A BERAKÁSOS DOBOZ TÖRTÉNETE

August Derleth

 

 

Alig egy héttel azután történt, hogy Solar Pons meg én visszatértünk vidékről, miután kellőképpen utánanéztünk a Suttogó Lovagok fura históriájának. Éppen reggeliztünk, amikor odalent becsapódott az ajtó, és valaki sietős léptekkel felszaladt a lépcsőn, de azután pár lépéssel a küszöbünk előtt megállt. Pons felemelte a fejét. Szürke szeme és egész sovány alakja feszült várakozást tükrözött. Aztán bólintott.

– Egy feldúlt, fiatal nő – mondta. Az órára pillantott. – Még nincs hét. Biztosan nagyon sürgős neki a dolog. És csak most vette észre, hogy milyen korán van. Nem mer bejönni. De mégis be fog jönni.

A látogató halk lépésekkel tette meg az utat az ajtónkig. Bizonytalanul, félénken bekopogott és bátortalan hangon megkérdezte:

– Mr. Pons? Mr. Solar Pons?

– Könyörgöm, Parker, legyen úriember – mondta Pons.

Felugrottam és kitártam az ajtót.

Huszonhat, huszonhét éves forma, szőke, fiatal nő állt a küszöbön erősen magához szorítva egy sálba bugyolált csomagot. Tiszta, kék pillantása hol Ponsra, hol meg rám rebbent, telt alsó ajka bizonytalanul megrándult, aztán elpirult, úgy, hogy az orra körül kigyúltak az apró szeplőcskék. A nők csalhatatlan ösztönével egyenesen Ponshoz fordult:

– Mr. Pons, bocsásson meg, hogy így rátörök önre. El kellett jönnöm. Tennem kellett valamit. A nagybátyám úgysem fog tenni semmit, csak várja, hogy legyen, ami lesz. Jaj. Mr. Pons, ez olyan borzasztó!

– Jöjjön be, miss...

– Flora Morland vagyok, Mr. Pons, és Morland Parkban lakom. Talán hallott a nagybátyámról, Burton Morland ezredesről.

– A közelmúltban nyugdíjba vonult és otthagyta Malaccát – mondta Pons azonnal. – De kérem, nyugodjon meg! És adja ide azt a dobozt!

– Nem, nem! – A lány egy pillanatig még szorosabban magához ölelte a csomagot. Aztán az ajkába harapott és halványan elmosolyodott. – De hiszen éppen ezért jöttem. Bocsásson meg, Mr. Pons, de mindjárt meglátja, hogy...

Kicsomagolta a dobozt, amely alig volt nagyobb, mint egy szivardoboz. Kamuning fából készült és az egész felületét gyönyörű, domborműszerű faragások díszítették. Nyilvánvalóan keleti műtárgy volt.

– Nyissa ki, Mr. Pons – mondta a lány és megborzongott. – Nem is tudom, hogyan voltam képes idáig elhozni. Képtelen volnék arra, hogy még egyszer belenézzek.

Pons finoman kivette a dobozt a lány kezéből, és miután arrébb lökdöste a reggeli edényeket, letette az asztalra. Egy pillanatig gyönyörködve nézte. Miss Morland mereven figyelte. A szobában szinte tapintani lehetett a feszült várakozást. Pons kinyitotta a dobozt.

Elakadt a lélegzetem. Nem is tudom, hogy mire számítottam tulajdonképpen. Talán egy fantasztikus értékű ékszerre, egy bibliofil csodára, valami nagyszerűre, ami illett volna ehhez a csodálatos dobozhoz. Az elém táruló látvány azonban meghaladta a legvadabb elképzeléseimet. A dobozban egy összeaszott emberi kéz feküdt. A csuklónál vágták le, és két fehér, selyem szalaggal erősítették a doboz aljához. Ponsnak csak a hirtelen kigyúló tekintete árulkodott az izgalomról. Ujja hegyét végigfuttatta a száraz bőrön, a másik keze azonban továbbra is a gyönyörű dobozt becézgette.

– Berakásos – mormogta. – Olasz találmány, miss Morland, de a doboz keleti eredetűnek látszik. A motívumok mindenesetre keletiek. Nos, volna olyan szíves elmondani, hogy miért jött ide?

Csaknem sajnálkozva csukta be a dobozt. A lány közben leült a kandalló melletti karosszékbe, így Pons is odajött, nekidőlt a kandallópárkányának és megtömte a pipáját azzal az utálatos valamivel, amit ő dohánynak nevezett. Miss Morland összekulcsolta a kezeit.

– Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá, Mr. Pons.

– Kezdjük talán azzal az elbűvölő tárggyal, amelyet magával hozott – ajánlotta Pons.

– Három nappal ezelőtt küldték a nagybátyámnak. Én magam vettem át a postától. Kuala Lumpurban adták fel. A nagybátyám a dolgozószobájában volt, hát odavittem neki. Emlékszem, hogy az arca elsötétedett, amint a csomagot meglátta, de akkor azt hittem, ez csak annak a jele, hogy nem tudta, ki küldhette neki. Hiszen már tíz éve eljött Malaysiából. Megpróbálta kideríteni, hogy honnan jött, de a csomagon nem volt feladó. Akkor elkezdte kicsomagolni. Én otthagytam őt és a könyveket rakosgattam vissza a polcra, amikor váratlanul szörnyű kiáltást hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy a nagybátyám lefordult a székről és elterült a padlón. Azt hittem, meghalt. Odarohantam hozzá és... és így történt, Mr. Pons, hogy megláttam, hogy mi van abban a dobozban. Égy kis kártya is volt mellette. Gondolom, az ilyen részlet is fontos lehet önnek, Mr. Pons. Azt írták rá rendes kézírással, hogy „Eljövök éreted”.

– A kártya most nincs a dobozban – jegyezte meg Pons.

– Azt hiszem, a nagybátyám kivette belőle. Én akkor lecsaptam a doboz fedelét. Nem bírtam elviselni a látványt. Azután magához térítettem a nagybátyámat. Vártam, hogy majd csak ad valamiféle magyarázatot, de ő nem szólt egy szót sem. Egy szót sem. Látta, hogy a doboz be van csukva és bizonyára azt hitte, hogy ő maga csukta be, mielőtt elájult, vagyis, hogy én nem tudom, hogy mi van benne. Higgye el, Mr. Pons, hogy rettenetesen megrázott az, amit láttam, de talán még jobban érintett, hogy a nagybátyám nem mondott nekem semmit. Attól a naptól kezdve rengeteget dolgozott, és minden, amit tett, arra vallott, hogy a dolgait rendben akarja tudni

– Értesítette a nagybátyja a rendőrséget?

– Lehetséges, de én nem tudok róla.

Pons elgondolkodva pöfékelt.

– Ha jól értettem, ön árva, és a nagybátyjával lakik. Mikor költözött hozzá,

– Tíz éve. Az édesanyám meghalt, amikor én még kicsi voltam, az apám meg öt évvel azután, hogy Burton bácsi hazajött. A nagybátyám nagyon jó hozzám. Mintha csak a tulajdon gyermeke volnék.

– A nagybátyja nős ember?

