A terv mozgásba lendült. A döntés egyhangú volt. Elképzelhető volt, hogy a Covenanton néhány embernek meg kell halnia, de milliárdok tovább élhetnek. Mindent elfogadottnak minősítettek, amire szükség lehetett ahhoz, hogy megakadályozzák a gyarmatosító hajó útnak indulását.
Az akciót nem lehetett tovább halogatni. Minden egyes nappal közelebb kerültek a hajó indításának percéhez. A Föld minden egyes fordulata egy-egy újabb, elszalasztott lehetőséget reprezentált.
Munkához kellett látniuk végre!
Ha előfordult, hogy valamelyikük elbizonytalanodott vagy habozott, a többiek eltökéltsége még inkább megszilárdult. A vonakodó személy ezután egy rövid időre eltűnt – a többiek tudták, hogy nem történik vele más, csak éppen valamennyi érzékére kihatóan megkapja a Próféta látomásait. Ezt követően a habozó akolitus visszatért, és megkettőzött elszántsággal és odaadással folytatta a munkáját.
A terror erőteljes motiváció.
* * *
– Jól vagy? – kérdezte Daniels a társától, ahogy végigsiettek a hajó folyosóin. Sokkal nagyobb biztonságban érezte volna magát, ha Lopé a fedélzeten tartózkodik, de a Covenant biztonsági egységének főnöke éppen a Földön volt, éppen a megfelelő embert kereste, akivel kiegészíthetné és végre teljessé tehetné a csapatát. Nem mintha Hallett nem lett volna kompetens; ilyesmiről szó sem volt. Ahogy a legénység többi tagját, a biztonsági osztag embereit is alapos vizsgálatokat követően választották ki a jelentkezők közül, figyelembe vették katonai tapasztalataikat, gyakorlati tudásukat, képzettségüket, fizikai adottságaikat, a természetüket. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert azt követően, hogy a hajó megérkezik az Origae-6-ra, a biztonságiakból kellett megalakítani a kolónia első rendőri szervét.
Hallett csak egy kurta biccentéssel válaszolt.
Cole, Ledward és Ankor közlegények a raktér személybejárójánál várakoztak. Mindhárman szkafandert viseltek. Daniels megállt előttük, és megpróbálta lelassítani a légzését, Hallett közben végignézett az emberein.
– Valami változás?
Ankor, aki egy hatalmas F90-es karabélyt tartott maga elé, megrázta a fejét. Daniels figyelmét nem kerülte el, hogy a közlegény már kibiztosította a fegyvert. Tudta, felesleges megkérdeznie, hogy az F90-est átállították-e a hajó fedélzetén történő használatra.
– Semmi – mondta Ankor. – A pasas még mindig hátul van, a főkapunál. Egy hatkerekű jármű mögé húzódott be. Annak a kabinja is olyan erős, hogy legfeljebb csak egy RPG-vel lehetne szétlőni. Amit ugye, idefent nem használhatunk.
– És hiába kapnánk tűzparancsot – tette hozzá Ledward –, nem tiszta a lővonal. Ráadásul az az őrült egy szerviztechnikust állított maga elé, és...
– Várjunk csak! – vágott közbe Daniels. – Túszt ejtett. – Amikor Hallett bólintott, dühösen rámeredt. – Ezt nem mondtad! Erről mi a francért nem szóltál?
Az őrmesternek szeme sem rebbent.
– Tényleg okos dolog lett volna ilyesmiről beszélni a két céges ellenőr előtt? Szerintem szívrohamot kaptak volna, ha elmondom, mi a helyzet.
Daniels elgondolkodott.
– Ebben, mondjuk, igazad van... Oké, szóval van egy túsza. Hogy bírja a fickó?
– Az a fickó történetesen egy nő – mondta Ankor. – Elég jól viseli, ahhoz képest, hogy egy olyan eszelős kezébe került, aki bármelyik pillanatban kirobbanthatja kettejüket az űrbe.
