Az adószedő

 

AZ ADÓSZEDŐ NAPOK ÓTA haladt a kereskedelmi út mérföldkövei mellett. Tulajdonképpen semmi oka sem volt arra, hogy siessen. A durván faragott mérföldkövek ugyanolyan távolságban álltak egymástól, nem volt nehéz észrevenni őket, és a keményre taposott országutat csak nagyon ritkán borította be a szélhordta homok. Ennek ellenére önkéntelenül fellélegzett, amikor a távolban megpillantotta Yahannochiát.

Hátasállata, egy jó felépítésű jibbarat, nem törődött a várossal. Ugyanolyan egyenletes himbálódzó léptekkel haladt tovább, és ritmusán akkor sem változtatott, amikor ura tulajdonképpen minden ok nélkül tenyerével csapkodva próbálta meg nagyobb sebességre bírni. Ha arról volt szó, hogy hosszú szárazföldi utakat kell megtenni, a jibbaratok sokkal megbízhatóbbak voltak az embereknél.

Az adószedő a dombtetőkön megpillantotta a hajszőnyegszövők otthonait. Némelyik épület feltűnő volt, és tarka, míg mások a feltűnést kerülve valósággal beleolvadtak a szürkésbarna sziklák hátterébe. Az épületeket különböző korokban és különböző stílusokban építették. Látott meredek tetejű épületeket, melyek falait vörösre égetett téglákból emelték, míg mások szélesen terpeszkedtek a földön, és falaikat faragott kövek alkották. Még egy olyan házat is felfedezett, amelyik egészen fekete volt, és a távolból azt a látszatot keltette, mintha leégett volna.

Senki sem törődött vele, amint keresztüllovagolt a város kapuján. Az utcákon hangosan veszekedő gyerekek szaladgáltak, és az egyik sarkon néhány pletykálkodó asszony állt. Csupán néhány alkalommal fedezte fel az emberek szemében a félreismerhetetlen rémületet, ahogy a városlakók pillantása megállapodott a nyeregtáskáját díszítő címeren: a helybeliek felismerték a császári adószedő jelvényét.

Még jól emlékezett a városra. Nem sok minden változott meg itt utolsó látogatása óta. Azóta már jó három év is eltelt. Könnyedén megtalálta a szűk sikátorokban a helyes utat, elléptetett a poros, szegényes műhelyek, és a sötét ivók, a hulló vakolatú házak, a penészes faoszlopok mellett, még el nem ért a városi elöljárósághoz.

Halványan elmosolyodott. Nem fogják becsapni. Felbecsüli őket, és kiveti rájuk az adót. Könyörület nélkül. Természetesen tudták, hogy jönni fog: mindig is tudni szokták. A jövevény azonban évtizedek óta szolgálta a császárt, és ismerte az összes kiskaput. Nagyot tévedtek, akik azt hitték, hogy meg tudják téveszteni ezekkel a szegényes boltozatokkal. Ha az ember kicsit alaposabban körülnézett, gyorsan megtalálta a pincékben lógó zsíros sonkákat, és a szekrényekben a legfinomabb szöveteket.

Istentelen gazemberek! Nem mintha lett volna bármi értelme is létezésüknek, azon túl, hogy kifizetik azt a kicsinyke kis adót. De nem, a nyomorultak még azt is megpróbálják elsumákolni.

Az elöljáróság épülete előtt megállította a jibbaratot, és anélkül, hogy leszállt volna a nyeregből, bezörgetett egy ablakon. Egy fiú dugta ki a fejét, és megkérdezte, hogy mit akar.

− Kremman vagyok. Császári adószedő, és bíró. Jelentsd érkezésemet a város urainak!

A legénykének tágra nyílt a szeme, ahogy megpillantotta a császári pecsétet, gyorsan bólintott, és eltűnt.

Ezek semmitől sem riadtak vissza. Ott, ahonnan éppen érkezett, Breppenikiben például elégették a főkönyvet. Ezt persze nem ismerték be, mert az ilyesmit soha nem ismerik be, hanem azt állították, hogy tűz ütött ki a városi elöljáróság épületében, és a könyv a lángok martalékává vált. Nem mintha ezzel sikerült volna elérniük, hogy megússzák az adózást. Nem, csupán azt érték el, hogy az adószedő a tervezettnél sokkal tovább maradt náluk. Új főkönyvet kellett nyitni, és fel kellett becsülni a város minden egyes polgárát. Volt nagy siránkozás, és jajveszékelés, és bőségesen folytak a könnyek, ahogy az lenni szokott, de az adószedő rendíthetetlenül tette a dolgát, és elvégezte a kötelességét. Tudta, hogy vendéglátói mostantól kezdve sokkal jobban fognak vigyázni a főkönyvre. Soha többé nem mernek még egy ilyen trükkel próbálkozni.

