Ha majd újra látjuk a csillagokat

A KÖZÉPEN ÉGŐ TŰZ GYENGE VOLT, éppen csak annyira égett, hogy a rettenetes hideg ellenére is megfőjön rajta a fazék tartalma. Széles körben ültek körülötte a nők, a gyerekek, és a horda idős férfiai. Mindenki a gyengécske lángokat bámulta. Lassan, megfontoltan rágták az ételt. Önkéntelenül is arra törekedtek, hogy a lehető legtovább élvezzék az egyszerű, ízetlen kását, amit puszta ujjukkal kapartak ki a kopott fatányérokból.

A tűz fénye csak gyengén világította meg a csoport körüli hideg sziklákat. A fény szomorúan táncolt az éhezéstől beesett arcokon, amelyeken mély nyomot hagyott a születésük óta tartó menekülés. Egyetlen más fény sem világított az éjszakában. Fejük fölött az égbolt fekete volt, mint egy végtelen, mély szakadék.

Cheun volt közöttük az egyetlen harcos. Csendben evett, és tudta, hogy nem fog jóllakni a híg kásától. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára jóllakhatott. Akkor régen még a folyó menti völgyekben éltek. Jó volt ott a talaj, és dús fű nőtt a mezőkön. Mostanra az ellenség már elfoglalta a völgyeket, és a mezők egymás után eltűntek a mindent elborító szürke massza alatt. Az ellenség mindent befedett, amire csak rátette a kezét.

Cheun sietve evett. Vissza kellett mennie a hegytetőn őrködő férfiakhoz. A többiek is éhesek voltak, és csak arra vártak, hogy visszatérjen.

A szeme sarkából látta, ahogy az öreg Soleun lerakja kopott csészéjét, és halvány mosollyal megsimogatja a hasát, akárcsak régen. Csak megszokásból tett így, mintha jóllakott, és elégedett volna. Cheun gyorsan másfelé nézett. Pontosan tudta, mi következik most.

− Az égbolt nem volt mindig sötét − szólalt meg Soleun vékony, öregségtől remegő hangja. − A sötétség nem fojtogatta ám mindig az embereket, nem ilyen volt az éjszaka. Valamikor, nagyon régen, de olyan hosszú idővel ezelőtt, hogy az eső már rég a tengerbe mosta azokat a hegyeket, melyek akkoriban még fiatalok voltak, nos, akkor régen még csillagok ragyogtak az egek boltozatján.

A gyerekek imádták, amikor az öregek meséltek. Cheun viszont lekicsinylően elfintorodott. Már csak azért is megérte, hogy a harcosok útját választotta, mert így a korai halála majd meg fogja akadályozni, hogy ősz fejjel megint olyan nevetségesen viselkedjen, mint a gyerekek.

– A csillagok… bármilyen hosszú idő is telt el azóta, a nyelvünk még mindig őrzi ezt a szót − folytatta Soleun lassan, ünnepélyesen. − Bár nincsen egyetlen olyan eleven szem sem, mely megfürödhetett volna a csillagok fényében, ám jól tudjuk, az őseinktől ránk maradt hagyományokból, hogy a csillag nem más, mint parányi halvány fénypont az éjszakai égbolton. És az egek boltozatját ezrével, tízezrével díszítették az ilyen csillagok. Akkor régen az éjszakai égbolt fényből szőtt, csodálatos köntösként tündökölt, mint drága, ritka ékszer, amelyen kisebb és nagyobb drágakövek ragyogtak. De aztán jött az ellenség. Egy másik világról érkeztek ide hozzánk, és a csillagok kihunytak. Azóta éjszaka sötét az égbolt, és ez nyomasztja a lelkünket.

Az öregember szavai, és az a szent komolyság, amivel ismét előadta a régi történetet, borzongásra késztette az ifjú harcost. Cheunt elöntötte a méreg, amikor megérezte, hogy megremegett az öreg szavait hallva.

