A hajszőnyegek elrablói

 

 

TERTUJAK HATALMAS KARAVÁNJA, a rengeteg kocsi, sátorszállító szekér, és a lovaskatonák hosszú sora lassan kígyózott a végtelenbe nyúló síkságon. A Zarrak-hegyhát felé tartottak. A sziklatömeg sötét, legyőzhetetlen falként magasodott előttük, végig a látóhatáron.

Tertujak saját kocsijában ült a pénztárkönyvek mellett, és jól érezte a változást. A kereskedő kocsijának szekerei immár nem a kemény sziklákon és kőzúzalékon gördültek, hanem puha homokon haladtak tovább. Ennek örült, mert addig szinte fizikai fájdalmat okozott neki minden egyes döccenő, nagyobb kődarab, vagy bemélyedés, amin áthaladt ormótlan járműve. Élete során olyan sok alkalommal haladt végig ezen az útvonalon, hogy nem kellett kinéznie az ablakon ahhoz, hogy tudja, karavánja elindult felfelé, a Zarrak-hegyháton átvezető egyetlen átjáró, a Sziklaököl lábánál nyíló hágó felé.

Rövid töprengés után úgy döntött, itt az ideje, hogy ismét az emberei körmére nézzen. Nagy nehezen feltápászkodott, és hatalmas testét keresztülpréselte a keskeny ajtón, amelyik a kocsisok háta mögötti szűk emelvényre nyílt. A hatalmas termetű kereskedőnek gyakran támadt gondja ezzel az ajtóval, de Tertujaknak most is sikerült keresztülerőltetnie magát, majd megragadta a kapaszkodót, és barátságosan biccentett kocsisának, mielőtt kihúzta volna magát, hogy körülnézzen.

Kétség sem férhetett ahhoz, hogy számos olyan dolgot fog felfedezni, ami majd nem tetszik neki. Az emberei néha úgy viselkedtek, mint a gyerekek. A kereskedőnek állandóan résen kellett lennie. Nem engedhette meg, hogy szolgái elszemtelenedjenek. Felületes, kis hibáikból gyorsan rossz megszokások alakulhattak volna ki, és ezek bizony mindenkit veszélybe sodorhattak volna. A karaván például már megint nagyon széthúzódott. Az ellátmánnyal megpakolt szekerek hosszú, ferde láncként haladtak a hajszőnyeget szállító, erődszerű járművek mögött, ahelyett, hogy védelmező gyűrűként körbevették volna őket. Mint ahogy mindig, most is a független árusok tehettek a szabálytalanságról. Nem bírtak ellenállni a kísértésnek, hogy a karaván végére maradva zavartalanul üzletelhessenek a kísérő katonákkal. Ezen felül állandóan bizonyítani akarták, hogy nekik aztán nem parancsol a hajszőnyegkereskedő.

Tertujak mérgesen felszuszogott, miközben azt mérlegelte, hogy ideje van-e már kicsit szétcsapni közöttük. Tekintete lassan végigsiklott a járművek előtt lassan a magasba emelkedő Zarrak-hegylánc fogazott csúcsain. Pontosan előttük emelkedett fenyegetően a magasba a fekete és csupasz Ökölszikla. A kőtömb jellegzetes alakja miatt kapta a nevét. Fentről egy megközelíthetetlen síkságról öt mély vájat vezetett a mélybe. Alattuk egy oldalsó sziklakitüremkedés tette teljessé a képet. Mintha csak a hegyháton keresztül vezető egyetlen átjárót őrző óriás ökle tornyosult volna előttük a magasba. A karaván a hüvelykujj árnyékában fog feljutni a nyeregre. Ha felértek, akkor hosszú évek után végre ismét megpillanthatják útjuk célját, a kikötővárost.

Ekkor ismét a fogoly jutott az eszébe. Nem múlt el nap anélkül, hogy ne kellett volna azon a különös emberen töprengenie, akit Yahannochiában bíztak a gondjára. Természetesen cseppet sem lelkesedett a felesleges teher miatt, de ugyanakkor nem is mondhatott nemet. A fogoly most elöl ült, az egyik áruszállító szekéren, két jókora szövettekercs között. Megkötözték, és őrei szigorú parancsot kaptak arra, hogy ne beszéljenek vele, és ha ő maga beszélni kezdene, akkor azonnal hallgattassák el. A fogolyról az a hír járta, hogy eretnek, így bármi, ami elhagyta a száját, alkalmas lehetett arra, hogy megrontsa az egyszerű emberek szívét.

Mégis, kiféle, miféle alak lehet ez az ember, akit a kikötőváros tanácsának a színe elé kellett állítaniuk? Ezt valószínűleg sosem fogják megtudni.

Tertujak tekintetével megkereste lovas katonáinak parancsnokát, és egy gyors mozdulattal odahívta magához.