Az elöljáróság ajtaja valósággal kipattant, és egy kövér öregember rohant ki az utcára. Annyira sietett, hogy még fel sem tudta venni meglehetősen kopottas díszköntösét. Zihálva megtorpant Kremman előtt, magára ráncigálta a köntöst, és csak akkor nézett fel az adószedőre. Homlokán izzadtság csillogott.

− Üdvözöllek császár urunk nevében, Kremman! − kiáltotta harsányan. − Nagyon örülök annak, hogy kegyed megérkezett hozzánk, bizony, igen nagyon örülök, mert tegnap óta egy lator ül a tömlöcben, és mi nem tudjuk, hogy mihez is kezdjünk vele. De te, jó uram, bíróként ítéletet mondhatnál…

Kremman megvető pillantást vetett a férfira.

− Ne pocsékold az időmet. Ha lator van a tömlöcben, akkor akasszátok fel, úgy, ahogy azt a törvény előírja.

A városi elöljáró hevesen szuszogva akkora lelkesedéssel bólogatott e szavakat hallva, hogy félő volt, bármelyik pillanatban hasra eshet.

− Eszembe nem jutna, hogy ilyesmivel zaklassam nagy jó uramat, ha a gonosztevő közönséges lator volna. Eszembe se jutna. Aki itt van a tömlöcben, az azonban nem közönséges lator, hanem bizony egy egészen különleges latorféle. És ez nekem szilárd meggyőződésem…

Hogy mi nem jut az eszükbe! Mi lenne, ha inkább ekkora találékonysággal végeznék a munkájukat, ahelyett, hogy minden leleményességükkel az adószedőt akarnák megtéveszteni.

Kremman egy kézmozdulattal elhallgattatta a fecsegő férfit.

− Először és mindenek felett az adókönyvekkel akarok foglalkozni, hiszen e célból jöttem.

− Persze, természetesen. Bocsásd meg tapintatlanságomat! Nagy jó uram bizonyára fáradt az utazástól. Egyből meg akarja nézni a könyveket, vagy szabad lenne először megmutatnom a szálláshelyét, és feltálaltathatnék-e esetleg valami kis könnyű étket.

− Kezdjük a könyvekkel − csattant fel Kremman, és leszállt a nyeregből.

− Kezdjük a könyvekkel. Hát persze. Kövessen, jó uram! Kremman vállára akasztotta a felszerelését tartalmazó táskát, és az öregember nyomába eredt, aki levezette őt az elöljáróság pincéjébe. Miközben a hosszú gyakorlástól teljesen beidegződött mozdulatokkal elhelyezte a rendelkezésére bocsátott jókora asztalon a különféle írószerszámait, szeme sarkából csendben figyelte, ahogy az öreg előkotort valahonnan egy rozsdás kulcsot, és kinyitotta azt a hatalmas, vaslemezekkel borított szekrényt, amelyikben a település adólajstromait őrizték.

− Kezdjük a változásokkal − parancsolta Kremman, miután az elöljáró az asztalra fektette a lepecsételt főkönyvet.

− Azonnal felsoroljuk őket − mormogta az elöljáró.

Kremman gonoszul elvigyorodott, miközben vendéglátója kicsoszogott az ajtón. A vénség bizonyára azt hitte, hogy valamilyen ostoba történettel elterelheti figyelmét a munkájáról. Most pedig igen csak lógott az orra, mert nem sikerült a kis terve.

Az adószedő őket is elkapja. Egyszer mindenki sorra kerül.

A jövevény munkához látott. Először is ellenőriznie kellett, hogy Yahannochia város adófőkönyvén érintetlen maradt-e a pecsét. Kremman először a könyvet körülvevő pecsétszalagokat ellenőrizte. Ezek sértetlennek látszottak. Most a pecsét következett. Gyanakodva a kezébe vette, és gondosan tanulmányozni kezdte. Élete során már sok ezer pecsétet feltört, és ugyanannyi pecsétet tett dokumentumokra, ám mindennapos munkája során ez volt az a pillanat, amikor egy pillanatra megállt, és nem engedte, hogy a megszokás rabja legyen. Az adófőkönyv pecsétje volt az egész rendszer legérzékenyebb pontja. Ha valaha is sikerülne nekik úgy meghamisítani egy pecsétet, hogy azt nem veszi észre, akkor Kremmannak vége. Ha annak híre menne, akkor az a fejébe kerülne. Ha pedig a gonosztevők tartanák a szájukat, az adószedő akkor is ki lenne szolgáltatva kényükre, kedvükre. Megzsarolhatnák.

