HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hogy éltek akkoriban a Bastille-ban a halálraítéltek?

Gastonnak nagy kedve lett volna hálálkodni, de uralkodott magán. Ha köszönetet mond a rendőrfőnöknek, azt a látszatot kelti, hogy félt. Felvette tehát kabátját, kalapját, helyreigazította kézelőit, és visszatért a Bastille-ba, ugyanazon az úton, ahogy jött.

Mégis visszariadtak attól, hogy nemesembert tortúrának vessenek alá - gondolta Gaston. - Egyszerűen bíróság elé állítanak majd, és halálra ítélnek.

A kínvallatással való fenyegetődzés egy előnnyel járt a lovagra nézve: a halál egyszerű és kellemes megoldásnak tetszett, azokhoz a gyötrelmekhez képest, melyeket d’Argenson úr volt szíves tüzetesen ecsetelni. Sőt mi több: zárkájába visszatérve boldogan látta viszont mindazt, amit egy órával előbb még szörnyűnek vélt; a falon éktelenkedő, szomorú feliratok megannyi gyönyörűséges madrigálnak tűntek a kínzókamra falain függő, baljós tárgyakhoz képest, s a porkolábok jóvágású úriembereknek a hóhérokhoz képest. Vagy egy órát tölthetett el hősünk így, az összehasonlítás folytán szemet gyönyörködtetőnek tetsző tárgyak szemléletébe merülve, amikor érte jött a Bastille rendőrkapitánya egy porkoláb kíséretében.

Értem már - mondta magában Gaston. - A parancsnok meghívása arra szolgál, hogy a fogoly gyanútlanul menjen gyötrelmes sorsa elébe. Bizonyára elvezetnek majd egy helyiségbe, ahonnan föld alatti börtönüreg nyílik, belelöknek és ott pusztulok. Legyen meg az Isten akarata!

Gaston eltökélten felállt, bánatos mosollyal elbúcsúzott a szobától, s a rendőrkapitány nyomában elindult. Az utolsó rácsnál meglepetten konstatálta, hogy nem lökték be semmiféle föld alatti tömlöcbe. Útközben legalább tízszer kimondta magában Héléne nevét, hogy ezzel a névvel ajkán haljon meg, de e sejtelmes és poetikus fohászt nem követte semmiféle baleset. A fogoly nyugodtan átsétált a függőhídon, befordult a parancsnokság udvarára, majd belépett a parancsnok lakásába, ahol de Launay úr fogadta.

- Hajlandó a becsületszavát adni, lovag - szólt de Launay úr -, hogy míg nálam tartózkodik, nem tesz kísérletet a szökésre?... Mondanom sem kell, hogy mihelyt visszakerült zárkájába, a becsületszó érvényét veszti, s azon túl már az én gondom, hogy további itt-tartózkodását a megfelelő eszközökkel biztosítsam.

- Becsületszavamat adom, uram - felelte Gaston -, de csak arra, amire kérte.

- Rendben van. Fáradjon be, lovag, már várják.

A parancsnok bevezette Gastont egy szépen, ámbár némileg divatjamúltan, XIV. Lajos korabeli bútorokkal berendezett szalonba. Gaston elkáprázva nézte az ott egybegyűlt népes és előkelő társaságot.

- Uraim, van szerencsém Gaston de Chanlay lovagot bemutatni - mondta a parancsnok.

Majd a jelenlevők nevét sorolta fel:

- Richelieu herceg úr.

- Laval gróf úr.

- Dumesnil lovag úr.

- Malezieux úr.

- Á - hajolt meg Gaston mosolyogva. - Az egész Cellamare-féle összeesküvés.

- Cellamare herceg, Maine herceg és hercegné kivételével - felelte Brigaud abbé, főhajtással üdvözölve Gastont.

- Ó, uram, megfeledkezik a vitéz d’Harmental lovagról és a tudós de Launay kisasszonyról - szólt szemrehányóan Gaston.

- D’Harmentalt ágyhoz köti a sebe - válaszolta Brigaud abbé.

- De Launay kisasszony pedig itt jön, uram - Dumesnil lovag elpirult örömében, amint a kedvesét belépni látta -, ő velünk ebédel.

- Szíveskedjék a kisasszonynak bemutatni, uram - fordult Gaston a lovaghoz. - Rabtársak közt bizonyára nem járja szigorú etikett, s így számíthatok az ön előzékenységére.