– Egy időben az volt. De azt hiszem, történt valami a házasságában. Az apám néhanapján el-elszólta magát, és meglehetősen becsmérlően beszélt a sógornőjéről, azt mondta: „az a félvér nő”. Nicholas, az unokatestvérem is Malaysiában volt Burton bácsival a szolgálata utolsó öt évében és ő is egy félvér nőt vett feleségül. Mindenesetre a nagynéném meghalt, mielőtt a nagybátyám hazajött volna.

– És az unokatestvére?

– Ő visszatért Burton bácsival együtt. Ügyvéd, és a Cityben van irodája. A feleségének meg van egy kicsi, de azt hiszem, jól menő importáru üzlete a Strandén.

– Az unokabátyját Nicholas Morlandnak hívják, nemde?

– Hárman voltak testvérek, Mr. Pons, az apám, a Nick apja meg Burton bácsi.

– Ha jól értem, az unokafivére a nagybátyjuk keze alatt dolgozott Malaccában?

– Úgy van, Mr. Pons.

– Mennyi idős a bácsikája, miss Morland?

– Hetvenéves.

– Tehát ötvenöt éves volt, amikor visszavonult – mormogta Pons. – Mennyi ideig élt Malaccában?

– Tizenöt évig. Negyvenéves volt, amikor oda ment. Én igazából csak akkor ismertem meg, amikor hazatért, mert elment, mielőtt még én megszülettem volna. De Burton bácsi első pillanattól kezdve nagyon szeretett, így természetes volt, hogy az apám halála után meghívott a házába. A nagybátyám gazdag ember, Mr. Pons, nagyszámú személyzet áll a rendelkezésére és ámbár egyesek közülük azt állítják, hogy a gazdájuk valóságos embernyúzó, azért a legtöbben mégiscsak megmaradnak a házában. Ez a ház nagy, és egészen magában áll Chipping Barnetben. Igen, számomra is a legtermészetesebb volt, hogy odaköltözzem hozzá. Iskolába járatott, azután meg egy kis magánegyetemre. Nekem csak annyi kötelességem van, hogy időnként eljátsszam a háziasszony szerepét a bácsikám szűkkörű fogadásain. Ezekre főleg az unokafivérem hivatalos a feleségével meg néhány, hajdan a gyarmatokon szolgáló tiszt, úgyszintén feleségestől. Régebben nem nagyon örültem ennek a szerepnek, de most már szívesen teszek neki eleget. És mivel a nagybátyám maga a két lábon járó feddhetetlenség, és el nem tűrne olyan viselkedést, amely csak egy kicsit is súrolná az illetlenség határát, így nekem soha nincs gondom a társassággal.

– Kik a nagybátyja örökösei?

Ügyfelünk egy pillanatra zavarba jött:

– Hát, azt hiszem, Nick meg én örököljük a vagyonát. De tulajdonképpen semmit sem tudok a nagybátyám ügyeiről, Mr. Pons. Csak azért mondom, mert rajtunk kívül nincs más rokona. Az ő generációjából már mindenki halott, a mi generációnkban pedig csak ketten vagyunk Nick-kel. És mivel Nicknek nincs gyermeke, hát nincs következő generáció sem..

Nagyot lélegzett és váratlan hevességgel kérdezte:

– Mr. Pons, képes lesz megfejteni ezt a rejtélyt? Nem bírom látni, hogy Burton bácsi... istenem... szóval... valósággal készül a halálra. Mert ezt teszi, Mr. Pons, igazán ezt teszi.

– A nagybátyja tud arról, hogy ön idejött?

– Jaj, dehogy! Kora hajnalban eljöttem otthonról. Ő meg ritkán kel fel nyolc előtt.

– Szóval nem is reggelizett még, miss Morland?

– Nem, Mr. Pons.

– Akkor kérem, engedje meg, hogy...

Pons az ajtóhoz csörtetett, kinyitotta, kidugta a fejét és lekiáltott:

– Mrs. Johnson, kérem!

Amíg a válaszra várt, megfordult, és azt mondta az ügyfelének:

– Szükségem van néhány percnyi gondolkodási időre, miss Morland. Ezalatt Mrs. Johnson szívesen látja önt reggelire a konyhájában. Igaz, Mrs. Johnson? – fordult sokat szenvedett háziasszonya felé, aki éppen megjelent a küszöbön.

– Persze, Mr. Pons, persze. Jöjjön csak velem, kisasszonyka!

Miss Morland úgy meg volt lepve, hogy tiltakozás nélkül követte az idősebb asszonyt.

Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Pons máris a doboznál termett és kinyitotta. Én is odamentem.

– Meglehetősen eredeti módja ez a figyelmeztetésnek, igaz, Pons? – kérdeztem.

– Ritkán láttam ehhez hasonlóan hajmeresztőt – ismerte el Pons. – Nyilván meg akarták rémíteni vele a címzettet. Biztos vagyok benne, hogy az ügyfelünk bácsikája számára mély jelentése van ennek a levágott kéznek. Mit gondol?

Lehajoltam és megvizsgáltam, olyan alaposan, amennyire csak tudtam anélkül, hogy megmozdítottam volna.

– Ez egy férfinek a jobb keze – állapítottam meg. – Negyven év körüli lehetett, annál bizonyosan nem sokkal idősebb. És barna bőrű. Talán eurázsiai?

– Nem, a kéz tulajdonosa valódi maláj volt.

Figyelje csak meg a szépen gondozott körmöket. Az az ember nemigen dolgozott. A keze sima az ujjak hegyéig, nyoma sincs rajta a munkának. Mit gondol, mikor vághatták le?

– Megfelelő berendezések nélkül ezt lehetetlenség megállapítani.

– Mégis, történhetett ez akkor, amikor Morland ezredes még Malaccában volt?

– Gondolom, igen. De miféle jelentéssel bírhat Morland számára?

– Hát, Parker, amikor majd erre a kérdésre válaszolni tudunk, akkor azt is tudni fogjuk, hogy miért küldték el neki.

Pons bánatosan elvigyorodott:

– Úgy hiszem, valami sötét folt lehet az ezredes múltjában. Ötvenöt évesen visszavonult. Nem találja korainak?

– Lehet, hogy nem bírta az egészsége.

– Vagy a természete.

– Miss Morland szerint ő a két lábon járó feddhetetlenség.

– Igen, de közben valóságos embernyúzó. A túlzott feddhetetlenség iránti igény éppoly undorító tud lenni, mint a teljes erkölcstelenség. Megérintette a fehér selyemszalagokat.

– Hát ezekről mi a véleménye, Parker?

– Hogy keleten a fehér a halál színe – mondtam.

– A szalagok újak – jegyezte meg Pons.

– Azt a vak is látja – epéskedtem. – És ennek ezer és egy oka lehet. Engem azonban elsősorban a kéz érdekel.

– Azt hiszem, a tulajdonos nagyon vigyázott rá, amíg élt.

– Igen, ez valószínű – bólogattam. – A kezet gondosan mumifikálták. Gondolja, hogy elfogathatjuk azt az elképzelést, hogy a kéz tulajdonosa már nem él?