Az ablakot kinyitó legény valószínűleg a városi irodaszolga lehetett, bejött a szobába és magával hozta a változások jegyzékét tartalmazó könyvet. Kremman hűvös biccentéssel jelezte, hogy tegye a könyvet az asztalra, majd, amikor észrevette, hogy mennyire kíváncsi a fiú, olyan mérges pillantást vetett rá, hogy az fejvesztve kimenekült az ajtón. Az adószedőnek nincs szüksége szemtanúkra.

Óvatosan a kemény viaszra nyomta címeres pecsétjét. Megnyugodva érezte, hogy az illeszkedik. Elővette erős nagyítóját, de az alapos vizsgálat sem tárt fel szabálytalanságot.

Erre csak nem vetemednének. Csak nem felejtették még el, hogy ő volt az az ifjú adószedő, aki Háromfolyó városban felfedezte a hamis adópecsétet. Csak emlékeznek még arra, milyen kemény büntetést rótt ki az egész településre. Mindenkinek újra felmérte a vagyonát, és olyan durva büntetőadót varrt a nyakukba, hogy attól a városlakóknak könny szökött a szemébe.

Már csak az utolsó próba maradt hátra. Gyors pillantást vetett az ajtó irányába, hogy ellenőrizze, nem leskelődik-e ott valaki, majd elővette aprócska zsebkését, és óvatosan kapargatni kezdte a pecsét tetejét. Mert ez volt az a titok, ami titok maradt akkor is, ha valaki egyszerűen csak feltörte, vagy éppen megolvasztotta a pecsétet. Senki sem tudta, hogy a pecsét felszíne alatt egy második kép is rejtőzik. Ezt a titkos jelet azonban csak a legnagyobb óvatossággal és ügyességgel lehetett napvilágra hozni. Kremman lélegzetvisszafojtva dolgozott, míg a pecsétviasz leheletnyi elszíneződése jelezte, hogy elérte az elválasztóréteget. Évekig tartott, amíg megtanulta azt a leheletfinom mozdulatot a késsel, amivel le lehetett választani a felső viaszréteget. És ott volt a titkos pecsét. Valóban, a parányi jel, amelyet csupán a császári adószedők ismertek. Kremman elégedetten elmosolyodott. Odahúzott egy gyertyát, és teljesen megolvasztotta a pecsétet. A viasz belefolyt a parányi vascsészébe. Ha elvégezte kötelességét, újra felhasználja, és ismét pecsét lesz belőle.

Ekkor végre felnyithatta a könyvet. Ez a pillanat mindig valósággal felvillanyozta. Így volt ez pályafutása első pillanatától kezdve: a hatalom pillanata. A könyvben feljegyezték a város összes lakójának teljes vagyoni helyzetét. Felsorolták itt a gazdagok vagyonát, és a szegények nyomorúságos ócskaságait. A könyv segítségével egyetlen tollvonással eldöntheti, hogy egy város élete jólétben, vagy nyomorban folytatódik-e. Majdnem hogy gyengéd kézzel forgatta az ősrégi oldalakat. Pillantása végigsimította a megsárgult oldalakon sorakozó, megfakult feljegyzéseket, a számokat, az aláírásokat, és a pecséteket. A városok elöljárói díszes köntösüket magukra öltve csak hadd hivalkodjanak a lakosság előtt. Az adószedő kezében ez a könyv jelentette az igazi hatalmat. A könyv, meg a jogosultság, hogy beleírhasson.

Alig tudta letenni. Nagyot sóhajtott, amikor kézbe vette azt a másik könyvet, a városi változások jegyzékét. Ez a könyv sokkal hétköznapibb volt, majdnem hogy közönséges. Szinte érezni lehetett, hogy ebbe aztán bárki beleírhatott. Mindenki könyve, kis ribanc. Kremman enyhe ellenérzéssel nyitotta ki, és megkereste utolsó bejegyzését. Ezután gyorsan átnézte az új feljegyzéseket. A változások között szerepeltek a születések, és az elhalálozások. Az esküvők, a betelepülők jegyzéke, meg azoké, akik elmentek innen, és az is, ha valakinek megváltozott a szakmai besorolása. Nem történt olyan sok dolog, mint amitől tartott, figyelembe véve az eltelt hosszú időt. Nem lesz nehéz elkészítenie az adóbecsléseket, és utána még néhány szúrópróbára is marad ideje. Igencsak furdalta a kíváncsiságát, hogy ez a csendes ki város a színfalak mögött is olyan tisztességes-e, mint amilyennek látszik.