Dumesnil lovag kézen fogta Gastont, s odavezette de Launay kisasszonyhoz, hogy bemutassa. Gaston rendkívüli önuralma ellenére sem leplezhette teljesen elképedését.

- Hohó, lovag, tetten értem - mondta a parancsnok. - Nemde, ön is azt hitte, amit a párizsiak általában: hogy elevenen felfalom foglyaimat?

- Nem, uram - felelte Gaston mosolyogva. - De megvallom, az imént már szinte bizonyosra vettem, hogy ön elnapolja megtisztelő meghívását.

- S ugyan miért?

- Rendes szokása vajon, parancsnok uram, hogy vendégeit ebéd előtt megsétáltatja úgy, mint ma engem, étvágyuk fokozása végett...?

- Jaj, csakugyan! - kiáltott fel de Launay kisasszony. - Nem önt vezették az imént a vallatókamrába, uram?

- De bizony engem, kisasszony - bólintott Gaston. - És higgye meg: ennél csekélyebb akadály soha nem tarthatott volna vissza attól, hogy e kiváló társaság örömeit élvezzem.

- Lovag úr, igazságtalanul neheztel rám az ilyen és hasonló ügyekért - szólt de Launay úr. - Ezek kívül esnek hatáskörömön. Istennek hála katona vagyok, nem pedig bíró. Már Cicero megmondta: más a fegyver, s más a tóga. Az én dolgom csupán az, hogy foglyaim őrizetéről gondoskodjam, őket a szökésben meggátoljam, s tőlem telhetően kellemessé tegyem ittlétüket; hadd kívánkozzanak csak vissza, s igyekezzenek mielőbb visszakerülni, hogy társaságukkal felüdítsenek. D’Argenson mester dolga, hogy önöket kínpadra vonassa, lefejeztesse, felakasztassa, kerékbe töresse, felnégyeltesse, ha teheti. Ki-ki folytassa a maga mesterségét. Kisasszony, az ebéd tálalva van - fordult a parancsnok de Launay kisasszonyhoz, látva, hogy az ebédlőajtó két szárnya feltárul. - Megengedi, hogy a karomat nyújtsam? Elnézést. Dumesnil lovag, tudom, hogy ön most kegyetlen zsarnoknak tart, de én vagyok a házigazda, s élni szándékozom előjogaimmal. Uraim, asztalhoz!

- Nincs szörnyűbb a börtönnél - szólt Richelieu herceg, kézelőit gondosan feljebb csúsztatva, miközben helyet foglalt de Launay kisasszony és Laval gróf között. - Rabság, bilincs, lakatok, súlyos vasláncok.

- Parancsol ebből a ráklevesből? - kérdezte a házigazda.

- Igen, uram, köszönöm - felelte a herceg. - Az ön szakácsa kiválóan ért a rákleves elkészítéséhez, igazán sajnálom, hogy saját szakácsomat elmulasztottuk bevonni az összeesküvésbe. Ha ő is itt ülne a Bastille-ban, fölöttébb hasznos ismeretekre tehetne szert.

- Laval gróf úr, ott van ön előtt a pezsgő, kérem, gondoskodjék szomszédnőjéről.

Laval komor képpel töltött magának egy pohár pezsgőt, és felhajtotta.

- Egyenesen Aï-ból hozatom - mondta a parancsnok.

- Lenne szíves elárulni, kitől? - érdeklődött Richelieu herceg. - Ha a régens mégse vágatná le mind a négy fejemet, holtomig ezt akarom inni... Hiába, megszoktam az ízét, elvégre harmadízben járok már itt, s én a szokás rabja vagyok.

- Csakugyan, lovag, példát vehet Richelieu hercegről - mondta a parancsnok. - Ő egyik leghűbb vendégem, a szobáját ki se adjuk másnak távollétében, hacsak nincs nagy zsúfoltság.

- Zsarnokunktól, a régenstől kitelik, hogy mindannyian sokáig megtarthatjuk szobáinkat - jegyezte meg Brigaud.

- Abbé úr, lesz szíves a fogolypecsenyét felszeletelni. Megfigyeltem, hogy az egyház szolgái általában kiválóan értenek e művelethez - mondta de Launay úr.

