HARMINCHARMADIK FEJEZET

amelyből kiviláglik, hogy nem tanácsos másokat önmagunk után megítélni,
különösen akkor nem, ha az embert Dubois-nak hívják

A régens szokása szerint Héléne-nel töltötte az estét. Négy-öt napja mindig ezt tette, s legboldogabb órái voltak azok, melyeket a fiatal lánnyal töltött. De Héléne-t lelke mélyéig megrázta iménti találkozása Gastonnal, s mióta a Bastille-ből hazatért, halálos bánat nehezedett kedélyére.

- Nyugodjék meg, Héléne - mondta a régens -, holnap meglesz az esküvő.

- Hol van még a holnapi nap! - felelte Héléne.

- Higgyen a szavamnak, Héléne, soha nem csaptam még be, ugye? Ígérem, a holnapi nap örömünnep lesz önnek is, kedvesének is.

Héléne felsóhajtott.

Ebben a pillanatban, belépett egy inas, és súgva jelentett valamit a régensnek.

- Mi van? - Héléne riadtan kapta fel a fejét.

- Semmi baj, gyermekem - felelte a herceg. - A titkárom akar velem beszélni, sürgős ügyben.

- Kimenjek?

- Igen, legyen kedves egy pillanatra magunkra hagyni bennünket.

Héléne átment saját szobájába.

Egyidejűleg nyílt a szalon ajtaja, s Dubois rontott be, kifulladva.

- Honnan jössz már megint? - kérdezte a herceg. - És miért ez a maskara?

- Honnan, honnan? Hát a Bastille-ból - felelte Dubois.

- Mi hír foglyunkról?

- Mi lenne?

- Minden előkészület megtörtént a holnapi esküvőre?

- Igen, nagyságos uram, annak rendje-módja szerint. Csak az időpontot nem tűztük ki, nagyságod erre nézve elmulasztott rendelkezni.

- Hát tűzzük ki holnap reggel nyolcra.

- Holnap reggel nyolcra... - ismételte Dubois a régens szavait, magában számolgatva.

- Igen. Mit számolsz?

- Azt számolgatom, hol lesz ő holnap nyolc órakor.

- Ő? Ki?

- A fogoly.

- Hogyan? A fogoly?

- Igen, a fogoly. Holnap reggel nyolckor körülbelül negyven mérföldre lesz Párizstól.

- Negyven mérföldre Párizstól?

- Feltéve, hogy ugyanolyan iramban halad, ahogy távozni láttam.

- Miket fecsegsz te?

- Azt mondom, nagyságos uram, hogy a házassághoz nem hiányzik más... csak a vőlegény.

- Gaston!

- Megszökött a Bastille-ból, egy félórával ezelőtt.

- Hazudsz, abbé, a Bastille-ból nem lehet megszökni.

- Már megbocsásson, nagyságos uram, de akit halálra ítélnek, megszökik az akárhonnan.

- Megszökött, holott tudta, hogy holnap feleségül veheti azt, akit szeret!

- Vegye tekintetbe, nagyságos uram, hogy az élet kívánatos dolog, s mindenki ragaszkodik a magáéhoz, továbbá, hogy az ön vejének csinos feje van, s ő szeretné a csinos fejét megtartani. Emberi dolog, nem?

- És hol van most?

- Hol? Holnap estére tán pontosabban meg tudom mondani, jelenleg csak annyit mondhatok, hogy immár messze jár. Kezeskedni csak arról kezeskedhetem, hogy nem jön vissza.

A régens mélyen elgondolkodott.

- Nagyságod jóhiszeműsége mindig újra elképeszt - folytatta Dubois. - Az emberismeret teljes hiányára vall, feltételezni, hogy egy halálraítélt ott marad a börtönben, ha alkalom nyílik a szökésre.

- Ó, Chanlay, Chanlay! - sóhajtott a régens.

- Hát istenem, a lovag, a hős csak azt tette, amit a helyében a legutolsó csirkefogó is tett volna. S hitemre, igaza volt.

- És a lányom, Dubois?

- Mi van a lányával, nagyságos uram?

- Belehal - mondta a régens.

- Ugyan már! Ha megtudja, kit szeretett, egyszeriben kiábrándul a lovagból, s nagyságod hozzáadja egy német vagy olasz hercegecskéhez... teszem, a modenai herceghez, akit Valois kisasszony kikosarazott.

- Dubois, és én meg akartam kegyelmezni neki!

- Megkegyelmezett ő magamagának, gondolván, hogy ez biztosabb, s megvallom: a helyében magam sem cselekedtem volna másként.

- Ej, te nem vagy nemesember, és nem tettél ünnepélyes fogadalmat.

