– Vissza kellene menned a Covenantra, öreg barátom. El tudom intézni az utazásodat.
Lopé a vele szemközt ülő Bevridge-re nézett, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a biztonsági főnök irodájának ablakán kopogó piszkos esőt. Ez a város sosem volt tiszta, már a római korban sem, de egy ideje London – ahogy a Föld legtöbb része – olyanná vált, mint egy lassanként megtelő szeméttartály. Lopé biztos volt benne, hamarosan elérkezik az a pont, amikor a mocskot és a bűzt már csökkenteni sem lehet, amikor az emberek már nem bírják kizárni a tudatukból a környezeti kellemetlenségeket. A fő gondot éppen ők, az emberek jelentették, meg az, hogy már nem találtak helyet, ahová lerakhatnák az életük során keletkező hulladékot. Nem tudták hová tenni, ezért megpróbáltak együtt élni vele.
Lopé boldog volt, hogy mindezt maga mögött hagyhatja. Örökre. De... egyelőre még nem. Még el kellett intéznie valamit. Egy személyes ügyet. Az a tény, hogy ez véletlenül ugyanaz volt, mint a cég egyik fontos problémája, egyszerűbbé tette a helyzetet.
– Megpróbáltak megölni – mondta. – Ezek a fanatikusok.
– Talán az ő jelöltjüket kellett volna felvenned Rosenthal helyett. – Amikor látta, hogy Lopé el se mosolyodik a vérszegény poén hallatán, Bevridge félrefordította a fejét. – Jól van, ezzel most nem sikerült oldanom a feszültséget.
– Ezt a feszültséget nem könnyű feloldani – felelte az őrmester halkan. – Nem, mivel itt most egy merényletről van szó. Amit ellenem követtek el!
– Ugrásra készen áll egy csapatom – mondta Bevridge. – Mobilizáltuk a helyi Weyland-Yutani biztonsági szolgálatának nagy részét. Mindent az elnök-vezérigazgató utasításainak megfelelően hajtunk végre. Csendben, a lehető legkisebb felhajtással. – Áthajolt az íróasztala fölött, két látogatójára meresztette a szemét. – Nincs szükségünk rád, öregfiú.
– Tudom – mondta Lopé. – Nekem viszont szükségem van rátok. Részt akarok venni a műveletben, még ha csak megfigyelőként is. Ahogy Rosenthal is.
Bevridge sóhajtva dőlt hátra.
– Az igaz, hogy vidékre megyünk, de nem piknikezni. Világos? Ezeknek az embereknek biztosan vannak fegyvereik. Talán robbanóanyagaik is. Több mint valószínű, hogy tűzharcra fog sor kerülni.
– Számítok rá. – Az őrmester arcán megjelenő mosoly olyan halvány volt, hogy a szakállából alig villant elő a foga.
Rosenthal eddig csendesen üldögélt, de most úgy gondolta, neki is mondania kell valamit.
– Nem igazán értem, Yutaninak miért annyira fontos, hogy feltűnés nélkül történjen meg a dolog. – Felemelte a kezét, számolni kezdett az ujjain. – Egy: az őrültek szabotálni akarták a Covenantot. Kettő: el akarták rabolni Yutani lányát. Három: fel akarták juttatni a hajóra az egyik emberüket. Négy: amikor ez nem jött be... – Lopé őrmester felé intett – megpróbáltak végezni az őrmesterrel. – Megrázta a fejét. – Mit számít, ha a szervezet szétrombolása nyilvánosságot kap? Szerintem ez az egész történet fokozná a cég melletti szimpátia mértékét. Végül is, az emberek széles körben támogatják a kolonizációs programot, nem igaz?
Bevridge udvariasan végighallgatta a nőt.
– Nos, éppen ez a fajta gondolkodás az oka annak, hogy maga, kislány, csupán közlegény egy biztonsági csapatban, amit én vezetek, és aminek Hideo Yutani, a világ legnagyobb cégének elnök-vezérigazgatója parancsol. Az eddig begyűjtött információk alapján megállapítható, hogy ezek a „Földmentők” egy vallásos jellegű csoporthoz tartoznak. Saját „prófétájuk” is van. – Először a nőre, majd az őrmesterre nézett. – Mi, ezen a helyen akár azt is kijelenthetjük, hogy nem egyebek, mint veszélyes bolondok...
– Mert azok is! – szólt közbe Lopé. – Veszélyes bolondok.
Bevridge megőrizte a türelmét.