− Mit mondanak a felderítők?

− Már éppen szólni akartam miattuk, jó uram − felelte a lovasság parancsnoka, a hórihorgas, ősz hajú férfi. Gromm kapitány erőfeszítés nélkül ült könnyű lábú, szinte már táncolva ügető hátasán. − A felfelé vezető utat vastag homokréteg borítja. Nem hiszem, hogy ezúttal sikerülne a sötétség beállta előtt akárcsak a hágóig is feljutnunk. A túlsó oldalt elérni meg szinte teljesen lehetetlen.

Tertujak is nagyjából ilyennek látta a helyzetet. Alsó állkapcsát kissé előrenyomta, ahogy mindig, amikor éppen meghozott egy fontos döntést.

− Akkor inkább itt táborozunk le − jelentette ki.

− Holnap reggel, jó korán, már napkeltekor elindulunk. Gondoskodj arról, hogy minden rendben legyen!

− Ahogy jó uram parancsolja − válaszolta Gromm egy biccentéssel, és elügetett a kereskedő kocsija mellől. Miközben Tertujak visszaereszkedett tágas kocsija belsejébe, még hallotta, ahogy a kapitány kürtje hangosan továbbadja parancsait.

Ezen az estén is ugyanúgy vertek tábort, ahogy mindig is. A kereskedő karavánjának minden tagja pontosan tudta, hogy mi a dolga. A kereskedő személyes járműve és a vastag páncéllapokkal borított, hajszőnyegszállító kocsik közelében lassan kialakult egy félelmetes szekérvár. A védelmi gyűrű belső részét a kereskedők kocsijai alkották, míg a készletekkel megrakott szekerek a külső gyűrűben kaptak helyet. A két szekérgyűrűt széles sáv választotta el egymástól. A lovas katonák itt verték fel a sátraikat. Kifogták az igás állatokat. A legtöbb kocsit baraq-bivalyok húzták. Az állatokat hosszú pányvákkal kötötték ki, hogy le tudjanak feküdni. A hátas állatokat összegyűjtötték, mint a ménesben. Ők állva aludtak. Eljött az ideje annak, hogy a gyalogosok kitöröljék az álmot a szemükből. Ők a napot, a hosszú utazást a szekereken aludva töltötték. Most rájuk várt a feladat, hogy egész éjjel őrködjenek a tábor biztonsága fölött.

A kereskedő személyes szakácsa apró tábori konyhájával megállt a kalmár hatalmas, gazdagon díszített járműve mellett. Tertujak kinyitotta a kocsi ablakát, és várakozva odaállt a nyíláshoz.

− Jó uram, maradt még a füstölt baraqhúsból − kezdte lelkesen a szakács. − Süthetnék egy jó kis karaquit, amihez igen csak illene a sápadt holdcserje szirmaiból készült saláta, ahhoz pedig valamilyen könnyű borocskát javasolnék.

− Rendben, állj neki! − mordult rá Tertujak. Miközben a szakács nekilátott, hogy elkészítse a vacsorát, a kalmár körülnézett, és megpróbált rájönni arra, miért ennyire nyugtalan ma este. Már alkonyodott. Magasan a fejük fölött már nem látszott az Ökölszikla. A kőtorony puszta árnyékként magasodott a mélyezüst színben tündöklő égbolt előtt. A látóhatár felett közvetlenül még világos volt az ég alja, de feljebb már mindent eltakart a sötétség. Tertujak emberei hangjából kivette, hogy éppen az utolsó sátrakat állítják fel. Másutt már égtek is a tábortüzek. Nem gyújthattak túl sok tüzet. Takarékoskodniuk kellett a fával. Csupán éppen annyi tűz égett, hogy elkészülhessen a karaván tagjai számára a vacsora. Vidám, gondtalan hangulat uralkodott a táborban. Ismét maguk mögött tudhattak egy nehéz napot, holnap pedig átkelnek az Ökölszikla előtti hágón, és utána már csak pár napi járóföld választja el őket a kikötővárostól.

Három gyalogos katona bukkant elő a félhomályból. Egyikőjük tisztelettel meghajolva a kereskedő elé lépett, és jelentette, hogy az őrök elfoglalták a kijelölt helyüket.

− Ki ma az ügyeletes tiszt? − kérdezte Tertujak.

Az ügyeletes legfontosabb feladata az volt, hogy egész éjjel szünet nélkül járkáljon az őrhelyek között, és ne engedje meg, hogy akár csak egyetlen katona is elaludjon.

− Dontó az, jó uram.

− Mond meg neki, hogy ma este nagyon nyissa ki ám a szemét − nézett az őrre Tertujak, és valamivel halkabban még hozzáfűzte. − Valahogy olyan rossz érzés fogott el…

− Ahogy jó uram parancsolja.