Az utolsó bejegyzéshez érve enyhén elfintorodott. A helybeliek nemrég halálra kövezték a város egyetlen tanítóját. Úgy tűnt, egy vándorló prédikátor utasítására cselekedtek. Az utólag elkészített vádirat istentagadásról szólt. Kremman nagyon nem szerette, ha valami jöttment prédikátor annyira elbizakodottá válik, hogy bírónak képzeli magát. Ezen kívül pedig, ha egy városban nem marad tanár, akkor ott nemsokára az adóbevételek is csökkeni kezdenek. Ezt a hosszú évek tapasztalata egyértelművé tette.

A boltíves pincében kellemes csend honolt. Kremman csupán saját lélegzetét hallotta, meg az írótoll sercegését, ami gyorsan futott a papíron, ahogy elkészült az újabb és újabb névsor. Az első listát nemsokára odaadja a városi irodaszolgának. Ez a felsorolás tartalmazta azoknak az embereknek a nevét, akiket adategyeztetésre be kellett hívni az elöljáróságra. Olyan emberek kerültek fel ide, akiknek birtokviszonyuk, vagy családi állapotuk megváltozott utolsó ittjárta óta. A második listára azoknak a nevét jegyezte fel, akiket ő maga fog személyesen felkeresni, hogy felbecsülje a vagyonukat. Néhány nevet a változások jegyzékéből vett át. Ezeknél elkerülhetetlennek tűnt, hogy személyesen ellenőrizzen mindent. A listán szereplő többi nevet ösztönei szavára hallgatva jegyezte fel. Az adószedő pontosan tudta, hogy az ember ösztönösen arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet megtartsa magának, és csak a lehető legkevesebbet engedjen át másoknak. Ugyanilyen erős a vágy, hogy kijátsszák az érvényes szabályokat. Hosszú pályafutása során sohasem hagyta cserben a szimata. Amikor átolvasta a városlakók jegyzékét, pillantását nem kerülte el az emberek szakmája, életkora, besorolása, és persze a legutóbbi vagyonfelmérés eredménye sem. Némelyik név esetén mintha csak egy belső hang szólalt volna meg az elméjében. Ezek a nevek felkerültek a listára.

Elég pontosan el tudta képzelni, mit is csinálnak ebben a pillanatban a városlakók. Az adószedő érkezésének a híre mostanra már a legutolsó kunyhóba is eljutott. A helybeliek dobogó szívvel azon töprengenek, hogy most mi történik. Kit kap el ma az adószedő? Mások már javában dugdossák az összes értéktárgyukat. Elrejtik az ékszert, az új ruhákat, a jobb szerszámokat, a füstölt húst, és a besózott élelmiszerrel teli cserépfazekakat. Miközben ő itt ült lent a pincében, addig azok mocskos, szakadt ruhákat adnak az idősebb gyerekeikre, zsírt és hamut kennek a hajukba, meg az arcukra, sárral és hamuval kenik be házuk, vagy kunyhójuk falát, és a jószág trágyájával borítják be a szobák padlóját.

Ő azonban keresztüllát a színjátékon. Azt hiszik, hogy kócos hajukkal és mocskos arcukkal megtéveszthetik, neki viszont elég lesz egy pillantást vetni a körmük alá, és megnézni, hogy kérges-e a tenyerük. Egyből kiderül az igazság. Meg fogja találni az elrejtett holmikat, a fekvőhelyek szalmája alatt, a szekrények mögött, a padlódeszka alatt és lent, a pincében. Nem létezik túl sok jó rejtekhely, és az adószedő valamennyit ismerte. Ha éppen jó kedvében volt, még egyfajta versenynek, szórakoztató kihívásnak is tekintette a dolgot. Másrészt viszont meglehetősen ritkán volt jó a kedve.

Amikor elkészült mind a két listával, Kremman becsukta a főkönyvet, és csengetett, hogy odahívja a városi irodaszolgát.

