondozónak. – Tartsa kézben a dolgokat, amíg odaérek.

Az iroda ajtajába megállt és odaszólt a telefonközpontos lánynak:

– Mary, ha keresnek, mondja meg, hogy dolgom van. A tigris szülni készül.

– Rendben, Mr. Krueger.

Kiment és beült az autójában. A múlt évben Sheba kölykei elpusztultak. Most talán... Beindította a kocsit és rákanyarodott az útra. Az úton sötét színű kis tócsa fénylett, arrébb egy másik, ismét arrébb még egy. Krueger lassított, és elképedten bámult az aszfaltra. Vér! Nem sok vér, de vér az biztos! Talán a sántikáló fiatalember vére? Hirtelen eszébe jutott, hogy autók szirénáit hallotta az előbb. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy jobb volna értesíteni a rendőrséget, de azonnal meggondolta magát. Semmi szüksége arra, hogy rendőrök rohangásszanak fel-le a kertben. Legalább addig ne, amíg Sheba túl nincs a szülésen. Elég a legkisebb szokatlan mozgás, egy váratlan kiáltás, egy ismeretlen ember hangja, és máris végük.

Ha az a srác valóban menekül, akkor igyekszik majd csendben maradni. Krueger továbbhajtott. Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít a dolognak, gondolta. Csakhogy aki állatkertben dolgozik, az nem tud közömbösen szemlélni egy vérfoltot, azonnal arra gondol, hogy mi történhetett odabenn a ketrecben. A vérfolt tehát fenyegető veszélyt jelent. Végighajtott a kanyon felé vezető úton, de a bicegő fiatalembert sehol sem látta.

A kis szabadtéri amfiteátrum, ahol délutánonként az idomított fókák szórakoztatták a közönséget, most üresen tátongott. Dandy Fornose lassan vonszolta magát a széksorok között lefele, míg eljutott oda, ahol már nem lehetett felülről észrevenni. Bal lábát mereven előrenyújtva leült egy lépcsőre. A fájdalom a lábikrájából indult, de egész teste beleremegett. Minden idegszála megfeszült. Még húszéves sem volt, karcsú, fekete hajú, s talán jóképű lett volna, ha a szeme nem hasonlít olyan nagyon a sovány, szürke farkas szeméhez, amely ott élt a lábai alatt a kanyonban.

A táskát letette maga mellé. Micsoda nyomorúságos kárpótlás Ronnyért és Joe-ért, a tönkrement kocsiért és a halott rendőrért meg a fájdalomért, amely minden szívdobbanásával végiglüktetett rajta.

Dandy megtalálta a zsebkendőjét, a bal lábán óvatosan felhajtogatta a nadrágszárát. Eszébe jutott, hogy az autó, amelyik kis híján elgázolta, itt parkolt le az állatkert előtt. Hű, ha az a nő is idejött!

Az amfiteátrum tetején hirtelen valami nekicsapódott a vaskorlátnak. Dandy gyorsan megfordult, a keze már be is csúszott a kabátja alá.

Nagy, kék páva telepedett a korlátra, nyaka ívben meghajolt, fejét jobbra-balra forgatva vizsgálgatta gyöngyszemével a fiút, majd kitárta színes szárnyait, s csőrével szórakozottan kotorászni kezdett lógó tollai között.

Dandy Fornose elkáromkodta magát. Ki kell másznia valahogy ebből az átkozott lavórból.

 

Shirley Duffy az órájára pillantott. Csaknem háromnegyed tizenegy volt. Tom tízet mondott. Olyan sokszor várakozott már Tómra ehhez hasonló eldugott helyen, de ennek mától vége. Tom megígérte.

Nem messze tőle, az a rosszul öltözött fiatalember, aki előtte váltott jegyet a pénztárnál, a korlátnak dőlve mosolygott. Jól szórakozhatott valamin, ott a majomketrec előtt. A lány örült, hogy bár egy percre csak, de vidámnak látja. Olyan zavartnak, olyan összetörtnek tűnt. Most, hogy mosolygott, csaknem vonzónak tartotta. Nem volt éppen jóképű, nem is lehetett, hiszen a feje tetején a gyér hajzat alatt már erősen kopaszodott. Tómnak csodálatosan dús haja volt, sötét, enyhén őszülő, ápolt. Tom elegáns volt. Irigyelték is tőle a nők. Tom még a férfiaknak is tetszett. Tómnak diplomaták között volna a helye. De Tom őrá várt – csakhogy közben elkövette azt a hibát, hogy megnősült. Shirley felsóhajtott, de Tómra gondolni majdnem olyan kellemes volt, mint megérinteni őt.

