A visszatérés

 

 

MI ÉRTELME VAN AZ EGÉSZNEK. Tényleg nem tudta. Olyan sokáig tartott az egész hosszú éveken át, most már túl vannak a rettenetes felfedezéseken, a véres közjátékokon, és túl az egész rémálmon…

− Wasra parancsnok.

Önkéntelenül is felpillantott. Jegulkin, a navigátor állt előtte. Látszott rajta, hogy nem jókedvében zavarta meg parancsnokát.

− Igen?

− Rövidesen elérjük a G-101/2 bolygót. Megkezdhetjük a kapcsolatfelvételt?

Wasra pontosan tudta, mi a teendő. Az elmúlt hónapok során olyan sokszor szálltak le ehhez hasonló bolygókra, olyan sok alkalommal jelentették be a császárság bukását, hogy néha már úgy érezte, egy végtelen rémálom rabja lett, és valamiért arra kárhoztatták, hogy az idők végezetéig mindig csak ugyanazokat a szavakat ismételje. De aztán eszébe jutott, hogy most kissé más a helyzet. Ezzel a bolygóval kapcsolatban kapott egy külön parancsot. Ez persze nem tette egyszerűbbé a feladatát.

− A szokásos módon járunk el. Megkeressük az űrkikötőt, és leszállunk.

− Igenis, parancsnok.

Wasra a széles központi képernyő felé fordult. Ez úgy mutatta a világűrt, mintha csak egy hatalmas ablakon keresztül nézett volna ki. Apró, tompa fényű folt közeledett feléjük. A G-101 lajstromjelű Nap második bolygója. Itt is éltek hajszőnyegszövők, akárcsak ezernyi más világon. Ez a sok bolygó mind hasonlított egymásra.

A magasban hidegen, és szigorúan ragyogtak a csillagok. Minden bolygó másik nap körül keringett, mindegyik fölött más csillagképek, galaxisok ragyogtak. Wasra komoran azon töprengett, hogy sikerül-e valaha is lezárni a császárság fejezetét. Mikor fognak végre megszabadulni a császár örökségétől. Küldetésük kilátástalannak tűnt. Ki lehetne annak teljes bizonyossággal a megmondhatója, hogy nem rejtőzik-e valamelyik mozdulatlan fénypont mögött a birodalom egy újabb felfedezetlen tartománya? Nem rejtenek-e azok a csillagok egy újabb ajtót, amely mögött további, rettenetes titkok lapulnak?

Az egyik műszer képernyőjén megpillantotta saját tükörképét. Ismét meglepődött, ahogy olyan sokszor az elmúlt hetek folyamán, amiért még mindig egy fiatalos arc nézett vissza rá. A főparancsnok szürke egyenruháját mintha csak jóval nehezebb anyagból szabták volna, mint az összes többi zubbonyt, amit eddigi pályafutása során viselt. Vállán pedig mintha napról napra súlyosabbá vált volna a rangjelzés. Éppen csak nagykorú volt, amikor fiatal, lelkes katonaként csatlakozott Karswant tábornok expedíciójához. Arra készült, hogy csodálatos dolgokat lát majd, és megmutatja, mire képes. És ma, pedig csupán három évet töltött ebben a végtelennek látszó tartományban, mégis ősöregnek érezte magát. Még a császár sem lehetett sokkal idősebb nála. Éppen ezért nem nagyon tudta mire vélni, hogy arcvonásain nem látszik a kora.

Hány ezer alkalommal szálltak le ugyanilyen bolygókra. Hát már sohasem lesz vége a rettenetes ismétlődésnek?

Persze, most azért más lesz a helyzet. Ez az égitest nem olyan, mint a többi. Bizonyos értelemben véve minden itt kezdődött. A SALKANTAR egyszer már járt itt. Akkor heteken át vakon bolyongtak az űrben, mert csak öreg, pontatlan térképekre támaszkodhattak. Akkor még csak a legénység egyik egyszerű tagja volt. Senki sem sejthette, hogy véres csaták várnak még rájuk, hogy olyan császári seregekkel kell majd megküzdeniük, amelyek nem tudják, hogy a császár már meghalt, és hogy összeomlott a birodalom. Eljött az a pillanat is, amikor úgy tűnt, hogy az expedíció gyakorlatilag véget ért. Elkezdték előkészíteni a hazatérést. Javában folyt a felkészülés a galaxisok közötti végtelen ürességet átszelő ugrásra. Wasra akkoriban a harmadik fedélzet rendberakásáért volt felelős. Ha valaki odaállt volna elé, és arról mesél, hogy alig két év múlva ő lesz a SALKANTAR parancsnoka, akkor az illető arcába nevetett volna. Aztán mégis így történt. Ez alatt a két év alatt férfivá érett az a fiú, aki egykor volt. És az egész itt kezdődött el, ezen a bolygón, amelyiknek világos, vigasztalan, homokszínű korongja lassan nagyobbá és teljesebbé vált a képernyőn. A bolygó felszínén lomhán feltűntek az első, jól látható alakzatok is.

A parancsnok felidézte magában utolsó beszélgetését Karswant tábornokkal. Mindenre úgy emlékezett, mintha csak tegnap történt volna, nem pedig hetekkel ezelőtt. Mindenki rettegett a mogorva vénembertől, és mégis mindenki szerette a tábornokot. Karswant egy fényképet mutatott a parancsnoknak.

− Ez itt Nillian Jegetar Cuain − jelentette ki, és hangjából valamiért szomorúság érződött. − Ha ez az alak nem lett volna, akkor már majdnem három éve otthon lehetnénk. Derítse ki, hogy mi történt vele.

Ez a bizonyos alak a flotta kifejezett tiltása ellenére leszállt a G-101 lajstromjelű nap második bolygójára, és…

És felfedezte a hajszőnyegeket. Wasra először nem akarta elhinni a legénységi körletekbe leszivárgó híreszteléseket. Annyira hihetetlennek tűnt az egész. Később azonban Nillian jelentésének minden egyes elemét tényekkel igazolták. Az expedíció vezetése hivatalosan is bejelentette, hogy ezeket a bizonyos hajszőnyegeket valóban emberi hajból készítik. Elkészítésük rendkívül hosszadalmas, nagy odafigyelést igényel. A hajszőnyegszövő mester élete során megfeszített munkával is csupán egyetlen egy ilyen szőnyeget tud megalkotni. A világűrben számos elképesztő dologgal találkoztak már. A hajszőnyegek létezése is csupán egy lehetett volna a furcsaságok hosszú listáján, ha nem figyeltek volna fel egy meglepő háttér-információra. A hajszőnyegszövők hite szerint a szőnyegeket a császár palotája számára készítik. Előállításuk ezért szent kötelesség. Erre azért páran felkapták a fejüket. Azok, akik annak idején személyesen is eljutottak az uralkodó palotájába, kivétel nélkül megerősítették, hogy ott a legkülönösebb egzotikus kincsek vártak a látogatóra, de hajszőnyegről bizony még senki sem hallott.

