Ahogy az ajtó félrecsúszott, Lopéhoz hanghullámként csapott be a várószobában zajló beszélgetések kavalkádja. A nő, aki belépett a belső helyiségbe, döbbenetesen csinos volt. Magas, izmos; a feje bal oldalát kopaszra borotváltatta, a jobb oldalon a válláig ért vörös haja. A szeme kék volt, a szája kicsi, az orra, akár a sas csőre. Nem használt sminket, és a bal fülcimpájába szúrt, gömb alakú ezüst fülbevalótól eltekintve ékszert sem viselt. Egyszerű vászonnadrág és hozzá passzoló, hosszú ujjú ing volt rajta. A ruházatán látni lehetett a foltokat, ahol korábban jelzések és felvarrók lehettek – ezek közül egyet sem hagyott magán. Lopé gondolatban feljegyezte magának, hogy az interjú során rá kell majd kérdeznie, a nő miért távolította el azokat a jelzéseket, amelyek alapján esetleg be lehetne azonosítani. Talán nem volt büszke arra az egységre, amiben szolgált? Vagy a szolgálati hellyel, esetleg az elvégzett feladattal volt valami gond? Hamarosan kiderül – gondolta.
Első pillantásra megállapította, hogy a nő teste a ruha alatt izmos, kemény, edzett. Ilyen alkarja csakis azoknak lehetett, akik brutálisan és rendszeresen edzenek, még akkor sem hagyják ki a testgyakorlást, amikor éppen nem végeznek aktív szolgálatot. Ígéretes – futott át az agyán, de közben emlékeztette magát, hogy látott már ilyet. Nem is csak arról volt szó, hogy a külső megtévesztő lehet, sokkal fontosabb volt, hogy az edzett test általában nem elegendő bizonyos feladatok végrehajtásához.
Az íróasztalba épített projektor felé mozdította a kezét. Megjelent előtte a vele szemközt álló fiatal nő lassan forgó hologramja és a szokásos adatlista, amelyet Lopé a szeme mozgatásával tudott lejjebb vagy éppen feljebb gördíteni.
– Meryem Tadik – mondta. – Örvendek. Carl Lopé őrmester vagyok. Én fogom elvégezni az interjút. Foglaljon helyet!
– Köszönöm, hogy fogadott, Lopé őrmester. – A nő leült és elmosolyodott. Kissé erőltetett volt a dolog, de úgy gondolhatta, az adott helyzetben ezt kell tennie. Lopé tapasztalatai szerint valamennyi használható jelentkező ideges volt, legalábbis az elején. Azok, akik nem éreztek feszültséget, nagyon hamar megkapták az elutasítást: épeszű parancsnok nem venne be a csapatába elbizakodott embereket.
Lopé átfutotta a nőre vonatkozó adatokat, némelyiket hangosan felolvasta. Iskolai tanulmányok, szolgálatban szerzett tapasztalatok, kitüntetések...
– Nem házas. Egyetlen hosszú távú kapcsolata volt, ami két évvel ezelőtt véget ért. – Az őrmester a nőre nézett. – Az eddigi pályafutását, korát és külsejét figyelembe véve meglepőnek találom, hogy nem talált magának egy megfelelő férfit.
A nő megvonta a vállát, pózt váltott a széken.
– Figyelembe véve a pályafutásomat, a koromat és a külsőmet, elég nehezen találok olyasvalakit, aki megfelel az elvárásaimnak.
Lopé elnyomott egy mosolyt.
– A hajó legénységét párok alkotják, a telepesek is párokban érkeztek. A biztonsági csoport tagjai nem, de ezt valószínűleg tudja, egyébként nem is bajlódott volna a jelentkezéssel. – A szeme előtt lebegő listán megjelent egy kékkel írt sor. – Van itt egy rövid bejegyzés bizonyos M’ba Ashokiról. Mi történt vele? Miért nem működött a kapcsolatuk?
– Rajtakaptam. Valaki mással. – A nő udvarias, de monoton hangon válaszolt. – Később megpróbált bocsánatot kérni. A kórházi ágyán...