Daniels fejében örvényleni kezdtek a gondolatok.
– Van rá lehetőség, hogy a nő eltávolodjon az őrültünktől?
Ledward felhorkantott.
– Persze. A nő eltávolodik, mondjuk egy lépésnyit, a bolond meg gyorsan tarkón lövi. Tudomásunk szerint csak egy pisztolya van, de azzal is el tudja intézni a túszt. Nincs nehézfegyverzete, de nem is lesz szüksége ilyesmire, ha felrobbantja az ajtót.
– A jelek szerint nem érdekli, mi lesz vele – mondta Hallett. – Nem érdekli a saját élete.
– A raktér többi részét biztosítottátok? – kérdezte Daniels.
Az őrmester bólintott.
– A monitorokon látszanak a járművek, a gépek, meg a közöttük lévő folyosók. Tiszta minden. A bolondon meg a túszon kívül senki sem maradt odabent. Bárki legyen is, egyedül dolgozik. – Hallgatott pár pillanatig, azután folytatta: – Úgy gondolom, ez a szituáció az én hatáskörömbe esik, de... Tudom, hogy itt ez a két céges képviselő. Plusz... – Az ajtó túlsó oldalán elhelyezkedő raktárcsarnok felé mutatott. – Tudom, hogy te vagy felelős mindenért, ami odabent van. Mindenért, az utolsó csavarért is. Nem akartam a jóváhagyásod nélkül cselekedni. Van valami elképzelésed, hogyan csináljuk?
Daniels elgondolkodott.
– Azt mondtad, a túszejtő azt állítja, robbanóanyagot helyezett el a raktárban. Tudjuk már, hogy milyen anyagról van szó?
Hallett összenézett a társaival, majd ismét Daniels felé fordult.
– Fogalmunk sincs. Részleteket a túszejtő sem közölt. Csak annyit mondott, hogy pakkokat helyezett el. Többet, több helyen.
Daniels bólintott; az agyát erőltetve próbálta kipréselni magából a megfejtést.
– Érthető. A központi zsilipkaput nem lehet egykönnyen kirobbantani... Tehát több töltet, több helyen. Ahhoz, hogy kárt tegyen a kapuban, egyszerre kell felrobbantania a tölteteit. Mindet, de legalább a többségüket. Ez azt jelenti, hogy az emberünk valamilyen távkapcsolós detonátort használ.
Hallett elismerően pillantott Danielsre.
– Te tényleg nem dolgoztál a biztonságiaknál? – kérdezte.
Daniels töprengve rázta meg a fejét.
– Nem. Viszont a raktérért és a rakományért én felelek, ezért megpróbálom kicsit megerőltetni magam. – Felnézett az őrmesterre. – Tehát, távkapcsoló. Ami minden bizonnyal kiad magából valamilyen aktiváló jelet. Infravörös? Nem, ahhoz rá kellene látnia a töltetekre. Rádiójel? Ez már jobban működne. – Végignézett az előtte állókon. – Ha nem tudjuk megállítani, akkor talán tönkre kellene tennünk az eszközét.
– És ezt hogy csináljuk? – A fiatal Ledwardnak már viszketett a ravaszhúzó ujja. Nem vágyott másra, csak arra, hogy leadhasson egy tiszta lövést a szabotőrre, de a monitorokon látszott, hogy a célpont jó fedezéket talált magának. Bármi is volt a célja, bármilyen őrült is volt, ostobának azért nem lehetett nevezni.
Daniels elővette az övéből a kommunikációs egységét.
– Tennessee, itt vagy?
A hídról azonnal megérkezett a válasz.
– Itt, ahol lennem kell, kedvesem – felelte a hajó pilótája. – Úgy hallom, van egy kis... „helyzet” a raktérben...
