AZ ŐSZ HALÁLA

Hal Ellson

A levél ott hevert az íróasztalon. Fairfax kisasszony feleslegesnek tartotta felbontani. Már régóta várta a rossz hírt. A bank el akarja venni a házat, de Fairfax kisasszonynak erről más véleménye volt. A ház az övé, és az övé is marad. Pénze nincs, de ott vannak az ékszerek, az ő gyönyörű, vagyont érő, családi ékszerei. Azon fogják megmenteni a házat.

Elővette az ékszereket egy szépen faragott dobozból, gyönyörködött bennük egy darabig, majd becsúsztatta őket egy kis, fekete táskába, amelyet gondosan lecsukott. Ötvenezer dollár ékszerekben.

– Most pedig lássuk, mit tehetnek a házért – suttogta az ablakon kinézve.

Odalenn levelek peregtek a fákról a pázsitra, egy madár libbent át a sövényen, majd egy magányos levél hullott le egy csaknem csupasz fáról. Egy barna, elszáradt levél találkozott az ősz halálával, de ezt Fairfax kisasszony észre sem vette. A nagy órára figyelt, számolta, hányat üt. Végre csend lett. Ideje indulni. Sóhajtva felállt, és lassan az ajtó felé tipegett. Becsukta maga mögött, és lement a lépcsőn.

Lent a hallban félhomály volt és pézsmaillat. Elálldogált egy kicsit a fogas előtt majd belebújt egy kopottas, fekete kabátba, hosszú, fekete kesztyűt húzott, fejére apró kalapot biggyesztett, és figyelmesen megnézte magát a tükörben. A fényevesztett üveg, akár egy sötétvizű tó, elképesztően fiatalnak mutatta őt. Réges-régen, amikor a repkény, amely most a ház falán minden hüvelyknyi kis felületet benőtt, még alig ért fel az első emeleti ablakok párkányáig, ilyen volt Fairfax kisasszony.

– Én istenem, de szép voltam! – gondolta az öregasszony. A tükörbeli látomás szertefoszlott. Gyorsan elfordult, és lement egy oldalsó szobába. Távollétében a csend fenyegetően, súlyosan borult az elhagyott helyiségre.

Fairfax kisasszony állt a hall melletti szobában és figyelt, és végre meghallotta a nagy óra hangját. Az óra is figyelt, nyájas arca nem látszott a sötétben, de a súlyos inga puhán és kegyetlenül jelezte a könyörtelenül elfutó másodperceket.

Fairfax kisasszony összeszedte magát, visszatért a hallba és megragadta a fekete bőrtáskát. Amikor kilépett, óvatosan letette, bezárta az ajtót és lement a lépcsőn. Levelek örvénylettek a pázsiton.

A taxi a járda mellett várakozott. A sofőr elébe ment a kapuig és a táska után nyúlt.

– Hagyja csak, fiatalember – utasította el kurtán. Két keskeny keze szorosan markolta a táskát, amíg a taxihoz ment.

A sofőr odaugrott, kinyitotta az ajtót, majd becsukta mögötte, bemászott a kormánykerék mögé és elhajtott az állomásra. Ott ismét kinyitotta a kocsi ajtaját, kisegítette az idős hölgyet, de a táskához, amelyet az olyan szorosan markolt, hozzá sem nyúlt.

– Legalább egymillió lehet benne – morogta magában, míg eltette a viteldíjat meg a borravalót.

Egy perc múlva egy vonat pöfögött be az állomásra. Fairfax kisasszony elutasította a kalauzt, aki át akarta venni tőle a táskát, felmászott a vonatra, talált magának egy helyet, a táskát ölbe vette és továbbra is szorosan magához ölelte. Ezt természetesen az útitársak is észrevették és mosolyogtak rajta. De nem mindenki. Egy fiatalember, aki Fairfax kisasszony mögött szállt fel a vonatra jól megnézte magának a fekete táskát. Amint a vonat elhagyta az állomást felállt a helyéről, és átült Fairfax kisasszony mellé.

Az öregasszony ránézett és a fiatalember elmosolyodott. Jól öltözött, nyílt arcú fiú volt. Fairfax kisasszony visszamosolygott rá és megemlítette, hogy kellemes idő van és nem esik az eső.

– Az ősz nem hasonlítható semmihez. Utolérhetetlen – válaszolta a fiatalember.

– Gyönyörű évszak – folytatta Fairfax kisasszony. – Egy kicsit ugyan szomorú, dehát nem is volna ősz, ha nem ilyen lenne.

A fiatalember egyetértően bólogatott, a vonat tovább robogott a falusi tájban. Leszállt az alkony, szürke leplet terítve a vidékre. Sötét fák és kék dombok futottak el mellettük. A vonat lágyan hintáztatta őket. Elől a mozdony egyenletesen duruzsolt. A hang álomba ringató volt, és Fairfax kisasszony elszundított. Apró, viaszszínű kezei már nem szorították úgy a táskát. De ez nem tartott sokáig. Hirtelen felriadt.