Lopé bólintással jelezte, érti a helyzetet. Továbbléptette a listát. A bal szemével kettőt pislogott; az adatfolyam mozgása megállt.
– Itt az áll, hogy az illető azért távolodott el öntől, mert ön túlságosan sok – az aktív szolgálat során kapott feladatokon túlmutató – tevékenységet végzett.
A nő kissé összeszorította az ajkait. A legtöbb embernek ez nem tűnt volna fel, vagy ha mégis, nem tulajdonítottak volna jelentőséget a dolognak. Lopé nem tartozott közéjük. Mint az összes többi jelentkezőt, ezt a nőt is folyamatosan figyelte, amióta csak belépett az ajtón, minden rezdülését észrevette, minden sóhajtását elemezte.
– Nem értem, a magánéletemnek mi köze van a jelentkezésemhez – mondta a nő kissé ingerülten. – A múltam úgyis semmivé válik, mivel örökre elhagyom a Földet.
Lopé kissé előredőlt.
– Viszont az embertársaitól nem válik meg örökre. Olyan pozícióba kerül majd, hogy figyelnie kell a többieket, esetleg éppen magát fogják segítségül hívni, hogy igazságot tegyen bizonyos vitás kérdésekben. Az ilyen feladatok elvégzéséhez szükség van némi empátiára.
– Valamennyi pszichológiai tesztet teljesítettem. – A nő arca ismét kifejezéstelenné vált. – Valószínűleg jók voltak az eredményeim, egyébként most nem ülnék itt, maga előtt.
Lopé bólintott.
– Amikor elvégezte azokat a bizonyos teszteket, tisztában kellett lennie azzal, hogy részt kell majd vennie egy beszélgetésen, amelynek során az interjúzást végző személy bármilyen kérdést feltehet önnek. Bármilyen tolakodó jellegű, vagy látszólag jelentéktelen dologra vonatkozó kérdést.
– Elnézést. – A nő arcán ezúttal szélesebb volt a mosoly. – Csak arról van szó, hogy tudom, számomra ezen az interjún áll vagy bukik minden. Egy kicsit ideges vagyok emiatt. Nem is kicsit!
– Megértem. – Lopé a szemmozgásával maga elé kérte a lista egy bizonyos részét, amit azután felnagyított. – Ez mindenesetre magyarázatot ad arra, miért ilyen szapora a szívverése, miért emelkedett meg a vérnyomása, és a neutrális mintázatai miért utalnak arra, hogy kitérő válaszokat ad a kérdéseimre.
Alig észrevehetően megrándult a nő egyik csinos formájúra szedett szemöldöke.
– Hazugsággal vádol?
– Ki? Én? – Lopé sértődött arcot vágott. – Én aztán nem! Soha nem tennék ilyet! – Az adatsorra mutatott, amit a vele szemben ülő nő nem láthatott.
A nő fészkelődni kezdett a széken, látszott rajta, megpróbál uralkodni az indulatain.
– Nem fogok itt ülni és hagyni, hogy sértegessenek! – jelentette ki. – Különösen nem egy olyan program keretein belül, amiről azt se tudom, kik állították össze és milyen célt szolgál!
– Ez teljes mértékben érthető. Könnyen korrigálhatunk a dolgon. – Lopé egy mozdulatot tett a bal kezével, aminek az lett a következménye, hogy a jelentkező előtt is megjelent az adatlap. – A program nem állítja, hogy ön hazudik. – Megkeményedett a hangja. – Ezt ön mondta. A program azt állapította meg, hogy kitérő válaszokat ad. A kitérő válasz nem azonos a hazugsággal, viszont felkelti a gyanút. Ha nem hazudik, akkor valószínű, hogy megpróbál eltitkolni valamit. – Előrébb hajolt, át a szentilitasztal pereme fölött. – Mondja, Ms. Tadik – kérdezte halkabb hangon –, mi az, amit eltitkol?