− Azóta üldöz minket az ellenség. Lépésről lépésre követ minket. Sokan vannak. Megölnek minket, és lakhatatlanná teszik a világunkat. Senki sem tudja, mért van ez így. Elűznek minket, s nyomukban jön a Szürkeség, egyre tovább és tovább. Ránézésre mintha ők is emberek lennének, ám valójában a Gonoszt szolgálják. Nem csak a mi ellenségeink, de magát az életet gyűlölik, és azt akarják, hogy egy napon az egész világunkat elborítsa a Szürkeség. Akkor majd nem lesz más, csak a szürke föld, közepén a palotával, amit a Könnyek Palotájának is hívnak. Mi azonban tudjuk, hogy ellenségeink a legvégén veszíteni fognak. Veszítenek, hiszen a Gonoszt szolgálják. A Gonosz képtelen önmagától létezni. Szolgái győzhetnek ugyan, de akkor is pusztulás vár rájuk, és elnyeli őket a feledés. Mi ugyan meghalunk, de örökké fogunk élni. Egy napon véget ér majd a borzalom. Egy napon újra felragyognak a csillagok, és az a nap, amikor újra meglátjuk a csillagokat, a megváltásunk napja lesz majd.

A gyerekek a magasba emelték tekintetüket, amikor meghallották ezeket a szavakat. Megborzongtak, látva a sötét semmit, érezve az üresség nyomasztó súlyát. Az idősebbek tekintete nem emelkedett a magasba. Leheletük párásán gomolygott az apró tűz fényében.

Egy szép napon majd. Senki sem tudta, mikor jön el ez a nap. Az eső addigra bizonyára már az utolsó hegyet is lemossa a világ arcáról.

Bár még nem evett meg mindent, Cheun dühös mozdulattal felkelt. Csészéjét a maradék étellel nem is törődve odanyújtotta a mellette kuporgó asszonynak, és a tűz fényéből kilépett a sötétbe.

Semmit sem látott. Előre hajolt, hogy kitapogassa a sziklákat. Pontosan azon az útvonalon ment fel a hegyre, amelyet nappal gondosan az emlékezetébe vésett. Feszülten figyelt a hangokra. Nem kerülte el figyelmét az sem, ha saját lépteinek nesze nem úgy verődött vissza a sziklákról, ahogy kellett volna. Meredek, és veszélyes ösvényen kellett haladnia.

Erősen zihált, mire felért a férfiak őrhelyére. A többiek a hegygerinc túlsó oldalán vártak rá. Innen nem látszott a tábor, nem látszott a tűz. Valaki köszöntésképpen a vállára csapott. Cheun elkapta a kezet, és felismerte, hogy Onnen, a horda vezére áll mellette.

− Cheun! Mi a helyzet odalent. Az öregek már megint a mesékben keresnek menedéket?

Cheun megvetően felhorkant. Érezte maga körül a többi férfit, hallotta, ahogy levegőt vesznek, ahogy óvatosan mozognak. Félelem, és düh áradt belőlük. Harag, és a tehetetlenség szülte kétségbeesés. Semmit sem tehettek, képtelenek voltak szembeszállni az ellenséggel.

− Soleun már megint a régi legendákat meséli. Azt mondja, csak várnunk kell, és az ellenséggel előbb-utóbb végez saját gonoszsága.

A sötétben néhányan felnevettek. Nevetésük kemény, és rövid volt, mintha csak ugattak volna. Itt, a hegygerincen sem fújt túl erős szél, de a levegő metszően hideg volt. Cheunnak azonnal megfájdult az arca. Érezte, ahogy orrlyukai elzáródnak, és orra érzéketlenné válik.

− Volt mozgás a határon? − kérdezte a mindent elborító sötétségtől.

− Nem − válaszolta valaki.

Cheun tapogatózva elindult előre, míg a mélységben meg nem pillantotta a fényeket. Odalent másfajta fény égett. Az ellenség világossága. Halvány, sötétkék izzás, fényből szőtt szegély jelezte, hol húzódik a halálos határ. Annyira kásás volt ez a fény, hogy nem lehetett pontosan kivenni, mi is várakozik odalent, csupán a hegynyi méretű gépek szögletes körvonalát tudta kivenni. Az iszonyatos szerkezetek látóhatártól látóhatárig sorakoztak a határvonalon.

