Jubad

KARJÁT ÖSSZEFONTA A MELLÉN. Bal keze rákulcsolódott jobb karjára. Ezt a jellegzetes mozdulatát mindenki ismerte. Sokan utánozták is. Volt, aki rá akart hasonlítani, akadt, aki öntudatlanul, mert irigykedett a sikerére. A miniszter tekintete most végigsiklott a napfényben ragyogó kerteken, és a virágoktól roskadozó ágyasokon, a csillogó tavakon, és a csodálatos sétányokon. Ezeket kellett volna látnia, ám ő egészen mást látott. Egy letűnt korszak elmosódott, szürke félhomályát. Az út, amelyen kocsija haladt, játékos könnyedséggel kanyargott, a rég letűnt történelmi korok lenyűgöző építészeti remekművei között. Az út végén ott magasodott az egykori császári palota központi épülete. Jubad gondolatai nem tudtak elszakadni a zömök, sötét kupolától, a márványoszlopok hosszú sorától, ahol az előbb járt.

A császári archívum… a miniszter, ha lehet, igyekezett elkerülni ezt az ősöreg épületet. A császárok teljes korszakát átölelték az itt őrzött dokumentumok és emlékek. Lehet, hogy ma sem kellett volna idejönnie. Valamilyen okból kifolyólag azonban elkerülhetetlennek érezte, hogy személyesen is részt vegyen ezen a megbeszélésen. Eljött hát, és meghallgatta a kutatókat, még akkor is, ha már nem volt képes felidézni, hogy pontosan miért döntött a látogatás mellett.

A végén egészen egyszerűen elmenekült. Arra még futotta az erejéből, hogy gyorsan elbúcsúzzon a többiektől, de azután elszaladt, mintha csak megijedt volna a halott uralkodó szellemétől. Hirtelen összeszorult a torka, és csak zihálva kapta a levegőt. Szeme sarkából észrevette, hogy sofőrje aggódva nézi. Mondania kellett volna valamit, hogy megnyugtassa, de semmi sem jutott az eszébe. Igazából arra se nagyon emlékezett, hogy tulajdonképpen miről is tanácskozott a többiekkel. Minden ereje ráment arra, hogy leküzdje az emlékek áradatát. Az emlékek majdnem megfojtották. Eszébe jutott a múlt, és azok az események, melyek meghatározták életét.

Berenko Kebar Jubad. Saját neve is idegenül csengett a fülében, mintha csak valaki mást hívtak volna így. Túl gyakran hallotta a hangszórókból az ünnepi beszédekben, és túl sok alkalommal bukkant fel a történelemkönyvek lapjain. Jubad, a megmentő. Jubad, a zsarnokűző. Jubad, vagyis az a férfi, aki megölte a császárt.

A császári birodalom összeomlása óta Jubad saját maga is úgy élt, mint egy uralkodó. Helyet kapott a Felkelők Nagytanácsában, a parlament odafigyelt a szavára, és amikor megjelent valahol, amikor mondott valamit, akkor az emberek tisztelettel néztek fel rá, és érezhette rokonszenvüket. Ennek a rokonszenvnek és a tiszteletnek köszönhette a sikereit is. Az ő javaslatára nyerték el függetlenségüket Tempesh-Kutaraan csillagai, és legalább részben Jubad erőfeszítéseinek volt köszönhető, hogy sikerült a békét helyreállítani Bakuuion tartományban. Az eljövendő nemzedékek azonban nem ezen tettei miatt fognak emlékezni rá. Az idők végezetéig azért fogják tudni, hogy ki is volt ő, mert ő volt az az ember, aki megadta a zsarnoknak a kegyelemdöfést.

Hirtelen ötlettől vezérelve szólt a sofőrnek, hogy álljanak meg a kocsival.

− Innen egy kicsit gyalog megyek − jelentette ki, aztán az autóvezető aggódó tekintetét látva még gyorsan hozzáfűzte. − Nem vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom. Ezt magának is tudnia kellene.

Ötvennégy éves volt, de gyakran azt gondolták róla, hogy már hetven. Ahogy kiszállt a kocsiból, most valóban nagyjából annyinak érezte magát. Megállt, és megvárta, hogy a kocsi eltűnjön a kanyarban.