– Én semmit sem titkolok el! – A nőn látszott, hogy megpróbál uralkodni magán, ennek ellenére sem sikerült megakadályoznia, hogy a hangja felerősödjön. – Mi hasznom lenne belőle? A Weyland-Yutani elől akkor sem titkolhatnék el semmit, ha ez lenne a szándékom. Ezt senki sem tudja megcsinálni. Még maga sem!
Lopé hátradőlt.
– Ezt csak akkor tudhatja biztosan, ha már megpróbálta és kudarcot vallott.
A nő dühösen felpattant a székéről.
– Felejtse el az egészet! Elegem van! – Megfordult, a külső helyiség felé biccentett. – Odakint harminc-negyven ember vár. Válasszon egyet közülük! Nekem elég volt ebből a baromságból!
– Ezt a döntést valóban meghozhatja. – Az őrmester mozdult, hogy felálljon. – Viszont én még nem végeztem önnel, Ms. Tadik. Van még két további kérdés, amit, úgy gondolom, fel kell tennem. – Kedvesen elmosolyodott. – Pusztán csak azért, hogy teljes legyen az interjúról készült jegyzőkönyv. Nem gond, ugye? – Felállt, és a székre mutatott, amiről a nő pár pillanattal korábban ugrott fel.
– De igen, gond! – vágott vissza Tadik. – Már így is éppen eléggé tönkrevágta a reputációmat, Mr. Lopé. Nem hagyom, hogy még jobban megalázzon!
Tönkrevágtam? Lopé biztos volt benne, csak olyan kérdéseket tett fel a nőnek, mint a korábbi interjúk során a többi jelentkezőnek is. Olyan kérdéseket, amelyekből megismerheti a vele szemben ülő jellemét, tisztázhatja az illető múltjának homályos részeit, és közben megfigyelheti azt is, hogy az interjúalany hogyan reagál, amikor valaki a magánügyeiben kotorászik. Voltak, akik hazudtak, voltak, akik mellébeszéltek, néhányan megsértődtek, de a jelentkezők többsége nyugodtan és őszintén válaszolt, függetlenül attól, hogy mennyire volt zavarba ejtő a kérdés.
Meryem Tadik azonban nem így reagált. Ő egyszerűen el akart menekülni a dolog elől. Lopénak programra sem volt szüksége ahhoz, hogy ezt megállapítsa. Látta a nő szemén, látta megfeszülő izmain, hogy menni akar. Megtehette volna, hogy egyszerűen elereszti, és behívja a következő jelentkezőt, de Tadik felpiszkálta benne a kíváncsiságot. Sokkal jobban érezte volna magát, ha a nő egyszerűen káromkodni vagy átkozódni kezd; emiatt még nem zárta volna ki biztosan az esélyesek közül. Ám Tadik nyíltan védekezni kezdett, kitért, menekülni próbált. Vajon miért?
– Csak egy-két gyors kérdésről van szó, Ms. Tadik – mondta. – Közlöm önnel, még nem zártam ki az esélyes pályázók közül. – Ahogy megkerülte az asztalt, ismét a székre mutatott. – Ha megtenné, hogy visszaül...
– Nem! – A nő eltávolodott Lopétól, az ajtó irányába lépett. – Nem ülök vissza. Már megmondtam: végeztem. Hagyom, hogy inkább másokat zaklasson!
Lopé sajnálkozó fejcsóválással közeledett a nőhöz.
– Néhány rutinszerű kérdés feltételét aligha lehet „zaklatásként” értékelni. Eddig még egyetlen jelentkező sem használta ezt a szót az interjúra vonatkozólag. – Kinyújtotta a kezét, szelíden megfogta a nő meghökkentően izmos alkarját.
Tadik lerázta magáról Lopé kezét.
– Hagyjon békén, őrmester! Keressen valaki mást! – Ahogy az ajtó kinyílt és Lopé ismét felemelte a kezét, hogy visszatartsa a távozót, Tadik rúgott. Kemény és gyors, magasra küldött oldalrúgás volt. Lopé ösztönösen maga elé kapta a karját, hogy blokkoljon, de a támadás erejétől így is hanyatt tántorodott és az íróasztal felé hátrált.