Cheun még jól emlékezett arra, mit is érzett, amikor gyermekként először pillantotta meg a határt. Akkoriban az ellenség földjét végtelen kerítés határolta. Villámcsapás végzett mindenkivel, aki túl közel merészkedett a dróthálóhoz. A kerítés éjszakánként ugyanilyen vibráló kék fényben izzott, mint ma éjszaka. Egy napon aztán megjelentek a gépek. Lassan, komótosan gördültek elő, mintha csak szürke acélból kovácsolt, hatalmas állatok lettek volna. Végtelen oszlopban érkeztek, majd felsorakoztak egymás mellett. Egyik a másik után, míg végül mindkét irányban elérték a látóhatárt.

Cheun ott állt azon a napon, és várta, hogy mi fog történni. A horda viszont nem várt. Összeszedték kevéske holmijukat, és azonnal elvándoroltak. Az ifjú harcos jól látta, mi történik a messzeségben. Emberek jöttek, és lebontották a kerítést. Bármennyire is fiatal volt akkor, Cheun mégis megértette, mire készül az ellenség. Szabaddá tették az utat, hogy eljöhessen a Szürkeség, mert az ellenség mindenkit meg akart ölni. Mindenkit, pedig ők sohasem ártottak nekik.

És ez újra, és újra megtörtént. Újra és újra menekülniük kellett. Egyre feljebb sodródtak északra, ahol hidegebbek lettek a napok, és egyre kevesebb ennivalót találtak. Néha más hordákkal csaptak össze, amikor az ellenség elől menekülve elérték azok területét. Ma pedig itt álltak a sziklás, északi hegyvidék peremén. Csapdába kerültek. Innen már csak egyetlen út vezetett tovább, fel északra, a halálosan hideg, terméketlen pusztaságba, ahol a csupasz sziklák, és az éles peremű mély szakadékok között mindenkire pusztulás vár.

− Mire gondolsz, Cheun? − szólalt meg hirtelen Onnen hangja a füle mellett.

Cheun összerezzent. Annyira elmerült gondolataiban és az emlékek között, hogy nem is hallotta, ahogy vezetőjük odalépett hozzá.

− Nem tudom, hova mehetnénk tovább innen − válaszolta halkan. − Már csak a sziklasivatag, és utána az örök jég áll előttünk. Mindegy, hogyan döntünk. Már csak a gyors, vagy a lassú halál között választhatunk.

− És te mit választasz?

− Én mindig a harcot választom.

Onnen hallgatott egy darabig.

− Azt terveztem, hogy a napkelte irányába vonulunk tovább, ha ismét utolér minket az ellenség. Ha igazak a hírek, ott még vannak meleg völgyek, termékeny földek, és sok arra az állat is. Az a vidék azonban messze van, és hogy túléljük az utat, szükségünk lett volna a mostani termésre. Túl korán jött az ellenség. Pár nap múlva megindulnak felénk, és elpusztítják az utolsó földjeinket is. Ha pedig itt érnek minket, akkor valamennyiünket megölnek.

− Akkor nem marad más számunkra, mint hogy elmeneküljünk, és a sorsára hagyjuk az öregeket, és a leggyengébbeket − válaszolta komor hangon Cheun.

Egyszer régen saját beteg édesanyját is hátra kellett hagynia. Elmenekültek, és biztos távolságból hátrafordulva láthatták, ahogy az ellenség villámcsapása porig égeti a kunyhókat.

− Kigondoltam egy másik tervet − válaszolta Onnen. − Megpróbáljuk feltartóztatni őket.

Ezeket a szavakat hallva Cheun teljesen elbizonytalanodott. Egy pillanatig azt hitte, hogy csupán álmodik. Feltartóztatni őket? Miről beszél itt a vezér? Egyetlen olyan fegyverük sem volt, amivel akár csak meg lehetett volna karcolni az ellenség acélkolosszusait.

− Hát ezt meg hogyan képzeled el?

− Megölöm az egyikőjüket, és megszerzem a fegyverét – magyarázta Onnen nyugodtan. − A mi fegyvereink semmit sem érnek a gépekkel szemben, de ha a saját fegyvereiket fordítjuk ellenük, akkor talán elérhetünk valamit.

Biztos, hogy álmodik. Ez egy rémálom.

− Onnen, ott lent sok ezer gép sorakozik. Még ha el is pusztítanánk egyet közülük, azzal sem mennénk semmire…

− De ha megszereznénk az egyik gépet, és azzal megtámadnánk a többit… na azzal már mennénk valamire.

− Az ellenség túlerőben van, Onnen! Ha egyet elpusztítasz, száz jön a helyére.