- Megtisztel, parancsnok úr - Brigaud maga elé húzta az ezüsttálat, az említett szárnyasféleségekkel, s rögtön hozzá is látott a szeleteléshez, mégpedig csakugyan nagyon ügyesen, bizonyítva, hogy de Launay úr jó megfigyelő.

- Elárulná, parancsnok úr, vajon az ön parancsára vertek-e fel ma éjjel kettőkor legszebb álmomból? S ha igen, mit jelentsen ez a zaklatás? - kérdezte Laval gróf vészjósló hangon.

- Nem én tehetek róla, gróf úr, hanem a jelenlevő hölgyek és urak. Hiába intem őket nap mint nap, nem maradnak veszteg.

- Mi?! - hüledeztek a vendégek.

- Igenis, önök! - erősködött a parancsnok. - Percenként megszegik a szabályzatot. Egyre-másra kapom a jelentéseket, hogy izeneteket, leveleket, cédulákat küldözgetnek egymásnak.

Richelieu herceg felnevetett, de Launay kisasszony és Dumesnil lovag fülig pirult.

- No, majd a desszertnél folytatjuk - mosolygott a parancsnok. - Laval úr, ürítem poharamat az ön egészségére... Chanlay úr, nem iszik?

- Nem uram, hallgatom önöket.

- Mondja inkább, hogy ábrándozik. Engem nem lehet becsapni.

- Miről? - kérdezte Malezieux.

- Ej, hát miről ábrándozhat egy huszonöt éves fiatalember? Látszik, poéta úr, hogy lassan eljár ön felett az idő! A kedveséről!

- Nemde, Chanlay úr - vette át a szót Richelieu -, jobb, ha a főt választják el a testtől, mint ha a lelket?

- Brávó, brávó, - lelkendezett Malezieux -, csinos, elbájoló gondolat. Herceg úr, engedelmével rögtön egy disztichont írok belőle Maine hercegnőnek.

Százszor jobb, ha a főtől kell megválni a testnek,
Mint ha a lélektől - nemde, drága Madame?

- Nos, mit szól versbe szedett gondolatához, herceg úr?

- Azt, hogy prózában valamivel jobban hangzott, poéta úr - vágta rá a kérdezett.

- Erről jut eszembe - szólt Laval gróf. - Mi hír az udvarról? Hogy van a király őfelsége?

- Uraim, uraim, kérem, ne politizáljanak - tiltakozott a parancsnok. - Beszéljünk festészetről, irodalomról, költészetről, rajzokról, háborúról vagy akár a Bastille-ról, ha úgy parancsolják, még ez is jobb, mint a politika.

- Helyes, beszéljünk a Bastille-ról - mondta Richelieu. - Hová tette Pompadour márkit, parancsnok úr?

- Herceg, Pompadour úr őszinte sajnálatomra arra kényszerített, hogy sötétzárkába csukassam.

- Sötétzárkába? - ütötte fel a fejét Gaston. - Hát mit követett el a márki?

- Megverte börtönőrét.

- Mióta tilos nemesembernek a szolgáját megütni? - fortyant fel Richelieu.

- A börtönőrök a király szolgái, herceg úr - felelte mosolyogva a parancsnok.

- Mondja inkább úgy: a régens szolgái - mondta rá Richelieu.

- Finom megkülönböztetés.

- De annál helytállóbb.

- Parancsol ebből a burgundi vörös borból, Laval úr? - fordult a parancsnok a grófhoz.

- Igen, uram, ha hajlandó velem a király egészségére koccintani.

- Kész örömmel, feltéve, hogy cserébe ön is koccint velem a régens egészségére.

- Parancsnok úr, máris elmúlt a szomjúságom.

- Nem csodálom, Laval úr - mondta a parancsnok -, hiszen csak az imént hajtott fel egy pohár bort, éspedig őfensége pincéjéből származó bort.

- Hogyan? őfensége pincéjéből? ezt a vörös bort a régens küldte?

- A régens őfensége éppen tegnap tisztelt meg azzal, hogy bort küldetett át, tudva, hogy olykor-olykor vendégül szoktam látni önöket.

- Nohát, akkor kész méreg ez a vörös bor, venenum furens! - kiáltotta Brigaud, s pohara tartalmát a földre loccsantotta. - Adja közelebb az ön aï-i borát, de Launay úr!

- Vigye ezt az üveget az abbé úrhoz - utasította a parancsnok a felszolgáló inast.