– Megállni! – üvöltött az őrmester az irodából kiviharzó nő után.
A várakozó jelöltek közül egy se mozdult, egy se próbálta megállítani Tadikot.
– Hé! Megállni!
A jelentkezők meglepetten bámultak az őrmesterre, aki szintén kirohant az interjúszobából. Akik történetesen álltak, azon kapták magukat, hogy Lopé félrelöki őket az útból.
Lopé szem elől tévesztette a rohanó nőt. A folyosó végén, a liftek előtt megállt. A cég alkalmazottai riadtan és értetlenül néztek rá.
– Magas nő, a húszas évei végén jár, féloldalas vörös haj! – vakkantotta az őrmester. – Merre ment?
Tucatnyi elképedt hivatalnok bámult rá.
– Mondja már meg valaki, az istenit!
Végül egy idősebb nő (az öltözékéből ítélve középvezető lehetett) szólalt meg – Lopé tőle várta a legkevésbé, hogy válaszolni fog a kérdésére.
– Arra, azt hiszem. – Jobbra mutatott.
Lépcsők. Az automata ajtónak alig volt ideje kinyílni a rohanó őrmester előtt. Amint átjutott, kettesével, hármasával szedve a fokokat rohanni kezdett lefelé a lépcsőn. Ezúttal jól jött, hogy a lépcső mellett nem építettek ki tűz esetén használandó menekülőcsúszdát. Ha történetesen van ilyen, Tadik már biztosan leért volna a földszintre, és biztosan belevész a torony körül állandóan hullámzó embertömegbe.
Ahogy Lopé a korlátra támaszkodva leugrott néhány lépcsőfokot, tőle balra valami nekiütődött a falnak. Fény villant, reccsenő hang hallatszott; erős ózonszag csapott az őrmester orrába. Ha a pozitív töltéssel rendelkező plasztiklövedék eltalálja, az elektronok egyetlen pillanat alatt beleizzanak az idegrendszerébe, rövid időre megbénítják a testét. Nem lett volna képes kontrollálni az izmait, fejjel előre lezuhan a lépcsőn, és csak a következő fordulóban áll meg. Ebben a kategóriában léteztek olyan lövedékek is, amelyek képesek voltak előidézni egy szívinfarktust, amibe természetesen könnyen belehalhat az ember...
A plasztiklövedéket és a hozzá tartozó telepet nem feltétlenül mutatták ki az épületbe telepített biztonsági rendszerek – különösen akkor nem, ha mondjuk, egy álcázott táskában hozták be őket. Lopé elhatározta, később intéz egy-két keresetlen szót a torony biztonsági őreihez. Feltéve, hogy addig nem lövik le.
Ahogy tovább haladt lefelé, rálőtték a második lövedéket is. Ez a fejéhez olyan közel csapódott be a falba, hogy azonnal elzsibbasztotta a jobb fülét és a fél arcát. Tudta, a következő hat óra folyamán hiába próbálna enni vagy inni, minden kifordulna a szájából. Egyelőre persze nem érdekelte semmi ilyesmi; most csak azzal foglalkozott, hogy elkapja az együttműködésre nem igazán vágyó Tadikot. Nyilvánvaló volt, a nőt nyomasztotta valami, ami sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint a szexuális vagy szerelmi életére vonatkozó kellemetlen kérdések.
Lopé kissé lelassított. A nőnél fegyver volt, nála azonban nem, ezért gondosan kellett megválasztania a helyet, ahol megpróbálja harcképtelenné tenni. Ráadásul nem is halogathatta sokáig a dolgot. Tadik a magassága és a frizurája miatt különleges volt ugyan, de nem egyedi. Ha sikerül kicsusszannia a gyalogosok közé... Lopé tudta, ebben az esetben bottal ütheti a nyomát. A lehetőségei korlátozottak voltak. Ha lármát csap az előtérben, fennáll annak kockázata, hogy általános pánikot kelt, megrémiszti az ott tartózkodó több száz alkalmazottat és látogatót. A biztonsági őrök is gondot jelentettek. Bár az épület őrzői közül egy sem rendelkezett halálos fegyverrel, egy tömegkontrolláló eszközből rosszul leadott lövés is komoly sérüléseket okozhatott, különösen a gyengéknek vagy az idősebbeknek.