− Tudod, hogyan zajlik az adó kivetése? − kérdezte tőle. − Még nagyon fiatal vagy, és nem is ismerlek, ezért kérdezem.

− Igen. Vagyis nem. Elméletben már elmagyarázták nekem, de jómagam még sohasem…

− Akkor tedd azt, amit mondok neked. Itt van ez a lista. Rajta azoknak a neve, akiket holnap itt fogok felbecsülni. Négy csoportra bontottam őket. Jön egy kora délelőtt, egy késő délelőtt, egy késő délután, egy pedig este. Gondoskodj arról, hogy valamennyien időben érkezzenek. Érthető?

A fiatalember bizonytalanul bólintott. Igazi zöldfülű, gondolta megvetően Kremman.

− Menni fog a dolog?

− Persze, de még mennyire! − erősködött a városi irodaszolga.

− Mit fogsz csinálni?

Na, ezzel sikerült sarokba szorítania a fiút. Kremman csak nézte, ahogy a legény nagyot nyelt, és zavartan bámulni kezdte a padlót, mint aki abban reménykedik, hogy talán ott megtalálja a választ. A fiú erejéből csak érthetetlen motyogásra futotta.

− Mit mondtál? − csapott le rá Kremman gonosz elégedettséggel. − Nem értettelek!

− Azt mondtam, hogy nem tudom.

Kremman úgy nézett a városi irodaszolgára, ahogy egy különösen undorító férget vizsgál az ember.

− Ismered a listán felsorolt embereket?

− Igenis!

− Mi lenne, ha még a mai nap során szépen sorra vennéd őket, és mindenkinek szólnál.

A legény lelkesen bólogatni kezdett, de nem mert az adószedő szemébe nézni.

− Igenis. Megyek, és szólok nekik.

− Hogy hívnak?

− Bumug a nevem.

− Te délután kerülsz sorra.

− Délután? − a legény végre ismét az adószedőre nézett. − Én is? Ez most mit jelent?

Kremman keserűen elmosolyodott.

− Hát azt, hogy te is rajta vagy a listán, Bumug.

 

* * *

 

Ahogy mindig is, a császári adószedőt most is a városi elöljáróság vendégszobájában szállásolták el. Az adószedő még egyetlen olyan városban sem járt, ahol ne okozott volna nagy fejtörést az előjáróknak az, miként is rendezzék be a vendégszobát, és hogyan lássák el vendégüket. Egyfelől senki sem merte megkockáztatni azt, hogy szűkmarkúságukkal felbőszítsék, másrészt viszont még a látszatát is kerülni akarták annak, hogy az adószedő esetleg egy tehetős város vendégszeretetét élvezi éppen.

Az idegen legnagyobb szerencséjére többnyire az az álláspont kerekedett felül, hogy nem árt lekenyerezni az adószedőt. Ez történt itt, Yahannochiában is. Tiszta szoba, királyi méretű ágy és bőségesen megterített asztal várt rá. Az adófőkönyvet a párnája alá rejtette, mielőtt leült volna az asztalhoz. Amíg újra le nem pecsételi a könyvet, addig egy pillanatra sem veheti le róla a tekintetét.

Amikor másnap reggel, hóna alatt az adófőkönyvvel átsétált a városi elöljáróságra, az épület előtt türelmesen várakozók hosszú sora fogadta. Kremman vett egy mély lélegzetet, majd határozott, kemény léptekkel elindult feléjük, és elfojtotta magában a gyengeséget, az együttérzést, a könyörületességet vagyis azokat a hirtelen feltámadó érzéseket, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak az adószedő munkájával. Nehéz és hosszú munkanap várt rá, olyan nap, amikor reggeltől estig szívfacsaró történeteket kell majd meghallgatnia, és figyelme egyetlen pillanatig sem lankadhat. Nem engedhette meg, hogy elfogja a szánalom, mert a gyengeséggel elárulná a feladatát, ezt a szent küldetést, azt, hogy kiszabja a császárnak szánt adót.

Így aztán döngő léptekkel sietett el a városlakók sora mellett, és még csak egy közelebbi pillantásra sem méltatta őket. Leült az előkészített asztalhoz, amire valaki már kirakta az írószerszámokat és egy kancsó vizet is odaállítottak. Felnyitotta az adófőkönyvet, és hangosan felolvasta a lista legelső nevét.

− Garubad!

Jól megtermett, napbarnította arcú, őszhajú férfi lépett elő. Kopott, viharvert bőrruhát viselt. Csak úgy sugárzott belőle a fizikai erő.

