A messziről jött ember

 

 

KIETLEN BOLYGÓ, javarészt sivatag és sztyeppe borítja. Alakosság száma a becslések szerint 3-400 millió fő lehet. Számos közepes nagyságú város. Valamennyien hanyatlóban vannak. Szóba jöhető ásványi kincsek nincsenek, a mezőgazdaság elképesztően kezdetleges. Állandó a vízhiány.

A pilótát lenyűgözte Nillian hihetetlen életereje, a társából sugárzó, szinte már állati energia, ami miatt a másodpilóta zabolátlan, megszelídíthetetlen lénynek tűnt. Ennek az oka persze az is lehetett, hogy Nillian sohasem habozott. Ösztönösen cselekedett, és képes volt azonnal dönteni. Őszinte volt, nyílt, és lényegre törő, és sohasem töprengett sokat. Amióta együtt repült Nilliannal, Nargant, a pilóta többször is azon kapta magát, hogy elégedetlen saját magával. Egy ideje úgy érezte, teljesen felesleges, és értelmetlen, amit csinál. Nem kellene annyit töprengenie, mérlegelnie. Miért bizonytalankodik annyit, még a legegyszerűbb döntés meghozatala előtt is? Miért pocsékol olyan sok energiát arra, hogy végiggondolja egy döntés összes lehetséges következményét?

Szeme sarkából Nillianra nézett. Az ifjú másodpilóta szinte feküdt a székében. Lazán hátradőlt, miközben figyelmesen nézte a képernyőket, és a távolsági elemző műszerek kijelzőit. Az adatokat folyamatosan diktálta az adatrögzítő berendezés mikrofonjába. Elképesztő volt látni, milyen erősen összpontosít. A képernyők a bolygó felszínének különböző részleteit mutatták. Minden szürkésbarna volt, kivehető határvonalak nélkül. A számítógép néhány fehér vonal segítségével emelte ki a lényeget. A megjelenő adatok azt is megmutatták, hogy milyen mértékben lehet megbízhatónak tekinteni az elemzést.

− A műszerek jelzései alapján − folytatta Nillian − feltételezni lehet, hogy egy hanyatlófélben lévő, magasan fejlett kultúra szétszórt nyomaira bukkantunk. A világűrből nézve szabad szemmel is észlelhetők azok az egyenes vonalak, amelyek alighanem egykori hatalmas kiterjedésű építmények maradványait jelzik. Ezek rendkívül nagy építmények lehettek. A légkörben radioaktív részecskéket találtunk. A mérhető háttérsugárzás eléggé gyenge. Elképzelhető, hogy itt több tízezer évvel ezelőtt sor kerülhetett egy atomháborúra. A légkörben gyenge elektromágneses hullámok észlelhetők. Valamilyen kezdetleges hírközlési rendszerre bukkanhattunk. Jelentősebb energiaforrásokat nem sikerült találni. Végezetül elmondhatom − folytatta a másodpilóta maróan gúnyos hangon −, hogy ezen a bolygón is pontosan és tökéletesen ugyanaz a helyzet, mint az összes többi naprendszerben. El nem tudnám képzelni, hogy bármit is megtudhatunk, ha nem szállunk le a felszínre. Természetesen ez csak az én személyes véleményem. Persze, nem venném éppenséggel rossz néven, ha az expedíció vezetése elfogadná ezt a javaslatomat, és végre leszállnánk azokra a bolygókra, amelyeket feltérképeztünk. Jelentés vége. Készítette Nillian Jegetar Cuain, a KALYT-9 fedélzetén, az egységes időszámítás szerinti 178002-3 15-én. Az utolsó kalibrálás 4-2-án. A csillagtérkép 2014-BQA-57-es kvadránsában a G-101-es nap 2. bolygója körüli orbitális pályán. Vége.

− Ezt most tényleg így akarod elküldeni?

− Miért, mi a baj vele?

− Hát, amit a végén mondtál az meglehetősen… tiszteletlenül hangzott, nem?

Nillian vigyorogva megcsóválta a fejét. Előrehajolt a csillagközi adókészülék irányítópultjához, és gyakorlott mozdulatokkal elindította az adást. A felderítő űrhajó beszámolóját a rendszer egymás után több alkalommal is elküldi majd.

− Az a baj veled, Nargant − nézett aztán társára −, hogy teljesen életidegen módon neveltek fel. Te abban a hitben nőttél fel, hogy a szabályok mindennél fontosabbak. Hogy az előírásokkal kell törődni, és nem a valósággal. Szilárdan hiszed, hogy a legkisebb engedetlenségnek is végzetes következményei lehetnek. Mást nem nagyon sikerült a fejedbe verni, de a feltétlen engedelmesség nagyon beléd ivódott. Ha egy szép napon majd feldobod a talpadat, és a dokik felboncolnak, akkor csodálkozva fogják látni, hogy a csontjaidban velő helyett kikristályosodott engedelmesség van.

Nargant úgy bámulta a tenyerét, mint aki képes keresztül látni a bőrén, és saját szemével akar meggyőződni arról, hogy igaza van-e Nilliannak.

– Akkor sem fogsz lázadót csinálni belőlem, Nillian! − suttogta zavartan.

A legrosszabb az volt, hogy magában igazat adott társának. Túl sok időt töltött el az egykori lázadó mellett. Kezdte úgy érezni magát, mintha valóban egy eleven kövület lett volna.