– Mások viszont csak két szót fognak meghallani az egészből. „Próféta” és „vallási”. Ha kialakul egy valódi összecsapás, és esetleg meghal pár ember, akkor biztosan lesz néhány olyan, egyébként fontos személy, aki majd feltesz pár kellemetlen kérdést. Ennek pedig, mire észbe kapunk, akár az is lehet az eredménye, hogy a Weyland-Yutanit egy ártalmatlan gyülekezet és egy ártatlan lelkész meggyilkolásával fogják vádolni.
Lopé ingerülten felmordult.
– Figyelembe véve azt, amit eddig csináltak, nem igazán nevezhetjük őket ártatlannak.
– Valóban nem – bólintott Bevridge. – Viszont a cég nem akarja vállalni ezt a kockázatot, ezért a műveletet a lehető legkisebb feltűnéssel kell végrehajtani. Egy kis akció, egy kis roham, esetleg néhány lövés, de minimális számú...
Az őrmester bólintott.
– Én azért részt vennék benne.
Rosenthal bólintással jelezte, hogy ő is menne.
Bevridge egy pillanatra felnézett a mennyezetre.
– Úgy látom, nem térsz jobb belátásra, öregfiú. Gondolkozz már józanul!
– Ha olyanok lennénk, akik képesek józanul gondolkodni – mondta Rosenthal könnyedén –, akkor valószínűleg nem hagynánk, hogy mélyálomba szedáljanak minket csak azért, hogy egy ismeretlen világon ébredjünk, a hazatérés legcsekélyebb esélye nélkül.
Bevridge a fejét csóválta.
– Nos, nyíltan senki sem szólított fel arra, hogy tartsalak távol titeket, szóval ha tényleg jönni akartok...
Lopé összenézett Rosenthallal.
– Menni akarunk.
– Ha tényleg jönni akartok – futott neki még egyszer Bevridge –, akkor gyertek, de ne legyetek útban!
Lopé komoly arccal bólintott.
– Ehhez értek. Nagyon jól tudok... nem útban lenni.
– Én pedig mindenben követem az őrmester utasításait – tette hozzá Rosenthal udvariasan.
Lopé ezután témát váltott, valami olyasmiről kezdett beszélni, amin már napok óta töprengett.
– Mellesleg... a cég hogyan talált rá ezekre a vidám anarchistákra?
– A jelek szerint ezek az állítólagos Földmentők úgy döntöttek, meggyőzik Hideo Yutanit az igazukról. – Bevridge az asztalára könyökölt, egymáshoz illesztette az ujjai végét. – Valamilyen módon sikerült meghekkelniük Yutani otthoni kommunikációs rendszerét, azután megpróbálták maguk mellé állítani. Érveltek, bemutatták a prófétájuk rémálmait, hasonlók.
Rosenthal alig hitt a fülének.
– Mindezt, amit csináltak... a kolonizációs törekvések megállítása és a többi... Mindezt azért tették, mert valami idegbolond rosszakat álmodott?
Bevridge bólintott.
– Ezek az álmok képezik a szervezet alapját. A jelek szerint nagyon sokan hisznek ennek az őrültnek. Sőt annyira hisznek neki, hogy akár az életüket is hajlandóak lennének feláldozni az „ügyért”. – Megvonta a vállát. – A történelem során már többször előfordult hasonló. Előtérbe lépett valaki, aki elég karizmatikus vagy meggyőző volt, előadott egy jó sztorit, és hopp! Épeszű józan emberek váltak a követőivé, álltak egy teljes mértékben értelmetlen ügy szolgálatába. Ezt a prófétát egyébként sikerült beazonosítanunk. Alsó-Tauntonban élt és gyógyszerész volt.
– Egy gyógyszerész? – Rosenthal elvigyorodott. – Ez azért sok mindenre magyarázatot ad.
– Duncan Fields a neve, és a jelek szerint visszatérő rémálmoktól vagy látomásoktól szenved. Szörnyeket lát. Sok-sok szörnyet, amelyek odakint vannak az űrben, és csak arra várnak, hogy megjelenjenek a közelükben az emberek hajói. És ha erre sor kerül, akkor ezek a démonok követni fogják az embereket, egészen a Földig, megtalálják a faj otthonát, azután mindenkit elpusztítanak, feldúlják az egész bolygót.
– Ezzel már elkéstek – mondta Rosenthal. – Megelőztük őket. Mi már tönkretettük a bolygót.