A katona eltűnt a homályban, míg két társa elfoglalta őrhelyét a kalmár kocsija mellett.

Tertujak most a lakójárműve mögött tornyosuló, óriási kocsi felé fordult. A hajszőnyegeket szállítójármű kétszer akkora volt, mint saját kocsija. Nyolc keréken gördült, és hetvennégy baraq-bivaly vontatta. Itt szállították a karaván legjobban őrzött kincseit. A hajszőnyegeket, és mellettük az elképzelhetetlen mennyiségű pénzt. A kalmár még az alkonyat egyre halványabb fényében is észrevette azokat a helyeket, ahol rozsdásodni kezdtek a jármű páncéllemezei. El kell vinnie a kovácsokhoz, hogy rendbe hozzák, ha majd a kikötővárosban leadta a hajszőnyegeket, és elszámolt a bevételével.

Visszamászott a saját kocsijába, ahol már várta a vacsorája. Leült, csendben evett, és gondolkodott.

Sikerült ugyan elegendő mennyiségű hajszőnyeget szerezniük, de útja tovább tartott, mint ahogy eredetileg tervezte. Ez pedig azt jelentette, hogy karavánja később éri el a kikötővárost, mint a többi kereskedő, így már megint csak az egyik gyengébb haszonnal járó útvonal jut majd neki. A gyengébb útvonalon még nehezebb lesz összegyűjteni az előírt számú szőnyeget, és a végén valamikor…

Nem akart erre a valamikorra gondolni.

A kalmár hirtelen eltolta maga elől a tányérját. Szólt a szakácsnak, hogy szedje le az asztalt, és hozatott magának még egy üveg könnyű bort.

Az olajlámpás fényében elővette egyik legdrágább kincsét. Az ősöreg kereskedelmi naplót elődei több száz évvel ezelőtt kezdték írni. A könyv lapjai szárazon susogtak, és a hosszú számoszlopokat számos helyen már csak alig lehetett kivenni. Ennek ellenére az oldalakon sorakozó adatokból számos fontos információt sikerült már kibányásznia. Segítségükkel sok mindent megtudott a szőnyegbegyűjtés különböző útvonalairól, és az utak során felkereshető városokról.

Csupán néhány esztendővel korábban tűnt fel neki, hogy a könyv valami másról is értékes felvilágosítással szolgálhat. A számokból érzékelhetővé váltak a rendkívül hosszú időn keresztül fellépő, lassú változások. Egy ember észre sem vehette volna a lomha, lopakodó változást. A fejlődés iránya csupán akkor vált egyértelművé, ha valaki összehasonlította több évszázad, majdnem tíz nemzedék számadatait. A számokból kiderült, hogy lassan csökkent a hajszőnyegek mennyisége. Ahogy egyre kevesebb hajszőnyegszövő élt, úgy fogytak a hajszőnyegkereskedők is. A hagyományok pontosan előírták, hogy egy karavánnak hány szőnyeget kell összegyűjtenie. Annyi szőnyeget egyre hosszabb idő alatt lehetett csak megszerezni. A kalmárok egyre keményebb eszközökkel harcoltak a sarkvidéki területeken keresztül vezető, jól fizető, bő terméssel kecsegtető útvonalakért.

Tertujak nem csak kiválóan tudott számolni, ahogy azt egy kereskedőtől el is várhatta az ember, de ezen felül még örökölte ősei kiemelkedő matematikai tehetségét is. Nem okozott neki semmilyen nehézséget, hogy az adatokból egyértelmű diagrammokat készítsen. A vonalak pedig lefelé haladtak. Az értékek valósággal zuhantak, a hanyatlás különösen az elmúlt évek során vált drámaivá. Egy haldokló szervezet haláltusájáról árulkodtak a számok.

A legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha kiszáll ebből az üzletből. Csak hát ezt sajnos semmilyen körülmények között sem tehette meg. Esküje mindhalálig szólt. Szolgálnia kellett a céhet. A hajszőnyegszövők szent feladatot láttak el. A feladatot a császár rótta ki erre a világra. Valamilyen oknál fogva azonban a szent kötelesség végrehajtásához szükséges erő lankadni látszott.

Talán ez a gondolat okozta, hogy Tertujaknak ismét eszébe jutott a fogoly, és mindaz, amit meséltek róla. Yahannochiában mindenféle sületlenséget mondtak a fickóról. Állítólag azt híresztelte magáról, hogy egy másik világról érkezett ide. Ezen felül még arra is vetemedett, hogy olyasvalamit állítson, ami mélyen megrázott minden egyes embert, aki csak hallotta, ám furcsa módon mégis szinte kivétel nélkül arra kényszerítette hallgatóit, hogy továbbadják a hallottakat. Az idegen nem kevesebbet állított, mint hogy a császár, az égbolt ura, a csillagok atyja, minden halandó sorsának őrzője, a világegyetem középpontja, szóval császár urunk többé már nem uralkodik.