Bizonyos értelemben véve Lopé ugyanazokat a mentális szimulációkat futtatta le, mint mondjuk egy csatatéren, azzal a különbséggel, hogy itt csupán ketten küzdöttek, és a kettő közül az egyik fegyvertelen volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy ő teljes mértékben védtelen, de még a közelharcra legjobban kiképzett katona sem győzhet le egy felfegyverkezett ellenfelet, bármilyen gyenge is legyen az. Ráadásul a vöröskéről sok mindent el lehetett hinni, de azt, hogy gyenge és képzetlen, speciel nem.
Lopé agyában egyetlen kérdés zakatolt. Vajon mi lehetett az oka, hogy a nő szó szerint elmenekült az interjú elől? Lehet, hogy látta rajta a gyanakvás jeleit?
Az élete során a férfinak szokásává vált, hogy utánajárjon annak, ha valaki rosszat akart neki – főként akkor, ha az illető rálőtt. Az ellenfelei és ellenségei motivációi általában világosak és érthetők voltak, de időnként némi nyomozás kellett a kiderítésükhöz. Ezúttal azt akarta kideríteni, mi motiválta Tadikot.
Végre kijutott a félemeleten lévő csarnokba. Körbenézett, de sehol sem látta a nőt. A hely szerencsére tágas volt és nem túlságosan zsúfolt. A látogatók és az alkalmazottak többsége az emeleti irodákban vagy a földszinti átriumban tartózkodott. Körülötte aranyozott oszlopok és korlátok, mintás fémfalak csillogtak – a Weyland-Yutani nesztelenül dolgozó, szorgalmas takarítódroidjai mindent tisztán tartottak. A fémes környezetben idegennek hatottak az organikus élőlények.
Végül mégis felfedezte Tadíkot, aki éppen a földszintre vezető két, széles lépcsősor egyike felé tartott. Gyorsan haladt, de nem futott, nyilván nem akarta magára vonni a figyelmet. Plasztikpisztolyát már nem tartotta a kezében, de Lopé biztosra vette, hogy nem vált meg tőle. Megpróbált beleolvadni a tömegbe. Talán úgy gondolta, sikerült leráznia magáról üldözőjét; talán azt hitte, az őrmester valahol rossz helyen fordult be, esetleg megállt, hogy segítséget hívjon.
Ezt hiszi, mert még nem tudja, ki vagyok! – gondolta Lopé. Valakit nem azért találnak alkalmasnak arra, hogy betöltse egy telepeshajón dolgozó biztonsági osztag vezetőjének pozícióját, mert hajlamos arra, hogy könnyen visszavonulót fújjon.
A mit sem sejtő embereket használva fedezékként apránként sikerült csökkenteni a közte és Tadik közötti távolságot. A nő egy alkalommal visszafordult, hogy ellenőrizze, nem követi-e valaki. Lopénak még időben sikerült behúzódnia az egyik oszlop mögé, megbújnia az ívelt kivetítőegység mögött, amelynek köszönhetően úgy tűnt, mintha az oszlopot egy nesztelen vízesés venné körül.
Abban a pillanatban, amikor Tadik ismét a lépcsősorokra nézett, Lopé kilépett a takarásból és folytatta az üldözést. Azzal számolt, ha a nő nem kezd pánikszerű menekülésbe, akkor még azelőtt sikerül utolérnie, hogy eléri az épület biztonsági állomását. A kifelé tartókat természetesen nem ellenőrizték, de Lopé tudta, ott, azon a helyen elcsípheti Tadikot, azonosíthatja magát, és igénybe veheti a biztonsági őrök segítségét.