– Ezeket, valamint a csoport székhelyére vonatkozó információkat a Yutani által rögzített párbeszéd elemzésével sikerült kiderítenünk. Yutani hat emberrel tárgyalt. Mind a hatot azonosítottuk. Digitálisan maszkolták magukat és proxy szervereket használtak, de mégis rájöttünk, kik ők... A Földmentők okosak és ravaszak – mondta Bevridge. – Viszont nem túl okosak és nem túl ravaszak. A cégnek hozzáférése van a hadsereg által használt felderítő technikákhoz. A hat személy maszkolása kiváló volt, az embereinknek nem is sikerült megrajzolniuk az arcukat, viszont az aurális maszkolásuk... aminek a legtöbben alig tulajdonítanak fontosságot... Az aurális maszkolásukat sikerült feltörnünk. Miután megvolt a valódi hangjuk, a mintákat összevetettük a brit szigeteken jelen pillanatban élő személyek hangjáról nyilvános helyeken készült felvételekkel. A vizsgálati kört akár ki is terjeszthettük volna, de erre végül nem volt szükség. – Hátradőlt a székén. – Ezt követően már le tudtunk hallgatni néhány, a szervezeten belüli kommunikációt, és sikerült kiderítenünk, hol rejtőznek a hatok. Nos, öregfiú, ha tényleg ott akarsz lenni, amikor lecsapunk rájuk, akkor holnap reggel hatra gyere a lezárt rakodóterületre. Javaslom, előtte egyél valamit. – Halványan elmosolyodott. – Elég hosszú lesz az út Hampshire-be, és nem fogunk megállni reggelizni.
* * *
Se Lopénak, se Rosenthalnak nem volt gondja az alvással: a kiképzésük során mindketten megtanulták, hogyan tudnak uralkodni magukon, hogyan képesek pihenni a veszélyes bevetések előtt. Miután felkeltek, hamar felkészültek, ettek, és elindultak a megbeszélt találkozóra.
Az előkészületek még Lopéra is komoly hatást gyakoroltak. A tucatnyi felfegyverzett csapatszállító jármű – mindegyiket hétköznapi teherautónak álcázták – a cég raktárházának legalsó szintjén állt. Ahogy Rosenthallal együtt keresztülvágott a betonfalú csarnokon, az őrmester még látta a járművek platójára felkapaszkodó, zord arcú férfiakat és nőket, a Weyland-Yutani biztonsági részlegének tagjait. Úgy tippelte, a fegyveresek legalább százan lehetnek. Bevridge a szervezet erejét illetően nem rendelkezett információkkal, de a korábbi akciókból arra következtetett, az ellenségnek komoly erőforrásai vannak. Nem kockáztatott, inkább akcióba küldte ezt a kisebb sereget. Lopé szinte biztos volt benne, az erődemonstráció elég lesz ahhoz, hogy valódi harcra ne is kerüljön sor.
A nagyobbak mellett kisebb járművek is álltak. A Covenant legénységének két tagja észrevette Bevridge-et, elindultak felé. Amikor a biztonsági főnök meglátta őket, befejezte a parancsok osztogatását, és komor arccal üdvözölte az érkezőket.
– Velem jöhettek, öregfiú. – Megfordult, elindult a közelben álló jelölés nélküli, családi autónak tűnő jármű felé. Csak egy tapasztalt szem fedezhette fel, hogy a kocsi mégsem hétköznapi darab: golyóálló üvegek, szúrásbiztos gumik, félcentis páncélburkolat.
Beszálltak. A hátuk mögött beindultak a hangosan nyüszítő elektromos motorok, a zaj szinte szétvette a föld alatti csarnokot. Lopé és Rosenthal a középső sorban foglalt helyet, mögéjük két fegyveres telepedett be. A kocsit egy altiszt vezette.
Amint kijutottak a belvárosból, a járművek szétváltak egymástól, legközelebb akkor kellett alakzatba rendeződniük, amikor már csak nyolc-tíz kilométerre vannak a célállomástól. A sofőröknek akkor kellett visszavenniük az irányítást az automatáktól.
– Mi lesz, ha odaérünk, ahová megyünk? – kérdezte Rosenthal.
– Közép-Hampshire-be. – Bevridge hátranézett utasaira. – Tanyavilág, gazdálkodó körzet. Nagyon szép hely. Tradicionális angol táj... Már amikor látni lehet a tájat. De sokszor lehet látni, például akkor is, amikor az északi szél visszafújja a szmogot London irányába. Búvóhelynek ideális. – Elégedetten elmosolyodott. – Ezek a fanatikusok a jelek szerint kedvelik az izolált helyeket. Érthető: minél kevesebb a környéken az ember, annál kisebb feltűnést keltenek. Ez, mondjuk, a hasznunkra van, mivel mi sem szeretnénk, ha sokan látnának minket.