− Én vagyok az.

− Állatokat tenyésztesz?

− Igen.

− Milyen jószágaid vannak?

− Leginkább keppó-juhok. Ezen felül van néhány baraq-bivalyom is.

Kremman bólintott. Pontosan ez állt a könyvében is. Az állattenyésztő becsületes, istenfélő embernek látszott. Nem nagy ügy.

− Hány juhod van? És hány bivalyod?

− Ezerkétszáz keppóm és hét baraqom.

Kremman belemélyedt a feljegyzéseibe.

− Ezek szerint a juhaid száma egynegyedével megnövekedett, de a bivalyok száma nem nőtt? Az adódat ugyanilyen arányban fogom megemelni. Van ez ellen valamilyen kifogásod?

Az állattenyésztő megrázta a fejét.

− Dehogy is. Megadom a császárnak, ami jár neki!

− Átveszem a császár számára − válaszolta Kremman a hagyományoknak megfelelően, és beírta a főkönyvbe a változást. − Köszönöm. Mehetsz!

Jól kezdődött a nap. Az adószedő szerette, ha az adó kiszabása ilyen zökkenőmentesen kezdődik. Most is az ösztöneire hagyatkozott. Tudni szokta, kit kell felvenni a másik listára, kihez kell személyesen benézni egy szúrópróba erejéig, és azt is, hogy kiben bízhat meg.

Fárasztó, de alapjában véve kellemes nap várt rá. Persze most sem maradtak el a megszokott, szívbemarkoló panaszáradatok arról, hogy megrothadt a termés, elhullott a jószág, meghalt a gyerek vagy, hogy világgá ment a férj, de ilyesmivel nem jöttek olyan sokan, mint máskor, és Kremman el is hitt néhány történetet. Még saját magát is meglepte azzal, hogy a hirtelen feltámadt együttérzéstől vezérelve elrendelte, részesüljön adóvisszatérítésben az egyik asszony, akinek meghalt a férje. Nem mondhatja senki sem, hogy az adószedők szörnyetegek lennének. A kötelességét tette, semmi mást. Szent kötelességét, a császár szolgálatában.

Már igen csak későre járt, amikor egy olajlámpás fényében befejezte az utolsó főkönyvi bejegyzést, és elbocsátotta az utolsó embert is. Elégedett pillantást vetett a másik listájára, amelyik öt új névvel gyarapodott. Másnap könnyűszerrel sorra veheti azokat, akikhez személyesen kell elmennie, és utána már nem is marad más hátra, mint hogy összesítse a számokat.

Már éppen be akarta csukni a könyvet, amikor belépett a városi elöljáró. Most is az igen megviselt díszköntösét viselte.

− Ha emlékeztethetném jó uramat arra, hogy itt van a tömlöcben ez a lator…

− Először az adó − felelte Kremman, és fáradtan felkelt. − Először az adó jön, azután jöhet minden más.

− Természetesen − bólintott alázatosan az öregember. − Ahogy jó uram akarja.

Figyelmeztetés nélkül állított be az első házba. Amikor az ember éppen szúrópróbát végez, akkor nagyon fontos, hogy előzetes bejelentkezés nélkül érkezzen. Mindezek ellenére az adószedő nem ringatta magát illúziókba. Miközben végigsietett Yahannochia keskeny sikátorain, útját titokban számos szempár követte. Bármit is tett, annak híre gyorsan, suttogva elterjedt.

Ezt a két adóalanyt azonban sikerült meglepnie. Rémülten pattantak fel, amikor belépett az ajtón. A nő eltakarta az arcát, és eltűnt a másik szobában, míg a férfi, mintegy véletlenül úgy állt az adószedő útjába, hogy az pillantásával ne követhesse az asszonyt. Kremman tudta, miért viselkednek így. Egy szép asszony látványa könnyen megzavarhatja az adószedő elméjét. A fellobbanó vágy ahhoz vezethet, hogy az adószedő először kegyetlenül magas adót szab ki a ház tulajdonosára, majd pedig felajánlja, hogy néminemű gyengédségért cserébe elviselhetőbb szintre csökkenti a fizetendő összeget. Kremman azonban még sohasem tett így. Ráadásul Yahannochia városának elöljárói bölcs előrelátásról tettek tanúbizonyságot, és előző éjjel egy fiatal nőt küldtek az adószedő kamrájába. Mivel ismerték az ízlését, egy igen csak fiatal leányt választottak ki. Nem csoda, hogy az adószedő nem esett kísértésbe.

