HARMADIK FEJEZET
A patkány és az egér
A hintó megállt a faubourg Saint-Antoine-on, egy ház előtt. Magas fal takarta a kis házat. Mögötte még magasabbra nyúló jegenyék sora, mintha még a fal elől is rejtegetni kéne.
- Nini - szólt a régens -, úgy rémlik, errefelé van valahol Nocé kisháza.
- Nagyságod emlékezőtehetsége bámulatos, éppen az ő házát kértem ma estére kölcsön.
- Jól elrendeztél mindent, Dubois? A vacsora méltó egy vérbeli herceghez?
- Magam állítottam össze a menüt. Ó, Lajos hercegnek mindene meglesz, amit szeme-szája kíván. Apja inasai szolgálják fel az ételt, amelyet apja szakácsa főzött, no, és szeretni is azt...
- Mondd csak ki!
- Eh, majd meglátja fenséged, hadd tartogassak nagyságod számára valami meglepetést.
- Hát az italok?
- Fenséged saját pincéjéből valók, egytől egyig; remélem, e családi italok megszólaltatják végre a herceg ereiben buzgó apai vért - úgyis túlságosan régen hallgat...
- Az én véremet bezzeg könnyen megszólaltattad, he, vén kerítő?
- Nagy a rábeszélőképességem, fenség, de meg kell adni, fenséged könnyen hajlott az okos szóra. Lépjünk be.
- Van kulcsod?
- Hogyne lenne!
Dubois előhúzta zsebéből a kulcsot, s ügyesen beleillesztette a zárba. A kapu nesztelenül nyílt ki, s ugyanolyan nesztelenül csukódott is be a herceg és minisztere mögött; igazi kisház-kapu volt, tudta, mi a kötelessége a nagyurak irányában, akik átméltóztatják lépni küszöbét.
A betett zsaluk résein imitt-amott fény szivárgott ki; a vacsora megkezdődött, jelentették az előcsarnokban posztoló inasok a két illusztris vendégnek.
- Diadalmaskodsz, abbé! - mondta a régens.
- Siessünk elfoglalni leshelyünket, fenség - felelte Dubois -, mi tagadás, alig várom már, hogy saját szememmel lássam, miképpen boldogul el Lajos herceg.
- Én is alig várom - bólintott a régens.
- Akkor kövessen, fenség! És: egy szót se!
A régens némán követte Dubois-t egy kis szobába, amelyet egy nagy, félköríves ablak választott el az ebédlőtől; a nyílást virágokkal takarták el, de úgy, hogy a szárak között akadálytalanul be lehetett látni az ebédlőbe.
- Á, á! - mondta a régens, ahogy a kis szobát meglátta -, ismerős terepen vagyok.
- Még ismerősebb a terep, mint fenséged hiszi, de ne feledje: bármit lát vagy hall, hallgatnia kell vagy legalább halkan beszélni.
- Légy nyugodt.
Mindketten az ebédlőre nyíló ablakhoz siettek, feltérdeltek az odakészített heverőre, s kissé félrehúzták a virágokat, hogy az elkövetkezendőkből semmit el ne szalasszanak.
A régens tizenöt és fél éves fia egy karosszékben ült, éppen szemközt apjával. Vele átellenben, tehát a leselkedőknek háttal foglalt helyet M. lovag. Két - inkább feltűnően, mint előkelően felcicomázott - hölgy egészítette ki négyre a létszámot, ahogy Dubois a régensnek előre megmondta. Egyikük az ifjú herceg mellett ült, a másik a lovag mellett. A vendéglátó házigazda nem ivott, de annál többet beszélt, a mellette ülő hölgy minduntalan el-elfintorította az arcát, s ha nem fintorgott, nyíltan ásítozott.
- Nocsak! - mondta a régens, aki rövidlátó volt. - Úgy rémlik, mintha ezt az arcot már láttam volna valahol - s erőlködve próbálta kivenni a szemközti nő vonásait.