Ekkor vett egy mély lélegzetet, és körülnézett. Egyedül maradt. Egyedül állt egy aprócska kertben. Kékeszöld színű finom levelekkel borított bokrok vették körül. A levelek között sötétpiros bimbókat látott. Valahol magányos dalba kezdett egy madár. Folyamatosan ugyanazokat a hangokat ismételte. Úgy tűnt, mintha szorgalmasan gyakorolt volna az apró állat.

Jubad becsukta a szemét, úgy hallgatta a madár dalát. Az ének inkább a fuvola hangjára emlékeztette, mintsem a szülőföldjén honos madarak dalára. Élvezte, ahogy a nap fénye beragyogja az arcát. Annyira jó, gondolta, hogy egyszerűen csak itt ácsoroghat. Nem számított, hol van éppen. Ebben a pillanatban nem volt fontos személyiség. Jólesett, hogy senki sem figyeli. Csak úgy magának létezett.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, legnagyobb meglepetésére egy aprócska fiú állt előtte. A gyerek érdeklődve felnézett rá. A miniszter nem hallotta, amikor odajött hozzá.

− Te Jubad vagy, igaz? − kérdezte a fiú.

Jubad bólintott.

− Igen.

− Éppen valami nagyon fontos dologról gondolkoztál? − érdeklődött a gyerek. − Nem akartalak megzavarni.

− Ez igazán kedves volt tőled − mosolygott rá Jubad. − De igazából semmi fontos dolog nem járt a fejemben. A madár dalát hallgattam.

A fiú nem tudott hova lenni az ámulattól.

− Tényleg?

− Tényleg − bizonygatta Jubad.

Érdeklődve nézte a kisfiút, aki töprengeni kezdett. Látszott rajta, hogy valami igencsak furdalja az oldalát. Végül a gyerek már nem bírta tovább, hanem kibökte.

− Valami nagyon fontosat akarok megkérdezni tőled.

− Tényleg? − csodálkozott Jubad. − Hát akkor kérdezd.

− Igaz, hogy te tényleg megölted a gonosz császárt?

− Igen, így van. De ez nagyon régen történt.

− És tényleg teljesen meghalt? Rendesen megnézted?

− Nagyon rendesen, és alaposan megnéztem − nyugtatta meg Jubad a gyereket, miközben igyekezett visszafogni a feltörő nevetést. Egy hajszálon múlott a dolog. − A császár tényleg meghalt.

A fiú hirtelen elkomorodott.

− Az apukám azt szokta mondani, hogy semmi sem igaz az egészből. Azt mondja, hogy a császár még él, és csupán kilépett a testéből, hogy tovább éljen a csillagokban, a bolygók között. A szobájában egy csomó kép lóg a császárról. Azt is szokta mondani, hogy te csaló vagy. Ez most igaz? Tényleg csaló vagy?

Jubadba belemart a fájdalom. Jól ismerte ezt az érzést. Utána nyúlt a múlt. Hát már sosem fogja elengedni?

− Figyelj csak − kezdte magyarázni a gyereknek −, apukád egyszer, régen ugyanolyan kisfiú volt, mint amilyen te vagy most. Akkortájt még a császár uralkodott. Apukádnak a papok iskolájába kellett járnia, ahogy az összes gyereknek is. Az iskolában a papok bántották, és rettenetesen megrémisztették. Beleverték a félelmet. Azt akarták, hogy ne csináljon semmit, ami nem tetszik a császárnak. Ez a félelem még mindig ott él apukádban. Még ma is retteg, ezért mond ilyen dolgokat. Érted már, hogy miért?

Nem igazán várhatta, hogy valóban megérti egy ilyen pöttöm legényke. A gyerek négy vagy öt éves lehetett, és már ilyen fiatalon ilyen nehéz dolgok jártak a fejében, csak azért, mert szerette az apját.

A fiú arcán jól látszott, hogy fejében gyorsan forognak a fogaskerekek. Egy darabig eltartott, míg feldolgozta a hallottakat, de aztán hirtelen felragyogott az arca.

− Nem hiszem, hogy csaló lennél.

− Köszönöm − válaszolta Jubad szárazon.

