HETEDIK FEJEZET

A „Királytigrishez” címzett szálló egyik szobájában

Gaston egy szóval nem említette távozása előtt, hogy hol találkoznak majd és miként, de Héléne úgy gondolta, ez már a férfi dolga, nem szólt tehát, csak nézett Gaston után, míg el nem nyelte alakját az éjhomály. Negyedórával később a batár befutott Rambouillet városába.

Az apáca elővont köntöse mély zsebéből egy cédulát, s az ajtó mellé erősített csóva fényénél kibetűzte: „Madame Desroches, Királytigris-szálló”.

Rögtön megadta a címet a kocsisnak, s tíz perc múlva a batár megállt a szálló előtt.

Abban a pillanatban megjelent a szálló kapujában egy asszony, aki nyilván valamelyik földszinti helyiségben várt a kocsira. Tisztelettudóan bókolt, kisegítette a hölgyeket, majd egy sötét kerti úton a néhány lépésre fekvő kis pavilonhoz vezette őket. Előttük egy szolga haladt, két színes lámpással.

Csinos előszobába nyitottak be. Desroches asszony az ajtóban félreállt, s udvariasan előreengedte Héléne-t és Thérése nővért. Öt perc múltán egy puha heverőn üldögéltek mindketten, pattogó, lobogó kandallótűz mellett.

A szoba nagy volt és szép, bútorzata választékos. A helyiség berendezésére a kor - viszonylag szigorú - ízlése nyomta rá bélyegét - ekkoriban nem jött még el annak a szeszélyes divatnak az ideje, amelyet mi rokokónak kereszteltünk; architekturális kiképzése a Napkirály uralkodásának bánatos és méltóságteljes stílusát idézte: a kandalló felett és vele átellenben óriási, aranykeretes tükrök függtek, a mennyezetről aranyozott, karos csillár, s a kandalló párkányát két aranyozott oroszlán tartotta.

Négy ajtó nyílt e fogadóteremből: az első az előszobába vezetett - ezen léptek be, a második kivilágított, jól fűtött ebédlőbe, ahol terített asztal várta a vendégeket, a harmadik egy csinosan berendezett hálószobába. A negyedik ajtót bezárták.

Héléne megcsodálta, különösebb lelkesedés nélkül, a berendezés pompáját, a fegyelmezett, udvarias, hallgatag inasokat - be mások voltak is az útközben megismert, lármás, buzgó, kedélyes fogadósok! Az apáca az asztali áldást mormolta - alig várta már, hogy nekiláthasson az asztalon gőzölgő ételeknek, és magában azon örvendezett, hogy istennek hála, nincs böjtös nap. Pár pillanat múltán ismét megjelent Desroches asszonyság, aki közvetlen azután, hogy a hölgyeket bevezette a fogadószobába, eltűnt, egyenesen az apácához tartott, és egy levelet nyújtott át neki. Thérése nővér látható sietséggel bontotta fel.

A levél így hangzott:

„Thérése nővér kedve szerint hálhat Rambouillet-ban, vagy hazaindulhat még az este, minekutána átvett kétszáz Lajosaranyat, Héléne ajándékát kedves kolostorának. Védencét nyugodtan Desroches asszonyság gondjaira hagyhatja, akit Héléne rokonai bizalmukkal tüntetnek ki.”

A levél végén egy jel állt, aláírás helyett. Az apáca elővett egy Clissonból magával hozott levelet, pecsétjét egybevetette a jellel, majd miután konstatálta az azonosságot, azt mondta:

- Drága gyermekem, vacsora után elválunk.

- Máris! - riadt meg Héléne. Thérése nővér volt az utolsó szál, mely múltjához fűzte.

- Igen, gyermekem. Igaz, felajánlották, hogy itt hálhatok, de alig várom már, hogy viszontlássam drága bretagne-i rendházunkat, ahol kedvemre élhetek szokásaimnak, ahol semmi nem hiányzik majd boldogságomhoz, kivéve önt, drága gyermekem.