– Aki ennyire ragaszkodott ehhez a hozzá tartózó valamihez, bizonyára nem vált volna meg tőle ilyen könnyedén.

– Hát ez igaz.

– Hacsak nem üzenetnek szánta.

– Hát elég abszurd formája az üzenetnek, az biztos.

– Morland ezredes mégis tudta, hogy mit jelent. Mert elég pocsék látvány, az igaz, de annyira azért mégsem, hogy egy normális, egészséges ember elájuljon, ha ránéz. Engem inkább arra a mesebeli, elvarázsolt kézre emlékeztet, egy halott kezére, amely életre kelt, és végrehajtotta a gazdája parancsait. Még ölt is, ha kellett.

– Babona!

– Az viszont biztos, hogy Morland ezredes meg van győződve arról, hogy az élete veszélyben forog, és hogy a veszély Malajziából fenyegeti. Nézzük csak meg, még mielőtt az ügyfelünk visszatérne, hogy milyen hajók kötöttek ki az utóbbi napokban!

Éppen az öt nappal korábban érkezett hajók listáját böngésztük, amikor miss Morland visszatért és már tudtuk, hogy az elmúlt öt napban egyetlen maláj hajó sem futott be Anglia kikötőibe, ámbár huszonnégy órán belül várható az Alar Star teherhajó. Amikor miss Morland belépett, Pons félrelökte az újságot.

– Nagyon köszönöm, Mrs. Johnson – hálálkodott a küszöbön álló háziasszonynak. – Kérem, miss Morland, üljön le! Volna még egy-két kérdésem.

Az ügyfelünk elfoglalta korábbi helyét. Most már egy kicsit összeszedettebb volt, és várakozóan nézett ránk.

– Mondja csak, miss Morland, amikor a nagybátyja magához tért, mondott-e valamit, esetleg csinált-e valami olyasmit, aminek, az ön megítélése szerint, lehetne valami jelentősége?

– Egy szót sem szólt, Mr. Pons. Nagyon sápadt volt. Rögtön keresni kezdte a dobozt, és láthatóan megkönnyebbült, amikor becsukva találta. Azonnal magához is vette. Én megkérdeztem, hogy helyrejött-e már, mire azt válaszolta, hogy az egész csak múló rosszullét volt és én mehetek a dolgomra. El is mentem, de természetesen szemmel tartottam. Ő egyenesen a hálószobájába sietett a dobozzal, és ott elrejtette, mert amikor kijött, már nem volt nála. Azután bezárkózott a dolgozószobájába és két óra múlva megérkezett az ügyvédje. Egészen biztosan ő hívatta, mert nem valószínű, hogy Mr. Harris véletlenül járt volna arra éppen akkor.

– Miss Morland, ön nyilvánvalóan megtalálta a dobozt.

– Nem volt nehéz megtalálni. A nagybátyám hálószobájában csak egy szekreter, egy faliszekrény meg egy hajóláda van, amelyhez a bácsikám nagyon ragaszkodik, mert állítólag mindenhová elkísérte őt. Fiatal korában, mielőtt külügyi szolgálatba lépett volna, egy rövid ideig a Királyi Tengerészetben szolgált. Akkoriban tett szert a ládára. Tudtam, hogy a doboz csak e három hely valamelyikében lehet, és meg is találtam, gondosan elrejtve a ládában. A nagybátyám éppen Mr. Harrisszal volt elfoglalva. Tegnap este tizenegy óra körül, amikor ő már aludt, besettenkedtem a szobájába és kiloptam a dobozt, mert reggel már kockázatosabb lett volna megszerezni.

– Beszélt valakinek a nagybátyja erről a dologról?

– Nem tudom, Mr. Pons. Mégis azt hiszem, hogy ha például Mr. Harrisnek említette volna, akkor bizonyára meg is mutatta volna a dobozt. De Burton bácsi egy pillanatra sem hagyta el a dolgozószobáját, amíg Mr. Harris a házban volt, így a dobozt sem hozhatta elő.

– Értem. Nos, miss Morland, nem marad más hátra, mint feltenni a bácsikájának is azokat a kérdéseket, amelyekre ön nem tud válaszolni.

Ügyfelünk a szája elé kapta a kezét. Rémülten nézett ránk:

– Jaj, Mr. Pons, nagyon félek. Mit fog szólni Burton bácsi?

– Miss Morland, bizonyos vagyok abban, hogy a nagybátyja életét komoly veszély fenyegeti. És ezt láthatóan ő is így gondolja. Azt persze megteheti, hogy nem válaszol majd a kérdéseinkre, de biztosan nem fog még neheztelni azért, mert ön megpróbált segíteni rajta.

A lány az ölébe ejtette a kezét.

– Hát ez így igaz – mondta.

Pons az órára nézett.

– Most kilenc óra van. Ha a Baker Streeten földalattira szállunk, egy órán belül a Watford csomópontnál lehetünk. Lesz szíves a dobozt nálunk hagyni.

Ügyfelünk egy pillanatig habozott, azután összeharapta az ajkait és elszántan felállt.

– Rendben van, Mr. Pons. A nagybátyám legfeljebb jól leszid majd. Ennél többet nem tehet.

 

A Watford csomópontnál taxiba ültünk. Amint Morland ezredes házához közeledtünk, Pons arca elkomorodott.

– Attól tartok, miss Morland, hogy lekéstünk – mondta.

– Oh, Mr. Pons, hogy mondhat ilyet?

– Nem kevesebb, mint négy rendőrkocsi húzott el mellettünk, kettő szembe jött velünk, kettő egy irányba haladt velünk – felelte Pons. – Nagyon csodálkoznék, ha a Morland Parkban nem találkoznánk velük.

Miss Morland egy zsebkendőt szorított az ajkához.

Pons nem tévedett. Az élősövény előtt, amely a parkszerű, nagy kertet körülvette, két rendőrautó parkolt, a kapuban őr állt.

– A fiatal Mecker – mondta Pons, amint megpillantotta.

Amikor a taxi a ház elé húzott, Mecker integetni kezdett, hogy menjen tovább, de felismerte Ponst és lehanyatlott a karja.

– Mr. Pons! – kiáltotta. – Honnan tudta meg?

Ekkor vette észre az ügyfelünket.

– A hölgy talán miss Flora Morland?

– Előfordulhat – mondta Pons. – Kérem, mondja el, mi történt!

– Jamison felügyelő kereste önt, kisasszony. Kérem, jöjjön velem!

– Ne törje magát, Mecker – lépett közbe Pons. – Mi majd vigyázunk a kisasszonyra.

– Jól van, uram. Köszönöm, uram. – Mecker idegesen rázogatta a fejét. – Csúnya ügy ez, uram.

Miss Morland remegve kapaszkodott Pons karjába.

– Attól tartok, kisasszony, hogy bekövetkezett az, amitől a nagybátyja félt – mondta Pons tőle szokatlan gyengédséggel a hangjában.

A klasszikus György korabeli stílusban épült vidéki ház két és fél emeletes volt és a hozzá vezető ösvényt élősövény szegélyezte és magas fák árnyékolták. Az első ajtó tárva-nyitva állt a meleg, nyári reggelen, egy lépéssel beljebb pedig ott volt Seymour Jamison felügyelő a Scotland Yardtól, és egy másik őrrel beszélgetett. Amint megpillantott minket, összeráncolta a szemöldökét.