Tertujak gondolatban követte a mélység felé tartó diagrammokat, és csendben azon töprengett, hogy a két dolog esetleg valahol összefügghet-e.

Feltápászkodott, és kinyitotta a kocsi csapóajtaját. Időközben leszállt az éj. Jól hallotta a katonák jókedvű nevetését.

A harcosok vadul csapták a szelet a karavánnal utazó néhány asszonynak. Mivel a nők kivétel nélkül a független kereskedők közé tartoztak, ezért a kalmárnak nem kellett foglalkoznia velük. Odaintette magához az egyik őrt.

− Hozd ide Grom parancsnokot!

− Igenis, jó uram!

Grom nem sokkal később belépett a lakrészbe. Magas rangjának köszönhetően ő azon kiválasztottak egyike volt, akik kocsijában kereshették fel a kalmárt, ha az hivatta őket.

− Uram, hivatott?

− Grom, két dolgot akarok kérni tőled. Először is gondoskodj arról, hogy a lovasaink ne igyák kivétel nélkül mind eszméletlenre magukat! Jó lenne, ha legalább a harcosok egy része hadba fogható állapotban maradna! Másodszor… − Tertujak egy pillanatig habozott, de azután határozottan folytatta. − Azt szeretném, ha feltűnés nélkül idehoznád hozzám a foglyot.

Grom döbbenten nézett rá.

− A foglyot? Ide? Jó uramhoz, a kocsiba?

− Igen.

− De hát minek?

Tertujak mérgesen felhorkant.

− Talán számadással tartozom neked, parancsnok?

A katona összerezzent. Beosztása kizárólag a kalmár jóakaratán múlott, és Gromnak esze ágában sem volt elveszíteni a rangját.

− Bocsáss meg, jó uram! Minden úgy történik, ahogy akarod.

− Várj még egy kicsit, amíg a legtöbben elalszanak. Nem akarom, hogy szóbeszéd támadjon. Válassz ki két-három megbízható legényt. Ők majd idekísérik a foglyot. Hozz egy láncot is, hogy megkötözhessem.

– Igenis, jó uram!

− És ne felejtsd, kerüljétek a feltűnést!

Tertujak idegesen, türelmetlenül várta, hogy mikor érkezik meg végre a fogoly. Várakozás közben többször is eljutott odáig, hogy már-már szólt az egyik őrnek, lóduljon, és vezesse oda egyből a foglyot. Szinte fizikai erőfeszítéssel járt, hogy visszafogja magát.

Végül kopogtak az ajtaján. Tertujak gyorsan kinyitotta az ajtót, és két katona betuszkolta a foglyot. Az egyik keresztgerendához láncolták, mire a kalmár egy gyors bólintással elbocsátotta őket.

Ahogy magukra maradtak, alaposan megnézte a legdrágább szőrméjén ülő férfit. Ez volt hát az eretnek. Ruházata mocskos rongyokból állt, fésületlen szakállát, és kócos haját mocsok borította. Kifejezéstelen, tompa tekintettel bámult maga elé, mint akit nem érdekel, hogy mi is történik vele, mint akinek nem számít, hogy a kalmár ilyen behatóan vizsgálja.

− Most azon töprengsz, hogy miért hozattalak ide − törte meg végül Tertujak a csöndet.

A fogoly szemében mintha halványan felizzott volna az érdeklődés szikrája. De lehet, hogy csak úgy látszott.

− Az az igazság, hogy én magam sem tudom.

Tertujak a sötétkék éjszakai égbolt előtt a magasba meredő Ökölszikla körvonalára gondolt.

− Lehet, mert holnap napnyugta előtt megpillantjuk utazásunk célját, a kikötővárost. Én pedig egészen egyszerűen nem akarlak anélkül átadni a kikötő tanácsának, hogy alkalmam lett volna megtudni, tulajdonképpen kit is szállítottam.

A férfi továbbra is kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé.

− Hogy hívnak? − kérdezte Tertujak.

Úgy tűnt, végtelenül hosszú idő telt el, míg a fogoly válaszolt. Halk, kaparós hangon szólalt meg.

− Nillian… Nillian Jegetar Cuain.

− Három neved van? − kérdezte csodálkozva a kalmár.

− Nálunk mindenkinek három neve van − felelte köhögve a rab. − A három rész az adott nevünk, anyánk neve, és az apánk neve.

Az eretnek hanglejtésében tényleg érződött valamilyen különös, idegen dallam, olyasmi, amit hosszú útjai során a kereskedő még sohasem hallott.

− Akkor tehát igaz, hogy egy másik világról jöttél!

− Igen.