Az expedíció flottája csendben figyelni kezdett. Csupán néhány hónapot kellett várniuk arra, hogy felbukkanjon egy hatalmas, kegyetlenül kopott, elhasználódott szállítóhajó, amelyik leszállt a bolygóra, és két hétig tartózkodott ott. Naszádok eredtek a hajó nyomába, majd elveszítették, találtak helyette viszont egy újabb olyan bolygót, ahol az emberek hajszőnyegeket készítettek. Vallásos indokaik ugyanazok voltak. És utána rábukkantak egy újabbra, meg még egyre, és nem sokkal később egy tucatnyira, majd a semmiből százával bukkantak fel azok a világok, amelyek lakói egész életüket a császári szőnyegek elkészítésére szánták. Az expedíció önállóan működő felderítőrobotok ezreit bocsátotta útjára. A szondák több, mint tízezer ilyen világra bukkantak. Ekkor visszahívták őket, és abbahagyták a kutatást. Abban senki sem kételkedett, hogy az űrben még számtalan világon készülnek a hajszőnyegek…

Működésbe léptek a hajtóművek. Fojtott dübörgésüktől megremegett a tisztek lába alatt a padló. Wasra bekapcsolta a hajónapló mikrofonját.

− Nemsokára leszállunk a csillagtérkép 2014-BQ A-57-es kvadránsában a G-101-es Nap második bolygójára. A 36-01-es szektorban vagyunk. A fedélzeti idő 9-178005. Az utolsó időpont-egyeztetésre 2-12-kor került sor. Ez itt a SALKANTAR könnyűcirkáló, Jenokur Taban Wasra.

Láthatóvá vált a leszállóhely óriási kikövezett síkja. A kőlapokat simára koptatták, és fehérre égették a teherhajók jobb napokat is látott hajtóművei. Ősi űrkikötő várt rájuk, sok ezer éves építmény. Minden egyes bolygón pontosan ugyanilyen űrkikötőt találtak. Az egyik olyan volt, mint a másik. Kivétel nélkül, nagy kiterjedésű, ősi város feküdt az űrkikötő mellett. A bolygókon minden út a kikötővárosba vezetett. Az összes út itt ért véget. És ma már tudták, hogy a látszat nem csalt.

A hajtóművek hangja megváltozott.

− Felkészülni a földetérésre! − hallatszott a pilóta hangja. Aki először ért földet egy űrhajó fedélzetén, az kivétel nélkül megijedt, amikor először érezte azt a dübörgő ütődést, ahogy a jármű leszállt. A SARKANTAR megpihent a talajon. A fedélzeten szolgáló férfiak és nők azonban túl sok mindenen mentek már keresztül ahhoz, hogy egyáltalán odafigyeljenek a félelmetes zajra.

 

* * *

 

A főzsilip hatalmas kapuja lassan kinyílott. A leszállórámpa hangos zúgással leereszkedett az egyenetlen talajra. A várakozók orrát megcsapta az új bolygó szaga. Nem is annyira szag, hanem bűz zúdult rájuk. Ürülék és rothadás hányingert keltő bűze, meg a por, az izzadság, és a szegénység szaga. Orruk megtelt a kellemetlen szagokkal. Wasrának megint az jutott eszébe, hogy miért egyforma az összes ilyen világ kipárolgása. Ez a kérdés minden leszállás alkalmával felmerül benne. Megigazította nyakán a gégemikrofont. Hiába tette fel ezerszer is a kérdést, választ rá sohasem kapott ebben az isten háta mögötti galaxisban. Ezen a helyen talán csak kérdések létezhettek.

Iszonyatos volt a hőség. A sápadt nap izzása pokolian forró katlanná tette a végtelen, porszürke leszállópályát. A város irányából öregemberek csoportja közeledett. Siettek, ám ugyanakkor igyekeztek méltóságteljesen lépdelni. Nehéz, sötét díszruhájuk pokoli viselet lehetett ebben a hőségben. Wasra előrelépett, és megállt a zsilipkamra ajtajában. Addig várt, míg a helybeliek el nem érték a rámpa alját.

Nehéz volt nem észrevenni, milyen tekintettel méregetik az űrhajót, ahogy közeledtek a jármű felé. A könnyűcirkáló egészen másként nézett ki, mint azok a teherhajók, amilyenekkel valaha is találkoztak. A delegáció tagjai most őt nézték. Félénken, bizonytalanul, míg végül az egyikőjük meghajolt, és megszólalt.

− Légy üdvözölve, császári hajós! Engedelmeddel, de korábbra vártunk benneteket…

Mindenütt ugyanaz a félelem. Bárhol is szálltak le, mindegyik világon egyforma zavarodottsággal várták őket a helybeliek, mivel váratlanul akadozni kezdett a hajszőnyegek évezredek óta gördülékenyen folyó elszállítása. Fárasztó volt ismét hallani ugyanazokat az üdvözlő szavakat.

Annyira egyforma volt az összes lepusztult űrkikötő, az alacsony, szegényes, bűzlő házakból álló városok, meg a sok öregember, a kopott, komor díszruhákban. A vénségek egyszerűen nem akarták felfogni a változást. Másról sem beszéltek, csak a császárról, a birodalmáról, meg azokról a bolygóiról, amelyeken bort termelnek a császár asztalára, vagy ahol a kenyerét sütik, azokról az égitestekről, ahol ruhát szőnek az uralkodónak, ahol virágokat termesztenek a vázáiba, amelyeken dalosmadarakat tenyésztenek a palota kertjének… Az expedíció azonban nyomát sem lelte ezeknek a világoknak. Csupán olyan bolygók ezreit találták, amelyeken hajszőnyegeket szőttek. Csak és kizárólag hajszőnyegeket. Az emberek hajából szőtt szőnyegek végtelen áradata ezredévek óta ömlött keresztül ezen a galaxison…

Wasra bekapcsolta a mikrofonját, így hangját a csillaghajó külső hangszórói segítségével mindenütt lehetett hallani.

− Ti a császári hajósokra vártatok − vágott bele jól begyakorolt beszédbe, amelyet oly sok bolygón mondott már el. − Mi nem császári hajósok vagyunk. Azért jöttünk, hogy elmondjuk nektek. Többé már nem jönnek az uralkodó hajósai. Tudjátok meg, császár sincs többé, és már nem kell hajszőnyegeket szőnötök.

Mostanra már gond nélkül át tudott váltani arra az ősi dialektusra, amelyet ennek a galaxisnak az összes világán beszéltek. Ez a tény néha bizony megijesztette. Ha egyszer majd hazatérnek, aligha kerülheti el, hogy az emberek ne úgy bámuljanak rá, mint egy csodabogárra.

A helybeliek kivétel nélkül a hajszőnyegszövők céhének magas rangú méltóságai voltak. Döbbenten bámultak a parancsnokra. Wasra biccentett a felderítőosztag hadnagyára. Az asszony intésére egyenruhás férfiak és nők siettek le a rámpán. Kopott filmvetítőket, sokat használt mappát, és megsárgult fényképeket vittek magukkal. Mintha csak alvajárók lettek volna. Fáradtnak, és kimerültnek látszottak. A parancsnok tudta, beosztottjainak komoly erőfeszítésébe kerül megőrizni elméjük épségét. Pokolian nehéz volt nem arra gondolniuk, hogy még hány ugyanilyen bolygón kell eljátszaniuk ugyanezt a színjátékot.

A császár halálának hírét nem mindenütt fogadták egyformán. Legalább ez a tény vitt valami színt az állandóan ismétlődő feladatba. Jártak olyan bolygókon, ahol az emberek örültek annak, hogy végre sutba dobhatják a hajszőnyegeket. Más világokon viszont eretneknek tartották az űrhajósokat, rájuk támadtak, megpróbálták megkövezni őket, és a kövek mellett szitkok ezrei zúdultak rájuk. Találkoztak olyan céhes mesterekkel is, akik valamilyen titokzatos forrásból már értesültek arról, hogy a császár meghalt, és most arra kérték az érkezőket, hogy maradjon továbbra is titok a dolog. Az elöljárók féltek, hogy elveszítik rangjukat, és kiváltságaikat. Az expedíciónak igazából kevés beleszólása volt abba, hogy mi történik a felkeresett világokon, miután továbbrepültek. Számos bolygón még évszázadokig is eltarthat, mire véglegesen sikerül lezárniuk a múltat.