− Belőled aztán nem is lehet lázadó, császári katona! − válaszolta Nillian komoly hangon. − Amire szerencsére nincs is már szükség. Azt viszont nagyra értékelném, ha nem lennél annyira alakias, mint a régi időkben. Ezzel nem csak magadnak tennél jót, de nekem is! Mióta is vagyunk egymás mellé zárva? Negyven napja? Negyven hosszú napja! Te, meg én, itt ebben a parányi felderítőhajóban. Legyünk őszinték, még mindig nem bírom eldönteni, hogy kedvelsz-e engem, vagy sem. Az a gyanúm, hogy csak azért viselsz el, mert azt az utasítást kaptad.

− Ugyan már − ellenkezett Nargant. − Igen is, kedvellek. Ez elég gyenge kijelentésnek tűnt. Megrémült, amikor felötlött benne, hogy ő ilyesmit még soha senkinek nem mondott.

− Igazán kedves vagy. És én is meglehetősen csíplek. Éppen ez az oka annak, hogy felforr az agyvizem, ha látom, milyen vaskalapos módon viselkedsz. Te tényleg attól tartasz, hogy az utunk végén jelentést írok rólad? Hogy beárullak a papi bizottságnak, vagy esetleg magának a Felkelők Nagytanácsának?

– Vaskalapos…?

− De még mennyire! Annyira óvatos, és meggondolt vagy! Rettegsz attól, hogy hibázol! Mindig mindenkinek meg akarsz felelni… Mi lenne, ha mostantól minden reggel, és minden este odaállnál a tükör elé, és hangosan a saját képedbe vágnád, hogy: „Nincsen többé császár!”? Egy-két év gyakorlás jót tenne.

Nargant nem tudta eldönteni, hogy társa komolyan beszél-e.

− Hát, éppenséggel megpróbálhatom…

− Egész egyszerűen arról van szó, hogy néha ki kellene kapcsolnod azt az átkozott cenzort, akit beültettek az agyadba! Próbáld már meg legalább egyszer kimondani azt, ami a szívedet nyomja! Ne törődj azzal, hogy én mit gondolok! Szerinted képes vagy erre? Legalább egyszer-egyszer?

− Majd igyekszem.

Nargant néha ki nem állhatta a lázadót. Most például miért kezdett el teli torokból kacagni?

− És ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy próbálj meg néha nem törődni az előírásokkal? Kicsit lazábban is értelmezhetnéd az előírásokat!

− Hát… nem is tudom. Mégis, mire gondolsz?

Nillian arcán cinkos mosoly jelent meg.

− Például nem kéne törődni az utasítással, hogy tilos leszállnunk a bolygók felszínére.

Nargantnak elakadt a lélegzete.

− Csak nem azt akarod, hogy…?

Nillian vigyorogva bólintott, és a szeme csak úgy ragyogott.

− Dehát azt nem szabad!

Nargant már a puszta gondolattól is rosszul lett. Az előző párbeszéd miatt pedig úgy érezte, hogy csapdába került. Szíve vadul dobogni kezdett.

− Azt a szigorú utasítást kaptuk, érted, szigorút, hogy ne szálljunk le a megközlített bolygókra!

− Hát nem is fogunk leszállni! − válaszolta Nillian szélesen vigyorogva. Nehéz volt eldönteni, hogy kényszeredetten, vagy jókedvűen vigyorog. − Csak picit alámerülünk a légkörbe…

− És aztán?

− Aztán pedig kilősz engem a leszállóegységgel.

Nargant mély lélegzetet vett, és ökölbe szorította a kezét.

Halántékán lüktetni kezdett egy ér. Kinézett az űrhajó ablakán, és tekintete megpihent a csendben és titokzatosan ragyogó, idegen csillagokon. Sajnos a csillagok sem segíthettek.

− Nem tehetjük meg.

− Már miért ne tehetnénk?

− Mert azzal semmibe vennénk egy egyértelműen kiadott parancsot.

− Hűha − sopánkodott Nillian. − Az rettentő lenne.

Ezután viszont hallgatásba burkolózott.

Nargant lesütötte a szemét. Már elég jól ismerte az egykori lázadót ahhoz, hogy tudja, társa most titokban őt figyeli.

A G-101/2 lajstromszámú bolygó hatalmas, piszkos barna labdaként lebegett felettük. Puszta szemmel egyetlen várost sem lehetett kivenni rajta.

− Nem is tudom, hogy mit remélsz mindettől − sóhajtott fel végül Nargant.

– Tudást − válaszolta Nillian egyszerűen. − Nagyon kevés dolgot tudunk, egyvalami azonban biztos. Soha az életben rá nem jövünk, mi folyik itt, ha csak sorban odarepülünk a bolygókhoz, és orbitális pályán keringve ugyanazokat a méréseket végezzük el.

− De hiszen már sikerült egy csomó dolgot kiderítenünk − ellenkezett Nargant. − Az összes felderített bolygón élnek emberek. Mindegyik bolygón találtunk valamilyen meglehetősen kezdetleges szintű civilizációt. És mindenütt felfedeztük egy ősrégi háború emlékeit. Egy olyan háborúét, amely során atomfegyvereket is bevetettek.

− Dögunalom! − válaszolta az ifjú másodpilóta. − Alapvetően csak azt sikerült megerősítenünk, amit előtte is tudtunk.