Egyre figyelmesebben nézegette a nőt lornyonján. Dubois befelé nevetett.
- Nini - álmélkodott a régens -, a hölgy haja barna, a szeme kék!
- Haja barna, szeme kék - ismételte meg Dubois a régens szavait. - No, rajta, fenség.
- Elragadó termet, karcsú ujjak...
- Tovább, tovább.
- Fitos orrocska...
- No még, tovább.
- Teringettét! De hisz ez az Egér, ha nem csalódom!
- Hát persze!
- Micsoda! Gazházi, hát éppen az Egeret kellett kiválasztanod!
- Elbűvölő lány, fenség, igazi opera-nimfa. Úgy véltem, nála alkalmasabbat keresve sem találnék egy fiatalember kiokosítására.
- Szóval ezt a meglepetést tartogattad számomra, ezért mondtad, hogy az apja inasai szolgálják ki, az apja borait ihatja és szeretni is...?
- Az apja szeretőjét szeretheti, igen, fenség, pontosan így gondoltam.
- Te nyomorult! Ez majdhogynem vérfertőzés! - kiáltotta a régens.
- Ugyan! - legyintett Dubois. - Fő, hogy a herceget elindítsuk...
- S az a szemérmetlen kis perszóna kötélnek állt?
- Ez a mestersége, fenség.
- És mit mondtak neki, kit fog szórakoztatni?
- Egy vidéki nemesúrfit, aki feljött Párizsba, az örökségét elverni.
- Hát a társnője?
- Fogalmam sincs. M. lovag vállalta, hogy szerez egy negyediket.
Ebben a pillanatban megfordult a lovag mellett ülő nő - úgy rémlett neki, suttogást hall a háta megett.
- Nohát! - Most Dubois-n volt a sor, elképedni. - Ő az! Tévedés kizárva.
- Miről beszélsz?
- A másik nő...
- Ki a másik nő? - kérdezte a herceg.
A csinos vendég ismét hátrafordult.
- Julie! - kiáltotta Dubois. - A nyomorult!
- Istenemre, így kerek a világ - mondta a régens -, a te szeretőd meg az enyém! Szavamra, sokért nem adnám, ha egy jóízűt nevethetnék.
- Várjon, nagyságos uram, várjon.
- Hé, megbolondultál? Mi az ördögöt csinálsz, Dubois! Megparancsolom, maradj veszteg. Szeretném látni, mi lesz mindennek a vége.
- Engedelmeskedem, fenség - mondta Dubois -, de ezennel kijelentem...
- Mit jelentesz ki?
- Hogy nem hiszek többé a női erényben.
A régens nevettében hanyatt vágta magát a heverőn. - Dubois - mondta, mialatt az is követte példáját -, elragadó vagy, szavamra! De hadd nevetem ki magam, különben megfúlok.
- Hitemre, fenség, nevessünk - felelte Dubois -, de minél csendesebben. Nagyságodnak igaza van: ki kell várnunk a végét.
S mindketten nevettek egy darabig, olyan halkan, ahogy csak bírtak, majd újra elfoglalták helyüket az ablaknál.
Szegény Egér akkorákat ásított, hogy majd leszakadt az állkapcsa.
- Tudja-e, fenség, hogy Lajos hercegen nem látszik meg az ital? - jegyezte meg Dubois.
- Azt gondolná az ember, nem is ivott.
- S hát az üres üvegek az asztalon? Gondolja nagyságod, hogy elpárolgott a tartalmuk?
- Igazságod van, de a nemesúrfi feltűnően komor.
- Türelem, türelem. Ni, éppen mozdul, figyelje csak, fenség, beszélni készül.
Az ifjú herceg csakugyan felállt karosszékéből, egyik kezével eltolta az üveget, amelyet Egér odakínált, és oktató hangon rákezdte:
- Tudni akartam, milyen egy tivornya; nos, láttam, kipróbáltam, untig elég is ennyi. Egy régi bölcs azt mondta: Ebrietas omne vitium deliquit.