Héléne sírva borult a jó nővér nyakába. Eszébe jutott gyermekkora, mely oly békésen telt el a jó apácák körében, akik versengve kényeztették, vagy mert a fejedelemasszony így hagyta meg nekik, vagy mert igazán a szívükbe zárták. Egyszeriben megjelent lelki szemei előtt a maga eleven valóságában - az emlékezés csodatétele folytán, amit megmagyarázni a tudomány sem fog soha - a drága clissoni gyertyános, a szép tó, a harangok, s egész elmúlt, immár tündérálomnak tetsző élete.

A jó Thérése nővér is forró könnyeket ontott. Ez a váratlan fordulat úgy elvette az étvágyát, hogy már indulni akart volna, vacsora nélkül, amikor Desroches asszonyság közbelépett. Jelentette a két hölgynek, hogy a vacsora tálalva van, s figyelmeztette Thérése nővért, hogy ha egész éjjel utazni szándékozik, holnap reggelig nem talál nyitott fogadót, s így enni sem lesz módja; okvetlen harapnia kell tehát valamit vagy legalább összekészíteni némi útielemózsiát. Thérése nővér engedett az ésszerű érveknek, asztalhoz ült, s addig kérlelte Héléne-t, hogy tartson vele, míg nagy nehezen ő is helyet foglalt a nővér mellett, de egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán. Az apáca nagy sietve evett pár szem gyümölcsöt, ivott rá egy fél pohár xeresi bort, majd felállt, még egyszer megölelte, megcsókolta Héléne-t, és indult. Héléne ki akarta kísérni a batárig, de ezt Desroches asszonyság megakadályozta, mondván, hogy a „Királytigris” fogadóban ma sok az idegen szállóvendég, s Héléne nemkívánatos találkozásoknak tenné ki magát, ha lakosztályát elhagyná. Héléne ekkor kifejezte azt az óhaját, hogy el szeretne búcsúzni másik kísérőjétől, a kertésztől is. A szegény ember maga is kérte, hogy engedjék elbúcsúzni a kisasszonytól, de mondanunk is felesleges, hogy senki rá se hederített e bugris érzékenykedésére. Ám mihelyt Desroches asszonyság meghallotta, hogy Héléne-nek is ez a kívánsága, behívatta a kertészt, kegyesen megengedve neki, hogy még egyszer, s mint ő hitte, utoljára láthassa Héléne-t.

A végbúcsú pillanataiban - s ilyen pillanatokat élt át most Héléne - hirtelen megnő minden egyes tárgy, személy jelentősége, váratlanul kedves lesz szívünknek. Héléne is úgy érezte, nincs jobb, közelibb barátja, mint az öreg apáca meg a szegény kertész. Alig bírt tőlük megválni; végül már a küszöbről hívta őket vissza, hogy utoljára még az apáca gondjába ajánlja barátnőit, a kertész gondjába a virágait, s hogy valamiképp a kertész tudtára adja, milyen hálás neki a rácskapu kulcsáért.

A zsebébe nyúlt, de hiába ami kevés pénze volt, az a málhája mélyén rejtőzött. Desroches asszonyság éles szemét nem kerülte el a mozdulat:

- Parancsol valamit a nagyságos kisasszony? - kérdezte.

- Szerettem volna e jó embernek némi csekélységet adni emlékül.

Desroches asszonyság átnyújtott Héléne-nek huszonöt aranyat, s ő a pénzt számolatlanul a kertész markába nyomta. E váratlan és nagylelkű ajándék megkettőzte a jó ember sopánkodását, könnyeit. Végül mégiscsak válni kellett. Mihelyt becsukódott az ajtó az apáca s a kertész mögött, Héléne futott az ablakhoz, de hiába: a kilátást elzárták a vastag ablaktáblák. Hallgatódzott; egy pillanat múltán kocsizörgés hallatszott. A robaj gyorsan távolodott, s amikor végleg elhalt, Héléne leroskadt egy karosszékbe.