A vezető hangja hirtelen metszővé, türelmetlenné vált.

− Nem te mondtad az előbb, hogy Cheun mindig a harcot választja?

Cheun hallgatott.

− Nem maradt semmilyen más lehetőségünk − magyarázta Onnen. Karjával átölelte Cheun vállát, és bár az ifjabb harcos nem láthatta, úgy vélte, hogy vezére lefelé, a síkság, a határ irányába mutat.

− Lebontották a villámokat lövellő kerítést. Nézd meg a gépeket. Elég távol állnak egymástól ahhoz, hogy egy ember átosonhasson közöttük. Nézd meg alaposan őket! Némelyik gép között csak egészen halvány fények világítanak. A sötétség védelmében odakúszhatunk. Bejuthatunk a Szürkeség földjére. És hátulról fogunk az ellenségre támadni. Szinte biztos, hogy erre nem számítanak. Megvárjuk, amíg egyikőjük egyedül marad, és egy nyíllövéssel leterítjük.

Cheun kénytelen volt elismerni, hogy Onnen jól átgondolta a tervet. Gyakran megtörtént, hogy a mozgó gépek során túl magányos alakokat pillantottak meg. A Szürkeség földjén ugyan nem lehetett elbújni, ám amíg tartott a sötétség, arra nem is nagyon volt szükség. Olyan irányból fognak támadni, amilyenből ellenségeik nem számítanak támadásra. A gépeket megvilágítja a halvány kék fény. Így a harcosok jól látják majd az ellenségüket, ám az ellenség nem láthatja őket.

És sokkal jobb volt harcban meghalni, mint betegágyon elrohadni.

− Veled megyek − jelentette ki Cheun.

Onnen a vállára csapott, elégedetten, de megkönnyebbülten is.

− Tudtam, hogy így lesz.

Most, hogy meghozták a döntést, a harcosok egy pillanatot sem haboztak. Onnen maga köré gyűjtötte a férfiakat, és elmagyarázta nekik, hogy mi vár rájuk. Őrnek az egyik legfiatalabb harcost választotta ki. Egyedül ez a fiú marad itt. A többiek ellenőrizték a fegyvereiket, a kőbaltákat, lándzsákat, íjakat és a nyilakat. Végül elindultak lefelé a szántóföldek irányába.

A sötétség ellenére is megtalálták az ösvényt. Ujjuk kitapogatta a kiálló köveket, az elhalt fák ágait, a poros mohát, és a szikla barázdáit. Nem emelték fel lábukat a talajról. Talpukkal kitapogatták a laza kőzúzalékot, a bemélyedéseket, a kiugrókat, és a váratlanul eléjük magasodó sziklákat. Mindenki tudta, mikor kell legörnyednie, és hol kell különösen ügyelni arra, nehogy lezuhanjanak.

Cheun érezte, ahogy szívében feltámad a dacos harag. Elfogta a harcivágy. Oly gyakran kellett korábban visszafognia magát. Hiába gyűlölte az ellenséget, ha az annyival erősebb volt, mint ők. Azt is gyűlölte, hogy annyira tehetetlenek voltak. És most végre eljött a nagy alkalom. Lehet, hogy most sikeresen szállhatnak szembe a félelmetes ellenséggel. Már a puszta gondolata annak, hogy végre sebet ejthetnek gyűlölt üldözőiken, mintha csak megnyitott volna egy zsilipet a harcos lelkében. Az évek során felhalmozódott gyűlölet magával ragadta, és könyörtelen erővel töltötte el.

Egy másik világról érkeztek ide, hogy gyilkoljanak és pusztítsanak. Ha erre lett volna is bármilyen okuk, azt már nemzedékek hosszú sorával ezelőtt elborította a feledés homálya. És mégis, mihez fogna az ellenség, ha egyszer majd befejezik értelmetlen művüket? Ha már mindenkit megöltek? És az egész világot elborították azzal a szürke kőzettel? Lehet, töprengett Cheun, hogy a valóság egészen más, mint a legendák! Lehet, hogy először meg kell ölniük az ellenséget ahhoz, hogy újra láthassák a csillagokat.

Végre lábszárán megérezte a síkság elszáradt füvének érintését. Szája kiszáradt, és tudta, hogy ugyanez történt a többiekkel is. Némán haladtak tovább.