- Ó, ó! abbé úr földre loccsantja a bort, nem iszik! - álmélkodott Malezieux. - Ki hitte volna, hogy ilyen fanatikus híve a jó ügynek?

- Helyeslem, abbé, hogy nem ivott, ha a bor elveibe ütközik - mondta Richelieu, de azt már nem, hogy kiöntötte. Ráismerek, hiszen sokszor ittam belőle: ez a bor csakugyan a régens pincéjéből került ide, s az egész országban nem lelni párját. Nagy készlete van belőle, parancsnok úr?

- Mindössze hat üveg.

- Látja, abbé, valóságos szentségtörés volt kiloccsantani.

- A kirelejzumát! adta volna a szomszédjának, vagy öntötte volna vissza az üvegbe... ott a helye, nem a padlón: vinum in amphoram, mondta valaha preceptorom.

- Herceg úr, engedelmével hadd jegyezzem meg: spanyolul jobban tud, mint latinul - mondta Brigaud.

- Nem rossz, abbé úr - felelte Richelieu -, de van egy nyelv, amelyen gyengébben beszélek, mint akár spanyolul, akár latinul, s szeretném jobban elsajátítani: a francia.

- Ugyan! - legyintett Malezieux. - Hosszú és unalmas munka lenne, hercegem, egyszerűbb, higgye meg, ha felvéteti magát az Akadémiába.

- Hát ön, lovag úr - fordult Richelieu Chanlay-hoz -, szintén beszél spanyolul?

- Úgy hírlik, azért kerültem ide, herceg úr, mert túlságosan kedvelem e nyelvet - felelte Gaston.

- Uraim, figyelmeztetem önöket, ha folytatják a politizálást, kénytelen leszek az ebédet félbeszakítva távozni, pedig még csak az előételeknél tartunk, s ez annál sajnálatosabb lenne, mert önök, úgy hiszem, túlságosan jól neveltek, hogysem maradnának, miután én eltávoztam.

- Nos, parancsnok úr, kérje meg de Launay kisasszonyt, hogy beszéljen matematikáról, az nem zavar senkit.

De Launay kisasszony összerezzent, mint aki álmából riad fel. Dumesnil lovaggal szemközt ült, s ők ketten elmerülten társalogtak - a szemek nyelvén. Ez a társalgás a legkevésbé sem nyugtalanította a parancsnokot, de annál boldogtalanabbá tette a Bastille rendőrkapitányát, Maison-Rouge urat, aki fülig szerelmes volt de Launay kisasszonyba, s mindent meg is tett, hogy elnyerje tetszését, csakhogy hiába. Dumesnil lovag fejhosszal megelőzte a derék tisztet, mint már említettük.

A parancsnok kis beszéde hatott, az ebéd hátralévő részében egy rossz szó nem esett többé a régens őfenségéről vagy miniszteréről. Ezek a - régens tudtával és beleegyezésével lezajló - összejövetelek üdítő változatosságot jelentettek a foglyok életében, akik ennek folytán ügyeltek, hogy más témákat pengessenek; Gaston elmondhatta, hogy kellemesebb, szellemesebb társaságban soha nem ebédelt, mint most a Bastille-ban.

Felajzott érdeklődéssel figyelte társait. Valamennyien híres, sőt, kétszeresen híres személyiségek voltak, nemcsak nagy ősök utódai, de saját személyükben is kiváló emberek, akiknek a hírnevét még meghatványozta a Cellamare-féle összeesküvés. S Gastonnak úgy tetszett, hogy ezek a nevezetes emberek, nagyurak, költők, tudósok csakugyan méltóak a hírükre, ami igazán ritkaság.

Az ebéd befejeztével a parancsnok egyenként visszavezettette zárkáikba a foglyokat. Azok megköszönték kitüntető kedvességét, nem is sejtve, hogy becsületszó ide, becsületszó oda, a két szomszédos helyiség tömve volt őrökkel; a foglyok oly szoros felvigyázat alatt álltak az ebéd egész időtartama alatt, hogy egy kétsoros cédulácskát sem csempészhettek volna észrevétlenül egymás kezébe. De Gaston ezt nem vette észre, s elképedése nem ismert határt. Minden korábbi elképzelését halomra döntötte a rettegett börtön különös rendje, s az éles ellentét a két órával korábban a kínzókamrában d’Argenson fővezérlete alatt lezajlott jelenet s a parancsnok lakásán lefolyt másik jelenet között. Amikor rá került a sor, elköszönt de Launay úrtól, s visszatérve a délelőtti beszélgetésre, megkérdezte, kaphatna-e borotvát, lévén ez a szerszám e válogatottan előkelő társaságban nélkülözhetetlen.