– Mr. Pons, a magándetektív! – mondta mérgesen. – Pons, maga mindig kiszagolja az ilyen ügyeket!

Akkor vette észre az ügyfelünket:

– Ahá, miss Flora Morland! Már mindenütt kerestük.

– Dehát mi történt? – faggatta Jamisont a lány.

– Hát nem tudja?

– Mit kellene tudnom?

– Morland ezredest ma reggel meggyilkolták a tulajdon ágyában – mondta Jamison hidegen. – A ház be volt zárva, egyetlen ablakot sem feszítettek fel, és ön nem volt sehol. Meg kell kérnem, miss Morland, hogy jöjjön velem a dolgozószobába.

– Szeretnék benézni a hálószobába – mondta Pons.

– Feltétlenül nézzen be! Most ugyan ott van a fényképész, de hamarosan végez. A szoba a hallból nyílik, a harmadik ajtó balra, pont a lépcső mögött.

A lány könyörögve nézett Ponsra, az meg biztatóan visszamosolygott rá. Miss Morland megfordult és engedelmesen követte Jamisont a dolgozószobába.

A néhai ezredes hálószobájában Pons megkerülte a rendőrség fényképészét. Rémes látvány tárult elénk. Morland ezredes, a magas, domború mellkasú férfi a hátán feküdt, egy hullámos pengéjű maláj késsel a szívében. A tőrt csaknem a markolatáig beledöfték. Ennél is megdöbbentőbb volt, hogy a jobb kezét csuklóból levágták. A kéz ott feküdt a szőnyegen, ahova leesett, egy hatalmas vértócsa közepén. Alvadt vér festette pirosra az ezredes száját és tömött bajuszát is, nyitott szemei mintha még most is rémülten néznének.

A szoba iszonyúan fel volt dúlva. Akárki ölte is meg az ezredest, nyilvánvalóan keresett valamit. A hajóláda nyitva volt, tartalmát szanaszét szórták körülötte. A szekreter fiókjait, a legkisebbeket kivéve kirángatták és mindent kidobáltak belőlük. A ruhásszekrényben sem maradt semmi, még a legfelső polcokon sem, minden ott hevert a földön a legnagyobb összevisszaságban. Ez a látvány egy nálam erősebb idegzetű embert is kiborított volna és őszintén csodáltam azt a hűvös közönyt, amellyel Pons, nagyon körültekintően, átvizsgálta a szobát.

Dolga végzetével a fényképész eltávozott.

– Véleménye szerint mióta halott? – fordult hozzám Pons.

Közelebb óvakodtam, és viszonylag alapos szemlélődés után azt mondtam:

– Legalább nyolc órája. Úgy éjfél és éjjeli két óra között gyilkolták meg. Előtte semmiképpen sem, de sokkal később sem.

– Szóval mielőtt az ügyfelünk elhagyta volna a házat – mormogta Pons.

Egy percig nem mozdult. Aztán lassan az ágy fölé hajolt és jól megnézte Morland ezredes testét.

– A kést nem mozdították. Ami azt jelenti, hogy a gyilkos külön azért hozott egy másik fegyvert, hogy lecsaphassa vele az áldozat kezét.

– Egy rituális fegyvert! – kiáltottam. – És el is vitte magával!

Pons elmosolyodott.

– Egyetlen csapással, nagyon tisztán dolgozott.

Hátat fordított az ágynak, és elindult a földön szétszórt tárgyak között nagyon óvatosan, hogy semmit meg ne mozdítson. Egyenesen a szekreterhez ment, amelyen ott hevert a halott órája és pénztárcája. Először a pénztárcát vizsgálta meg.

– Huszonhét font bankjegyekben – mormogta.

– Vagyis aligha pénzt keresett az, aki így feldúlta a szobát.

Pons a fejét rázta.

– Dehogyis, Parker, dehogyis. A gyilkos a berakásos dobozt kereste. Látja, a szekreter felső fiókjait nem bolygatták, mert azokba be se férne, és a szekrény teteje is érintetlen, mert ott meg azonnal észre lehetett volna venni.

Gondosan kikerülve a vértócsát visszament az ágyhoz.

– A gyilkos pontosan itt állt – mondta. Térdre ereszkedett és centiméterről centiméterre átvizsgálta a szőnyeget. Ez nem ment könnyen a vérfoltok miatt, de a szemében felvillanó fény tudatta velem, hogy talált valamit, amit fontosnak ítél, ámbár én magam semmit sem láttam. Elégedetten füttyentett, az ágy sarka mellől felemelt valamit a szőnyegről és belepottyantottá a mindig magánál hordott kis borítékok közül az egyikbe.

Pons éppen felemelkedett, amikor Jamison felügyelő visszatért. Sugárzott belőle az önbizalom.

– Micsoda pocsék ügy ez, Pons! – mondta csaknem vidáman. – Biztosan nem örül neki, de miss Morlandot elküldtem a Yardra, hogy egy kicsit kivallassák.

– Valóban nem örülök neki. Ez teljesen felesleges volt. Csak nem gondolja, hogy van valami köze a dologhoz?

– Ugyan, édes fiam – mondta Jamison atyáskodva –, gondolkozzon! A házban minden ajtó és ablak zárva volt. Az ajtóhoz csak négy embernek van kulcsa: az ezredesnek, akinek a kulcsa érintetlen, az inasának, akit Malaccából hozott magával, és aki megtalálta a holttestet, a házvezetőnőnek és miss Morlandnak. Mind a négy kulcs megvan. Egyetlen ajtót vagy ablakot sem feszítettek fel. Mr. Harristól, az ügyvédtől tudom, hogy miss Morland a hatvan százalékát kapja az ezredes vagyonának. Ez még az örökösödési illeték után is jelentős vagyon marad.

– Nem tűnik fel önnek, hogy ezen a nagyon meleg éjszakán ilyen gondosan bezárták a házat?

– Nem fog ki rajtam, Pons – vágott vissza Jamison vigyorogva. – Mindent tudok arról a dobozról. Morland féltette az életét.

– Szóval azt akarja mondani, hogy miss Morland volt az, aki észrevétlenül bement a nagybátyja hálószobájába, leszúrta az ezredest, levágta a kezét, felbolygatta az egész szobát, megtalálta a dobozt és azzal egyenesen hozzám futott, hogy a segítségemet kérje.

– Nem ezt akartam mondani. A lánynak aligha lett volna ereje ahhoz, hogy a kést a markolatáig beledöfje az ezredesbe, vagy akárki másba.

– Úgy van – mondta Pons szárazon.

– De annak semmi akadálya, hogy felfogadjon egy bérgyilkost.

– És miféle oka lehetett arra, hogy levágassa a nagybátyja kezét? – erősködött Pons.

– Ez a hajmeresztő gyilkosság a legjobb módja annak, hogy megzavarják vele a nyomozók fejét.

– És miután elbeszélgetett vele, ön úgy találja, hogy miss Morland képes volna mindarra, amivel vádolja?