- Miket beszél ez? - horkant fel a herceg.
- Rosszul kezdődik - bólintott Dubois.
- Hogyan, uram! - nevetett rá az ifjú hercegre szomszédnője, kivillantva gyöngynél fehérebb fogsorát. - Hogyan, hát nem szeret lakomázni?
- Nem szeretek- sem enni, sem inni, ha elvertem éhemet, szomjamat - felelte Lajos herceg.
- Az ostobája! - mormolta a régens, s Dubois felé fordult. Az, az ajkát harapdálta.
Lajos ivótársa gúnyosan felnevetett, s azt mondta:
- Remélem, uram, e kijelentését nem vonatkoztatja bájos hölgyvendégeinkre.
- Hogy érti ezt, uram?
- Á, á, haragszik! - mondta a régens. - Ez jó jel!
- Jó - visszhangozta Dubois.
- Úgy értem, uram - folytatta a lovag -, hogy nem sértheti meg a hölgyeket korai távozásával, amivel azt adná tudtukra, hogy nem leli kellő örömét társaságukban.
- Későre jár, uram - felelte Orléans-i Lajos.
- Ugyan! - vont vállat a lovag. - Még éjfél sincs.
- És egyébként is... - a herceg láthatóan valami mentség után kutatott -, és egyébként is vőlegény vagyok.
A hölgyek fölkacagtak.
- Címeres ökör! - dünnyögte Dubois.
- Hé, ügyelj a szádra! - mordult rá a régens.
- Ó, bocsánat, fenség, valóban megfeledkeztem magamról!
- Kedves barátom - szólt a lovag -, ön hajmeresztően vidéki.
- Hát ez mi! - ütötte fel a fejét a régens. - Hogy az ördögbe mer ez a fiatalember így beszélni egy vérbeli herceggel!
- Úgy kell tennie, mintha nem tudná, ki a társa, s egyszerű nemesúrfinak nézné. Egyébként is én mondtam neki, hogy kössön bele.
- Bocsánat, uram - mondta az ifjú herceg -, úgy rémlik, nekem szólt, de a hölgy is éppen akkor fordult hozzám, nem értettem, mit mondott.
- Elismételjem? Ez az óhaja? - kérdezte a lovag, gúnyos nevetéssel.
- Lekötelezne.
- Nos, azt mondtam, hogy ön hajmeresztően vidéki.
- Ezt örömmel hallom, uram, ha úgy érti, hogy bizonyos, általam is jól ismert párizsi vonások híján vagyok - mondta Lajos herceg.
- Lám, lám, jól megadta neki - szólt a régens.
- Ugyan! - legyintett Dubois.
- Ha ezzel rám célzott, uram, azt felelem rá, hogy ön udvariatlan, de hagyján, míg irányomban az, akinek elégtételt adhat érte, ellenben megbocsáthatatlan lenne, ha a hölgyeket is megsértené.
- Embered túl sokat enged meg magának - szólt a régens nyugtalanul -, mindjárt elvágják egymás torkát.
- Ej, akkor közbelépünk - vont vállat Dubois.
Az ifjú hercegnek a szempillája se rebbent, felállt, megkerülte az asztalt, odalépett vendégéhez, és félhangosan mondott neki valamit.
- Látod? - horkant fel a régens idegesen. - Vigyázz, abbé! Nem akarom, hogy megöljék a fiamat!
De Lajos mindössze ezt mondta a lovagnak:
- Tegye kezét a szívére, uram, hát ön jól szórakozik? Mert ami engem illet, én majd meghalok unalmamban. Ha kettesben lennénk, örömest elbeszélgetnék önnel egy fontos kérdésről, amely mostanában foglalkoztat. Szent Ágoston Vallomásai-nak hatodik kötetében bukkantam rá.