- Ebben téved nagyságod. Igenis megfogadtam, hogy meggátolom fenségedet a sorozatos őrültségek elkövetésében, s lám, meg is tettem.

- Hát jó, szót se többé az ügyről, s főleg Héléne előtt ne említsd. Az én dolgom, hogy a történteket tudomására hozzam.

- S az enyém, hogy nagyságod vejét elcsípjem.

- Azt már nem! Ha megszökött, hadd fusson.

Mialatt a régens ezt mondta, különös zaj támadt a szomszéd teremben. Kisvártatva belihegett az ajtónálló, és bejelentette - Gaston de Chanlay lovagot.

A bejelentés nagyon elütő hatást tett a régensre és miniszterére. Dubois holtra sápadt, arcát ádáz harag torzította el. A régens felugrott örömében, s arca, épp ellenkezőleg, kipirult. S míg ezen az arcon, amelyet a bizalom fénye sugárzott be, a legtisztább derű tükröződött, Dubois ravasz, szellemes képén fojtott, veszett düh.

- Vezesse be - mondta a herceg.

- Legalább azt várja meg nagyságod, hogy eltűnjek.

- Persze, persze, igazad van, felismerne.

Dubois eloldalgott, tompa morgást hallatva, mint a lakmározásban vagy párzásában megzavart hiéna. A szomszéd szobába érve inkább lerogyott, semmint leült egy karosszékbe. A karosszék egy asztal mellett állt, az asztalon két égő gyertya, s rajta papír, tenta, toll. Az írószerek láttán Dubois elvigyorodott, és felderült; kegyetlen ötlete támadt.

Csöngetett. Jött az inas.

- Hozza be hintómból az irattartót.

Az inas térült-fordult, hozta az iratokat. Dubois lázas sietséggel előkotort néhány papirost, komor gyönyörűséggel munkához látott, majd berakta a teleírt papírokat az irattartóba, megparancsolta, hogy a hintó álljon elő, s utasította a kocsist, hogy hajtson a Palais Royalba.

Ezalatt a régens parancsára megnyílt a szalon ajtaja a lovag előtt. Gaston besietett, egyenesen a herceghez, aki tárt karokkal fogadta.

- Hogyan? Ön itt? - a herceg igyekezett tőle telhetően meglepetést színlelni.

- Igen, excellenciás uram - felelte Gaston. - Az ég csodát művelt a derék La Jonquiére kapitány közbejöttével. A kapitány előkészítette szökésünket, zárkájába kéretett, azzal az ürüggyel, hogy vallomástételünket szándékozunk megbeszélni, s amikor magunkra maradtunk, beavatott tervébe. Szerencsésen meg is szöktünk, mind a ketten.

- S ahelyett hogy lóhalálában elmenekült volna a határon túlra, ahelyett hogy biztonságba helyezte volna magát, ön idejött, uram, a fejét kockáztatni!

- Uram - mondta Gaston pirulva -, megvallom, a legelső pillanatban úgy éreztem: nincs a világon szebb és nagyobb dolog a szabadságnál. Az első korty szabad levegő a fejembe szállt, megrészegített; de egyhamar kijózanodtam.

- Eszébe jutott valaki, ugye?

- Valakik, excellenciás uram.

- Héléne, akit a magány martalékául dobott volna. És ki még?

- És a társaim, akiket a hóhérbárd martalékául dobtam volna.

- S ön ekkor úgy döntött...

- Hogy ügyük az én ügyem is, mindaddig, míg tervünket diadalra nem vittük!

- Tervünket?

- Tervünket. Hát nem éppúgy az ön terve is, mint a mienk?

- Hallgasson rá, uram - mondta a régens. - Úgy vélem: az ember nem vállalkozhat többre, mint ami emberi erejéből telik. Vannak dolgok, amelyektől mintha Isten is óva intene, vannak jelek, amelyeket mintha ő küldene figyelmeztetésül, hogy mondjunk le tervünkről. S én hiszem, hogy szentségtörés lenne Isten jeleit semmibe venni, óvó szavát meg nem hallani. Tervünk kudarcra ítéltetett, uram, ne is gondoljunk rá többet.

Gaston komor arccal nemet intett.

- Ellenkezőleg, excellenciás uram, ellenkezőleg, gondoljunk rá inkább, mint valaha.

- Szavamra, ön megveszekedett, uram! - szólt a régens mosolyogva. - Mi jut eszébe, hogy mindenáron ki akar tartani egy olyan vállalkozás mellett, amely nemcsak megnehezedett, de jóformán értelmét és célját vesztette?