− Ugyan már! A legelején csupán néhány hihetetlen legendáról, meg néhány csempész megbízhatatlannak tűnő feljegyzéséről tudtunk. Most viszont kőkemény tények állnak a rendelkezésünkre.

Nillian olyan hirtelen pattant fel, hogy Nargant összerezzent.

− És ez neked teljesen mindegy?! − üvöltötte mérgesen a fiatalabb férfi. − Egy olyan galaxisba kerültünk, amelyikről nyilvánvaló, hogy időtlen idők óta a császár birodalmához tartozott. Ennek ellenére egyetlen csillagtérképen sem szerepel. Sikerült felfedeznünk a birodalom egy olyan tartományát, amelyikről a Császári Archívum egyetlen feljegyzése sem szól. És ennek okával senki nincs tisztában. Senki nem tudja, mi vár itt ránk. Ezt nevezem én hihetetlenül nagy titoknak!

Visszaroskadt a székébe, mintha csak kimerítette volna ez a kirohanás.

− Ha pedig még hozzátesszük, hogy csupán véletlenek hosszú sorának köszönhető, hogy egyáltalán elindultunk a titok nyomában…

Kinyújtott ujjával nyolcasokat kezdett rajzolni a levegőbe.

– Az összes véletlenre szükség volt ahhoz, hogy eljussunk idáig. Ott van Eswerlund kormányzója. Tényleg nem volt fontosabb dolga annál, mint hogy megkeresse a csempészek rejtekhelyét? Aztán ott van az a technikus. Simán ki is törölhette volna a lefoglalt űrhajók fedélzeti memóriáját. Ehelyett ő átnézte a feljegyzéseket, és rábukkant Gheerai galaxis csillagtérképeire. Az is megdöbbentő, hogy a nagytanács csupán egyetlen szavazat többséggel döntötte el, hogy egyáltalán elinduljon ez az expedíció. És végül ideértünk. A rohadt életbe, ezek után nem kötelességünk, hogy megtudjunk mindent, amit csak meg lehet tudni? Mi a fene történik itt? Hogy a csudába lehetséges az, hogy a birodalom egyik hatalmas tartománya több tízezer éven át eltűnik a térképről? Miért felejtettük el?

Nargant hallgatott. Mutatóujját lassan végighúzta a főkormánykar repedezett borításán. A kormány annyira megkopott, hogy helyenként a védőhuzat alól kilátszott a bélés, és a szigetelés.

− Mire készülsz?

A pilóta semmiképpen sem akarta, hogy később bárki is azt gondolja, hogy ő egyetértett társa vállalkozásával.

Nillian felsóhajtott.

− Leereszkedünk a légkörbe, és akkor te kilősz engem a leszállóegységgel. Az egyik település közelében érek majd földet, és megpróbálok kapcsolatba lépni a helybeliekkel.

− És hogyan akarod megértetni magadat az emberekkel?

− A lehallgatott rádióadások alapján odalent a paiszi nyelv egyik ősrégi változatát beszélik. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de azt hiszem, majd csak megbirkózom a nyelvi nehézségekkel.

− És ha nem?

Nillian megvonta a vállát.

− Lehet, hogy süketnémának tettetem magamat. Majd megpróbálom megtanulni a nyelvüket − Feltápászkodott az üléséből. − Majd csak kitalálok valamit!

Ezek után lemászott az űrhajó legalsó részébe vezető keskeny létrán.

Nargant belátta, hogy képtelen lesz a lázadót lebeszélni a tervéről. Már nem ellenkezett vele. Megadta magát a sorsnak, és követte társát le, a lenti részbe, ahol zavartan látta, amint Nillian megpakolja a leszállóegységet. Berakta a kényszerleszállások idején használandó sátrat, valamint élelmiszert, és a bolygófelszíni mérésekhez szükséges műszerek közül is néhányat. Ezeket a műszereket igazából nem lett volna szabad elővenniük a szekrényből az expedíció során.

− Vigyél magaddal fegyvert is − tanácsolta a pilóta.

− Butaság lenne.

− És mit csinálsz majd, ha veszélyes helyzetbe kerülsz? Azok ott lent mégis csak emberek!

Nillian megdermedt, és megfordult. Tekintetük találkozott.

− Majd te vigyázol rám, barátom − mondta aztán az ifjú lázadó, és Nargant nem tudta értelmezni a társa arcán megjelenő mosolyt.

A hajtóműveknek csak egy pillanatra kellett feldübörögniük ahhoz, hogy kellőképpen lefékezzék az űrhajót. Az expedíció hajója kimozdult alacsony röppályájáról, és süllyedni kezdett. A bolygó gyorsan növekedett. Nemsokára a hajóban mindenütt lehetett hallani a jármű burkolata körül elképesztő sebességgel elszáguldó, első légköri részecskék idegtépő sivítását. A sivítás jajveszékeléssé, majd végül fülrepesztő ordítássá változott, ahogy az űrhajó alámerült a mélyebben fekvő légrétegekbe.

Nargant még jobban lefékezte a járművet, és egy olyan röppályára állította, amelynek legalsó pontja meglehetősen megközelítette a bolygó felszínét. Ugyanakkor ezen a pályán haladva az űrhajó könnyedén visszajuthatott a világűrbe.

− Készen állsz?

− Készen állok.