– Valami agyalágyult robbanóanyagot helyezett el az ajtónál. Túszt ejtett. A monitorokon azt látjuk, hogy fedezékbe húzódott, vagyis a biztonságiak nem tudják egykönnyen leszedni. – Daniels elővette a többfunkciós készülékét, leolvasta a kijelzőn megjelenő legfrissebb adatokat. – A műszerek szerint valamilyen nem szabványos elektronikai eszközt építettek a jobb kezére húzott kesztyűbe, és a jobb bakancsában is van valami, ami elemmel működik. Blokkolnunk kellene.
– Mondd, mit tegyek! – A hídon elfoglalt pozíciójából, ahol egyedül, vagy Anyával közösen, tandemben dolgozott, Tennessee (vagy éppen a felesége, a hajó másodpilótája, Faris) a Covenant valamennyi rendszerét képes volt vezérelni.
– A hajó rendszerén keresztül manipulálni lehet a terraformáló egységek programozását. Egészen addig, míg ki nem pakoljuk a cuccot az Origae-6-oson – mondta Daniels. – Ez most kapóra jön nekünk. Azt akarom, hogy eressz rá a teljes raktérre egy erőteljes elektromagnetikus impulzust. Söpörd félre a lokális spektrumot valami szeméttel... valami hullámhossz-specifikus, irányított jelsorozattal. Ettől majd zavarossá válik az a frekvencia is, amit a látogatónk használ a kesztyűjében és a bakancsában elrejtett eszközöknél. Egy e-blokk nem fogja deaktiválni a robbanószerkezetet, de ha a kesztyűben vagy a bakancsban van a detonátor, a szabotőr egyiket sem tudja majd használni.
– Tényleg ezt akarod, kedvesem? – kérdezte Tennessee. A hangjából kétely érződött. – Egy zavaróhullámot akarsz? Olyat, ami megbolondít minden, külön védelemmel nem ellátott eszközt a raktérben? Azokat, amelyek történetesen aktívak, biztosan újra kell programozni!
Daniels arcán halvány mosoly jelent meg.
– Mintha nem lenne majd elég időnk erre! Egyébként, az újraprogramozás során úgyis Anya fogja elvégezni a munka oroszlánrészét. Vállalom a felelősséget a műveletért! – Észrevette, hogy Hallett feszülten őt nézi.
– És mi van akkor, ha nem jön be a dolog? – kérdezte az őrmester.
A nő megvonta a vállát.
– Akkor tartozom a Weyland-Yutaninak egy új raktérajtóval... Akkor Jacobbal együtt valószínűleg új munka után kell néznünk. – Végignézett a körülötte állókon. – Mindenki öltözzön be! Ha bejutunk, mindenki rögzítse magát! Ha esetleg nem jön be a trükk, és a szabotőr kirobbantja az ajtót... Nos, ha a felszerelés ki is repül az űrbe, legalább mi ne kövessük! – Ismét beleszólt a kommunikátorába. – Öt perc, Tennessee. – A várakozó biztonságiakra nézett. – Induljunk! És senki ne felejtse el kikötni magát! Nem leszek olyan helyzetben, hogy elkapdossam a mellettem elrepülő embereket. Öt perc múlva bemegyünk. Csendben!
Hallett bólintott.
– A fickó nem fog meglátni minket, mi viszont látni fogjuk őt a szkafanderek monitorán keresztül. – Elhallgatott, de amikor Daniels ránézett, még hozzátette: – Semmi olyat nem teszünk, amivel veszélybe sodorhatnánk a túszt.
– Igen, számítok erre – mondta Daniels. – Én is megyek. – Az ajtó melletti szekrényből kiemelt egy szkafandert, belemászott, és a zömök Cole közlegény segítségével a fejére illesztette a sisakot. – A belső kommunikátorok is leblokkolódnak majd, vagyis nem tudunk beszélni Anyával. Amíg lesz odabent levegő, hallani fogjuk egymást a sisakhangszórón keresztül, de ha nem, akkor kézjelekkel fogunk kommunikálni. Ha kapcsolatba lépünk a bolonddal, megpróbálok beszélni vele.