Lopénak feltűnt, hogy az egyik teherautó szorosan a nyomukban halad. A többit nem látta. Ennek pontosan így kellett lennie: az ilyen műveletek során az óvatosság volt a legfontosabb kulcsszó. Az őrmester csak azt találta furcsának, hogy miután kihajtottak a garázsból, egy sötétkék jármű rögtön levált a menetoszlopról és oldalra kanyarodott. Fontolóra is vette, hogy megemlíti a dolgot Bevridge-nek, de aztán letett erről. A biztonsági főnök biztos kézben tartotta az irányítást.
Minél messzebb kerültek Nagy-Londontól, annál tisztább lett a levegő – az északnyugati szél a jelek szerint a Csatorna irányába tolta a szennyeződést –, de a kocsiban ülők, akik addig is a légkondicionálóból érkező, erősen szűrt levegőt szívták, csak annyit vettek észre ebből, hogy az úton megnőtt a látótávolság.
A járművek csak azután kezdtek ráközelíteni egymásra, hogy elhagyták az M35-öst és ráfordultak az A408-asra. Nem rendeződtek menetoszlopba, kisebb csoportokat alkottak: három teherautó és az egyik parancsnoki jármű délre fordult az egyik alsóbbrendű úton, miközben három másik csapatszállító és egy kocsi északra tartott. A két megmaradt jármű (az egyik az a családi kocsi volt, amiben Lopé és Rosenthal ült) az A408-ason haladt tovább nyugati irányba. Ezt a kettőt tisztes távolságból féltucat csapatszállító követte.
Bevridge időnként kapcsolatba lépett a többiekkel. A tervek szerint az ő egységének szemből kellett támadást indítania a Földmentők központja ellen, miközben a másik két osztag keletről, nyugatról és északról érkezve megfékezi az esetleges visszavonulókat. A részletes műholdas felvételek szerint csupán egyetlen út vezetett be a birtokra, de Bevridge elég jó taktikus volt ahhoz, hogy ne vállaljon felesleges kockázatokat. Senki sem tudta, a Földmentők milyen felszereléssel rendelkeznek, azt sem lehetett kizárni, hogy terepjáróik vagy kétkerekű gépeik vannak.
– Mi a helyzet a repülőgépekkel? – kérdezte Lopé.
Bevridge hátrafordult, ránézett.
– A felderítés során jó felvételeket készítettünk, még a tejeskannákat is látjuk rajtuk. Semmi olyat nem találtunk a zónában, ami akár csak emlékeztetne hangárra. – Elmosolyodott. – Az ilyen, nem a gazdálkodáshoz szükséges építmények elég nagy feltűnést keltenének. Ezeken a vidékeken általában kíváncsiak az emberek, biztosan feltűnt volna nekik, ha ilyesmit látnak. A radaros talajvizsgálat során sem találtunk föld alatti csarnokokat. Lehet, hogy személyes repülő eszközökkel rendelkeznek, de a drónjaink azokat simán elintézik.
Lopé bólintott. Indulás előtt látta, hogy a teherautókba bepakolták a drónokat. Tenyérnyi méretű eszközök voltak; biztosra vette, hogy pár százat el is indítanak, ahogy az osztag kellőképpen ráközelít a célzónára. A kis gépek sötét felhőt alkotnak majd a Földmentők birtoka fölött. Több száz kamera, szenzor és egyéb detektor fogja szolgáltatni az adatokat, amelyekből összeáll a teljes kép: a művelet irányítói mindent látni fognak, amit a környéken látni lehet, egy darázs se repülhet majd úgy keresztül azon a területen, hogy ne indítaná be a vészjelzéseket.
– Szép napunk van – jegyezte meg Rosenthal, ahogy kinézett a golyóálló üvegből készült ablakon.
Ráfordultak egy kanyargós, keskeny útra. Az egyik oldalon néhány ló legelészte a genetikai módosításnak köszönhetően a nagy mértékű szennyezésnek is ellenálló füvet. Lopé arra gondolt, hogy ha majd eljön a nap, amikor a genetikusok kifogynak a trükkökből, az ilyen rétek és legelők először bebarnulnak, azután kopár földdarabokká válnak. Ez a jelek szerint még arrébb volt, a tudósok munkájának köszönhetően nyomokban még fel lehetett fedezni a régi angol tájat.
A sofőr, aki már jó ideje átvette a jármű irányítását az automatától, lassítani kezdett, amikor meglátta a jobbra álló fakapu fölötti táblát. Lopé kihasználta az alkalmat, hátranézett, gyors pillantást vetett a menetoszlopra. A kocsi, ami még Londonban vált el a többitől, nem került elő. Az őrmester megvonta a vállát; arra gondolt, annak a járműnek talán nincs is szerepe a műveletben. A tábla felé fordult.
„Rózsadomb farm” – olvasta a szöveget.