Lassan közeledtek a kék ragyogáshoz. Elszáradt, sustorgó fűcsomókra tapostak, keresztül verekedtek magukat a hangosan recsegő, torz bokrok között. Elhaladtak a fiatal cserjék mellett. A sziklákat borító növények már sosem fognak beérni. Körbefogta őket a sötétség, és az egyetlen fény, amit láthattak, az szemben a sötétkék ragyogás volt. A fény sávja úgy húzódott előttük, mintha csak fénylő vonallal kötötték volna össze a világ két végpontját. Lépteik zaján és ziháló légzésükön kívül semmi mást sem hallottak. Az állatok, még a legkisebb rágcsálók és a rovarok is elmenekültek a Szürkeség elől. Egyedül ők, a harcosok vonultak abba az irányba.

Amikor átszelték a termőföldeket, Onnen megállította a csapatot.

− Gondoljuk meg alaposan, hogyan tovább − szólalt meg vezetőjük. − Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kettesével megyünk tovább. Minden páros kiválaszt egy félhomályos helyet, és megpróbál keresztüljutni a gépek között. Már csak odaát találkozunk, a Szürkeség földjén. Nem egyszerre indulunk el, hanem egymás után. Van valakinek esetleg jobb ötlete?

A többiek hallgattak. A harcosok némán párokat alkottak.

− Akkor hát menjünk − suttogta a vezér.

Az első két harcos elindult. Egy idő múlva jól látszott a két fiatalember alakja, a határ fénysávja előtt. Az ellenség járműveihez képest meglepően kicsinek és sérülékenynek látszottak. Ez volt az a pillanat, amikor Cheun először látta egymás mellett a gépeket, és a harcosokat. A hatalmas, páncélozott kerekű, komor fémhegyek valóságos óriások voltak az emberekhez képest.

Önkéntelenül is megcsóválta a fejét. Az ellenség a Gonoszt szolgálta, és nagyon erős volt. Végtelenül erős. Ők voltak a győztesek, és azok is maradnak, amíg világ a világ.

A harcosokra pedig nem vár más, mint a dicsőséges halál. Az elmúlás legalább megváltotta őket az örökös meneküléstől, és a kilátástalan szenvedéstől.

Hirtelen két hangos csattanás mart a jeges éjszakai levegőbe. Mintha csak korbáccsal csaptak volna le. A harcosok összerezzentek. Kétségbeesve nézték, ahogy két társuk karjukkal tehetetlenül kaszálva összerogyott.

− Állj − üvöltött fel Onnen, hogy megállítsa a második párost, akik már épp indultak volna.

Mindenki megdermedt és csak várakoztak. Semmi sem történt, az éjszaka néma maradt.

− Valami mást kell kitalálnunk − suttogta Onnen végül. – Úgy látszik, mégsem lehet keresztülmenni. Pedig már nincs ott a kerítés. Valami mást kell kitalálnunk…

Cheun kinyújtotta a kezét, és megérintette a főnöke karját.

− Nincs értelme továbbmenni, Onnen. Ha nem jutunk át a Szürkeség országába, akkor semmire sem megyünk.

− Nem fogom csak így egyszerűen feladni a harcot − sziszegte Onnen dühösen. − Mindjárt kitalálunk valami mást…

Hirtelen mély, dübörgő hang rázta meg a levegőt. A zúgás egyre erősebbé vált, mintha csak távoli mennydörgés zaja ért volna oda hozzájuk. Cheun körbefordult, és megpróbálta megállapítani, honnan jön a hang. A zúgás igen fenyegetőnek tűnt.

− Támadnak − suttogta valaki. − Elkezdődött.

− Még sosem támadtak éjszaka − ellenkezett Onnen makacsul.

A dübörgés mellett hangos csörgés ütötte meg a fülüket. Mintha csak egy hatalmas, könyörtelen szúnyograj közeledett volna feléjük. Cheun biztosra vette, hogy az óriási járművek lánctalpait hallja. A zaj egyre hangosabbá és élesebbé vált.

− De igen − jelentette ki. − Tényleg támadnak.