Ekkor hirtelen a parancsnok eszébe jutott a tábornok utasítása. Mérgesen felhorkant, mivel majdnem elfeledkezett a feladatról. Előhúzta kommunikációs egységét.

− Itt a parancsok. Stribat osztagvezető jelentkezzen nálam a zsilipkapunál.

Néhány pillanattal később egy magas, sovány katona lépett ki az egyik ajtón. A parancsok elé állt, és hanyagul tisztelgett.

− Parancsnok?

Wasra az érkezőre sandított.

− Hagyd már a hülyeséget − mordult rá.

Annak idején együtt kezdtek Stribattal a SARKANTAR fedélzetén. Egykori cimborája mára már a gyalogság, és a bolygó felszíni járművek parancsnoka volt. Nem túl fényes karrier. Fényes karriert csak a bolondok futnak be, gondolta Wasra dühösen.

− Ugye emlékszel arra, hogy mi már jártunk egyszer ezen a bolygón?

Stribat megjátszott döbbenettel nézett vissza rá.

− Nem mondod? Hetek óta az az érzésem, hogy újra, és újra ugyanarra a bolygóra szállunk le…

− Ne hülyéskedj. Jártunk már itt, több mint három éve. A SARKANTAR azt a feladatot kapta, hogy keresse meg a KALYT egyik naszádját. A naszád vészhelyzetbe került.

− Mivel pedig nem kaptuk meg a baleset pontos helyét, heteken keresztül össze-vissza ugráltunk az űrben, az egyik naptól a másikhoz. Aztán végre megtaláltuk az igazit − bólintott megfontoltan Stribat. − Az életben el nem fogom felejteni, milyen rosszul voltam attól, hogy ilyen sokszor kellett közvetlenül egymás után a fénysebességnél gyorsabban repülnünk… Nillian, így hívták a fickót, nem? A KALYT egyik pilótáját. Leszállt, megtalálta a hajszőnyegeket, aztán nyom nélkül eltűnt. Hoppá…

Wasra elégedetten bólintott, amikor látta, hogy bajtársa felfedezte az összefüggés.

− Meg kell tudnunk, hogy mi történt vele. Álljanak elő a páncélozott szállítójárművek! Bemegyünk a városba, és szétnézünk a céh székházában.

 

 

Nem sokkal később három nehéz lánctalpas, páncélozott jármű állt meg a főzsilipben. Motorjuk mélyen, és erősen dorombolt. Elég volt csupán néhány másodpercig állni mellettük, és a dübörgéstől görcsbe rándult az ember gyomra.

A legelső jármű ajtaja kinyílott, és Wasra beült. A céh elöljárói alázatosan félreálltak, amikor a három harckocsi egymás után ledübörgött a rámpán.

− Ez ám a nagy különbség − jelentette ki Wasra Stribat-ra nézve, bár igazából azt akarta, hogy szavait mindenki meghallja. − A császár szemében mit sem ért az emberélet. Nem volt értéke. Ám ma Karswant tábornok a TRIKOOD fedélzetén várakozik, és már az egész expedíció készen áll a hazaútra, arra, hogy végre beszámolhassunk a Nagytanácsnak az elért eredményekről, de a tábornok mégsem indul el, nem repül haza, amíg nem tudja, mi történt ezzel az emberrel, ezzel a Nilliannal. Jó érzés ezt tudni. Az ember valahogy… − keresni kezdte a megfelelő szót.

− Büszke lesz − sietett Stribat a segítségére.

− Igen, ez az. Büszke leszek miatta.

Ahogy a járművek felsorakoztak az űrhajó előtt, a parancsnok megállította őket.

− Magunkkal visszük az egyik elöljárót. Ő majd elvezet minket a céh székházába.

Kinyitotta az oldalsóajtót, és odaintette magához az egyik, véletlenül éppen a közelben ácsorgó öregembert. Az elöljáró egy pillanatnyi habozás nélkül odasietett, és szolgálatkészen beszállt.

− Annyira boldog vagyok, hogy nagyuramék végre megjöttek! − tört fel a szó az elöljáróból, alig hogy leült, és ismét mozgásba lendült a rövid menetoszlop. − Nagyuraméknak tudniuk kell, hogy annyira kellemetlen számunkra, ha császár urunk hajósai nem jönnek meg az előre egyeztetett időpontban. A raktáraink már tele vannak hajszőnyegekkel… Ó, egyszer már történt ilyesmi, persze, emlékszem, még csak legényke voltam akkortájt. Négy hosszú esztendőbe is bele tellett, míg újra jöttek a császári hajósok. Nagyon kemény, nagyon komoly erőpróba volt az mindannyiunk számára. És hát akkoriban a céhnek még sokkal nagyobbak voltak a raktárai, ugye. Nagyuraméknak tudni kell, hogy manapság már semmi sem olyan egyszerű, mint régen volt.

Wasra letörten nézte a kopott köntöst viselő öreg, hajlott hátú férfit. Az elöljáró csodálkozva bámulta ezüstfehér, szinte már teljesen vak szemével a jármű belsejét, és úgy fecsegett, mint egy izgatott gyermek.

− Mond csak − vágott az öreg szavába −, mi is a neved?

Az öreg meghajolt.

− Lenteiman, nagyuram.

− Lenteiman, az előbb nem hallottad, amit az embereim kihirdettek?

Az elöljáró összeráncolta a homlokát, miközben tekintete bizonytalanul abba az irányba fordult, ahonnan a parancsnok szólt hozzá. A szája kinyílt, és láthatóvá vált megfeketedett fogcsonkjainak sora. Úgy tűnt, hogy nem érti, miről is van szó.

− Lenteiman! Mi nem a császár hajósai vagyunk. Ne várjatok tovább a császár hajósaira. Ők soha többé nem térnek vissza. Sem négy, sem négyszáz év múlva.

Bár ebben azért nem vagyok teljesen biztos, gondolta Wasra.

− És ne készítsetek új hajszőnyegeket a császárnak. A császár meghalt. És a birodalom sem létezik többé.

Az öreg némán nézett a parancsnokra. Mintha csak alaposan meg kellett volna fontolnia a hallottakat. Aztán ugató vihogás tört elő a torkából. A magasba emelte a fejét, abba az irányba, ahol a tompán fénylő nap járhatott az égen.

− A Nap talán nem ragyog az égen? Ti hajósok igen furcsa emberek vagytok, és igen különösek a szokásaitok. Mifelénk eretnekségnek tartanák az ilyen beszédet, úgyhogy nagyuram jobban tenné, ha szólna az embereinek, hogy ügyeljenek a nyelvükre, ha a városban járnak. Nem mintha bárki is kukacoskodni akarna veletek. Ugyan már, mindenki boldog, hogy végre megjöttetek.

Az öreg ismét vihogni kezdett.

Wasra és Stribat döbbenten összenéztek.

− Néha az az érzésem − morogta csendesen Stribat −, hogy Dárson túlbecsülte a képességeinket.

