NYOLCADIK FEJEZET

Egy vadász, az orléans-i herceg őkegyelmessége libériájában

Mialatt a fentebb elmondott jelenet lezajlott a Királytigrisszálló különépületében, a szálló egyik szobájában egy férfi rázogatta le csizmájáról a havat, lobogó kandallótűz mellett, majd nekilátott nagy írómappája fűzőzsinórját kibontani.

A vadászruhás férfi az Orléans-ház libériáját viselte: ezüsttel kihányt, vörös kabát, bőrnadrág, hosszú szárú csizma, aranydíszes, háromszögletű kalap. Szeme élénk volt, orra hosszú, hegyes és borvirágos, boltozatos homloka őszinteségre vallott, keskeny, szorosra zárt ajka az ellenkezőjére. Figyelmesen vizsgálta, olvasgatta az iratokkal teletömött tárca tartalmát, s közben magában beszélt, rendes szokása szerint, pontosabban szólva félhangosan dünnyögött, a foga közt szűrve a szót; olykor hangos kiáltásra vagy káromkodásra fakadt, kizökkenve addigi gondolatmenetéből; ilyenkor láthatóan más ügyek ötlöttek fel hirtelen elméjében.

- Lám, lám - mormolta -, Montaran úr nem csapott be, bretonjaim máris működésbe léptek. De hogy az ördögbe jöhetett az ipse ilyen csigatempóban? 11-én délben indult, s csak 21-én este érkezett meg. Hm! Emögött nyilván valami újabb titok lappang. No, majd kifaggatom a fickót, akit Montaran úr figyelmembe ajánlott, s akivel embereim egész úton fenntartották a kapcsolatot. Hé, valaki!

A vörös zekés férfi megrázott egy ezüstcsengőt. Abban a pillanatban feltárult az ajtó, s egy szürke ruhás férfi lépett be - ugyanolyan ruhát viselt, mint a nantes-i országúton látott társai.

- Maga az, Botos? - kapta fel a fejét a vörös kabátos férfi.

- Én, nagyuram. Tekintettel az ügy fontosságára, magam jöttem.

- Kikérdezte a megfigyelőit?

- Igenis, nagyuram, de nem tudnak egyebet, mint hogy hol és mikor szállt meg útközben az összeesküvő. Egyébiránt ez is volt a feladatuk.

- No, majd megpróbálom az inast kifaggatni. Miféle ember ez?

- Afféle ravaszdi tökfilkó, félig normann, félig breton. Egyszóval: hitvány csirkefogó.

- Mit mivel jelenleg?

- Felszolgálja gazdájának a vacsorát.

- Akit, mint meghagytam, egy földszinti szobában szállásoltak el?

- Oda, nagyságos uram.

- Függöny nincs az ablakán?

- Nincs, nagyságos uram.

- S az ablaktáblán fúrattak kémlelőlyukat?

- Igenis, nagyuram.

- Rendben van. Küldje majd be az inast, Botos, de maga is maradjon itt, elérhető közelben.

- Itt leszek.

- Helyes.

A vörös kabátos férfi előhúzott mellényzsebéből egy ékköves órát, s megnézte.

- Fél kilenc - mondta. - Őfensége most ér haza Saint-Germainből, s Dubois-t kéreti. Dubois nincs, jelentik neki, mire ő a kezét dörzsölgeti, és sürgősen elkövet valami jó kis őrültséget. De hadd dörzsölgesse csak a kezét őfensége, hadd mulatozzon, a veszély nem Párizsban les rá, hanem itt. Hohó! meglátjuk, fog-e még fenséged eztán is titkosrendőrségemből gúnyt űzni. De ni, megjött az emberünk.

Botos csakugyan bevezette Ovent.

- Meghoztam a kérdéses személyt - jelentette.

És máris visszavonult, az ajtót gondosan bezárva maga mögött.

- Lépj közelebb, barátocskám - mondta Dubois.

De ez a szívélyes felszólítás olyan metszően hangzott, hogy Oven sokért nem adta volna, ha százmérföldnyire tudhatta volna magát ettől az úriembertől és vizsla tekintetétől.

- Mi lesz! - szólt Dubois, látva, hogy Oven csak áll, mint egy tuskó. - Nem hallottad, mit mondtam, jómadár?