− És mit keresel itt nálunk?

− Hajótörést szenvedtem itt.

− Hol van az a világ, ahol születtél?

− Nagyon messze.

− Meg tudod mutatni nekem az égbolton?

A fogoly olyan sokáig bámult némán Tertujakra, hogy a kalmár már azt hitte, beszélgetőtársa nem értette meg a kérdést. A rab azonban hirtelen visszakérdezett.

− Mit tudsz te az égi világokról? Mit tudsz a csillagok közötti utazásról?

A kalmár megvonta a vállát.

− Hát nem sokat.

− Mégis, mit tudsz?

− Ismerem a császári flotta csillaghajóit. Azokat, amelyek elszállítják a hajszőnyegeket. Azt mesélik, hogy az ilyen hajókkal utazni lehet a csillagok között.

A mocsokkal borított emberi roncs, aki azt állította magáról, hogy a csillagok közül érkezett ide, hirtelen mintha megelevenedett volna.

− Azok a hajszőnyegek − nézett a kalmárra, és előrehajolt, úgy, hogy könyökével kellett megtámasztania a fejét. − Hova viszik őket?

− A császár palotájába.

− Hát ezt meg honnan veszed?

− Igazából nem tudhatom − válaszolta Tertujak. − Nekem is úgy mondták.

A magát Nilliannak nevező férfi bólintott, és Tertujak látta, hogy a rab hajából homokszemek hullanak a padlóra. Holnap reggel majd ki kell takaríttatnia a kamrát.

− Hazudtak neked. A császár palotájában nincsenek hajszőnyegek. Egyetlen egy szőnyeg sincs.

Tertujak gyanakvóan összehúzta a szemöldökét. Ha az ember egy eretnekkel beszélget, akkor ne lepődjön meg, ha ilyen dolgokat kell hallania. De mi van akkor, ha a fogoly nem is eretnek?

− Hát ezt meg honnan veszed? − kérdezte.

− Jártam ott.

− A császári palotában?

− Igen.

− Lehet, hogy nem vetted észre a hajszőnyegeket.

És akkor az idegen elnevette magát.

− Az lehetetlen lett volna. Egyszer láttam egy hajszőnyeget. Egész életem során nem találkoztam még egy olyan gyönyörű, elképesztően finom remekművel. Egy ilyen csodát nem lehetett volna eltitkolni. És nem csupán egyetlen hajszőnyegről van szó, hanem sok-sok ezerről. A palotában viszont egy darabot nem találni belőlük. A mi nyelvünkön még csak ilyen szó sincs.

Ez igaz lehet? Ha pedig mégis inkább hazugság, mi a fene lehet ezzel a fogoly célja?

− Úgy beszélik − folytatta Tertujak−, hogy a császár palotája a világegyetem leghatalmasabb épülete…

A rab gondolkozott egy kicsit.

− Igen, ez így alighanem igaz. De ettől még nem áttekinthetetlen a komplexum. Ezen a bolygón nem akad egyetlen olyan város sem, ahol ne lehetne egyszerűbben elbújni, mint a Csillagpalotában.

− De hát csak vannak olyan magánlakosztályai a császárnak, ahová senki mást nem engednek be!

− Hát éppenséggel voltak ilyenek.

Az idegen kihúzta magát.

− Azért vagyok itt, mert már kimondtam, úgyhogy megismételhetem magamat: az itteni időszámítás szerint körülbelül húsz esztendő óta a császár már nem uralkodik.

Tertujak csak bámulta a kezén-lábán megláncolt, rongyokba burkolt mocskos férfit, és tudta, hogy az idegen nem hazudik. Ez a gondolat már maga is eretnekség volt. Mégis, valahol mélyen érezte a bizonyosságát annak, hogy az idegen nem mondott mást, csak az igazat, csakis az igazat.

– Akkor hát igazak a szóbeszédek. A rémhírek, amik már jó két évtizede terjengnek − morogta halkan. − Hogy a császár lemondott…?

− Hát nem. Ezek a hírek nem felelnek meg a valóságnak.

− Ezt meg hogy érted?

A fogoly hirtelen acélkemény pillantást vetett fogva-tartójára.

− Jó uram, én magam is felkelő vagyok. Születésem pillanatától kezdve a Hangtalan Szél mozgalom tagja voltam. Húsz évvel ezelőtt megtámadtuk a központi világot, elfoglaltuk a palotát, és megdöntöttük a császár hatalmát. Azóta nincsen császárság. Akár tetszik, akár nem, ezek a tények.

A hajszőnyegkereskedő bizonytalan arckifejezéssel nézte az idegent. Mindaz, amit hallott, olyan volt, mintha csak megnyílt volna a föld a lába alatt.

Ujjával az ablak felé bökött.