– Ejnye, ejnye, Pons! Csak nem fogja meglágyítani a szívét egy csinos pofika! – kedélyeskedett Jamison.

– A legelképesztőbb hülyeség lett volna a részéről megölni azt az embert, aki nyilvánvalóan szívesen engedett az unokahúga minden szeszélyének. Nem, Jamison, ez így nem megy.

– A lány azt mondta, hogy a doboz önnél van. Szükségünk lesz rá.

– Kérem, hogy még ma hagyja nálam. Azután elküldhet érte.

– Rendben van, akkor holnap érte küldök.

– Gondolom, kikérdezte a személyzetet. Hallottak valamit az éjszaka?

– Egy hangot sem. Még a kutya sem ugatott, pedig ott alszik a bejárati ajtó előtt. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom ennek a ténynek a jelentőségét. _t

– Arra utal, hogy a gyilkos úgy jött be, hogy...

– Vagy arra, hogy beengedték.

– A hátsó ajtón, igaz?

Jamison elvörösödött és emeltebb hangon folytatta:

– És még azt is jelenti, hogy mivel a kutya egész éjjel nem jelzett, nyilvánvalóan ismerte a gyilkost.

Pons kedvesen folytatta:

– Édes barátom, olvasson kevesebb Sir Arthurt. Egészen megrontja a stílusát.

– Gondolom, most azt fogja ajánlani, hogy keressünk valami óriást, aki képes arra, hogy megbűvöljön egy kutyát – gúnyolódott Jamison.

– Dehogy, pont az ellenkezőjét ajánlom. Egy kis, karcsú férfit keressenek, aki, legalábbis ez alkalommal valószínűleg mezítláb járt – Pons rámutatott a szekreter előtt álló kis zsámolyra: – Látja, csak egy, az átlagosnál alacsonyabb embernek lehetett szüksége arra, hogy zsámolyra álljon, ahhoz, hogy a felső részt átvizsgálja. A szőnyegen található nyomok szerint a zsámoly szokásos helye a fal mellett van.

Jamison előbb a zsámolyra pillantott, aztán Ponsra. Összeráncolta a szemöldökét.

– Ha megengedi, Jamison, körülnéznék a hátsó ajtónál is. Azután meg talán lesz olyan szíves az egyik rendőrkocsival visszaszállíttatni minket a Watford csomópontig.

– Természetesen, Pons. Jöjjön velem!

Kimentünk a szobából, megkerültük az emeletre vezető lépcsőket és eljutottunk egy aprócska hallba, amelyből jobbra a konyha nyílt, balra pedig egy kis raktártér, és itt volt a hátsó ajtó is. A konyhaasztal mellett egy cselédlány üldögélt egy idősebb nő társaságában, aki a házvezetőnő lehetett. A szemük ki volt sírva. Jamison megállt, bizonytalanul Ponsra nézett, hogy nem akar-e szóba állni velük, de Ponst most csak a hátsó ajtó érdekelte. Lekuporodott és alaposan szemügyre vette a zárat.

– Ezen mi már túl vagyunk, Pons – mondta Jamison egy kicsit türelmetlenül.

Pons mintha nem is hallotta volna. Kinyitotta az ajtót, megszemlélte a keretét, azután leereszkedett és kinégykézlábalt az ajtó előtti, nemrégen felújított kövezetre. Egyszer csak felcsippentett egy darabka földet és becsúsztatta valamelyik borítékjába. Azután szó nélkül maga mellé intette Jamison felügyelőt és előre mutatott. A nyom kétségtelenül egy meztelen emberi lábujj lenyomata volt.

Pons felugrott és visszament a házba. Jamison meg én követtük. Odabent kért egy telefonkönyvet, néhány percig lapozgatott benne, majd megkérte Jamisont, hogy adjon egy rendőrautót sofőröstől.

Amikor ismét a földalattin voltunk, megkérdeztem Ponst:

– Nem megyünk haza?

– Nem, Parker. De nagyon örülök, hogy máris ilyen jól kiismert. Késedelem nélkül fel kell derítenünk a berakásos doboz titkát. Mivel Morland ezredes halott, Nicholas Morlandot kell megkérdeznünk, hogy mit tud róla. Biztosan emlékszik arra, hogy Nicholas a nagybátyjával volt az utolsó öt évben, amelyet az ezredes Malaccán töltött. A Temple-en van az irodája. Mielőtt eljöttünk volna a Morland Parkból, megnéztem a telefonkönyvben.

– Azt még csak értem, hogy a gyilkos magasságát meg tudta határozni, de honnan jött rá arra, hogy mezítláb volt?

– Az ágy mellett, a szőnyegen, éppen ott, ahol a gyilkosnak meg kellett állnia, ha le akarta ütni az ezredes kezét, három apró földdarabkát találtam olyan helyzetben, amely lábujjak lenyomatára utalt. Minden bizonnyal a hátsó ajtó előtt tapadtak a lábára.

– Rendben. De tudja, Pons, Jamisonnak van valami igaza a kutyával kapcsolatban.

Pons titokzatosan mosolygott:

– A kutya nem csinált semmit. Ez idáig rendben. Tehát: vagy ismerte a gyilkost, vagy, és ez nagyon valószínű, meg se hallotta. Mezítláb az ember nagyon halkan tud járni. És Morland Park valóságos paradicsomi hely minden csavargó számára.

Rám nézett:

– Jusson eszébe a levágott kéz. Úgyis szeret következtetéseket levonni, hát csak rajta!

– Most aztán sarokba szorított – ismertem el. – Hát lássuk csak. Számomra ez a legkönnyebben megfejthető rejtély a dologban. Úgy gondolom, hogy Morland ezredes valami méltatlanságot követett el a múltban, ezért büntették meg.

– Remek! Remek! – kiáltotta Pons. – Ha így folytatja, kedves fiam, máris gondolkodni kezdek a nyugdíjba vonulásról.

– Ne gúnyolódjon velem! – berzenkedtem.

– Eszem ágában sincs. De tökéletesen egyetértek magával. Egy-két apróság ugyan még nyugtalanít, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan azokra is fény derül.

Az út hátralevő részében Pons hallgatott, lehunyt szemmel gondolkodott, miközben jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával szünet nélkül a fülcimpáját dörzsölgette. Csak a Temple Station-nél nyitotta ki a szemét.

 

Nicholas Morland a negyvenes évei elején járt, de ehhez képest meglehetősen fagyos modorú úriember volt. Hagyományosan, a társadalmi helyzetének megfelelően öltözködött. Eltekintve az életkorbeli különbségektől, nagyon emlékeztetett a nagybátyjára. Ugyanolyan formára nyíratta a bajuszát, ugyanolyan erőteljes ajkai és bozontos szemöldöke volt. Hűvös eleganciája azonban csak felszínes máz volt, és azonnal eltűnt, amint Pons röviden elmesélte neki a történeteket. Homlokán kiütközött a verejték. ,

– Szükségünk van önre, Mr. Morland – fejezte be Pons. – Önnek kell magyarázatot adnia a dobozra, meg a tartalmára.

Morlan kissé tántorogva felállt és ajkát harapdálva sétálni kezdett a szobában.