Közvetlenül a pálya legmélyebb pontjának elérése előtt Nargant leválasztotta a leszállóegységet. A két jármű olyan elegánsan és könnyedén vált el egymástól, mintha pilótáik évek óta gyakorolták volna a leszállást. Az űrhajó gyorsan emelkedni kezdett a sötét égbolt irányába, és a magasban olyan stacionárius pályára állt, hogy sebessége megegyezett a bolygó forgásának a sebességével, így többé-kevésbé folyamatosan afölött a hely fölött lebegett, ahová Nillian leszállt. Miközben elhalkult a motorok dübörgése, és az űrhajó halkan recsegve kezdett magához térni a rövid út erőfeszítéseitől, a pilóta bekapcsolta a fedélzeti rádiót.

Nillian már jóval korábban adni kezdett.

− Átrepülök egy település felett. Olyan nagy, hogy akár egy város is lehetne… széles kiterjedésű, sok apró kunyhó. Inkább csak szűk sikátorok, de akad néhány szélesebb út is. Zöld területeket, és kerteket is látok. Az egész települést, de a kerteket is egyfajta fal veszi körül. Úgy tűnik, a városfalon kívül mindent elborít a sivatag és a sztyeppe. Csak pár helyen látok szegényes növényzetet. Állatokat is legeltetnek. Ezek szerint az itteniek ismerik az állattenyésztést.

Nargant gyanakvó pillantást vetett az archiválóra. A robosztus felépítésű berendezés fáradhatatlanul működött, és minden egyes szót feljegyzett.

− Jobb kéz felől egy sötét, magasba törő sziklaképződményt látok. Jól látszik a levegőből. A radar szerint alighanem tele van barlangokkal. Ott fogok leszállni. Lehet, hogy jó lesz támaszpontnak.

Nargant elfintorodott. Még hogy barlangok! Miért nem lehet egy ilyen kietlen bolygón valamilyen más, mindenek előtt biztonságosabb helyet találni, hogy felállítsa a felfújható sátrat?

− Ez érdekes. A város környékén is vannak épületek. Némelyik kifejezetten messze van a településtől. Ha nem tévedek, jó pár órányi járóföldre. Az infravörös szenzorok azt mutatják, hogy laknak az épületekben. Az egyik kéményéből mintha füst szállna a magasba.

Ez őrület! Minden, amit csinálnak, az őrület. Nargant masszírozni kezdte a tarkóját, és szeretett volna valahol másutt, nagyon messze lenni.

− Most egy bő hurokban elrepülök dél felé. A pálya végén ismét látni fogom a viszonyítási pontnak kijelölt sziklákat. A sziklák segítségével remekül lehet tájékozódni a levegőből. Amikor odaértem, le fogok szállni.

Nargant előszedett egy rongyot, és tisztogatni kezdte a mérőműszerek kijelzőit. Megpróbáltam lebeszélni erről, gondolta. Lehet, hogy ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy az ellenkezésemet feljegyezzük a hajónaplóba.

A hangszóróból jól hallatszott a leszállóegység földet érésének zaja. Talajt fogtak a lábak, és elhalkult a gravitációs motor zúgása.

− Földet értem. Kinyitottam a kabint, és már a bolygó levegőjét lélegzem be. A levegő elfogadható. Meglehetősen forró, és tele van szagokkal. Érzem a port, és az ürüléket és még valamilyen édeskés szagot is. Mintha valami rohadna… világos persze, hogy túlérzékeny vagyok, hiszen hónapokon keresztül csak a hajó steril levegőjét lélegezhettem be. Ennek ellenére úgy vélem, hogy nem lesz szükségem légzőmaszkra. Mindjárt kiszállok, és megvizsgálom a sziklákat. Keresek egy megfelelő helyet a sátornak.

Nargant felsóhajtott, és a magasba nézett. A hajó ablakán keresztül jobbkéz felől megpillantotta a bolygó két holdja közül a nagyobbikat. Az égitest körül még egy második, lényegesen kisebb kísérő is keringett, ám ez nagyobbik testvéréhez képest az ellenkező irányba mozgott, és a bolygót majdnem két nap alatt kerülte meg. Ebben a pillanatban nem lehetett látni a kisebbik holdat.

− Itt mindent szikla és törmelék borít. Azt hiszem, egy időre beszüntetem az adást, és az övemre akasztom az adóvevőt, mert mindkét kezemre szükségem van. Hé, Nargant! Hallasz te engem egyáltalán?

Nargant odahajolt a mikrofonhoz, és megnyomta a bekapcsoló gombot.

− Természetesen.

− Megnyugtató érzés tudni, hogy itt vagy − Nillian felnevetett. − Valamiért pont most jutott az eszembe, hogy többmillió fényév választ el az otthontól, és gyalog elég sokáig tartana az út, ha valamiért cserbenhagynál. Na, majd jelentkezem.

Rövid zörej, és a hangszóró elhallgatott. Az archiváló magától megállt. Az űrhajó megszokott zajai beborították Nargantot. A légcserélő lehelet-halkan működött, és zsongását csupán nagy ritkán zavarta meg a gépház egy-egy titokzatos kattanása, vagy a pilótafülke műszereinek suttogása és csicsergése.

Néhány perccel később Nargant azon kapta magát, hogy mintegy transzba esve bámulja a fedélzeti óra mutatóit, és várja, hogy társa újra kapcsolatba lépjen vele. Dühösen felpattant, és elindult lefelé a közösségi helységbe, hogy igyon egy kortyot.