− Odafent jól látom az égbolt csillagait. Még mind világítanak. Nekem mindig azt mesélték, hogy a császár nélkül csillagok sincsenek.

– A császárnak semmi köze ehhez − felelte a felkelő. − Amit hallottál, az dajkamese.

− Dehát nem a császár teremtette a csillagokat?

− Ő erre ugyanolyan képtelen lett volna, mint én. A császár is csak ember volt, mint mindenki más. Titeket azért kábítottak ilyen mesékkel, hogy uralkodhassanak felettetek.

Tertujak megcsóválta a fejét.

− És az sem igaz, hogy megszámlálhatatlan évezred óta uralkodik? Hogy élhet ilyen sokáig, ha nem halhatatlan?

Az idegen összevonta a szemöldökét.

− Bárhogy is sikerült neki ilyen sokáig élnie, mostanra már halott.

− Meghalt?

− Meghalt. A palota megszállása során egy felkelő sarokba szorította egy távoli szobában, és párbajban agyonlőtte.

Tertujaknak ekkor eszébe jutott, mit meséltek neki az idegen elfogásának körülményeiről. Foglya éppen két haj-szőnyegszövőnél vendégeskedett, amikor hirtelen csak úgy elkezdett istenkáromló dolgokról beszélni. Azok ketten elfogták, és megvádolták az eretnekséggel.

− És te erről éppen a hajszőnyegszövőknek kezdtél mesélni? − kérdezte döbbenten. − Kész csoda, hogy életben hagytak!

– Úgy fejbe vertek, hogy majdnem szétloccsant a koponyám. Az a csoda, hogy életben maradtam! − hördült fel a fogoly. − Az egyik lekötötte a figyelmemet, lelkesen érdeklődött, a másik meg a hátam mögé osont és… puff! Amikor magamhoz tértem, valamilyen börtönben feküdtem láncra verve.

Tertujak nyugtalanul fel és alá sétált.

− Azt mondod, hogy a császári palotában nincsenek hajszőnyegek. Én viszont jól tudom, hogy évről évre tízezrével viszik el erről a bolygóról a szőnyegeket. Hova viszik őket a császári hajósok, ha nem a palotába?

Az idegen bólintott.

− Mostanra már én is rájöttem, hogy ez itt a legizgalmasabb kérdés. Viszont még csak nem is sejtem, mi lehet a válasz.

− Lehet, hogy nem ugyanarról a császárról beszélünk?

− Erről az emberről beszélünk − felelte a fogoly, és a kabin falán függő fényképre mutatott. A császár képmását Tertujak még az atyjától örökölte, aki azt az ő apjától kapta, és ez így ment nemzedékek hosszú során át. − Ő XI. Sándor császár.

− Sándor császár?

Arab válasza elképesztette Tertujakot, az este során most lepődött meg először komolyan.

− Nem is tudtam, hogy neve is van.

− Ezt is elfelejtettétek. Ő a tizenegyedik volt azoknak a császároknak a sorában, akiket mind Sándornak hívtak. Már az első tíz is nagyon sokáig élt, de ő egyedül tovább uralkodott, mint azok együttesen. Olyan hihetetlenül régen szerezte meg a hatalmat, hogy az emberek úgy vélték, a császár már az idők kezdete óta uralkodik felettük.

− Igen.

Tertujak a fejét csóválva nyugtalanul fel és alá kezdett járkálni. Az idegen némán figyelte.

Ez lenne a válasz a kérdéseire? Ez lenne a magyarázat? Ez lenne az oka annak, hogy egyre kevesebb hajszőnyeg készül?

A kalmár ismét leült.

− Amit elmondtál − ismerte be −, igen nagy hatással van rám. Ugyanakkor viszont képtelen vagyok felfogni a hallottakat. Érted, amit mondok? Egészen egyszerűen nem sikerül elképzelnem, hogy meghalt a császár. Mintha csak az uralkodó itt élne bennem. Mintha csak a részem lenne.

− Te magad sohasem láttad a császárt. Azért tartod lenyűgöző emberfeletti lénynek, mert így neveltek.

Az idegen elkezdte az övét piszkálni, már amennyire ezt láncai engedték.

− Van nálam egy kép, amit igazából nem akartam megmutatni senkinek sem, amíg a bíráim elé nem állhattam, de…

Előszedett egy fényképet, és átadta a hajszőnyegkereskedőnek. Tertujak megvizsgálta a képet. A fényképen gyomorfelforgató pontossággal látszott egy fejjel lefelé a lámpaoszlopra akasztott férfi holtteste. Mellkasában ököl nagyságú lyuk tátongott. A seb széle mintha csak tűztől feketedett volna meg.

Amikor a kalmár megfordította a képet, hogy alaposabban megvizsgálhassa a halott arcvonásait, hirtelen úgy érezte, mintha csak villám csapott volna bele. Majdnem megállt a szívverése. Hiszen ismerte ezt az arcot! Jobban, mint a saját képmását. A halott tényleg a császár volt.