- Hallottam én, nagy jó uram - felelte Oven.

- Miért nem engedelmeskedsz?

- Nem hihettem, hogy nagy jó uram az iménti felszólítást hozzám kegyeskedett intézni.

S Oven közelebb óvakodott az asztalhoz.

- Ötven aranyat kaptál, hogy elmondd nekem, mit tudsz? - folytatta Dubois.

- Engedelmet, nagy jó uram, nem kaptam én egy fityinget sem, az aranyakat csak ígérték - mondta Oven, aki némi bátorságra kapott ez állításnak is beillő kérdés hallatán.

Dubois kimarkolt a zsebéből egy nagy csomó aranyat, ötvenet leszámolt, és feltornyozott az asztalon; ferdén, eldőléssel fenyegetve ingadozott az oszlop az asztallapon.

Ovent mintha kicserélték volna: mindig fátyolos, tompa tekintete villámokat lövellt.

Aha! - gondolta Dubois elégedetten. - Kapzsi a fickó!

Oven az ötven aranyat mesébe illő, hihetetlen összegnek tartotta, nem is a beígért jutalom reménye, csak vágya bírta rá, hogy gazdáját elárulja. S lám, most itt van orra előtt az ötven arany.

- Elvehetem? - kérdezte, s már nyúlt volna az aranyakért.

- Várjunk csak! - mondta Dubois, akit mulattatott a fickó pénzéhsége. Egy városi ember igyekezett volna a helyében érzéseit leplezni, de Oven, a paraszt, nyíltan kimutatta. - Várjunk csak! előbb alkudjunk meg.

- Hogyan? - döbbent meg Oven.

- Itt a beígért ötven arany.

- Azt látom - bólintott Oven, és önkéntelenül megnyalta a szája szélét, mint a kutya, ha koncot lát.

- Ahány kérdésemre jól megfelelsz, annyiszor tíz aranyat kapsz még az ötvenen felül, de minden ostoba vagy képtelen válaszodért levonok tíz aranyat.

Oven rábámult Dubois-ra. Lerítt a képéről, hogy a megállapodást a kelleténél egyoldalúbbnak tartja.

- No, kezdjük - szólt Dubois. - Honnan jössz?

- Egyenesen Nantes-ból.

- Kivel jöttél?

- Gaston de Chanlay lovaggal.

Az aranyhalom nem nőtt, nem is fogyott az első kérdések alatt, amelyek nyilván csak bevezetőül szolgáltak.

- Most vigyázz! - szólt Dubois, s kezét kinyújtotta az oszlop irányában.

- Csupa fül vagyok, nagyuram - felelte Oven.

- Gazdád saját neve alatt utazik?

- Úgy indult, de útközben más nevet vett fel.

- Miféle nevet?

- Livry úrnak mondta magát.

Dubois kiszámolt tíz aranyat, de mert az oszlop túlságosan magas volt, nem a többire rakta, hanem melléjük, új oszlopba. Oven felkiáltott örömében.

- Lassan a testtel! - intette Dubois. - Ne örülj korán, még messze vagyunk a végétől. Ide süss. Van Nantes-ban ilyen nevű ember?

- Nincs, nagyuram, de van egy Livry kisasszony.

- Ki ő?

- Montlouis úrnak, gazdám legjobb barátjának a felesége.

- Jól van! - mondta Dubois, és megint hozzátett a többihez tíz aranyat. - És mit művelt a gazdád Nantes-ban?

- Amit a többi fiatal nemesúr: vadászott, vívott, bálozott.

Dubois elvett tíz aranyat. Oven hátán végigfutott a hideg.

- Várjon csak, várjon! - kiáltotta. - Mást is csinált ám a gazdám.

- Halljuk, mit?

- Hetente egyszer-kétszer este nyolc órakor elment hazulról, s hajnali három-négy óra tájban vetődött haza.

- Helyes - biccentett Dubois -, és hova ment ilyenkor?

- Azt már nem tudom - felelte Oven.

Dubois a markában tartogatta a tíz aranyat.

- S mióta útnak indultatok, mit csinált a gazdád?

- Oudonon, Ancenis-en, Mans-on, Nogent-on, Chartres-on át idejött.

Dubois kinyújtotta a kezét, hegyes ujjaival ismét magához kaparintott tíz aranyat. Oven tompán felnyögött.