Felismerte, hogy igazából saját magára mérges. Nillian éppen átél egy igazi kalandot, miközben ő a semmiben lebeg, és majd megdöglik az unalomtól.

Kellemetlenül sokáig tartott, míg Nillian újra jelentkezett.

− Sikerült kapcsolatba lépnem az első bennszülöttel. Egy idősebb férfi volt. Sokkal könnyebb volt megérteni, mint amire számítottam. Másrészt viszont zavarba hozhattam azzal, amit meséltem. Eredetileg azt hittem, hogy ezen a környéken soha nem jár senki, de az öreg arról mesélt, hogy itt a barlangokban valamilyen drágaköveket találtak, ezért időről időre idejönnek az emberek, hogy ilyen köveket keressenek. Nagyon beszédes fickó volt. Remekül megértettük egymást. Érdekes, hogy a császárt itt még mindig halhatatlan isteni hatalmú uralkodónak tekintik, miközben alig tudnak valamit a birodalomról. Amikor a felkelésről beszéltem, az öreg egy szavamat se hitte.

Nargant nagyon is jól emlékezett arra az időre, amikor számára is a császár volt a világegyetem középpontja. Még ma is fájdalmas ürességet érzett lelke mélyén azon a helyen, ahol egykor ez a hit honolt. Pedig azóta eltelt a lassú és véres szekularizáció húsz esztendeje. Fájt az üresség, és szégyellte magát, amiért csődöt mondott. Úgy érezte, elveszített valamit.

Bezzeg a fiatal lázadónak könnyű volt a dolga. Annak idején csupán gyerek volt, és sosem kellett átélnie, milyen az, ha valakit egész életén át a saját képmására formál a papok kasztjának könyörtelen gépezete. Fogalma sem lehetett arról, milyen kínokat hordoznak magukban haláluk napjáig az olyan túlélők, mint Nargant.

− Szerencsére nehezen megközelíthető helyen értem földet a leszállóegységgel. Nem hiszem, hogy az öreg meglátta. Ennek ellenére valahol másutt keresek helyet éjszakára.

A nap hátralévő része nyugodtan telt el. Nillian különböző helyekre repült el, és az út során készített képeket felküldte az űrhajóra. Nargant a képernyőjén nézte a felvételeket. Ezek széles, kietlen tájat ábrázoltak, régi, csapott tetejű, romos kunyhókat, és a sziklás szakadékok mélyén húzódó, végtelen gyalogösvényeket.

Másnap reggel Nillian úgy döntött, hogy eredeti tervével ellentétben mégsem állít csak úgy be a városba, hanem inkább azzal tölti a napját, hogy szóba elegyedjen azokkal a magányos vándorokkal, akik gyalog, vagy apró termetű hátasukon ülve járták a pusztaságot. Kellő távolságban leszállt tőlük, gyalog megközelítette őket, majd szóba elegyedett velük. Az egyik ilyen találkozás során sikerült felbecsülhetetlen értékű karkötőjéért cserébe egy teljes bennszülött öltözéket szereznie egy vénasszonytól. Nillian nagyvonalúsága igen nagy hatást tett Nargantra. Az egykori császári katona ugyanakkor kénytelen volt azt is elismerni, hogy meglehetősen megnyugtatónak találja a lázadó meglepően megfontolt viselkedését.

Másnap dél felé Nillian felfedezett a sivatagban egy férfit, aki szemmel láthatóan eltévedt.

− Egy darabig csak figyeltem. El nem tudom képzelni, hogy a csudába kerülhetett ide gyalog. Nem jöhetett máshonnan, csak a városból. Akkor viszont már legalább egy napja úton volt. A sivatagban iszonyatos a hőség, és sehol sincs víz. A férfi többször is elesett − Nillian hallgatott egy darabig. − Elesett, és nem kelt fel. Valószínűleg elveszítette az eszméletét. Így legalább nem kell eldugnom előtte a leszállóegységet. Leteszem a gépet mellé.

− Adjál be neki egy nyugtató injekciót − tanácsolta Nargant. − Ha melletted tér magához a leszállóegységben, akkor nem tudhatod, hogyan fog reagálni.

− Jó ötlet. Melyik ampullát adjam be neki? A sárgát?

− Igen, de csak fél adaggal. Lehet, hogy ennél több megártana.

− Rendben.

Nargant a hangszóróból kihallatszódó zajok alapján követte, ahogy Nillian felszedte az öntudatlan férfit, és elszállította egy hűvös, árnyékos helyre. Itt megitatott vele másfél palacknyi vizet. Utána már csak várniuk kellett, hogy magához térjen, akit megmentettek.

− Nargant, itt Nillian.

Nargant összerezzent. Elaludt a pilótaülésben.

− Tessék?

A hangszóróból először csak zizegés és recsegés hallatszott, majd megszólalt Nillian hangja.

− Mond neked valamit az, hogy hajszőnyeg?

Nargant tanácstalanul vakargatni kezdte a mellét, és gondolkozott.

– Nem − válaszolta végül. − Így a hangzása alapján olyan szőnyegnek képzelem, amit hajszálakból készítettek. Vagy valami ilyesmi. De miért kérdezed?

− Beszélgettem kicsit ezzel a fickóval. Elmesélte, hogy hajszőnyegszövéssel foglalkozik. Ez nem is annyira a szakmája. Az alapján, amit mesélt, úgy tűnik, mintha egy önálló kaszt lenne. Rá kellett kérdeznem a dologra. Új barátunk valóban egy olyan szőnyegről beszélt, amelyet emberi hajból fonnak.