Artikulátlanul felnyögött, és elhajította a fényképet. Hátradőlt a párnákon. Hiszen ez lehetetlen. Ez egyszerűen… Felvette a földről a képet, és még egyszer megnézte. A császár. Meghalt. Díszegyenruhás holtteste minden méltóság nélkül lógott a lámpaoszlopról.

− Úgy érzed magad, mintha derült égből beléd csapott volna a villám − hallotta valahonnan a messzeségből a lázadó hangját. − Nem tudom, hogy ettől jobban érzed-e majd magad, de tudnod kell, hogy nem te vagy az első, akivel ez történik. Az idők kezdete óta nem akadt még egy olyan kép, amelyikről ilyen sok másolat készült volna, mint erről a fotóról. Amit a kezedben tartasz, elképzelhetetlenül sok embernek segített abban, hogy lerázzák magukról a rájuk kényszerített béklyót. Láthatják, hogy a császár nem istenség.

Tertujak igazából nem is figyelt rá. Úgy érezte, elméje felforrt, mint víz a bográcsban. Gondolatai elképesztő sebességgel száguldtak. Emlékezetének képei valósággal elrohantak lelki szemei előtt, ahogy megpróbált mindent újra értelmezni. Rendet akart teremteni. Minden, de tényleg minden megváltozott. Érvényét vesztette mindaz, ami eddig útmutatásként szolgálhatott.

Az idegen mintha még mindig beszélt volna hozzá. Nem értette, mit mond. A kalmár csupán a képet látta maga előtt, miközben megpróbálta teljes mértékben feldolgozni a hallottakat: a császár meghalt.

−…mi ez a zaj odakint?

− Tessék?

Tertujak előbukkant gondolatai és érzelmei örvényéből. Mintha csak felébredt volna egy rémálomból. Most már ő is hallotta a zajt. Kintről kiabálás és üvöltözés hallatszott be. Fém csengett élesen fémen. Fenyegető zajok.

A hajszőnyegkereskedő talpra ugrott, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta a csapóajtót, és kidugta a fejét. Fáklyák fényét látta, rohanó embereket, árnyékokat, és a táboron keresztül vágtató hátasállatok körvonalát. Harc zaját hallotta. Becsapta az ajtót, és húsos ujjaival megmarkolta a nyakában lógó, vékony láncot.

Minden szétesik, gondolta.

− Mi történik? − kérdezte az idegen.

− Rablók − hallotta a kereskedő saját, természetellenesen nyugodt hangját. − Megtámadták a tábort.

− Rablók?

− A hajszőnyegeket akarják.

Mégis csak igaza volt. Rossz előérzete nem csapta be. Hát persze! Ha valaki csapdát akart állítani a karavánnak, akkor arra ez a hely volt a legmegfelelőbb. A végtelen és meredek Zarrak-hegységen egyedül itt vezetett át hágó.

− Úgy érted, hogy a hajszőnyegeket akarják elrabolni?

Tertujak bólintott.

− De hát mi annak az értelme? Mihez kezdenének a hajszőnyegekkel a sivatagi rablók?

– Majd felkínálják őket a többi hajszőnyegkereskedőnek − vágta rá Tertujak, miközben elméje lázasan kereste a kiutat ebből a katasztrofális helyzetből. − Időtlen idők óta érvényben van az előírás, ami pontosan meghatározza, hogy hány hajszőnyeget kell egy-egy kalmárnak felmutatnia, amikor hosszú körútjáról visszaér a kikötővárosba. Ha nem sikerült megszereznie a kellő számú szőnyeget, akkor a kereskedők becsületkódexe arra kényszeríti, hogy felmetssze a saját hasát.

− A rablók pedig eladják a zsákmányolt hajszőnyegeket azoknak a kereskedőknek, akik nem bírtak kellő számú szőnyeget szerezni, viszont szeretnének még életben maradni? − érdeklődött a felkelő, és szemében élénk fény villant.

− Pontosan.

Valahol a hajszőnyegkereskedő elméjének mélyén egy ősöreg, poros hang szólalt meg: Meghallgattad az eretnek szavait, és ő megrontott téged. Hittél neki, teljes szívedből hittél, ezért most törődj bele a büntetésbe!

Tertujak felemelte a halott császár fényképét, és odaadta a fogolynak.

− Nincsen fegyvered? − kérdezte a rab, és nyugtalanul megrángatta a láncait.

− Katonáim vannak.

− Azokkal nem mész sokra.

Igen, gondolta Tertujak. És ez már a vég.