A gyűrött, flanellruhás férfi hangosan felnevetett. Ez annyira meglepte a lányt, hogy szép lassan végigsétált a ketrecek előtt, hadd lássa, mi lehet ennyire szórakoztató. A ketrecre erősített táblácskán ezt olvasta:

 

Diana majom

(Cercopithecus, diana roloway)

Nyugat-Afrika

 

Az acélrudak mögött egy háromszög arcú, fekete, van Dyck galléros, hófehér mellényes majmocska gondosan vizsgálgatott egy cingár kis bébit. Pontosan úgy festett, mintha egy kis öregember, egy büszke nagyapa méregetné első fiúunokáját. Shirley is elmosolyodott. A nősténymajom idegesen makogott mellettük, három másik pedig feszülten figyelt.

– A mama aggódik Grampért – mondta Shirley.

A férfi megfordult a hang hallatán.

– Igen – mondta. – Aggódik. – Arcáról eltűnt a mosoly.

– Elnézést – mondta Shirley kissé sértődötten. – Nem akartam zavarni.

– Kérem, erről szó sincs. Higgye el...

– Oh, hát itt vagy végre!

Mindketten hátranéztek, és Shirley felsikoltott:

– Tom!

Kitárt karokkal szaladt a jóképű, középkorú férfihez.

Allen Trask visszafordult a Diana-majmokhoz, melyek nem ismerték, a bajt, csak a vidám, pezsgő életet.

 

Lenn a kanyonban felnyögött Sheba. Hangja halk volt, keserves, csaknem emberi. A nagymacskák szállását körülvevő magas fal mögött, csaknem észrevétlenül, ott kuporgott Pete, a gondozó, és dr. Chapman, az állatorvos. Lélegzet-visszafojtva figyeltek. Krueger leparkolt és odasettenkedett melléjük.

A tigrismama nyugodtan viselte a fájdalmakat, és most éppen hozzálátott ahhoz, hogy elsőszülöttjét kiszabadítsa a magzatburokból.

– Sheba – suttogta Pete gyöngéden –, Sheba, Sheba-lány. A gondozó és a nagymacska láthatóan jól megértették egymást. Chapman doktor mégis figyelmeztetően felemelte az ujját. Aztán látta, hogy a tigris meghallotta ugyan a hangot, de nem ijedt meg tőle. Ilyesmiről egyetlen állatorvosi szakkönyv sem ír, legfeljebb azok, amelyek a házi kedvencekről szólnak. De ez itt egy tigris, egy vad, ideges, kiszámíthatatlan nagymacska.

– Sheba – suttogta a zömök kis gondozó –, Sheba, Sheba.

Odabenn tovább folytatódott a csoda. Méghozzá Szultán, a hatalmas hím amuri tigris nélkül. Tegnap reggel, egész napos éheztetés után sikerült becsalogatni a szállítóketrecbe, amelyet odatoltak a tigrisszállás hátsó ajtajához, majd elhúzták a közeli domboldalra, a BELÉPÉS TILOS tábla mellé, ahol a tigrist betessékelték egy kerekeken járó cirkuszi ketrecbe.

Szultán öt évet töltött Shebával, és most nem lelte helyét. Egy nap és egy éjszaka múlt már el azóta, hogy a hímtigris fülei rásimultak sárga bársonnyal födött koponyájára, farka a legkisebb neszre is megrándult, és szüntelen mozgással jelezte, hogy dühös. Semmi sem maradt abból a szelídségből és megbízhatóságból, ami a hosszú fogság alatt kifejlődött benne. Ahogy fel-le járkált szűk ketrecében, érezte lépéseinek acélrugó erejét, izmai megfeszültek a vállait borító fekete-arany csíkos bunda alatt.

A cirkuszi ketrec meglehetősen rozoga volt, sok száz alkalommal döcögött, nyikorgott végig az országutakon. Valamikor felbokrétázott lovak húzták az oregoni Portlandtól a Maine-i Portlandig, Friscótól St. Augustine-ig. Csupa vas, tölgy meg tikfa, kopott aranyozás és fényes múlt. Krueger egy erre kóborló, filléreken tengődő kis cirkusztól vette meg az állatkert számára. Senki sem gondolta volna, hogy nem bír ellenállni egy tigris erejének.