− Kremman vagyok, a császár adószedője − magyarázta a fiatal férfinak, aki nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen, vagy hogy megijedjen. − A feljegyzéseim szerint tavaly kötöttetek házasságot. Fel kell becsülnöm a vagyonotokat. Vezess körbe, és mutass meg mindent, ami a tietek.

A nőnek nyoma veszett, mire beléptek a szomszéd szobába. Az adószedő éles tekintetét nem kerülte el, hogy az ablak nincs bezárva, csupán betámasztották. Kremman gúnyosan elmosolyodott. Az asszonyka alighanem az ablakon át menekült el.

Kinyitotta a szekrényeket, belenézett a cserépedényekbe, megvizsgálta az ágy szalmáját, megkopogtatta a gerendákat, és a falakat. Ahogy arra számított, nem talált semmi különöset. Végezetül egy helyénvalónak tűnő összeget jegyzett be a listájára.

A fiatalember megkönnyebbülését nem lehetett nem észrevenni.

− Megadom a császárnak, ami jár neki! − kiáltott fel hangosan.

− Átveszem a császár számára − válaszolta Kremman, és továbbment.

Miután visszatért ellenőrző útjáról, az adószedő lepecsételte az adófőkönyvet, és bezárta a szekrényébe. Elkészítette az érvényes adólista másolatát, és beillesztette a változások könyvébe. Más feladat már nem is várt rá, mint hogy kiállítsa az adóbeszedési okiratot.

Az adót magát a városi hatóság gyűjtötte be. Ezzel neki semmi dolga nem akadt. Rá azt a feladatot ruházták, hogy meghatározza az adó mértékét. A pénz elszállításával sem kellett foglalkoznia. Ez a feladat a legközelebbi alkalommal Yahannochiába érkező hajszőnyegkereskedőre várt. A kereskedő kapja majd meg a kiállított adónyilatkozatot is, aminek segítségével a kikötővárosba érve el tud számolni a rábízott pénzről, arról az összegről, amelyet acélból kovácsolt kocsijában vitt magával a partra.

A legtöbb ember azt hitte, hogy az adót továbbküldik a császárnak, ez azonban nem így volt. A pénz sohasem hagyta el a bolygó felszínét. Ez a világ csupán egyetlen módon adózott a császári udvarnak, még pedig a hajszőnyegek segítségével. Az adóból befolyt pénzt arra használták fel, hogy azzal fizessék meg a hajszőnyegek árát.

Éppen ezért bízták meg a hajszőnyegkereskedőket a pénz szállításával. Amikor a karavánok elérkeztek a kikötőbe, a kereskedők leadták a felvásárolt szőnyegeket, a maradék pénzt, és az adószedők adónyilatkozatait is. A dokumentumokat ekkor összehasonlították azokkal a feljegyzésekkel, amelyeket a hajszőnyegszövők céhmesterei küldtek a kikötővárosba. A számokat összevetve egyértelműen kiderült, ha egy kereskedő szigorúan eleget tett a kötelességének, de az is, ha megpróbált tisztességtelenül meggazdagodni.

− Elvégeztem az adók kivetését − jegyezte meg Krem-man mintegy mellékesen, amikor a város elöljárója belépett a szobába. − Ha akad a városban valamilyen ügy, vagy vita, amelyben egy császári bírónak kell ítéletet mondania, akkor annak most jött el az ideje.

− Nincs nálunk semmi ilyesmi − válaszolta az öregember −, csupán, ahogy mondani bátorkodtam, az a lator.

− Ja, úgy. Az a lator − Kremman felemelte a tollát, és hátradőlt. − Mit követett el?

− Mindenféle istenkáromló dolgokat terjesztett, többek között azt, hogy császár urunk már nem uralkodik, mert megdöntötték az uralmát. Ilyen ostobaságokat. Mindezt pedig két, tiszteletreméltó hajszőnyegszövő mester jelenlétében, akik készen állnak arra, hogy tanúskodjanak.

Kremman közönyösen megvonta a vállát.

− Csak ezek a régi szóbeszédek. De hát ezeket már vagy húsz esztendeje hallani lehet. Mindig akadnak olyan elmeháborodottak, akik úgy érzik, feltétlenül elő kell hozakodniuk velük. Miért nem akasztják fel a fickót? Csak egy tévelygő, semmi más. Hiszen így szól a törvény.