- Az a gondolat nem hagy nyugodni, excellenciás uram - felelte Gaston -, hogy barátaimat letartóztatták, elítélték, halálra szánták! D’Argenson úr megmondta nekem: barátaimra a vérpad vár. Nem mentheti meg őket más, mint a régens halála. Rájuk gondolok, barátaimra, akik azt mondhatnák rám, ha elmenekülnék Franciaországból, hogy életemet az ő életük árán váltottam meg, hogy a Bastille kapui árulásom fejében nyíltak meg előttem.

- Ön tehát mindent feláldoz becsületének? Héléne-t is?

- Excellenciás uram, ha barátaim élnek még, meg kell őket mentenem.

- És ha meghaltak? - kérdezte a régens.

- Ha meghaltak, az más... - felelte Gaston -, akkor meg kell őket bosszulnom.

- De uram, az ördögbe is! úgy vélem, ez több annál, amit közönségesen bátorságnak, önfeláldozásnak neveznek. Úgy vélem, máris untig elég kockázatot vállalt, elég megpróbáltatást állt ki saját személyében. Szakértőnek számítok becsületügyekben, hihet nekem: ön tisztán áll az egész világ előtt, kedves Brutusom!

- De nem önmagam előtt, nagyságos uram.

- Egyszóval kitart elhatározása mellett?

- Elhatározásom szilárdabb, mint valaha. A régensnek meg kell halnia, és - tette hozzá fenyegetően - meg is fog halni.

- Nem óhajt ennek előtte Chaverny kisasszonnyal találkozni? - kérdezte a régens elgyötörtén.

- Hogyne akarnék. De addig nem megyek innen el, míg nagyságod szavát nem adta, hogy segítségemre lesz. Gondolja meg, excellenciás uram: nincs veszíteni való időnk. Társaimat elítélték, s most kivégzésükre várnak, mint én is vártam. Nagyságos uram jelentse ki, most, rögtön, mielőtt Héléne-t felkeresném, hogy nem hagy cserben! Engedje meg, hogy új szövetségre lépjünk mi ketten. Gyarló ember vagyok, szerelmes következésképp gyenge, meg kell küzdenem Héléne könnyeivel és saját gyengeségemmel. Excellenciás uram, addig nem találkozhatom Héléne-nel, míg nem bírom ígéretét, hogy a régens színe elé juttat.

- S ha megtagadom a segítséget?

- Ez esetben Héléne nem lát többé. Meghaltam az ő számára. Minek áltatnám őt hiú reményekkel? Csak azért, hogy kétszer veszítsen el? Elég keserves lesz egyszer is elsiratnia.

- Elhatározásán tehát az én elutasításom sem változtat?

- Elhatározásomon nem, legfeljebb az esélyeimet rontja.

- Mit szándékozik ez esetben tenni?

- Meglesem a régenst, jártában-keltében, s ahol utolérem, ledöföm.

- Gondolja meg még egyszer, utoljára - szólt a régens.

- A becsületemre kérem nagyságodat: segítsen, s a becsületemre fogadom: ha elutasít, saját erőmből is elboldogulok.

- Rendben van, uram, kopogtasson be Héléne-hez. Kijövet megkapja válaszomat.

- Hol?

- Itt, ebben a szobában.

- A kívánt választ?

- Azt.

Gaston benyitott Héléne-hez. A lány egy feszület előtt térdepelt. Arra kérte istent, vezérelje vissza hozzá kedvesét. Az ajtónyílás neszére megfordult.

Isten csodát tett - gondolta. Felsikoltott, karját a lovag felé tárta, de felállni nem bírt; ereje cserbenhagyta.

- Istenem, istenem! - rebegte. - Ez ő? Vagy a lelke?

- Én vagyok, Héléne, én! - kiáltotta Gaston. Odafutott Héléne-hez, s megragadta kitárt kezét.

- Te vagy... de hogyan... ma reggel még rab... s estére szabad...

- Megszöktem, Héléne.

- És rám gondoltál? Hozzám siettél? Nem akartál nélkülem menekülni?... Ó, ez vagy te, ebből rád ismerek, Gaston! Nos itt vagyok, barátom, mehetünk, máris mehetünk, vígy magaddal, bárhová, a tied vagyok... követlek...

- Héléne - mondta Gaston -, a te mátkád nem akárki. Ha nem lennék más és több, mint a legtöbb ember, nem is szerettél volna meg.

- Nem, bizonyára nem.