– A legmasszívabb ketrec, amit csak életemben láttam – nyilatkozta róla Pete. Ebben senki, sem kételkedett, és senki sem gondolt arra, hogy tüzetesebben meg kellene vizsgálni a csavarokat meg a sarokvasakat, amelyek összetartották.

Pontosan a ketrec előtt egy pávatyúk bújt ki a bokrok közül, s csipegetni kezdte a füvet. Mögötte ott sündörgött a kakas. Amint rájött arra, hogy nyílt terepen vannak, megállt, szétterítette merev, legyezőszerű tollait, látványos szépségű, ragyogó zöld és kék színben mutogatva őket körül. A trampli tyúk azonban figyelemre se méltatta. Annál inkább Szultán. Hasra vágta magát, szeme villogott, izmai megfeszültek az izgalomtól. Farka vége egyenletesen járt, akár a metronóm.

A pávakakas tovább feszített, megrázta magát, gyors, remegésszerű, izgatott mozdulatokkal bókolt.

Szultánt elborította a düh és az ösztön szülte indulat. Támadott. Három láb magasra felrúgva magát, a rács felé ugrott. Az a rettenetes erő, amivel nekicsapódott, valósággal leütötte a tigrist. A madarak elmenekültek. Szultán tűzben égő szemei látták, hogy a ketrec ajtaja kivágódik. Az előbbi rázkódástól egyszerűen kiszakadt a százados rozsdától meggyengült sarokvas, az ajtó ide-oda lengett a vadonatúj lakaton és reteszen. Akárcsak egy éjszakai sétára induló szelíd házimacska, az óriás amuri tigris puha talpakon kisétált a ketrecből és eltűnt a fehér virágokkal borított leanderbokrok alatt.

Nem Szultán volt az egyetlen rejtőzködő lény az állatkertben.

Egy dúslombú szomorúfűz alatt, fejét a táskájára hajtva, Dandy Fornose várta a végtelennek tűnő nappal elmúltát. Zöld rejtekhelye biztonságában kinyitotta a táskát és megszámolta a pénzt. Kereken húsz, és még néhány zöldhasú. Ha el kellett volna osztani háromfelé, átkozottul csóró zsákmány lett volna. Ma éjszaka átmegy a határon valami igénytelen kis kocsival. Elköt egyet belőlük a Twelfth Avenue nagy tömbházai elől, aztán délnek veszi az irányt. Nem egyenesen megy majd Tiguanába, hanem azon az úton, amely Chula Vistánál keletre fordul, és messzebb nyúlik, mint a magas, szögesdróttal jelzett határ. A Midnight Cabaret-ben van egy lány, aki szállást ad neki, sőt gondját is viseli majd. Sebesült lába szüntelenül lüktetett.

Odalent, ahol a fűzfa lehajló ágai csaknem a földet érték, a padon, egy férfi és egy lány ült – az a lány, aki kis híján elütötte őt a sportkocsijával. De most már nem félt tőle. Annak a csajnak megvolt a maga baja. Az egész dolog persze egy nagy szamárság, de legalább eltölti vele az időt. Dandy hegyezni kezdte a fülét.

– Micsoda bolond voltam! – mondta Shirley, jéghideg, éles, de kissé remegő hangon. – Szóval az egész nem volt több egy olcsó kalandnál. És én sem vagyok több, mint egy utcalány. Igen, egy utcalány.

– Ugyan, Shirley – az enyhén őszülő, elegáns férfi gyengéden simogatta a lány kezét. – Meg kell értened, hogy az ilyen dolgokat a legjobban úgy lehet elviselni, ha mellőzük a felesleges cirkuszt és jelenetet. Tudod, mennyire utálom a jeleneteket.

A lány összehúzta magát, haján megcsillant a fűzfa ágai között belopakodó napfény, a szemeit dagadt-vörösre csípték a könnyek.

– Végtére is Helen a feleségem, ezt nem feledhetem – mondta a férfi nyugodtan.

– Helen – ismételgette Shirley –, Helen.

Három éve mindig csak Helen. A legeslegelső, nem egészen ártatlan ebéd óta mindig ott volt Helen – gondolta Shirley. Valamikor még úgy hitte, hogyha ő nem is, az a másik nő eleget bántja Tomot. Az alelnöki iroda melletti biztonságos kis szentélyből Helen mélységesen lenézte az íróasztalok mellett görnyedő könyvelőket, és Tom olyan édes volt, olyan sebezhető... Valóságos pokol volt az otthona, amint azt olyan sokszor elmesélte.