− Emberi hajból?

Nargant még mindig nem ébredt fel teljesen. Nem értette, hogy Nillian miért mondja el neki ezeket a dolgokat.

− Úgy tűnik, iszonyúan fontos nekik ez a dolog. Lehet, hogy teljesen félreértettem mindent, de szerintem azt mondta, hogy az egész élete beletelik abba, hogy elkészítsen egyetlen egy ilyen hajszőnyeget.

− Hát ez elég furcsán hangzik.

− Én is pont ezt mondtam neki, amivel sikerült teljesen elképesztenem. Nem tudott mihez kezdeni velem. Ezen a vidéken mintha csak szent küldetésnek számítana a hajszőnyegszövés. Viszont abból, hogy nekem fogalmam sem volt, mi fán teremnek a hajszőnyegek, barátunk villámgyorsan kikövetkeztette, hogy én egy másik bolygóról jöttem.

Nargantnak elakadt a lélegzete.

− És mit mondtál neki?

− Mondtam, hogy igen. Mi mást mondhattam volna? Legalábbis érdekes, hogy az itteni emberek tudnak más lakott világokról. Erre igazán nem számítottam volna, figyelembe véve, hogy minden annyira kezdetlegesnek tűnik.

Nargant döbbenten látta, hogy remegni kezd a keze. Csak most jött rá arra, hogy rosszul van. Elfogta a rosszullét a félelem miatt. Iszonyú idegesség lett úrrá rajta, ami majd csak akkor múlik el, ha véget ér ez a kaland, és Nillian újra itt lesz a fedélzeten. Iszonyúan ideges volt, hiszen egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valahogy megússzák nyilvánvaló engedetlenségük várható következményeit.

− És most mire készülsz − kérdezte, és remélte, hogy hangja nyugodtan cseng.

− Ezek a hajszőnyegek érdekesnek tűnnek − folytatta Nillian zavartalanul. − Megkértem a fickót, hogy mutassa már meg azt a szőnyeget, amin dolgozik. Erre azt válaszolta, hogy azt nem lehet. Gőzöm sincs róla, miért nem. Valamit motyogott, de nem értettem meg. Viszont elmegyünk az egyik társához. Meglátogatunk egy másik hajszőnyegszövőt, és ott majd megvizsgálhatom annak a szőnyegét.

Kifejezetten fizikai rosszullétet érzett. A fejével tudta persze, hogy a lázadók másként állnak a fegyelemhez, de a teste nem akart erről tudni. A teste inkább meghalt volna, minthogy ne engedelmeskedjen a parancsnak.

− Mikor mentek oda?

− Beadtam neki egy erősítő kivonatot. Várok még, hogy hasson a szer. Még egy óra talán. Eléggé kikészült ez a fickó. Azt pedig egyszerűen képtelen vagyok kiszedni belőle, hogy mi a fenéért kóválygott a sivatagban. Meglehetősen titokzatos ez az egész.

− A bennszülött ruha van rajtad?

− Hát persze. Ez a ruha hihetetlenül kényelmetlen. Olyan helyeken is viszketek tőle, amilyenekről nem is tudtam, hogy léteznek.

− Mikor jelentkezel legközelebb?

− Rögtön azután, hogy befejeztem a látogatást a másik hajszőnyegszövőnél. Nagyjából két- vagy háromórányi menetelés vár ránk. Szerencsére már alacsonyan jár a nap, így aztán nincsen olyan rettenetes meleg. Az is elképzelhető, hogy felajánlják nekünk, éjszakázzunk ott. Ezt persze nem fogom elutasítani.

− Az adóvevő ugye nálad van?

− Magától értetődik − Nillian hirtelen nevetni kezdett. − Mi az, csak nem aggódsz miattam?

Valami belenyilallt Nargantba. Nillian szavai megbántották, mert felismerte, hogy igazából nem társáért aggódik. Hirtelen gonosznak, és lelkiismeretlennek látta magát. Hiszen saját maga miatt aggódott, azért, ami vele történhet, ha Nillian bajba kerülne. Nem érdemelte meg az ifjú lázadó bizalmát, mivel egészen egyszerűen képtelen volt arra, hogy viszonozza ezt az érzést. Csak arra volt képes, hogy irigyelje a fiatalabb férfi belső szabadságát és lazaságát. Ha összehasonlította magukat, valóságos nyomoréknak látta önmagát.

− Iszonyúan fáradt vagyok − felelte kitérően. − Megpróbálok aludni egy kicsit. Sok szerencsét! Vége.

− Köszönöm, vége! − válaszolta Nillian. Hangos recsegés hallatszott, majd az archiváló berendezés ismét kikapcsolódott.

Nargant a pilótaszékben maradt, hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Úgy érezte, hogy mindjárt kifolyik a szeme. Szomorúan arra gondolt, hogy bizonyára képtelen lesz majd elaludni. Ennek éppen az ellenkezője történt. Egy pillanat alatt elaludt, és nyugtalan álmokat látott.

Amikor felébredt, egy jó darabig eltartott, míg eszébe jutott, hogy hol van, és hogy mi történt. Tompa aggyal bámulta a fedélzeti óra mutatóit, és megpróbálta valahogy kiszámolni, milyen sokáig aludt. Az archiváló számlálója ugyanott állt, ahol korábban. Ez azt jelentette, hogy Nillian nem jelentkezett újra.