– Azt reméltem, hogy arról a dologról soha nem kell majd beszélnem – kezdte el végre. – Valóban szükségesnek tartja, Mr. Pons?

– Feltétlenül. És abban is biztos vagyok, hogy még ma a Scotland Yard is tudni akar a dologról. Azért jöttem önhöz őelőttük, mert az unokahúga érdekeit képviselem.

– Értem.

Még egyszer-kétszer körbejárta az irodáját, aztán ismét leült és a zsebkendőjével megtörölgette a homlokát.

– Nos, Mr. Pons, az a dolog, amiről szó lesz, nem vet valami jó fényt a nagybátyámra. Flora bizonyára elmondta már önnek, hogy a nagybátyám egy eurázsiai nőt vett feleségül, egy nagyon szép, nagyon jól nevelt lányt, aki legalább tíz esztendővel fiatalabb volt, mint ő, talán tizenöttel is, én nem tudom biztosan, de gondolom, hogy a feleségem tudja. Talán azt is tudja, hogy a Maláj Szövetségi Állam etnikailag igen kevert népességének az erkölcse a brit elvárásokhoz képest meglehetősen, hm... laza... és talán igaz volt, hogy a nagynéném nem megfelelő viszonyba keveredett Bendarloh Alival, a feleségem egyik nagybátyjával, aki az egyik legelőkelőbb malaccai család tagja volt. A nagybátyám úgy gondolta, hogy ez nagyon sérelmes rá nézve. A nagynéném meghalt, és van némi okom azt hinni, hogy a nagybátyám mérgezte meg. A szeretőjét letartóztatták. A házában ráakadtak néhány igen értékes holmira, amelyek a nagybátyám tulajdonát képezték, és ámbár ennél komolyabb bizonyíték nem volt, mégis lopással vádolták, és el kellett szenvednie a szégyenteljes büntetést: csuklóból levágták a jobb kezét. Hát röviden, ez történt, Mr. Pons.

– Milyen régen történt mindez, Mr. Morland?

– Egy-két hónappal azelőtt, hogy a nagybátyámat hazaküldték volna. A malaccai szultán rettenetesen fel volt háborodva, ámbár kezdetben ő is egyetértett a büntetéssel, később azonban ellenezte, és követelte, hogy a nagybátyámat utasítsák ki az országból. A kormányzónak valóban nem volt más választása.

– Szóval már tizenöt év múlt el azóta. Valószínűnek tartja, hogy ilyen hosszan várt volna a bosszúval?

– Bendarloh Ali? Nem, ő biztosan nem. A nagybátyám áldozata három hónappal ezelőtt meghalt. A maláj jellem ismeretében viszont állítom, hogy nagyon is lehetséges, hogy a fia úgy érezte, immár rá hárul a kötelesség, hogy megbosszulja a családja becsületén ejtett foltot és a méltánytalanságot, amely az apját érte.

– Azt hiszem, igen rossz fiú az, aki képes arra, hogy az apja kezét ne temesse el az apjával együtt – ellenkezett Pons.

Morland elgondolkodva rázta a fejét:

– Egyetértek önnel, Mr. Pons. Csakhogy a nagybátyámnak küldött kéz nem feltétlenül Bendarloh Alié. De ha mégis... hát, azt hiszem, ez a család is ahhoz a – Malaccán oly gyakori – kevert fajtákból álló népességhez tartozik, amely nemigen tartja magára nézve kötelezőnek az ősi maláj szokásokat.

Pons néhány percig gondolataiba burkolózott. Aztán így szólt:

– Ön minden bizonnyal tudja, hogy az unokahúgával közösen öröklik a nagybátyjuk vagyonát.

– Igen. Rajtunk, kettőnkön kívül nincs más örökös. A mi családunk kicsi, és – hacsak Flora férjhez nem megy – minden bizonnyal kihal. Persze van még egynéhány távoli rokon, de már évek óta nem tartjuk velünk a kapcsolatot.

Megvonta a vállát:

– Engem ez nemigen érdekel, Mr. Pons. Az ügyvédi gyakorlatomból jól megélünk, ámbár a feleségem talán hasznát látja majd az örökségnek, hiszen az üzleten mindig van alakítani meg bővíteni való.

Morland könyökénél megszólalt a telefon. Felvette a kagylót.

– Itt Morland – mondta. Aztán csak hallgatott. Amikor rövid idő múlva letette, így szólt:

– Uraim, a rendőrség már úton van.

Pons gyorsan felállt.

– Még csak egy kérdésem volna, Mr. Morland. Milyen viszonyban volt a nagybátyjával; barátok voltak, elviselték egymást, esetleg még ennél is távolabb álltak egymástól?

– Havonta egyszer mindhármunkat meghívott vacsorára – felelte Morland egy kicsit mereven.

– Mindhármukat?

– A feleségem unokatestvére velünk lakik. Burton bácsi természetszerűleg róla sem feledkezett meg.

– Köszönöm, uram.

Amint kikerültünk az utcára, Pons határozott léptekkel elindult egy, csak általa ismert cél felé. A tekintete merev volt, befelé figyelő. Néhány perc múlva ismét földalattin ültünk és csendben utaztunk a Trafalgar squere-ig ahol folytattuk az utunkat a Strad irányába.

Egészen kétségbeestem ettől a hosszú hallgatástól.

– Pons! – kiáltottam rá. – Már dél van. Mi a csudát keresünk mi itt?

– Türelem, Parker, türelem. A Strad a világ egyik legelbűvölőbb helye. Mármint annak, aki üzletekben akar nézelődni.

Az elkövetkező fél órában Pons hagyományos nyári kalapra cserélte kis vadászkalapját – a vadászkalapot postán hazaküldte –, vásárolt egy könnyű nyári zakót, amit elegánsan a karjára vetett és amitől végképp tátva maradt a szám, egy sétapálcával is kiegészítette az öltözékét. Egészen másképpen nézett így ki, mint ahogyan megszoktam őt a mellette töltött évek alatt. És nem szolgált semmilyen magyarázattal erre a változásra.

A Straden elsétáltunk egy kicsiny üzletig, amely a felirata értelmében régiségeket és importárut forgalmazott.

– Megérkeztünk. És könyörgöm, Parker, vigyázzon az arcára. Sajnálatosan jól meglátszik rajta minden, amit gondol.

Ezzel belépett az üzletbe.

Az ajtónyitással egy időben a hátsó szobában megszólalt egy csengő, mire elősietett egy kifogástalan eleganciával öltözött, meghatározhatatlan életkorú, barna bőrű férfi. Odajött hozzánk és meghajolt. Alig tűnt idősebbnek, mint egy fiú, holott nem volt az. Ránk mosolygott, kivillantva hófehér fogsorát.

– Állok rendelkezésükre, uraim, ha nincs ellenükre.

– Ön a tulajdonos? – kérdezte Pons.

– Nem uram. Én Ahmad vagyok, Mrs. Morland alkalmazottja.

– Berakásos dobozt szeretnék vásárolni – folytatta Pons.

– Oh. Pontosan milyen méretűre gondolt, uram?