– Ezen már túlvagyunk – mormolta Cole a szakállába. – Ahogy az ábra mutatja, nem jött be a társalgás.
– Lehet, hogy én meggyőzőbben tudok majd érvelni. – Daniels ellenőrizte a szkafanderébe épített kommunikátor beállításait. – De ha nem járok sikerrel, akkor... Míg beszélek vele, ti nyugodtan pozícióba állhattok.
– Remélem, nem dönt úgy, hogy végez a tússzal – jegyezte meg Ledward.
– Ha megöli a nőt, elveszti a pajzsát. – Ankor ellenőrizte a karabélyát.
– Mivel azzal fenyegetőzik, hogy berobbantja az ajtót, ami mellett áll, nem valószínű, hogy különösebben érdekli, életben marad-e, vagy meghal – emlékeztette Daniels a közlegényt. – Neki csak az a fontos, hogy végrehajtsa a küldetését, ami nem más, mint megakadályozni a Covenant indulását és világgá kürtölni azt a propagandaszöveget, amit előkészített. Ezek közül egyikre se fog sor kerülni. – Hallettre nézett. – Nagyjából lejárt az idő.
Az őrmester bólintott, felemelte a fegyverét és beállt a raktérre nyíló ajtó mellé. Daniels biztos volt benne, az F90-es lövedékeinek sebességét ő is úgy állította be, hogy a fegyvert biztonságosan használni lehessen a hajón belül.
Amikor valóban lejárt az öt perc, Ledward aktiválta az ajtónyitó szerkezetet. Elsőként Cole lépett be a raktérbe, lövésre tartott fegyverrel. Amint bejutott, azonnal balra húzódott, hogy ne állja el az utat a többiek elől. Ankor volt a második, ő jobbra lépett. Szükség esetén komoly fedezőtüzet biztosíthattak. Hallett és Ledward következett be, majd végül Daniels is besietett a csarnokba. Csatlakoztatták a szkafanderüket a csúszó biztonsági kábelekhez. Abban az esetben, ha a raktérben váratlan, robbanásszerű dekompresszió következett volna be, ezek a kábelek biztosan megakadályozzák, hogy az embereket magába szippantsa az űr.
A majdani telep megalapításához szükséges anyagokat és eszközöket tartalmazó lezárt konténerek tornyai magaslottak körülöttük. Valamivel arrébb, a csarnok távolabbi részén azok a gépek és járművek sorakoztak, amelyekkel a telepesek majd elvégezhetik a talajmozgató, bányászati, építési, valamint a mezőgazdasági munkálatokat, ide értve a talajmegmunkálást, a vetést, az öntözést, az aratást. Az eszközök és az ellátmány nagy részét már feljuttatták a hajóra, de további szállítmányokat vártak. Mivel még sok minden nem került a végleges helyére, a tárgyak és konténerek többségét még nem rögzítették, nem készítették fel a mélyűri utazásra. Egyértelmű volt: ha a raktér ajtaja esetleg kirobban, nagyon sok minden, amire a Weyland-Yutani irdatlan összegeket költött, hasznavehetetlen űrszemétté válik.
Daniels kipróbálta a szkafandere kommunikátorát. Pontosan az történt, amire számított: minden egyes frekvencián sztatikus sistergést hallott. Tennessee ezek szerint elvégezte a rábízott feladatot. Daniels a sisakja belsején lévő kijelzőre pillantva megállapította, hogy a csarnokban a földivel közel azonos a levegő összetétele, így a sisakok külső hangszóróján keresztül lehetőség nyílt a közvetlen, rádió nélküli kommunikációra.
– Merre? – kérdezte halkan az őrmestertől.