Senki sem foglalkozott vele, ahogy a nőt követve elindult lefelé. A lépcsősor széles volt és csillogó, egy régi mozifilmben szereplő jóval keskenyebb lépcső mintájára építették meg. Lopé úgy húsz lábbal maradt le, amikor Tadik lelépett az utolsó fokról és elindult az átriumban. Pár másodperc alatt egészen közel kerülhettek a torony főbejáratához. Lopé teljesen biztos volt benne, hogy el fogja kapni a nőt és lefegyverzi, mielőtt ismét előránthatná elrejtett pisztolyát.
Valami megzavarta az elszánt tervezgetésben. Tőle balra... valami zavar támadt.
A főbejárat középső részének közelében, éppen a márványpadlóba épített, színes ipari üvegből kirakott, hatalmas Weyland-Yutani lógó mellett két alak dulakodott.
A nő alacsony volt és napbarnított, a szeme hatalmas, az ajka telt. Ellenfele vékony, de izmos férfi, az építőmunkások jellegzetes öltözékét viselte. Az arca tökéletesen passzolt a ruházatához: úgy nézett ki, mint azok, akik tizenöt évet töltenek el az egyetemen, de minden eredmény vagy haszon nélkül.
Lopé szeme kissé elkerekedett, amikor megpillantotta a férfi kezében a szonikus emelőt. A szerkezet – amely a szonikus energia felhasználásával volt képes nagyobb kő- vagy fémdarabok elmozdítására – szerszámnak minősült, így a biztonsági ellenőrzések során általában áteresztették. Lopé ismerte az eszközt, tisztában volt vele, hogy nagyon könnyen más célra is fel lehet használni, például egy célzott hangrobbanással el lehet távolítani a célszemély fejét a nyakáról.
Az őrmester a padlóra vetette magát.
Az emelőt megfelelő vastagságú és hatásfokú hangtompító burok vette körül, ennek ellenére mégis iszonyatos dörej hallatszott, amikor kibocsátotta magából az energiát. A kör alakban terjedő hanghullámok a csarnokban tartózkodók közül senkit sem érintettek meg, viszont hatalmas lyukat ütöttek az átlátszó, négy emelet magasságú külső falon. A következő pillanatban aztán – ahogy Lopé számított rá – kitört a pánik: alkalmazottak és látogatók menekültek sikoltozva abba az irányba, amit éppen biztonságosnak véltek. Becsületükre legyen mondva, a biztonsági személyzet több tagja is megfelelő módon reagált: fegyvert rántva elindult a szonikus eszközt használó férfi felé.
Elindultak, de az elszabaduló káosz miatt nem érhettek oda hozzá.
Lopé felemelte a fejét és látta, hogy az alacsony nő nem is próbál menekülni, sőt nekiugrik a nála jóval termetesebb férfinak. A másik irányba fordította a fejét és megpillantotta a vörös hajú nőt, aki a többi menekülővel együtt a falba robbantott új léken keresztül próbált kijutni az elvileg biztonságos utcára. Mielőtt keresztüllépett a nyíláson, a nő hátrakapta a fejét és egyenesen Lopéra nézett. Egy-két másodpercre találkozott a tekintetük. Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy Lopé megértse a helyzetet. A nő nem azért lassított le, mert úgy gondolta, ő már nem üldözi. Nem. Azért vett vissza a tempóból, mert a társa itt, az előcsarnokban várt rá.
A vörös hajú nő tudta, hogy ő a nyomában van!
Lopé rádöbbent, nem sok hiányzott ahhoz, hogy belesétáljon egy halálos csapdába. Felugrott a padlóról, és a dulakodó páros irányába rohant. Tudta, az adott helyzetben az a legfontosabb, hogy kivegye az ismeretlen férfi kezéből a szonikus eszközt, mielőtt az újra feltöltődik, mielőtt újra használni lehet. Majdnem biztos volt abban, hogy a második hanghullámot is sikerül megúsznia, a csarnok azonban tele volt rémült emberekkel, sőt családokkal, gyerekekkel.