- Nos, Héléne, a kiválasztottakra nagyobb feladatok s nagyobb megpróbáltatások várnak, mint másra. Mielőtt átengedhetném magam a te szerelmednek, végre kell hajtanom a feladatot, mely Párizsba hozott. A végzet kockázatos sorsra szánt mindkettőnket... így van ez, Héléne, ha tetszik, ha nem. Életünk-halálunk függ egy eseménytől, s ez az esemény még ma éjjel végbemegy.

- Mit mond, Gaston? - kiáltott fel fájdalmasan Héléne.

- Hallgasson meg, Héléne - felelte Gaston. - Ha mostantól számítva négy órán belül, kora hajnalig nem kap hírt felőlem, ne várjon többé. Higgye azt, hogy e találkozásunk álom volt csupán. S ha engedélyt kaphat rá, látogasson meg ismét a Bastille-ban.

Héléne elsápadt, karja erőtlenül lehanyatlott. Gaston kézen fogta, s visszavezette őt imazsámolyához. Héléne letérdepelt, Gaston fölébe hajolt, s testvéri csókkal illetve homlokát, azt mondta:

- Imádkozzék értem, Héléne, imádkozzék. Nemcsak énértem imádkozik, de Bretagne, de Franciaország üdvéért is!

És szinte futva távozott.

- Jaj nekem, jaj! - suttogta Héléne. - Mentsd meg őt, istenem! Mit bánom én a világot! Csak őt mentsd meg!

Gastont egy lakáj várta a szalonban. A herceg távozott - jelentette, de hagyott a lovag részére írásos üzenetet.

A levél így hangzott:

„Ma este jelmezbál van Monceaux-ban, a régens is ott lesz. Szokása egy óra tájban visszavonulni az aranyteremből nyíló télikertbe, kedvenc tartózkodási helyére. Ide más nemigen lép be, mert ismerik és tisztelik a régens szokását. A régens jelmeze: fekete bársonydominó, bal karján arannyal hímzett méh. Ha kilétét el akarja leplezni, az aranyméhet a bő köpenyujj redőjével takarja el. A levélhez mellékelt belépő nagyköveti rangú vendégeknek szól, ezzel nemcsak a bálterembe bocsátják be, hanem az említett télikertbe is. Azt gondolják majd, bizalmas megbeszélést kíván a régenssel folytatni. Használja fel az ügy érdekében. Hintóm a kapu előtt várja, s benne saját dominóm, a kocsis rendelkezésére áll.”

Gaston homlokát kiverte a hideg verejték, mialatt a levelet végigolvasta, mely megnyitott előtte minden ajtót, s mely úgyszólván karnyújtásnyi közelbe hozta azt, akit meg kell ölnie. Szédült, annyira, hogy meg kellett kapaszkodnia egy szék támlájában. Majd, mint aki hirtelen elhatározásra jutott, kirontott a szalonból, lefutott a lépcsőn, felugrott a hintóba, s odakiáltotta a kocsisnak:

- Hajts Monceaux-ba!

Alig tette ki a lábát Gaston a szalonból, amikor megnyílt a falban egy rejtekajtó, s a herceg jelent meg keretében. Lassú léptekkel átvágott a szalonon, s benyitott az átellenes ajtón Héléne szobájába. Héléne felkiáltott örömében, amint a herceget megpillantotta.

- Boldog, Héléne? - kérdezte a régens mélabús mosollyal.

- Hát nagyságod művelte e csodát! - mondta túláradó hálával Héléne.

- Látja, gyermekem, úgy történt minden, ahogy megjövendöltem. Higgyen nekem és reméljen.

- Nagyságod tán Isten angyala, s azért szállt alá a földre, hogy apám legyen elveszett apám helyett!

A régens elmosolyodott:

- Angyal ugyan nem vagyok, kedves Héléne-em, de gyarló ember létemre csakugyan örömest vállalnám, hogy apja legyek, gyengéd és szerető apja.

A herceg ajkához emelte Héléne kezét, hogy búcsúcsókot nyomjon rá, de Héléne a homlokát kínálta oda.

- Látom, nagyon szereti Gastont - szólt a herceg.

- Isten áldása legyen nagyságodon!

- Remélem, e jókívánság szerencsét hoz nekem!

A herceg köszönt és távozott, ajkán derűs mosollyal. Odalent kocsiba szállt.

- Előbb a Palais Royalba hajts - szólt a kocsisnak -, de úgy igyekezz, hogy negyedóra múlva Monceaux-ban legyünk!

A kocsis vágtára ösztökélte lovait. Abban a pillanatban, amikor a régens hintaja nagy robajjal begördült a Palais Royal árkádjai alá, egy lovasfutár száguldott ki a palota kapuján. Dubois szobája ablakából leste a lovas indulását, s most megnyugodva becsukta az ablakot.