Desroches asszonyság ekkor közelebb lépett, s szerényen megjegyezte, hogy Héléne asztalhoz ült ugyan az imént, de nem evett semmit. Héléne engedett a rábeszélésnek, nem mintha éhes lett volna, de időt akart nyerni; remélte, hogy Gaston még aznap este hírt ad magáról.

Újra asztalhoz ült hát, s oda invitálta Desroches asszonyságot is, aki csak nagy könyörgésre volt hajlandó helyet foglalni; arra azonban semmi módon rá nem bírhatta a fiatal lány társnőjét, hogy egyék is, sőt, tűrnie kellett, hogy az kiszolgálja őt.

A vacsora végeztével Desroches asszony odavezette Héléne-t a hálószoba ajtajához, és megmutatta neki a szobát.

- Ha bármit óhajtana a kisasszony, csöngessen, egy szobalány várja parancsait. Úgy számítson, nagyságos kisasszony, hogy valószínűleg még ma este meglátogatják.

- Meglátogatnak! - kiáltott Héléne, izgalmában félbeszakítva Desroches asszonyt.

- Igenis, kisasszony, egy rokona fel fogja keresni - felelte az.

- Az a rokonom, aki eddig is gondomat viselte?

- Aki születése óta gondját viseli, kisasszony.

- Jaj, istenem! - Héléne a szívéhez kapott. - S azt mondja, még ma este meglátogat?

- Úgy hiszem, kisasszony, mert türelmetlenül várta már a találkozást.

- Jaj - sóhajtott Héléne -, jaj nekem, úgy érzem, elájulok. Desroches asszony fürgén odaugrott és átkarolta.

- Hát így fél a kisasszony szívbéli jóakarójától?

- Nem félelem ez - mondta Héléne -, hanem megrendülés. Nem gondoltam volna, hogy még az este meglátogat valaki; s e számomra sorsdöntő hír olyannyira váratlanul és előkészítetlenül ért, hogy belekábultam.

- Ez még nem minden - folytatta Desroches asszony. - Az illető kénytelen kilétét szigorúan titkolni.

- Ugyan miért?

- E kérdésre nem válaszolhatok, kisasszony.

- Istenem, istenem! Ki és mi vagyok én? szegény árva leány. Mire jó hát ez a nagy elővigyázat?

- Higgye meg, kisasszony: szükséges.

- Mi a teendőm?

- Mindenekelőtt: nem szabad az illető arcát látnia, kisasszony, hogy ha másutt véletlenül összetalálkozna vele, ne ismerje fel.

- Hát álarcot fog viselni az illető?

- Nem, kisasszony, de jövetele előtt eloltunk minden lámpást, gyertyát.

- Vaksötétben leszünk?

- Igen.

- De ön velem marad, nemde, Desroches asszony?

- Nem maradhatok, kisasszony, ezt a leghatározottabban megtiltották.

- Ki tiltotta meg?

- Az a személy, aki önt ma meglátogatja.

- Hát ön feltétlen engedelmességgel tartozik e személynek?

- Nemcsak feltétlen engedelmességgel, kisasszony, de a legmélyebb hódolattal is.

- Az illető - magas rangú ember?

- Kevés nagyobb úr van nála Franciaországban.

- S ez a nagyúr - rokonom?

- Nagyon közeli rokona.

- Az ég szerelmére, kérem, Desroches asszony, legalább erre az egy kérdésre válaszoljon!

- Voltam bátor már említeni, kisasszony, hogy bizonyos kérdésekre tilos válaszolnom.

S Desroches asszony indult az ajtó felé.

- Hát magamra hagy? - kiáltott Héléne.

- Nem akarom zavarni, míg átöltözik.

- De asszonyom...

Desroches asszony szertartásosan, mélyen bókolt, majd kihátrált a szobából, s kívülről becsukta az ajtót.