- Hogyan, uram, ön hittudománnyal foglalkozik? - kérdezte a lovag, s megdöbbenése ezúttal a lehető legőszintébb volt. - Ammondó vagyok, korán kezdi...
- Uram, az ember nem gondolhat elég korán lelki üdvére - felelte a herceg kenetteljesen.
A régens nagyot sóhajtott, Dubois megvakarta az orra tövét.
- Nemesi szavamra! - bosszankodott a régens -, ez a fiú szégyent hoz a fajtánkra, a hölgyek mindjárt elalszanak.
- Várjunk még, hátha éppen ettől jön meg a bátorsága - reménykedett Dubois.
- Fékomadta! rég felbátorodott volna, ha egyáltalán képes lenne felbátorodni, a kicsike olyan pillantásokat vetett rá, hogy attól egy halott is feltámadna... És nézd csak, milyen elbűvölő az Egér így alva!
- Hopp, most jut eszembe, valamit meg akartam kérdezni öntől - mondta Lajos. - Mi a véleménye Szent Jeromos azon állításáról, hogy a kegyelem csak akkor hatékony, ha a bűnbánat révén száll ránk?
- Vigye el az ördög! - fortyant fel a lovag. - Uram, ha ön részeg, azt kell mondanom, rosszat tesz önnek a bor.
- Uram, ezúttal rajtam a sor megjegyezni, hogy ön udvariatlan irányomban, s nagy kedvem lenne hasonló hangon válaszolni, ha nem lenne bűn megbotránkozni és megbotránkoztatni. De Istennek hála! jobb keresztény vagyok, mint ön.
- Ha az ember elmegy egy kisházba, vacsorázni, ne jó keresztény legyen, hanem jó cimbora. Torkig vagyok, uram, a társaságával! Szívesebben látnám magát Szent Ágostont, akár megtérése után is.
Az ifjú herceg csöngetett. Az inas belépett.
- Kísérje ki az urat, és világítson neki - parancsolta Lajos, hercegi méltósággal. - Én egy negyedóra múlva távozom. Itt a kocsija, lovag úr?
- Nincs.
- Ez esetben vegye igénybe, kérem, az enyémet - mondta az ifjú herceg. - Sajnálom, hogy le kell mondanom barátságáról, de mint már mondottam, ízlésünk nagyon is különböző, s én egyébként is hamarosan visszatérek szülőföldemre.
- Tyűha! Az lenne még csak az érdekes, ha azért küldené el vendégét, hogy a két hölggyel egyedül maradjon - vélte Dubois.
- Érdekesnek érdekes lenne - válaszolta a herceg -, de nem úgy lesz.
Mialatt e rövid szóváltás lefolyt a herceg és Dubois között, a lovag eltűnt, s Lajos magára maradt a két hölggyel. Mindkettő édesdeden aludt. A herceg előhúzott a kabátzsebéből egy nagy papírtekercset, a mellényzsebéből elővett egy kis ezüstceruzát, s igazi teológus buzgalommal nekiült jegyzetelni a még gőzölgő tálak, félig üres üvegek előtt.
- Ha ez az én hercegi fiam valaha magára vonná családunk idősebb ágának féltékenységét, igazán balsors üldözött embernek tekinteném magam - sóhajtotta a régens. - S még mondja valaki, hogy a gyerekeimet titokban a trónra szánom!
- Fenség, esküszöm, majd belebetegedtem - mondta Dubois.
- Dubois, Dubois, átok ül rajtam: ifjabb lányom janzenista, idősebb lányom filozófus, egyetlen fiam teológus. Ha nem fékezném magam, becsületszavamra, elégettetném, ahány bajhozó csuhás csak van.
- Vigyázzon, fenséged, ha elégetteti őket, azt fogják mondani, a Napkirály és Madame de Maintenon nyomdokaiba lépett.