– Szent ég, csaknem elaludtam! – kiáltotta. – De hogy felfrissültem! Nem furcsa, hogy egy perc is olyan hosszúnak tűnhet, és olyan sokat segít az emberen, ha behunyja a szemét?

A fiatalember felhúzta a szemöldökét.

– Aludjon egyet, ha fáradt – javasolta.

– Oh, nem. Hiszen beszélgettünk, és neveletlenség volt a részemről, hogy behunytam a szemem.

– Erről szó sincs. Tulajdonképpen észre sem vettem.

Ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Fairfax kisasszony mosolygott és kinézett az ablakon. Besötétedett. Odakint fények villantak fel, de azonnal el is nyelte őket az éjszaka. Visszafordult a fiatalemberhez, s emeltebb hangon kérdezte:

– Messzire utazik? Én Rockportban leszállok. Ismeri a várost?

– Én is oda megyek.

– Ah, szóval ismeri.

– Igen, régi barátaim laknak ott.

– Csakugyan? Akkor talán ismeri Hamiltonékat?

– Nem, de a barátaim gyakran emlegették őket. Remek emberek.

– Nekem réges-régi barátaim.

– Hozzájuk megy?

– No, nem. – Fairfax kisasszony szorosabban megmarkolta a táskát. – Dolgom van arrafelé – mondta, és a beszélgetés félbeszakadt.

– Rockport! – kiáltotta a kalauz, amint végigment a vonaton.

A mozdony sisteregve megállt, az utasok felkeltek a helyükről, a fiatalember pedig odafordult Fairfax kisasszonyhoz:

– Vihetem a táskáját?

Az öregasszony habozott egy pillanatig, majd odanyújtotta a táskát.

– Köszönöm, ön igazi úriember.

Ki tudja, hogyan történt. Túl kicsi és törékeny volt ahhoz, hogy utat törjön magának a fiatalabb utasok között, akik mind siettek leszállni. Lemaradt és utolsónak kászálódott le a magas lépcsőről. Körülnézett, kereste a segítőkész fiatalembert, de annak nyoma sem volt. Megzavarodva nézte a jövő-menő embereket, a ritkuló tömeget, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét.

Sikolya megállította azokat, akik még a peronon voltak. Egy férfi elindult felé, majd egy másik is. Az első karon fogta és kedvesen kérdezgetni kezdte, hogy mi történt. Fairfax kisasszony úgy zokogott, hogy nem lehetett érteni, amit mond. A férfi türelmesen várt, majd újra próbálkozott. Ez alkalommal az öregasszony összeszedte magát.

– Az ékszereim! Ötvenezer dollárt érnek! Jaj, istenem! – sírt fel. – Odavannak! Megengedtem annak a fiatalembernek, hogy vigye a táskámat és elszökött velük!

El bizony. Ez már rendőrségi ügy. Öt perccel később a rockporti rendőrfőnök megjelent az állomás várótermében, hogy kihallgassa Fairfax kisasszonyt. Nem, nem ismerte a fiatalembert, aki ellopta a táskáját, nem is tudná megmondani pontosan, hogy nézett ki. Fiatal volt, szőke és olyan szépen tudott mosolyogni. A rendőrfőnök mindössze ennyit tudott kiszedni belőle. Csalódottan rázta meg a fejét:

– Megtesszük, ami tőlünk telik, kisasszony, de ilyen kevés információ aligha segít majd.

– Igen, tudom. Tudom.

– Az összes ékszere. Nem kellett volna magával hurcolnia őket. Ez őrültség volt. Miért nem...

– Oh, de hiszen kénytelen voltam! El akartam adni őket. Tudja, a bank elveszi a házamat.

A rendőrfőnök a fejét csóválta és megsimogatta az öregasszony kezét.

– Igazán sajnálom. Elfogjuk a tolvajt és megkapja majd, amit érdemel.

Szavak, üres szavak. Az ékszerek odavannak, a ház elveszett. Fairfax kisasszony csendesen ingatta a fejét.

– Olyan jóvágású fiatalember volt – szipogta, és újra felzokogott. A rendőrfőnök ismét megsimogatta a kezét:

– Mindjárt itt van a Belville-i vonat. Legjobb lesz, ha hazamegy. Majd értesítjük.

Fairfax kisasszony bólintott és felállt. A vonat bedübörgött az állomásra. A rendőrfőnök karon fogta az öregasszonyt, kivezette a peronra és felsegítette a vonatra.

Szél zörgette a leveleket a pázsiton. A nagy ház csöndes volt és sötét. Fairfax kisasszony felvonszolta magát a lépcsőkön, bement és becsukta az ajtót. A hallban az óra halkan tiktakolta a szomorú hírt. Tik-tak, tik-tak – mondta könyörtelenül. Az öregasszony levetette a kalapot, kabátot és kesztyűt, belépett a nappaliba, a villanykapcsoló felé nyúlt, de a keze a levegőbe maradt. Hirtelen kigyúlt egy magas asztali lámpa. A szoba sötét, gazdag bútorzata felragyogott. A lámpa mellett ott ült a jóképű fiatalember, aki Fairfax kisasszonyt megszabadította a táskájától és vigyorgott.