A harc zaja egyre erősebbé vált. Vad kurjongatás hangjai hatoltak át az ajtón, és acél csattant acél ellen. Velőt rázó sikítás hallatszott, és valami nekicsapódott a kocsi oldalának. Talán egy emberi test.

A vékony nyaklánc maradványa kicsúszott a kereskedő dermedt ujjai közül, a padlóra zuhant, és eltűnt a szőrmék között.

Egy rettenetesen hosszú pillanatig csend uralkodott. Aztán vadul felrántották a csapóajtót, és egy szurtos fáklya fényében megpillantották a támadóikat. Feketére festett arcukat vér borította.

− Üdvözlünk a hegyekben, Tertujak kalmár! − csattant fel a legelöl álló szakállas óriás gúnyos hangja. A férfi homlokát mély sebhely csúfította el. − Ugye megbocsátasz, amiért ilyen késő este még benéztünk hozzád?

A rablóvezér beugrott a kocsi belsejébe. Három társa követte. A gúnyos vigyor eltűnt az arcáról, mintha csak túl nagy erőfeszítést igényelt volna a színészkedés. A foglyot csupán egyetlen futó pillantásra méltatta, majd a hajszőnyegkereskedőre mutatott.

− Megmotozni! − parancsolta.

A rablók a kalmárra vetették magukat. Letépték róla a ruháját, és átkutatták a ruhadarabokat. Durván rángatták, és lökdöstek, míg a végén már csak pár rongydarab takarta a testét, de mégsem találták meg azt, amit kerestek.

− Semmi.

Vezetőjük a kereskedő elé lépett, és fenyegető pillantást vetett rá.

− Hol van a szőnyegszállító jármű kulcsa?

Tertujak nyelt egyet.

− Nincs nálam.

− Ne próbálj meg becsapni, dagadt disznó!

− Az egyik emberemnél van.

A szakállas hitetlenkedve felnevetett.

− Az egyik emberednél?

− Igen, egy katonánál. Tökéletesen megbízom benne. Megparancsoltam neki, hogy meneküljön el, ha megtámadnak minket.

− A pokolba!

A rablóvezér teljes erővel a kereskedő arcába vágott. Az ütés ereje oldalra csapta Tertujak fejét, és az ajka is felszakadt, ám a kereskedő egyetlen hangot sem adott ki magából.

A rablók nyugtalanná váltak.

− Hát most mit csináljunk?

− Elvisszük magunkkal az egész kocsit − javasolta az egyik rabló. Az alacsony férfi jobb karját száraz vér borította. Sejteni lehetett, hogy nem a saját vére. − Valahogy majd csak kinyitjuk…

− Ostobaság − förmedt rá a szakállas. − Mit gondolsz, mégis miért páncélozott az a kocsi? Felejtsd el! A kulcs kell nekünk.

A rablók összenéztek. Kintről, távolabbról még mindig csatazaj hallatszott.

− Napkelte után átkutathatjuk a környéket − szólalt meg az egyikük. − Gyalogszerrel a fickó nem juthatott messzire.

− És azt miből gondolod, hogy gyalog indult el? − förmedt rá a véreskezű.

− Egy lovast észrevettünk volna…

− Nyughassatok! − förmedt rájuk vezetőjük, és dühösen csapott egyet a kezével. Visszafordult a vértől csöpögő szájú hajszőnyegkereskedő felé.

− Nem tudom elhinni − folytatta a rabló fenyegetően halk hangon −, szóval nem igazán hiszem, hogy akad kereskedő, aki kiengedné a kezéből a hajszőnyegeket szállító kocsi kulcsát.

Fürkészve végignézett Tertujakon.

− Nyisd ki a szádat.

A kalmár nem mozdult.

− Nem érted? Nyisd ki a szádat! − förmedt rá a szakállas óriás.

− Már miért? − kérdezte Tertujak.

− Mert azt hiszem, hogy a bolondját járatod velünk.

A rablóvezér megragadta a kalmár állát, és kegyetlen erővel szorítva arra kényszerítette, hogy kinyissa a száját.

− Néhány friss sebhely van a szájpadlásodon − állapította meg, és szánakozó pillantást vetett áldozatára. − Nem hiszem, hogy odaadtad a kulcsot a katonának. Szerintem mást csináltál. Azt hiszem, hogy lenyelted a kulcsot.

A kalmár szeme természetellenesen kitágult. Képtelen volt megszólalni, de tekintete felért egy beismerő vallomással.

− Na? − kérdezte a rabló. − Kitaláltam?

Tertujak csak hörögni tudott.

− Igen − sikerült végül kinyögnie.

Az együttérzés és a könyörület utolsó szikrája is eltűnt a szakállas férfi szeméből. Hátranyúlt, és egy hosszú, éles pengéjű kést húzott elő az övéből.

− Ez bizony nagy hiba volt − mondta halkan. − Bizony ám, nagyon nagy hiba.