- Hadd fussanak hát! De érts meg, Dubois; ez az én mamlasz fiam, aki máris ívrét papírosokat firkál tele, egy birkát is kihozna a sodrából. Meglásd, ha meghalok, hóhérral égetteti majd el Daphnisz és Khloéról készült metszeteimet.
Orléans-i Lajos még vagy tíz percig jegyzetelt, majd amikor végzett munkájával, gondosan visszahelyezte a papírtekercset kabátja zsebébe, töltött magának egy pohár vizet, belemártott egy kenyérhéjat, áhítattal elmondta az asztali áldást, és látható gyönyörűséggel elköltötte remetéhez illő estebédjét.
- Már meg önsanyargat! - dünnyögte kétségbeesetten a régens. - Ki az ördög taníthatta ilyesmire, mondd meg, Dubois?
- Én nem, fenség, annyi szent - felelte Dubois.
Az ifjú herceg felállt, és újból csöngetett.
- Visszaérkezett a kocsim? - kérdezte a lakájtól.
- Igenis, fenség.
- Rendben van, megyek. A hölgyek, mint látja, elaludtak: ha felébrednek, álljon rendelkezésükre.
A lakáj meghajolt, s a herceg kivonult méltóságteljesen, mint egy püspök, aki éppen áldást osztogat.
- A mennykő csapjon beléd! Mért nézetted ezt végig velem! - hördült fel a régens.
- Boldog atya! háromszorosan boldog fenséged az apák közt - felelte Dubois. - Gyermekei sorra szentté válnak; hogy is meri a világ szájára venni ezt a szent családot! Bíborosi kalapomra mondom, sokért nem adnám, ha a királyi hercegek itt lehettek volna!
- Nohát, én megmutatnám nekik, hogy teszi jóvá egy apa a fiú vétkeit... - mondta a régens. - Gyerünk, Dubois!
- Nem értem, mit parancsol fenséged.
- Az ördögbe, Dubois, hát téged is megfertőzött a ragály?
- Engem?
- Igen, téged... Orrod előtt a terített vacsoraasztal... a felnyitott, teli borosüvegek... két alvó nő... és te nem érted! Dubois, éhes vagyok! Dubois, szomjas vagyok! Gyerünk, folytassuk ott, ahol az a golyhó abbahagyta. Érted már?
- Hitemre, nagy eszme! - felelte Dubois, kezét dörzsölgetve. - Fenséged az egyetlen ember, aki mindig hírnevéhez méltóan cselekszik!
A két nő aludt. Dubois és a régens előjött búvóhelyéről, s átvonult az ebédlőbe. A herceg leült fia hűlt helyére, Dubois a lovag székére. A régens átvágta egy pezsgősüveg dugójának a drótborítását, a dugó kirepült, s a durranásra felriadtak a hölgyek.
- Á, végre ráfanyalodott az ivásra, uram? - kérdezte az Egér.
- Hát te felébredsz-e végre? - vágott vissza a herceg.
E hang úgy érte szegény teremtést, mint a villanyütés. Megdörzsölte a szemét, mint aki azt hiszi, álmodik, felszökött ültéből, s felismerve a régenst, visszarogyott karosszékébe, kétszer is felsikoltva: Julie, Julie.
Julie mintegy elbűvölten bámulta Dubois gúnyos tekintetét, rángó arcát.
- Ej, ej, Egér - szólt a régens -, látom, derék lány vagy, hozzám húzol; idehívtalak Dubois útján vacsorára, s te elfogadtad a meghívást, pedig annyi a dolgod, hogy alig győzöd.
Julie még az Egérnél is jobban elrémült: pirulva nézett hol Dubois-ra, hol a hercegre, hol az Egérre. Láthatóan iszonyú zavarban volt.
- Mi a baj, Julie kisasszony? - kérdezte Dubois. - Őfensége tévedne? Netán mások kedvéért jött volna ide?
- Azt én egy szóval se mondtam - lehelte Julie kisasszony.
Az Egér felnevetett.