Hallett még takarékosabban bánt a szavakkal, mint a nő: az F90-est a bal karján tartva a jobb kezével mutatta az irányt, azután jelzett az embereinek, menjenek előre. Az intéseket látva a biztonságiak eltávolodtak egymástól, és elindultak a csarnok túlsó vége felé. Meglehetősen nagy távolságot sikerült észrevétlenül megtenniük.
– Elég lesz! Megállni!
Daniels megállapította, a fickó nem túl termetes. Ahhoz képest, hogy terrorista volt, tulajdonképpen hitvány kis alaknak látszott: nem lehetett magasabb Danielsnél, egyenes szálú fekete haja a homlokán erősen ritkult. Tipikusan ázsiai arcvonások, vékony testalkat. A technikusok szabványos kezeslábasát viselte, a kezében pisztolyt szorongatott. A középkorú, őszes hajú és kissé testes nő, akit maga elé húzott, rémülettől elkerekedő szemmel bámult maga elé, és a jelek szerint attól sem lett nyugodtabb, hogy megjelent előtte Daniels, meg a Covenant biztonsági osztagának négy, hatalmas fegyvereket szorongató tagja.
A túsz és a mögötte álló férfi nem viselt szkafandert.
Hallett kissé Daniels felé hajolt.
– Megtörtént a túsz beazonosítása. Cara Prestowicz a neve, a Társaság a hajón installált rendszerek ellenőrzésére szerződtette. Technikus, negyedik osztályú.
Daniels bólintott, és pár lépést tett előre. A szabotőr természetesen látta ezt, és a nő halántékához szorította a pisztoly csövét. Prestowicz elfojtott sikolyt hallatott és lehunyta a szemét. Daniels látta, hogy mozogni kezdenek az ajkai – talán halkan imádkozott.
– Nyugalom, barátom! – mondta. A hangja tisztán jutott keresztül a sisakján, és a csarnokban hallható mechanikus duruzsolás ellenére is hallható volt. Figyelembe véve a helyzet súlyosságát és a rakteret megvilágító, nem elektromos fényeket, az egész jelenet közelített ahhoz, hogy szürreálisnak hasson.
– Nem vagyok a barátja! – A férfi megnyalta az ajkait. A tekintete ide-oda cikázott, a potenciális támadókat kereste. – És nem hagyom, hogy bármire rávegyenek! A Weyland-Yutaninak be kell jelentenie, hogy leállítja az Origae-6-ossal kapcsolatos vállalkozását! Ha a következő félórában nem kerül bele a világ összes médiumába a közlemény, aktiválni fogom a bakancsomban elhelyezett kapcsolót, és felrobbantom az összes CT-12-es töltetet, amiket a raktér főkapuja körül, a kritikus pontokon helyeztem el. – Lejjebb eresztette a tekintetét. – Látom, valamennyien szkafandert viselnek. Látom, kikötötték magukat! – folytatta. – Valószínűleg életben maradnak, bár lehet, hogy mégsem. Nem számít, mert bármi lesz magukkal, a cégnek hónapokra lesz szüksége ahhoz, hogy megjavítsa a kaput és pótolja az elvesztett készleteket és felszerelési tárgyakat. Közben a társaim gondoskodni fognak arról, hogy mindenhová eljusson a hír: rés van a biztonsági rendszerükön! És tudják, ez mit fog eredményezni? A küldetés törlését! Szóval, bárhogy is alakul a dolog, a Társaság veszíteni fog, a küldetést pedig lehúzhatják a vécén. – Kicsit megrángatta a túszát. A nő felsóhajtott, de folytatta a imádkozást; az ajkai sokkal gyorsabban mozogtak, mint addig. – Felkészültem rá, hogy meghalok az ügyért, amiben hiszek! – jelentette ki a szabotőr. – Ez a nő viszont nem. A döntés a maguk kezében van.
Daniels összepréselte az ajkait.
– A döntés már megszületett.
A szabotőr arcán bizonytalanság jelent meg.
– Ezt meg hogy érti? Én, egyedül én döntöm el, mi történik ezután!