– Helen – mondta Shirley fennhangon, mintha végleg meg akarna törni valami varázst.

– Hát... tulajdonképpen ő a feleségem – mondta Tom kényszeredetten.

– Tudom. Tudom. Tudom. Tudom. – Shirley elsírta magát.

Hát ez jó – gondolta Dandy Fornose. Jobb, mint a TV vagy a mozi. Ez a hapsi jól átverte a nőjét. Csaknem megfeledkezett a lábát hasogató, lüktető fájdalomról.

 

Allen Trasknak eszébe se jutott, hogy találkozhat még a lánnyal. Az állatkert nagy volt, a lány találkára ment. Most pedig, amint az ellenkező irányból lefele ballagott a kanyonba, egyenesen beleszaladt a síró lányba meg az elegáns pasasába. Azonnal hátat fordított nekik és bámulni kezdte az oroszlánokat.

 

Oroszlán

Panthera leo

Afrika

 

A hatalmas állat élvezte a késő délelőtti napfényt. Dús, sötét színű, bozontos sörényére ráfért volna egy alapos kefélés. Igazán nem tűnt vadnak. Tulajdonképpen egészen olyan, mint a Gyáva Oroszlán az Óz, a nagy varázslóban – gondolta Allen és elmosolyodott. Eltekintve a lánytól, az állatkert jó hatással volt rá. Visszavezette őt az Anne előtti időkbe, amikor még nem

tudta, mi fog történni azon a rémes éjszakán. Visszavezette őt önmagához.

Csakhogy a lány mégiscsak itt volt, és ámbár ő mosolygott, amint az oroszlánt nézte, érezte az arcán lefutó könnyeket. Mire jók a könnyek?

– Ne edd magad annyit, Allen – mondta dr. Bruce. – Ez már túlzás.

Aztán, úgy egy-két hónappal ezelőtt még azt is hozzátette:

– Ugye, nem haragszol meg, ha ajánlok neked egy másik orvost?

Az oroszlán ásított. Allen nézte, de nem látta. Dr. Bruce átadott neki egy névjegykártyát, amire írt is valamit, ő pedig felment egy emelettel feljebb, jobbra fordult, végigballagott egy hosszú folyosón és megállt egy ajtó előtt:

 

Dr. Anthony B. Connors

Pszichiáter

 

Nem ment be az ajtón. Tudta, hogy ő nem bolondult meg. Annyi az egész, hogy azért a balesetért meg kell fizetnie. Hiszen így vagy amúgy, de mindenért fizetni kell ebben az életben. Hát ő fizetett is, Isten a tudója. Az Isten – és Anne.

– Te mindenkit becsapsz, Tom – suttogta Shirley. – Mindenkit becsapsz. Helent, engem, magadat...

– Shirley! – A férfi a kezeit dörzsölgette.

– Az áldóját! – sziszegett Dandy Fornose.

A fájdalom görcsbe rántotta az izmait. Megmozdult, elfordította a fejét a padon ülő párocskáról és egyenesen szembenézett egy valódi tigris rettenetes, fekete, narancssárga, fehér képével.

 

Allen Trask továbbsétált és elolvasta a feliratot a ketrecen: Amuri tigrisek. Egyetlen tigrist sem látott, és nem vette észre az út túlsó felén kuporgó társaságot.

Az üres tigrisszállás másik oldalán Krueger izgatottan suttogta:

– Ez a negyedik, ennyi elég is volna.

Az állatorvos jókedvűen bólogatott. Az ápoló örömében megszorította a főnöke könyökét. Krueger mosolygott. Odabenn a barlangban Sheba nekilátott, hogy nyöszörgő, negyedik kis kölykét kihámozza a burokból.

Szultán tudta, hogy hazaérkezett. A macskafélék veleszületett, biztos ösztönével találta meg az utat, vissza a szállására. Csakhogy a lehajló ágak alatt, amelyek elválasztották a párjától, ott ült egy ember, aki bűzlött a félelemtől. Szultán morgott és kivillantak a fogai.

Dandy Fornose hátrált, keze becsúszott a kabátja alá, az aktatáskájáról megfeledkezett...

– Tigris – sikította. – Tigris!