A pilóta az ablakhoz lépett, és kinézett. Odalent jól látszott a bolygó hatalmas tömbje. Végtelen, sarkvidéktől sarkvidékig tartó alkonyzóna vonult lassan a piszkosbarna felszínen. Valóságos sokként érte a felismerés, hogy odalent, ahol most Nillian is tartózkodott, már kora reggel felé járt az idő. Átaludta az egész éjszakát.

És Nillian nem jelentkezett.

Megragadta a mikrofont, és egy kelleténél jóval durvább mozdulattal adásra kapcsolt.

− Nillian?

Várt egy darabig, de senki sem válaszolt. Ekkor hivatalosabb hangon folytatta.

− A KALYT-9 hívja Nillian Jegetar Cuaint! Kérem, jelentkezzen!

Most sem válaszolt senki.

Az idő csak telt, és Nillian nem jelentkezett. Nargant csak ült a pilótaszékben, és újra, és újra Nilliant hívta a rádión. Órákon keresztül próbálkozott. Visszajátszotta az archivált felvételeket, és meghallgatta az egészet, de semmi újat nem talált. Nillian tényleg nem hívta az űrhajót. Nem vette észre, de egész idő alatt az ajkát rágta. Szája nemsokára már vérzett.

Úgy érezte, hogy két ellentétes erő csapdájába esett. Mintha csak vak természeti erők csaptak volna le rá. Egyik oldalon ott állt a parancs. A világos, egyértelmű, és megkérdőjelezhetetlen utasítás, hogy ne szálljanak le a megfigyelt bolygóra. Ott volt mellette az engedelmesség, amelyre egykor annyira büszke volt. Az első pillanattól kezdve tudta, hogy baj lesz belőle, az első pillanattól kezdve. Mi a fenét akarhat egyetlen ember, egy szál maga, az ismeretlen bolygón, az ismeretlen kultúra ölelésében, egy olyan világon, amelyik sok tízezer év óta nem állt kapcsolatban a birodalommal? Mi a fene történhetne itt egy emberrel, azon túl, hogy a biztos halál vár rá.

A másik oldalon viszont ott sorakozott a barátság. Ez az új érzés, meg annak a tudata, hogy ott lent van egy ember, aki veszélyes helyzetbe kerülve csak és kizárólag abban reménykedhet, hogy ő majd segít neki. Egy ember, aki hitt Nargantban. Egy olyan valaki, aki küzdött Nargant barátságáért, pedig tudta, hogy az egykori császár katona igen csak nehezen oldódik fel. Lehet, hogy ebben a pillanatban odalent Nillian éppen feltekint a sötét éjszakai égboltra, mert tudja, hogy ott lebeg a parányi, törékeny űrhajójuk, és arra vár, hogy megmentsék.

Nargant vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát. Sikerült elszánnia magát, és ez a döntés megújult erővel töltötte el. Gyakorlott mozdulatokkal előkészítette a mélyűri vészjelzést.

− Figyelem, Nargant jelentkezik, a KALYT-9 felderítő űrhajó pilótája. Jerom Karswant parancsnokot hívom a TRIKOD nehézcirkáló fedélzetén. Figyelem, ez egy vészhívás.

Megnyomta a szünet gombot. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit is tesz, Nargant letörölte az izzadságot a homlokáról. Úgy érezte, nem egyszerűen vészjelzést kell leadnia, hanem valamilyen nagy, megerőltető fizikai munka vár rá. Össze kell szednie minden erejét, hogy sikerülhessen. Tudta, nem szabad sokat haboznia, mert akkor lehet, hogy egyáltalán nem küldi el az üzenetet. A legjobb az lesz, ha elmondja az üzenetet, és utána el is küldi, anélkül, hogy a következményekre gondolna. Ismét megnyomta a szünet gombot.

– A kapott parancsot semmibe véve társam, Nillian Jegetar Cuain immár három standard nap óta a G-101/2 lajstromszámú bolygó felszínén tartózkodik. Abból a célból ment le, hogy kutatómunkát végezzen a helybeliek között. Utoljára 8 órával ezelőtt jelentkezett. A következő eseményekről kell beszámolnom…

Rövid, határozott, céltudatos mondatokban mindenről beszámolt. Nem törődött azzal, hogy mennyire remeg a lába.

− Utasítást kérek! Nargant, a KALYT-9 fedélzetéről. Az egységes időszámítás szerinti 178002-3 18-án. Az utolsó kalibrálás 4-2-án. A csillagtérkép 2014-BQA-57-es kvadránsában a G-101-es nap 2. bolygója körüli orbitális pályán. Vége.

Amikor kikapcsolta a kommunikációs készüléket, érezte, hogy csurom vizes lett az izzadságtól. Most már nem állíthatta meg az eseményeket. A leadott üzenet egy felfoghatatlan dimenzió információs részecskéire bontva máris úton volt távoli célja felé, és senki sem képes arra, hogy visszafordítsa. Nargant elengedte a mikrofont, és felkészült a hosszú várakozásra. Bár fáradt volt, de mégis tudta, hogy képtelen lesz aludni.

A következő néhány óra során újra és újra megpróbálta Nilliant hívni az elektromágneses adóvevőn. Idegei pattanásig feszültek, és úgy érezte, hogy hamarosan valamilyen kellemetlenség fogja érni.