- Ha csakugyan őfensége hívatott - mondta -, úgyis tudja, s kár minden szóért, ha nem ő hívatott, tapintatlan a kérdés, tehát nem felelek rá.
- Hát nem megmondtam, abbé - rikkantotta a régens, s csak úgy rázta a nevetés -, hát nem megmondtam, hogy eszes lány ez!
- S én nem megmondtam, fenség - szólt Dubois, miközben töltött a kisasszonyoknak, és megnedvesítette ajkát pezsgővel telt poharában -, hogy kitűnő a borunk?
- Mondd csak, Egér, nem ismerős neked véletlenül ez a bor? - kérdezte a régens.
- Istenemre, fenség, a borokkal is csak úgy van az ember, mint a szeretőivel - felelte a táncosnő.
- Értem, nem káptalan a fejed, Egér, hogy mindre emlékezzél. Mondhatom, Egér, te vagy a legbátrabb és a legbecsületesebb lány, akit valaha láttam. Te nem vagy álszent, te aztán igazán nem! - folytatta a régens, nagyot sóhajtva.
- Nos, ha így fogja fel fenséged... - kezdte újra az Egér.
- Halljuk!
- Én tennék fel egy kérdést.
- Kérdezz csak, én megfelelek rá.
- Fenséged ért az álmokhoz?
- Született álomfejtő vagyok.
- Megfejtené, mit jelent iménti álmom?
- Jobban, mint bárki, Egér. Egyébként, ha belesülnék, itt az abbé úr is, aki évi kétmillió frankot vasal be tőlem bizonyos különleges kiadásokra, melyek célja kifürkészni, ki álmodott jót s ki rosszat országomban.
- Vagyis?
- Vagyis ha én belesülnék, az abbé úr majd kisegít. Halljuk az álmot.
- Fenséged nyilván tudja, hogy beleunván a várakozásba, Julie meg én elaludtunk.
- Tudom, tapasztaltam, úgy aludtatok, mint a tej, amikor betoppantunk.
- Nos, fenség, nemcsak aludtam, álmodtam is.
- Igazán?
- Igazán, fenség. Nem tudom, Julie mit álmodott, mit nem, de én úgy láttam álmomban, mintha...
- Figyelj csak, Dubois, kezd a dolog érdekessé válni!
- ...az abbé úr helyén egy tiszt ült volna, de vele nem törődtem, úgy rémlett, Julie kedvéért van itt.
- Hallja, kisasszony, micsoda szörnyű bűnnel vádolják? - kérdezte Dubois.
Julie, csúfnevén: a patkány - azért nevezték így, mert rendszerint elkísérte az Egeret szerelmi kalandjaira - együgyű teremtés volt. Nem felelt, de fülig pirult.
- Hát az én helyemen ki ült? - kérdezte a herceg.
- Éppen most akartam elmondani - felelte az Egér -, fenséged helyén, álmomban persze...
- Hogy a csudába ne! - mondta a herceg. - Álmodban, persze hogy csak álmodban.
- Egy tizenöt-tizenhat esztendős, deli ifjú ült, de olyan furcsán viselkedett, hogy az ember lánynak nézte volna, ha nem tudott volna latinul.
- Szegény kis Egerem, mit nem mondasz! - kiáltott fel a herceg.
- Egy álló óra hosszat beszélgettünk teológiáról, s miután végighallgattam néhány felettébb érdekes eszmefuttatást Szent Jeromosról és Szent Ágostonról, továbbá egy-két ragyogó megjegyzést Janseniusról, megvallom, fenség, elaludtam, persze csak álmomban...
- Vagyis abban a pillanatban azt álmodtad, hogy álmodsz? - kérdezte a herceg.
- Azt, azt! S mindez olyan bonyolult, hogy majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, megtudni, mi lehet a megfejtése. De hiába töröm rajta a fejem, magamtól nem lelem a nyitját, Julie-t, gondolom, hiába is kérdezném, így hát fenségedhez fordultam magyarázatért, miután az imént kegyeskedett kijelenteni, hogy nagy álomfejtő...