Ekkor fény tört rájuk, elviselhetetlenül erős, izzó vakítás, az előbbi teljes sötétség után. Mintha csak látóhatártól látóhatárig lángra lobbant volna a világ. Váratlan volt ez a fényesség, meglepő, és rettenetes. Szemüket mintha a déli nap fénye, mintha száz napkorong fénye vakította volna el. Cheun becsukta a szemét, és rányomta ökölbeszorított kezét. A fény még így is bejutott szemhéja mögé. Szinte nyomta, szinte égette a szemét. Ekkor megremegett talpuk alatt a talaj. A harcos tudta, hogy ez mit jelent. Mozgásba lendültek az ellenség gépei, elindultak, és most feltartóztathatatlanul gördültek a férfiak irányába.

− Vissza! − üvöltött fel, és elkezdett a hegyek felé tántorogni. Szemét még mindig becsukta, mert a fény úgy égette, mintha lángra lobbant volna. Könny folyt végig az arcán. A szürke óriások mély zúgása megremegtette a levegőt. Kerekeik alatt hangos recsegéssel zúzódtak porrá a száraz ágak, a fatörzsek, és a szikladarabok. A zaj egy pillanat alatt olyan hangossá vált, hogy nem hallotta a társait.

És akkor ismét felhangzottak azok az éles, ugató hangok. Minden csattanást egy-egy társa halálsikolya követte. Cheun vakon rohanni kezdett. Életben akart maradni. Figyelmeztetni akarta a többieket. Erőt adott neki a düh, és erőt adott neki a félelem. Ez is egyfajta harc volt. Menekülve is küzdött az ellenséggel. Hiszen az is küzdelem, ha elfut a túlerőben lévő ellenség elől, és azzal mér rá csapást, hogy életben marad.

A korbács ismét lecsapott, és ez a hangos csattanás most neki szólt. Éles, maró fény hasított a testébe, a fájdalom valóságos villámcsapásként járta át, és egy hatalmas erő előrelökte, mintha valaki váratlanul hátba vágta volna. Nem esett el, hanem rohant tovább. Futás közben önkéntelenül is hátranyúlt, és kitapintotta azt a helyet, ahol az előbb belemart a kín. Könnyező szeme elé tartva kezét látta, hogy ujjai véresek lettek. Rengeteg vér borította a kezét.

Az ellenség eltalálta, ám ő mégis élt. Nem szabad feladnia. Tovább kell futnia. Az ellenség elkövetett egy hibát. Az ellenség sem tévedhetetlen. Bármilyen nagyok is a gépek, hatalmuk tehát nem korlátlan. Cheun elég messze járt tőlük ahhoz, hogy elmeneküljön. El fog menekülni. Sikerülni fog. A sebesülés nem számít. Csak egy kis vér. Cheun harcolni fog. Futni. Tovább fog futni. Hiszen ő mindig a harcot választja. A kihívást. Hiszen harcos. Ő Cheun, az Oneunok törzséből. És sikerült elérnie a hegyek lábát. És sikerült egy darabig feljutnia az ösvényen is. Ott aztán összerogyott. Az ösvény nappali fényben fürdött.

Akkor hát ez a vég. Cheun csukott szemmel feküdt a hátán, kezét a sebre szorította, és érezte, ahogy elszáll belőle az élet. Váratlan tisztasággal tudta, hogy most meg fog halni. És szomorú lett, de csak a horda miatt, mert a többieknek most majd a harcosok nélkül kell elmenekülniük az ellenséges, kihalt pusztába, oda, ahol majd valamennyien meghalnak.

Hallotta, ahogy az ellenség közeledik. Hátával érezte a talaj remegését. Eljutott fülébe a letaposott, eltiport növények recsegése, és ropogása. Egyre nehezebben lélegzett. Ez hát a vég. Az ő halála. Csak az vigasztalta, hogy már rég halott lesz, mire a gépek elérik a hegyoldalt. Eltöltötte a magányosság érzése, ahogy egyedül feküdt a földön, és görcsösen kapaszkodott az élet utolsó szikráihoz. Megpróbált felidézni valakit, akinek örült volna, ha most itt van mellette, de senki sem jutott az eszébe. Ilyen volt tehát a vég. Nyomorúságos.

És akkor egyszer csak minden elhallgatott. Kihunytak a fények. Cheun kinyitotta a szemét. Fent a magasban a végtelen, széles éjszakai égbolton megpillantotta a csillagokat.