Hirtelen felragyogott a kommunikációs készülék narancssárga színű fogadólámpája. Az archiválóberendezés automatikusan bekapcsolódott. Az eddig nyugtalan félálomba merült Nargant valósággal felpattant. A gheerai flotta zászlóshajója hívta.

− Itt a TRIKOOD nehézcirkáló beszél. KALYT-9! Megkaptuk a rádióüzenetét, az egységes időszámítás szerinti 178002-3 18-án. Az expedíció vezetősége azt az utasítást adja, hogy azonnal fejezzék be a vizsgálatokat, és a lehető leggyorsabban térjenek vissza. Az adásnak vége.

Mintha csak megállt volna az idő. Nargant nem hallott mást, csak szíve vad dobogását, és dübörgő vérének lüktetését a fülében.

− Hiba! Hiba! Hiba!

Azt hitte, kiabálást hall. Egy hang ezt ismételgette, ütőerének ritmusára. Hibát követett el. Megengedte, hogy hibát kövessenek el. Engedetlen volt, és most könyörület nélkül meg fogják büntetni. Ha meg akarta őrizni a becsületét, akkor nem tehetett semmi mást, mint hogy a lehető leggyorsabban, alázatosan visszatér az anyahajóra, hogy szembenézzen a büntetésével.

Nargant keze villámgyorsan mozgott a műszerek felett. A pilótafülke műszereinek suttogása és zúgása elhallgatott. Az űrhajó mélyén felébredtek álmukból a hatalmas gépezetek. Remegni kezdett a jármű fala. A félelem tisztára törölte a pilóta elméjét. Még Nillianra sem emlékezett. Az egyik műszer mutatója elhagyta a piros tartományt, és megérkezett a zöldbe, miközben az esetlen aggregátorok dübörögve elkezdték a hajtómű felé továbbítani az energiát. Nargant egyre növelte a hajó sebességét. A parányi jármű elmozdult a sötét csillagszövet irányába. A pilóta minden mozdulatán érződött a hosszú évtizedek gyakorlata. Még félig öntudatlan állapotban is képes lett volna célba jutni a hajóval. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül felkészítette az űrhajót a repülés fénysebesség feletti szakaszára, és nem sokkal később a KALYT-9 átlépett abba a dimenzióba, ahol egészen másfajta törvények uralkodtak. Ebben a dimenzióban semmi sem akadályozza meg a mozgást, ám odaát mindenki teljesen magányos. A felfoghatatlan valóságon túli tartományban haladó űrhajót nem érhetik el a rádiójelek sem.

Így történt, hogy a vészjelzésre leadott igazi válasz néhány perccel azután érkezett meg, hogy Nargant kilépett a valós térből.

− KALYT-9! Itt Jerom Karswant parancsnok beszél, a TRIKOOD fedélzetéről. Figyelem, érvénytelenítem azt a parancsot, amit legutoljára kapott tőlünk! Az előző utasításunk nem önöknek szólt, hanem a rendszer automatikusan sugározta ki az expedíció valamennyi felderítőhajójának. Nargant, maradjon továbbra is orbitális pályán, a G-101/2 bolygó körül, és próbáljon meg rádiókapcsolatba lépni Nilliannal. Odaküldöm magukért a SALKANTAR könnyűcirkálót. Kérem, határozza meg, merre van a legközelebbi olyan érkezési pont, ahol egy ilyen méretű űrhajó beléphet a valós térbe. Küldje át nekünk a pontos koordinátákat, hogy a SALKANTAR a lehető leggyorsabban eljuthasson önökhöz. Megismétlem: ne térjen vissza a bázisra, hanem maradjon ott, ahol most is van, és készítse elő a SALKANTAR gyors megérkezését. A segítség már úton van.

Nargant csak jóval később jött rá arra, hogy a rádióüzenet, amelyikről azt hitte, hogy azt a saját vészjelzésére kapta válaszul, jóval hamarabb ért oda hozzá, mint ahogy azt a fizika törvényei lehetővé tették volna. Miután a KALYT-9 felderítőhajó megérkezett a gheerai expedíció központi bázisára, többször is beszélnie kellett a SALKANTAR legénységével, mert a könnyűcirkáló a pontatlan és hiányos csillagtérképek segítségével képtelennek bizonyult megtalálni a G101 lajstromjelű csillagot. Csak ekkor értette meg, hogy olyan rutinüzenetet hallott, amelyet az expedíció valamennyi felderítőjének kiküldtek. Ezen felül az is világossá vált, hogy elsietett visszatérésével cserben hagyta bajtársát, Nilliant, akire alighanem a halál várt azon a bolygón.

Rá viszont egy rendkívül kellemetlen beszélgetés várt az expedíció félelmetes hírű parancsnokával. A viharvert lázadó tábornok azonban nem büntette meg. Talán ez volt a legszörnyűbb fenyítés.

Ettől kezdve Nargant minden reggel, amikor a tükörbe nézett, hangosan így szólt magához:

− Többé már nincs császár.

És minden egyes alkalommal, valahányszor kimondta ezeket a szavakat, érezte magában a megnyomorító félelmet. Eszébe jutott az az ember, aki megajándékozta a bizalmával, és a barátságával. Annyira szerette volna mindkettőt viszonozni, de egyszerűen képtelennek bizonyult rá.