– Megérkeztünk – közölte Bevridge. Már nem mosolygott.
Lopé, aki jobb oldalon ült, leeresztette az ablakot és megpróbált a tábla mögé nézni.
– Füves rét és földút. Csak ennyit látok.
– Az épületek azon a kis dombon túl állnak – mutatta az irányt a biztonsági főnök. Beleszólt a kommunikátorába, kiadott néhány parancsot. Pár másodperccel később erősödő, közeledő zümmögés hallatszott. A hang elhalkult, de nem szűnt meg teljesen: a menetoszlop negyedik járművéből kieresztették a drónokat. A kis gépek gyorsan mozgó, sötét felhőként haladtak az alacsony domb irányába. Két másik irányból hasonló felhők érkeztek.
A kocsi utasai egy-két percig csendben ültek, majd Bevridge odamorgott egy parancsot a sofőrnek. A jármű elindult a kapu irányába.
– Eddig semmi reakció odabentről – mondta Bevridge. – A jelek szerint nem foglalkoznak a drónokkal. Szándékosan döntöttek így, mert nem igaz, hogy nem látják őket.
– Az is lehet – találgatott Rosenthal –, hogy meglepte őket a jelenlétünk, és most próbálják eldönteni, mit csináljanak.
Bevridge bólintott.
– Segítsünk nekik? Hm?
A kapun két digitális zár volt; az osztag elektronikus kódtörői másodpercek alatt feltörték őket. A kapuszárny megmozdult, lassan kinyílt, a járművek keresztülpréselték magukat a keletkező nyíláson.
A kocsik felgyorsítottak. A farm lakói talán tényleg úgy döntöttek, nem vesznek tudomást a fölöttük megjelenő drónfelhőkről, de a közeledő két személyautót és a féltucat teherkocsit már nem hagyhatták figyelmen kívül.
Ahogy feljutottak az alacsony domb tetejére, meglátták az épületeket. Első ránézésre nem volt bennük semmi különös, a felületes szemlélő nem látott volna mást, csak egy hétköznapi tanyát.
A kocsi lassított, megállt. A sofőr elkattintott pár kapcsolót a műszerfalon. Egy másodperccel később az utastér elülső részét megtöltötték az ügyesen elrendezett holomonitorok. Lopé és Rosenthal remekül rálátott a kijelzőkre.
– Rejtett szenzorok itt, itt... és itt is – mutatta a sofőr a monitorokon megjelenő fényes pontokat. – Riasztók itt és itt. – Beledugta az ujját a hologramba, ezzel kissé eltorzította a képet. – Tisztán látszik, hol vannak a szökkenő aknák. A rendszereink már megkezdték a belső vezérlőik zavarását. – Ellenőrzött egy értéket. – A kettes és a hármas egység hasonló objektumokat talált. Egy-két perc, és minden elektronikus eszköz leáll, amit nem véd megfelelő erősségű pajzs. Leállnak, azután szépen kisülnek. Ami pedig a kitelepített aknákat illeti... Hamarosan hatástalanok lesznek. Akkor aztán oda tudunk hajtani az épületekhez.
– Szóval aknák... – Bevridge is a kijelzőket nézte. – Ha egészen véletlenül nem valami antiszociális farmer tanyájára tévedtünk, akkor már az aknák puszta léte is azt igazolja, hogy jó helyen vagyunk. – A sofőrre nézett. – Egyéb?
A sofőr folytatta a kijelzők tanulmányozását.
– Két géppuskafészek. Ennek az útnak a bal és a jobb oldalán. – Amikor elhallgatott, tüzet nyitottak az automata vezérlésű fegyverek, amikre éppen felhívta a figyelmet.
Rosenthal kissé megremegett, Lopénak arcizma sem rándult. A lövedékek végigkopogtatták a kocsit, de nem tettek kárt benne.
A komplexumban biztosan volt valaki, aki látta ezt, mert leállt a géppuskatűz.
– Érdekes fegyverrendszer. – A sofőr rámutatott egy adatsorra. – Hidraulikus működtetésű, ezért nem deaktiválta a blokkolónk. – A főnökére nézett. – Válaszoljunk, uram?
Bevridge elgondolkodott, azután az egyik raktérépület irányába bólintott. A két, majdnem egyforma építményen túl két másik állt, ezek lakóházak lehettek. Az egyik lakóháznak meglepően széles volt a teteje. Az ablakokat mindkettőn pajzstáblák takarták.
– Van itt egy pajta, öregfiú. Az, aminek csúcsosabb a teteje. Egyes-négyes és egyes-ötös! Köszönjetek oda!