Hallett úgy gondolta, eleget hallott.
– Már nem, pajtás.
Daniels mély lélegzetet vett.
– A csarnokban egyetlen elektronikus eszköz sem működik. Mindet kiütöttük. Ahogy hallhatja, a sisakhangszórókat használjuk a belső kommunikátorok helyett. – A férfi lába elé mutatott. – Csapkodhatja a lábát, ahogy akarja, még táncot is járhat, de hiába, mert a detonátornak nem veheti hasznát.
A szabotőr magabiztos arcán először a pánik jelei mutatkoztak, azután a teljes zavarodottságé.
– Honnan tudja, hogy nem egy manuális kapcsoló van nálam?
Daniels megkockáztatott egy lefegyverző mosolyt.
– A hajó szkennerei kimutatták, hogy elektronikus eszközöket rejtett a kesztyűjébe és a bakancsába. Ezekre nem lenne szükség, ha egy szimpla mechanikus kapcsolóval is aktiválni tudná a robbanószerkezeteket. Egyébként sem logikus, hogy normál kapcsolót használ, mivel túl nagy lenne a veszély, hogy esetleg rosszkor aktiválja. – Kis szünetet tartott. A mosolya még elszántabbá változott. – Persze, ebben nem lehettem biztos. Egészen eddig. Ha normál, mechanikus kapcsolója lenne, biztosan nem említi meg, inkább robbant.
A férfi hirtelen előrehajolt, hogy megérintse a jobb bakancsa sarkát. A bal keze ujjainak végével megkopogtatta. Daniels mozdulatlanná vált. A körülötte álló biztonságiak ujja ráfeszült a ravaszra, de mivel Hallett még nem adta ki a tűzparancsot, senki sem kezdett lőni. A katonák mindegyike készen állt rá, hogy leszedje a terroristát, de valamennyien tudták, ezzel milyen nagy veszélybe sodornák a túszt.
A szabotőr a jelek szerint arra számított, hogy bekövetkezik a robbanás és ő meghal. Eléggé meglepődött, amikor semmi sem történt. Másodszor is rácsapott a bakancsára, azután még egyszer, majd dühösen felemelte a lábát és a sarkához dörzsölte a jobb mutatóujját. Semmi. A háta mögötti hatalmas kapu nem vált lángözönné, nem robbant ki – még csak egy szikra sem pattant ki belőle.
Daniels tenyérrel felfelé tartva a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Vége. Eressze el Ms. Prestowiczot, tegye le a fegyvert, és várjon.
Hallett ránézett Danielsre.
– Amikor megtaláltuk nála a detonátort, szkenneltük a testét, van-e rajta vagy benne valamilyen robbanóanyag. Semmi. – Az egyre zavarodottabbá váló terroristára nézett. – A kézifegyverében sem találtunk robbanó hatású vegyi anyagokat, ezért azt feltételezzük, hogy tűpisztoly vagy valamilyen más típusú légpisztoly lehet nála.
Cole felmordult.
– Az ilyen nem szól nagyot, de halálos. – A fegyverét felemelve a pánikba eső terrorista felé lépett. – Mondjuk a tűpisztolyok lövedékei nem viszik át a szkafandereket...
– Kono yarou! Vissza! Maradjanak távol! – A férfi önmaga és a biztonságiak között tartotta a túszt, és hátrálni kezdett. Ahogy a háta az enyhén ívelő hajófalhoz ért, a raktér jobb oldala irányába húzódott. Hallett intett két emberének, akik bólintással jelezték, hogy megértették az utasítást, és elindultak jobbra, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a célszemély hátába kerüljenek. Daniels közben felemelte a kezét és ismét megszólította a szabotőrt.