- Lovag úr, legőszintébb sajnálatomra kénytelen vagyok megtagadni kérését, noha maradéktalanul átérzem jogosultságát - felelte a parancsnok. - Háziszabályaink szigorúan tiltják, hogy a rabok borotválkozzanak, hacsak nem kaptak rá előzetesen engedélyt. Fáradjon át dolgozószobámba, ott talál papirost, pennát, tintát. Írjon egy kérvényt a rendőrkapitány úrhoz címezve, én majd továbbítom a kérvényt, és előre is kezeskedem, hogy kedvező választ kap rá.

- Ezek az urak, akikkel együtt ebédeltem, s akik mind kifogástalan öltözékben és simára borotváltan jelentek itt meg, tehát különleges jogokat élveznek? - kérdezte Gaston.

- Dehogy, dehogy, ők is azt tették, amit ön tenni fog: engedélyt kértek. Richelieu úr, akit ma kifogástalan frizurával, frissen borotvált állal láthatott, egy hónapon át akkora szakállal járkált, mint egy pátriárka.

- Nem értem, hogy fér össze ez a kicsinyes szigor az iménti összejövetel szabad légkörével.

- Uram - felelte a parancsnok -, nekem is vannak bizonyos előjogaim; borotvát, pennát, könyveket ugyan nem szolgáltathatok ki önöknek, de azt igenis megtehetem, hogy meghívjam vacsorára a börtön egyes foglyait, akiknek kedvezni szeretnék, feltéve persze, hogy a meghívást csakugyan kedvezménynek tekintik - mosolygott de Launay úr. - Igaz, kötelességem a rendőrfőnök úrnak jelentést tenni az asztal fölött elhangzott, kormányellenes kijelentésekről, de mint látta, nem tűröm, hogy vendégeim politizáljanak, miáltal elkerülöm, hogy a vendégjogot megsértve jelentenem kelljen, ami az asztalnál elhangzott.

- S nem tartanak odafönt attól, uram, hogy a foglyok és ön között létrejött, meghitt kapcsolat önt a kormány intencióval ellentétes elnézésre csábítja?

- Uram, tudom, mi a kötelességem, s szigorúan ehhez tartom magam. Látta, ugye, mai vendégeimet? Nos, mindegyikük megjárta már a sötétzárkát - Pompadour márki jelenleg is ott tartózkodik -, de ezért senki közülük meg nem neheztelt rám. Az udvar parancsol, és parancsai változóak, uram. Én végrehajtom a kapott parancsokat, vendégeim tudják, hogy ezekért nem engem terhel a felelősség, sőt hogy amennyire szabadságomban áll, enyhítem a rendelkezések szigorát, tehát nem is haragusznak rám. Remélem, ön sem haragszik majd meg, uram, ha - amit feltételezni egyébiránt nincs semmi okom -, személyére vonatkozóan oly utasításokat kapnék, melyek kedve ellenére lennének.

Gaston ajkára bánatos mosoly ült ki.

- Elővigyázatossága nagyon is indokolt, uram - felelte -, mert úgy sejtem, a maihoz hasonló élvezetekben nem sokáig lesz részem. Mindenesetre ígérem, a bekövetkezendő gyászos eseményekért semmi szín alatt nem fogom önt okolni.

- Nemde, van az udvarnál pártfogója? - kérdezte a parancsnok.

- Nincs - rázta meg a fejét Gaston.

- Nem őrködik ön felett valamely jótékony hatalom?

- Tudtommal, nem.

- Akkor hát bízzon a véletlenben, uram.

- Az sosem kedvezett nekem.

- Annál indokoltabb, hogy megenyhüljön irányában.

- Meg aztán breton vagyok, s mi bretonok csakis Istenben hiszünk.

- Vegye úgy, hogy így értettem, amikor a véletlent emlegettem - mondta a parancsnok.

Gaston megírta a kérvényt, és távozott, elismeréssel adózva de Launay úr jellemének és modorának.