– Szent ég, Roger, te már itt vagy?

– Egy jó autó gyorsabb, mint a vonat – válaszolta Roger. – Hogy ment a dolog Rockportban?

– Oh, remekül. Minden pont úgy történt, ahogyan megterveztük. A rendőrfőnök olyan szimpatikus volt! Felrakott a vonatra, és megígérte nekem, hogy mindent megtesz azért, hogy elfogjon téged.

– Soha! – nevetett Roger.

– Hát azzal a személyleírással, amit én adtam, biztos, hogy nem – mondta az öregasszony. – Oh, könnyen ment, nagyon könnyen.

– Na persze. Egy ilyen szegény öregasszonynak, mint amilyen te vagy, mindenki bedől.

– Be is dőlt mindenki. Éppen olyan volt, mintha egy színdarabban játszottam volna, olyan izgalmas.

Az öregasszony diadalmasan mosolygott, majd átvágott a szobán és felemelte a kis táskát az asztalról, ahova az unokaöccse letette.

– Az én gyönyörű ékszereim! – kiáltotta. – Most hát az enyémek maradnak és a biztosító...

– Ötvenezer dollár – mondta Roger. – Rengeteg pénz.

– Több, mint amennyit a banknak fizetnem kell. De vajon a biztosító nem fog gyanút?

– A biztosító mindig gyanakszik, de ez alkalommal nem lesz velük semmi gond – felelte Roger könnyedén. – Tetszik, nem tetszik, fizetni fognak.

– Igen, igen, fizetni fognak.

Az öregasszony elmosolyodott és kinyitotta a táskát. Egymás után szedegette ki az ékszereket.

– Istenem, istenem, be szépek! – lelkendezett.

– Nagyon szépek – mondta Roger csendesen. – De én személy szerint jobban szeretem a sportkocsikat.

– Tudom, kinek a pap, kinek a papné. De nézd meg ezt!

Az öregasszony felemelt egy csodaszép melltűt.

– A sportkocsikat meg a készpénzt – folytatta Roger különös, hűvös hangon.

– Van már egy sportkocsid – emlékeztette az öregasszony. – Ami pedig a pénzt illeti, meglesz az is, csak várd ki. Nekem már csak néhány évem van, hiszen tudod.

– Néhány év? – Roger megrázta a fejét. – Nem várhatok annyit. Végül is, kedves néném, az én ötletem volt az, hogy lopjuk el a családi vagyonodat, és markoljuk fel a biztosítást. Nélkülem...

– Úgy ám, nélküled meg az autód és az adósságaid nélkül, amelyeket a szerencsejátékokon csináltál, nem kellett volna azt tennem, amit tettem – csattant fel az öregasszony. – Kapzsi vagy és hálátlan!

– Kapzsi vagyok – ismerte le Roger. – Meg ravasz – tette hozzá vigyorogva. – Vajon kitől örököltem ezeket a szép jellemvonásokat?

Az öregasszony visszatette a melltűt a táskába, majd szép sorban visszarakosgatta a többi ékszert is. Odafordult az unokaöccséhez:

– Mennyit akarsz?

– Nem leszek mohó. Megelégszem a biztosítási összeg felével.

– Halálom után meg tied a többi is, nem is beszélve a házról meg az ékszerekről. Hm. Nos, remélem, legalább addig tudsz várni, amíg a biztosító fizet.

– Majd megpróbálok türelmes lenni – mosolygott Roger.

Az öregasszony hagyta, hogy az unokaöccse eltegye az ékszereket, s közben mérgesen dünnyögte csak úgy magának:

– Kapzsi és ravasz. Kapzsi és ravasz.

Félóra múlva kihívta az unokaöccsét a konyhába és előszedett valami hideget vacsorára. Ő meg nem evett semmit. Beérte egy teával.

– Még mindig haragszol? – kérdezte Roger nyájasan. – Ugyan, gyere, egyél, a májas igazán finom.

– Nincs étvágyam – válaszolta az öregasszony kurtán, és figyelte, ahogy a fiú éhesen falta a szendvicseket.

– Kapzsi és ravasz. Túl kapzsi, de nem elég ravasz – gondolta és elfordult.

A hallban a nagy óra csak mérte, mérte az időt. Tik-tak, tik-tak, egyhangú, sosem változó ütem. Az öregasszony magában mosolygott. Figyelte a sosem siető hangokat, amelyeket az unokaöccse meg se hallott, mert túlságosan lefoglalta a finom májas szendvics, amelyre díszítésképpen rászórtak egy csipetnyi borsot – és ugyanannyi mérget.