Dárson a felkelés történetének szinte már legendás alakja volt. A hagyományok szerint több száz évvel ezelőtt tényleg élt egy ember, akit így hívtak. Állítólag ő írta azt az alapvető fontosságú könyvet, amelynek címét átvették a felkelők. Ez volt a Csendes Szél. A császár bukása óta azonban kissé már kiment a divatból. Csak nagyon kevesen olvastak Dársont, és Wasrát meglepte, hogy Stribat egyáltalán ismerte ezt a nevet.

− Lenteiman − kérdezte az elöljárótól −, általában mit csináltok az eretnekekkel?

Az öregember széles, bizonytalan mozdulatot tett karmokra emlékeztető kezével.

− Természetesen felakasztjuk őket, ahogy azt a törvény előírja.

− Nem lehet, hogy néha csak bebörtönzitek őket?

− Kisebb eretnekség esetén előfordulhat. De csak ritkán.

− Készülnek feljegyzések a perekről, és a kivégzésekről?

− Hát hova gondolsz, nagy uram? Természetesen! A könyveket pedig nagy gonddal megőrizzük, ahogy azt meghagyja a császár törvénye.

− A céh székházában?

− Pontosan.

Wasra elégedetten bólintott. A harckocsi nehéz motorja, a dübörgés elemi erővel rázta a testét. A parancsok most azonban élvezni kezdte ezt az érzést. A motor dübörgése arra emlékeztette, hogy erősebb, és hatalmasabb, mint bárki ezen a bolygón. Három harckocsi kíséri, katonák, és olyan fegyverek, amilyenekhez hasonló nem akad még egy ezen a világon. Erősebbek mindenkinél. Senki sem állíthatja meg, amikor majd belép a bolygó legfontosabb épületének kapuján. Ott áll majd e kultúra szívében. Azt tesz majd, amit csak akar, ami csak jólesik neki. Ez igen szívderítő gondolat volt. Kinézett a keskeny ablakon, a kunyhók, és az alacsony házak világosbarna sorára, és eltöltötte annak a kellemes érzése, hogy itt ő lesz a győztes.

 

* * *

 

Nem sokára elérték a céh központját, egy széles, alacsony, de mégis igen tekintélyes épületet. Szürkésbarna, csapott falai egy bunkerre emlékeztették a megfigyelőt. Ehhez hozzájárult az is, hogy ablakok helyett csak keskeny, lőrésre emlékeztető nyílások voltak rajta. Az épület árnyékában jókora tér nyújtózkodott. Az érkezők elé igen furcsa kép tárult. Mintha csak megállt volna az idő, egy forgalmas piactéren, ahol az eladók hónapok óta hiába vártak vevőkre. Össze-vissza álltak itt a kisebb-nagyobb járművek, szekerek, kocsik, fogatok. Egyszerű, vagy éppen pompásan díszített hintók. Szétesőfélben lévő szekerek mellett hatalmas, páncélozott szörnyetegek tornyosultak. Mindenütt jól megtermett, bozontos bundájú igás állatok ácsorogtak. Az állatok tompán meredtek maguk elé, miközben a kocsisok a bakon aludtak. A székház előtti téren a hajszőnyegkereskedők karavánjai várakoztak. Azért gyűltek itt össze, hogy leadják a céhnek az összegyűjtött szőnyegeket. A harckocsik érkezése mintha csak követ dobott volna az állóvízbe. A várakozók felélénkültek. Kíváncsi tekintetek követték a járműveket. A kocsisok ostorukat csattogtatva mozgásra bírták állataikat, a céh székházának széles kapuját elzáró, nehéz szekerek lassacskán félregördültek az útból.

A kapuszárnyak nyitva álltak, ám Wasra mégis megparancsolta, hogy a kapun kívül álljanak meg. Csupán Stribatot, az elöljárót, és egy szakasz fegyverest visz be magával, míg a többiek majd a járműveknél őrködnek.

− Bölcs dolog itt kint megállni − károgta Lenteiman. –Mivel bent, a belső udvaron már nincs egy szemernyi hely sem. Nagyuram tudja, az a sok szőnyeg…

− Lenteiman, vezess minket a céh nagymesteréhez − parancsolta Wasra.

Az öreg szolgálatkészen bólintott.

− A mester már bizonyára türelmetlenül vár rátok, hajós nagyuram.

Valaki felrántotta a páncélozott jármű ajtaját, és a nyíláson állati ürülék szinte már elviselhetetlen bűze áradt be. Wasra megvárta, hogy a jármű előtt alakzatba rendeződjön a testőrségéül szolgáló osztag, mielőtt kiszállt volna. Ahogy kilépett a tér poros kövére, és ezzel végre valóban a bolygó talajára lépett, egész testén érezte a körülötte álló emberek rászegeződő tekintetét. Nagy erőfeszítésébe tellett, hogy ne nézzen körül. Stribat a parancsnok és az öregember közé lépett, majd egy biccentéssel jelezte a testőröknek, hogy indulhatnak.

Áthaladtak a kapun. Körülöttük természetellenes, félelmetes csend uralkodott. Wasra hallani vélte, ahogy a tömegben valaki odakiáltott a társának, hogy ezek az idegenek nem is hasonlítanak a császári hajósokra. Lehet, hogy a céh vénembereinek tényleg olyan nagyon lassú a felfogása, és hogy az öregek minden erejükkel a múltba kapaszkodva berzenkednek az igazság ellen, ám a nép egyszerű gyermekei mindig is pontosan megérezték, ha valami fontos történt, és most is pontosan tudták, hogy a csillaghajósok érkezése sorsdöntő esemény lehet.

A kapu egy kisebb udvarra nyílott. Valószínűleg itt is Átvevőhely a neve, gondolta Wasra, amikor megpillantotta az erős páncélzattal ellátott, ormótlan szállítójárművet. Néhány férfi éppen a szőnyegeket pakolta ki belőle. Arcukon tisztelettel, egyesével emelték ki a hajszőnyegeket, és halomba rakták őket a céhes mester díszruháját viselő férfi előtt. A tisztviselő öntelt arckifejezéssel minden egyes szőnyeget megkeresett az úti okmányokon szereplő listában. A közeledő űrhajósokat csupán egy futó, megvető pillantásra méltatta. Amikor azonban a szeme sarkából megpillantotta Lenteimant, odafordult, és mélyen meghajolt, akár csak a segítői. Egyedül a hajszőnyegkereskedő, az áru átvételét kőmerev arccal figyelő, jól megtermett ember maradt mozdulatlan.

Az egymásra halmozott hajszőnyegek látványa borzongásra késztette Wasrát. Ha az ember tudta, hogyan készítik ezeket a szőnyegeket, már egyetlen hajszőnyeg látványa is nyomasztó lehet. Hiszen a remekművet megalkotó mester rászánta az egész életét, és a szőnyeg anyagául kizárólag a feleségei haját használta. Wasra tudta, hogy a mesterek egész ifjúságukat arra szánták, hogy elkészítsék az alapszőttest, és megtervezzék azt a mintát, amelynek megszövésére majd rámegy az egész életük. A hajszőnyegszövő először a fővonalakat alkotja meg. Ennek a színe attól függ, hogy milyen színű a főfeleségének a haja. Később, amikor már több felesége is van, és leányai is születtek, elkezdhette hozzáadni a többi színt is. Végül, életútja végén hajlott háttal, remegő kézzel, és szinte már teljesen vakon, már csak egyetlen feladat maradt hátra. El kellett készítenie a hajszőnyeg szegélyét. Ehhez csak és kizárólag feleségei hónaljszőrét használhatta fel…

Egyetlen hajszőnyeg látványa áhítattal töltheti el az embert. Megpillantani a halomba rakott hajszőnyegeket viszont egyszerűen visszataszító volt.