Amikor észrevette a feléje rohanó őrmestert, a férfi eleresztette a szerszámot, és megpróbált megszabadulni az őt folyamatosan támadó nőtől. Egy dzsúdós mozdulattal akarta átdobni a nőt a jobb válla fölött, apró ellenfele azonban kitért a fogása elől, leguggolt, majd két lábbal előre rúgva végrehajtott egy olyan lábkaszálást, amivel nem csupán azt bizonyította be, hogy ért a harcművészetekhez, hanem azt is, hogy remek gimnasztikai képességekkel rendelkezik. A férfi alól mindkét lába kisodródott; az izmos test eldőlt, csattanva a fényes márványpadlóra zuhant.
Nem sokáig maradt lent. Ahogy felpattant, a közeledő őrmesterre nézett. Lopé ekkor még viszonylag távol volt tőle, így a fickónak esélye lehetett arra, hogy megszökjön. Az inge alól előrántott egy kést, magasra emelte, és rárontott az alacsony nőre, aki elállta előle a liftekhez és a lépcsőhöz vezető utat.
A nő megtehette volna, hogy egyszerűen kitér a férfi elől, de másképp döntött. A helyén maradt, várta a támadást. A férfi magasra emelte a kést – ez inkább ösztönös mozdulat volt, mint profihoz illő. Ahogy a penge az arca felé közeledett, a nő felrántotta az alkarját, blokkolta a férfi támadását, megragadta a csuklóját, felfelé és közben hátrafelé húzta, csavart rajta egyet. A férfi fájdalmasan felnyögött, amikor a nő hátrarántotta és megfeszítette a karját.
– Dobd el! – mordult rá a nő. – Dobd el a kést, vagy eltöröm a karod! – Amikor látta, hogy a fickó nem teljesíti a parancsot, még feljebb, a váll irányába húzta az alkart. A férfi arca összerándult, ismét felnyögött. A kés a márványpadlóra csörrent.
Ennyi elég volt a nőnek ahhoz, hogy kissé enyhítsen a kar feszítésén, ami viszont a férfinak volt elég ahhoz, hogy szabadulni próbáljon. Hátrarúgott a jobb lábával. A bakancsa orra éppen csak súrolta a félreugró nő combját. A nő, miközben kitért, kirúgta a férfi alól a másik lábát. A fickó előrezuhant, és az arca a padlóhoz csattant. Törött orrából vér szivárgott, a homloka pedig úgy repedt szét, mint egy tojás héja.
– Ott maradj! – A nő hangja nyugodt és parancsoló volt. – Meg se moccanj!
A férfi nem mozdult. Mire az őrmester lihegve odaért hozzá, az arcából és a koponyája elülső részéből már tócsányi vér került a padlóra. Lopé felmutatta az igazolványát a feléje tartó három biztonsági őrnek, akik hol őt nézték, hol pedig a padlón fekvő, kissé rángatózó, vérző alakot.
– Riasszák a torony mentőszolgálatát, küldjenek le ide egy csapatot! – mondta Lopé, majd összepréselt ajkakkal végigmérte a férfit, aki végezni akart vele. – Meg kell próbálnunk megmenteni ezt a nyomorultat. Meg kell tudnunk, kicsoda, miért jött ide, ki küldte. – A falba robbantott nyílásra nézett, amin keresztül folyamatosan menekültek a riadt emberek. A lék környékén, az utcán, sehol a közelben nem látta a magas, vörös hajú, félig kopaszra borotvált fejű nőt.
Az egyik biztonsági beleszólt a kommunikátorába. Lopé jobban szemügyre vette a merénylőt, leguggolt mellé, de azután fejcsóválva felállt, és átment a közelben lihegő, őt figyelő, sötét hajú, alacsony, fiatal nőhöz. Megállt előtte.
– A nevem Carl Lopé. Úgy tűnik, ön megmentette az életemet. Miért? – Megnyugodva állapította meg, hogy a nőn nincsenek sérülések.
A nő megvonta a vállát.
– Számít?
– Igen. Nekem igen – felelte Lopé. – De nevezhetjük a dolgot akár szakmai érdeklődésnek is.
A nő felnézett rá.