- Útközben nem kötött ismeretséget senkivel? - kérdezte Dubois.

- De igen, a clissoni apácakolostor egyik növendékével, aki egy Thérése nevezetű nővér társaságában utazott.

- Hogy hívják a növendéket?

- Héléne de Chaverny kisasszonynak.

- Héléne? Sokat sejtető név. Ez a Szép Heléna nyilván gazdád szeretője?

- Honnan tudnám? - felelte Oven. - Gazdám, ugyebár, nem köti az ilyet az orromra.

- Szellemes a fickó! - mordult fel Dubois, s a nagyobbik oszlopból - az ötven aranyból - elvett tízet.

Oven homlokát kiverte a hideg verejték. Még négy ilyen válasz, és ingyen árulta el gazdáját!

- A hölgyek is Párizsba utaztak? - kérdezte Dubois.

- Nem, uram, Rambouillet-ban megálltak.

- No nézd csak! - kiáltott Dubois.

Oven úgy érezte, jó nyomon van.

- Thérése nővér már vissza is utazott - tette még hozzá.

- Nincs ugyan a hírnek különösebb jelentősége, de a kezdőket bíztatni kell - mondta Dubois.

És visszarakott tíz aranyat.

- A leányzó tehát egyedül maradt? - kérdezte aztán.

- Nem - rázta meg a fejét Oven.

- Hogyhogy nem?

- Egy párizsi hölgy várta.

- Egy párizsi hölgy?

- Igen.

- Tudod a hölgy nevét?

- Hallottam, hogy Thérése nővér Desroches asszonynak szólította.

- Desroches asszonynak? - hűlt el Dubois, s egy újabb oszlopocskát rakott ki aranyakból. - Azt mondtad: Desroches asszony?

- Azt - bólintott Oven, sugárzó arccal.

- Nem tévedsz?

- De nem ám! - rikkantotta Oven. - Íme a bizonyság: az illető asszonyság magas, sovány és sárga.

Dubois visszatett tíz aranyat. Oven mélyen megbánta, hogy nem tartott szünetet egy-egy jelző között, láthatóan húsz aranyat vesztett túlzott sietsége következtében.

- Magas, sovány, sárga - ismételte Dubois. - Ő az.

- Negyven-negyvenöt éves - tette hozzá Oven, de mindjárt el is hallgatott.

- Ő az! - ismételte Dubois, és megint visszatett tíz aranyat.

- Nagyvirágos selyemruhát viselt - folytatta Oven, újabb jutalom reményében.

- Jó, jó - intette le Dubois.

Oven belátta, hogy kérdezője már eleget tud az asszonyról. Várta a következő kérdést.

- Azt mondod, gazdád útközben ismerkedett össze az ifjú hölggyel?

- Azazhogy, jobban meggondolva, uram, úgy vélem, az ismerkedés csak komédia volt.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Úgy hiszem, már előbb is ismerték egymást, azazhogy tudom is: őrá várt a gazdám Oudonban három óra hosszat.

- Jól van - mondta Dubois, s újabb tíz aranyat rakott a többihez -, ha így folytatod, még viszed valamire.

- Egyebet nem óhajt tudni, uram? - kérdezte Oven, s mohón nyúlt ismét a két oszlopért, annak a játékosnak az arckifejezésével, aki besöpörni készül nyereségét.

- Még egy pillanat - tartóztatta fel Dubois. - A fiatal hölgy szép?

- Mint egy angyal.

- Nyilván újabb találkát beszéltek meg Párizsban, ő és gazdád?

- Nem, uram, ellenkezőleg, úgy hiszem, örökre búcsút mondtak egymásnak.

- Újabb komédia.

- Nem hiszem. Chanlay úr búskomor volt, amikor elváltak.

- Többé nem is találkoznak?

- De, úgy hiszem, még egyszer, utoljára.

- No, fogd a pénzed, de ne feledd: ha eljár a szád, halál fia vagy.

Oven rávetette magát a pénzhalomra, s egyetlen szempillantás alatt nadrágzsebe legfenekére süllyesztette.

- És most mehetek utamra, nemde uram? - kérdezte.

- Dehogy mehetsz, ostoba! Jó pénzen megvettelek, e perctől az én emberem vagy. Párizsban lesz csak igazán szükségem rád.