Újabb kapu következett, mögötte egy rövid, sötét folyosó. Ez olyan széles volt, hogy akár egy alacsonyabb raktár is lehetett volna. A kísérő katonák gyanakodva néztek körül, és Wasra elégedetten bólintott éberségüket látva.

A belső udvarba érve világossá vált, hogy miért volt annyira sötét az átjáróban. Ott, legbelül halomban álltak, a magasba tornyosultak a hajszőnyegek. Wasra ugyan számított valami ilyesmire, ennek ellenére elakadt a lélegzete. Nagy gonddal egymásra helyezett tornyokban, hosszú sorokban felhalmozott hajszőnyegek, amerre csak nézett. Alig volt hely elmenni a tornyok között. Ezen a bolygón három év kellett ahhoz, hogy a mesterek ilyen sok szőnyeget adjanak le. Teljesen megtöltötték az udvart. Ebbe talán jobb is volt nem belegondolni, mert az iszonyat elvehette volna az ember eszét.

Odalépett az egyik toronyhoz, és megpróbálta megszámolni a szőnyegeket. Legalább kettőszáz hajszőnyeget halmoztak fel itt. A parancsnok megpróbálta felbecsülni a belső udvar nagyságát. Némán számolni kezdett. Ötvenezer hajszőnyeg. Érezte, hogy kezd rosszul lenni. Olyan erős pánik tört rá, hogy csak alig bírta összeszedni magát.

− Hol van a nagymester? − förmedt a céh elöljárójára. Hevesebben, és fenyegetőbben, mint ahogy akarta. − Merre találjuk?

− Gyertek velem, hajósok!

Lenteiman meglepő fürgeséggel préselte keresztül magát a felhalmozott szőnyegek, és a belső udvar fala között. Wasra intett az őrzőinek, hogy kövessék, és az öregember nyomába indult. Hirtelen harag fogta el. Legszívesebben nekiugrott volna a felhalmozott hajszőnyegeknek, hogy feldöntse a tornyokat. Annyira szerette volna megverni a céh elöljáróját! Őrület, őrület az egész! Hiszen küzdöttek, és győztek, mindent szétvertek, amit csak szét lehetett verni a császár birodalmában, és ennek ellenére nem ért véget a harc, mindig csak ment tovább, egyre tovább. Ebben a galaxisban nem múlt el egy pillanat sem anélkül, hogy valahol ne vágtak volna le egy elkészült hajszőnyeget a szövőkeretről. Még most is. Nem múlt el egyetlen pillanat anélkül, hogy valahol ne öltek volna meg egy újszülött fiúgyermeket. Hiszen az volt a hagyomány, hogy a hajszőnyegszövő-mesternek csupán egyetlen fia lehetett. Tovább élnek a régi szokások, azon a számtalan bolygón, ahova még nem jutottak el, és talán azokon a világokon is, amelyekre leszálltak, ám az ott élők nem hittek nekik. Úgy tűnt, képtelenség gátat szabni a hajszőnyegek áradatának.

Minél tovább mentek befelé, annál jobban megerősödött a hajszőnyegek bűze, ez a nehéz, romlott húsra, és erjedő hulladékra emlékeztető faggyúszag. Wasra tudta, hogy igazából nem a szőnyegek büdösek, hanem azok a vegyi anyagok, amelyekkel a hajszőnyegszövők elképesztően hosszú időre megőrzik a szőnyegek minőségét.

Végre elérték a túlsó falban tátongó, félhomályos nyílást. Innen rövid lépcső vezetett fölfelé. Lenteiman intett nekik, hogy legyenek csendben, majd olyan áhítatos arccal ment tovább, mintha megszentelt földön járt volna.

Tágas, és sötét szobába vezette őket. Csupán a helység közepén világított egy fém serpenyőben izzó parázs vörös ragyogása. Az alacsony mennyezet miatt le kellett hajtani a fejüket, mintha csak alázatukat fejezték volna ki. A fojtogató hőség, és a maró füst miatt a parancsnok homloka gyöngyözni kezdett. Wasra kezét idegesen az övéről lógó fegyverre tette, mert jó érzés volt tudni, hogy nem fegyvertelen.

Lenteiman meghajolt a parázs irányába.

− Nagyméltóságú uram! Lenteiman az, aki most hozzád szól. Nagyméltóságod elé vezettem a császári hajósok parancsnokát, aki most nagyméltóságodhoz kíván szólni.

Szavai hatására valami megmozdult, a tűz mögötti félhomályban. Szövet suhogását hallották. Wasra csak most ismerte fel, hogy a fémből kovácsolt serpenyő mellett egyfajta heverő áll. A szerkezet egy kisgyermek bölcsőjére emlékeztette a parancsnokot. A párnák, a takaró, és a prémek között egy elképesztően öreg ember fejét, és jobb karját pillantotta meg. Amikor kinyílt a vénség szeme, Wasra jól látta az ezüstréteggel bevont pupillákon csillogó tűz tükörképét. A nagymester vak volt.

− Milyen ritka megtiszteltetés… − suttogta az öregember.

Gyenge hangját alig lehetett érteni. Mintha csak egy másik világból szólt volna a látogatókhoz.

− Üdvözöllek benneteket, császár urunk hajósai. Ouam vagyok. Már hosszú ideje vártunk rátok.

Wasra nyugtalan pillantást váltott Stribattal. Úgy döntött, nincs értelme az idejüket arra pazarolni, hogy elmondják az igazat a céh nagymesterének. Azt, hogy ők nem a császár hajósai, hanem felkelők. Addig nem mondja el, amíg nem sikerült végrehajtani a feladatukat. Megköszörülte a torkát.

– Tiszteletteljes üdvözletem, nagyméltóságú Ouam! A nevem Wasra. Azért kértem, hogy nagyméltóságoddal beszélhessek, mert választ keresek egy igen fontos kérdésre.

Úgy tűnt, Ouam inkább csak az idegen hangjának csengésére figyelt, és nem a szavak értelmére.

− Kérdezz!

− Egy Nillian nevű embert keresek. Azt akarom megtudni, hogy az elmúlt három év során vádoltak-e meg eretnekséggel egy ilyen nevű férfit. És ha megvádolták, akkor kivégezték-e.

− Nillian? − a céh nagymestere töprengve bólogatni kezdett. − Meg kell néznem a feljegyzésekben. Dinio?

Wasra éppen azon töprengett, hogy a csudába fog ez a vak vénség bármit is kiolvasni a könyvekből, amikor a heverő árnyékából egy újabb arc bukkant elő. Egy fiú nézett hűvösen, és elutasítóan a látogatókra, mielőtt odahajolt volna az öreghez, aki valamit a fülébe suttogott. A fiú lelkesen, hatalmas odaadással bólintott, és felpattant, majd a látogatók csak azt hallották, hogy a szoba túlsó végében, a félhomályban egy ajtó nyílik és záródik.

A nagymester segédje hamarosan visszatért. Egy vastag könyvet tartott a hóna alatt, majd leguggolt a tűz mellett a padlóra, és a könyvet a földre helyezve olvasni kezdte a feljegyzéseket. A kutatás nem tartott sokáig. Ismét odahajolt az öregemberhez, és valamit a fülébe suttogott. Ouam mosolygó arca egy vigyorgó koponyára emlékeztette a parancsnokot.

− Ez a név nem szerepel a feljegyzéseinkben − jelentette ki a nagymester.

− A teljes neve Nillian Jegetar Cuain − válaszolta Wasra. − Lehet, hogy nem a vezetékneve alapján néven került be a jegyzékbe.