− Ezen felül − folytatta vidáman a legényke −, a császár bizonyára szigorúan megbüntetett volna téged, ha még életben lenne.

A kisfiú megfordult, és vidáman elszaladt. Csak úgy áradt belőle az életerő.

Jubad sokáig nézett utána. Meglehetősen elképesztette a gyermek felismerése.

− Igen − suttogta végül −, ez meglehetősen logikusnak tűnik.

Amikor Jubad belépett a lakásába, az asztal mellett ülve egy férfi várt rá. Látogatója alighanem már régóta ott volt. Egyik keze az asztal lapján nyugodott. Mellette apró, sötét aktatáska feküdt.

Jubad egy pillanatra megtorpant, aztán bezárta maga mögött az ajtót.

− Már megint itt az ideje?

− Igen − felelte a látogató.

Jubad bólintott, majd elkezdte behúzni az ablakokon a függönyt. Kint már beköszöntött az alkonyat, és a hét hold közül néhány úgy ragyogott a sötét égbolton, mint a fekete bársonyra fektetett drágakövek.

Jubad szobájának egyik ablakából jó kilátás nyílott a palota középpontjában álló hatalmas kupolára. A kupola alatt helyezkedett el a császár egykori gazdagon díszített magánlakosztálya. Ezt a részt ma szigorúan őrizték. Csupán néhány tudós léphetett be, ám még nekik is külön engedélyre volt ehhez szükségük. Hihetetlen, de pár évvel ezelőtt egyesek azt akarták, hogy Jubad költözzön be az egyik császári magánlakosztályba. Ő ezt természetesen azonnal elutasította.

− Látta bárki is, hogy idejöttél?

− Nem hinném.

− De nem vagy biztos benne?

Az asztalnál ülő férfi halkan elnevette magát.

− Ó, dehogynem. De bármennyire is óvatosak vagyunk, a szellem már kiszabadult a palackból. Nem lehet elejét venni a híreszteléseknek arról, hogy valamilyen súlyos betegségben szenvedsz.

Jubad bezárta az utolsó ablaktáblát is, fényt gyújtott, és jómaga is leült az asztalhoz.

− Az egyik legfontosabb államtitkunkról beszélünk − jelentette ki komoran. − Még a Nagytanács sem tudhat róla.

− Világos.

Látogatója kinyitotta a kis aktatáskát, elővett belőle egy injekciót, amibe világoskék folyadékot szívott fel.

− Milyen sokáig maradsz még talpon?

− Ameddig csak lehet.

A miniszter minden erejével küzdött az ellen, hogy babonássá váljon. Véletlen volt az egész, semmi más. A vírus alighanem már fiatalkorában megfertőzte, talán már akkor, amikor végrehajtotta első küldetését a felkelők szolgálatában. Első útja Jehemba világába vezetett. Megfertőződött, ám a betegség hosszú éveken át csak lappangott anélkül, hogy létezéséről a legkisebb jelet adta volna.

Az injekcióban egyre sötétebb lett a folyadék. Amikor a hatóanyag színe megfelelően sötétté, majdhogynem feketévé változik, a gyógyszert be kell adni. Pokolian fog fájni, égni, hosszú órákon keresztül, de lelassítja majd a betegség terjedését. Jubad elkezdte kigombolni az ingét.

Síkfene. Jehembán így hívták ezt a betegséget. Jubad óvatosan lefejtette a mandzsettáját, ami miatt úgy látszott, mintha alkarján egészséges lett volna a bőre. Az álcázó réteg alatt egy matuzsálem bőre vált láthatóvá. A megkeményedett, összezsugorodott izomszálakat ráncos, töredezett, fakó bőrréteg borította. Alkarja egészen elvékonyodott.

A miniszternek ekkor ismét az archívum, meg a kisgyerek jutott az eszébe. Aztán felmerült benne egy régi, nagyon régi találkozás emléke is. Abban az időben még élt a császár. Élt, és kezében tartotta Jubad, a felkelő életét.

Meg kellett őrizniük a titkot. Senki sem tudhatja meg, hogy Berenko Kebar Jubad jobb karja lerohad. Az a kar, amivel megölte a császárt…