- Ez esetben maradok, uram - szólt Oven, nagyot sóhajtva. - Ígérem.

- Sose fogadkozz, kár a fáradságért.

Nyílt az ajtó. Botos jelent meg a küszöbön, dúlt arccal.

- Mi van? - kérdezte Dubois, aki jól ismerte emberei arcát.

- Nagyon fontos dolog történt, uram, de távolítsa el előbb ezt az embert.

- Térj vissza gazdádhoz - mondta Dubois Ovennek -, s ha netán levelet írna valakinek, ne feledd: szerfelett érdekel minden sora.

Oven megkönnyebbülten köszönt és távozott.

- No, Botos úr, halljam, mi történt? - fordult Dubois Botoshoz.

- Az, uram, hogy a Saint-Germain-i vadászat után ő királyi fensége nem tért vissza Párizsba. A kíséretét hazaküldte, ő maga azonban Rambouillet-ba hajtatott.

- Rambouillet-ba? A régens idejön?

- Egy félórán belül itt lesz, s máris itt lenne, ha nem tért volna előbb be a kastélyba, valamit harapni, minthogy, szerencsénkre, megéhezett.

- De mit keres itt a régens?

- Nem tudom, uram, hacsak nem ahhoz a fiatal lányhoz jön, aki az imént érkezett meg egy apáca kíséretében, s akit a szálló pavilonjában szállásoltak el.

- Igaza lesz, Botos, a lányhoz jön, csakis hozzá; Desroches asszonyság... ez az. Tud róla, Botos, hogy Desroches asszonyság itt van?

- Nem, uram, sejtelmem sem volt róla.

- De biztos benne, Botos, hogy a régens idejön? Kedves jó Botosom, megbízhatók a hírei?

- Nagyuram, Szemfülest küldtem ő királyi fensége után. Amit Szemfüles mond, az szentírás, tudhatja nagyságod.

- Igaz, igaz - bólintott Dubois, aki, úgy látszik, jól ismerte az imént magasztalt fogdmeg erényeit -, ha Szemfüles mondja, nincs kétség.

- Annyira nincs, nagyságos uram, hogy a szegény fiú kénytelen volt a lovát halálra hajszolni; alighogy beért Rambouillet-be, a ló összerogyott alatta, s fel se kelt többé.

- Harminc arany a lóért! Hadd keressen a legény az árán, ha tud.

Botos átvette a harminc aranyat.

- Kedves barátom - folytatta Dubois -, ismeri, ugye, a pavilon fekvését?

- Mint a tenyeremet.

- Írja le.

- Egyik oldala a szálló hátsó udvarára néz, a másik egy elhagyott kis sikátorra.

- Állítsa ki embereit őrködni az udvarra, a sikátorba, lovásznak, istállószolgának álcázva vagy aminek akarja. Teremtett lélek nem léphet be a pavilonba, őfenségét és engem kivéve. Botos úr, ő királyi fensége élete forog kockán!

- Minden rendben lesz, uram.

- Hopp! Ismeri bretonunkat?

- Megnéztem magamnak, amikor leszállt a lóról.

- Az emberei is ismerik?

- Mind látták őt idejövet, az úton.

- Nos, figyelmébe ajánlom az illetőt.

- Letartóztassam?

- Ördög-pokol! Eszébe ne jusson, Botos úr. Hadd járjon-keljen, tegyen-vegyen, sőt, engedjük minél hosszabb pórázra, hogy mielőbb cselekvéshez lásson. Ha letartóztatjuk, egy szót nem csikarunk ki belőle, és az összeesküvés elvetél. Ördög-pokol! ebből nem kérek, hadd fiadzzon csak.

- Mit fiadzhat, nagyuram? - kérdezte Botos, aki a jelek szerint meglehetős bizalmas lábon állt Dubois-val.

- Érseki süvegemet, Lecocq úr - felelte Dubois. - S most menjen a dolga után, én is azt teszem.

Mindketten kivonultak a szobából, lesiettek a lépcsőn, de a kapunál elváltak: Botos eliramodott a városka északi vége felé, Párizs irányába, Dubois a szálloda falához lapulva odasurrant a lovag ablakához, s hiúzszemét ráillesztette a kémlelőlyukra.