– Hát, úgy ekkorára – Pons a kezeivel mutatta, hogy egy körülbelül akkora dobozt akar, amekkorát miss Morland elhozott hozzánk ma reggel.

– Értem. Csak egy pillanatig várjanak, kérem.

Eltűnt a hátsó szobában, de egy perc múlva már vissza is tért a kért áruval.

– Tizenhetedik századi olasz munka, uram. Valódi. Bízom benne, hogy eltaláltam az ízlését.

– Valóban egyedülálló darab – ismételte el Pons. – De én nem ilyenre gondoltam. A mérete megfelelne, de én keleti díszítéssel akarom.

– Sajnálom, uram, de berakásos keleti, antik műtárgyak nincsenek – mondta Ahmad.

– Nem akarok antik dolgot. Természetesen tudom, hogy keleten nem készítettek berakásos műtárgyakat a tizennyolcadik század előtt.

Ahmad kellemes arca felragyogott:

– Ah, uram, ebben az esetben, azt hiszem, szolgálhatok önnek valamivel.

Ismét eltűnt a hátsó helyiségben és egy újabb berakásos dobozzal tért vissza. Diadalmas mosollyal nyújtotta át Ponsnak. Azután hátralépett és várta a Pons ítéletét.

Pons bírálóan forgatta a dobozt. Kinyitotta, beleszagolt, ujjait végigfutatta a mintázaton, azután elmosolyodott.

– Remek – kiáltotta. – Ez nagyon megfelel nekem, fiatalember. Mi az ára?

– Tíz font, uram.

Pons azonnal fizetett.

– Kérem, hogy gondosan csomagolja be. Nem szeretném, ha ez a gyönyörű faragás megsérülne, vagy akár csak megkarcolódna.

Ahmad valósággal ragyogott.

– Szereti a berakásos tárgyakat, uram?

– Fiatalember, én rendelkezem bizonyos tájékozottsággal ezen a téren – mondta Pons csaknem kenetteljesen. – És ez egyike a legszebb darabnak, amelyeket valaha is láttam.

Ahmad meghajolt és üdvözült arccal behátrált az üzlet mögötti szobába, ahonnan hamarosan papírzörgés hallatszott. Öt perc múlva megjelent és Pons kezébe tette a gondosan becsomagolt dobozt. Az arca még mindig elégedettséget sugározott. Mi több, úgy tűnt, hogy majd szétfeszíti a mondanivaló, csak éppen az illem tartja vissza attól, hogy megszólaljon.

Pons hanyag eleganciával sétált ki az üzletből, de néhány nyugodt lépés után egyszerre sietősre váltott, gyorsan leintett egy taxit és bemondta a címünket.

– Önnek nem tűnt fel, hogy Ahmad szeretett volna valamit mondani?

– Ugyan, hiszen mindent elmondott, amit csak kell. – Pons szemei vidáman csillogtak. – Ahmad művésze a berakásos technikának. Gondolom, magának is feltűnt az a sok drága antik tárgy Mrs. Morland üzletében.

– Hát persze.

– És ez nem mond magának semmit?

– Hát csak annyit, hogy jól megy az üzlet. De ezt miss Morland is említette.

Megtapogattam a csomagot Pons kezében.

– Nem gondolja, hogy ez a doboz nagyon hasonlít ahhoz, amelyet miss Morland hozott ma reggel?

Pons elmosolyodott.

– Amint az első doboz elkészül, máris megvan a minta. A többit viszonylag könnyen elkészíthetik. Igen, a két doboz csaknem teljesen egyforma és valószínűleg még tucatnyi van belőlük.

Amint hazaértünk, Pons óvatosan kicsomagolta a frissen vásárolt berakásos dobozt, és odahelyezte amellé, amelyet miss Morland hozott. Eltekintve attól, hogy az első némileg régebbinek tűnt, a két doboz gyakorlatilag egyforma volt. Pons gondosan összehasonlítgatta a motívumokat.

– Nos, egyformák, vagy sem? – kérdeztem egy idő után.

– Nem egészen. Az a doboz, amelyet miss Morland hozott, már legalább hetvenöt éves. Az is lehet, hogy száz is megvan. Ugyanabból a szép kamunig fából faragták, melyből a malájok a fegyvereik nyelét készítik. Gondolom, észrevette, hogy annak a késnek a markolata, amellyel az ezredest megölték, szintén ebből a fából készült. Az első dobozt többször is kifényezték, ez látható nyomot hagyott a fán. A másik egy ügyeskezű művész által készített másolat. Gondolom, nagy a kereslet az ilyen dobozok iránt, és kétségtelenül megtalálhatók minden keleti importárút forgalmazó üzletben. A hasonló kínai dobozok a legtöbbször fémből vagy agyagból készülnek. A famegmunkálás Japántól lefelé, a polinéziai szigeteken keresztül Melanéziáig gyakori, egészen a Csendes-óceán déli részéig.

Egyetlen mozdulattal félretolta a két dobozt.

– No, most lássuk, mit is találtunk a megboldogult ezredes szobájában.

A szoba sarkába ment, oda, ahol a kémiai felszerelését tartotta és nekifogott, hogy alaposan megvizsgálja a borítékok tartalmát. Mindössze három darab volt belőlük, így valószínűtlennek tűnt, hogy hosszú ideig lefoglalják. Mivel kettőre hivatalos ügyben el kellett mennem valahova, elnézést kértem tőle és távoztam.

Mikor visszatértem, Pons már türelmetlenül várt rám.

– Parker, remélem a délután hátralevő részében nincs más dolga. Éppen Jamisont várom, és azt is remélem, együttes erővel meg tudjuk majd győzni, hogy hagyjon békét az ügyfelünknek.

– Megtudott valamit a vegyi elemzésből?

– Csak azt, amit úgyis gyanítottam. Az ágy mellett, a szőnyegen talált földdarabka a hátsó ajtó környékéről származik, még a mészkőmorzsalék is. Semmi kétségem sincs afelől, hogy ezek a gyilkos meztelen lábujján kerültek be a szobába. Ezenkívül, pontosan az ágy széle alatt volt még egy kámforfából származó szilánkocska is, márpedig a kámforfát főleg azok a malájok használják, akik az ország őserdeiből származó termékeket állítják elő.

– Szóval még mindig Morland ezredes múltjával kell foglalkoznunk?

– Egy pillanatig sem tettünk egyebet – mondta Pons kurtán. – Csakhogy egyelőre nincs perdöntő bizonyítékunk, hacsak a Scotland Yard nem talált ujjlenyomatokat a kés nyelén. Nem elég tudni, hogy ki a gyilkos. Be is kell bizonyítani, hogy ő az. De úgy hallom, autó fékez a ház előtt. Ez Jamison lesz.

Valóban. Egy perc múlva odalent becsapódott egy autó ajtaja, és már hallottuk is Jamison nehéz lépteit a lépcsőkön.

A felügyelő idegesen lépett be az irodába, a kezében egy kicsiny csomaggal, amelyet látható megkönnyebbüléssel adott át Ponsnak.

– Fogja, Pons. Nem volt könnyű megszereznem az engedélyt arra, hogy elhozhassam.