A nagymester magasba húzta a szemöldökét.

− Három neve van?

− Igen.

− Milyen különös. Erre azért emlékeznem kellene. Dinio!

A fiú ismét tanulmányozni kezdte a feljegyzéseket. Amikor újra odahajolt a fekvő öregemberhez, egy kicsivel tovább suttogott a fülébe.

– A másik két név sem szerepel a feljegyzéseinkben − jelentette ki ekkor Ouam. − Az elmúlt három év során amúgy is csak egyetlen egy személyt végeztünk ki istenkáromlás miatt.

− És mi volt az ő neve?

− Egy nő volt az illető.

Wasra gondolkozni kezdett.

− Ha egy másik városban kivégeznek valakit istenkáromlás, vagy eretnekség miatt, arról szokott értesülni a központ?

− Néha, nem mindig.

− És mi a helyzet a börtönnel? Vannak foglyaitok?

Ouam bólintott.

− Igen, van egy.

− Egy férfi?

− Igen.

− Látni akarom − csattant fel Wasra. Legszívesebben még azt is hozzátette volna, hogy hajlandó porig rombolni a céh palotáját, ha ez kell ahhoz, hogy megkapja, amiért jött.

Nem volt szükség arra, hogy fenyegetőzzön. Ouam segítőkészen bólintott, és kijelentette.

− Majd Dinio odavezeti vendégeinket.

A börtöncellák a céh székházának legtávolabbi részében voltak. Dinio nyomorúságos, szűk lépcsőkön vezette lefelé a látogatókat, és a kivégzések, meg a letartóztatások listáját tartalmazó könyvet közben úgy szorította magához, mintha csak kincset vitt volna. A falakról lepergett a megbarnult vakolat, és minél mélyebbre értek, annál áthatóbbá vált a vizelet, a rohadás, és a betegség bűze. Útközben a fiú felvett egy fáklyát, és meggyújtotta, mire Stribat felkapcsolta a mellére akasztott lámpát.

Végül odaértek az első erős rácshoz. A bejáratot egy sápadt, felpuffadt testű börtönőr őrizte. Kifejezéstelen tekintettel meredt az érkezőkre, és ha meg is lepődött azon, hogy hirtelen ilyen sokan állítottak be hozzá, ez arcán nem látszott.

Dinio megparancsolta neki, hogy nyissa ki az ajtót, Wasra pedig itt, a bejáratnál hagyott két katonát, hogy ügyeljenek a nyitott rácsra.

Egy félhomályos folyosón mentek végig, amelyet csupán az előtérben égő fáklyák fénye világított meg. Jobbra, és balra nyitva álltak az üres börtöncellák ajtajai. Stribat körbevilágított a lámpájával. Minden cellában ott lógott a császár jókora színes képmása. A foglyokat a képpel szemben láncolták a falhoz. Nem érhették el a képet, viszont látniuk kellett. Nem részesültek a megváltó sötétség kiváltságában. A berácsozott szellőzőnyílásokon keresztül éppen annyi fény szivárgott be a cellákba, hogy rabságuk egész ideje alatt bámulhassák a császár képét.

Dinio és a kövér börtönőr megállt annál a cellánál, ahol az egyetlen foglyot őrizték. A börtönőrből erősebb bűz áradt, mint a padlót borító, rohadt szalmából. Stribat bevilágított az ajtó nyílásán. Hosszú hajú, sötét alakot pillantottak meg. A fogoly összegörnyedve feküdt a padlón, karját a falhoz láncolták.

− Kinyitni! − parancsolta Wasra komoran. − És szedjétek le róla a láncot.

A férfi felült, amikor meghallotta a zárban megforduló kulcs hangját. Ahogy az ajtó kinyílt, egyenes háttal, nyugodtan figyelte a belépőket. Haja ezüstfehéren csillogott, és Stribat lámpájának fényében jól látszott, hogy a rab túl idős ahhoz, hogy Nillian lehessen.

− Leszedni a láncot! − parancsolta Wasra.

A foglár habozott. Csak akkor vette elő a kulcsát, amikor Dinio bólintott. Az öregember kezéről lekerültek a bilincsek.

− Ki maga? − kérdezte Wasra.

A fogoly felnézett rá. Ápolatlan külseje ellenére is méltóság, és békés nyugalom áradt belőle. Nehezére esett megszólalnia, először csak némán tátogott, mielőtt egyetlen szót is ki tudott volna mondani. Úgy tűnt, hogy évek óta nem beszélt senkivel sem.

− A nevem Opúr − szólalt meg végre. − Valamikor fuvolamester voltam.

Felemelte a kezét, és szomorú pillantást vetett megnyomorított ujjaira. Valamikor valaki vette a fáradságot, és egyesével eltörte az öregember összes ujját. A törött csontok aztán orvosi segítség nélkül valahogy újra összenőttek.

− Miért került börtönbe? − kérdezte Wasra.

A börtönőr továbbra is némán, kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Helyette a fiú válaszolt, hűvös, enyhén megvető hangon.

− Menedéket nyújtott egy dezertőrnek a házában.

− Egy dezertőrnek?

− Egy császári hajósnak. A KARA egyik rakodójának. Az volt az utolsó hajó, ami kikötött nálunk.

Ez lehetett az az űrhajó, amit három évvel ezelőtt követni kezdtek. Az első fontos nyom. Aztán nyoma veszett a hajónak, az expedíció viszont felfedezte a következő olyan világot, ahol az emberek hajszőnyegeket szőttek, és azt gondolták, hogy ezzel egyedül vannak a világegyetemben.

− Mi történt a dezertőrrel?

Dinio arckifejezése továbbra is elutasító maradt.

− Még mindig körözés alatt áll.

Wasra egy pillanatra a fiú felé fordult, és azon töprengett, hogy vajon mi lehet a beosztása. Aztán rájött, hogy igazából nem is érdekli a nagymester asszisztense, ezért visszafordult a fogolyhoz. Odalépett, és Stribattal felsegítette.

− Ön szabad.

− Micsoda? Dehogy szabad! − tiltakozott Dinio dühösen.

− Ez az ember szabad − csattant fel Wasra, és egy olyan fenyegető pillantást vetett a fiúra, hogy az rémülten hátrahőkölt. − Ha még egy szót szólsz, a térdemre fektetlek, és elfenekellek, mint egy szaros kiskölyköt.

Opúrt a testőrség két katonájára bízta. Megparancsolta nekik, hogy vigyék vissza a hajóra, és mutassák meg az orvosoknak. A gyógykezelés után a zenész majd eldöntheti, hol akar tovább élni. Ha ezen a bolygón nem érezné többé biztonságban magát, akkor Wasra minden további nélkül hajlandó lesz elvinni magukkal a következő olyan világra, ahol hajszőnyegszövők élnek.

Dinio dühösen forgatta a szemét, amikor látta, hogy a katonák elkísérik a fuvolamestert, megszólalni azonban nem mert. Helyette hol az egyik, hol a másik karjával szorította magához a könyvet, mintha csak nem tudná eldönteni, hogy is kell azt rendesen tartani. Végül úgy szorította a melléhez, mintha el akart volna bújni a vastag kötet mögött. Ekkor a könyvből egy apró, szögletes fehér valami hullott ki, és lassan leszállt a padlóra.

Wasra észrevette, és felemelte. A császár képmását tartotta a kezében.