– Oké. Nem szeretem, ha az orrom előtt gyilkolnak meg embereket. Az ilyesmi valahogy bántja a... lelkemet. Megláttam a pasast a fegyverrel, és azt tettem, amit állampolgári kötelességem volt megtenni. Maga jól van?
– Remekül.
A nő az őrmester mögé nézett.
– Egyébként... Miért akarta kinyírni magát?
Lopé elgondolkodott.
– Fogalmam sincs. Éppen emiatt reménykedem abban, hogy életben maradt. – Elnézett a nő mellett. Az egyik távoli szolgálati lift irányából egy mentős csapat érkezett, az ápolók egy lebegő hordágyat irányítgattak maguk előtt. – Egyébként átkozottul frusztráló az egész. – Ismét a megmentőjére nézett. – Nem jár jutalom az életem megmentéséért, de mivel már amúgy is mindjárt dél, ha megengedi... Boldogan meghívom egy nagyon, nagyon drága ebédre.
A nő nemet intett a fejével.
– Igazán jólesne pár finom falat, de vissza kell utasítanom az ajánlatot. – Jobbra fordult, a liftek irányába biccentett. – Félórán belül részt kell vennem egy állásinterjún. Ez olyan lehetőség, amit nem szeretnék elszalasztani.
Lopé eltöprengett a nő válaszán, felidézte magában, amit pár perccel korábban tőle látott.
– Egész véletlenül nem a Weyland-Yutani Covenant nevű hajóján betölthető állásra jelentkezett?
A nő hirtelen gyanakvóvá vált, firtató tekintettel nézett az őrmesterre.
– Miért kérdi? Mi köze hozzá?
– Carl Lopé őrmester vagyok, a Covenant biztonsági szolgálatának parancsnoka.
A nő végigmérte.
– Szóval maga az, akinek el kellene beszélgetnie velem?
Lopé felsóhajtott.
– Hála a jó égnek, nem lesz több interjú! A pozíciót már betöltötték.
A nő elkomorodott.
– A fenébe! Gondolom, elkéstem.
– Nem – mondta Lopé rezzenéstelen arccal. – Éppen időben jelent meg. Mi a neve... közlegény?
Beletelt pár másodpercbe, mire a nő felfogta, miről van szó. Lassan bólintott, és közben sikerült visszafojtania a mosolyát.
– Rosenthal. Sarah Rosenthal.
– Nos, Sarah Rosenthal, üdvözlöm a Covenant biztonsági csapatában. – Lopé a kezét nyújtotta. A nő kézszorítása éppen olyan kemény volt, mint amilyenre számított. – Ebéd közben átküldöm a kommunikációs egységére a szükséges dokumentumokat és a behajózási engedélyt. Persze, csak akkor, ha még mindig éhes.
– Furcsa, de hirtelen tényleg megéheztem... őrmester. – Rosenthal végignézett magán. – Már a balhé előtt is szükségem volt egy zuhanyra. De tényleg... Tudja, őrmester, a zuhanyozás megszállottja vagyok.
– A személyes higiéniájához semmi közöm – felelte Lopé szárazon. – Annyit zuhanyozik, amennyit akar, de csak később. Most el kell beszélgetnünk egymással. Össze kell ismerkednünk. – Elmosolyodott. – Végül is, éveken át együtt fogunk aludni!
– Egy közös vacsora előtt sosem alszom együtt férfiakkal. – Rosenthal már nem próbálta titkolni örömét és háláját. – Természetesen ön fizet, igaz?
– A Weyland-Yutani fizet, bár... Ami azt illeti, úgy érzem, most nekem kellene. Hol szeretne ebédelni?
Rosenthal megnevezett egy közeli éttermet. A választása meglepően jó ízlésről tanúskodott: a hely híres volt és iszonyatosan drága.
– Ez jó lesz? Olcsóbb étterembe is mehetünk, ha gondolja...
– Remek lesz! – felelte Lopé meglepett arckifejezéssel. – Ami azt illeti, tényleg elkölthetnék egy kis pénzt. Nem hiszem, hogy az Origae-6-osról hozzá tudok majd férni a számlámhoz.