– Remek – lelkendezett Pons. Fogta a csomagot és letette az előbb vásárolt berakásos doboz mellé.

– Gondolom, Jamison, magának nincs fegyvere.

– Hát, tudja, mi a szabály a Yardnál.

– Persze, persze, tudom – mondta Pons. – Parker, hozza kérem ide a revolveremet.

Átmentem a hálószobába és megtaláltam a fegyvert az íróasztalon, ahol Pons nagy hanyagul hagyta.

– Kérem, adja oda Jamisonnak.

– Fogalmam sincs, mit forgat a fejében, Pons – mondta Jamison nyilvánvaló rosszallással az arcán. – Azt hiszem, az ifjú hölgy megzavarta az eszét.

A felügyelő által hozott csomag tartalma eltűnt a berakásos dobozban. Pons magára öltötte a Straden vásárolt ruhadarabokat, felkapta a dobozt és így szólt:

– Induljunk. Ki akarok próbálni valamit. Megmondom őszintén, Jamison, lehet, hogy jól számítottam, de az is lehet, hogy nem. Majd meglátjuk.

 

Utunk célja a Straden levő régiség és importáru üzlet volt és Pons egész úton nem szólt egy szót sem. Karvalyarcán gúnyos mosollyal hallgatta Jamisont, aki igen komolyan felsorolta neki, hogy milyen körülmények teszik valószínűvé azt, hogy az ügyfelünk meggyilkolta a nagybátyját. Pons csak az üzlet közelében szólalt meg, akkor is a sofőrhöz, Mecker őrmesterhez intézte a szavát:

– Kérem, Mecker, vagy álljon meg az üzlet előtt, vagy hajtson egy kicsit tovább.

Mecker engedelmesen lefékezett valamivel az üzlet után.

– Most pedig, Jamison – fordult Pons nagyon határozottan a felügyelőhöz –, kezet a fegyverre és könyörgöm, legyen gyors. És próbáljon meg egy kicsit kevésbé rendőrszerűen kinézni.

Azzal egyenesen bement az üzletbe, kezében az alig néhány órája vásárolt berakásos dobozzal.

Egy különleges szépségű eurázsiai asszony jött elénk. A korát nem lehetett megállapítani, húsz és negyven között bármilyen korú lehetett, de semmiképpen sem látszott többnek harmincnál.

– Mivel szolgálhatok, uraim?

Pons kicsomagolta a dobozt.

– Itt van az a fiatalember, aki ezt eladta nekem ma délben? – kérdezte.

A nő bólintott és hátrakiáltott:

– Ahmad!

Ahmad, arcán udvarias érdeklődéssel, azonnal előjött. Felismerte Pons-ot és pillantása a berakásos dobozra esett.

– Nem nyerte meg a tetszését, uram?

– A külseje tetszik – felelte Pons. – Hanem a belseje...

Ahmad könnyű léptekkel odalejtett hozzánk és lehámozta a dobozról a papírt.

– Majd megnézzük, uram – hajlongott alázatosan és kinyitotta a dobozt.

Abban a pillanatban drámai és félelmetes változáson ment keresztül. Mosolygó arca szinte groteszkké torzult. Az udvariasság álarca mögül előbukkantak sötét, gyilkos vonásai, amelyeket a harag és a félelem még jobban összekuszált. Elejtette a berakásos dobozt, abból pedig kiugrott Burton Morland ezredes levágott keze! Ahmad macskaügyességgel hátraugrott, a falról lekapott egy görbe handzsárt – chenangka a neve –, és fenyegetően fordult Pons felé.

Az egész jelenet alig tartott egy percig. Mrs. Morland remegni kezdett és elájult. Éppen csak, hogy el tudtam kapni. Ezzel egy időben Jamison felügyelő rálőtt Ahmadra.

– Gratulálok, felügyelő úr – mondta Pons. – Sikerült elfognia Morland ezredes gyilkosát.

Aztán szárazon hozzátette:

– Az ön helyében Mrs. Nicholas Morlandot is bevinném, és megérdeklődném tőle, hogy mennyit hozott neki a konyhára a férje nagybátyjának a halála. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az egész ördögi gyilkosság terve az ő fejében született meg. Magához tért már a hölgy, Parker?

– Még néhány perc, és kutyabaja.

Jamison végre megtalálta a hangját.

– Kérem, hívja Meckert – mondta.

Pons kilépett az utcára és odakiáltott a sofőrnek.

 

– Kevéssé volt valószínű, hogy a bosszúálló gyilkos frissen érkezett volna Keletről – magyarázta Pons, miközben hazafelé bumliztunk a földalattin. – Nemcsak azért, mert az utóbbi napokban nem érkezett hajó Malajsiából, hanem azért is, ami Jamisonnak is azonnal szemet szúrt. A gyilkos nyilvánvalóan jól ismerte Morland Parkot, és csakis olyan valaki lehetett, akinek bőven volt alkalma arra, hogy lenyomatot készítsen a hátsó ajtó kulcsáról, mert inkább ott akart bejutni a házba, ahol nem őrködött a kutya. A házban kizárólag az ezredes hálószobáját forgatták fel, egyébként nem nyúltak semmihez. És egész idő alatt senki nem hallott egy hangot sem. Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a gyilkos tudott a Bendarloh Alit ért méltánytalanságról. Morland kisasszonynak azonban erről halvány sejtelme sem volt. Az unokatestvére, Nicholas azonban ismerte az egész történetet, akárcsak a felesége, akinek ráadásul Ali a rokona is volt. Kézenfekvő, hogy az asszony unokatestvére, aki ilyenformán ugyancsak Bendarloh Ali családjából származott, szintén ismerte a történetet. Ez az unokatestvér pedig nem más, mint Ahmad, aki éppúgy bejáratos volt a Morland Parkba, mint a munkaadója. Alaposan ismerte a házat és környékét. A szőnyegen talált kámforfa forgács kétségtelenné teszi, hogy ő állt az ezredes ágya mellett akkor éjszaka. A gyilkosságot nagyon gondosan előkészítették. Mrs. Morland megkérte a rokonait, hogy küldjék el az ezredesnek Bendarloh Ali kezét abban a dobozban, amelyet ő előzőleg eljutatott hozzájuk Malajsiába. Azzal nem sokat törődött, hogy a doboz nagyon hasonlít a többi, Ahmad által faragott dobozhoz, hiszen az utasítása szerint Ahmadnak vissza kellett volna vinnie a berakásos dobozt a Morland Parkból. Semmi kétségem sincs afelől, hogy Ahmad valóban azért gyilkolt, hogy megtorolja a családját ért szégyent, de abban is biztos vagyok, hogy a bosszúvágyat Mrs. Nicholas Morland ültette el benne és nevelte nagyra. Erre pedig egyetlen oka volt: a nagybácsi halála után a férjének jutó vagyonrész, amellyel ő korlátlanul rendelkezhet.

– Ez volt az egyik legvéresebb ügyem, Parker – fejezte be Pons. – És ámbár a gyilkost megfogtuk, nagy a gyanúm, hogy a valódi gonosztevő elérte a célját. Az ezredes pénzén felfejlesztheti és még jövedelmezőbbé teheti az üzletét.