A halott császár képét. A parancsok döbbenten nézte a képet. Ismerte, nagyon jól ismerte. Ő is a zsebében őrizte a fotó egy másolatát, ahogy a felkelők flottájának minden egyes tagja magánál hordta azt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülhetnek váratlanul egy olyan helyzetbe, hogy csak a halott uralkodót ábrázoló fénykép segítségével tudják bebizonyítani, hogy a császár uralmát megdöntötték, és az uralkodó már nem él.

− Hát ezt meg honnan szerezted? − förmedt a fiúra. Dinio összeszorította a száját, és eltökélt arckifejezést öltött. A könyvet még nagyobb erővel szorította a mellére.

− Ez a kép Nilliané lehetett − fordult Wasra Stribathoz, és úgy tartotta a fényképet, hogy társa lámpája megvilágítsa a fotó fehér hátlapját. − És valóban, nézd csak!

A kép hátán már alig látszott az írás. A szavak elmosódottak, és szinte már olvashatatlanok voltak, ám akadt egy hely, ahová, kis képzelőerővel, oda lehetett volna képzelni azt a szótagot, hogy Nil. Wasra most Dinio felé fordult, és olyan pillantást vetett rá, ami remélhetőleg arról tanúskodott, hogy a parancsnok semmilyen kegyetlenségtől sem fog visszariadni.

− Hol szerezted ezt a képet?

Dinio önkéntelenül is nyelt egyet, és végül csak kinyögte.

− Nem tudom, mi ez. A kép Ouamé.

− Nem hinném, hogy Ouam valamelyik útja során szedte volna fel valahol.

− Nem tudom, honnan szerezte.

Wasra összenézett Stribattal. Olyan volt most megint, mint a régi időkben, amikor mindig pontosan tudták, hogy mit gondol a másik.

− Nagyon szeretnénk tudni − jelentette ki aztán a parancsnok −, hogy mi érdekeset tud Ouam erről a képről.

Útközben visszafelé titokzatos, jajveszékelő hangokat hallottak, miközben a céh székházának félhomályos folyosóin igyekeztek eljutni a nagymesterhez. Önkéntelenül is meggyorsították lépteiket. Amikor felértek az idős férfi szobájához vezető lépcső legtetejére − ezúttal sietve, nem méltóságteljesen − fent hiába is keresték a füstöt, és a vörösen parázsló fényt a félhomályban, mert a szobában vakító világosság, és tiszta levegő várt rájuk.

Mint egy varázsütésre a terem teljesen megváltozott. Lassú léptekkel egy férfi ment ablaktól ablakig, és félrehúzta az ablaktáblákat, így a színes fény újabb és újabb vakító világos zuhatagjai ömlöttek be. A nyitott ablakokon keresztül a part sziklafalát ostromló, hullámzó tengernek tűnt a kint felhalmozott sok hajszőnyeg.

A fémserpenyőben eloltották a tüzet, és Ouam holtan feküdt az ágyában. Világtalan szemét lecsukták, kezét összefonták a mellén. A heverő jóval kisebb volt annál, mint amire Wasra számított, ám a céh nagymesterének ősöreg, csontos holtteste még így is olyan aprónak tűnt, mintha csak egy gyermek aludt volna ott.

A két űrhajós mögött lassú léptekkel a céh tagjai jöttek fel a lépcsőn. Mintha az idegenek ott sem lettek volna, lerogytak az elhunyt Ouam ravatala mellett, és halkan, zokogva siratni kezdték. Jajszavuk visszhangja kihallatszott az ablakokon, végigömlött a céh székházán, és elért a város minden zugába. Az ablaktáblákat kinyitó férfi elvégezte a dolgát. A füst és a bűz hosszú éveken át gyűlhetett fel a teremben. Az ablaknyitó most csatlakozott a többiekhez, és a felkelők meglepődve látták, ahogy az ember, aki az előző pillanatban még határozottan végezte a dolgát, hirtelen teljes mértékben átengedi magát a vigasztalhatatlan szomorúságnak.

A lépcső felől gyors, dübörgő lépések hallatszódtak. Wasra ijedten megfordult. Dinio robbant be a szobába, elakadó lélegzettel, szinte magán kívül a kétségbeeséstől. Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a szobában gyülekezőkre, odarohant a halott nagymester ravatalához, és a földre vetette magát előtte. Hangosan zokogni, és jajveszékelni kezdett. A sok gyászoló között az ő fájdalma őszintének látszott.

Wasra még egy pillantást vetett a kezében tartott fényképre, majd zsebre vágta a képet. Összenéztek Stribattal, és ismét szavak nélkül is megértették egymást.

 

 

Amikor ismét a céh központja előtt álltak, a folyékony fémként izzó, mélyvörös napkorong már lenyugodni készült. A piactéren álló két harckocsi ritka drágakőként ragyogott a fényben. A gyászoló elöljárók hangos jajveszékelése és kántálása miatt mindkét űrhajós úgy érezte, mintha csak egy álomban járnának.

− Nillian képét találtuk meg, igaz? − kérdezte Stribat.

− Igen.

− Akkor pedig itt volt.

Wasra a kereskedőkre pillantott, akik hozzáláttak, hogy éjszakára lezárják a bódéikat, miközben töprengő pillantással figyelték a céh székházát.

− Nem lehetünk biztosak benne.

− Lehet, hogy elmenekült, megismert egy kedves lányt, és most boldogan élnek valahol ezen a bolygón − töprengett Stribat hangosan.

− Hát az bizony meglehet.

− Három éve már… Azóta akár két gyereke is születhetett. Sőt, az sem kizárt, hogy már ő is szerencsét próbált a hajszőnyegszövéssel.

A társunk halott, gondolta Wasra. Ne áltassuk magunkat. Megölték, és elkaparták, mert mondott valamit a császárról. A halhatatlan császárról. A fenébe is! Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbáljunk leszámolni vele.

− A leszállóegység! − tört ki hirtelen Stribatból, és izgatottan megrántotta társa karját. − Wasra! Mi történt a leszállóegységgel?

− Milyen leszállóegységgel?

− Mi mással jött volna ide ez a Nillian, ha nem egy leszállóegységgel? Azt viszont simán megkereshetjük!

− Azt a járművet már rég megtaláltuk. Még múltkor − magyarázta Wasra. − Ezen felül álruhás felderítőket küldtünk ki, akik körbeszaglásztak egy kicsit. Nilliant elfogták, és eretnekséggel vádolták meg. Egy hajszőnyegkereskedő vitte magával a kikötővárosba. Amikor ez kiderült, a felderítők elmentek a kikötővárosba is, ám Nillian sohasem jutott el ide.

Wasra gondosan átnézte ezeket a régi jelentéseket. Készítőik nem voltak különösebben lelkiismeretesek. Már az is éppen elég nehézséget okozott, hogy megtalálják azt a várost, amelynek közelében Nillian földet ért. Ráadásul a feljegyzések nem is voltak túl részletesek. A hajszőnyegeket mindenki figyelemreméltó érdekességnek tartotta, azonban lélekben már az egész expedíció a hazaútra készült. Alighanem az járhatott az űrhajósok fejében, hogy Nillian a határozott parancs ellenére szállt le a bolygóra, úgyhogy csak magának köszönheti, ha pórul járt.

− Nem lett volna hasznos, ha elkísér minket ide Nillian pilótatársa is.

− De igen − válaszolta Wasra.

Érezte, ahogy rázúdul a kimerültség hulláma. Iszonyúan fáradt volt, és a kimerültség nem csak a testét gyűrte le, de lassacskán a szellemét is. Hát sosem lesz vége. Soha semminek nem lesz vége.