- Egér, kóstold csak meg újra a bort - szólt a régens, s ismét teletöltötte szomszédnője poharát -, de jól figyelj; úgy hiszem, az imént rágalmaztad ínyedet.
- Valóban, fenség - bólintott az Egér, miután kiürítette poharát -, ez a bor hajszálra olyan, mint az a másik, amelyiket eleddig csak egy helyen ittam...
- A Palais Royalban?
- Szavamra, ott!
- No, ha ilyen bort eddig csak a Palais Royalban ittál, az nyilván annak a jele, hogy ilyet csak ott találni. Te elég jártas vagy a világban, tapasztalhattad, pincémnek nincs párja.
- Hirdetem is, fennen és örömest!
- Márpedig, ha ilyen bor csak a Palais Royalban terem, nyilván én küldettem ide.
- Fenséged küldette?
- Én vagy Dubois, egyre megy, tudod, hogy nemcsak a kincstárom kulcsa van nála, a pincémé is.
- A pincekulcs meglehet - mondta Julie kisasszony végre elszánva magát a társalgásra -, de hogy a kincstár kulcsa is nála van, azt alig hinné az ember.
- Hallottad ezt, Dubois? - kiáltott a herceg.
- Fenség - felelte Dubois -, a gyermek ritkán szól, mint fenséged is tapasztalhatta, de ha egyszer megteszi, bölcsesség csepeg ajkáról, mint Aranyszájú Szent Jánoséról.
- Ha pedig én küldettem ide bort, azt csak egy Orléans házbeli herceg kedvéért tehettem.
- Hát két orléans-i herceg van? - kérdezte Egér.
- Kettő bizony! - mondta a herceg.
- Apa és fiú, Orléans-i Lajos és Orléans-i Fülöp.
- Tűz, tűz, Egér!
- Hogyan! - kacagott fel a táncosnő, hátravetve magát karosszékében. - Hát az a fiatalember, az, az ifjú szüzecske, a teológus, a janzenista...?
- Mondd csak ki nyugodtan.
- Akit álmomban láttam?...
- Az, az.
- Itt, fenséged helyén?
- Ezen a szent helyen.
- Orléans-i Lajos őfensége volt?
- Személyesen.
- Jaj, fenség, mennyire nem ütött apjára a fiú! És mennyire örülök, hogy felébredtem!
- Nem úgy, mint én - bökte ki Julie.
- No, mit mondtam, fenség! - kiáltott fel Dubois. - Édes lányom, Julie, aranyat érsz.
- Hát szeretsz még, Egér? - kérdezte a régens.
- Az, az igazság, hogy kedvelem fenségedet.
- Álmaid ellenére?
- Igen, fenség, s olykor éppen álmaim következtében.
- Nem valami hízelgő, ha minden álmod olyan, mint a mai volt.
- Ó, fenség, könyörgöm, higgye meg, nincs minden éjjel lidércnyomásom.
S e válasz után, mely megerősítette ő királyi fenségét abbeli véleményében, hogy az Egér határozottan eszes lány, vígan folytatódott a félbeszakadt lakoma, s tartott éppen éjjeli három óráig.
Három órakor a régens hazavitte az Egeret fia hintaján a Palais Royalba, mialatt Dubois Julie-t kísérte haza, őfensége kocsiján.
De a régens, aki egész éjjel bánatával küszködött, s csak nehezen fojthatta azt el, lefekvés előtt még megírt egy levelet, majd becsengette belső inasát.
- Fogd ezt a levelet - mondta az inasnak -, és holnap kora reggel, külön postával indítsd útnak; de ügyelj rá, hogy a címzett tulajdon kezébe adják.
A levél címzettje Ursule asszony volt, a clissoni Orsolya-rendi apácakolostor főnöknője.