HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Epilógus

Két héttel az imént elbeszélt tragikus események után egy zöld batár hajtott ki Párizs város kapuján, s tért rá a Nantes felé vezető országúira. Ugyanaz a batár, amelyet történetünk kezdetén ugyanide megérkezni láttunk.

A batárban egy sápadt, nagybeteg fiatal nő ült, egy Ágoston-rendi apáca mellett. Ahányszor az apáca társnőjére pillantott, nagyot sóhajtott, s egy könnyet törült ki a szeme sarkából.

Rambouillet határában egy lovas leste a batár érkeztét.

A lovas állig beburkolódzott bő köpenyébe, úgyhogy csak a szeme villant elő kalpagja alól.

Egy másik férfi társaságában volt, aki ugyanolyan bő köpenyeget viselt, mint ő.

Amint a batár elvonult előttük, a magasabb férfi nagyot sóhajtott. Szeméből két könnycsepp gördült alá.

- Isten veled! - mormolta. - Isten veled, életem öröme, boldogságom! Isten veled, Héléne! Isten veled, szívem gyermeke!

- Nagyságos uram - mondta társa -, nagy uralkodó csak az lehet, aki képes önérdekét feláldozni, másoknak csak az parancsolhat, aki képes önmagának parancsolni. Tartson ki nagyságod, legyen erős, s az utókor azt mondja majd: Orléans-i Fülöp nagy fejedelem volt.

- Soha nem bocsátom meg önnek, uram, amit tett - mondta a régens, fojtott, zokogásszerű sóhajjal. - Megölte a boldogságomat.

- No tessék! Hát érdemes híven szolgálni a királyokat? - vont vállat a bánatos férfi kísérője. - Noli fidere principibus terrae nec filiis eorum (Ne higgy e föld fejedelmeinek, sem az ő fiaiknak).

A két férfi addig nézett a batár után, míg el nem tűnt a látóhatár szélén. Akkor sarkon fordultak, s visszatértek Párizsba.

Egy héttel később befutott a batár a clissoni apácakolostorba. Az egész kolostor ott sürgött-forgott beteg utasa körül. Szegény, szegény virág, letörte a világ forgószele!

- Hát hazajött, gyermekem, hogy ismét körünkben éljen! - mondta a főnökasszony.

- Ó, anyám, nem élni, meghalni jöttem haza - felelte Héléne.

- Gondoljon Krisztus Urunkra, gyermekem - szólt a jóságos apátnő.

- Ó, igen, Krisztus Urunkra, aki meghalt az Ember bűneinek miatta, ugye?

A főnökasszony némán átölelte Héléne-t, nem faggatta tovább. Sok szenvedést látott ő már e földön, és megszokta, hogy a szenvedőt szánja, de ne kérdezze: ki vagy mi miatt szenved.

Héléne visszakapta régi kis celláját. Alig egy hónapja távozott innen. Minden úgy volt, ahogy ő hagyta, ugyanazon a helyen. Az ablakhoz lépett: a tó szürkén és békésen szunnyadozott, csak jegét mosta el időközben az eső, s a jéggel együtt a havat is, amely még őrizte Gaston lába nyomát, amikor Héléne Párizsba indult.

Eljött a kikelet, erdő-mező virult, csak Héléne hervadozott.

A kis tó körül kizöldültek a fák, felszínén ismét ott pompáztak a vízililiomok széles levelei, a nád magasra emelte fejét, s a madárhad ismét visszaköltözött nádi fészkére.

Még a rács is meg-megnyílt olykor, utat engedve a kertésznek. Héléne túlélte a nyarat; egy szeptemberi napon halt meg.

Halála reggelén a főnökasszony levelet kapott Párizsból, külön futárral.

Egyenesen a haldoklóhoz sietett a levéllel, amelyben mindössze ennyi állt:

„Anyám, kérje meg a régens lányát, hogy bocsásson meg apjának.”

Héléne elsápadt e név hallatán. De mert a főnökasszony könyörögve kérte, így válaszolt:

- Igen, anyám, megbocsátok. De csak azért, mert odafönt végre fellelem azt, akit ő megölt.

Délután négy órakor lehelte ki lelkét.

Utolsó kívánsága az volt, hogy a kis tó partján temessék el, ott, ahol Gaston a csónakot eloldozta, ha látogatására jött.

Végakarata teljesült.

Vége

^* La mer: a tenger, franciául