– Értettem – felelte a sofőr, és továbbította a parancsot.
A menetoszlopban a negyedik és az ötödik jármű tetejéből lövegek emelkedtek ki, amelyek a megjelölt épület felé fordultak. A kilőtt rakéták aprók, de nagy hatóerejűek voltak, egymás után csapódtak be a Bevridge által kiválasztott ház oldalába.
A robbanások nagy erejűeknek bizonyultak. Lopé és Rosenthal a kocsi belsejében is érezte a lökéshullámot. Kő- és törmelékdarabok emelkedtek a levegőbe, az öreg falak szétzúzódtak. Az épület nem omlott össze, de már látni lehetett a metalokerámia páncélfalakat, amelyeket addig eltakartak a kövek és a téglák. Bevridge előrehajolva, az ajkát összepréselve szemlélte meg a támadás eredményét.
– Érdekes épület. A tanya tulajdonosának biztosan nagyon értékes tehenei vannak – jegyezte meg, majd felemelt egy kézi készüléket. – Figyelem! Figyelmet kérek az épületben tartózkodóktól! Kyuka Bevridge szól önökhöz. – A hangja ércesen, nagy erővel zengett a járművön kívül. – A birtokon elektronikus blokkolót aktiváltunk. Semmilyen elektronikus vezérlésű fegyvert nem tudnak használni. Nem hívhatnak erősítést, nem értesíthetik se a hatóságokat, se mást. Ha vannak kézifegyvereik, kérem, ne gondoljanak harcra, jelentős túlerőben vagyunk. A birtokot drónokkal monitorozzuk. Senkinek sem akarunk ártani, de mindenkit őrizetbe veszünk és átadunk a nagy-londoni városi rendőrségnek, kihallgatásra. – Kis szünetet tartott, hogy a feltételezett hallgatóságához eljusson szavai értelme. – A vérontás elkerülése érdekében mindenkit arra kérek, feltartott kézzel, fegyvertelenül jöjjön elő. Ha esetleg mást forgatnak a fejükben, felhívom a figyelmüket: rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyek pontosan megmutatják a robbanóanyagok helyét, sőt távvezérléssel képesek aktiválni azokat. Teljesen feleslegesen vállalnának áldozatokat. Kérem önöket, jöjjenek elő! Azonnal! – Elégedetten hátradőlt. Várt.
Eltelt néhány perc, de semmi sem történt, azután viszont valami mozgás támadt: az egyik pajta mögül kecskék bukkantak elő. Bevridge emberei képzettek és tapasztaltak voltak, az állatok megjelenése nem zavarta össze őket annyira, hogy tüzet nyissanak.
A biztonsági főnök ismét hátranézett Lopéra.
– Mi a véleményed, öregfiú? Menjünk tovább, vagy adjunk nekik még egy kis időt, hogy dönthessenek?
– Ez a te műsorod, Bevridge.
A feljebbvalója bólintott.
– Igen. Az enyém. De sokra tartom a tapasztaltságodat.
Az őrmester Rosenthalra nézett, majd válaszolt:
– A tapasztalataim azt mondatják velem, hogy fanatikusokkal nem lehet alkudozni. Az elektronikájukat már tönkretetted. Ez jó. Tisztában vannak azzal, hogy tudunk a hidraulikus eszközeikről... Ha erre vagy kíváncsi: szerintem nem lehet kizárni, hogy rendelkeznek még egy-két, hasonlóképpen kellemetlen fegyverrel, tartogatnak még pár meglepetést a hívatlan látogatók számára. – Rosenthal felé fordult. – Magának mi a véleménye, közlegény?
Rosenthalt meglepte, hogy kikérik a véleményét, de szemmel láthatóan örült annak, hogy az őrmester ennyire megbízik benne. Egy-két pillanatig habozott, azután válaszolt a kérdésre.
– Figyelmeztette őket a kézifegyverek használatának veszélyére – mondta Bevridge-nek. – Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy hallgatni fognak magára. Lehet, hogy megpróbálnak védekezni. Nagyon sok olyan fegyver létezik, aminek nincs szüksége elektronikára. Lehetnek pisztolyaik, sőt M90-eseik is. Egy őrült nagyon nagy kárt tud ám okozni egy M90-essel!
Lopé elismerően nézett a nőre.
– Igen, egy őrült akár egy muskétával is nagy kárt tud okozni. Feltéve, ha tudja, hogyan kell megtölteni, célozni és lőni vele. Mindegy. A lényeg az, hogy még mindig nem biztonságos a behatolás.