– Hová indul, bakayaro? A Covenantról nem juthat le, a hajón sem rejtőzhet el. Anya bárhol megtalálja. Eressze el Ms. Prestowiczot, tegye le a fegyverét, és ígérem, személyesen fogok utánanézni, mit lehet tenni az érdekében. – Figyelmeztető pillantást vetett Hallettre, majd ismét a terrorista felé fordult. – Nem esik bántódása. Eddig tulajdonképpen nem sok mindent tett. Túszt ejtett, megfenyegette. Elhelyezett néhány robbanótöltetet. Jól van, de egyelőre senkiben és semmiben sem tett kárt. – Elmosolyodott, reményei szerint megnyugtatóan és biztatóan. – Ha elmondja a hatóságoknak, kik a társai, kik segítettek magának abban, hogy feljusson ide és megtegye, amit tett, akkor minimális büntetéssel megúszhatja.
A terrorista mintha nem is hallotta volna Danielst, folyamatosan haladt oldalra, egészen addig, míg átjutott a fal egy kiálló szakaszának túlsó oldalára. Oda, ahol már két biztonsági várt rá. Figyelembe véve vékony testalkatát, mindenki arra számított, hogy könnyen le lehet teríteni. Nem így történt. A férfi t-injekciókkal megnövelt erejét tovább fokozta a hite, a fanatizmusa, a céltudatossága. Abban a pillanatban, amikor a két biztonsági feléje nyúlt (természetesen élve akarták elfogni), olyan erővel rántotta oldalra sikoltozó túszát, hogy a szerencsétlen nő beleütközött a hozzá legközelebb álló emberbe. A túsz és a biztonsági őr a padlóra rogyott. A másik biztonsági – aki történetesen nő volt – hátrálni próbált és közben felemelte a fegyverét. A szabotőr előrevetődött, mindkét lábával előrerúgott, és telibe találta a nő szkafanderét, nagyjából a szegycsont környékén. A biztonsági ájultan zuhant a padlóra. Eközben a másik biztonsági megpróbálta letolni magáról a sikoltozva kapálózó túszt, de hiába vett lendületet, felállni még nem tudott. A szabotőr fordulatból fejbe rúgta.
A biztonsági sisakja a hajó falához csapódott. A rúgásban annyi erő volt, hogy a fej először a sisak belsejének egyik, majd másik oldalához verődött. A két ütés elég volt ahhoz, hogy a férfi elveszítse az eszméletét. Ő is ájultan terült el a raktér padlóján. A szabotőr ekkor tétovázás nélkül lehajolt, és megmarkolta Prestowicz egyik csuklóját. Talpra rántotta a nőt, ismét maga elé húzta.
Daniels komor, rezzenéstelen arccal nézte végig a jelenetet, és közben megállapította, hogy a támadónak valahogy sikerült megőriznie a fegyverét. Ez vagy azt jelentette, hogy sokkal képzettebb, mint amilyennek látszik, vagy esetleg azt, hogy telepakolta magát serkentő és teljesítményfokozó drogokkal. Esetleg mindkettő egyszerre.
Nem mintha ez számított volna.
Most már tényleg sehová sem mehet – gondolta Daniels. – Miért nem adja fel?
– Rendben van, jóember – mondta Hallett. – Vége. Most már pihenjen le egy kicsit!
A szabotőr érthetetlen szavakat üvöltve Daniels és Hallett felé lökte a zokogó túszt, majd balra ugrott.
Ha rajta múlt volna, Hallett ott helyben lelövi, de nem feledkezett meg arról, hogy Daniels ki akarja hallgatni a fickót, ki akarja szedni belőle, kik a társai, a segítői. Tudta, ha megölnék, egy potenciálisan értékes információforrást vesztenének el örökre, ezért végül nem nyitott rá tüzet, várta a további utasításokat.
Mire rájöttek, hogy a szabotőr mit akar csinálni, már késő volt.