− Szóval − válaszolta zavartan az elöljáró −, nem voltunk egészen bizonyosak abban, hogy ebben a konkrét esetben is alkalmaznunk kell-e a törvényt. Nagyon különös, messziről jött fickó ez a lator. Nem is tudjuk, hogy került ide. Azt állítja, hogy egy másik világ szülöttje, egy olyan távoli égitesté, amit nem is látunk az égbolton, mert annyira messze van.

− Nincs ebben semmi különös. Császár urunk birodalma hatalmas − vetette közbe Kremman.

− Ezen felül azt is állította, hogy ő maga is a lázadók közé tartozik. Azok egyike, akik megdöntötték császár urunk hatalmát. Jó uram megbocsátja a szavaimat, de én csak azt ismételem, amit az idegen mondott. Arról beszélt, hogy a lázadók egyik űrhajójával érkezett, és ez a hajó ott kering bolygónk körül…

Az adószedő hangosan felevetett.

− Elképesztő! Ha tényleg lenne itt egy ilyen űrhajó, akkor már rég megpróbálták volna kiszabadítani az idegent. Bolond ez a fickó, semmi más.

− Igen, mi is így gondoltuk − felelte az idős férfi, és egyetértően bólogatott, de aztán egy pillanatnyi habozás után csak kibökte azt, ami a szívét nyomta. − Mégis, megvártuk jó uram ítéletét, mert hát egy adóvevő készüléket találtunk az idegennél.

− Egy adóvevőt? − kapta fel a fejét Kremman.

− Igen, elhoztam magammal.

A városi elöljáró köntöse mélyéből előhalászott egy parányi, lapos, fekete fémdobozkát. Az apró szerkezeten csupán egy hangszóró, és néhány nyomógomb látszott.

Kremman kezébe vette a készüléket, és gyanakodva méricskélni kezdte a súlyát. Meglepte, hogy milyen könnyű a szerkezet. A feltűnően tiszta készülék nem hasonlított azokra a gépezetekre, amelyekkel az adószedő az élete során valaha is találkozott. Az általa ismert berendezések ütött-kopottak, megviseltek voltak.

− Biztosak lehetünk abban, hogy ez egy adóvevő?

− Az idegen ezt állította. Én meg el nem tudnám képzelni, mi más is lehetne.

− Dehát annyira… kicsi.

Hosszú évekkel ezelőtt Kremmannak is volt egy saját rádióadóvevő-készüléke. Akkoriban az adójegyzékeket a hatalmas, ormótlan szerkezet segítségével jelentette közvetlenül a kikötővárosnak. Egy napon azonban homokviharba került, hátasa elesett, és a drága felszerelési tárgy szétzúzódott egy sziklán.

Kremman alaposabban megnézte az apró készüléket. A nyomógombokra semmit sem írtak, csupán a hátlapba metszettek egyfajta számot. Az alkalmazott jelek halványan emlékeztettek azokra a számokra, amelyekkel az adószedő nap-mint-nap dolgozott.

Ahogy ott állt, kezében a furcsa készülékkel, hirtelen különös félelem fogta el az adószedőt. Ugyanilyen félelem szakadt azokra, akik váratlanul egy feneketlennek tűnő szakadék legszélén találták magukat. Kénytelen volt beismerni, hogy ez a berendezés egy tagadhatatlan bizonyíték, idegen test. Bármi is lehetett idekerülésének a jelentősége, a szerkezet puszta létezése is azt bizonyította, hogy ebben a városban olyan dolgok történnek, amelyek messze túlnőnek az ő bírói hatáskörén.

A hirtelen felismerés hatására megkönnyebbülten fellélegzett. Egy egérút tárult fel előtte, amelyen keresztül megszökhetett, lerázhatta magáról a felelősséget, és ráadásul eljárása mindenben tökéletesen megfelelt az előírásoknak.

− A latornak el kell jutnia a kikötővárosba − jelentette ki végül. − Neki, és ennek a szerkezetnek.

− Hozassam jó uram színe elé? − kérdezte a városi elöljáró.

− Dehogyis, arra semmi szükség. A rendelkezést felvezetem erre a dokumentumra. Majd magával viszi a legközelebbi hajszőnyegkereskedő, aki ellátogat Yahannochia városába. Így majd a Tanács elé kerül.

Gyorsan, mint aki szerette volna megelőzni azt, hogy bárki is ellenvetéssel élhessen, az adószedő néhány sort írt az adónyilatkozat aljára. Megolvasztotta a pecsétviaszt, majd a puha anyagba nyomta a pecsétjét.