– Attól tartok, egyet kell értenem. – Bevridge kelletlenül kiadta a parancsokat a teherautókon várakozó csapatok specialistáinak. Alakok jelentek meg a kocsi mögött, előrerohantak. Néhányuknál fegyver volt, mások különböző eszközöket cipeltek. Lopé felismerte ezeket a készülékeket, de nem volt biztos a dolgában.
A kocsiban ülők érdeklődve figyelték, ahogy a rohamcsapat elindul a két központi épület felé. Mivel fegyveres ellenállásra számítottak, a Weyland-Yutani emberei kivétel nélkül katonai testpáncélt és harci felszerelést viseltek.
Egyetlen jel sem utalt arra, hogy az épületben tartózkodók bármivel próbálkozni fognak.
Miközben a mesterlövészek fedezték őket, a vegyi specialisták különböző méretű csomagokat hajítottak be az épület minden létező nyílásán, még a szellőzőjáratok kivezetőit sem hagyták ki. Amikor befejezték a munkát, a rohamcsapat tagjai visszahúzódtak, fedezékbe vonultak, majd Bevridge jelzésére aktiválták a pakkokat.
Tompa robbanássorozat rázta meg a levegőt. A pakkok mindegyikében tömegoszlató könnygáz volt, amelyet az integrált robbanások a réseken, nyílásokon, szellőzőkön keresztül befújtak az épület belsejébe. Az anyag erős volt, sokáig hatott és nagyon könnyen szétterjedt.
Bevridge elégedett arcot vágott.
– És most várunk... Eszelős barátainknak nagyon hamar elő kell jönniük. Szükségük lesz a tiszta levegőre, és odabent nem találnak ilyesmit.
– Hacsak nincs szűrőmaszkjuk – jegyezte meg Lopé.
Bevridge arcán látszott, számított erre az ellenvetésre.
– Ha kiderül, hogy van maszkjuk, akkor sokkal kevésbé finom módszerekhez kell folyamodnunk, hogy végre előrángassuk őket. Én persze azt szeretném, ha valamennyien életben maradnának, a halottak ugyanis notóriusan hallgatni szoktak a kihallgatások során.
Egy perccel később felrobbant az első kecske.
A rohamcsapat tagjainak többsége ekkor már ott lapult egy hosszú, műanyag vályú mellett.
Az emberek közelébe érő állatok egymás után, programozott módon robbantak fel. A rohamcsapat tagjai közül többen a levegőbe emelkedtek. Amikor földet értek, a végtagjaik természetellenes szögben álltak. Távolról nem lehetett megállapítani, mennyire súlyos a sérülésük. Az biztosnak látszott, hogy a testpáncéljuk megvédte őket, a csapat két tagja azonban mozdulatlanul, véres arccal feküdt a földön.
– Szanitéc! – kiáltott fel az egyik túlélő.
Amint a segítőcsapat elindult a teherautóktól, egyszerre fél tucat irányból nyitottak rájuk tüzet. A főépületből és a két pajta alsóbb szintjeiről is lőttek.
– Tüzet viszonozni! Tűz, tűz! – üvöltött bele Bevridge a kommunikátorába, miközben félig kiugrott, félig kizuhant a parancsnoki járműből.
A teherautók körül lövedékek verték végig a talajt. A Bevridge alá beosztott férfiak és nők rohantak, hogy az addiginál jobb fedezéket találjanak maguknak.
Ahogy a behatolók szétváltak és eltávolodtak egymástól, hogy szélesebbé változtassák a tűzvonalat, az épület belsejéből folyamatosan érkeztek a lövések. Az egyik minirakéta a menetoszlop közepén álló teherautóba csapódott. A jármű – lényegében üres volt, már csak a sofőr tartózkodott benne – egy villámgyorsan növekedő füst- és lánggomoly közepén a levegőbe emelkedett, kétszer átfordult, majd visszazuhant a földre.
Bevridge csapata a kezdeti veszteségek elszenvedése után szintén hozzányúlt a nehezebb, komolyabb fegyverekhez. Az egyik robbanótöltet aktiválódását követően a főépületből fém- és betondarabok, emberi testrészek repültek az ég irányába. A következő rakéta a pajta egy részét változtatta törmelékké. A vértől vöröslő faszilánkok között csontdarabokat és szervcafatokat lehetett látni – ennyi maradt a fal mögött rejtőző emberekből.