A férfinak csupán pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy beugorjon az egyik egyszemélyes evakuációs fülke nyitott ajtaján, és bezárja magát. Miközben ezt megtette, elejtette a fegyverét. Daniels a fickó után rohant, de nem érte el. Ordítozni kezdett a kapszula átlátszó ajtaja előtt, de aztán rájött, feleslegesen teszi: a szabotőr úgysem hallhatja. Benézett az átlátszó ajtón és látta, hogy a férfi arcán a bizonytalanságot és a pánikot felváltotta valami furcsa, érthetetlen és mérhetetlen nyugalom. Már-már elégedettnek, sőt boldognak tűnt.
Daniels jobbra húzódott és rácsapott az interkom gombjára. Mint a raktér összes többi vezérlőpanelén, ezen is sárgán villogtak a jelzőfények. Daniels tudta, ez az állapot egészen addig nem változik meg, míg vagy ő, vagy valamelyik társa ki nem jut az elektronikusan blokkolt zónából és kapcsolatba nem lép Tennessee-vel, vessen véget a zárlatnak. Nem tehetett mást, ismét bedörömbölt a kapszula ajtaján, abban bízva, hogy a bezárkózott ember le tudja olvasni a szájáról a szavakat.
– Jöjjön ki! – kiáltotta. – Adja meg magát!
Ankor felemelte a férfi elejtett fegyverét, szemügyre vette, azután szótlanul átnyújtotta az őrmesternek. Hallett is megnézte, azután Daniels kezébe nyomta. Amikor Daniels átvette, a tárgy oldala benyomódott az ujjai érintésétől. Döbbenten nézett az őrmesterre.
– Kartonpapír – suttogta. – Ez egy origami pisztoly!
– Csak ijesztgetésre jó. – Hallett komoran bólintott. – Így már érthető, hogy nem jeleztek a berendezések, amikor felhozta a hajóra. – Halkan káromkodott egyet. – A robbanótöltetek, amiket elhelyezett, valódiak, ez a fegyver azonban csak blöff. A fickó talán csak azután vette elő, azután hajtogatta meg, amikor keresztüljutott a biztonsági ellenőrzésen és már a fedélzeten volt.
Daniels visszaadta az őrmesternek a papírtárgyat, és ismét a fülkére nézett. Az átlátszó ajtó mögött álló ember nyugodtan vizsgálgatta a belső vezérlőpanelt. A fülke különleges, védett rendszerrel rendelkezett, amelyre nem hatott az elektronikus blokk. Daniels rájött, a szabotőr mire készül; riadtan dörömbölni kezdett az ajtón.
– Ne tegye meg!
A férfi felnézett rá, elmosolyodott. Az egyik keze a vezérlőpanel fölé emelkedett.
– Ne, ne! – kiáltott Daniels újra meg újra, ám a szabotőr nem hallotta.
Anya blokkolhatta volna a fülke valamennyi rendszerét, csakhogy vele Daniels egyelőre nem léphetett kapcsolatba. Lepörögtek a feszült másodpercek. A férfi a fülke belsejében felemelte a biztonsági lemezt, habozás nélkül lenyomott három gombot. Daniels, ahogy a kezét az átlátszó ajtóra szorította, enyhe vibrálást érzett a tenyerén. Tudta, ez mit jelent: a fülke hátulsó falát alkotó ajtón kioldódtak a biztonsági reteszek.
Egy ajtópanel vágódott ki az űrbe.
A panelt a kudarcot vallott szabotőr követte. Még akkor is mosolygott, ahogy távolodott a hajótól.
Daniels hátat fordított a fülke belső ajtajának. Ledward kifelé nézve káromkodott egyet, azután mondott valamit a társainak, ám Daniels erre már nem figyelt. Miközben a biztonságiak egymás között beszélgettek, emlékeztette magát, hogy a Covenant nem szenvedett sérülést, az értékes rakomány is megmaradt. A szabotőrt végső soron semlegesítették, a túszt kimentették. Vagyis... Sikerült az akciójuk.
Sikerült. Éppen ezért nem értette, miért érzi úgy, mintha kudarcot vallott volna.