− Itt lehetne, ha nem lenne halott. Amikor megtámadtuk a kapuállomást, önként jelentkezett az első osztagba. Az egyik repülő harci robot végzett vele.

Stribat önkéntelenül is felhördült. Az artikulátlan hanggal alighanem a meglepetését akarta kifejezni.

− Mi a fene vehet rá egy olyan pilótát, aki képes elvezetni egy akkora hajót, mint a KALYT, arra, hogy önként jelentkezzen egy támadóegységbe?

Amikor Wasra nem válaszolt, Stribat szokása szerint halkan morogva gondolkozni kezdett.

− És mi vette rá a tábornokot arra, hogy elfogadja a jelentkezését.

Wasra nem figyelt társára. Gondolataiba merülve bámulta a SALKANTAR égretörő, hatalmas alakját. A távolban lenyugvó Nap fénye ezüstös ragyogással vonta be a csillaghajót. Ahogy minden űrhajó, a SALKANTAR is a bolygóközi üresség gyermeke volt. Sehogyan sem illett ide, a lenti világba.

Úgy tűnik, gondolta a parancsnok, hogy még elég sokáig itt kell maradnunk. Karswant tábornok addig nem fogja kiadni a parancsot a hazaútra, amíg nem fog megtudni valamit tőle, Wasra parancsnoktól Nillian sorsáról. Ameddig pedig a tábornok nem tesz jelentést a felkelők Nagytanácsának, addig a Tanács sem dönthet arról, mit tegyenek. Amíg pedig nem születik meg ez a döntés, addig tovább tart a hajszőnyegek áradata. Addig tehetetlenül kell nézniük, ahogy hegyekké tornyosulnak ezek az obszcén szövethalmok.

− Akkor viszont át kell fésülnünk az egész bolygót? –kérdezte Stribat gyanakodva.

− Miért, tudsz jobbat?

− Nem, de hát akkor is. Mire ez a nagy felhajtás? Tegyük fel, hogy Nillian még él. Akkor már rég eljutott volna ide az űrkikötőhöz. Ha valahol, akkor éppen itt van esélye arra, hogy megtalálják. Az is lehet, hogy már meghalt. Na, most ez az expedíció rajta kívül is éppen elég áldozattal járt már.

− Ő jött rá először a hajszőnyegek létezésére.

− Igen, és? − Stribat szeme sarkából fürkésző pillantást vetett parancsnokára, mintha csak meg akart volna győződni arról, hogy az nem fog megharagudni rá azért, amit kérdezni akar.

− Figyelj, Wasra, én tényleg nem kötekedni akarok, de nem lehetséges az, hogy Karswant tábornokot esetleg nem annyira nemes elvek vezérlik, ahogy azt te hinni szeretnéd?

Wasra felkapta a fejét.

− Ezt meg hogy érted?

− Nem lehetséges, hogy a derék tábornok a Nagytanács egyik tagjának akar egy apró szívességet tenni?

− A Nagytanács egyik tagjának?

− Berenko Kebar Jubad miniszternek.

Wasra fürkésző pillantást vetett bajtársára, miközben megpróbálta felfogni, hogy miről is beszél igazából a másik. Jubadról tudta, hogy a csillagpalota ostromakor személyesen szorította sarokba a császárt. Párbajban saját kezűleg lőtte agyon az uralkodót, és azóta az eleven legendának kijáró tisztelet övezi.

− Mi köze Jubadnak az egészhez?

− Jubad apját − válaszolta Stribat lassan, megfontoltan − Uban Jegetar Berenkónak hívták…

Wasra legszívesebben fejbecsapta volna magát. A döbbenettől leesett az álla.

− Jegetar − nyögte ki aztán. − Nillian Jegetar Cuain. Ezek ketten rokonok…

− Nagyon úgy tűnik.

− És azt hiszed, hogy Karswant ezért várakozik…

Stribat csak megvonta a vállát.

Wasra a magasba emelte pillantását. Felnézett a gyorsan sötétedő égboltra, ahol a látóhatár fölött már fel is bukkantak az első csillagok. A császár csillagai. Hát sohasem lesz vége? Meghalt a császár? Vagy már eljutottak arra a pontra, amikor az emberek az uralkodó legyőzőjét teszik meg új császárrá?

− Visszamegyünk a hajóra − nyögte ki aztán végül. Úgy érezte, egyetlen pillanatig sem bír itt maradni, mert elviselhetetlen volt ez a hely, itt, a hajszőnyegraktár kapujában. − Most azonnal.

Stribat gyorsan intett a testőrség katonáinak. A két páncélozott szállítójármű motorja azonnal felbőgött. Tompa hangjuktól remegni kezdett a föld. A piactéren kipányvázott igásállatok már aludni készültek. Most felkapták a fejüket, és döbbenten bámulták a zaj forrását.

A helybeliek ellenállás nélkül arrébb álltak, amikor elindult a két jármű. A harmadik harckocsi nyomát követték, amelyik már korábban elment, és magával vitte a kiszabadított foglyot. A fuvolamestert. Wasra egy ideig ezen rágódott. Megpróbálta elképzelni, mivel is foglalkozhat egy fuvolamester. Aztán, ahogy a harckocsi dübörgése átjárta az egész testét, ismét elöntötte az az érzés, ami már az ide vezető úton is elfogta. Hatalmas volt, és mindenki másnál erősebb. Hogy élvezte ez az érzést! A hatalmat, és annak csábító erejét. Úgy tűnt, az emberiség semmit sem tanult. A császári uralom kétszázötvenezer esztendeje sem volt elég, hogy fejükbe verje a leckét.

Előre hajolt, és magához vette a kommunikációs egység mikrofonját. Amikor kapcsolták a SALKANTAR ügyeletes rádiósát, Wasra kiadta a parancsot.

− Küldje el a biztonsági kommunikációs csatornán a következő üzenetet a TRIKOOD-ra Jerom Karswant tábornoknak! Az üzenet: Nillian Jegetar Cuain minden valószínűség szerint halott. Ez szinte bizonyos. Minden jel arra mutat, hogy vallásos eredetű önbíráskodás áldozatául esett. Jó hazautat kívánok, és adják át üdvözletemet az otthoniaknak. Aláírás: Wasra parancsnok, és a többi, és a többi.

− Most azonnal?

− Igen, azonnal.

A parancsnok hátradőlt az ülésben, és érezte, hogy dacosan, és önző módon cselekedett. Élvezte ezt az érzést. Olyan, mintha jeges tűz izzott volna az ereiben. Holnap kizavarja a felderítőket a városba, ők pedig mindenkinek elmondják, hogy mi az igazság, hogy mi történik ebben a galaxisban. És azt is, hogy a császár halott. Az ég szerelmére, hiszen alig tudta kivárni, hogy felkerekedjenek, és leszálljanak a következő, átkozott, szőnyegszövő bolygón, ahol újra az emberek képébe vághatják az igazságot.

Észrevette, hogy Stribat lopva figyeli. Tiszttársa halványan elmosolyodott. Lehet, hogy ez a Nillian egy szép napon csak előkerül. Hogy a pokolba lehetne ezt előre sejteni? Ebben a pillanatban csak az volt a fontos, hogy Karswant végre elindul hazafelé, és nemsokára jelentést tesz a Nagytanácsnak. Hogy végre mozgásba lendül a gépezet. Lehet, hogy a mai merészségéért egyszer még lefokozzák, de most akkor is, pontosan azt tette, amit helyesnek tartott.

Wasra elmosolyodott, és arcán a mosoly egy szabad ember mosolya volt.