A tűzpárbaj alatt váratlanul vad, üvöltő zene és fémes csattogás töltötte meg a levegőt. Ahogy az ügyesen elrejtett hangszórók kibömbölték magukból a hangokat, mindkét pajta ajtaja kivágódott, és pánikba esett háziállatok csordái iramodtak a döbbenten figyelő fegyveresek irányába. Amikor az állatok berontottak a lesben, harcra készen álló emberek közé, a különös roham eredménye véres káosz lett. A farm védőinek terve is egyértelművé vált, kiderült ugyanis, hogy a tehenek testében – valószínűleg műtéti úton – nagy mennyiségű robbanóanyagot helyeztek el. Itt-ott csirkék és kacsák robbantak fel, de a valódi károkat és veszteségeket a nagyobb testű állatok okozták a támadóknak. Az emberek nem tudhatták, a védők melyik jószágban helyeztek el bombát, ezért a biztonság kedvéért megkezdték a rémült lények módszeres lemészárlását.
Lopénak hirtelen eszébe jutott valami. Előrehajolt, hogy magára vonja Bevridge figyelmét.
– Kell egy autó!
A biztonsági főnök beleüvöltött a kommunikátorába, azután hátranézett az őrmesterre.
– Mi van? Nincs most időm... Hogy érted azt, hogy kell egy autó? – A kocsitól nem messze egy rémülten menekülő kos jelent meg az egyik alacsony halom tetején, az ott rejtőző támadók között. Megállt, majd egy pillanattal később cafatokra robbant. Két fegyveres csak a testpáncéljának köszönhette, hogy életben maradt, harmadik társuknak viszont keresztüldöfte az arcát egy hosszú, hegyes, lándzsaszerű csontszilánk.
– Meg akarok nézni valamit – mondta Lopé. Rosenthalra pillantott. – Itt semmi hasznosat nem csinálunk!
Bevridge-nek nem volt ideje a vitára.
– Rendben. – Hátrafelé intett. – Vigyétek a kettest! Szólok a sofőrnek. De maradjatok nyugton, ne legyetek útban, és lehetőleg ne hagyjátok, hogy felrobbantson benneteket valami... nyúl!
Lopé bólintott. Jelzett Rosenthalnak.
– Indulás, közlegény!
Rosenthal kiszállt a kocsiból, kétrét görnyedve elindult hátra, a második jármű irányába. Futás közben látta, hogy az úton, távolabb hagyott teherautókból kiugrálnak a fegyveresek, szétválnak egymástól és pozícióba helyezkednek, hogy nagy tűzerejű fegyvereikkel kivegyék a részüket a mészárlásból.
Ahogy elérte a második kocsit, Lopé bevetette magát a sofőr mellé. Rosenthal hátra szállt be. A környéket vér- és zsigerszőnyeg terítette be, a levegőt széthasogatta az automata fegyverek daráló hangja. A sofőr az őrmesterre nézett. Fiatal férfi volt, az arcán rémület tükröződött.
– Uram?
– Őrmester vagyok – mondta Lopé. – Forduljon meg! Menjen vissza az úton, amin idejöttünk, azután kerüljön nyugati irányba és kövesse a kerítés vonalát!
– Ott nincs út, uram... őrmester úr!
– Nekem is feltűnt. Talán gondot jelent?
– Ennek a gépnek aztán nem, őrmester úr!
Felzúgtak az elektromos motorok, a kocsi gyorsan hátratolatott, azután egy éles fordulót követően elindult vissza a bekötőúton. Elhaladt az egymás mögé állított csapatszállító járművek mellett, keresztüljutott a nyitott kapun. A sofőr jó fél méterrel feljebb emelte a jármű felépítményét, majd gondolkodás nélkül nekihajtott a kavicsos, füves emelkedőnek. A kocsi felfüggesztései tökéletesek voltak, közömbösítették a zökkenőket, Rosenthal ennek ellenére kénytelen volt erősen kapaszkodni, miközben előrehajolt Lopéhoz.
– Mi az elképzelése, őrmester?
A férfi kissé hátrafordította a fejét.
– A komplexum körül óriási a káosz. Szerintem ez szándékos. Csatában mi oka lehet a káosz gerjesztésének? – A nő nem válaszolt, csak a fejét rázta, jelezve, fogalma sincs. – Diverzió – mondta Lopé. – A káosz zavart teremt. Amikor csapdába esünk, zavart kell teremtenünk, hogy megnöveljük a túlélési esélyeinket.
Egy kis ligetbe jutottak, a sofőr ügyesen kikerülte az útjukba kerülő fákat. Ha jobbra néztek, láthatták a robbanásokat és a farm fölött sűrűsödő, lassanként egymásba olvadó füstfelhőket. Néhány állat tartott feléjük, de ezeket a kerítés mentén elhelyezkedő második osztag fegyveresei már azelőtt leszedték, hogy aktiválódhatott volna a beléjük rejtett robbanószerkezet.
A lovakkal Bevridge egyes és kettes osztaga között, valahol félúton találkoztak.