Futva ért el a padig, nem is érezte már az előbbi fájdalmat. Tom Connors is észrevette a tigrist, és már ott szaladt a fiú előtt, sorsára hagyva Shirleyt. A lány csak állt a pad mellett, rámeredt a faágak közül kivillanó fekete-arany bársonyra, látta a hason csúszó nagymacska óriási sárga szemeit, ragyogó szembogarát, és ahhoz sem volt ereje, hogy megmoccanjon.

A férfi eléje vágódó teste valósággal leütötte Shirleyt, aki megpróbált védekezni.

– Az isten szerelmére, maradjon veszteg – suttogta Allen rekedten.

A lány érezte, hogy a karcsú test remeg a félelemtől, de a rettegésen túl bátorság volt, amely nem engedte elfutni a férfit, ott feküdtek egymáshoz bújva a törékeny pad egyik oldalán. A pad másik oldalán pedig ott lapult a tigris.

Szultán felugrott és a futók nyomába eredt, üldözte a mozgó ellenséget, aki odamerészkedett közé és az övéi közé.

Dandy Fornose, akit rossz lába csak bicegve vitt, hátrafordult és látta, hogy a tigris hétmérföldes ugrásokkal közeledik. Még egy ugrás, aztán... Dandy tudta hova fog ugrani a következő pillanatban. Hirtelen megállt, és szembefordult vele, a nagy automata fegyver táncolt a kezében, amint meghúzta a ravaszt. Az utolsó lövés közvetlen közelről érte a tigris torkát. Egyszerre haltak meg, egyformán vad és kétségbeesett lelkiállapotban.

 

Ekkor Allen Trask felállt és elindult az úton, hogy lássa, lehet-e még tenni valamit. Tom Connors félrehúzódott és a homlokát törölgette, Shirley pedig elvonszolta magát a padig, leroskadt, és onnan nézte őket.

Sheba már az első lövés hallatára felállt a kölykei mellől. A második lövés után morogva elhagyta a barlangot és kivonult a mögötte elterülő nyílt térre. A harmadik, utolsó lövés még el sem csattant, amikor dr. Chapman leeresztette az acélrácsot, és elválasztotta Shebát a kölykeitől.

Ezzel vége is volt mindennek. Ami a fiúból meg a tigrisből megmaradt, azt elszállították, az aktatáskát megtalálták, a kérdéseket feltették, Shirley elegáns Tomja azonban még idejében meglépett előlük. Dr. Chapman és Pete összeszedték a tigriskölyköket egy vesszőkosárba, és elvitték őket az inkubátorba.

Amint magukra maradtak, Shirley Duff és Allen Trask végigsétált egy árnyas fák által szegélyezett ösvényen és mindketten idegenebbnek érezték önmagukat, mint a másikat.

– Miért tette? – kérdezte a lány.

A férfi vállat vont.

– Nem volt más lehetőség.

– De hiszen szembefutott a tigrissel! – A lány barna szemei most már nyugodtan vizsgálgatták a férfit.

– Maga meg csak állt ott a padnál. Le kellett rántanom, mert ha a tigris ugrott volna, akkor... – nem folytatta.

– A többiek elszaladtak.

– Én is gondoltam rá – ismerte el a férfi –, de végül is, ha már ott voltam és ha a tigrisnek úgyis kellett valaki, hát...

A lány megfogta a férfi kezét.

– Képes lett volna feláldozni magát?

– Nem számít, már jó ideje nem érdekel, hogy élek vagy halok.

Mégiscsak értem tette – gondolta a lány.

– Volna szíves hazavinni? – kérdezte.

– Nincs kocsim.

– Nekem van.

– Nagyon régóta nem vezettem – mondta Allen.

– Én is vezethetek.

– Nem kéne – mondta Allen.

Megfordultak és elindultak az állatkert kapuja felé. Amint így ballagtak egymás mellett, Allen egyszer csak beszélni kezdett, előbb halkan, akadozva, aztán úgy ömlöttek belőle a szavak, mint a gátromboló áradat.

Shirley végül megfogta a kezét, és el sem engedte. Érezte a rettegést, mintha a férfi minden idegszála az ujjaiban lüktetett volna, de a félelem mögött bátorság volt, és a tulajdon lelke börtönében vergődő ember rettenetes sóvárgá-sa. Shirley még akkor is fogta a kezét, amikor kiléptek a kapun.

Az iroda üvegajtója mögül Krueger nézett a távozók után.

– Hát ebből meg mi lesz? – gondolta.

De nem volt ideje ezen töprengeni. Az állatkert sok dolgot ad.